27 10 313 https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/28a00ccf5168d211b9d3d65426592c76.pdf fb624f69f2ad2f918d0e706045f7d7b5 PDF Text Text Gondolatok a forradalmiság fogalmához Egy asztal mellett — vallomás egy rádiósorozatról Központ és gyáregység Átmeneti helyzetben Nők a munkahelyeken — üzemkeről, üzemi munkásokról Madách-emlékérmesek ,,megvallatása“ Elkötelezettebbé váltunk — interjú munkásokkal a szocialista brigádmozgalom hőskoráról Múzeumok és művészetpártolás Vásárhelyi művészek és Kass János kiállítása Salgótarjánban Történelem alulnézetben Nyílt levél Itthon és külföldön, barát és ellenség előtt ismét nyil­ vánvaló lett, hogy a politikánk útvonalait sem a szidal­ mak, sem a negligálás, de a kétes értékű dicséretek sem képesek eltéríteni. Kultúráról, gazdaságról, demok­ ráciáról, vagy az élet bármely területére vonatkozó dön­ tésről legyen is szó — az iránytű állását ma is a mun­ kásosztály érdekei határozzák meg. A politika sodró lendületének, lüktető dinamizmusá­ nak hatása alól a társadalom egyre kisebb csoportjai képesek kivonni magukat. Egyre kevesebben érzik és hi­ szik, hogy a ,,kisemberek” és a „nagypolitika” két külön világ, s e két világ találkozása csak a történelem rend­ kívüli, nagyszerű vagy tragikus pillanataiban történhet meg. Ennek a — fél emberöltővel ezelőtt széles körben vonzó - szemlélet- és magatartásformának a politikai események felgyorsult tempója, a távolságok csökkené­ se, s főként a szocialista politika tudatos törekvése üzent hadat. Ez a törekvés napjainkban - a Központi Bizottság már­ ciusi határozatai révén új lendületet kapva — a dolgozó tömegektől, s elsősorban a munkásosztálytól, szinte sze­ mélyekre bontott felelősséget, környezetet alakító, gon­ dolkodást formáló aktivitást igényel. Lényege ez politi­ kánknak: az egyes embertől, az osztály tagjától IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �nem csupán a végrehajtást igényli, nem csupán a meg­ valósítás katonás fegyelmére számít. De igényli a dön­ tés állandó kontrollját, kezdeményező továbbfejlesztését, állandó gazdagítását — azoktól, akikért, akiknek érde­ kében történelmi méretű tervek, vagy a mindennapokat szebbé, jobbá tevő kisebb intézkedések születnek. Ah­ hoz azonban, hogy a szocializmusnak ez az emberi kap­ csolatokban, gondolkodásban és magatartásban kitel­ jesedő foka megvalósuljon, ahhoz, hogy a termelés és fogyasztás mutatóin túl az életcélokban, eszményekben, az alkotó közösségek erejének növekedésében érzékel­ hető változás meggyorsuljon, még sokminden szükséges. A társadalmi fejlődés irányának, eszközeinek megter­ vezéséhez ma már éppúgy nem elégséges az osztályösz­ tön, a napi és távlati érdekek összefüggésének megérté­ séhez éppúgy kevés a intuició, a megérzés, mint a társa­ dalmi, a munkahelyi demokrácia gyakorlásához a har­ cosság, a bátor szókimondás (noha enélkül is bajos do­ log az érdekek védelme, a jogok és kötelességek arányos és egyetemes megfogalmazása). Ezért is több, mint szim­ bólum, hogy a társadalomépítést irányító párt központi fóruma egyidőben foglalkozott a munkásosztály társadal­ mi-politikai szerepével, történelmi feladataival és a közművelődés fejlesztésére vonatkozó tervekkel. S egészen természetes, hogy a két döntés számos ponton kapcso­ lódott egymáshoz. A sok közös vonás közül három különösen szembetű­ nő. Elsősorban az, hogy a munkásosztály történelmi hi­ vatása, társadalmunk politikai-gazdasági érdekei sür­ gető igénnyel vetik fel a munkásművelődés széleskörű fejlesztését, a politikai-ideológiai, a szakmai és általá­ nos műveltség minőségi és mennyiségi növelését. Másrészt mindkét döntés a munkahelyi vezetők fele­ lősségét, szerepét, kezdeményező magatartásuk jelentő­ ségét hangsúlyozza, olyan szemlélet érvényesítését igény­ li, amelyben a politikai, a gazdasági-technikai és a kul­ turális szempontok egyaránt megfelelő szerepet kapnak. S végül: az üzemi demokrácia fejlesztése, a munkásosztály politikai-közéleti aktivitásának növelése, művelt­ ségének állandó gazdagítása döntően a munkahelyi társadalmi-politikai szervezetekben, azok nevelő-, követelménytámasztó, orientáló tevékenységén múlik. Azon a legnagyobb, alapvető politikai erőn, amely üzemeinkben a múltban, s a szocializmus építésének folyamatában kialakult, s társadalmi fejlődésünk döntő tényezőjévé vált. A PALÓCFÖLD olvasói - az elmúlt évben, s az idén eddig megjelent számainkban is — nyomon követhették: folyóiratunk természetes kötelezettségként számról-számra megvalósítandó feladatának tartja, hogy a maga sze­ rény eszközeivel segítse a munkásművelődés, a közélet, a munkahelyi demokrácia fejlesztésének ügyét. S ezt kí­ vánja tenni következő számaiban is — tudva, hogy a szé­ les társadalmi munkamegosztást kívánó munkában — nem fél, s nem is két év energiáira lesz szükség. Kiss Aurél Tartalom VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK 3 5 6 7 9 11 13 15 Bandur Károly: Gondolatok a forradalmiság fogalmához Kiss Aurél: Csak „fekete vagy fehér"? Fekete László: Értelmiség és közélet Egy asztal mellett Vallomás egy rádiósorozatról (Agárdi Péter) Venesz Károly: Központ és gyáregység Szomszéd Imre: Átmeneti helyzetben Tamás Pál: Nők a munkahelyeken Madách-emlékérmesek „megvallatása” (Sulyok László) SZÉPIRODALOM 17 Kemerovói költők bemutatása. Bevezető: Kojnok Nándor HAGYOMÁNY 21 Szvircsek Ferenc: Nógrád megye sajtója az államosításokról 22 Kiss Sándor: „Elkötelezettebbé váltunk" MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE 24 Draveczky Balázs: Múzeumok és művészetpártolás 25 Pál József: Vásárhelyi művészek Salgótarjánban 27 Czinke Ferenc: Szembesítés KÖRKÉP 29 29 31 31 32 33 34 Kass János kiállításán (Czinke Ferenc) László—Bencsík Sándor: Történelem alulnézetben (Horpácsi Sándor) Magyar újságok fényképalbuma (Schneider Miklós) A felfedezés öröme (Lakos György) Filmjegyzet (Korill Ferenc) Nyílt levél Újhelyi Jánoshoz (Csongrády Béla) Győry Dezső (1900-1974) (Kerékgyártó István) A címoldalon Fábián Gyöngyvér: Tavasz, a hátsó borítón Borbás Tibor: Ady. PALÓCFÖLD IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁLYÁNAK LAPJA Megjelenik kéthavonta Felelős szerkesztő: Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kerekes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós. Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesí­ tőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest V., József Nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámára. A szerkesztőség címe: 3100 Salgótarján, Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára: 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 74 3544 Nm NyV balassagyarmati telepe 2000 db Index: 25 925 �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK Gondolatok a forradalmiság fogalmához Szerte a világban - az utóbbi években hazánkban is - sok vita folyik a forradalmiság fogalmáról, tartalmáról. S miután több vonatkozásban valóban adósok vagyunk napjaink forra­ dalmi tartalmának, korunk forradalmár típusának megfogal­ mazásával, bőven kínálkozik is lehetőség a torzításra, a tuda­ tos zavarkeltésre. Ellenfeleink élnek is a lehetőséggel. Az első győztes orosz proletárforradalom, de különösen a szocializmus világrendszerré válása óta a szocializmus és a demokrácia fogalmai mellett a forradalmiság az, amely körül a legtöbb burzsoá bűvészkedés, illetve jobb és „baloldali" kö­ dösítés, visszaélés tapasztalható. Napjainkban ugyanis már szinte senki nem léphet fel új eszmék vagy téveszmék szószó­ lójaként, ha nem hivatkozik a „forradalomra". Sőt hétköznapi szókészletünkben is ott találhatjuk e kifejezést — gyakran olyan jelenségek, folyamatok minősítésére is, amelyeknek igen kevés közük van a forradalomhoz (életforma-, sex-, divat-, kulturális „forradalom”, stb.) Nem véletlen tehát a törekvés, hogy a kom­ munista mozgalom azt az elvet, amely korunkhoz lényegében csak hozzátartozik, a fenti körülmények miatt újraértelmezze, s lehetőség szerint elméletileg is egyértelműen megfogalmazza. A feladat megoldása nem egyszerű, hiszen a forradalmi világ­ mozgalom az általános, közös problémákon belül sajátos hely­ zet elé állítja a mozgalom különböző osztagait. A konkrét történelmi feltételek és feladatok különbözősége miatt pedig mást és mást jelent a forradalmiság egy-egy ország és párt számára. Ezért amilyen helytelen lenne azt követelni, hogy ahol a hatalom megragadásáért folyó harc van napirenden, ott a mi helyzetünknek megfelelően határozzák meg a forradalmiság tartalmát, éppannyira helytelen lenne, ha mi mechanikusan átvennénk az általuk megfogalmazott társadalmi célokat. A FORRADALMISÁG-FOGALOM LÉNYEGE Igaz - s ezt hangsúlyozni kell -, vannak közös, általános vonásai a kommunista forradalmiságnak, de a történelmi hely­ zet sajátosságaitól és a társadalmi fejlődés stádiumától füg­ gően más és más jegyek, vonások kerülnek előtérbe: módosul, konkretizálódik a forradalmiság tartalma. Célszerű tehát, ha a forradalmiság elvével kapcsolatosan elsősorban a történeti­ séget emeljük ki - hiszen leggyakrabban úgy vetődik fel a kérdés: van-e helye nálunk a forradalmiságnak? (Mert való­ ban más ma a helyzet Magyarországon, mint 1918-19-ben, a felszabadulás időszakában, vagy akár a perui forradalmi moz­ galom mai helyzetéhez viszonyítva is.) Az így felmerült kérdés­ re azonban úgy adhatunk helyes választ, ha tisztázzuk a fo­ galmat és világosan elválaszthatjuk egymástól a forradalmiság tartalmi és módszerbeli oldalait. A forradalmiság mint egy társadalmi osztály erkölcsi-politikai elve, az adott osztály és mozgalom olyan képességét fejezi ki, amely a társadalmi fejlődés szükségleteiből és lehető­ ségeiből fakadó feladatokat radikálisan oldja meg, és amely a társadalmi haladást a legkedvezőbb módon képes elősegí­ teni. A forradalmiság tehát összhangban áll a munkásosztály történelmileg változó céljaival és érdekeivel. Azaz: bármennyi­ re is változó, módosuló feladatot kell megoldani - mást a ka­ pitalizmus, mást a szocializmus különböző szakaszaiban —, min­ dig lehetséges és szükséges is a legkedvezőbb út megválasztá­ sa. S mert a munkásosztálynak sohasem érdeke a haladás le­ zárása, az adott viszonyok konzerválása, kitermeli hát azt a politikai erőt, amelynek tevékenysége megfelel a forradalmiság fenti tartalmának. Ilyen értelemben a forradalmiságnak nem­ csak helye van nálunk, hanem a haladás szempontjából nél­ külözhetetlen is. FORRADALMI POLITIKA — REFORMPOLITIKA A forradalmiság tartalma azonban különböző formákban, módszerek útján nyilvánulhat meg. A marxizmus-leninizmus a társadalmi küzdelemben elismeri mind a forradalom, mind a reform eszközeit, formáit és módszereit. A harc forradalmi és reformer módszerei azonban csak akkor haladóak, ha forra­ dalmi tartalmúak, ha forradalmiság eszközei. Ennek hangsú­ lyozása azért is fontos, mert gyakran vélik a forradalom, a for­ radalmiság ellenpólusának a reformot. Ami pedig téves felfo­ gás, mivel a reform is lehet a forradalmi fejlődés része: reform és forradalom nem alternatívák — a forradalom ellentétpárja nem a reform, hanem az ellenforradalom. A feladat éppen az, hogy megfelelően egyeztetni tudjuk a forradalmiság két válfa­ ját. Ennek az egyeztetésnek a lényege a napi és távlati célok és érdekek helyes összekapcsolása. Aki úgy tünteti fel a dolgot, hogy az alapvető, a távlati cé­ lok valamiféle „angyali eszmények", amelyek nem függnek össze a napi érdekekért folyó „bűnös" harccal, az „érzelgős frázissá, émelyítő édességgé változtatja a szocializmust" — hangsúlyozza Lenin. S egyúttal figyelmeztet arra is: „bármely harcban, bármely napi kérdésért folyjon is az, meg kell len­ nie az alapvető célokkal való bonthatatlan kapcsolatoknak." Látható tehát, hogy a lenini felfogás szerint a forradalmiság: elv, s nem egy konkrét módszer. De a forradalmi gyakorlat, a forradalmiság magában foglalja a harc két típusát: egyrészt a rohamos lendületet, szükség szerint az erőszakos politikai forradalmat, másrészt a békés, hosszú, viszonylag lassú apró­ munkát, a reformtevékenységet, a revoluciót szolgáló evoluciót is. A forradalmiságnak ezek az általános elvei természetesen a szocializmusra is érvényesek, bár bizonyos sajátos változások bekövetkeznek. A kapitalizmusban a forradalmiság alapvető irányultsága ellenzéki-tagadó, fő célja a tőkés rend megdön­ tése. A hatalom megragadása után a forradalmiság az alkotó, tudatos építőtevékenységben jut kifejezésre. Az új társadalom kiépítése állandó fejlődést jelent; a meglévőnek, a konzervatív­ nak folytonos meghaladását. Tehát a forradalmiság a szocia­ lizmus viszonyai között is magában foglalja a „tagadást”, az idejétmúlt, a visszahúzó jelenségek kritikáját. Az alkalmazott módszerek értékelésekor azonban szükséges megkülönböztetést tennünk, attól függően, hogy a kapitaliz­ musról vagy az épülő szocializmusról van-e szó. A kapitaliz­ mus körülményei között ugyanis a reformmódszerek a forra­ dalmi módszerek „melléktermékei", míg a szocializmusban a forradalmiság tartalmának fő módszerévé a reform válik. Ter­ mészetesen a forradalmiság nem mint forradalmi politika ala­ kul át reformpolitikává, és nem a forradalmi magatartás ala­ kul át reformistává. Hangsúlyoznunk kell ismételten, hogy ezesetben módszerről van szó, arról, hogy a szocializmus építé­ sének fő eszköze: a reformrendszer. Miután a társadalmi feladatok időről-időre változnak, en­ nek megfelelően a forradalmiság is változó módszereket, eszkö­ zöket igényel, amelyek közül egyiket sem lehet elméleti rangra emelni, a forradalmiság egyetlen módszerévé tenni. Ha va­ laki a forradalmi eszközökben — s ráadásul nem megfelelő feltételek között — látná csak a forradalmiságot, nem forra­ dalmi harcossá, hanem frázis-forradalmárrá válna; ha viszont csak a reformeszközökben látná a forradalmiságot, úgy az op­ portunizmus talajára csúszna. Megállapíthatjuk tehát, hogy a forradalmiság megjelenhet gyors, ugrásszerű forradalmi átalakulásban és viszonylag lassú, 3 �evoluciós fejlődésben, reformépítésben. A szocializmus teljes felépítésének hosszú időre vonatkozó fő módszere a reformjellegű haladás. Persze csak úgy és akkor, ha a reformtevé­ kenység a tartalomnak, a forradalmi feladatok következetes végrehajtásának van alárendelve. Azaz: a reformmódszer csak akkor minősíthető forradalminak, ha a napi feladatok megol­ dását a munkásosztály távolabbi céljainak tükrében közelí­ ti meg, ha tudatosan figyelembe veszi a szocializmus építésé­ nek távlatát és a nemzetközi proletáriátus forradalmi harcá­ nak érdekeit. FÉLREÉRTŐK, TORZÍTÓK, BŰVÉSZKEDŐK A kérdés tartalmi és módszerbeli taglalása azért is indokolt, mert mind „balról”, mind jobboldalról más, hamis megközelí­ tésben és értelmezésben használják a forradalmiság fogal­ mát. A „baloldali” ultraradikálisok csak a barrikádharcot te­ kintik forradalminak; a békés építőm unka feladatait lebecsül­ ve, a szocializmusért cselekvés fő, sőt egyetlen formájának napjainkban is csak az imperializmus elleni fegyveres harcot fogadják el. A jobboldaliak pedig szüntelen moralizálásukkal igyekeznek elriasztani a tömeget a társadalmi küzdelmektől, a szocialista közösségi élettől. Egy dologban azonban találko­ zik mindkét szélsőség, nevezetesen abban, hogy tagadja a „fennállót", az építőmunka forradalmi értelmét, alábecsüli a jelen tetteit, feladatait és eredményeit, sivárnak, unalmasnak ítélve azt. Mind a kapitalizmus, mind a szocializmus viszonyai között ezeknek a jobboldali és „újbaloldali”, álforradülmi elméletek­ nek objektív reakciós szerepük van. Nem véletlen, hogy az imperialista propaganda szocializmus ellen folytatott kampá­ nyában, az eszmei-politikai fellazításban erősödik e nézetek­ nek, a nemzetközi munkásmozgalom minden rendű és rangú árulójának, szakadár csoportjának népszerűsítése. Igaz, a romantikus antikapitalista, álforradalmi jelszavak­ kal időnként marxista köntösben jelentkező „újbaloldali" és jobboldali revizionizmus hazai híveinek köre szűk, mégis je­ lenthetnek veszélyt ezek a nézetek, más burzsoá eszmékkel együtt: főleg a fiatalok egyes csoportjaira. Természetesen nemcsak az ifjúságra; de az ifjúságnak kevesebb a társadalmi és élettapasztalata, s nem ritkán éppen a politikailag legak­ tívabb fiatalok válhatnak az álforradalmi és más antimarxista nézetek híveivé, hordozóivá. A fiatalokkal általában nehezebb megértetni, hogy a forradalom nem haladhat folytonosan csak ugrásszerű változások és nyílt társadalmi ütközetek útján. S hogy a forradalomhoz hozzátartozik a konszolidáció, az épí­ tés, a társadalom élete egész átalakításának hosszantartó, s a mindennapok fáradságos munkájával járó szakasza is. A LENINIZMUS ÁLLÁSPONTJÁRÓL A marximus-leninizmus mindig határozott ideológai harcot vívott az elvont forradalmárkodással és az absztrakt moralizálással. A leninizmus álláspontja az, hogy a szocialista társa­ dalom felépítésének egész korszaka forradalmi jellegű, külön­ böző állomásai egyformán fontosak és egymást kölcsönösen feltételezik. A hatalom megragadása idejének forradalmi erő­ feszítéseit történelmileg betetőzte, követte és követi a szoci­ alista gazdasági-társadalmi rend - mint tapasztaljuk, nem is olyan „egyszerű” - kiépítése és felépítése. Ennek a szükséges és megkerülhetetlen feladatnak a megoldása nem kevésbé for­ radalmi, mint a nyílt osztályharc; sőt Lenin nemegyszer alá­ húzta, hogy viszonylag „könnyebb, egyszerűbb” feladat a ha­ talom meghódítása, mint egy merőben új társadalom felépí­ tése. Ez utóbbi feladat ugyanis nem oldható meg egyetlen hősies nekilendüléssel, egy „szuronyrohammal”, hanem a tö­ megek között végzett hétköznapi munkához szükséges türelmes, állhatatos és hősies erőfeszítéseket követel meg a társadalmi haladásért tenni akaróktól. A hatalom megragadása után a társadalom forradalmi át­ alakítása azt igényli, hogy roham helyett tanuljunk meg — ha 4 kell - a fáradságosabb kerülő úton járni, diplomataként tár­ gyalni, ésszerű kompromisszumokat kötni, a gazdasági élete! szervezni, irányítani, kereskedni és még sok egyebet. S mind­ eközben művelődni, ismereteket, tapasztalatokat szerezni, hogy merőben új tennivalóinkat jól és egyre jobban oldhassuk meg. Ha végiggondoljuk, jogosan merülhet fel a kérdés: miért lenne kisebb jelentőségű tett hazánkban is új ipartelepeket, városokat létrehozni, terméketlen földeket termővé tenni, orszá­ gunkat gazdaságilag is a fejlett országok sorába emelni, mint negyedszázaddal azelőtt a munkásegység, a proletárdiktatúra megteremtéséért harcolni? Mindaz, ami akkor és azóta történt s ma is történik, nem más, mint ugyanazon forradalmi átala­ kulás más-más szakasza. Tény, hogy ez az átalakulás történel­ mileg egy egész korszakot ölel fel, amelyben olykor csak igen lassan, lépésről-lépésre lehet haladni, s általában kevésbé látványosaik tetteink eredményei is. De a marxista-leninista forradalom-szemlélet nem úgy osztályozza a társadalmi hala­ dást szolgáló tudatos emberi tevékenységet, hogy ez „igazi”, amaz „nem igazi" forradalmi tett. A forradalmi munka csak olyan lehet, amilyet a mozgalom, a forradalmi harc megkí­ ván; és a konkrét feladatok aszerint változnak, hogy milyen a konkrét helyzet, amelyben a forradalmárnak cselekedni kell. Ez pedig alapvetően attól függ, hogy a forradalom a fejlődés melyik stádiumában tart. Napjainkban sokat vitatott és bírált problémája a kispolgáriság a maga sokrétű lehetséges jelentkezési formáival. En­ nek kapcsán újból felvetődik a kérdés: vajon az önzéssel, em­ bertelenséggel, közönnyel, az új kezdeményezéseket bénító megszokással, a bürokratizmussal szembeni küzdelem könnyebb és kevésbé forradalmi a korábbi harcnál? Ha végiggondoljuk, válaszunk nyilvánvalóan az egyértelmű nem! Hiszen ez is tár­ sadalmi harc, életformák és elvek harca, amelyre mindenütt mód van, s mindenütt szükség van — egyéni példával is, kö­ zösségi fellépéssel is. A közösség, a társadalom érdekeit sértő jelenségek feletti közömbös elnézés, a passzív szemlélődés, a „nem az én dol­ gom, nem az én asztalom" szemlélet és magatartás elleni fel­ lépés forradalmi tettnek minősül. Hiszen minden forradalmár lelkületével mélységesen ellenkezik az önző, egoista, bürokra­ ta magatartás. Mert a forradalmár tudja, hogy számára a köz ügye nem lehet közömbös, mert minden az ő saját ügye, min­ denben illetékes, mindenhez van köze, amiben társadalmi ér­ dek fejeződik ki. Ugyanis élesen ellentmond a forradalmi szemléletnek, ma­ gatartásnak a közöny olyan formája is, amely az „úgysem te­ hetek semmit” — vagy ami ugyanaz: „kevés vagyok ahhoz, hogy bármiit is megváltoztassak” - minden visszássággal megbékülő, csak az egyén önös idilli nyugalmát kereső magatar­ tásban jut kifejezésre. A forradalmár ebben a kérdésben ma is ugyanúgy viselkedik, mint régen, mert vallja: amit az em­ berek csináltak, azt az emberek meg is változtathatják. A fentebb leírtak összegzéseképpen ismételten utalhatunk Lenin következő intő szavaira: „Ha indulónkban azt énekel­ jük, hogy ... ez a harc lesz a végső, ebben sajnos van egy kis pontatlanság.” A szocialista forradalom ugyanis nem egyet­ len aktus végrehajtásából áll; céljainak megvalósítása folyik ma is, a szocialista forradalom hosszú folyamat, amely egész történelmi korszakra kiterjed. Ennek felismerése, a szocialista társadalom építésében való aktív és tudatos részvétel, ennek tudatos vállalása, gondjaival, ellentmondásaival együtt — ez a forradalmiság mai és valódi értelme. Ezt azok tudják felis­ merni, akik a „végső harc” tartalmát, célját, s a hozzá vezető utat is világosan látják. Másképpen fogalmazva: napjainkban hazánkban az tekinthető forradalmárnak, aki a szocialista épí­ tőmunkát történelmi távlatokra tekintő tudatossággal és ép­ pen ezért szívós, mindennapi munkával szolgálja. Ez egyúttal a legfőbb világforradalmi tényező; a szocialista világrendszer támogatását is jelenti. A mi forradalmi — a világ minden tár­ sadalmi és függetlenségi szabadságmozgalmával szolidáris — politikánk hatékonyságának ugyanis az a legfontosabb mércé­ je, hogy a magunk szocialista feladatait — s ami ugyanaz: a mi szocialista forradalmunkat — hogyan és milyen ütemben tudjuk megvalósítani. Bandúr Károly �Csak „fekete vagy fehér“? Tíz középiskolás üli körül az asztalt. Harmadikos negyedikes gimnazisták, szakközépiskolások. Eleven szellemű, vi­ tatkozó kedvű fiatalok, akik arról mond­ ják el véleményüket: kit tartanak forradalmárnak, mit jelent az ő életükben a forradalom. A közelmúltban a megye 10 középfokú tanintézetében félezer diák mon­ dott arról véleményt, hogy mai életünk­ ben lát-e forradalmi cselekvésre lehe­ tőséget. A kérdőíves felmérés és a cso­ portos beszélgetések tanúsága szerint a megkérdezettek egyharmada válaszolt igenlő módon. A szakmunkástanulók kö­ rében ez az arány 15% volt... (17 éves gimnazista, magabiztosan fo­ galmaz, szemmel láthatóan nem először beszél erről a témáról): „A nagy tettek kora lejárt. 1848-ban, 1919-ben, vagy közvetlenül a felszabadulás után konk­ rét helyzetek, világos feladatok voltak. Aki tudta, hogy mit jelent a társadalmi haladás, megtalálta a maga cselekvési lehetőségeit. Ma mindenki csak azt haj­ togatja: nyugalom, először tanulj, s az­ tán állj elő világmegváltó terveiddel.” (18 éves szakközépiskolás — keresi a szavakat, a gondolattal küszködik): „Sze­ rintem sincs komoly lehetőség arra ma, hogy komoly dolgokat csináljon az em­ ber. Iskolát dekorálni, fát ültetni, ünnepi műsorokat készíteni — ez a KISZ szer­ vezetünk forradalmi programja ... Ha meg megmondjuk valamiről, hogy nem jó, megmagyarázzák: a hétköznapokban kell példát mutatni.” (Érettségi előtt álló gimnazista lány): „Kétszer voltam építőtáborban. A szer­ vezéskor azzal agitáltak: itt mindenki megmutathatja, mennyit akar tenni. A táborparancsnok is a munkafegyelem­ ről, az ifjúkommunista helytállásról be­ szélt a megnyitón. S aztán: olyan mun­ kát kaptunk, amelyet a felnőttek sem vállaltak, mert nem érte meg nekik. Elő­ fordult, hogy két órán át egy fia ládát sem láttunk. Ültünk a fa alatt.” A beszélgetés résztvevői egyideig kör­ nyezetünkben tapasztalt példákat, kisebb-nagyobb csalódásokat soroltak. Családi, iskolai, üzemi példák. Esetek, amelyek a gyakran „feketén-fehéren” gondolkodó fiatalokat töprengésre kész­ tettek, gesztusok, amelyekből a szó és amelyek a gyakran „feketén-fehéren" A példák jellegét az előbb idézett fel­ mérés más adatai jól érzékeltetik: A di­ ákfiatalok zöme környezetünk legvisszataszítóbb tulajdonságainak a nagyképű­ séget, az önzést, a kétszinűséget, a kö­ zömbösséget, a brutalitást (!) tartja. (A kis csoport eszmecseréjének egy közgazdásznak készülő negyedikes gim­ nazista adott új fordulatot): „Azt hiszem fatális félreértésről van szó. Az iskolá­ ban, a történelemórákon, de a KISZben is olyan hősökről, forradalmárokról, eszményekről tanulunk, akik kivételes ko­ rokban, kivételes adottságaik folytán váltak példává! Ők a mérce, s azt hisszük, mert csak róluk tanulunk, a for­ radalmi magatartás Vasvári, Kun Béla, Nógrádi Sándor mértékű egyéniségeket követel. Pedig mellettük sok olyan em­ ber is élt, aki szintén forradalmár volt. Tettetik, nevük azonban nem került a történelemkönyvbe. Én forradalmárnak tartom a nagyanyámat is, aki a felsza­ badulás előtt egy börtönben ülő kom­ munista gyerekeinek viselte gondját. „Helyben vagyunk, a kis tettek, a hét­ köznapok forradalmisága (vág közbe némi indulattal egy bölcsésznek készülő lány. Iskolában KISZ-vezetőségi tag. Szünetei látással, futással, szervezéssel telnek. Esti órákban vetődik haza, a ta­ nulás éjjeli-hajnali program nála.) „Ma mindenhol erről hallunk, de hogyan le­ het a hétköznapok forradalmát megva­ lósítani, ha egészen kis dolgokért ve­ szekedni, noszogatni kell a gyerekeket. Van fogalmatok arról, hogy hányszor kell a „kétforintos KlSZ-tagokkal" küsz­ ködni azért, hogy valami közösen elha­ tározott dolgot megcsináljanak? S ha az ember „kiborul”, még meg is gyanu­ sítják: persze, egyetemre akarsz menni, azért nyüzsögsz ..." A már idézett felmérés adataiból is­ mét egy példa: a diákfiatalok 34 %-a a KISZ alapszervezetében, 16 %-a ott­ hon, 8 %-a tanítási, osztályfőnöki órán foglalkozik politikai kérdésekkel, 13% távoltartja magát mindenféle politikai témájú beszélgetésektől. . . A hosszúra nyúlt, s az eredeti témá­ tól jócskán elkanyarodó beszélgetés vé­ gén az egyik, ezidáig csendesen figye­ lő lány jegyezte meg: jó lenne valahogyan másképpen csinálni, tartalmasab­ ban, közösségben dolgozni. (Az eszmecsere főbb gondolataihoz két kommentár): A pedagógusé: „Nézd, nem sok újat mondtak a gyerekek. Ma­ gam is érzem, s a tantestületben má­ soknak is ez a véleménye: tudatosab­ ban kellene nevelnünk. Az osztályozás­ ról vitatkozunk, a tananyagcsökkentést próbálgatjuk, új didaktikai módszereket keresünk. De ami a lényeg lenne — a gyerekek személyiségének, gondolkodásmódjának formálása — valahogyan el­ sikkad mindennapi munkánkban. Főleg mai és holnapi világunkhoz kötődő gon­ dolataikat nem ismerjük, nem formáljuk eléggé következetesen. Miért? Nem tu­ dom . . . Időhiány, szemlélet, módszerprobléma? Azt hiszem, több élmény, sze­ mélyes példamutatás és politizálóbb is­ kolai légkör kellene ..." Érettségizett szakmunkásoké: (volt iskolai KlSZ-vezető): „Kicsit steril világban éltem annak idején az iskolában. Sokat vitatkoztunk. Most az üzemben — túl a kezdeti ne­ hézségeken — sok mindent másképpen látok. Számontartjuk, kinek, hogyan vál­ tozik az élete, a borítékon túl hányig látnak. És - dolgozunk . . .” A Politikai Kisszótár (Kossuth Könyv­ kiadó 1971. 93-94. lap) így határozza meg a forradalom fogalmát: „... az osztályharc legmagasabb formája, az osztálytársadalom fejlődésének törvény­ szerűen bekövetkező szakasza, melyben a-fejlettebb, magasabbrendű társadalmi­ gazdasági alakulat (fegyveres vagy bé­ kés eszközökkel) felváltva az elavult, tár­ sadalmi rendszert, a hatalom a régi reakciós osztály kezéből a haladó osz­ tály kezébe megy át, s olymódon meg­ nyitja a társadalom továbbfejlődésének útját... A szocialista forradalom jelle­ gében alapvetően különbözik forradal­ maktól, megdönti a régi uralkodó osz­ tály hatalmát, létrehozza a proletárdik­ tatúrát, megszünteti a magántulajdon uralmát és a kizsákmányolás valamennyi formáját, az osztálynélküli társadalom­ ba való átmenet kezdetét jelenti ..." Levonható-e valamiféle tanulság a beszélgetés idézett részleteiből, s a meg­ említett adatokból? Az egyedinek egy­ általában nem nevezhető vélemények cselekvési vágyról, akaratról tanúskod­ nak ugyan, de elképzeléseket, terveket körvonalazni is alig képesek. Sok diákfiatal gondolkodik hasonlóképpen, s még többen vannak olyanok, akik véle­ mény, cselekvési igény, közösségi kötő­ dés nélkül töltik el a diákélet hétköz­ napjait. Ma az iskola megváltozhatatlannak hitt keretei erősen átalakulóban van­ nak. Az új Rendtartás, az ifjúsági moz­ galom új szervezeti keretei (és tartal­ mai) új eszközöket kínálnak egy ered­ ményesebb, tudatosabb magatartást megalapozó nevelőmunkához. Az okta­ táspolitikai határozat nevelési program is — a nevelés feltételeinek javításával, a tudatos nevelői magatartás fejleszté­ sével valóraváltható program. Kiss Aurél 5 �Értelmiség és közélet Nem lenne helyénvaló megkérdezni, hagy értelmiségünk, a szakmák követelményein túl, a közéletben használja-e tudását, hiszen közismert az a tevékenység, mélyet e réteg legjobbjai a munkahelyi, lakóhelyi közösségekben, életformájukból adódó kiscsoportokban, a párt, az állami, a tömegszervezeti testüle­ tekben kifejtenek. Azonban a kérdést csak fiatal értelmisé­ geikre szűkítve, már fel-felparázslik a vita. Szerencsére nem elsősorban a „becsülettel-e vagy sem” kérdése közül, hanem generációs problémaként. Pedig milyen régi probléma ez, s még milyen sokáig fenn fog maradni! Hiszen napjainkig ezré­ vel sorolhatnánk a példákat a fiatalon véghez vitt nagy dol­ gokra ... s ugyanennyit arra, amit idős korban tettek. Avagy, hogy milyen hibákat követhet el az ember, ha idős vagy fiatal. Mert a megszerzett tudás becsülettel való használata nem kö­ todik életkorhoz!! Bár tény, hogy a lehetőségek még a közé­ leti tevékenység vonatkozásában sem egyformák idős vagy fiatal korban!! Sokan elhanyagolható körülménynek tartják a fiatal értel­ miségiek, de általában a fiatalok inhomogenitását. A fő moti­ vációs tényezők alapján (a közéletiség és a generációváltás vonatkozásában) kimutathatóan válik el egymástól a „harmin­ casok'' és a „huszonévesek'' csoportja. Az első csoportnak a 15-20—25 évvel ezelőtt történtekről személyes tapasztalata van; míg a másik számára ez „csupán” történelem. Az első csoportnak az idősekkel való viszonya konfliktusoktól általá­ ban mentesebb hiszen a tapasztalatok birtokában könnyeb­ ben megért dolgokat, reálisabban ítél; míg a második csoport helyzete bonyolultabb. Hiszen, ami az idősek számára a mun­ ka eredménye, azaz a jelen, e korosztálynak „csak” az az alap, melyre a változtatás igényével — akár munkája, akár közéleti szereplés során — hatni akar. S ebből természetesen torzulások is származnak: olykor az idősek reagálása, talán nem is ok nélkül, szenvedélyesebb — ami nem csökkenti a surlódó felületeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a fiatal értélmiségiek közéleti tevékenységéről folytatott beszélgetéseim során port­ réim többsége előhozakodott a generációs problémával annál a kérdésnél, hogy milyen lehetőségek adottak számára a kö­ zéleti szereplésre, s ezzel hogyan él. (26 éves, diplomás mezőgazdasági szakember.) „Nálunk az egyetemen annak idején mindenki tudta, hogy az egyik tanszék vezetőjének „keze alól” szinte nőnek ki a te­ hetséges, nemcsak a szakmában, de a közéletben is jártas, aktív fiatalok, míg a másik tanszéken csak a vezető lehetett okos! Ott ez még csak hagyján — a tehetséges, ha néha ne­ hezen is, de utat talál. Az életben azonban az ilyen munkahe­ lyen, mint az enyém is, az így elveszett idő hatalmas ár! Az ilyen vezető többet árt, mint egy aszályos esztendő!” (28 éves, diplomás közalkalmazott.) „Ha az embernek nem törődnek az életével, gondjaival, cél­ jaival, akkor perspektivátlan körbe szorul a munkahelyén, ez nemcsak az egyénnek árt (bár ez önmagában sem bocsána­ tos bűn), hanem — szűkebb és tágabb értelemben egyaránt — a közösségnek is. Sok düh szorul így az emberbe ahhoz, hogy ezek után még a köz érdekében a munkáján túl is te­ gyen. Meg aztán nálunk is úgy van, mint a színészeknél: bi­ zonyos idő után beskatulyázódunk! Ezt csinálja már hat éve, erre jó, slusz!” (Közéleti tevékenységet folytató 26 éves műszaki.) „Nem, hidd el, nem lennék mérges, ha csak arról lenne szó, hogy nem ismerik el még társadalmi munkának sem azt, amit e testületben csinálok, de hogy én még állandóan kérdezkedjek tőle, hogy ő kegyesen megengedje nekem (amikor meg­ engedi) az üléseken való részvételt, a munkaidőre eső ottani tevékenységet, hogy állandóan azt kapjam, hogy munkahe­ lyem is van”, meg hogy „ebben a hónapban már voltam egy­ szer”...! Ezt nem lehet lenyelni. Úgy tudom, közügy ez az egész! Nem? Még ha az itteni munkámnak nem tennék ele­ get... de hát nem dolgozik más helyettem!... 6 (25 éves tanár, ugyancsak nem iskolai munkakörben.) „A munkatársak, sajnos, a főnök véleményét osztják. Lega­ lábbis nyilvánosan. Nincsenek meghatva, hogy a munkaköri kötelességemen túl részt vállalok különböző szerveknél közé­ leti tevékenységből is. Na, nem, karrierizmussal azért nem vádolnak, sokkal praktikusabbak, azt hiszem, úgy gondolják, pénzért csinálom ..." * Hogyan töltse be hivatását a KISZ, szakszervezet, Hazafias Népfront, 111 Vöröskereszt, stb. ha aktivistái, akik jelentős kö­ zéleti tevékenységet fejtenek ki, ilyen megítélést kapnak a munkahelyükön. Vagy ugyanezen ok miatt: hogyan lenessen szélesíteni az aktivisták hálózatát? Kérdezhetnénk, de tudott dolog, hogy mindezek ellenére is jó a helyzet, sőt: a tagság bővül is! Csak hát egy fiatal, tapasztalatok nélkül, kellő információk híján, nem kezdheti közéleti tevékenységét ezeken a fórumo­ kon! Éppen ezért van a közéleti szereplés más szintjeinek is igen nagy jelentősége. (Természetesen a konkrét munkára irá­ nyuló tevékenység hasznán túl.) S ez akár „tervezett" is lehet­ ne. Elég gyakori tapasztalat ugyanis, hogy az úgynevezett „második vonal” nincs, vagy alig van kiépítve. A közéleti te­ vékenységben aktívan, eredménnyel dolgozók kiválása esetén nincs olyan lehetőség, hogy azokból lehetne választani, akik e tevékenység más szintjein már beváltak, ez a munka „testük­ re szabott”. * Fontosnak ítélt területe a közéleti tevékenységnek a lakóhe­ lyen, a lakótelepi közösségekben kifejtett munka. (Bár az előbbit magam részéről lényegesebbnek tartom, természete­ sen nem mereven elszakítva a kettőt, hiszen ugyanazon embe­ rekről van szó, de a „kicentizett" szabad idő korlátai itt túlsá­ gosan hatnak.) Tudott, hogy az új lakótelepek benépesedése elsősorban a magasabb kvalifikált szakmunkásokból, fiatal értelmiségiekből történik. Ez azonban nem jelent homogén csoportot, amit a la­ kóhelyi, lakótelepi közösségek kialakulatlansága elég jól szemléltet, sőt tovább bonyolítja a helyzetet itt, az is, hogy az értelmiségiek szabad idejét a szakma, a hivatás alaposan le­ csökkenti. (27 éves orvos.) „Kénytelen-kellemetlen, de súlyoznom kell ezeket a dolgokat. Nem talicskázok a ház előtt, nem „lakótelepi gyülök” (mint itt itt nevezik a lépcsőházban, vagy a szárítóban tartott lakóte­ lepi gyűléseket), nem szervezem a lakótársakat közös beszél­ getéseket, sörözésre, nem „teszem magam” az itteni kulturális életért, néhány órám jut hetenként ilyesmire, s azt most leköti, hogy garázsokat építünk. Közösen. Egyébként elhiheted, hogy ez is elég jól összehozza az embereket, s munka közben sok mindenről szó esik, azokról is, amit most említettél ...” (Vezető beosztású, 28 éves diplomás.) „Igen szeretek ügyködni. A munkám is olyan, hogy összefügg ezzel, meg a családom is jól szervezett: nagymama, nagypapa, hatásköröm is van, tudok intézni dolgokat. Hát csinálom. Igen persze a beosztásom miatt s nem mindegy, hogy csinálom-e vagy sem ..." Világos: a lehetőségek a lakóhelyen ugyancsak korlátozot­ tak, azonban nem mindenki számára. A „jól szervezett” csa­ lád, a „vezető beosztás" más feltételeket biztosít, s a tenniakarókat megosztja. Akiknek minden erejét idejét, leköti a ne­ hezen megszerzett lakás, egy bizonyos életszínvonal biztosítá­ sa, a szakma fejlődésével való lépéstartás, az — ha még akar is - nehezen képes bekapcsolódni, a közösségek kialakításá­ ban részt venni. Így hátrányos helyzete még a közéleti tevé­ kenységben is kiütközhet. Természetesen nem helyes néhány példa alapján általános érvényű következtetéseket levonni, nem is célom, de az objek­ tive korlátozottabb lehetőségű tehetséges tenniakarók problé­ máira több gonddal kellene figyelni. Fekete László �Egy asztal mellett VITAVEZETŐ: Önök szerint a hetvenes évek­ ben Magyarországon mit lehet korszerű életnek, korszerű életformának tartani? Mindenki a saját tapasztalataiból, saját életéből tud kiindulni, akár azt tekintve korszerű életnek, akár ahhoz képest valami mást. Megtud-e az ember fogal­ mazni maga számára valami eszményt, hogy hogyan éljen? Hogyan illeszthető bele az élet­ eszménybe az életszínvonal kérdése, a kereset, a továbbképzés gondolata — egyáltalán mi az, hogy korszerű élet? TECHNIKUS: A fogalmazással van, azt hiszem, probléma, mert a korszerűség alatt én valahogy azt értem, hogy az igények legteljesebb mérték­ ben való kielégítése. Szabadidő, szórakozás, kul­ turálódási lehetőségek: mind együtt legyen a megfelelő mértékben. MUNKÁS: Szerintem az a korszerű élet ma­ napság, amikor szinkronban van a művelődés és az anyagi igények. Tehát magyarul: pénz kell ahhoz, hogy az ember kulturálódni tudjon, szabadidejével rendelkezzen. Szóval: mindenhez pénz kell. Pénz kell ugye. És mindnyájan a mun­ ka után járó bérből, tehát fizetésből élők va­ gyunk. Nincs más jövedelem, vagy más valami. És ahhoz, hogy én az igényeimet kielégítsem, kulturálódjak, tehát - mit tudom én - hangver­ senyre járjak, vagy néha felmenjek Pestre, szín­ házba vagy könyvet vegyek — mindehhez kell a pénz. És olyan kereseti lehetőség, amellyel mindezt megtudja teremteni magának az ember. VITAVEZETŐ: Namármost az a kérdés, hogy aki jól keres, az korszerűen él-e? TECHNIKUS: Az még nem jelenti azt. De már, ha ésszel él, lehet korszerűen élni. Szükséges a korszerű élethez — azt hiszem — mosógép, televí­ zió, hűtőszekrény, a korszerű lakás, esetleg köz­ ponti fűtés, hideg-meleg vízzel. Azt hiszem, hogy ez már egy minimális igény, amit mindenki el­ várhat. VITAVEZETŐ: Azt hiszem, hogy ezzel egyet le­ het érteni. A kérdés az, hogy mi itt önöknél a valóság. Hogyan élnek, mire jut pénzük és mire jut idejük? Valóban az-e a fő kérdés még min­ dig, hogy megfelelő szintre jusson el az életszínvonalunk, úgyhogy jusson ételre, italra, la­ kásra. Vagy pedig ma már - legalábbis a mun­ kásság többsége — eljutott olyan szintre, hogy nagyjából megél, keres annyit, hogy a legfonto­ sabb szükségleteit (anyagi szükségleteit) kielé­ gítse, és valahol ott vetődik most fel a problé­ ma, ott vitatkoznak az emberek, ott van mindig a konfliktus, hogy „hogyan tovább” (....) Be­ széljünk most egy kicsit a brigádközösségekről is: hogyan élnek, hogy dolgoznak, hogyan szó­ rakoznak és művelődnek a Vörös Október brigád tagjai. ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: Nagyon komoly munkát igényel az, hogy egy brigád összeforr­ jon. Volt ebben a Vörös Októberben olyan is, aki elfelejtett a munkaidő kezdetétől megjelen­ ni, ez az ember nagyon hajlamos volt arra, hogy a borospoharaknak a fenekére nézzen. (...) De végül mégis megváltozott. Érdemes volt azért, mert beilleszkedett egy olyan brigádba, amely nagy előszeretettel vett részt kirándulásokon, amely a gazdasági feladatát nagyon komolyan veszi, a tőle telhető legjobban igyekszik azt tel­ jesíteni. MUNKÁS: Hát én a brigádmozgalomról nem tudok annyi szépet és jót elmondani, őszintén mondom. Ez az én véleményem. Ahogy én lá­ tom. Nehéz az embereket összefogni, legyen az a társadalmi munka vagy valamilyen közös meg­ mozdulás, valahogy mindenki elfoglalt a saját problémájával, a saját gondját helyezi előtérbe. Gondolok itt arra, hogy a városban már sokak­ nak kis kertje van, rohan oda, ha leteszi a nyolcórás műszakot, a szerszámot. Mindenki ro­ han, futás oda a kertvárosba; gyomlálni, palántázni. Persze ez nem általános dolog, amit én + A Magyar Rádió hasonló című sorozatá­ ban ez év januárjában elhangzott adás­ ból. (Szerkesztő: Sárkány Klára. Vitavezető: Agárdi Péter.) mondok, csak ahogy én látom. A másik amit én látok, hogy sok az adminisztrációs hiba, szerin­ tem „papírvonalra” csúszott ez a brigádmozga­ lom. Mozijegy-gyűjtések, meg ilyen hasonló dol­ gok. Ha volt közös mozilátogatás, egy bácsi, mikor jöttek ki a moziból, azt kérte, hogy „le­ gyen szíves a jegyeket...” Szóval ilyen is volt. Ha el is megy a brigád színházba vagy moziba, a vitára már nem került sor, mert egyszerűen nincs rá lehetőség, nincs rá idő, nincs rá mód. Mindenki ment haza, sok a vidéki általában. A dolgozók nem tudom hány százaléka, de na­ gyon sok vidéki bejáró van, és nem minden olyan szép szerintem, mind ahogy lenni kellene. Va­ lahogy a közösségi szellemen kellene javítani vagy változtatni, vagy más irányba terelni az em­ berek érdeklődését. a gyerekek és valamelyik gyerek első évben megbukik és akkor azt mondták neki, fiam te megbuktál, mint csőszerelő, át leszel irányítva hegesztőnek, mert annak még jó vagy. A hiány­ szakmák anyagilag is egy kicsit háttérbe szorulnak, különben is vagy egészségre ártalma­ sak vagy pedig a munkakörülmények nem olyan automatizáltak, több fizikai erőt igénylő szakmák. Odakerül az, aki az általános iskolát végigblic­ celte. Itt kellene a szakszervezetnek vagy va­ lakinek a vállalaton belül is felszólalni, patronál­ ni, hogy ezek az emberek, ezek a fiatal szak­ munkások valamilyen formában képezhessék ma­ gukat. Átsegíteni őket. Nemcsak a ma törvé­ nyes három nap tanulmányi szabadságra gon­ dolok, ami mindenkinek kijár, aki esti középis­ kolában továbbtanul, hanem többre. (...) BRIGÁDVEZETŐ: Ha egy csoporton belül vagy egy brigádon belül már van egy olyan ember, vagy kettő, vagy háromnál több személy, aki események sorozata, az már a brigád érdeklő­ közösségi szellemet képvisel vagy érdekli az desét is fel tudja kelteni. VITAVEZETŐ: És ez már megint nemcsak pénz, hanem... VITAVEZETŐ: Támogatja-e egyáltalán a gyár az üzemvezetés az oktatást? Nagyon sok helyen, ahol a rádióval jártam, arról panaszkodtak a munkások, hogy nem támogatja az üzemvezető beiskolázási kérelmüket, mert azt mondja, hogy neki ebből semmi haszna nem lesz — mármint az üzemnek —, csak kára, mert szabadságot kell adnia, el kell engedni korábban, és akkor mi­ nek? Van-e ebben valami igazság? MUNKÁS: Hát valóban így van, mert nem ja­ vasoltak itt többünket. Mert, azt mondták, úgyse tudnak bennünket foglalkoztatni, mint ahogy be is bizonyosodott, hogy nem alkalmaz­ nak bennünket az iskoláztatás után. De azért ettől függetlenül az a véleményünk megmaradt, hogy érdemes volt továbbtanulnunk. VITAVEZETŐ: Nos, tehát mégis engedték? MUNKÁS: Engedték, de hozzájárulás nélkül. VITAVEZETŐ: Nem kaptak tanulmányi szabad­ ságot? MUNKÁS: Nem. És nem szerződtünk a válla­ lattal olyan értelemben, hogy iskolázás után minket már végzettségünknek megfelelő állás­ hoz juttatnak. Nem is juttattak bennünket. De ezen már túl vagyunk és nem is igényeljük. Már 15 évig normán dolgoztunk, meg vagyunk edződve, szívósak vagyunk, és amíg tudjuk, csináljuk továbbra is. ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: Természetesnek ve­ szem, hogy egy acél- és vasöntő gyáregység dolgozója, ha továbbtanulási igénnyel lép fel, és nem olyan szakmában kívánja továbbké­ pezni magát, amilyet a saját területén alkalmaz­ ni tud, egy kicsit meggondolja magát az a gazdasági vezető, hogy hozzájáruljon-e. A vál­ lalat egy csomó forintot befektet erre. Akár a szabadságokat, akár egyéb kedvezményeket ve­ szünk figyelembe, ezek a dolgok a dolgozó zse­ bét is érintik, a nyereségből mennek el. Ezeket a nyereségből fedezett dolgokat csak meg kell gondolni, hogy később hasznosítani tudjuk-e. VITAVEZETŐ: A tanulás mindig megtérül. De azt hiszem, hogy a vita nem is annyira a szak­ mai továbbképzésnél szokott kirobbanni, hanem ott, amikor például egy esztergályos gimnázi­ umba akar járni. A vállalat nem járul hozzá, hogy a fiatalember gimnáziumba járjon, mert „közvetlenül nem érdeke.” És itt van az igazi probléma, azt hiszem. (...) MUNKÁS: Én az üzemen belül ugyanabban a szakmában akartam továbbtanulni, de rám sem, mint ahogy több kollégámra sem tartottak igényt, ezért hát kihelyeztek bennünket egy új gyáregy­ ségbe, ahol nagy a munkaerőhiány. TECHNIKUS: Hogy ne legyenek hiányszakmák, azt azzal lehet megoldani, hogy jó keresetet biz­ tosítsanak. Akkor nem lesz olyan probléma, hogy az iparitanuló intézetekben nem tudnak osztályt indítani, mert nincs jelentkező. Végülis: aki ezek­ re a hiányszakmákra jelentkezik, az már anynyira gyenge képességű, hogy az általános is­ kolát valahogy végigbicegte, és máshová nem megy el, nincs más lehetősége. Hallottam én olyan dolgot, hogy csőszerelő szakmát tanulnak TECHNIKUS: ...nem, persze. Szélesebb látó­ körű ember lesz. Gondolom, hogy többfélekép­ pen kamatoztatja a tanulást a gyakorlatban. És van még egy másik oldala is a dolognak. Olyat még nem hallottam, hogy a technológiában vagy a szerkesztésben munkaerőhiány lett volna. Ilyen még nem volt, tudomásom szerint. De olyanról tudok, hogy gyáregységekben, műhelyekben, vasszerkezeti üzemekben munkaerőhiány van. Tehát fizikai munkaerőhiány. Szerintem azokat a fog­ lalkozási ágakat vagy szakmákat kellene do­ tálni, pénzzel patronálni, ahol munkaerőhiány van. Azzal lehetne az embereket átcsoportosí­ tani. Erőszakkal nem lehet valakit lakatosnak, egyengetőlakatosnak küldeni, vagy rozsdatisztí­ tónak. Csak pénzzel lehet küldeni. MUNKÁS: Vannak olyan jó szakmunkások, akik jól keresnek: elérik a 3000—3500 forintot át­ lagosan. ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: 330 művezető van a Győri Vagon- és Gépgyárban, vagy volt — és ezt soknak találták. Leépítések voltak, volt olyan, hogy aki akart, visszamehetett a jól kereső fizi­ kai állományba. De nem fordult elő olyan, hogy a művezető azt mondta volna, hogy „uraim lete­ szem a köpenyt, ott van a kalapács, fölveszem, aztán elkezdek püfölni.” Ilyen nem volt. Pedig azt mondták, hogy elmarad a pénzük a jól ke­ reső szakmunkások mögött. Ebből megint az szűrhető le, hogy ott kell dotálni, ott kell fizetni, ahol hiányzik az ember, nem ott, ahol van... VITAVEZETŐ: Azért a dolog nem ilyen egy­ szerű: a munkabért nem lehet közvetlenül és tartósan a kereslet-kínálat „piaci” törvényeitől függővé tenni. Fontos és gyakran érvényesített szempont a béreknél a munkaerőhiány: de táv­ latilag csakis a munka értéke, fontossága sze­ rinti elosztás lehet biztos alap. Efelé mutat a tervezett egységes szakmai bértáblázat is (...) MUNKÁS: Szerintem a fizikai munka alábecsülése valahogy úgy néz ki, hogy „ez csak melós, mit akar"? VITAVEZETŐ: Azt hiszem a lényegre tapintott. TECHNIKUS: Mindenki azért tanul, hogy meg­ nyerje a Dárius kincseit? MUNKÁS: Sokan azt mondják, hogy csak ak­ kor tanulok tovább, ha a vállalatnak érdeke. Hát én szerintem nem így áll ez a dolog, mert én akkor is továbbtanulok, ha a jó szüleim nem akarják. Tehát elsősorban nem azért tanu­ lok tovább, mert az a vállalatnak érdeke, hanem, mert én úgy érzem, hogy nekem érdekem a mű­ velődés, vagy a fejlődés, vagy a szélesebb látó­ kör megszerzése, és akkor én továbbtanulok, akár annak ellenére, hogy a vállalatnak nem érdeke. BRIGÁDVEZETŐ: A magasabb iskolai végzett­ ség, akár politikai, akár más iskolát veszek fi­ gyelembe, azt jelenti, hogy az üzemi demokrá­ cia valamely fórumához bátrabban, nyíltabban, jobban fogalmazva tud valaki hozzászólni. TECHNIKUS: Szeretném valakitől konkrétan hallani, hogy mit ért üzemi demokrácián. Mert van a termelési feladat, van a fizikai dolgozó, van az a műszaki dolgozó, aki technológus, van az a kereskedelmi alkalmazott a vállalatnál, a piackutató. Hát én nem szólhatok bele annak a munkájába. Az üzemi demokrácia szerint bele­ szólhatok mindenbe: a vállalat döntéseibe is be­ leszólhat egy fizikai dolgozó, vagy beleszólhat 7 �egy másik alkalmazott. De eleve: hogyha nem az én szakterületem, akkor nem szólhatok bele, mert valamit elrontok. Tehát azért van ott meg­ felelő képzettségű szakember, azon a ponton, hogy ő a legjobb tudása szerint döntsön. Leg­ jobb tudása szerint - hangsúlyozom. Tehát itt kellene felvilágosítani az embereket, hogyha ott azon a ponton, ahol vannak, tökéletes munkát végeznek, akkor nem lesz szükség arra, hogy beleszóljon a dolgozó a vállalat döntéseibe, a vállalati tervek alakulásába vagy alakításába ... MUNKÁS: Nem is az a lényeg, hogy egy egy­ szerű ember mindenféle szinten képzett legyen. De ha beleszól, és olyan tájékoztatást kap, hogy ezzel a dolgok közepébe kerül — akár a vállalati tervnek az összeállításánál, akár a különféle problémák megodásánál közelebb ke­ rül a kérdéshez — akkor ezzel is fejleszti a lá­ tókörét. TECHNIKUS: De a másik dolog, most én tör­ ténetesen hogyan szólhatok bele, ha azt mond­ ják termelési tanácskozásokon, hogy kérem, a győri vagongyár behoz 500 darab kocsit: akkor én mondjam azt, hogy miért ötszázat, miért nem ötszázötöt? Vagy 499-et? VITAVEZETŐ: Az üzemi demokráciának nem ez a lényege. Az üzemi demokrácia nem azonos a szakmai kérdésekbe való aprólékos beleszólással, de az már üzemi demokrácia, hogy ezt az üzem­ részt pl. jól vezetik-e, van-e állandó anyagellá­ tása. (...) ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: Szinte minden ilyen termelési tanácskozás alkalmából hangsúlyozzuk azokat a dolgokat, hogy ez az a fórum, ahol a dolgozók elmondhatják a mindennapos pana­ szaikat BRIGÁDVEZETŐ: Kötelesek elmondani. MUNKÁS: Kötelesek elmondani. S amikor befejeződik a termelési tanácskozás, akkor még ketten-hárman esetleg megkeresik az előadót, aki a termelési tanácskozást folytatta, és kisebb egységben, kisebb kollektívában mondják még el az észrevételeiket. ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: Engem boldogság tölt el akkor, amikor egy egyszerű fizikai dolgo­ zót meglátok az iroda ajtaján nem kopogni, ha­ nem benyitni. 26 esztendeje dolgozom a Vagon­ gyárban és emlékszem én arra az időszakra is, amikor az egyszerű dolgozók remegtek az iro­ daajtóban. Ma már ilyen nincs. Ma már minden egyes dolgozó bátran, néha fölényesen is, nyit be. VITAVEZETŐ: Szóval itt a brigádmozgalomnak van egy emberi eredménye is. A demokratizmus egyben a magabiztosságukat is erősíti? ÜZEMVEZETŐ-PÁRTTITKÁR: van! Biztos hogy így VITAVEZETŐ: Ez is tulajdonképpen azt bizo­ nyítja, hogy a művelődés és az üzemi demokrá­ cia tulajdonképpen ugyanannak a dolognak két oldala. És mivel jelenleg az üzemi demokrácia sokhelyütt alacsony színvonalú, még nem fejlett, az a látszat áll fenn, mintha az lenne az üzemi demokráciának a feladata, hogy szakmai részkér­ désekre szóljanak bele a dolgozók. És mivel erre nincs lehetőség, sok középszintű vezető a terme­ lékenységre, a nyereségre hivatkozva — olykor talán akaratlanul is — gátolja az üzemi demok­ rácia fejlődését. Pedig manapság nem ez a tendencia, hanem az ellenkezője. Az, hogy ta­ nuljunk, tanuljunk azért, hogy egyre átfogóbban lássuk a dolgokat. Hogy ne csak a saját mun­ kapadomat lássam, hanem lássam az egész üzem gondjait is. Nem a legaprólékosabb szám­ szerű statisztikai kérdésekben persze, hanem abban, hogy mit termelünk. Van pl. olyan mun­ kás, egy betanított munkás, aki egy csavart be­ csavar, és nem tudja, hogy mibe. Ez a munkás egész másképp él — nemcsak a gyárban, hanem otthon is - ha már tudja, mit miért csinál. A gazda — öntudata, közösségi érzése is „megjö­ het” ettől. MUNKÁS: A munka is igényli a szélesebb lá­ tókört. De nemcsak munkahelyen van az ember, hanem barátok között, társaságban, ismerősök között is: ahol újságot olvas és könyvet, televíziót néz. VITAVEZETŐ: Valóban, nemcsak a munka az ami az ember életét adja. MUNKÁS: Aki szakmához köti a továbbképzé­ sét, az már szerintem a műveltségét, szakmasze­ retetét is bizonyítja. Mert látja: műszakilag korszerűbbek a gépek s ezzel lépést kell ni, tehát érdemes tanulnia. S éppen ez a ösztönzi az embert, hogy igénye legyen vábbfejlődésre. egyre tarta­ tudat a to­ TECHNIKUS: A technika fejlődése azt igazol­ ja, hogy a fizikai munkás már nem csak emel­ get, lapátol, meg küszködik, cipekedik — most már a fizikai munkásnak is gombnyomogatás kö­ vetkezik. És nem kell szégyelleni, hogy valaki fi­ zikai munkás. Nem lehet kizárólag azért tanulni, hogy az emberből vezető legyen. MUNKÁS: Azt hallottam a napokban, hogy a gyerektől kérdezik az iskolában: mi a foglalko­ zása az apádnak, mi a foglalkozása az anyád­ nak. És szégyelli bevallani, hogy ,,az én apám csak egy lakatos" — vagy kubikus történetesen. Ez nevelés kérdése. Vagy a gyerekbe valahogy már beidegződött, az anyatejjel szívódott bele ez a szemlélet? Így nevelik, hogy: „fiam, te szégyelld, hogy az apád kubikus”? Ilyen is van. Egészen biztos, hogy van, sajnos. VITAVEZETŐ: Azt hiszem, hogy a választóvo­ nal az emberek között, az értékes és a nem ér­ tékes munka között nem ott húzódik, ahol a fi­ zikai munka és a szellemi munka határa van. A fő választóvonal nem ez. A fő választóvonal az, hogy valaki a saját munkaterületén — lett lé­ gyen az fizikai munka vagy íróasztali, értelmiségi munka — hogyan dolgozik, milyen a munkája, a munka minősége. Persze, az is tény, hogy jelenleg az ország technikai fejlettsége következté­ ben még nagyon sok olyan munka van, nehéz fizikai munka, amelyet nem lehet teljes szívvel végezni, illuzió lenne arra törekedni, hogy ma mindenki tökéletes kielégülést nyerjen, otthon érezze magát a saját munkájában. Viszont az is tény, hogy társadalmi méretekben nem kerül­ het szembe - vagy nem szabad, hogy szembe kerüljön - a munka és az ember munkán kívü­ li tevékenysége, életformája. Sőt: éppen hogy a munka révén, az értelmes munkára épülő kor­ szerű életformában találhat az ember igazi ott­ hont". Vallomás egy rádiósorozatról Közel két éve, hogy a Rádió stúdiójában egy asztal köré hívtuk a Társadalmi Szemle „Kinek írtunk?” vitájának elindídítóját, Hajdu Ráfist és egyik munkás-hozzászólóját, Nagy Bélát. Egyszeri beszélgetésnek szántuk azt a vitát a munkásság és művelődés, az olvasók és kritikusok „viszonyá"-nak oly sokat érintett kérdéséről. De a beszélgetést folytatni kellett, mindenekelőtt azért, mert Nagy Béla meghívta a rádiót abba a köz­ ségbe, ahol el és dolgozik, - a Borsod megyei Edelénybe. A vendéglátó ismeretségi körében továbbgyűrűző kíváncsi ér­ deklődés „hívott” ezután bennünket Edelényről Kazincbarcikára, s az akaratlan sorozat következő állomásai a Debreceni Járműjavító, egy békéscsabai brigádklub, Nagyszénás község, a Győri Vagon- és Gépgyár, Halmajugra község stb. lettek. Vajda Ferenc és Járkány Klára ösztönző szerkesztői együttmű­ ködése révén vált az egyszeri műsor sorozattá. A sorozat érté­ keit, gyengéit és hatását nem én vagyok hívatva elemezni. Annyi azonban kétségtelen, hogy ha hullámzó színvonalon, ha nem egyöntetűen élénk, pezsgő vitalégkörben is, de talán si­ került egy, időszerű művelődési és társadalmi kérdéseinkről a „legillletékesebbek”-kel: kétkezi dolgozókkal beszélgető, együtt­ töprengő műfaji kisérletet elindítani. Nem művelődésügyi szak­ emberekkel, hanem a „résztvevőkkel”, a közművelődési-népművelési statisztikák és a gyakorlat „alanyaival” ülünk egy asz­ tal mellé, anélkül, hogy kinyilatkozásnak, minden áron elfo­ gadható álláspontnak tekintenénk az elhangzó véleményeket csak azért, mert munkásoké. Az őszinte légkör, a közös célok, �az együtt feliismert problémák s főleg a társadalmi megközelí­ tés biztosította e beszélgetések hitelességét. S ez azért is öröm, mert éppen e vitáikon fogalmazták meg, többször a munkásrésztvevők, hogy hiányolják még közéletünkből a mun­ kásság és az értelmiség, a vezetők közötti teljes bizalmat. Vagyis mindenek előtt az értélmiségi magatartás élvszerűsé­ gében is tapintatos, demokratikus szellemű, a munkásokért, s nem fölöttük, nélkülük vitatkozó jellegét. Két tanulság megfogalmazása kívánkozik még a toliamra. Egy tárgyi és egy személyes. A vitaműsorok — „tárgyi oldalról” — szinte első pillanattól kezdve azt bizonyították (ami persze elvileg közhelynek tűnik) hogy a művelődés, a kultúra kérdése elválaszthatatlan társa­ dalmi problémáktól, vagyis a művelődés pusztán reszortfela­ datként való kezelése (amire még nem kevés példa van) elle­ ne mond nemcsak a kulturális forradalom lenini értelmezésé­ nek, de gátolja mai társadalmi valóságunk húzóerőit is. Egy gyáron belül például — számtalanszor megbizonyosodtam ró­ la — eltéphetetlenül összefügg egyrészről a színvonalas gaz­ daságirányítás, az üzemi demokrácia, a munkások felelős „beleszólásá”-nak komolyan vétele, az alapközösségek (például brigádok) példaadó ember-erkölcsi kohéziója; és másrészről a beiskoláztatás, a továbbtanulásra ösztönzés igényes káderpolitikája, a gyári dolgozók műveltségének és világképének érezhető tágulása. Mint ahogy nem kevés a „negatív előjelű” összefüggés is: a technokratikus, az üzemi demokráciát a nye­ reségre és a (sokszor vélt) gazdasági hatékonyságra hivatkoz­ va visszafogó vezetés nemcsak azért követ el hibát, mert a munkások tulajdonosi öntudatát, közösségi aktivitását gyengí­ ti és manipulálja, mert a fogyasztói-privatizáló-kispolgári élet­ szemléletet erősíti az emberek gyáron kívüli életében is. Azért is káros ez a „technokrata bürokratizmus”, mert például a továbbtanulásban való pillanatnyi üzemi-gyári érdektelenség­ re hivatkozva távlatilag a gazdasági-termelési korszerűsödés ellen is dolgozik, hiszen nagyobb általános műveltséggel az az esetleges új szakmai feladatok is könnyebben oldhatók meg, s az emberi-erkölcsi-tudati energiák és belső ösztönzé­ sek (amelyeket az ember a korszerű műveltség révén szerez) felmérhetetlen anyagi erőtartalék felhalmozódását is ered­ ményezhetik. A gyár keretei közül kilépve ezért is összetartozó társadalompolitikai célkitűzéseket, ugyanannak a folyamatnak csupán különböző (de nem elválasztható s főleg nem egymás ellen kijátszható) oldalait jelenti a gazdaságirányítási rend­ szer korszerűsítése, a szocialista demokrácia (s alapsejtje: az üzemi demokrácia) következetes fejlesztése és a közművelő­ dés, az oktatás új koncepciójának kidolgozása. Személyes oldalról mindehhez csak annyit kiegészítésül: hi­ vatásom szerint az irodalommal foglalkozom, kritikusnak, iro­ dalomtörténésznek készülök, munkám tehát elsősorban a könyvekhez köt. Bár a könyvek melletti, az íróasztali tudo­ mányos munkát elsősorban a vállalt és kiérlelt új gondolatok helyessége, igazságtartalma minősíti, s korántsem a demagóg módon értelmezett „életesség”, a „nép közé járás”, számomra mégis sok ösztönzést ad — legalábbis így érzem — ez a rádiós tevékenység, műsorvezetés. Mert végülis segít abban, hogy át­ lássam a „kulturális folyamat” ívelését az alkotástól a közve­ títéseken át a befogadóig, s jobban megértsem az írástudók, a kritikusok, irodalomközvetítők és szerkesztők, s általában az értelmiség megtisztelő feladatait, de egyúttal mérhetetlen fe­ lelősségét is. (Talán patetikus ez így, mintha nem illene ma­ napság ekként fogalmazni — no nem baj!) Konfliktusok, igazi frontok valójában nem a tudományos és a közművelődési meg­ közelítés között vannak az életben, hanem egyrészről az egysé­ ges szocialista kultura-személet, másrészről az öncélú „tudo­ mányoskodás”, ál-kérdésfelvetés, illetve az itt—ott még fellel­ hető prakticista, manipuláló, „ez van” szemléletű, cinikus „mű­ velődéspolitikai” gyakorlat között. Központ és gyáregység szaladni, sem lemaradni nem szabad - és nem is tanácsos. A budapesti központban Stenczinger Sándor vezérigazgató mondta el a múlt év közepén, hogy a salgótarjáni gyáregy­ ségben nagy az igyekezet. Az itt dolgozó kollektíva, műszakiak és fizikaiak egyaránt képesek nagyobb feladatok elvégzésére is. Néha szinte vissza is kell fogni a gyáregység vezetését, hiszen a nagyobb fejlesztés szubjektív feltételei csak folyama­ tosan alakulnak ki. A kecskeméti gyáregység például tíz év alatt eljutott a mai szintre, — az önálló elszámolási rendszer megvalósításához. Ennyi idő nem kell a salgótarjániaknak, mert a központ jól hasznosítja korábban szerzett tapasztala­ tait. A bizonyíték! A központ szeretné, ha év végére Salgó­ tarjánban gyártanák le az URH-rádiótelefonok minden egy­ ségét. S közvetlenül innen is exportálnák. Az akkori kívánság, óhaj több tekintetben a megvalósulás útján halad. Igaz, ez év elejétől még csak hat egységet gyár­ tanak itt. Év közben újabb két egység átvételét oldják majd meg. Az utolsó két egység átvétele 1975 elején történik majd meg. Addig is ideszállítják azokat az egységeket, amelyeket jelenleg Budapesten gyártanak. Itt végzik el a rendszertechni­ kai, valamint a műszeres és funkcióvizsgálatokat. Elvégzése után becsomagolják az árut, vagonba rakják és innen expor­ tálják. Erre a nagy feladatra egy fél év alatt készült fel a sal­ gótarjáni gyáregység kollektívája. Az URH-rádiótelefon igen kényes híradástechnikai beren­ dezés. Előállítása a munkásoktól az átlagnál nagyobb általá­ nos műveltséget (általában érettségizett lányokat, fiúkat, jólképzett híradástechnikai szakmunkásokat, technikusokat és villamosmérnököket) követel. E követelmény kielégítését tartja egyik legnehezebb feladatának a gyáregység vezetője, Pálfalvi László. Önként adódik a kérdés, mit tett eddig a gyáregység a na­ gyobb önállóság megszerzéséért? Salgótarjánban villamosipari szakembert szerezni — más üzemből, vállalattól — nemigen lehet. Akik vannak, azok nem Nógrád iparának egyik sajátossága, hogy az üzemek több­ sége gyáregységi, gyár vagy telephelyi szinten működik — a budapesti központok irányításával. A korábbi időkben erőtelje­ sebben, az utóbbi hónapokban már jóval kevesebbszer, de időnként fellángol a kívánság: több önállóságot kérnek a me­ gye gyáregységei, gyárai. Indokoltak ezek a kívánságok? Mi­ ben rejlik a Budapestről irányított üzemek függősége és önál­ lósága? Hogyan élnek kapott lehetőségeikkel? Mit tesznek vagy tették a nagyobb önállóság megszervezéséért? S végül: hogyan látják „fent” az önállóság növelésének további feltéte­ leit, annak útját, módját, lehetőségeit? Ezekre a kérdésekre kerestünk választ megyénk egyik legdinamikusabban fejlődő új gyárában, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár salgótarjáni gyáregységében és annak a budapesti központjában. A salgótarjáni üzem „allapgyártmánya” azösszüzemi munkamegosztásban az URH-rádiótelefon. Tavaly májusban a gyárt­ mány 10 egységéből még csak hármat állítottak elő. Ez év elején újabb három egységgel bővült a termékskála. A köz­ pont nem gátolja, hanem segíti a gyáregység nagyobb önálló­ ságra irányuló törekvéseit. Ez a tendencia jól felfogott gazda­ sági érdekből, az egész vállalat fejlődésének igényéből fa­ kad: a számítástechnikai programot csak akkor tudják a kö­ vetelményeknek megfelelően teljesíteni, ha a budapesti gyár­ egységet teljesen tehermentesítik a jelenlegi URH-rádiótele­ fonok különböző egységeinek gyártása alól. A BRG-nél olyan központi vezetési elv és gyakorlat érvénye­ sül, amelyeknek értelmében a gyáregységek napi termelését Budapestről irányítani, operatívan megoldani képtelenség. Ezért — ahol csak lehet — minden módon növelni kell önálló­ ságukat. Ez csak nagy körültekintéssel, megfontoltan, reális helyzetfelmérés alapján lehetséges. E tekintetben sem előre­ Agárdi Péter 9 �olyan specialistái ennek a szakmának, amilyenek ma már az üzem álltai korszerűnek ítélt követelmények. Látszólag egy gyártmányról van ugyan szó, ennek ellenére, ahány megren­ delés érkezik a gyárba, annyi változatban készül el a termék. A legapróbb változtatás is komoly, szakmai, műszaki felkészült­ séget, inteligenciát követel tehát. Azt sem szabad elfeledni, hogy az URH-rádiótelefon gyártás alapjában véve hároméven­ ként megújul, vagyis ebben az iparágban az előállított gyárt­ mányok korábban évülnek el, mlint másutt. S ezzel együtt avul­ nak el (részben) a megszerzett szakmai ismeretek is. Azok a szakemberek, akik például annakidején a vezetékes híradás­ technikával foglalkoztak, bizony nehezen igazodnak el, nehe­ zen állják meg a helyüket. (A mostani követelményeknek meg­ felelő szakemberképzés pedig régebben nem folyt a város­ ban.) A gyár letelepítésével kezdődött meg ebben a szakmá­ ban a szakemberutánpótlás. A gyáregység már több fiatalt beiskolázott. Ez azonban igen kevés az egyre növekvő feladatok sikeres elvégzéséhez. Nehe­ zíti a szakemberképzést, hogy nincs jól megoldva a tanulók gyakorlati oktatása. A szakemberutánpótlás gondjait növeli továbbá az is, hogy azok, akik korábban elektroműszerészi szakképzést szereztek, elhagyták a várost, mert eddig nem ta­ láltaik megfelelő foglalkoztatási lehetőséget. A gyáregység ve­ zetője igyekszik ugyan visszahozni az elvándoroltakat, de mivel ez sem jelent megnyugtató megoldást, kénytelen máshonnan „toborozni" magasfokú szakmai ismeretekkel rendelkező szak­ embereket. Ez pedig nem megy máról-holnapra. Holott itt, most azonnal, sok, jóképességű elektroműszerészt, technikust vagy szakmunkást tudnának foglalkoztatni. Jelenleg 12 mérnök és 41 technikus dolgozik a gyáregység­ ben, az igazgató most tárgyal egy Leningrádban végzett há­ zaspárral. Egy ösztöndíjasuk van, két most végzős mérnökje­ lölttel tárgyalnak Budapesten idejövetelükről. A vezérigazgató: - A nagyobb önállóság legfontosabb feltételének tartom, hogy a munkások, műszakiak tökéletesen ismerjék meg azt, amit gyártanak. A gyártmány rajzán túl ismerjék azok konstruk­ ciós elveit: mindazokat a követelményeket, amelyek a rajzból nem derülnek ki egységesen és teljesen egyértelműen. Ha ezt sikerül elérni, akkor a salgótarjáni műszaki gárda már vitat­ kozni is tud a jobb gyártás feltételeiről, követelményeiről, sőt tanácsot is tud adni a „hogyan jobban" megvalósításához. A gazdasági szabályozókat valóban ki lehet dolgozni, meg lehet gyorsan tanulni, hamar el lehet sajátítani ... A híradás­ technikai ismeretekhez azonban az előbbinél jóval több kell: magasfokú munkaintelligencia. Ezért úgy vélekedik, hogy a Salgótarjánban foglalkoztatott fizikai munkások zömének érett­ ségivel kell rendelkeznie. Ugyanis ebben az esetben, a sok kö­ zül nem egy szakmáról van szó, hanem olyan fizikai munkáról, amelyben alapvetően meghatározó a szellemi koncentráló készség, a felfogóképesség, az általános műveltség. Ez per­ döntő a vállalat további fejlődése szempontjából is. S bár nem jelenti azt, hogy ezután nincs szükség azokra a fizikai munkásokra, akiknek csak nyolc általános iskolai végzettségük van, (akik eddig is bizonyították, hogy kisebb általános elő­ 10 képzettséggel is képesek együtthaladni a korral): az előbbieket figyelembe véve a létszámbővítésnél elsősorban fiatalok, érett­ ségizettek felvételét szorgalmazzák Budapesten, bár arról a járható útról sem szabad lemondaniuk, hogy a dolgozók gim­ náziumában képezzék fiatal dolgozóikat. Sajnos az érettségi­ zett fiatalok közül kevesen jelentkeznek a magasfokú álltalános műveltséget kívánó szakmára. Jelenleg a szakmunkásgárda 24,8 százaléka rendelkezik csak középiskolai végzettséggel. Az utánpótlás biztosítása céljából 12 érettségizett fiatal részére kétéves emeltszintű okatást szerveztek. Részükre tanműhelyt is biztosítottak. Együttműködési szerződést kötöttek a Bolyai Gimnáziummal. Az iskola harmadéves diákjai üzemlátogatás során ismerkednek meg az itt folyó munkával, hogy mire vé­ geznek, a tapasztalatok birtokában döntsék el, hogy ide jön­ nek-e dolgozni. A harmadikos, érdeklődő diákokat nyári gya­ korlatra fogadja a gyár vezetősége. A szakmai kultúra fejlesztése érdekében az első lépések már megtörténtek. Az alapképzést szolgáló 36, illetve 44 órás tan­ folyam keretében olyan gyártmányismertető előadások hang­ zottak el, amelyek az itt gyártott egységek előállításával kap­ csolatos, alapvető követelményeket, összefüggéseket ismertet­ ték meg a dolgozókkal. Hogy el tudjanak igazodni abban, amit csinálnak, egy kicsit értsék is azt, hogy mit, miiért kell elvégezniök, hogy a különböző „tartozékokban" valamelyest ki­ ismerjék magukat. A szakmai alapképzettség növelését szolgáló tanfolyamokat helyesli a munkások többsége. Az elmúlt évben két csoportban 30—30 fizikai munkás részére tartottak szakmai tanfolyamot. Ebben az esztendőben a fizikai dolgozók 50 százalékát kívánják továbbképzésben részesíteni. Elsősorban a szereldei dolgozókra építenek, őket régebben műszák után készítették fél feladataikra. A fejlesztés során új munkáskezekre is szükség lesz. Ebben az évben csaknem 30 fővel nő a munkáslétszám. Az újonnan felvettek nagyrésze a kikészítő üzembe kerül, ahol automata gépsoron dolgoznak majd. A gyáregység igazgatója szerint ezt a munkát 8 általános iskolát végzettek is el tudják majd látni. Az előbb említett munkakörben elsősorban az idősebb korosztályhoz tartozó dolgozókra számítanak. A salgótarjáni gyáregység a központi bérrendszer elképzelé­ seinek megfelelően, önállóan alakítja ki bérrendszerét is. Bu­ dapesten azonos munkáért ugyanannyi bért kapnak a fizikai munkások, mint Salgótarjánban. A bérszínvonal azonban kü­ lönböző. Budapest áll az első helyen, mivel itt nagyon sok kvalifikált szakmunkás dolgozik. Utána Salgótarján következik, ahol ötszáz forinttal magasabb az egy főre eső átlag, mint a tíz éve működő kecskeméti gyáregységben. (A salgótarjáni dolgozók havi átlagkeresete jóval meghaladja a kétezer forin­ tot.) Van olyan igény, hogy Salgótarjánban olyan szakmai alapképzést kell biztosítani, amelyek eredményeként (célmű­ szerekkel) a betanított munkások is képesek lesznek kifogás­ talanul elvégezni a különböző egységek műszeres mérését. Eddig hat betanított munkás szerzett olyan elméleti képzést és gyakorlatot, amely alkalmassá teszi az előbb említett feladatok elvégzésére. �Pálfalvi László gyáregységigazgató szerint nem lenne jó, ha most azonnal náluk is bevezetnék a teljes önelszámolási rend­ szert, mivel ennek nincsenek meg a feltételei. Ezzel egyetért a vezérigazgató is, hozzáfűzve, hogy ez a helyzet csak átmeneti állapotot jelent. Amíg nincs teljes önelszámolás, addig a gyár­ egységet nem nagyon érdekli, hogy az általa készített gyárt­ mány mibe kerül, hol lehet és kell a munkafolyamatokat össze­ vonni, hol kell jobban megszervezni a munkát. Jelen pillanat­ ban Salgótarjánban alapvetően csak arra kell ügyelni, hogy a termeléssel összhangban használják fel a béreket. Amikor majd egy-egy termék önköltségének részletes elemzése is a helyi gyáregységre hárul, amikor elő lesz írva számukra, hogy milyen nyereséget kell előteremteni, akkor biztos másként in­ tézkednek a különböző gazdasági kérdésekben, bizonyára más lesz majd a munkások felfogása, mert saját bőrükön érzik egy-egy intézkedésük helyességét vagy helytelenségét. Pillanatnyilag nincs mód az önálló elszámolási rendszer be­ vezetésére, mert Budapest és Kecskemét még igen tevékenyen besegít a gyáregység munkájába és ez megakadályozza azt a fajta önköltségszámítást, amely egyértelműen megmutatná, mi­ lyen hatékonysággal és gazdaságosan dolgoznak a salgótarjá­ niak. A központ továbbra is kezében tartja a műszaki fejlesztést és a beruházások eldöntését, (a kivitelezés viszont továbbra is a gyáregységek feladata.) A központ végzi el számítógépek se­ gítségével az anyagbeszerzést: itt az ésszerűség szem előtt tar­ tásával bizonyos önállóságot adnak a gyáregységnek (például Kecskemétre hárul a műanyagbeszerzés, a salgótarjániak dolga lesz a lakatos présmunkák elvégzése az egész vállalat számára). Ezen kívül bizonyos külső kooperációkban is lesz önállóságuk. A piackutatást és az értékesítést továbbra is a központ irányítja. Változás annyi, hogy a jelentősebb üzletkö­ téseknél jelen lesznek majd a gyáregységek vezetői, akik nyi­ latkoznak a teljesítés lehetőségeiről, a határidőkről: s első kézből ismerik meg a megrendelő által előírt követelményeket. A későbbiek során például Salgótarjánból közvetlenül szállít­ ják el az exportképes árukat, — amelyeket ugyanitt számláznak le. Így vélekedett a vezérigazgató tavaly májusban. Az idén januárban több vagon exportképes árut szállítottak a Szovje­ tunióba a MERT átvétel után. A tervek szerint 1974 végéig 220 millió forint értékben kerül URH-rádiótelefon közvetlenül Sal­ gótarjánból csak a Szovjetunióba. Központban marad a gyártástechnológiák kidolgozása is. Itt olyan magas képzettségű szakemberek vannak, akiknek rendkívül sokrétű és alapos ismereteik vannak egy-egy terü­ leten, sok tapasztalatot figyelembe tudnak venni a technoló­ giák kidolgozásánál. Ami nem jelenti azt, hogy a salgótarjá­ niaknak nem lehet jobb ötletük, elképzelésük a különböző megoldásokra. (Abból indult ki a központi vezetés, hogy az íróasztal mellől a technológiák kialakításánál sem lehet min­ dent előre, kifogástalanul eldönteni. Még a legjobb, legala­ posabb elképzeléseket is módosíthatja az élet, a gyakorlat.) Az előbb említett segítségre a központ vezetői igényt tartanak, számítanak: a salgótarjániak létrehozták gyártástechnológiai csoportjukat, amely a gyártástechnológia átvételénél olyan észrevételekkel rukkolt elő, amelyet a központban szívesen elfogadtak. Az eltelt rövid idő alatt, mint a példák mutatják, mélyreható változások történtek a gyáregység életében, dolgozóiknak te­ vékenységében. Tovább nőtt a magas színvonalú termelőmun­ kával kivívott önállóság, a központ megértő segítsége. S bár még nem tart itt valamennyi, a megyébe nemrégen települt gyáregység, telephely — a függőség és önállóság he­ lyes arányának kialakítására más vállalatoknál is folyik a munka, több-kevesebb időt és feszültséget igényelve. Venesz Károly Átmeneti helyzetben Az ország energiaszerkezetében az elmúlt évek során vég­ bement változások érzékenyen érintették a nógrádi szénter­ melést: népgazdasági érdekből sor került a nagy ráfordítással termelő, alacsony fűtőértékű szenet adó aknák bezárására. Okos előrelátás eredményeként azonnali központi és a helyi intézkedések segítették és segítik a bányászgondok folyamotos megoldását, hiszen égető feladatként jelentkezett a bá­ nyászatból felszabadult férfi munkaerő, a jelenlegi munkások és a felnövekvő nemzedék foglalkoztatása. A megoldás: új üzemek letelepítése, a régiek rekonstrukciója, a szénbányák vállalat valamint a tsz-ek segédüzemági tevékenységének nö­ velése. Mindemellett azonban - hogy a családi jövedelmekben ne legyen visszaesés — elő kellett segíteni a bányászfeleségek és leánygyermekek munkába állítását is. Így került sor három könnyűipari üzem letelepítésére a bánya által átadott épüle­ tekbe — János-aknán a Budapesti Fehérneműgyár, Kazáron a Váci Kötöttárugyár, Nagybátonyban a Budapesti Harisnyagyár kezdte meg a termelést. 1969-ben a három telephelyen már 562 nő dolgozott, s ez a szám az újabb bővítések révén ma már 1675-re emelkedett. Azoknak a nőknek, akik soha nem dolgoztak szervezett körül­ mények között - a háztartásból vagy az iskolából jöttek — na­ gyon nehéz volt a beilleszkedés. Sokoldalúan körültekintő mun­ kát követelt tehát a velük való foglalkozás, hiszen nehezen tudták megszokni a munkafegyelmet, az üzemi rendet és a légkört. A nagybátonyi harisnyagyárból az első időszakban magas számban késtek el, mert nem tudták megszervezni az új körülmények közepette felgyorsult ütemű családi életet. A kazári kötöttárugyárban is erősen érzékelhető volt, hogy a dolgozókban az általános átmeneti nehézségek miatt bizonyos mérvű lelki konfliktusok keletkeztek, amelyeket csak hosszabb idő után sikerült feloldani. Sok nehézséget okozott a gyerme­ kek elhelyezése bölcsődébe, óvodába, illetve napközibe; újabb gondot jelentett a családban, hogy például a megbetegedett gyermekkel ki maradjon otthon. Minden gyárban gyakori volt a hiányzás, a jogos vagy jogtalan távolmaradás: ami nehezí­ tette az üzemi terv teljesítését. Akadtak, akik nem is tudtak be­ illeszkedni, inkább megváltak a gyártól: az elmúlt öt esztendő­ ben ezen üzemekből 414-en lépték ki három hónaptól koráb­ ban, s a három hónap után kilépettek száma még az előzőnél is magasabb - 603-an távoztak. (Bár közülük 104-en újra visszatértek az üzemhez.) A munkássá válás folyamata megköveteli a dolgozó nők ál­ talános műveltségének, szakmai és politikai felkészültségének tervszerű növelését — e fontos kérdésre sokoldalúan irányította rá a figyelmet az MSZMP Központi Bizottságának 1970-ben elfogadott nőpolitikai határozata. Ezt követően a X. pártkong­ resszus is társadalom fejlődésének előterébe állította a dol­ gozó nők helyzetének gyors ütemű javítását, feladatul szabva, hogy: „Társadalmi összefogással, a pártszervezetek, a szakszervezetek az ifjúsági szövetség és más társadalmi szervezetek együttes munkájával, az állami és gazdasági vezetők megfe­ lelő intézkedéseivel kell közelebb jutni ahhoz, hogy mindenütt megszűnjön a nők hátrányos megkülönböztetése”. És valóban nagy erőösszefogással indult útjára az a nemes törekvés, hogy e párthatározatok alapján mielőbb ténylegesen is váljanak va­ lóra a nők általános helyzetének javítását szolgáló célkitűzések. A törekvés időszerűségét bizonyítja az a tény is, hogy nem csupán speciálisan nőket érintő problémáról van szó, hanem arról az átmeneti nehézségről, amely az iparstruktúra válto­ zása következtében állott elő. Mégis a nők helyzetéről kell szólni, mert a munkába állításuk és foglalkoztatásuk ma teljes egészében egybeesik az egyéni, a vállalati és a társadalmi ér­ dekkel, s mert igaz: a jelenlegi szükséglet zömében csak be­ tanított szakmunkásokat követel, de a holnap, a dinamikusan fejlődő üzemek termelése és a nők egyre fokozottabban igé­ nyelt társadalmi tevékenysége perspektíváikat illetően megkö­ veteli a megkülönböztetett figyelmet. 11 �Milyen módon vonatkoztatható ez az említett üzemekre? Részjelenségként említem, hogy az elmúlt öt évben a három üzemnél 907 dolgozó nő részesült segélyben, és 2125 főnek adományoztak kitüntetést, illetve pénzjutalmat. Az egyes üze­ mek között persze e vonatkozásban igen nagy az eltérés: amíg a kazári kötöttáruüzemben a 378 dolgozó közül 45-en része­ sültek jutalomban, illetve kitüntetésben, addig a jános-aknai fehérneműgyárban ugyanezen idő alatt a 757 munkásnő­ ből — a jól dolgozók többször is — 1450-en. (Tehát együk he­ lyen elméletileg ugyanazon dolgozó munkáját kétszer is elis­ merték, míg a másikon egyszer sem.) Megállapítható, hogy a párt és mozgalmi szervek többszöri kezdeményezése után is csak lassú az előrehaladás a nők szakmunkássá képzésében. Ezt szemlélteti az alábbi táblázat is: 1969. 1973. 1971. létsz. szakmunk. létsz. szakmunk. létsz. szakmunk. Kazári Kötött­ árugyár 260 6 285 10 375 14 Nagybátonyi Harisnyagyár 87 4 338 9 540 17 Jánosaknai Női Fehérnemű­ gyár 215 7 589 60 757 69 ÖSSZESEN: 562 17 1212 79 1672 100 Üzem ÖSSZ. ÖSSZ. ÖSSZ. telműen a betanított munkások képezik a meghatározó hánya­ dot: 1969-ben a létszám 97 százaléka, míg 1973-ban a 95 szá­ zaléka dolgozott betanított munkásként. Az 1969-es esztendőben az 562 dolgozóból 17 nő rendelke­ zett szakmunkásvizsgával. Ez az arány az 1973-as évre sem so­ kat változott, hiszen az 1675 dolgozó nő közül mindössze száz­ nak sikerült szakmunkássá válnia. A vállalatok vezetése láthatóan nem törekszik a szakmun­ kások számának növelésére. Létezik ilyen koncepció, és abból táplálkozik, hogy az üzemben a munkásnők sablonmunkát vé­ geznek, csak részfeladatot hajtanak végre, szalagrendszerben tevékenykednek, ami nem igényel különösebb szakképzettsé­ get - megfelel e feladatok ellátására a betanított munkás is. Nem sikerül megoldani azt feladatot sem, hogy az alsó szin­ tű vezetők, — szalagvezetők, meósok, csoportvezetők stb. továbbképzése a követelményeknek megfelelően történjen. (Pe­ dig az elmúlt évek során több, mint 100nőkerült ezekre a posz­ tokra.) A kezdeti lépések, törekvések csak gyér eredményekkel jártak. Akik részére szükséges volna a továbbképzés biztosítá­ sa és szívesen tennének eleget e fontos feladatnak, a legjobb szándékuk mellett sem élhetnek vele, mert sajnos ennek feltéte­ lei még nem teremtődtek meg a járásban, de a megyében sem. Ez a felfogás mereven gátolja a munkásnők továbbtanu­ lásra, szakmai és általános műveltség fejlesztésére irányu­ ló igényeit. Igaz, az átlag-bérszínvonal növekedése kedvező­ en alakult az elmúlt évek során (a nagybátonyi harisnyagyár­ ban az átlagbér 1969-es 1430 forintról 1970-re 1780 forintra, a kötöttárugyár kazári telepén ezen időszakban 1120 forintról 1450 forintra, míg a női fehérneműgyár jános-aknai telepén 1390 forintról 1932 forintra emelkedett), a nőpolitikai határo­ zat végrehajtása azonban többet követel ennél: a munkásnők szakmai műveltségének fokozását is. Kívánatosak az üzemi, a szakmunkásvizsgára felkészítő tanfolyamok, a munkásakadémi­ ák; és egy sor más olyan szervezett képzés, amely a munkás­ nőket valóban eljuttatja a szakvizsgáig, a szakmunkássá vá­ lásig. Persze ezzel együttjáró politikai feladat a dolgozó nők ál­ lami oktatásban való részvételének a segítése is. Az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának 1972. október 25-i határozata, amely kiemeli, hogy az üzemekben a tanuláshoz kedvező és ösztönző légkört kell teremteni a fizikai dolgozók 12 számára, rámutat: „szervezzék a felnőtt oktatás üzemi formáit, az anyagi érdekeltség rendszerével is ösztönözzék a munkások pótló- és továbbképző tanulmányait." S ha elismerjük is, hogy már kezdik felismerni e határozat megállapításainak fontossá­ gát és keresik a megoldás különböző formáit, megállapítha­ tó, hogy lassú az előrehaladás a dolgozó nők továbbtanulá ­ sa terén. A számok is bizonyítják, hogy eddig a nőket foglal­ koztató új üzemekben csak elvétve találhatók olyan dolgo­ zók, akik a munka mellett szerezték meg valamelyik iskolatí­ pusban a végbizonyítványukat. A vezetők és a dolgozók — „nálunk a dolgozóknak túlnyomó többsége rendelkezik az ál­ talános iskola nyolcadik osztályával'' — téves megnyugvásá­ nak alapja ugyanis az, hogy a dolgozó nők 83 százaléka 40 éven aluli, akiknek már a lehetőségeik, körülményeik lehető­ vé tették a tanulást: ennek eredményeként rendelkezik a dol­ gozó nők 75 százaléka a nyolc osztályos általános iskolai vég­ zettséggel. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az ugyanezen üzemekben dolgozó nők 19 százalékára, azaz 317 főre nem érvényes a fenti megállapodás. S ez a szám, ha nem is megdöbbentő, de elgondolkodtató, hiszen közel minden ötödik nőnek hiányzik az általános iskoláról szóló végbizonyít­ ványa, középiskolai végzettséggel mindössze 6 százalék ren­ delkezik, felsőfokú végzettségű pedig szinte nem is talál­ ható. Az elmúlt évek során a munkaképes nők egyre nagyobb százaléka került az üzemekbe. Ennélfogva a munkásnők helye és szerepe tovább fokozódott a társadalmi életben. A megyei pártértekezlet 1970-ben találóan állapította meg:" ... e nagy és kedvező változás új ellentmondáshoz is vezetett. Átmeneti­ leg nehezebb lett a családos nők helyzete, mert továbbra is rájuk hárul a család ellátása, a háztartás szervezése." Az ellentmondások feloldását segítő intézkedések eredményesen segítették a nőpolitikai határozat megvalósítását, a dolgozó nők helyzetének a javítását, de nem feledkezhetünk meg róla, hogy például a vizsgált üzemekben a 1672 dolgozó nő közül 905-nek (azaz 54 százaléknak) van gyermeke, akiknek az el­ látásáról és neveléséről meghatározó mértékben ők gondos­ kodnak. Továbbra is következetes intézkedésekre van szükség a tu­ datformálás, a szemléletalakítás meggyorsítása érdekében a férfiak és a nők körében egyaránt. A dolgozók marxista-leni­ nista műveltségének fokozását politikai kérdésként kell kezel­ ni: a pártmunka szerves részévé téve a munkásnők szakmai és politikai felkészítését, a társadalmi életben való aktív tevé­ kenykedtetését is - hiszen a nőket foglalkoztató három könynyűipari üzem a salgótarjáni járásban ma már jelentős poli­ tikai erő is. (Közülük 222-en párttagok, KlSz-ben 285-en te­ vékenykednek és 1648 munkásnő a tagja a szakszervezetnek. Többen fejtik ki tevékenységüket a tanácsokban, a Vöröske­ resztben, a Nőbizottságokban, a szülői munkaközösségekben és más társadalmi szervezetekben.) Ma már alapfokú politikai tanfolyamot végzett a dolgozó nők közül 40 százaléka, és 58-an fejezték be a marxista-le­ ninista esti középfokú iskolát. (Sajnos az öthónapos pártisko­ lát mindössze csak két fő, a marxista-leninista esti egyetemet szintén csak két fő végezte el.) A sok tennivaló és számos aka­ dály ellenére is egészséges folyamat indult meg tehát. Azok a gondok, amelyek a nőket foglalkoztató üzemek min­ dennapi termelő tevékenysége közepette megfogalmazódnak, tulajdoniképpen azon törekvések kapcsán születtek, amelyek létrehozták és megteremtették az új munkafeltételeket. Örö­ münkre szolgált a nőket foglalkoztató üzemek letelepítése, mert lehetőséget teremtett arra, hogy egyre több bányászfele­ ség váljék munkássá. Az említett problémák nem kisebbíthetik az elért eredmények nagyságát, azt a nagyszerű tényt, hogy új iparág honosodott meg az elmúlt évek során, amely egy­ értelműen segítette elő célkitűzéseink megvalósítását. Ami gond gazdag eredményeink mellett létezik, elsősorban az átmeneti állapotból ered és arra figyelmeztet, hogy előre látva a lehető­ ségeket, azokat jobban kihasználva tegyünk intézkedéseket. Hogy felkészültebben fogadhassuk majd az új feladatokat. Szomszéd Imre �Nők a munkahelyeken A múlt század vége óta ismert és rettegett veszély, a mun­ kanélküliség ellen törvény védi a dolgozókat, s e törvény re­ alitását maga az élet, a felszabadulás óta tapasztalt gazdasági társadalmi fejlődés garantálja. A felnőtt népesség általánosan növekvő gazdasági aktivitásán belül is különösen szembetűnő a női dolgozók számának rohamos növekedése. Az otthon négy fala közül kilépő lányok, asszonyok munkavállalási lehetőségei először az ötvenes években bővültek számottevően. A szolgálta­ tás jellegű ágazatok, a szociális-kulturális ellátás fejlődése, a ,,kenyérkereső" férfiak és az „otthonülő", „nem dolgozó" lá­ nyok, asszonyok hagyományos megkülönböztetését. A megyében ez a folyamat némi fáziseltolódással, a könynyűipar hatvanas évekbeli gyors fejlődésévél bontakozott ki, s egyúttal feloldotta az iparra jellemző korábbi területi és ága­ zati aránytalaságokat is. Az 1970. január 1-i népszámlálás időpontjában Nógrád me­ gyében 122 776 nő élt, a felszabadulást követő időszakban ez a szám közel 13 ezer fővel növekedett. A legutóbbi népszámlálás időpontjában ezer férfire a megyében 1046 nő jutott. A megye sajátos demográfiai mozgásjelenségei ugyanakkor a női né­ pesség korösszetételét is előnytelenül változtatták: az 1930. évi népszámlálás időpontjában a női népesség közel egyharmada 14 éven aluli, volt, arányuk 40 évvel később 21 %-ra csök­ kent, a már nem munkaképes korú, (55 éves és idősebb) nők aránya viszont 9%-ról 17,4 %-ra emelkedett. Ez egyben a munkába álló nők számát is befolyásolja. Az elmúlt évtizedek társadalmi átalakulását jól érzékelteti, hogy 1949-ben a munkaképes korú nők 25,6 %-a volt aktív kereső, ez az arány 1970-re több mint kétszeresére, 57,6 %-ra emelkedett. Az inaktiv - nagyrészt nyugdíjas és járandékos keresők arányváltozása a legnagyobb mértékű. (1970-ben az 55 éves és idősebb nők 6,3 %-a volt inaktiv kereső, 1949-ben csak 1,8 %.) A nők helyzetében bekövetkezett alapvető válto­ zásokat tükrözi, hogy a munkaerőforráshoz tartozó női népes­ ségen belül az eltartottak - háztartásbeliek, felnőtt női csa­ ládtagok - aránya 1970. év elejére az 1949. évi 72,6 %-ról 36,1 %-ra csökkent. A húsz évvel ezelőtt készített munkaerő­ mérleg alig ezer munkaképes korú női tanulót tartott nyilván, számuk 1970-re több mint háromszorosára emelkedett. Szá­ mított adatok alapján megállapítható, hogy a munkaerőkíná­ lat — jelen esetben a munkaképes korú aktív kereső tevékeny­ séget nem folytató női népesség - és a munkaerőkereslet mérlege napjainkban 25-28 ezer főre tehető, a területi elhe­ lyezkedés, a szükséges szakmai előképzettség szempontjából rendkívül heterogén összetételű női munkaerőtartalék létére enged következtetni. A nők munkavállalását a gazdasági fejlődés által biztosí­ tott új munkahelyeken, a munkaerő természetes cserélődésén kívül számos tényező befolyásolja. Közülük csupán a nők bio­ lógiai sajátosságait, a családban még ma is betöltött hagyo­ mányos szerepüket, a férfiakhoz viszonyított alacsonyabb is­ kolai végzettségüket, szakképzettségi színvonalukat említjük meg. Figyelemreméltó a nők nagyobb korcsoportonként is tapasz­ talható különböző munkavállalási szándéka is. A világhábo­ rús években általánossá vált a katonának bevonult férfiak he­ lyettesítése, később, a gazdasági válságok időszakában — ha kisebb mértékben is — az olcsóbb női munkaerő alkalmazása. Napjainkban a munkavállalási szándék kettős jellegű. Az idő­ sebb korosztályokhoz tartozó, általában több gyermeket neve­ lő nők főként a család jövedelmének kiegészítése, a maga­ sabb életszínvonal biztosítása érdekében vállalnak munkát. Ez a gazdasági szempont a fiatalabb korosztályokhoz tartozókra már kevésbé jellemző. Általában a magasabb szintű iskolai végzettség, az emberöltőkön át érvényes társadalmi szokások feloldódása után egyre inkább emelkedik azoknak a nőknek a száma, akik nem elsődleges gazdasági okok miatt, hanem hivatásszerűen vállalnak munkát. Századunk eddig eltelt időszakában a kereső foglalkozású nők száma, társadalmi szektorok, foglalkozási ágak szerinti megoszlása alapvetően változott. A századforduló első évében a dolgozó nők száma Nógrád megyében 14 441 fő. Száz, rend­ szeres jövedelemmel rendelkező nőre átlagosan 450 eltartott nő jutott. Az 1970. évi népszámlálás időpontjában megyénkben 58 594 rendszeres jövedelemmel rendelkező nőt írtak össze, többsé­ gükben — mintegy 43 ezer fő — aktív kereső foglalkozást foly­ tatott: a nők 35 százaléka volt tehát munkavállaló. Hasonló módon változott a kereső nők és az összes keresők egymáshoz viszonyított aránya is. Az évszázad első éveiben az összes ke­ resők mintegy 20-22 százaléka volt nő, arányuk napjainkban 40 százalékra emelkedett. A korábban említett öregedési folyamat egyenes következ­ ménye az inaktív kereső női népesség számának emelkedése. Az 1930-ban végrehajtott népszámlálás még csak mintegy 1500 nyugdíjas nőt vett számba, számuk 1960-ra 4500-ra, tíz évvel később — a társadalombiztosítás általánossá válása után — már 15 500 főre emelkedett. A felszabadulás után a nők foglalkoztatásában meglévő területi különbségek lényegesen mérséklődtek. Az 1949. évi népszámlálás időpontjában az aktív kereső nők aránya a mezőgazdaság súlya miatt - a községekben volt a legmaga­ sabb: 18,4 százalék. Legalacsonyabb - a nehézipar egyolda­ lú súlya miatt - Salgótarjánban volt, ahol a legnagyobb mér­ tékű volt a foglalkoztatottsági viszonyok fejlődése is. Húsz év­ vel ezelőtt az aktív kereső nők aránya a megyeszékhelyen 13 százalék volt, 1970-re 44 százalékra emelkedett. Balassagyar­ maton jelenleg az arányszám értéke 40, a községben 33, a megyében átlagosan 35 százalék. A kereső nők számának emelkedésével párhuzamosan vál­ tozott a foglalkozási struktúra is. A gazdaságilag fejlettebb országokban már a múlt század derekán megkezdődött a me­ zőgazdaságilag aktív keresők számának és arányának csök­ kenése, mely sajátos velejárója az általános gazdasági fej­ lődésnek. Hazánkban - gazdasági jelentőségétől függően Nógrád megyében is - az említett fejlődés egyik feltétele, hogy a rendelkezésre álló női munkaerőt minél nagyobb szám­ ban vonjuk be a társadalmi termelésbe, illetve hogy a női munka hatékonyabb, optimálisan termelékeny legyen. (A struk­ turaváltozás vizsgálatához a bázisadatokat az 1949. évi népszámlálás szolgáltatta.) Jelzett időpontban az összes kereső nők mintegy háromnegyede a mezőgazdasági ágazathoz tar­ tozott. Az ágazat ily magas súlya mellett figyelmet érdemel a belső struktura is. A mintegy 14 550 főnyi kereső nők több­ sége - kétharmada - segítő családtagnak minősült, közel felében 20-40 éves korú volt, tehát a mezőgazdaság poten­ ciális munkaerőtartalékát jelentette. Az önálló gazdálkodóként dolgozó nők aránya további közel egyharmadra tehető, a mun­ kásnők aránya nem érte el a három százalékot sem. A me­ zőgazdaságban aktív keresőknek minősülő nők 96 százaléka a magánszektorhoz tartozott. Csak az összehasonlíthatóság biztosítása érdekében vetünk pillantást a nem mezőgazdasági ágazatokban foglalkoztatott nők megoszlására. Az iparban 1 500 nő dolgozott, a magánkisipar segítő családtagjai kivé­ telével munkahelyeik zömét a salgótarjáni körzetben találtuk. A további legfontosabb gazdasági ágak közül a szállítás csak 167, a kereskedelem 654 fővel részesedett. A korábban mezőgazdaságban foglalkoztatott női munka­ erő ágazatok közötti áramlása szorosan kapcsolódik az 50-es években kibontakozó iparfejlesztéshez, építőipari tevékenység­ hez. Az 1949—1960 évek közötti időszakban az iparfejlesztés Nógrád megyében nagyrészt a salgótarjáni medence fejlődését jelentette. A megye másik négy járásban — Balassagyarmat kivételével — a női munkaerőforrás felhasználására továbbra is csak a mezőgazdaságban volt lehetőség. Hasonlóképpen a munkaképes korba lépő több ezernyi nő részére vagy a megyén kívül, vagy a megye mezőgazdaságában, az egyéni gazdasá­ gokban nyílott lehetőség. Nagyrészt a fenti jelenségek együttes 13 �következménye, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott nők 1970 január 1-én aktív kereső nők 57,1 százaléka rendelke­ száma a tíz évvel korábbi állapotokhoz képest 21 440 főre — zett befejezett alsó- vagy ennél magasabb fokú iskolai vég­ közel másfélszeresére emelkedett. A mezőgazdaságban dolgo­ zettséggel. Az érettségizettek száma az elmúlt 20 év folyamán zó nők aránya az országban összesen is emelkedett, de az lényegesen emelkedett, hasonló irányú a változás az egyete­ emelkedés lényegesen alacsonyabb — 10 százalék alatt volt. mi, főiskolai végzettséggel rendelkezők esetében is. A közép­ (Érdemes megjegyezni, hogy ez az emelkedés alatta maradt a iskolát végzett nők aránya 1949-1970 évek között 2,7 száza­ tisztán mezőgazdasági jellegű megyékben tapasztalható emel­ lékról 12,2 százalékra, a felsőfokú végzettséggűeké 0,3 száza­ kedésnek, például Bács-Kiskun megyében 33, Békésben 16 szá­ lékról 2,4 százalékra emelkedett. zalékos volt a növekedés.) Az aktív kereső nők közel háromnegyede munkás. A fizikai A hatvanas évek elejére befejeződött a mezőgazdaság szo­ foglalkozású nők száma az elmúlt két évtizedben több mint cialista átszervezése. A nagyüzemi gazdálkodás lehetővé tette ötszörösére — 31 188 főre — emelkedett. A szakmunkás nők a legkorszerűbb technika, technológiai módszerek széleskörű aránya csak 8 százalék, ez a tény önmagában is jelzi a mun­ alkalmazását, s ez a mezőgazdaság viszonylag nagy tömegű kaerőgazdálkodás folyamatában jelentkező problémákat. A 15 munkaerőtartalékának felszabadulásához vezetett. Az ágazat­ éves és idősebb fizikai foglalkozású nők közül minden tizen­ hoz tartozó aktív női keresők száma 1966-ra mintegy 18 ezer harmadik az összes aktív kereső nők közül minden tizenhete­ főre csökkent, de még mindig mintegy 4000 fővel foglalkozta­ dik szerzett szakképzettséget, az ugyanilyen korú férfiak egytott többet, mint 16 évvel korábban. Az 1970. évi népszámlá­ harmada, illetve mintegy 31 százaléka szakképzett. lás időpontjában mezőgazdasági munkát végző nők száma A nők foglalkoztatási színvonalának további emelése több alig haladja meg a 13 ezer főt. Az összes mezőgazdasági ke­ resők fele nő, az összes keresők esetében ez az arány csak probléma nagyrészt egyidejű megoldását teszi szükségessé. 39 százalék. A mezőgazdaságban foglalkoztatott nők számá­ További iparfejlesztési szándék mellett meghatározó tényező a nak gyors csökkenése — különösen munkacsúcsokban és a ne­ munkaerőtaratlék területi elhelyezkedése, képzettségi színvo­ hezebben gépesíthető ágazatokban - helyenként munkaerőhi­ nala, a munkavállalással kapcsolatos elképzelések sokfélesége ányt is okozott, melyet az ott dolgozó nők kedvezőtlen kor- <is. Egy — a tanácsok munkaügyi hivatalaiban a korábbi évek­ megoszlása tovább súlyosbíthat. Az 1970. évi népszámlálás időpntjában az ágazatban dolgozó nők 87 százaléka harminc ben végrehajtott vizsgálat eredményei szerint a munkát keresők évesnél idősebb, de magas - 41 százalékos - az 50 éves és egy százaléka egyedülálló, közel harmadrészüknek a munka­ idősebb nők aránya is. végzés mellett a család, többnyire kiskorú gyermekek gondozá­ Részben a mezőgazdasághoz tartozó — később réteget vál­ sára is ügyelniük kell. Rendkívül alacsony a szakképzettség­ toztató — női népesség csökkenése, másrészt a korábban csak gel rendelkezők aránya, ők lakóhelyükhöz közel szakmájában háztartásban foglalkozóik munkavállalása volt a forrása a nem vagy nem tud, vagy nem is kíván elhelyezkedni. Döntő több­ mezőgazdasági munkaköröket betöltő nők gyors létszámemel­ ségük csak könnyű fizikai munkát biztosító munkalehetőséget kedésének. A megye második ipari centrumává fejlődött Ba­ fogad el, a bármilyen jellegű fizikai munkát, több műszakos lassagyarmat, ahol az iparfejlesztési politika elsődleges fel­ munkarendet is vállalók aránya 10 százalék alatt volt. adatának tekintette a könnyűipari - zömmel nőket foglalkoz­ Kétségtelen, hogy a nők ilyen gyors és nagymértékű aktivi­ tató - munkahelyek telepítését. A községek egész sorában — zálódása — lapvető hasznossága mellett — néhány problémát Pásztón, Jobbágyiban, Homokterenyén, Kazáron, Nagybátony- is eredményezett. ban - működnek új, a könnyűiparhoz sorolható új üzemek, Alapjaiban különbözik a rendszeres munkatevékenységet melyek végső soron a nők elhelyezkedése kapcsán jelentke­ ző problémákat hivatottak megoldani. Az 1970. évi népszám­ folytató és csak a családi funkciókat ellátó nők életmódja. Az lálás időpontjában az ipari ágazatok és az építőipar együttes a tény sem igényel különösebb bizonyítást, hogy ez a folya­ részesedése 38 százalék felett volt, ezen túlmenően közel azo­ mat is hozzájárult a születési arányszámok, a természetes sza­ nos arányban részesedett a mezőgazdaság és a további ága­ porodás elmúlt időszakban megfigyelhető rendkívüli mértékű visszaeséséhez. A problémák köre tovább bővíthető, helyette zatok is (30,4 illetve 31,3 százalék.) azonban azzal a gondolattal zárjuk tanulmányunkat, hogy a A gazdaságilag aktív nők mobilizálódásának egyik eredmé­ nők gazdasági aktivitásának fokozódása része és alapja az nye a népgazdasági ágak szerinti összetétel változása. Az osz­ egyenjogúság gyakorlati megvalósulásának, útja társadal­ tály- vagy réteghelyzet változása sok esetben együtt járt — az esetek egyrészében szükséges előfeltételként - az általá­ munk anyagi, politikai, erkölcsi és kulturális fejlődésének. nos és szakmai műveltség emelkedésével, a foglalkozási mi­ Tamás Pál nőség változásával. 14 �Csongrády Béla kitüntetése egyszemélyben szólt a népművelőnek és a pártmunkásnak. Milyen tö­ rekvések vezették hivatalos és azon kívüli mun­ kájában, mindennapi tevékenységében? Madách-emlékérmesek „megvallatása" Az idén tizedik alkalommal ítélték oda a Nógrád megyei Tanács alapítványát, a Madách-emlékérmeket. Ezúttal MARTON ENDRE, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője, RÉTI ZOLTÁN festőművész, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Állami Zeneiskola igazgatója, és CSONGRÁDY BÉLA, az MSZMP Salgótarjáni városi Bizottsága propaganda és művelődési csoportjának vezetője részesült a kitüntetésben. Az emlékplakettek min­ denkori odaítélése a végzett munkát „jutalmaz­ za", elismerést és megbecsülést jelent, s eqyben megerősítést, további bátorítást és ösztönzést az alkotó, közvéleményt formáló cselekvésre. Marton Endre Madách Imre Mózes című drámájának színreviteléért kapta meg az emlékérmet; ünnepélyes átadása­ kor mondotta: „Négyszer ért öröm a Mó­ zessel kapcsolatban: először amikor be­ mutattuk és olyan sikere volt, hogy hatá­ sára sokan rehabilitálták az eddigi „egyműves” Madách-képüket. Majd amikor - második alkalommal — megkaptam érte a Kossuth-díjat. Harmadszor tavaly nyáron, amikor eljátszottuk a Sze­ gedi Szabadtéri Játékokon, és 22 000 em­ ber tapsolhatott Madách művének: és negyedszer most, amikor átvehetem ezt a kitüntetést. Hiszem, a megtiszteltetés nem csak engemet ért, hanem a Nemzeti Színház egész, Madách-hívő társulatát.” - Rendezőként hányszor dáchcsal találkozni? volt alkalma Ma- — Két Madách-művet rendeztem ed­ dig: a Mózest Keresztury Dezső átdolgo­ zásában, és a Csák végnapjait. Mindket­ tő nagy siker. A Mózes hatodik szezon­ ja megy a Nemzeti Színházban, túl van a 300. előadáson; a Csák végnapjai az 50. előadásnál tart. — Mivel magyarázza a Madách-művek e nagy sikerét? — Mindenképpen azzal, hogy olyan gondolatot vetnek fel, amelyek a ma em­ berét is foglalkoztatják; hiába játszódnak a történelemben, élőn szólnak a mához. Mert miről van szó a Csák-ban? Arról, hogy minden nagyság, vonzás és tehet­ ség, ha nem tud megújulni, a kornak megfelelően akcióképessé válni — elbu­ kik. A Mózes gondolatánál sincs moder­ nebb, azt hiszem; fő vonala: a népből választott vezető és a vezetettek kérdé­ se. — A Nemzeti Színház társulata a Mózest múlt év nyarán bemutatta a Szegedi Szabadtéri Játékokon is. Milyen koncepcióbeli, rendezői változ­ tatásokat tett ez szükségessé? — Lényegében minden maradt a he­ lyén .. még a térszínpad is. Egy dolog kapott nagyobb hangsúlyt: a tömeg de nem létszámban, hanem úgy, hogy élőbbé vált; a téren árnyaltabbá, válto­ zatosabbá lehetett tenni Mózes és a tö­ meg, vagyis a vezető és a vezetett kap­ csolatát. — Milyen fő rendezői törekvések vezették Madách-művek színpadra állításában? a — Meggyőződésem, hogy Madách Im­ re nemcsak Az ember tragédiájának az alkotója. Az említett valóban kiemelkedő műve, de lassan le kellene szokni már arról, hogy csak ezt tartjuk számon. Így nem tiszteljük eléggé Madáchot... El­ lenzőinek érvelése, hogy Madách könyvdrámákat írt, hogy műveit nem le­ het bemutatni. Ez nincs így; ez a XIX. század színpadára vonatkozott. Ma Madách teljesen egyértelmű és előadha­ tó szerző .. Műveinek színpadra állítá­ sában másik dolog is sarkallt: még a hat­ vanas évek közepén elhatároztam, hogy mindent el fogok követni azért, hogy a feledésbe merült — oly kevés, de mégis értékes — magyar klasszikus drámákat sorozatban, a lehetőségek szerint, meg­ rendezzem. — Madách esetében ... ? — A „Tragédia" nem elfelejtett mű, de Madáchtól ezt rendezem legközelebb. A bemutatót 1975-re tervezzük. A következő évben pedig Goethe Faustját mutatnánk be... Hogy miért e sorrendiség? Mert sokan azt állítják, hogy a „Tragédia” a Faust másolata, árnyéka. A két egymás utáni előadással e felfogás helytelensé­ gét szeretném bebizonyítani; Madách drámája önálló mű, és remekmű. Emlé­ keztet a Faustra, de nem másolata: nyel­ vében, gondolatiságában, nemzeti szel­ lemében más. Ügy érzem, hogy az íróval és önmagunkkal szembeni kötelesség is, hogy egyszer ezt határozottan kimondjuk. Az új „Tragédia”-előadás alapja az álmok dinamikus egymásutánisága lesz: tézis-antitézis-szintézis, ami együtt egy egységet zár le. — Hogyan zéseire? emlékezik eddigi Madách-rende- — Madáchot felfedezni a modern szín­ padnak — minden problémája ellenére — nagy öröm számomra, és mindig nagy kedvvel és becsvággyal tettem. Madách színházát megteremteni a modern szín­ ház számára — úgy gondolom —, egész színházi kultúránk nagy nyeresége. Ter­ mészetesen nem volt könnyű munka, minthogy számomra minden rendezés önmagammal szemben — a mű minden értékét felmutató — kegyetlenül igényes munka. S a legnagyobb nehézséget nem is a művek színpadra állítása okozta, mint inkább a művek bemutatása körül kirobbant szenvedélyes vita. Nagyra be­ csülöm az irodalmárok féltő álláspont­ ját, amelynek lényege az volt, hogy egy szót sem szabad megváltoztatni a mű­ ben, mégis -úgy vélem, hogy a mű ér­ telmét és értékét nem sértő javításokat el kell végezni. Ez az élő színház minden­ kori feladata és kötelessége. Ebben rend­ kívül nagy segítőtársat kaptam Keresztury Dezső személyében. S meg kell említe­ nem, hogy a Madách-művek — most már elmondhatjuk — értékes sikersorozatában eszményi munkatársat kaptam Sinkovits Imre és minden szereplő színész részvé­ telével. Enélkül nem jöhetett volna létre ez a Madách-reneszánsz. - Azt hiszem, megbocsátható „bűn", ha az embert az átlagosnál nagyobb, de még egészségesnek mondható lokálpat­ riotizmus fűti. Minden megnyilatkozásom­ mal, munkámmal arra törekedtem, hogy bebizonyítsam: ma már hamis és korsze­ rűtlen az a kép, amit Salgótarjánról és a megyéről korábban festettek. S itt el­ sősorban — munkámmal összefüggésben - a művészeti nevelés területén elért nagy mérvű előrelépésre gondolok . . . - Mit jelent ez a valóságban? - Salgótarjánban rendszeresen ren­ dezünk például nagy, országos jelentő­ ségű tárlatokat; az utóbbi tíz év alatt megszaporodtak köztéri szobraink. Sike­ rült a Szolnoki Szigligeti Színház és az intézmények, valamint a tanácsok közötti eredményes kapcsolatok kiépítése. Zenei téren is - ami köztudottan lemaradt a többi művészetek között - sikerült előre lépnünk: az Országos Filharmóniával való megegyezés alapján létrehoztuk a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekart. De nagy fejlődést értünk el a filmesztétikai nevelés területén is, amit a filmklubok és az Art Kinok léte szembetűnően bizo­ nyít . . . S óriásit lépett előre az ismeretterjesztés .. . Egyúttal itt jegyezném meg, hogy amikor a fejlődésről beszélek, ak­ kor azt mindig két vonatkozásban értem: egyrészt az alkotók, a művészek vonat­ kozásában, akik számára biztosítottuk az alkotás feltételeit, másrészt a közönség, a munkásság vonatkozásában, akik szá­ mára viszont a befogadást tettük lehető­ vé, illetve könnyítettük meg. - Népművelési felügyelőként kilenc esztendeig dolgozott a Salgótarjáni városi Tanács VB. mű­ velődésügyi osztályán. Az elért eredmények te­ vékeny résztvevője volt, sok esetben kezdemé­ nyező szerepet játszott. Munkáját milyen tényezők határozták meg, motiválták? — Az egész munka keretét egy tíz év­ vel ezelőtt született megyei párthatározat adta meg Salgótarján kulturális cent­ rummá fejlesztéséről. Ezzel a hivatalos megfogalmazással voltak összhangban az én személyes lehetőségeim és vágyaim. Munkámhoz lendületet adott a várossá nyilvánítás 50 éves évfordulója. Méltó megünneplésére — ez több éves munka volt — kulturális bizottságot hoztunk lét­ re, amelynek titkárává választottak. Így tehát valamilyen oldalról a városban le­ vő minden kulturális rendezvényhez kö­ zöm volt. — Irással is rendszeresen foglalkozik. A Palóc­ földben első - Rimay Jánosról, Balassi Bálint tanítványáról írott tanulmánya — végzős egye­ temista hallgató korában, 1963-ban jelent meg. 1967-ben lett a folyóirat szerkesztőségi tagja és a Körkép rovat vezetője. Szerző és szerkesztő egy­ személyben; milyen célok vezették? - A kulturális hagyományok ápolása és a kelet-európai népek irodalmának, kultúrájának megismertetése. Mikszáth-, Madách- és Bérczy-kutatásokat folytat­ tam, számos művelődéspolitikai és esz­ tétikai jellegű cikket, tanulmányt írtam. A szomszéd népek irodalmával való fog- 15 �lalkozás pedig valóságos hobby, amely abból fakad, hogy az egyetemen orosz és — fakultative — román nyelvet tanul­ tam. S mint rovatvezető, fő törekvésem az, hogy minden jelentős kulturális ese­ mény bekerüljön a lapba, hogy a jövő olvasója visszalapozva, kronologikus tü­ körképet kaphasson. Mert meggyőződé­ sem, hogy a jövőnek is írunk. - Van-e olyan munkája, amit különösen ked­ vel? - Igen. A Salgótarján története című kötetben megjelent tanulmányomat, amely a város 1945 utáni kulturális fejlő­ déséről szólt. A másik pedig egy részta­ nulmány a megye felszabadulás utáni népművelésének történetéről. - Jövőbeni tervei? - Először mint rovatvezető válaszolok: tovább bővíteni, megyénk határain túl is, az alkotók körét, és a rovat kritikai hang­ jának erősödésén munkálkodni. És mint pártmunkás: továbbra is a párt művelő­ déspolitikájának végrehajtása a város és a megye — kulturális felemelkedésé­ ért. Réti Zoltán személyében olyan művész és pe­ dagógus részesült a kitüntetésben, akinek ér­ deklődése gyermekkorától kezdve egyenértékűn kétirányú: képzőművészeti és zenei. - Milyen gondolatokat, érzelmeket kívánt fest­ ményeiben „megfogalmazni?" - Ezzel úgy vagyok, hogy jobban sze­ retem, ha a képeim beszélnek. Mert bár­ milyen szépeket is mondok a világról, mely minket körülvesz, bármennyire irtó­ zom is a veszélytől, amely feketévé vál­ toztatja a tiszta forrást, és élvezhetet­ lenné a friss levegőt, a szavak nem ér­ nek semmit, ha a néző képeimből mind­ ezt ki nem olvassa. A természet szépsé­ gét, az ember és a táj egymásrautalt, egymásraható harmóniáját kívánom meg­ jeleníteni. Itt, Nógrádban . . . Mert hiába mondják, hogy a dombok itt is olyanok, mint — mondjuk — München környékén; nem: olyanok, és mégis egészen mások . . Egyébként honvágyas típus vagyok. A há­ ború alatt és után sokat hányódtam, s életem folyamán mehettem volna - hív­ tak - sokfelé, de nem mentem. Itt szü­ lettem Nagyorosziban, Nógrád megyé­ ben. Nem tudnék máshol élni. Még ren­ geteg tervem van, amit szeretnék meg­ valósítani. - A zenéről még nem ejtettünk szót, holott ön zeneelméleti szakember, a Liszt Ferenc Tár­ saság alapitó tagja, zenepedagógus, karvezető is, a balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Állami Zeneiskola igazgatója. Hogyan ítéli meg a megye és Balassagyarmat zeneiskolai helyzetét? - Statisztikai tény, hogy Nógrád me­ gye a zeneiskolai ellátottság terén még ma is hátul jár a megyék sorában. Kü­ lönösen rossz a helyzet a megye nyuga­ ti felében. Mert míg Salgótarján és Hat­ van között jópár zeneiskolát találunk, addig Salgótarján és Vác között csak a miénket: Balassagyarmaton. Lehetősé­ 16 geink behatároltak; az idén negyven je­ lentkezőt voltunk kénytelenek elutasítani, a jelenlegi anyagi körülményeink között pedig fejlesztésre semmi remény nincs. Ezért vetődik fel nagyon élesen, szinte követelődzően a kérdés: hogyan fognak zenét tanulni a környék — fizikai — dol­ gozóinak gyerekei? Az alapvető szerve­ zeti problémákat meg kell oldanunk, mert ez a tartalmi munka további mélyü­ lésének feltétele. A zeneiskolai hálózat fejlődése szempontjából mindenesetre sokat várok attól a határozattól, amely célul tűzte Balassagyarmat középfokú kultúrcentrummá való fejlesztését. — Egyes vélemények szerint megyénk zenei éle­ te elmaradott, különösen, ha más művészetek­ hez viszonyítva nézzük. Mi erről a véleménye? - Nem hiszem, hogy ezek az állítások a valóságot fejezik ki. Nem igaz, hogy a zene annyira lemaradt volna megyénk­ ben. Ez csak látszólagos — véleményem szerint — és abból fakad, hogy keveseb­ bet foglalkozunk vele szóban - külön­ böző fórumokon — és írásban — sajtó­ ban, folyóiratokban -, mint más művé­ szeti ágakkal . . . Különösen az utóbbi négy-öt esztendőben mérhető jól, meny­ nyit fejlődött tartalmi, minőségi szempont­ ból megyénk zenei élete. Tanulóinkegy­ re gyakrabban érnek el sikereket orszá­ gos bemutatókon, versenyeken. Iskolánk egyik tanulója hozta el például nemrég az észak-magyarországi területi hang­ verseny első díját. A szegedi országos hegedű és fa-fúvós versenyről mindhá­ rom Nógrád megyei - salgótarjáni, nagybátonyi és balassagyarmati - iskola értékes díjakkal tért haza. Ezek a sikerek adnak önbizalmat valamennyiünknek, s egyben bizonyítják: komoly tartalmi, mi­ nőségi munka folyik az iskolákban. Szűts Pál, a nagybátonyi zeneiskola igazgató­ ja, tudjuk, zeneszerző: műveit játsszák az iskolákban, bemutatókon; Virág László Salgótarjánban a szimfonikus zenekarral dolgozik kitűnően; a balassagyarmati kamaraegyüttest jobban ismerik az or­ szágban, mint itthon, a megyében. Sze­ rintem jobban oda kellene figyelni zenei életünk eseményeire, ezeket jobban meg kellene ismertetni megyénk lakosságával. - Könyvet ír; hallhatnánk erről bővebben? - Kmetty Kálmán biztatására és a Ba­ lassagyarmati Városi Tanács támogatá­ sával kezdtem a város szülötte, Rózsa­ völgyi Márk életével és munkásságával foglalkozni. Helytörténeti munkának in­ dult, s kiderült, hogy hézagpótló zenetörténeti mű lesz belőle. A Zeneműkiadó Vállalat 1975-ben fogja megjelentetni. Sulyok László �Kemerevói költők bemutatása Távol élő barátok üzeneteként, üdvözleteként közlünk most néhány verset egy közeljövőben megjelenő, orosz-magyar nyelvű antológiából: a kötet megyénk felszabadulásának 30. évfordulójára a Corvina adja ki. Immár egy évtizede, hogy Nyugat-Szibéria egy országnyi táját, a Kemerovói-területet és Nógrád megyét testvéri barátság köti össze, amely egyre mélyül és gazdagodik. Naponta megbizonyosodhatunk arról, hogy milyen erős és őszinte megismerési vágy él a két táj lakossága szivévében egymás iránt. Valóságos felfedező mozgalom ez már, nem pusz­ tán érdeklődés és kíváncsiság. A kötet — melyből a verseket válogattuk — a kemerevói és nógrádi költők, képzőművészek közös bemutatkozásának dokumentuma. Alkotó művészeink a költészet és kép láttató-erejével jelenítik meg az embe­ reket, a tájat, a multat, a jövőt, a gondolkodást és érzelmeket, a min­ dennapok örömeit, gondjait: a sokszínű és nagyszerű életet. A kemerevói költők verseinek közlésével kezdjük el a Palócföldben a szomszédos népek költészetét bemutató sorozatunkat, és ez így válik különös jelentőségűvé, jelképessé a népek barátságának ápolásában vállalt szerepünk szempontjából. Buravljov, Jevgenyij Szergejevics hogy szívünkben apáink éljenek, a szél arcunkat ne kímélje meg, ősz Üstökünkbe tépve egyenest. . . — mert elnyűvődött munkában e test —, Nem rejt bokor, makacs erőnk ha fogy. Buravljov, Jevgenyij Szergejevics. 1921-ben szü­ letett a kauzsszki körzetben. A katonai műszaki repülőiskola elvégzése után sok évig szolgált a katonai légierők egységeinél és a szovjet hadsesereg műszaki alakulatainál. 1961-ben levelező tagozaton végzett a Gorkij Irodalmi Intézetben. Eddig 11 verses- és prózai kötete jelent meg. 1961-ben vették fel a Szovjet Írók Szövetségébe. Az életrajz így indult valahogy: A vörös zászló fennen lobogott, és jött vissza a polgárháború katonája, apánk — a lőttkarú. Az éhinség évében szült anyánk - fajtát folytatni —, csak ezt hagyta ránk Fiaskóból szoptunk lágy emlő helyett - a sovány anyák nem adtak tejet -, pár év múlva az apák zászlaját fogva esküdtünk, harcoltunk tovább . . . Az életrajz így indult valahogy: naponta nyolc-tíz támadás, halott . . . Az életrajz így indult valahogy: - A tank alá! Akkor robbanni fog! Aztán az érmék: Bresztért, Berlinért. . . aztán a hajók — feledve a vért —, új építkezés, állvány erdeje, a vitorlákban keresés szele. Az életrajz így indult valahogy: A költő, ha ír — gyalupadra rogy, aztán az élet regéi nyomán vékony könyvecske, első zsenge. Ám mi nem azoknak írtunk verseket, kiknek az élet csupa élvezet, divatos cipők, ingek — a világ: kik ajkbiggyesztős mosoly-figurák. Lehet semmink sincs. Szegények vagyunk. De a Haza, az él miáltalunk, Az életrajz így indult valahogy . .. (Jobbágy Károly fordítása) már kezdenénk is: no, mi van? s ekkor nagy ívben bolyongva, teherkocsi botladozik, hát szemlesütve, feltápászkodva, mohón megszívják a cigit, a szerszámokhoz így térnek vissza, s röstelkedőn köhintenek: hej, barátocskám, sűrgős a munka, majd beszélgetünk, ha lehet. (Vihar Béla fordítása) Bajanov, Boriszov, Viktor Mihajlovics Mihail Bajanov, Viktor Mihajlovics. 1934-ben született a Fjodorovics kemerovói körzetben. Jelenleg Diesel-mozdony vezető. 1957 óta publikál. Verseskötei: „Harmat” (1963) „Túl a füzes folyón" (1965), „Szülőföl­ dem” (1967). Elbeszéléseket is írt, amelyeket Kemerovóban adtak ki. 1965-től tagja a Szovjet Írók Szövetségének. Öreg ácsok Bár megvénültek, ám azért mégse, a küzdelmet nem adták fel. A nagyapáik éles fejszéje kezükben még nem tompult el. A nyugdíj. Nemrég hozta a posta. Most tán sutban üljenek? Az udvart söpörjék fel csinosra? A kolhoztól jött üzenet: Lám, rozzant a híd, javítsátok meg! Feledve hinárt, patakot, megyek iszapban, pára reszket, buzgalmukon ámuldozok. Hány öreg mester, mind meghajolva, a gerendákat hasítja, sorra lesújt a fejsze, sebesen, egy hajszálnyira a csizma mellett, hangtalanul, figyelmesen. De ha ott jársz véletlenül, A halál szólítnak, foglalj köztük helyet, majd dohány Is előkerül, a mellbevágó, zöld szűzdohányuk, mint most is, jó komótosan, a falu dolgát, hogy meghányjuk, Boriszov, Mihail Fjodorovics. 1924-ben született az Altájban. Tizenhét éves korában, egyenesen az iskolapadból önként jelentkezett, hogy meg­ védje hazáját a fasiszta megszállóktól. A Szov­ jetunió Hőse magas kitüntetésre érdemesítették. Jogi egyetemet végzett. 1965-ben Kemerovóban jelent meg első verseskötete, a „Hűség", és 1969-ben a második: „Nyugtalan visszhang”. Katonasors Rágondolunk, s elborul a kedvünk: Minket darvak hangjai helyett Kürtszó keltett, s kényszeredve mentünk, Gyermekkorunk semmibe veszett. Zöld alkonyban. Ablakát kihajtva, Ábrándjaink nem hallhatta lány A háború katonavonatba Zsúfolt minket iskola után. De a tűzben, Srapnelvijjogásban, Hol áldozatra várt, Katonasors, sem én, sem a társam S ha láttok is el-elkomorulni — Ott nem gondolhatott senki rád! Sok emlékünk mint fájás betölt — Ma is,mint rég, katonák vagyunk mi 17 �A jó frontján, mely előretört. Vád ne érjen, múló pillanat csak! . . . Hisz míg suttognak a jegenyék, Mind tisztábban Hallani a darvak Hívó, messzi trombitajelét. (Polgár István fordítása) Jurov, Gennagyij Jevlampievics Jurov, Gennagyij Jevlampievics. Kemerovóban született 1937-ben. 1959-ben végezte el tomszki egyetem történeti-filológiai fakultását. Jelenleg a kemerovói területi újság munkatársa. Verseskötetei: „Kék fáklya" (1964), „Elfutó messzeség" (1968), „Partok" (1970). A vérengző borz A vérengző borz Árnyként suhan, s a hátán a sűrű csíksorok. Táguló pupilláján vérszomj, iszony lobog. Akkor talákozz véle, ha veszted vállalod, mert vészt hordoz két szeme, s kit megmar, az halott. Kőhányta omladékon, víz mentén, sebesen, a borz nyomomban oson, s a lépte nesztelen. Engedi, heverjem csak, s álmomban tör oda, nekiugrik nyakamnak, belémhasít foga. Ismerem gonosz dühét, amint buzgón követ, szája vörös üregét, ínyét, az éheset. Rég érzem szándékait, lapul, leselg, rohan, véremről ábrándozik, felinná szomjasan. Éj sürget, hogy hamarost fedélt leljek, de nem! Megtöltöm golyóval most kétcsövű fegyverem. Bár a tajga hűs nagyon, bevárom. Ott szalad . . . S a célgömbbél elkapom, a fölugró vadat. (Vihar Béla fordítása) Fjodorov, Vaszilij Dimitrievics Fjodorov, aVszilij Dmitrievics. 1918-ban született Kemerovóban. 1938-ban végezte el az Aviációs Technikumot, azután repülőgépüzemekben dolgo­ zott művezetőként és technikusként. „A hetedik égbolt" című poémája és „Három kakas" című kötete elnyerte az Oroszországi Szovjet Szövet­ ségi Szocialista Köztársaság Gorkij állami diját. Vaszilij Fjodorov egyike a legikemelkedöbb és legnépszerűbb szovjet költőknek. 18 Az élet fő Az élet fő alapja egyszerű: nő ajka . .. férfi ajka ... Az élet jó alapja egyszerű: mell a mellet add takarja. Az egész alapja bölcs s egyszerű ahogy tavasszal a rügy hajt s a fű Hát a katonák vére? Hát a feleségük fájdalma? Hát a stroncium a felhők bokraiban? Csupa tévedés, csupa melléfogás, évszázados tévelyedés száz meg száz. De az élet alapja, az egyszerű: nő ajka . .. férfi ajka . . . (Majtényi Zoltán fordítása) Pinajev, Alekszandr Jefimovics Pinajev, Alekszandr Jefimovics. 1907-ben született Marijnszkben. Fiatal korában az aldanszki lelő­ helyeken aranyásóként és Komszomol-funkcionáriusként dolgozott. Elvégezte a tomszki Technoló­ giai Intézetet, dolgozott szibériai építkezéseken, munkatársa volt a Bányászati Tudományos Kutató Intézetnek. Három verseskötete jelent meg. Ezelőtt Ezelőtt nem is oly sok évvel, Csak néztem őket, kisgyerek, Anyám előtt bátyám letérdelt, Búcsút vett, s fölemelkedett: - A messzi útra áldj meg engem Áldj meg, nehéz a feladat, Áldj meg, győzzek a küzdelemben, Viseljem el a bajokat. Áldj meg, hogy boldogságban éljek, Áldj meg, hogy ne féljek sosem, Anyai hatalmaddal áldj meg, hogy ne veszítsem életem! S fenségesen anyánk felelte, Hazánkként bölcs és büszke volt: - A halál balra — jobbra menj, de Balra, ha a becsület ott! Más e kor, az élet de más már, S mást él majd, aki most gyerek, Magasztosabbat e szokásnál, Szebbet én mégsem ismerek. (Polgár István fordítása) Nyegbogatov, Mihail Alekszandrovics Nyebogatov, Mihail Alekszandrovics. 1921-ben született Gurlevszben. Háború után a Kuznyecki Szénmedence című újság irodalmi munkatársa­ ként és a körzeti rádióállomás tudósítójaként, to­ vábbá a Kemerovói Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. Több mint tizenöt éve hivatásos iro­ dalmár. 1962-ben felvették a Szovjet Írók Szö­ vetségébe. Útravaló Szülőföldemet bejárta nem hoztam útravalót, csak ami a szívnék drága, zúgó-zengő nyírfa szót, felhőfonal színezüstjét, mély kék égen, ábraként, kanyargós hegyhátak mentén úszik Szalair felé. Bacsat folyó csacsogását hoztam el emlékül én, hol virágos lombú nyárfák alatt lányt vár a legény: fanyar füst lágy fenyőágon, folyónk friss csíkja felett, fű, mely zsongó illatárt ont, nefelejcses kis sziget. . . Kedves utaim se hagytam: követ déli verőn hogy égették pőre talpam hajdanán a hegytetőn. Nagy kincset, kedves vidékem, nem vártam errefele, batyúm, hát bizony szegényes, viszont a szívem tele. (Majtényi Zoltán fordítása) (Majtényi Zoltán fordítása) Szaulov, Anatolij Petrovics Szaulov, Anatolij ePtrovics. 1942-ben született a kemerovói terület Leninszk-kuznyecki körzetében. Elvégezte a tomszki Pedagógiai Főiskolát. A tomszki és kemerovói televiziós stúdió szerkesz­ tőjeként és a körzeti újságok tudósítójaként dol­ gozott. Két verseskötete jelent meg. Rezgő délibáb a réten, fű hullámzik, nap tüzel. Illatával kósza szélen kamilla és hárs üzen. Kakukk jajdul. Nem fénycsöppek, kék virágok lángja ég lenn a fűben — kakukk-könnyek csillámlanak szerteszét. Csipkeágat félrehajtva földre hajlok: erre jut, lám, füvek közt, itt meg arra egy kis ösvény: hangyaút. Füvek kérnek: - Harmatunk már, nézd, feliitta mind a nap! Rőt jégcseppek a szamócák, hajladozva ringanak . . . Rám kacsint az érő hajnal, és szelíden, mint anyám, simogatva megvigasztal karmos-mostoha csalán. (Végh Miklós fordítása) �Kiszeljov, Igor Mihajlovics Kiszeljov, Igor Mihajlovics. 1933-ban született az Altájban. 1955-ben fe­ jezte be a novoszibirszki Pedagógiai Intézet irodalmi fakultását. Jelenleg a területi ifjúsági lap, a „Kuznyecki komszomolista" tudósítója. Verseskö­ tetei: „Bimbófakadás” (1966) és „Jaroszlavna” (1968); mindkettő Kemerovóban jelent meg. Magasság B. Volinov űrhajósnak Csillag zuhant az álmos sztyep fölött, az égre fényes tűz-csíkot hasítva . . . Az ő szivébe nézett, s útra hívta őt a magasság, amely érte jött. a bányaváros, a kedves, derék, - mert nem könnyű az útja a magasnak — nevelte lassan-lassan gyermekét keménynek és merésznek, és makacsnak. Szellő-kezekkel a hajába túrt, gondoskodott ütésről, horzsolásról, - s végül ő maga is sokat tanult keménykötésűnek nevelt fiától. A strandra vágtatott a sok barát, - óm őt egy más út igérete vonta: edzésre járt a vén ugrótoronyba, s a nyújtón óriáskereket csinált. Útja (födön, - nem csillagok között) nem emlékeztet semmilyen mesére. De kiskorától úgy vágyott az égre, hogy egyszer mégis szárnya ütközött. S lám, űrhajóját csillagos mesék honában viszi most előre bátran, s ott van szeretve, féltve a nyomában a bányaváros, a kedves, derék amelynek lám, most szaporult a gondja, mert a másik fiút figyeli már, ki edzésre jár az ugrótoronyba, s a nyújtón óriáskereket csinál. (Lothár László fordítása) Izmajlov, Vlagyimir Alekszejevics Izmajlov, Vlagyimir Alekszejevics. 1926-ban született az Altájban. Fiata­ labb korában falusi könyvtárosként és könyvelőként dolgozott. 1953-ban kezdett újságíróként dolgozni, ugyanebben az évben jelent meg Kemerovóban első verseskötete. A Szovjetszkaja Rosszija Könyvkiadó 1967-ben jelentette meg Izmajlov összegyűjtött verseit „Hólepte fenyők" címmel. 1963 óta tagja a Szovjet Írók Szövetségének. Barátom, egy napon, be furcsát fkérdezett: Mezsdurecsenszkóban miért sok a gyerek? Ha a főúton sétálsz, lám, úgy tűnik, nosza nem tajgai város ez, hanem óvoda! Miért? Merthogy szép hely? Ez lenne a titka, vagy azért, mert vize üde, forrástiszta, azért, mert beárad tavaszkor, az erdők illata, mint részegítő bor, s ha az alkonyattal a sugár kigyullad, még az apókák is koszorúkat fonnak. A férfiaknak meg, gondjuk félretéve, vérüket fölgyújtja asszonyuk szépsége. Azért, mert azt látod, bárhová is lépj itt, e fiatal várost az ifjak építik. Ó, irigykedjetek, ti, ódon városok, e házak sorára, hol ifjú láng lobog, hol narancsszín réten legény megy a lánnyal, s fölékitik egymást izzó tűzvirággal. Mennyi zselnicemeggy! A hegyet belepik! Ifjak dala harsan estétől reggeliig. S ha közben elhallgat, szünetel az ének, kicsiny unokákra számíthattok, vének. Barátom, egy napon, be furcsát kérdezett: Mezsdurecsenszkóban miért sok a gyerek? Legyintettem, aztán megvontam vállamat: Miért?, miért? Talán az éghajlat miatt.. . (Vihar Béla fordítása) 19 �Mahalov, Valentin Vasziljevics Mahalov, Valentin Vasziljevics. 1933-ban született Gorkij városban. 1958ban végezte el a leningrádi egyetem filológiai fakultását. Az Építők Új­ ságának tudósitója. Versei, karcolatai, elbeszélései 5 kötetben jelentek meg Kemerovóban. Megálmodom e a májust még ezerszer, olyannak látom, mint valaha rég: tajgánk súlyos szempilláján a szender reszketve szűri az ég kék szinét. Valahol fönn a messzi fellegekben szalag leng, lökhajtásos gép nyoma. És újból hívogat a munka engem: kószáljak napos tájunkon tova, 20 csodáljam meg a fiatal világot, fogjak markomba álmos csillagot. Elmegyek hazulról. Ajtót kitárok. Kéklő májussal szembe baktatok. Hol rakoncátlan a szél, arra váltok, hol erejét próbálja a folyó, hol naszádként száguldnak jéghasábok, s málló oldaluk naptól oIvadó. Mindazt a mozgást én szívemmel érzem, csordultig tölt és magával ragad, gondot-bajt, nyűgöt elsodor keményen, hordja rossz, téli kábaságomat. Új távlatokat tár elémbe sodrón, soha szemem még nem látott ilyet! Légszomj kínoz, versek fojtják a torkom, melyeket kiagyalni nem lehet. (Majtényi Zoltán fordítása) �HAGYOMÁNY Nógrád megye sajtója az államosításokról A Magyar Függetlenségi Frontnak Szegeden 1944 decemberében, a kom­ munisták kezdeményezésére megfogalmazott programpontjai között szere­ pelt— az agrárforradalmat megvalósító földosztás mellett—néhány iparág államosítása is, melynek lehetőségét az új hatalmi viszonyok tették lehetővé 1945 decemberében létrejött a kommunisták vezetésével a Gazdasági Főtanács, mely fontos szerepet játszott az ipari üzemek államosításának előkészítésében. Hamarosan megszületett a szénbányák állami kezelésbe vételét kimondó törvény, azonban a bányák államosítását jelentős poli­ tikai felvilágosító munka előzte meg. Gyűléseken, pártnapokon ismertették az MKP határozati javaslatát a munkásokkal. A bányász szakszervezet 1945 december 7-i ülésén Nógrádi Sándor ipar­ ügyi államtitkár jelentette be először a bánya államosítását. Erről az ese­ ményről a Munkás Szó december 15-i száma ír: „Nógrádi elvtárs hatalmas és mindvégig nagy érdeklődéssel kísért beszédében többek között bejelen­ tette, hogy az államosítás a közeljövőben a nehéziparban és az erőművek­ nél is bekövetkezhetik. Az államosításban azonban a bányákban kell elől­ járni, mert a szénre igen nagy szükség van és a szükségletet betölteni csak államosítás révén lehet... csak a szocialista pártoktól támogatott ál­ lamkormányzat tudja értékének megfelelően ellátni a munkásságot és a termelést is csak ő tudja azon a nívón tartani, amelyre szükség van ... a munkásságnak is kell áldozatot hoznia, napi legalább 2000 vagon szénre van ma szükség, melyből most csak 1600 vagont tud termelni a magyar bánya ... a salgótarjáni medencében is a mai 270 vagonról 330-340 va­ gon termelésre kell felemelkedni ... a termelés fokozása érdekében a bá­ nya élére biztosok fognak kerülni... Egy nagy csatáról van szó, a szén­ csatáról és ezt a csatát meg kell nyernünk! - fejezte be beszédét Nógrádi Sándor. Az iparmedence legjelentősebb üzeme a szénbánya 1946 január 1-én került állami kezelésbe. A tényleges államosítás 1946 májusától történt, erről így ír a sajtó május 11-i számában: „A nemzetgyűlés keddi ülésén Bán elvtárs miniszter beter­ jesztette a szénbányászat államosításáról szóló törvényjavaslatot. A javas­ lat szerint mindennemű ásványszén tekintetében a földtulajdonost megille­ tő jog 46 január 1-re visszamenő hatállyal megszűnik. A szenjogra vo19 natkozo telekkönyvi bejelentéseket a hatóságok hivatalból törlik, a szénjog megszünteteseert kártalanítás nem jár. Az ásványszen feltárására szolgáló bányatelkek tehermentesen az allam tulajdonába kerülnek, hasonló­ képpen a létesítmények, vagyontárgyak és az energia ellátasa és köznasznalatra szolgáló villamosművek. Állami tulajdonba veszik az üzemek kezelé­ seben levő, vagy használatra rendelt iparvasutakat, sodronykötélpályákat, karbidgyárakat, az igazgatáshoz szükséges ingatlanokat, a munkavállalók ellátásara szolgáló kertészeteket, gyümölcsösöket, az üzemek céljaira szol­ gáló élelem és ruhanemű készleteket." A bányák államosítása után, 1946 végén került sor a Baloldali Blokk kezdeményezésére a magyar nehézipar három legnagyobb és legfontosabb üzemének állami kezelésbe vételére. Ez az intézkedés érintette a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Salgótarjáni Acélgyárát is, melynek államosí­ tására 1946 december 1-ével került sor; ekkor a Nehézipari Központ irá­ nyítása alá került. 1949 január 1-től korlátolt felelősségű, 1950 június 1-től önálló nemzeti vállalat lett. A fentebb említett döntést Apró Antal, az MKP KB tagja nagygyűlésen ismertette - az intézkedés fontosságát és jelentő­ ségét kiemelve. A Munkás Szó 1946 december 1-ével cikket közöl az „Államosításhoz'' címmel a salgótarjáni naggyűlésről: „a bányák és az elektromos energiát szolgáltató erőközpontok után sor kerül az ország három legnagyobb ne­ hézipari üzemének állami kezelésbe való vételére. A csepeli Weiss Manfréd Müveket, a Ganz Villamossági üzemet és Rima hatalmas gyárüzemeit érinti az iparügyi miniszter által bejelentett kormányrendelet. Ezzel hatalmas lé­ péssel jutott előre az egész Európában követett államosítási politika." Az állami kezelésbe vétel megoldására nyolc tervezet készült az Iparügyi Minisztériumban, míg végül a kilencediket elfogadta a Minisztertanács 1946 december 8-án „Új gazdát kapott a Rimamurány” címmel jelent meg egy cikk a helyi sajtóban: „a három nagy vállalat, köztük a Rima is ez év december 1-től állami ellenőrzés alatt áll. Az állami ellenőröket fel fogja váltani a most felállítandó nehéz ipari Központi Igazgatótanács és titkárság. (NIK) ... Ezek a vállalatok mint ahogy az állami ellenőrök jelentették — deficittel küzdenek, nekünk a jövőben ezt a deficitet kell ki­ küszöbölni.” Az államosítás egyidejűleg jelentette azt is, hogy a termelés jelenlegi tervszerűtlen voltát megváltoztatják, és az üzemekben olyan cikkeket ter­ melnek majd, amire a helyi, műszaki lehetőségek adottak. Ezekben az állami intézkedésekben a Baloldali Blokk követelései lépnek a megvaló­ sulás útjára. Ezt a célt fogalmazta meg 1946 december 15-i számában a Munkás Szó - mikor „Harc a drágaság ellen” című írásában ezt írta: „a drágaság elleni küzdelmet és a forint védelmét elősegíti majd a nehézipar állami kezelésbe vétele is.” Az államosított Salgótarjáni Acélgyárban történt változásokkal foglalkozik 1947 január 12-i számában a Munkás Szó: „A NIK Mekis József elvtársunk személyében teljhatalmú megbízottat küldött le a Salgótarjáni Acélgyárhoz, hogy ott irányítást és ellenőrzést gyakoroljon minden tekintetben.” Az új igazgatónak a legfőbb célja az volt, hogy „ ... az eddigi vezetés folytán bekövetkezett meglazult munkafegyelmet helyreállítsa, az egyes munka­ helyeken fellelhető elégedetlenséget és visszáságokat megszüntesse és ésszerű termelés menet bevezetésével a többtermelést elősegítse, hogy ezál­ tal a munkásság életszínvonalát növelje.’ 1947 nyarán és őszén került sor a tíz legnagyobb bank állami kezelésbe vételére. A Munkás Szó 1947 júniusi 1-i számában írja: „A legsürgősebb feladatunk: a nagybankok államosítása.” ................... 1948 folyamán a proletárdiktatúra bevezetése következményeképpen ra­ dikális államosításra került sor. 1948 március 25-én a Minisztertanácsban kimondották a 100 főnél több munkást foglalkoztató üzemek államosítását. A forradalmi átalakulás, az állami beavatkozás, helyreállítás lehetősége, s a társadalmi-gazdasági feltételek alakulása lehetővé tette a tervszerű gaz dálkodás bevezetését, melyet már a Kommunista Párt 1946 végen köve­ telt. Ennek eredményeképpen 1947 augusztus 1-től elfogadták a hároméves tervet, mely fontos tényezője lett gazdasági fejlődésünk további menetének. A Nógrádi Újság 1948 április 4-i száma „Miénk a gyár” címmel oldalas riportot szentelt a fentebb említett üzemek államosítása alkalmával. A fe­ ladat az volt, bemutatni azt, hogy hogyan fogadták a nógrádi dolgozok az államosítást. Nógrád megyéből-a Salgótarjáni Üveggyár, a salgótarjáni gépgyár, a Selypi Cukorgyár, a somoskőújfalusi kőbánya, a Hungária vil­ lamossági rt. salgótarjáni kirendeltsége került a munkásság kezébe. Ezek az üzemek munkásigazgatókat kaptak, és munkájukkal már a hároméves terv megvalósítását segítik elő. Munkaverseny a demokrácia „megcukrozásáért” - írja a Nógrádi Újság a Selypi Cukorgyárról készült riportjában, - ahol a munkaverseny is már megindult: „Az én örömöm kettős... az első az, hogy államosították a gyárat, tehát a sajátunk lett, a másik pedig, hogy a munkaversenyben olyan tempóval dolgozhatunk a demokrácia megcukrozásáért, amilyen soha nem létezett ebben a gyárban ... a közhangu­ lat jó ... hogy végre megszűnnek a hibák, mert a miénk lett a gyár, az egész ország.” örömnap volt az üveggyárban is, ahol 30-án délután a műszakváltás előtt tartottak gyárértekezletet, ahol Varga Albert üzemi párt­ titkár beszélt a dolgozókhoz. „A gyártulajdonos Zoltán igazgató helyett munkásigazgató veszi át a gyár vezetését és az állam biztosítja majd a folyamatos munkához való nyersanyagokat. Így nem kell leépíteni a gyá­ rat, mint ahogy azt a tőkés igazgató szerette volna.” A dolgozók a gyűlés után táviratban üdvözölték az MKP főtitkárát, a Gazdasági Főtanácsot, abból az alkalomból, hogy „valóra vált régi álmuk - övék lett a gyár." Ez azt jelentette, hogy az üveggyár 1400 dolgozója tulajdonosa lett a gé­ peknek, olvasztókemencéknek, szerszámoknak, a gyárnak, s továbbiakban az országos terveknek megfelelően végzik majd munkájukat. A Nógrádi Újság „Munkásigazgató a Hungáriában" címmel közli az államosítást, amikor is megalakult a Villamosenergia Szolgáltató Vállalat, a Hungária Villamossági rt. utódjaként: „ ... Borsányi József üzemi munkás vette át a heyi kirendeltség vezetését. Az új kinevezést az itt dolgozó mun­ kások örömmel üdvözölték.” „A Munkásság is biztosítva lesz” — címmel készült riport a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyárról — mely a budapesti üzemtől 1948-ban külön­ vált. „A salgótarjáni gépgyár 85 százalékban a Kereskedelmi Bank álla­ mosításakor állami kezelésbe került már január elsejével Így az újabb államosítás révén „csak” 15 százalékot kaptak... a munkásság, amely most hívta ki munkaversenyre a mosonmagyaróvári „Kühne" mező­ gazdasági gépgyárat, reméli hogy most teljes egészében biztosítva lesz a munkaversenyhez szükséges nyersanyag ... ők is munkásigazgatót kap­ nak, mellyel tulajdonukba veszik teljesen a gyárat...” A somoskői kőbányában is lelkesedéssel fogadták az államosítás hírét a munkások: A bánya a Hitelbank államosítása során már nagyrészt állami kezelésbe került. Most teljesen közösség tulajdonába ment át az újabb rendelkezések értelmében ... kinevezték az új munkásigazgatót, Juhász Ist­ ván személyében, aki azelőtt üzemi bizottság elnöke volt.” - írja a Nógrádi Újság. Filó János, aki 21 éve dolgozott a vállalatnál a következőket mond­ ta: „Most nem állunk még jól, de az államosítással olyan hatalmas lépést teszünk a sorsunk jobbrafordítása terén, amely biztosítja felemelkedésün­ ket... saját munkatársunk került a vállalat élére, Juhász István, aki a mi érdekeinket tartja szemelőtt és ügyel arra, hogy a dolgozókat ne érje károsodás, mert már úgy is magunknak építjük az országot.” Végül megál­ lapítja a Nógrádi Újság zárszavában: „A magyar nép legújabbkori törté­ nelmének honfoglalása és egyben Nógrád megyében is megtörtént... a marxista, leninista elmélet tanításai valóra váltak ... a munkásosztály pe­ dig végrehajtja feladatát és mint most is, kiveszi elnyomói kezéből a gaz­ dasági hatalmat és felépíti a dolgozók becsületes társadalmát, a szocia­ lizmust.” „Üdvözöljük az új munkásvezetőket” címmel írja 1948 április 18-án a Nógrádi Újság: „A száznál több munkást foglalkoztató gyáraké és üzemek államosítása során a salgótarjáni iparmedence vállalatainak élére is ki­ nevezték az új munkásigazgatókat. Kivétel volt ezideig a salgótarjáni pa­ lackgyár, zagyvapálfalvai táblaüveggyár. Ezek élére most nevezték ki az új munkásvezetőket... Brabecz József a salgótarjáni üveggyár budapesti 21 �központjának munkásigazgatójává... aVrga Bertalan elvtársat, a salgó­ tarjáni üveggyár telepvezetőjévé nevezték ki... Katona Gyula a zagyvapálfalvai üveggyár új vezetője.” 1948 április 25-i számában közli a Nógrádi Újság: „A salgótarjáni acél­ gyári munkásigazgatóját Mekis József elvtársat vasasszakszervezet huszadik kongresszusa ... a Szakszervezet főtitkárává választotta. Az új munkásigaz­ gató Borka Attila elvtárs, lakatos és hegesztő. A budapesti Lampart gyár­ ban volt MKP párttitkár, majd üzemi bizottsági elnök.” 1948 május 1-től a Szabad Nógrád néven szerepel a Nógrádi Újság, mely júliusi 3-i számában riportot közöl a zagyvapálfalvai üveggyár prob­ lémájáról: „Teljes üzemmel folyik az ország területén nagyon keresett üveg gyártása: az üzem az általánositás útján áll. A nagytőke spekulációja azonban - külföldi érdekeltségre hivatkozva - nem akarja az állam ke­ zelésébe átadni az üveggyárat... szervezkedve a demokrácia ellenes nagy­ kereskedelemmel, megszüntették a táblaüveg vásárlását, és annak áru­ sítását, noha az egész ország területén óriási táblaüveghiány mutatkozik." Ezzel a lépéssel a gyárat deficitessé akarták tenni, aminek a következmé­ nye lett volna a munkanélküliség. „A kormányzatunk azonban átlát az ilyen spekuláción, és a dolgozók érdekeinek szem előtt tartásával felsza­ badította a táblaüveg árusítását, és ezen intézkedés után közvetlen a gyár területén is, bármilyen mennyiségben lehet vásárolni táblaüveget” — fejeződik be a cikk. 1948 tavaszától a gazdasági helyzet javulásáról beszélhetünk, amelyet az 1948—49-es forradalom centenáriumára kibontakozott munkaverseny is segített. Az ipari termelés emelkedett, növekedtek a beruházások, az inflá­ ciós jelenségek pedig csökkentek. Mindezeket elősegítette a Szovjetunió által adott jóvátételi kedvezmény is. A munkásosztály egységes pártjának megteremtésével 1948-ban létrejött a MDP, ez által a hatalom jellegében is változás következett be, ami eredményezte, hogy a munkásosztály nem csupán a hatalom részese, hanem annak vezető erejévé is vált, s nyíltan célul tűzhette ki a szocializmus felépítését. Ehhez az 1947-48 folyamán a gazdasági életben bekövetkezett változások szolgáltatták az alapot. Szvircsek Ferenc „...Elkötelezettebbé váltunk" TAGLIEBERNÉ: — Nekem legalábbis ezt mondták, Hogy tudják már az éle­ tünket . .. ismerik a brigád életét, csak olyan kérdéseik lesznek, hogy ki milyen. Úgyhogy nem is készültem olyan nagyon. K. S.: - Csak beszélgettünk. Tizenöt-ti­ zenhat éves voltam, amikor a szocialista brigádmozgalom indult, nem tudhatom, hogy s mint volt. Az idősebbektől szeret­ ném hallani, hogy elmondják . . . Ott tet­ szett abbahagyni, hogy jött egy fiatal mérnök. TAGLIEBERNÉ: — Igen, aki mint pat­ ronáló lett hozzánk adva. Ő is elmond­ ta, hogy milyen kihatásai vannak ennek a mozgalomnak: munkafegyelem meg­ szorítása, stb. Ismertette, milyen ponto­ kat, milyen címeket lehet elérni, s hát hogy nem fizetik, semmiféle anyagi előnnyel nem jár, csak önzetlenül, a ma­ gunk kedvére csinálhatjuk. K. S.: — Akkor még nem volt jutalomszabadság? TAGLIEBERNÉ: — Nem, nem. Semmi sem volt, csak brigádoklevél, s jelvény. Az is olyan szépen, sorrendben: egyik év­ ben az oklevél, a másik évben a jelvény, ha jól dolgoztunk. S nálunk pontosan meg is van: oklevél, jelvény, zöldkoszo­ rús, bronz, ezüst... Nálunk ilyen szabá­ lyosan ment. Csak egy ilyen füzetbe ír­ ták bele a tevékenységünket, s akkor a művezető értékelte. Volt az első években olyan is, hogy az egyik csoportban volt egy késés. És mert aki mulasztott, be­ csületesen elment szólni a művezetőnek, 22 hogy „nahát, Tóni bácsi, egy félórát késtem, elnézést kérek", no, abban az évben az egész brigád, amelyhez tarto­ zott, kiesett, nem volt értékelve. A másik brigádot értékelték, mert ott nem volt ké­ sés — papíron. Úgyhogy egy kicsit roszszul is esett ez. K. S.: —Józsi bácsi, a Szolnoki, biztosan nagyon sokat tudna beszélni arról, — sokszor találkoztam a nevével a Nógrád régebbi számaiban régi „motoros” a szo­ cialista brigádmozgalomban -, hogyan nyerték el már '60-ban Horváth Györ­ gyék az első szocialista brigád címet. Nagyon sokat írtak róluk. Akkor még mindig a kezdetnél tartottak? TAGLIEBERNÉ: — Igen, igen. Hát, egy kicsikét fejlettebbek voltunk már, mint azelőtt, valahogy egy kicsit elkötelezet­ tebbé tettük magunkat. De aztán volt itt a kultúrotthonban egy brigádvezető értekezlet, egy tájékoztató a brigádnak, s akkor jött Pestről egy elvtárs, az el­ mondta, megismertette a brigádokkal a lényegét, az értelmét ennek a mozga­ lomnak. Azt mondta, hogy akkor se ke­ seredjünk el, ha nem sikerül, ha nem bírtuk elérni esetleg valamelyik brigád­ tag miatt, mert akkor is csak együtt van a brigád. Most egyénileg is elnyerheti bárki akár az ezüstöt, akár az aranyat, de akkor még nem lehetett. Akkor még egy ember is sújthatta az egész brigá­ dot. K. S.: - Most Józsi bácsi is elmondhatná, hogy náluk hogyan volt az annak idején! SZOLNOKI: - Nálunk ’59-ben alakult meg a szocialista címért induló brigád a finomcsiszolóban. Még akkor Horváth György nevén futott a brigád. Hat fővel indultunk. Hát ez egy országos felhívás volt, a beindulásnál. Tudtommal 10—12 brigád kezdte a gyárunkban. Csak a fi­ nomcsiszolóban négy — persze még kis létszámmal .. . Ma már 46 a létszám az én brigádomban. K. S.: — Józsi bácsi, arról beszélhetne, ho­ gyan, mikor és kinek jutott eszébe elő­ ször, hogy részt vegyenek az új verseny­ mozgalomban? SZOLNOKI: — Amint mondtam az előbb, ez egy ilyen országos felhívás volt. K. S.: — A gyáron belül ki mondta először, hogy „na, ilyen is van, gyerünk, csinál­ juk!”? SZOLNOKI: — Először a szakszerve­ zet... Persze, azért nem lehet azt mon­ dani, hogy „fölülről” jött, „lent” is kel­ lett lenni embereknek, akik elvállalják. Az is igaz, hogy eleinte nagyon idegen­ kedtek tőle az emberek, Pláne, amikor elmondták, hogy milyen követelmények vannak. Nálunk könnyebb volt a hely­ zet: legalább öt éve együtt dolgoztunk, jól megértettük egymást, nem úgy, mint egy új brigád, amelynek a tagjai innenonnan kerülték össze. A legtöbbünk párt­ tag is volt. .. K. S.: — Mit vártak a mozgalomtól? milyen eredményt? SZOLNOKI: —Hát, ugye, már nekünk arról beszélgettek akkor, hogy a Szovjet­ unióban már mennek ezek a mozgalmak �s jó irányban haladtak. Föllendítették a szocializmus építését, elősegítették a munkatermelés fokozását. Láttuk, azt is, ha betartjuk ezeket a dolgokat, az vég­ eredményben nekünk is jó lesz, előny lesz, mert — valóban, vissza lehet men­ ni egészen 1959-ig! — a mi brigádunk mindig a legjobban keresett, még a mai napig is. S ez ennek is köszönhető . . . S ugye, ez is lendített az emberen: több a pénz, nagyobb a kedv a jó munkára. Elég szigorú volt akkor a mesterünk is. K. S.: — Havonta értékelték a teljesít­ ményt? SZOLNOKI: - Igen. K. S.: — Egy jelentésben olvastam, hogy még ’62-'65-ben is akadozott az érté­ kelés. Előfordult az az eset is, hogy csu­ pán két üzemrész készítette el. PFÖRTNER: — Olyan feltételek voltak, például ki volt mondva, hogy „ha a 150 százalékot ebben az évben végig eléri­ tek, akkor meg lesz a cím”. Szóval, ilyen is volt annak idején. Id. VARGA: Hát, mikor megalakultunk, ugye, azt se tudtuk jóformán, hogy mi ez a szocialista brigádmozgalom. A Schink Jóska bácsi jött le, ő is ott dolgozott, azon a kemencén, ahol én. Elkezdett ve­ lem beszélgetni, hogy: „Na, Sanyi bácsi - aszongya —, alakuljatok meg ti mint szocialista brigád! A mi brigádunk is megalakult — aszongya —. És a fazekas kemence majd szocialista üzemrész lesz . . .” Az első évben teljesítettük is a feltételeket, de a Schink Jóskáék kies­ tek, mert volt egy templombajáró segéd köztük, az öreg Holcer Rudi bácsi. Ő azt mondta, őt nem érdekli a szocialista brigád, ő ebben nőtt föl, ő templomba jár. . . Úgyhogy a Schink aztán ki is cse­ rélte őtet. Eltetette onnan. S aztán az öreg mégis megfogadta a következő év­ ben, hogy hát már nem megy templom­ ba, csakhogy maradhasson, újra beke­ rülhessen a régi brigádba. Abban az időben három évig mindig elértük a cí­ met, közben az én segédem is visszadob­ ta a tagsági könyvét, s akkor mi is kies­ tünk. K. S.: — Miért dobta vissza? Id. VARGA: — Hát, valamilyen kérel­ mét nem teljesítették. A Fazekas Paliról van szó, most beteglátogató. És közben a fiam bevonult katonának, újból kellett a brigádnak mindent kezdenie, alakítani. Akkor három évig pangott a verseny. SZOLNOKI: - Hát persze azóta válto­ zott a helyzet. Akkor még úgy volt, hogy egyért az egész. Most már nem így van. Most, aki nem teljesíti a vállalásokat, az esik ki. Már a brigádvezető kizárja az ilyet. Helytelen is volt, hogy ha ez az egy nem áll helyt, akkor az egész bri­ gádnak betették. DEÁK: — Nehéz volt a kezdés, meg­ mondom, hogy miért. Nem volt anyagi­ lag dotálva, meg abban az időben — tizenöt évvel ezelőtt — még nem is vol­ tak olyan fejlettek az emberek, mint most: nagyon jó brigádnak kellett lenni, hogy el tudja azt a címet érni .. . Minden embernek komolyan kellett foglalkozni a munkájával. K.S.: Hogyan kezdett a maga brigádja? DEÁK: - Akkor még csak brigádtag voltam, ’60-ban. A brigádvezető volt az, aki azt mondta, hogy anyagilag mi nem fogunk ezzel semmit nyerni — Melincz István volt, őneki a brigádjába dolgoz­ tam akkor (ő elég komoly ember volt, el­ ment most már nyugdíjba). S mi akkor nem is vártunk semmit: úgy gondoltuk, őszintén szólva, hogy talán nem is kell semmit tenni azért, hogy elnyerjük az ok­ levelet, hiszen amúgy is jól dolgoztunk. A neheze számunkra akkor kezdődött, amikor elkerültem tőlük ’63-ban. Na, ak­ kor már brigádvezető lettem, átvettem egy fiatal brigádot az öreg Zsidai Jani bácsitól, ott is benne voltam a dolgok­ ban, de sokkal nehezebb volt, mert a fia­ talok szerettek kilengeni, s ehhez hason­ lók. A munkával nemigen volt nagyobb baj, de a szocialista életmód ..! SZOLNOKI: - Amikor az első okleve­ let megkaptuk, adtak hozzá kétezer fo­ rint jutalmat, ami akkoriban még elég nagy pénz volt, szép összeg — s csak ha­ tan voltunk rá. Ez is adott ambíciót. Utána még többször kaptunk jutalmat, mindjárt a kezdet kezdetén, úgy hogy nem mondták meg előre, de amikor el­ értük az év végét, akkor előálltak az ok­ levéllel meg a pénzzel. Hát most már van tíz oklevelünk, egy nagy a brigádnak, ki­ csi a tagoknak. Nekem is van jópár ok­ levelem meg vagy tíz kiváló dolgozó ok­ levél. S van munkaérdemrendem is és építőipari kiváló dolgozó kitüntetésem. Minden évben elértem eddig, teljesítet­ tem a feltételeket... Ma nehezebb a szocialista brigád munkája, mint koráb­ ban. Hat stabil tag volt az induláskor, nem nagyon kellett agitálni egymást semmire. Most negyvenhaton vagyunk, s ebben van mindenfajta, tizenhat éves, meg mint én, ötvenhárom. Én vagyok a legidősebb. Húsz-harminc év a korkü­ lönbség az utánam következővel. Meg­ nyertük az országos ÜM ifjúsági versenyt is egy alkalommal. Arany jelvényem is van három. Jutalomszabadság jár rá. Voltam Finnországban, a múlt évben az országos szocialista brigádértekezleten. Egyszer Szlovákiában is jártunk tapasz­ talatcserén egy ottani üveggyárban. Szó­ val, nagyon sok élményem van. Megbe­ csülnek, nem mondhatom azt, hogy nem becsülnek meg. S gondolom, hogy ez azért van, mert jól Visszük a brigádot... . Egy rossz emlékünk is volt, hat éve, ami­ kor úgy nézett ki, hogy már minden szét­ megy, úgy hat éve, akkor összedobtak bennünket, egyben dolgozott mindenki, még a csomagolókat is egy elszámolásra vették velünk. Nem számított, hogy csi­ szoló vagy nem csiszoló — egybe az egész! Egy darabig ment, mert mindenki­ ben megvolt az akarat, de aztán zu­ hantunk visszafelé: leesett a termelés, már 90 százalékokat teljesítettünk ... K. S.: — Meddig ment ez így? SZOLNOKI: — Négy évig így volt. K. S.: — Közben nem tették szóvá? SZOLNOKI: Én az első perctől meg­ mondtam, hogy ez nem helyes, így nincs verseny. Mert kivel versenyezzünk? Egy­ be volt az egész! Mindig mondtam, te­ gyék szét a brigádokat, de hiába. Azt mondták, így a jobb, mert könnyebb a bérelszámolóknak, nem kell külön szá­ molgatni, meg ehhez hasonlók. Végül be­ bizonyosodott az, amit én mondtam, hogy legalább három brigád kell. Két évvel ezelőtt meg is történt. Így most há­ romfelé vagyunk osztva. Azóta javult a termelés mindenhol. S most a pénz is több. K. S.: - És maga szerint, Sanyi bácsi, mit változott az élet 15 év alatt? Id. VARGA: — Hát, ősz hajszálam még nem nagyon van, de kopaszodni kopa­ szodom ... Én azelőtt mindenáron itt akartam hagyni ezt a szakmát. Felkerül­ tem a 4-es fazekasra, ott a Schink kez­ dett velem foglalkozni. Nekem lakás­ gondjaim voltak, a két gyerek már meg­ volt, s egy vizes pincelakásban laktunk, a gyerekek állandóan betegek voltak. No, ez ötvenegyben volt. Be is adtam a felmondást — akkor még Szabó Laci volt az igazgató, és ő adott aztán a kolóniá­ ban nekünk lakást 52-ben: szoba, kony­ hát. Hát, az se sokkal jobb volt, de le­ galább a gyerekek nem betegeskedtek annyit és megnyugodtam. Húzódott ez a dolog nekem, mert mindenáron el akar­ tam innen menni Parádra, hívtak is oda. De aztán Parád leállt, én meg marad­ tam. Nekem személyes élményem, örö­ möm, hogy egy boldog családot fölne­ veltem, a lányomat iskoláztattam, a fia­ mat megtanítottam dolgozni. Hát mi kell egy szülőnek ennél több? A pénzemet megkeresem, mert átlagban a 4700-4800 megvan, megbecsülnek. Kétszeres arany­ jelvényes szocialista brigád vagyunk: van egy csomó oklevelem, ezüst, bronz is van kiváló dolgozó jelvényből, ami mind azt bizonyítja, hogy meg vannak velem elégedve, és hogy én is meg lehetek elé­ gedve. (.......) Kiss Sándor 23 �MŰVÉSZÉT ÉS KÖZÖNSÉGE Múzeumok és művészetpártolás Ma már hazánkban megszokott - és különösen a kisebb vidéki városainkban örvend közkedveltségnek - a múzeumi képző- és iparművészeti bemutató tevé­ kenység. (Ha megnézzük múzeumaink 1973. évi statisztikáját, a közel 9 és 1/2 milliós látogató-létszámból igen tekinté­ lyes azoknak a száma, akik vissza-vissza térnek egy-egy érdekes bemutatóra, kiál­ lításra, vernisszázsra.) Ne essék most itt szó arról, hogy a mú­ zeumi kiállító tevékenységnek milyen ked­ vező hatása érezhető az iskolán kívüli oktatásban, művelésben: ennek gyakor­ lati haszna ma már hazánkban is köz­ tudott. Szinte alig akad olyan általános vagy középiskola, amelyik ne használná fel az eleven történelemkönyvet vagy a termekben található élő képzőművészeti bemutatót az iskolai tananyag kiegészí­ tésére vagy dokumentálására. Ilyen irá­ nyú tevékenységünket Európa-szerte elis­ merik. Annyira, hogy legutóbb 1973. ok­ tóberében nyilatkoztak róla igen kedve­ zően - felhíva más országok figyelmét is itteni sikereinkre — a Magyarországon ülésező ICOM konferencia nyugati és keleti szakemberei. A múzeumi bemuta­ tók, a kiállításokon megtartott iskolai ta­ nuló-órák az ezzel foglalkozó külföldi szakemberek előtt is nagy sikert arattak. Elég, ha megemlítjük, hogy a Központi Múzeumi Igazgatóság „Múzeum és kö­ zönség" sorozatában az elmúlt esztendő­ ben megjelent „Tanítási órák a győri Xantus János Múzeumban” című tanul­ mánykötet — éppen az ICOM konferen­ cia hatására és mintegy a más vidéki helyeken termékeny talajra talált kezde­ ményezés kipróbálására — napjainkra szinte egy szálig elfogyott! Bár sajnos, nincs idegennyelvű rezüméje, mégis kere­ sik már külföldről is. Több vidéki múzeumunk csak a klaszszikus értékű, már lezárt művészeti alko­ tásokat, kikristályosodott életműveket, az idő mércéjén már megméretett képeket szereti közönsége előtt bemutatni. (Ez a módszer kényelmesebb, veszélytelenebb, állásfoglalást sem kíván. A statisztikus szemléletű múzeumigazgatók szemében az időszakos kiállításokat illetően a leg­ kisebb kockázattal járnak.) El kell ma­ rasztalnunk ezt a korszerűnek egyáltalán nem mondható szemléletet. Alig kíván ugyanis bővebb bizonyítást az a tény, hogy ez csak indirekt módon és esetlege­ sen segíti mai képzőművészeti életünk fejlődését, izmosodását. A tömegkommunikációs eszközök és a sajtó sokat foglalkozik napjaink múzeumi 24 kiállító tevékenységének ízlésformáló erejével, az ideológiai harcunkban mér­ hető pozitív hatásával, állásfoglalásaival. Sem nekünk, sem iskolapolitikánknak nem közömbös, hogy múzeumaink kiállí­ tásai sznob parvenűségre vagy szocia­ lista módon gondolkodó, humánus látás­ módra tanítanak-e. „Akivel megszerettetjük a képzőművé­ szetet, azt egész emberségében is befo­ lyásoltuk" — írta Bereczky Lóránd. Szé­ pen fogalmazta meg embert formáló, a tudatra ható törekvéseink igazát. Na­ gyon érdekes módon egyik klasszikus mű­ vészünk, Rippl-Rónai József több, mint 70 éve elmondott gondolatait idézi emléke­ zetünkbe: „Nem hihető, hogy valami le­ het még a világon a művészeteken kí­ vül, ami akkora szociális haszonnal is járna, mint az ilyennemű érdeklődés. Az ily manifesztálás a szépért, jóért egész más életet, más nevelést biztosít szá­ munkra. Sőt, az is bizonyos, hogy jobban szeretjük otthonunkat, mint ma, és hogy melegebb és kedélyesebb lesz a családi életünk. Szép lesz a kertünk, és szeretni fogjuk a felénk néző virágokat." „Nem­ zeti vagy nemzetközi legyen-e a magyar művész művészetében” — ez volt a címe annak a megnyitónak, amit a jeles mes­ ter 1903. májusában szépszámú közönség előtt elmondott. (Az első kiállítása volt ez a somogyi származású művészeknek, melyet a kaposvári Siket-néma Intézet­ ben rendeztek bemutató és egyben mecénáló szándékkal.) A magyar múzeumok közül több olyan van, amely már eddig is nagyon sok és hasznos szolgálatot tett a mai és élő művészet pártolásának, bemutatásának és megszerettetésének. Legyen e helyen elég csak a hódmezővásárhelyi, pécsi és szentendrei múzeumok ilyen irányú tevé­ kenységet tanúul hívni. És ha múzeumaink bemutató, kiállító tevékenysége indirekt formában közreműködik művészeink alko­ tásainak, kísérleteinek, életművének meg­ ismertetésében, megszerettetésében, ak­ kor a múzeumainkban átadásra kerülő rangos művészeti díjak, a közvetlen vagy közvetett módon pártfogolt állami, hiva­ talos és magánvásárlások - egyáltalán: a figyelem általános irányítása a művé­ szek munkásságára — a direkt mecénálást segítik! (tavaszi tárlatok; városok, megyék bemutatói, biennálék, tájegysé­ gek művészeinek kiállításai, stb.). Bizonyos vagyok abban, hogy az üze­ mek, vállalatok, téeszek, stb. dolgozói­ nak találkozásai művészekkel a múzeumi bemutatókon nemcsak esztétikai-ideológiai-nevelési haszonnal járnak, hanem közelebb hozzák az alkotókat és az al­ kotásokat. Tulajdonképpen új módon és módszerekkel új mecénásokat kutatnak fel. Hány barátság szövődött már ilyen kezdeményezés után festő és látogató, kerámikus és művészetbarát között — ki­ zárva az alkalmi hangulatokat, pillanat­ nyi „művészeti’’ divathullámokat szeizmográfszerűen rögzítő, és silány árujuk­ kal biztos piacot ilyen módon biztosító giccs-kufárokat, házaló kereskedőket! És még valamit: a szocialista szerződé­ sek üzem és művész, téesz és festő kö­ zött nemcsak formális jellegű együttmű- �ködést, együttélést jelentenek, hanem a pecuniális, közvetlenül anyagi javakban lemérhető, a művészeknek nyújtott segít­ ségen túl kölcsönös megbecsülést, az egymás hasznára végzett értékes munka megismertetését és meg becsültetését. Ez többet ér minden divatos művészeti vagy filozófiai kampánynál, állami vagy tár­ sadalmi vezető helyről elmondott vagy szorgalmazott, sőt sugalmazott figyel­ meztetésnél, vezércikknél, brossuránál. Művészeti kiállító munkánkban közis­ mert és tudott, hogy a múzeumi bemuta­ tók az élő művészeiknek érték-elismerő rangot és (természetesen, s nem utolsó sorban) anyagi elismerést is jelentenek. A különböző művészeti és kulturális in­ tézmények, társadalmi és politikai szer­ vek ma a gyakorlatban is egyre inkább támogatják és segítik azokat az elkép­ zeléseket, hogy a vidéki intézmények — és itt elsősorban a falusi, nagyobb részt ilyen téren ma még alig kihasznált mű­ velődési házakra, kulturtermekre gondo­ lok - a jelenleginél sokkal többet fog­ lalkozzanak élő alkotóinkkal, mai képzőművészetünkkel. Számtalan példát lehet­ ne felsorolni, hogy egy kisebb település kiállító-tevékenysége mennyit tehet mű­ vészetpolitikánk népszerű és hivatalos elismertetéséért. (Ilyen tevékenységből nőtt ki a ma már országosan is számontartott nyírbátori Báthori Múzeum kiállí­ tó és népművelő tevékenysége, kiállítá­ sainak hatása.) Hogy kis községben mennyit és hogyan tehetnek jót ezen a téren, a meglévő tapasztalatok alapján éppen erről számoltam be a Népműve­ lés című lap 1974. januári számában, felsorolva azokat a példákat is, amelyek a gyakorlatiságot, az eredményességet segítik. A művészeti ágak más területeit (al­ kalmazott művészetek, építészet, térplasz­ tika, stb.) például az atgondolt telepulesfejlesztesek, gondos telepítési tervek segithetik a legjobban: a pozitív értelem­ ben vett művészeti lokálpatriotizmusnak, mai művészet-mecénálásnak szinte kor­ latlan lehetőségeit kínálják. Igen ponto­ san és helyesen hívta fel erre a lehető­ ségre is a figyelmet Bereczky Lóránd cik­ ke, de egy gondolatot még feltétlenül hozzá kell tennünk fejtegetéseihez: ma már egyre inkább — és ha kell, akkor akár admisztratív eszközökkel is — befo­ lyásolni kell a tanácsok művészetpártoló tevékenységét. És befolyásolni kell a mú­ zeumok képzőművészeti gyűjteményeinek továbbfejlesztését, hogy ne csak véletlen­ szerűen és a meglévő szolíd anyagi le­ hetőségükkel mecénálják a mai képzőművészeti gyűjteményük kialakítását és gyarapítását. Átgondolt tervekkel és kon­ centrált pénzügyi támogatással már 5-6 év alatt is figyelmet kívánó anyagot gyűjthetnek így össze! Ha a kiállításokat, múzeumokat láto­ gató, lassan 10 milliós magyar közön­ ségre gondolok, nincs és nem is lehet helye a közművelődésben a csak szak­ mai köröket és érdeklődőket mozgató bemutatóknak. (Ilyeneket és a beavatot­ takat érdeklő technikai vitákat, öncélú vagy látszólag öncélú vernisszázsokat klubszerű formában vagy az érintett kö­ zösségnek kell megrendezni!) A komp­ lex rendezvények, a tanító célzatú mű­ vészettörténeti sorozatok, viták, elemzé­ sek, tárlat- és műteremlátogatások, mun­ kabemutatók napjainkban nagyobb tö­ meget vonzanak, mint az 50-es évek agyonreklámozott és agyonszervezett is­ meretterjesztő előadásai. Az ilyen ren­ Vásárhelyi művészek Salgótarjánban A kiállítási terveket böngészve új kez­ deményezésre figyelhetünk fel: mintha arra készülnének a rendezők, hogy to­ pográfiai keresztmetszetét adják a mai magyar képzőművészetnek. Ami a gya­ korlatban iskolák, műhelyek, művészte­ lepek bemutatását fogja jelenteni. Di­ csérendő elképzelés, itt van az ideje. A közönség szoktatása, „kinevelése" meg­ történt (persze az ilyesmi sosem befeje­ zett), alkalmanként kitűnő kóstolót is ve­ hettek a kortárs magyar képzőművészet­ ből. Ideje azonban, hogy folyamatokról, tendenciákról, belső mozgásokról is tu­ dósítást kapjon közönségünk. Ehhez nyújt jó lehetőséget a topográfiai elvű bemutatkozás. Az idei tervekben Salgótarjánban a vásárhelyi művészet és a Duna Műhely kiállítása szerepel. Nem lehetett véletlen ötlet a vásárhe­ lyi művészek elsőként való bemutatása. Jelzi azt a jó kapcsolatot, amely Lóránt János és Czinke Ferenc sikeres vásárhe­ lyi szereplésével kialakult a két város között. Nyilvánvalóbb azonban annak a realizmusnak az előnyben részesítése, amit a vásárhelyi művészet jelentett és jelent ma is a magyar pikturában: szem­ léletben közelebb állhat a mi fiatal kö­ zönségünkhöz. Célját azonban teljes mértékben ak­ kor érte volna el a bemutatkozás, ha a vásárhelyi művészet keresztmetszetét rep­ rezentáló tárlatot láthattunk volna. Ha nem is történeti keresztmetszetet, de leg­ alább a mai helyzet keresztmetszetét. A kiállítás anyaga azonban egy év töredé­ kes válogatása. Hiányérzetünk méginkább fokozódott azáltal, hogy az anyag dezvények tudományos rangjáról és nép­ szerűsítő hatásfokáról azonban még a nagyobb statisztikai adatok reményében sem szabad lemondanunk! Ezt a gon­ dolatot tudatosítanunk kell a rendező vagy közreműködő szervek képviselői kö­ zött is (múzeum, TIT, megyei vagy járási tanács, művelődési központ, szakszerve­ zeti egységek, stb.). S nem szabad meg­ feledkeznünk arról, hogy kiállítási szem­ pontból még nem tűntek el a városok és falvak közötti művelődési különbsé­ gek Ezért mindig és mindenütt töreked­ nünk kell a fokozatosságra. A mikro­ kozmosz és a makrokozmosz kapcsolata művészeti téren a mi irányításunkkal és a mi befolyásunkkal egészül. így — ha­ csak egy téglányival is, de mi is hozzá­ járulhatunk az említett különbségek el­ tüntetéséhez. Az elmúlt években sokat tett (és tesz ma is) a televízió és a rádió a művésze­ ti ismeretek terjesztéséért, mégsem mondhatunk le a közvetlen, élményszerű ismeretadás és ismeretátvétel varázsáról. (Az üzemi intézményi és egyéb közmű­ velődési rendezvények, előadások, be­ mutatások, viták hatása igen nagy. A tárgyakkal illusztrált bemutatók, az alko­ tóknak feltett közvetlen kérdések és vá­ laszok már sok embert indítottak el a helyes művelődés — nagyon sokszor a helyes önművelés — útjain. Ha ezek között máról-holnapra több kétkezi munkást, fizikai dolgozót talá­ lunk, művészeti ismeretterjesztő mun­ kánk már nem volt eredménytelen. Draveczky Balázs zöme pontosan azokat a problémákat jelzi, amelyekért a vásárhelyi művészetet állandó támadás éri. Kevés kép hagyott bennünk mély nyo­ mot. Az élményt nyújtó alkotások még élesebben érzékeltették a válogatás eset­ legességeit. Németh József primitivekből és Nagy Istvánon átszűrt posztimpresszi­ onizmusból formált képvilága a Mezei Vénusszal a kiállítás legfajsúlyosabb al­ kotását jelentette. Szalay Ferenc a hite­ les tárgyi viszonylatokból hiteles festői valóságot teremt, atmoszférája a mély­ ségesen átérzett paraszti világé. Hézső Ferenc láthatóan a képi téralakítás mo­ dern eredményeinek vásárhelyi adaptá­ ciójával küzd; ezáltal éri el, hogy a ha­ gyományosnak tartott vagy vélt tárgyi hűség lényegi tartalmak megőrzésének hűségévé alakul át legjobb műveiben. A legfiatalabbak még túlságosan foglyai a látott valóságnak. Igy legtöbbjük a ha­ gyományőrzés korlátait sugallja. Fejér Csaba és különösen Csikós András igé­ retesnek tűnik. 25 �A látott anyag alapján nehéz lenne ár­ nyaltan summázott véleményt adnunk. Hézső Ferenccel, a területen élő művé­ szek vezetőjével folytatott beszélgetésünk nemcsak a kiállítás hiányait pótolhatja a verbalizmus lehetőségének határáig, hanem a vásárhelyi művészet légkörébe, sajátos világába avathat be. Első kérdé­ sünk is Vásárhely egyéni arculatával kap­ csolatos. -Véleményed szerint mi különbözteti meg a vá­ sárhelyi művészetet más mai műhelyektől és is­ koláktól, ha ilyenekről egyáltalán beszélhetünk? Nálunk a hagyományt a kelleténél jobban tisztelik. A hagyománytiszteletnek egyébként is megvan a visszatartó moz­ zanata. A stiláris folytatás erőszakolásán minden valamire való művészünk igyeke­ zett túllépni. A folytonosság nálunk el­ sősorban a mindenki mástól megkülön­ böztető magatartásformában jut kifeje­ zésre. Fő problémánk a paraszti életvál­ tás kérdése. Ki konzervativabb eszközök­ kel, ki modernebbül, ezt igyekszik meg­ fogalmazni. És ha ezt illik mondani, — mert nem szeretem használni ezt a kife­ jezést — ezért realista megfogalmazású művészet a miénk. Rendkívül sok támadás ér bennünket. A körülöttünk támadt viharok közül a legutóbbi 10 évből elég megemlítenem a Nemzeti Galériában rendezett kiállítás visszhangját. Várhatóan Szalay kiállítá­ sa a Műcsarnokban az év második felé­ ben szintén vihart kavar. Nem vagyunk divatos széláramlatban Részben jogos a támadás, de olyan mér­ tékben irreális, mint amilyet kapunk. Társadalmi felelősségérzetünket azonban nem lehet elvitatni. Sajátos közösségér­ zetünk adja meg egyéni arculatunkat. 26 - Gondolom, a hagyományon túl ez élteti mai jó kapcsolatotokat a közönséggel. — A hagyományosan megrendezésre kerülő országos rangú Őszi Tárlaton túl igen jelentősnek tartom azokat a kiállí­ tásokat, amelyeket egy-egy tsz-ben, kis­ községben tartunk; művelődési házakban ebédlőkben, a legkülönbözőbb helye­ ken. Egy a lényeg: közel a közönséghez. Kapcsolatunk a közönséggel akarva, vagy akaratlanul mindenképpen létre­ jönne. Nem elszigetelt munkát végzünk, együtt élünk a várossal. A festegető mű­ vész megszokott látvány a városban. Kö­ zönségünk ízlése éppúgy hagyományőr­ ző, mint művészetünk. És ennek is meg­ van a negatív oldala: tartózkodás a modernnek nevezett áramlatokkal szem­ ben. - Ezek szerint nincs túl jó véleményed a kö­ zönségről? — A vásárhelyi ízlés-állapot megre­ kedt egyfajta látványszinten. Ha ezt eredménynek vesszük mint a művészetek iránti érdeklődést, akkor elégedett va­ gyok. Ha viszont a fejlődés szempontjá­ ból nézem, a továbblépés gátjának is tekinthetem. De hagyományvállalásunk és saját közönségünk tisztelete ennek el­ lenére is egyértelmű: Elsősorban etikai vonatkozásban motivál bennünket: va­ lakiről valakinek mondunk el valamit. - Az ízlés-állapot folytonosságából visszafelé következtetve folytonosságról lehet szó a művé­ szet esetében is. — Valóban így van, nálunk nincsenek időszakos váltások: divatok. A kontinuitás egyik legfőbb jellemzőnknek tűnik. A ge­ nerációknál is az egymásra épülést figyel­ hetjük meg, megszakításokkal nem ta­ lálkozunk. Az iskolában tanítványaimnak a magam korszakolását mindig el szok­ tam végezni. Tornyai munkálkodása a kezdet, néhány itteni születésű művésszel A második periódust a mai idősebb ge­ neráció adja. Majd a betelepültek de­ rékhada, a mostani középgeneráció kö­ vetkezik - Németh József, Szalay, Kajári. Őket követte a legfiatalabb generá­ ció: Fejér Csaba, Samu Kati, Erdős Pé­ ter és még néhányan, köztük jómagam. Tehát a folytonosságon túl egymás mel­ lett élésről is beszélhetünk. — A folytonosságnak persze egzisztenciális fel­ tételei is vannak. Nem beszélve a társadalom erkölcsi megbecsüléséről. — Ezzel elégedettek lehetünk. 15 mű­ termes lakás épült az elmúlt 5—6 évben. Korábban sajátos helyzetben voltunk. Kialakult a képzőművészeti élet, de nem voltak meg a feltételei. Többek közt a műtermes lakások létesítésével, ez a gond a múlté. Jelenleg 25 művész dol­ gozik a városban. Ebből „szabadúszó” legfeljebb 2-3 ember, a többi tanít, dol­ gozik. A város közéletében való szereplésünk egyértelműen jónak mondható. Többen tanácstagok vagyunk. Magam a városi PB. tagja vagyok. Anyagi megbecsülésünk olyan, mint más megyékben, ill. amiket egy város biztosítani tud. A megyében ugyanis nagy számban élnek művészek, Szeged közelsége pedig anyagi vonatkozásban is árnyékoló. Persze így nincs min ve­ szekedni, nincs klikkesedés: nincsenek nagy koncok. Surlódásaink szakmaiak le­ hetnek, vagy legfeljebb emberiek. -A vásárhelyi tészetet jelent. művészet nem kizárólag fes­ — Igen, ezt részben a kiállítás is ér­ zékelteti: pl. a kerámia mint hagyo­ mány igen erőteljes. Működik egy majo- �likagyár, amely ezt a népi hagyományt tovább élteti. A napi művészi gyakorlat azonban ezt a hagyományt kevésbé használja fel. Most vásároltuk meg egy népművész műhelyét, amelyből nem mú­ zeumot akarunk csinálni. Elsősorban műhellyé szeretnénk fejleszteni. Textil­ hagyományaink is vannak, de az inkább divatjellegű és az ipar használja fel. (Hódiköt) A porcelángyár szintén kisér­ letezik bizonyos kerámia-elemek ipari termelésbe való átmentésével. - Ha a magad helyéről kellene beszélned a funkciódon túl, hogyan határoznád meg? — Vásárhelyi születésű vagyok. Tor­ nyain és Kosztán nőttem fel. A főiskolán szétnéztem a „nagyvilágban”. Egry, Derkovits, Dési Huber, Blake munkáit tar­ tom magamra nézve meghatározónak. És hát Chagallt, mint olyan embert, aki tényező volt festészetemben. Vásárhely­ ről a Kohánhoz fűződő személyes barát­ ságomat tartom jelentősnek. És persze igyekeztem saját magammá válni. Szeretem az életet a maga teljessé­ gében. Alapvetően optimista természetű vagyok. Ezt az élet iránti szeretet a nép iránti elkötelezettségem is táplálja. Ezt az elkötelezettséget nehéz ma kimondani a frázis hatása nélkül. Pedig ennek je­ gyében dolgozom. Fontosnak érzem a népi kultúrkincs, a népművészet megőr­ zését és továbbfejlesztését. A sejtjeimben vannak a vásárhelyi dolgok. A szakmát gyermekkoromtól tu­ datosan igyekeztem elsajátítani. Szá­ momra létkérdés, életelem, hogy a tár­ sadalomban, szűkebb környezetemben is jó vágányon menjenek a dolgok. Ez igen sok energiát emészt fel, no és időt vesz Szembesítés „Kísérletek is kellenének...” — írja Népszabadság-beli Az esztétikai nevelés kérdőjelei című cikkében Zoltai Dénes; s a korszerűen felfogott esztétikai nevelés megalapozását, reformot sürgető írása befejező részében így indokol: „Mert bizony az esztétikai nevelés területén ma nemcsak a gondos helyzetfel­ mérés, vagy a szabatos célmeghatározás hiánycikk; hiányoz­ nak az igazán megalapozott és célratörő kísérletek is.” Természetesen, csak úgy képzelhető el eredményes közmű­ velődés, ha sikerül behozni a lemaradást, amit a letűnt idő ránkhagyott, - de nem erőltetett rendeletekkel, erőszakolt tan­ tervi követelményekkel. Az alapozási munka különféle mód­ szerekkel folyik, az ismeretszerzés bonyolult útjain. Forrongó az útkeresés, ötletes formák jönnek létre a televízió, a rádió, saj­ tó, s nem utolsósorban az iskolai esztétikai nevelés rendszeré­ ben. Nem elégedhetünk meg már az alapok lerakásakor sem azzal, hogy az iskola - megszokott sémáin, keretein belül egy megcsontosodott tantervi koncepció évek alatt toldozgatott-foldozgatott keretei közt vonuljon defenzívába, merthogy „ma a természettudományos ismereteké a szó.” Az esztétikai nevelés sokrétű tennivalói között pl. a salgó­ tarjáni Bolyai Gimnáziumban is megteremtődött egy sor új for­ ma az ízlés, a látáskultúra, egyáltalán a tudatos esztétikai ne­ velés útjainak kimunkálására: iskolamúzeum, iskolagaléria, tárlatlátogatások, műteremlátogatások mint konkrét keret adnak lehetőséget. Az Iskolagalériában rendszeresen megnyí­ ló kiállítások jó alkalmat biztosítanak arra, hogy eredeti mű­ vek vonzó hatásában tisztázhatók legyenek a legalapvetőbb kérdések. Legutóbb Fábián Rózsa kiállításával nyílt lehetőség Egy tárlat több dolgot mutat be az emberek­ nek az életből, mint amennyit egy-egy ember megfigyelhet. A képek olyan új vonást rejthetnek amely talán csak lappang az ember bensőjében de nem tud feltörni, mert nem tudjuk megne­ vezni. Egy ilyen tárlat megtekintése után az em­ ber el kezd gondolkodni a képek gondolati­ ságán és rádöbben, hogy őt már régen foglal­ koztatja ez a téma, csak nem tudatosult még benne. Szerintem ilyen felfedezést több ember is tehetett már. Nekem a kiállítás ilyen értelem­ ben mutatott és nyújtott újat. (Sági Magdolna IV. o.) A tárlatok fontos szerepet játszanak a közmű­ velődésben. A művészek általában az emberek­ el a festéstől. Mégis vállalom, mert egy idő múlva az eredménynek jelentkeznie kell. - Benned nem okoz-e konfliktust az erőteljes elkötelezettség közérthetőség-igénye és a mo­ dern festészet vívmányainak ellentmondása? — Naponta bírkózom ezzel a problé­ mával, pontosan ebben a problémavi­ lágban dolgozom. Érzem a kérdés meg­ oldásának, a megoldás keresésének na­ pi szükségletét. Aki ezt nem veszi tudo­ másul, az elmarad. Ha van valahol vita köztünk, akkor ennek részleteiben, illet­ ve megoldásaiban van. Vitáink azon ala­ pulnak, ki milyen mértékben tárja szé­ lesre a kapuit. Ennek kapcsán szeretném tudatosítani: funkciómból fakadó mun­ kám egyik fő elvének tekintem, hogy nemcsak a múlt van. Van jelenünk is. Pál József a grafikai műfajok tisztázására, a Megyei Művelődési Ház pe­ dig a hódmezővásárhelyi művészek kiállításával adott módot a konkrét elemzésre, a műalkotások tartalmi és formai vizsgála­ tára. Magam — alkotóművész és tanár lévén — kettős (bár egy-gyökerű) érdekeltséggel és érdeklődéssel szerveztem meg az „akciót”, melynek során minden I. és IV. osztály külön tár­ latvezetés és vita keretében tekintette meg a kiállítást, ahol az eligazítás után önálló „kutatómunkát" végeztek a tanulók, s egy-egy mű kiváIasztásávaI indulhatott el a műelemző mun­ ka Milyen kérdések merültek fel?: miért megyünk tárlatra, mire való a művészet, hogyan nézzünk egy kiállítást, milyen szempontok szerint közelítsünk egy műhöz, hogyan vezet el a látható forma, szín, kompozíció a tartalmi megértésig. De olyan apróságokról is szóltunk, hogy milyen távolról nézzünk egy képet, szabad-e egy műalkotáshoz hozzányúlni, stb. A megértés igen fontos szakaszának mutatkozott, hogy a tettek, és hogy vitatkozhattak önmagukkal és társaikkal, ami­ kor más cselekvően vesz részt az indokolásban, a miértekre adott válaszokban. Minden tanuló „kritikát” írt a kiállításról. Ezek az értékitéletek nem szűk szakmai zsargon és sznob-kérődzés voltak, hanem az életkornak megfelelő őszinte felfede­ zések. Akadtak félreértések, erőszakolt belemagyarázások is, de végtére is: az úszó is a mély vízben érzi, hogy a levegő­ vétel fontos szempont. Az iskolai elméleti alapok átazonosítása után tehát itt a személyiség kitárulkozása a lényeges elem: legyen véleménye a látottakról, - a bekondicionált indítás elvezeti a tudatos műélvezés irányába. Ezekből a tanulói kritikákból, feljegyzé­ sekből válogattam ki néhányat bizonyságul arra, hogy aki egy szer megindul a műalkotás megértésének útján, az a tudatos vizsgálódás és felfedezés örömével gazdagodik. Szélesebbre kell tárni a kapukat a befogadás sokrétű és bonyolult világa számára! Czinke Ferenc hez szólnak, nekik akarnak elmondani valamit a világról, az életről. Ezért fontos az, hogy gyak­ ran járjon az ember kiállításokra. Ez részben nö­ veli az ilyen tárgyú ismereteket, részben pedig művészi élményekkel gazdagít. (Varga Ibolya, IV. o.) A tárlatok feladata szerintem kettős, de ez nem választható szét: esztétikai élményt kell nyújtaniuk, s valami mélyebb mondanivalót kell hordozniuk. Az esztétikai élmény megszerzése az egyszerűbb. A művészek az élet eseményeire, különböző dolgokra érzékenyebben reagálnak, mint mások. S reagálásukat, véleményüket, gongondolatait különlegesen, szokatlan formanyelven kell megértenie a tárlatlátogatóknak. A művész gondolatait különlegse, szokatlan formanyelven mondja el. A látogatának meg kell tanulnia meg érteni ezt a formanyelvet. Akkor fog igazán él­ ménnyé válni egy-egy tárlat. (Bolyós Ildikó, IV. o.) Szalay Ferenc Idős ember című festménye tet­ szett. Nagyon kifejező a munkában és sok szen­ vedéstől megráncosodott, megbarult, szinte aszott arc, amelyre, ha ránéz az ember, rögtön látja, hogy nem a „Rotschild''-famíliából való, hanem egy a sok szegény alföldi paraszt közül. Az öregember kék inge is jellemző a társadal­ mi helyzetére: egyszerű kék vászoning. Ugy is mondhatnám: „proliing". Ezt a szint már több- 27 �ször láttam régi filmekben, mini nadrág vagy ing színét — és mindig a szegény emberen volt. A háttér sötétjéből kiemelkedő öreg, — lehet, hogy hülye hasonlítás, de — rám úgy hatott, mint Leonardo Giocondája. Bár az előbbi egy élettörténetet láttat, Leonardo képe pedig egy női ideált, azonban mindkét kép hasonlít abban ami alapgondolata a festészetnek, hogy a fény és árnyék a világos és sötét színek alkalmazá­ sával a nézőt az általa fontosnak tartott figu­ rára irányítja. Tehát, amikor a képet nézem, nem látok mást, mint az öreget, illetve a Mona Lisát. Szalay Ferenc képe nem egy különöset, hanem egyet a sok közül, de nagyon kifejezően láttat a nézővel. A sötét szín nyomasztó és ko­ mor hangulatával fokozza a festő a kép mon­ danivalóját. (Rozgonyi Nándor, IV. o.) Szalay Ferenc Idős emberét választottam. Egy öregember portréja. Látjuk megtört, barázdált arcát, s képzeletben rögtön hasonlítunk. Egy má­ sik öregemberhez, akit ismerünk. Talán annak is ilyen megtört, ilyen fáradt az arca, de a fest­ mény mégis más. Életét magunk előtt leperget­ ve elénk tűnik az idős arc minden ráncának tör­ ténete. A félfeudális Magyarország berendezke­ dése, a polgárság hiánya rányomta bélyegét a korra. Fáradt, öreg arcának színei finom harmó­ niába olvadnak ruhája színeivel. Szürke, fakó haja szinte nedvesen tapad fejéhez, végigvo­ nultatva a pergamen-szerű, elmosódott színeket arca vonásain. Kapott kabátjának barnás színe még csak fokozza a kép barnaságát. Ebből az egész sötét világból fehér, itt-ott zöld villan elő. A zöld szín számomra mindig a nyugtatót jelen­ ti. Ennél a képnél is. Az öregember meggyötört arcából szeme tiszta, töretlen fénye sugárzik elő. Olyan, minha a következő pillanatban, hogy a festő vászonra rögzítette vonásait, szóval a kö­ vetkező pillatban felállna és jókedvűen elmoso­ lyodna unokája csínytevésein. (Pintér Friderika IV. o.) E művészgenerációhoz tartozik többek között Németh József is, akinek Mezei Vénusz című képe a kiállítás egyik legjobban sikerült darab­ ja. Ez a Vénusz sokban különbözik a „klasszikus” megfestett vagy kifaragott Vénuszoktól. Jól érez­ hető és látható, ez, ha például Giorgone Alvó Vénusz című képével hasonlítjuk össze. Giorgone képe mozgalmasabb, Vénusza pajzánabb, nyíl­ tabb. Németh József képén érezni, hogy a festő milyen jól ismeri a parasztok lelkivilágát, a ter­ mészethez való meghitt viszonyát. Még az elemzés előtt meg kell jegyeznem, — úgy érzem —, hogy nem tettek rám különösebb hatást a kiállítás, illetve a műalkotások. Való­ színüleg, nem érzem eléggé ezeknek a művé­ szeknek a mondanivalóját. Hézső Ferenc alkotásai „tetszettek a legjob­ ban”, ezek közül is a Változó idő című képe. A kép első pillantásra egy „jóképű" plakátnak is nevezhető, aminek ilyen címet adnék: Békét, szeretetet'! Erre talán a képen domináló kék szín késztet, még konkrétabban a kép jobb felső sar­ kában szálló kék madár, amely szinte az éle­ tet jelentő Nap felől száll, magával hozva az életerőt. Az egész kép egy kicsit emlékeztet az impresszionista festők képeire. Valami finom re­ megést vélek felfedezni rajta, ami a tér és az idő végtelenségére utal. A facsonkokban valami nem kívánt, sőt gyű­ lölt világ időképet látom derengeni. De csak derengeni, mert a fekete és sötétkék színek mintegy függönyként állnak őrt a teljes igazság előtt. Az élesen kirajzolódó határvonalakban (vagy; szabdalóvonalakban) idősíkok érzékelte­ tését látom, az idő felépítését mozaiklapokból, amivel még megfoghatatlanabbá, állandóságát vesztettebbé válik. Almási Gyula Őszi szántásán egy végelátha­ tatlan táj bontakozik ki. A szántóterület nagy­ ságát még érzékelhetőbbé teszik a rajta keresz­ tülhúzódó sárga vonalak. A távolban egy kis fa­ lut is láthatunk. A kép eszmei mondanivalója az ember picinysége, és egyben nagysága lehet. Mi mindenre képesek egy ilyen kis falu lakói! Meny­ nyi fáradságos, és mégis boldog munkát adhat egy ekkora szántóterület! A föld barna, itt-ott fekete, trágyzás utáni színe, és az ég fáradt, homályba burkolódzó kékes fénye: az ősz jelei. Valamiképpen az egész tájban van valami szo­ morú. Talán a távoli faluban elrejtett vidámság mutatja az előtte fekvő területett ilyennek. A táj kopárságának kifjezését segíti az is, hogy a fes­ tő elég kevés színt használt. Egy kicsit idézi a kép a múltat is, hiszen a szántóföldön nincs semmi mozgalmasság, nem látható a gépek so­ kasága. De ez már nemcsak erre a festményre jellemző hiszen mindenféle művésztben van va­ lami, ami múltra mutat, s így talán ez a vásár­ helyi művészet is inkább felel meg Petőfi korá­ nak, mint a mostani technikai újdonságokban bővelkedő kornak. (Ferencz Melinda, 1. o.) A kiállítás egésze nem tetszett. Sokkal igé­ nyesebb képeket vártam — a hírnévnek, jelen­ tőségnek megfelelőt. Természetesen a jövőben is szertnénk még találkozni a hódmezővásár­ helyi művészek képeivel; s a kritika most épp azért fontos, hogy akkor a legjobb és legjellem­ zőbb alkotásokat nézhessük meg. Hézső Ferenc Változó időjén az irányjelző a képet négy részre osztja. A festő az észak szimbolizálására két öreg, száraz fát alkalmaz. A ke­ letet vöröses színű levelekkel ábrázolja. A délt a fényesen sütő nap jelképezi. A nyugatot áb­ rázoló madárnál egy nyilat találhatunk, amely dél felé mutat, jelezvén, hogy a madár dél felé repül. Ez az ábrázolás fejezi ki a változó időt. Én azonban felfedeztem ezeknek egy másik je­ lentését is. A két öreg, száradó fa nemcsak az északot jelenti, hanem a telet is szimbolizálja. Ugyanígy a levelek a tavaszt jelentik, mert a tavasz hozza a virágokat, a rügyező fákat. A nap a nyarat feejzi ki. A madár az őszt jelenti, mert a mellette levő nyíl a nap felé mutat, mintegy jelezve, hogy ősszel a madarak délre repülnek, ahol meleg nyár van akkor is. Ugyan­ akkor a festő minden egyes évszakot vagy ég­ tájat ketté osztott, mégpedig úgy, hogy a ben­ nük elhelyezett alakokat szimmetrikussá tette. S az így már 8 részre osztott kép is szimmetrikus­ sá vált. Nekem nagyon tetszett a színek alkal­ mazása is. Az egész kép sötétkék alapon can, amelyen vörös, sárga és fehér színeket alkalmaz az ábrázoláshoz. Ez a színpárosítás is kifejezi az ellentétet, amely az évszakok között van. (Szolnoki Ildikó, IV. o.) (Oláh Ferenc, I. o.) Mezei Vénusza engem Gauguin képeire em­ lékeztet (Te va hervis) A kép kompozíciója cse­ lekmény nélküli. Sikerszerűen felrakott, lágy kör­ vonalakba zárt foltok (zöld, barna) jelelmzik. Ez a darabosság, a megfontolt, lassú, merev mozdulatok ősi nyugalmat árasztanak. Ez a kép igazi élmény. Jó előtte állni és néz­ ni. Nagy érdeme, hogy gondolatokat is ébreszt az emberben; szép és mély érzéseket. Tiszta gondolatokat. 28 rEdős János Száradó fa című képe egy ceru­ zarajz. A képen csak egy magányos fa áll, mely­ nek ágai levelek nélkül, élettelenül meredeznek az eg felé. Csak a jobb oldalán, egy piciny ágon vannak levelek. A kép mindenképpen az elmúlásra figyelmeztet bennünket. A zöldellő ág még felvillantja előttünk az élet lehetőségét. Olyan ez, mint a holdoklónak egy kis biztatás, remény. De a vég könyörtelen, a fa kiszárad, az ember meghal. Petőfi szavaival élve „ ... elhull a virág, s eliramlik az élet..." E rajz láttán rögtön eszembe jutott Csontváry Magányos céd­ rus című hires festménye. Ezen is a puszta táj­ ban, a végtelenben áll a magányos, „haldok­ ló" fa. Talán e kép hatására készítette a rajzot a művész. De az is lehet, hogy a fa szépsége ragadta meg. Vagy talán magányos volt: ez sem kizárt dolog. (Varga Erzsébet, I. o.) Az elmúlt rajzórán a vásárhelyi művészek kiál­ lítását tekintettük meg a József Attila Megyei Művelődési Központban. Számomra nagyon nagy örömet jelentettek ezek a képek, különösen Er­ dős János Száradó fa című festménye: magá­ nyos, egyedül álló fa a kihalt pusztán. Körülötte egyetlen ember, vagy több fa nem látható, csu­ pán gyér növényzet, néhány fűszál ékeskedik. Az öregedő fának alsó ágai nincsenek, talán ha egy nagyobb szél vagy vihar jönne, magával ragadná és tova vinné. Mégis ragaszkodik az élethez, hiszen néhány felső ágán rügyezik. Mint minden élőlény a Földön, ez a fa is élni, lé­ tezni akar, még ha nincsenek is meg azok a feltételek, amelyek az élethez szükségesek. Meg­ próbálja életét tengetni az utolsó pillanatig azon a kihalt vidéken, pusztán. Ennek a fának az élete átruházható egy em­ beri életre is. Az az ember, aki egész életében dolgozik, hogy szükségleteit kielégítse, nehéz munkát vállala és végez, most már talán jobb lenne neki is a sorsa, élete, nem öröm nélkül halna meg, még ha beteg is vagy éppen eleget szenvedett. Pedig tudjuk, hogy beteg és fél lábbal a sírban van. Ő is örülne a gyógyulásnak vagy épen a gyógyulás jelének; ami a fánál a rügyezést, a virágzást jelenti. Azért tetszik kü­ lönösen ez a kép, mert az életet jelképezi, il­ letve ábrázolja — a száradó fa esetében. És tudjuk azt is, hogy aki egyszer születik, annak egyszer meg is kell halnia, akár akar, akár nem akar. (Krajer Mária, I. o.) A mai vásárhelyi művészek bizonyos fokon el­ szakadtak múltjuktól, hagyományaiktól, művésze­ tük közelebb áll Petőfi korához, mint a XX. szá­ zadhoz. Sem formailag, sem tartalmilag nem tükröződik műveikben korunk rohanó tempója, problémái. A kiállítás képei nem tetszettek. Nem sok fantáziát láttam bennük. A tárlatoknak szerintem fontos hely jut éle tünkben. Formálják gondolkodásunkat, Ízlésün­ ket „agymunkára” kényszerítenek bennünket, — persze, erre csak igen „jó” művészet nyújt ma­ radandó élményt. A szabadtéri tárlatoknak na­ gyobb híve vagyok, mint amiket csarnokokban rendeznek... De leginkább Siqueirossal értek egyet, aki a várak falára festett monumentális képeket. (Prakfalvi Endre, IV. o.) Olyan ez, mint a könyvtár, a könyv és az em­ ber kapcsolata, ugyanolyan szál fűzi egybe a tárlat-alkotás- és ember fogalmát is: a megis­ merés, az esztétikai szépség fogalma. Talán több lehetőséget kellene teremteni a tárlathoz, meg kellene tanítani az embereket, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is, a szónak nem pejoratív értelmében, hanem úgy, ahogy egy hihetetlenül szép, „giccsnek" tűnő alkonyban az ember meglátja a szépet. Szerintem nagy lehető­ ségek állnak még ebben a széles rétegek előtt még nem elterjedt „műfaj" előtt (Kaszás J. IV. o.) �KÖRKÉP Kass János kiállításán Kass János kiállításának megnyitója a minősítve figyelembe ajánló beszedek szokásos műfajában nem képzelhető el: grafikusművészről kell szólanom, s kide­ rül, hogy — szakmai határait régen túl­ lépve — az alkotóképzelet olyan vidékét vette birtokba, ahol szűk szakmai—műfa­ ji keretekről beszélni merő képtelenség. A művészi magatartás olyan mába roha­ nó kifejezésformákkal párosul, mely mű­ vekben adja meg a ma kérdéseire rime­ lő válaszokat. Ujat tesz, felrúgja a szok­ ványos, konvencionális, beidegzett szo­ kásrendet, a helyébe megteremti azt, amit kiérzünk az anyagból, — gondolat­ ban a mában élve; s ezáltal rögtön egy reneszánsz játékos kedvű, teremtő egyé­ niséggel szembesülünk a művekben. Igy azonnal nyilvánvalóvá válik az új — min­ den bravúros csillogástól mentesen. Egy, a ma alkotóműhelyét igazán re­ prezentáló kiállítással van itt dolgunk. Nem az újrakészülés studiumaival, a ki­ sérletezés folyamatával reprezentál, ha­ nem a tudatos teremtéssel, sokrétű fel­ fedezéssel. Az érett mester szól a ma emberehez. És ami igen fontos - s ez itt a müvek kapcsán nyilvánvaló —, Kass János alapos felkészültségű mester. Grafikai lapjai bizonyságtételek mualkotasbeli rangjuk mellett olyan vonatkozás­ ban is, hogy a művészi közlés nagy fe­ szültségű belső rendjében igazolják: ke­ vesen tudnak így rajzolni, ilyen érzéke­ nyen, intellektuálisan gazdagon inter­ pretálni azt, ami a lényeg. Amit soha nem lehet mondatokkal, mesével megha­ tározni. Ami mély igazság, de a dolgok­ ban rejtve van. Külön öröm számunkra, hogy itt, Ma­ dách megyéjében Madách-emlékérmesünket köszönthetjük Kass János mester­ ben, aki korunk legizgalmasabb Madách­ illusztrációival nemzetközileg is jelentős mértékben járult hozzá a Madách-életmű örökletesen igaz fennmaradásához. A művek ilyetén gazdagságát csak az tudja létrehozni, aki csillagvirág léptű életében a tragédiák szurakfeketébe zu­ hanó boldogtalanságát is átélheti, hogy felkiáltójellé formálja az emberiség szá­ mára mindazt, amire vigyáznia kell. Kass János művészete összetetten a felfedezőé: világát nem tudjuk más mű­ vész világából következtetni. Nem foly­ tatója, nem elágazása egy útnak, hanem gyalogösvény ez a látomások és a va­ ló élet mozaikkockáiból kirakottan, sajá­ tosan egyéni formációban. Konzekvensen XX. századi művész, akit a kép-gra­ fika, a szobrászat, a könyvművészet mű­ faji határai nem kötnek gúzsba, mert túllép a műfaji korlátokon, hogy min­ dennel, amihez nyúl, magas művészetet teremtsen. Költészetet a művészetben, az emberért, mert itt minden értünk törté­ nik. „Poeta doctus" a képzőművészet vi­ lágában. Nemcsak az alkotás konkrét valóságával, hanem azzal is, hogy hidat teremtett a költészet és képzőművészet között — közösségivé téve azt azzal, hogy megteremti egy-egy fejplasztikájában az embert, hogy költészettel koronáztassa fel. Így válik aranyserleggé a hétközna­ pok bűvölete — a képzőművész és a köl­ tő közös gondjában teremtő boldogság­ gá, örök láthatatlan koronával ékesítet­ ten. Juhász Ferenc, Nagy László, Déry Tibor — a rendet tenyerükön hordók so­ rából, a fiatalabb Szokolai Tamás, Fábri Péter vagy a túlról integető Devecseri Gábor szól a művek aranyhúrjain — lázas mindenségkeresésben, rózsát-nevető holnapokban. A harcos szocialista alapállású mű­ vész hitvallása ez egy összeszorított ököl­ ben jelképpé formált forradalmiságban — mintegy valóságtételül, hogy művésze­ te összefoglaló nagy rendjében külön hely illeti meg ezt az elkötelezettséget, mert Kass János elkötelezett művész a hit és a szó legtisztábban csengő értel­ mében. Ezért különleges alkalom ez a kiállí­ tás arra, hogy új, izgalmas felfedezések­ hez indítson el bennüket — e nekünk te­ remtett világéhoz. Új inspirációkat adva ön-és társadalomismeretünkben a hol­ napokért naponta való szárnyaláshoz. Nagy László írja Kass János plakát­ ján: „Műveld a csodát, ne magyarázd, sehova kacsázik minden út, jobban tud­ juk a jövőt a múltnál, válasszuk a villám jelenét.” Művésznek és tárlatlátogatónak egy­ aránt belépőjegy ez a kiállításhoz, me­ lyet kísérjen a felfedezés boldogsága és öröme. Czinke Ferenc László-Bencsik Sándor Történelem alulnézetben Sok jó és izgalmas kötet jelent már meg ebben a sorozatban, (rossz egy sem!) mégis, ha van létjogosultsága, akkor azt éppen László—Bencsik Sándor könyve adja meg (amelyet várhatóan, re­ mélhetően hasonlók követnek). Ez a könyv valóban több évtizedes hiányt pó­ tol. A Forrás szociográfiai pályázatát értékelve jogosan vetette fel Hatvany Dá­ niel, hogy szociográfiai irodalmunk erő­ sen falu-központú, hiányzik a város feltérképezése. Különösen hiányoznak azok az írások, amelyek a munkásság életkö­ rülményeivel foglalkoznak! A Magyaror­ szág felfedezése sorozat írói - noha mind városlakó - csak a magyar vidéket pász­ tázták eddig. S ekkor, ezek után jön — mit jön, berobban! — László-Bencsik ezzel a könyvével, amely egyszerre ad alapvető tudósítást a külvárosról, a leg­ nehezebb munkát végző, leglenézettebb munkásréteg világáról. Méltán hasonlít­ ja Berkovits György (Élet és Irodalom, 1974/7.) egy másik alapvető műhöz: a Puszták népéhez. Elgondolkodtató a pár­ huzam, mert noha a két könyv más idő­ ben íródott, másról szól; lényegében azonban valahol ki is egészítik egymást. Lászió-Bencsik tulajdonképpen a Pusz­ ták népe mai, városi változatát írta meg. Illyés az uradalmi cselédek, a jobbá­ gyoknál is mostohább sorsú társadalom alatti réteg szociográfiáját írta meg, 29 �László-Bencsik pedig azt, hogy ezek utódai (a második es harmadik nemze­ dék) hogyan kapaszkodnak meg a vá­ ros peremén, mik lesznek, mik lehetnek, hogyan alakul a sorsuk. Mert nem vé­ letlen, hogy a László-Bencsik által be­ mutatott export-csomagoló brigád tag­ jainak csaknem fele (s tovább tágítva ez érvényes az egész „segédmunkás" réteg­ re!) a falutól távoli tanyák, jobb eset­ ben faluvégi kis summás, uradalmi cseléd-kisparaszti házakból verbuválódik. Ez ad a címnek - Történelem alulné­ zetben — is értelmet és több dimenziót. Mert igaza van - a könyv maga igazolja - László—Bencsiknek, amikor sajátos tör­ ténelemkönyvnek tartja a munkáját. Egy társadalmi réteg mozgását követi nyo­ mon, amely minden hányattatás, min­ den visszahúzó erő ellenére is emelke­ dik. Iszonyú nyomás alatt élt ez a réteg. A történelem tektonikus mozgása, a gra­ vitáció mindig itt érvényesült a legha­ marabb és a legsúlyosabban. A 6-1217! gyermekes családok, a legsilányabbul fizetett kemény, csontot morzsoló munka világa ez, ahol a puszta elemi lét: jóllakni, nem megfagyni, fedél alá hú­ zódni mindennapos, húsbavágó gondot jelentett. Ezek az emberek — olvassuk Illyésnél — az emberi nyomorúságnak és kiszolgáltatottságnak olyan mélységében éltek, amelyben „emberi méltóságról" beszélni se lehetett. S mindez „villamos­ sal elérhető távolságban’’ a város alatt, mellett — írja László-Bencsik. „Hogyan lesz az ember munkás?" teszi fel önmagának is a kérdést LászlóBencsik a könyv elején. „Látszólag egy­ szerűen. Többnyire úgy, hogy beleszüle­ tik" - válaszolja. Ezek a munkások azon­ ban, akikről ő ír, nem ebbe születtek bele, hanem idesodródtak. (Meg kell majd írni még valakinek a kvalifikált szakmunkást is, aki okos gépeket gyárt és irányít, aki tiszta köpenyben dolgozik, akit tisztelnek a szaktudásáért, mert nél­ külözhetetlen.) László-Bencsik statisz­ tikája szerint kb. 2 millióan vannak: „anyagmozgatók, segédmunkások”. Hon­ nan jönnek, miért ide jönnek?? A pusz­ tákról - Illyéséről — a sokgyermekes munkás-kisparaszt-kispolgár, más szó­ val a legszegényebb családokból, ahol már a gyereknek is dolgozni kellett (kell??), ahol ritka, ha elvégzik a 8 álta­ lánost, szakmát, mesterséget nem tanul­ nak. Ezeknek az embereknek csak a két kezük van és a kényszer: dolgozni, élni kell. Maga az író is idesodródott. Értelmisé­ gi, aki kénytelen odahagyni a pályát és azonnal, mindegy mit, de munkát keres­ ni. Aki „semmihez se ért, akinek csak a fizikai ereje (míg van ... !) áll rendelke­ zésre: az lesz segédmunkás. (Általában, mert az élet furcsa dolgokat produkál olykor. Hány értelmiségi hagyja ott ön­ ként a pályát a pillanatnyi nagyobb ke­ reset miatt?? De ez már nem a könyv té­ mája...) László-Bencsik kényszerűség­ ből vállalaja ezt a munkát, hogy megis­ 30 merve a brigádot, a munkát, ezt az élet­ módot, mindenestől vállalja az egészet. S ezzel marad hű tulajdonképpen értelmisé­ gi voltához is. Vállalaja a résztvevő, a tanú szerepét, hogy elmondhassa a brigádot, a brigádért, a brigád helyett is. Ez az ér­ telmiségi magatartás, amely mindenkép­ pen tiszteletreméltó és követendő, amely túlmutat azon, ami László-Bencsik leg­ privátabb magánügye lenne. Mert vala­ kinek el kell mondania a brigádot, az írás, a művészet erejével meg kell mu­ tatni az egész társadalomnak, mert nem ismerjük! Igen, valljuk meg — s így volt ez Illyéssel is -, csak sztereotip fráziso­ kat tudtunk eddig erről a világról, hogy pl. „a hórukk emberek isznak", „izga­ gák", „műveletlenek" stb, stb. Még a közvetlen feletteseik is így vélekednek, amikor megkérdezik, hogy „kellene a több pénz piára?” Nem, ezt a Szegvári brigád sose tudja elmondani: nem tudja megmutatni, felmutatni önmagát. (őszin­ tén szólva nem is nagyon kérdezik őket, nem figyelnek rájuk ...) Teszi a dolgát: „ráver a melóban", túlórázik, fusizik, há­ zat épít, kapál, mellékes és a vonat után rohan, iszik is néha és ájultan alszik a fáradtságtól, hogy korahajnalban keljen, reggel megint újrakezdje. De nem tudja elmondani ezt a kívülálló sem. Igaza volt Kassáknak, amikor dühösen kifakadt a fehér mandzsettával sétáló, buta és fel­ színes kérdéseket felvető, futó impressziók alapján regényt eszkábáló „munkás írók" ellen. (Aki nem tudja leírni a mun­ kát, a termelés örömét és kínját, az mit tud mondani a munkásról?? Itt gyengék fiatal prózaíróink is! A munkás életének több mint szerves része a munka, maga az élet, akár „szereti" a munkát, akar nem ... !) Az írás, a megformálás kifeje­ zetten „értelmiségi munka" ugyan, de érvényes, megélt, megszenvedett élmé­ nyek nélkül csak a valóság felületét karistolhatja a legnagyobb tehetség is. S eppen ez a nagyszerű László-Bencsik könyvében: az azonosulás a munkában, sorsban, gondolkodásban, ugyanakkor az epikai távolságtartás, józanság a megformalasban. Mert az, aki az övéiről be­ szél, annak nem kell minden percben hűsegesküt tenni, a pártosságát, elköte­ lezettségét bizonygatni... Annak joga van a bírálatra - „befelé" is: sorstársai felé, de „kifelé”, a társadalom felé, ami­ kor emberibb életet, több megbecsülést és törődést kér a munkások számára. László-Bencsik nem agitálni akar, csu­ pán dokumentálni és demonstrálni. Ezek az emberek mindig dolgoztak, ez egyet­ len örökségük, amit magukkal hoztak a történelemből a jobbágy, uradalmi cse­ léd ősöktől, és dolgoznak, míg a szó szo­ ros értelmében fizikailag is meg nem semmisülnek! Rá is kényszerülnek (az egyik társuk 700 Ft nyugdíjat kap a ke­ mény munkában töltött élet után ... és a tsz nyugdíjak? amellett lehet „pihen­ ni”?), de nem is tudnak meglenni mun­ ka nélkül. Életüknek, világuknak centrá­ lis pontja, fókusza ez. Egyszerre kénysze­ rűség és létezési forma. Az élet örö­ meiből kevés jut nekik, mert a fizetésük 70-80 %-at megeszik (újra kell termelni a munkaerejüket a kemény munkához!), de idejük, erejük sincs ahhoz, hogy a ci­ vilizáció és a kultúra javait élvezzék. Az eddig mértéktartó, objektív László-Ben­ csik ennél a témánál vált szenvedélye­ sebb hangra. Mert az, hogy a munkatár­ sainak valóban nincs fizikai idejük ön­ magukra (elviszik a túlórázások, a hét­ végi különmunkák, a család stb.), de meg a kemény fizikai munka után való­ ban fáradtak, kedvtelenek is arra, hogy művelődjenek — tényleg több, mint el­ gondolkodtató! Ízlésüket, gondolkodásu­ kat, életvitelüket alapvetően determinál­ ják a munka körülményei (a mennyisége, de a minősége is!) Ha meg is lenne, hoz­ nák magukkal (de honnan?! a kisparasztizsellér-kispolgár stb. világból?!) az igényt — a gondolatszikkaztó, primitív fizikai munka lassan azt is kiölné! Ezt éppen önmagán figyelte meg a szerző. Nem mintha feladta volna az értelmiségi szel­ lemi igényét. Sőt! De csak nehezen - a korábbinál sokkal nehezebben — tudta megteremteni a szellemi igények kielégí­ tésének a feltételeit. (Le kellett mondani pl. a folyóiratokról, mert nem telt rá ... A gyerekei hátrányosabb helyzetbe ke­ rültek az apjuk foglalkozása miatt. Ó, ó pedagógusok!!) Így, amikor felméri a brigád tagjainak (a már más forrásokból is ismert) szellemi, kulturális igényeit, ak­ kor ezt nem azért teszi, hogy megbotránkozzon és megbotránkoztasson. A bri­ gádvezető Szegvári Gyulában olyan pél­ dát is leír, aki vibráló intellektusával, mohó szellemi-kulturális éhségével pozi­ tív pólust is jelent, aki hatni akar, nevelni a rábízott közösséget. Szegvári erőfeszí­ tése - és mindenki másé is — csak na­ gyon szerény eredményeket hozhat mind­ addig, míg a munkások életkörülményei nem változnak meg döntően. Az, hogy a brigád tagjainak a gyerekei nem jutot­ tak be a bölcsődébe, óvodába, a középés felsőbb fokú iskolákba - már nem is olyan érthetetlen ezek után. A munkás­ asszonyok otthon maradnak, ha gyereket szülnek (lényegesen rontva ezzel a csa­ lád életszínvonalát - ha átmenetileg is), a gyerekeket olyan pályára küldik a szü­ lők, ahol minél hamarabb kereshetnek. A könyv mégsem keserű vagy vádas­ kodó. Hiszen a munka, ezek a munkás­ kezek éppen a fejlődés zálogai és bizto­ sítékai. Az előbbrelépés még egy ideig csak mennyiségi felhalmozódást fog je­ lenteni: házat, lakást, jobb kosztot, több ruhát, háztartási gépeket, bútort stb. s valamivel több szabadidőt. Ezek a kom­ ponensek a következő generációnál már minőségi (szellemi, kulturális igényt-gyarapodást, a teljesebb, harmonikusabb életet) változást eredményezhetik. Mikor? Minél hamarabb! Nemcsak megérdem­ lik, de az ő munkájuk áldozatuk minden­ nek a motorja és alapja! (Szépirodalmi 1973.) Horpácsi Sándor �Magyar újságok fényképalbuma A felfedezés öröme Elevenen ható problémáról szólt az Élet és Irodalom 10. számában Rózsa Gyula, amikor ar­ ról írt, hogy Magyarország „nagyszövegű kis or­ szág" lett, ahol mór Comenius sem tudta annak idején kiadatni a látható világot bemutató művét, az Orbis Pictust. Kultúránk szövegcentrikus jellegének ellentmondásossága különösen az utolsó másfél évtizedben vált nyilvánvalóvá, mi­ dőn a televízió térhódítása immár egyre széle­ sebb körben tette lehetővé a sokoldalú ismeretek vizuális úton való továbbítását. Igaz, a szövegek varázsa még a televízióra is visszahatott, ezért hallunk még mai napig is hosszú, illusztrálatlan és éppen ezért a figyelmet alig lekötő beszélge­ téseket, előadásokat; de már egyre szélesedik azoknak a műsoroknak a tábora, melyek a kép, a látvány erejével közlik mondanivalójukat. Sőt, már könyvkiadásunk is jelentkezik olyan művek­ kel, melyeknél megdőlt a szöveg elsősége és a kép nyomul előtérbe. Külön örvendetes dolog, hogy éppen történeti kiadványoknál találkozunk ezzel a kezdeményezéssel. Hiszen a történetírás, a történeti ismeretterjesztés fulladt leginkább a szá­ raz adat- és számtenger érdektelenségébe és a múlt sokszínű valósága szürke, nem egyszer ki­ fejezetten rossz stílusú szövegekből alig-alig csil­ lan elő a nem hozzáértő olvasó számára. Az utóbbi években megjelent nagyszerű könyvek (A magyar történelem képeskönyve, a Rákóczi sza­ badságharc és az 1848 eseményeit bemutató ké­ peskönyv) után most egy újabb ilyen kiadványt vehetünk kézbe. Ebben Dersi Tamás és Szántó Tibor a magyar könyvnyomtatás 500. évfordulója tiszteletére A magyar sajtó képeskönyve cím alatt ízelítőt ad az említésreméltó hazai sajtótermékekből, de nem úgy, hogy elmondja azok jellemzőit és idé­ zeteket közöl azok írásaiból, hanem bemutatja az eredeti lapok egy-egy oldalának hasonmását. Ezeket a képeket csak a lehető legrövidebb ma­ gyarázatok kísérik, melyek a kiadóra, a kiadás körülményeire, műfaji jellegzetességekre vonatko­ zó legfontosabb tudnivalókat tartalmazzák. A bevezetőben Dersi Tamás is említést tesz arról, ami a kötetet lapozgató olvasóknak is azonnal szembetűnik: szinte elképzelhetetlen, ed­ dig soha nem gondolt gazdagság, sokszínűség az, ami a bemutatott néhány száz év magyar sajtótermékeiben képviselve van. Kezdve a leg­ első magyar nyomtatvány, az 1473-ban kiadott Budai Krónika előszavával, a XV—XVII. század­ ban a hadvezérek és várkapitányok tollából szü­ letett hadi jelentések, az első tulajdonképpeni újság, az 1700-as évek elején a Rákóczi szabad­ ságharc híreit hozó Mercurius Veridicus, majd az 1779-ben induló Magyar Hírmondó első címlap­ ján át közel háromszáz képen vonul el előttünk mindaz a változatos szellemi termék, amelynek kiadói, szerzői, szerkesztői sorában ott találjuk az ország legjelentősebb politikai, társadalmi gon­ dolkodóit, de költőit, íróit is. örömmel fedeztük föl a múlt eszten­ dő végén, hogy folyóirataink színvona­ la folyamatos és következetes emelke­ dést mutat, s az olvasók mind szíveseb­ ben veszik kézbe politikai, társadalmi, irodalmi, művészeti és kritikai folyóira­ tainkat. De nem az olvasók fölfedezése a legizgalmasabb, hiszen a szerzők föl­ fedező és vitázó kedve teszi érdekesebbé kiadványaink tartalmát. Szeretjük ugyan­ is az új gondolatokkal teli dolgozatokat, amilyen többek között a Kortárs decem­ beri, 12. számában Király István: A min­ dennapok forradalmisága című írása volt. A fölfedező és a vitázó irodalom értékén mit sem változtat, hogy egyide­ jűleg a megdicsért folyóiratokban még mindig nagyítóval kellett keresni az olyan publicisztikai vagy szépirodalmi alkotásokat, amelyek szerzőik életismeretét, emberközelségét, a munkás- és parasztproblémák igaz megértését igazolnak. Nem az elvontabb, elvi síkon színvona­ las irasokat kifogásoljuk, hanem az affé­ le műveket hiányoljuk, mint például a szepirodalomban Végh Antalnak utóbb megjelent több elbeszélése. Az életközelség, a kiagyalatlan, igaz probléma­ felvetés csak tovább lendítene a fejlő­ dés ívén. A szó szoros értelmében nem képeket nézünk ebben a könyvben, hiszen a közölt lapok minde­ gyike elolvasható szöveget tartalmaz, mégis a változatos tipográfiai megoldások, az illusztrációk látványa elsősorban a vizuális élmény erejével hat Természetesen a teljesebb képet az kapja, aki veszi a fáradtságot és bele-beleolvas a lapok eredeti szövegeibe is, hiszen így amellett, hogy az egykorú nyelv sajátos stílusa révén könnyeb­ ben maga elé tudja képzelni az adott világot, még fogalmat alkothat magának az utolsó más­ fél évszázad magyar sajtójának változatos te­ matikájáról is. Hiszen Kazinczy Ferenc Élet és Literatúrája a maga esztétikai cikkeivel éppúgy szerves része sajtótörténetünknek, mint a Toldy Vörösmarty-Bajza triász színvonalas szemléje: az Athenaeum, a szabadságharc korszakának élclapja: a Charivari, az 1857-ben megjelent Nő­ világ. az egy évvel később indult (és máig fenn­ álló) Orvosi Hetilap — melynek bemutatott szá­ ma éppen Semmelweiss professzor úr egyik cik­ két közli—, a Táncsics szerkesztette Arany Trom­ bita, majd később az Általános Munkás Újság, meg a Népszava, Mikszáth Országos Hírlapja, az 1909-ben induló Mozgófénykép Híradó és más rengeteg ismert és kevésbé ismert folyóirat, újság, egészen a felszabadulás időpontjáig, a legálisan megjelent Szabad Népig. Nagyon helyes kezdeményezése volt a szer­ zőknek, hogy az azóta eltelt közel harminc év­ ről sem feledtek meg és keresztmetszetét adják — ha kisméretű másolatok közlésével is — a mai Magyarország sajtójának, bemutatva a ma élő számottevő lapok egy-egy címlapját. (Külön öröm számunkra a Palócföld 1970. évi 3—4 szá­ mának borítólapját látni a tájegységek tudomá­ nyos-irodalmi orgánumai sorában.) Hálátlan és értelmetlen feladat volna azt ele­ mezgetni, hogy mi maradt ki e válogatásból, mit lehetett volna esetleg elhagyni belőle. A gyűjtemény — mint minden hasonló munka — feltehetően módosítható lenne kisebb-nagyobb mértékben. Egy azonban bizonyos: jelen állapo­ tában is kitűnő eszköz ahhoz, hogy fogalmat al­ kothassunk belőle a magyar szellemi élet e fon­ tos területéről, a sajtóról, és eközben jól kiegé­ szíthessük mindazokat az ismereteinket is, ame­ lyekkel az elmúlt évszázadok közgondolkodását, jellegzetességeit, eszmeáramlatait illetően ren­ delkezünk. (Kossuth 1973.) Schneider Miklós bizalomkeltő az új esztendő kezdete is. Olvasói szemmel folyóiratainkban, heti­ lapjainkban és tömegkommunikációs esz­ közeinkben, kiadványainkban több olyan műre, műsorszámra akadtunk, amelyek alkalmasak arra, hogy meghatározzák a tartalom magasabb színvonalát. Nagy érdeklődéssel olvashattuk többek között a Pártéletben azt az interjúsorozatot, amelyben Feladataink az új esztendőben címmel Biszku Béla, Jakab Sándor, Ka­ tona István és Párdi Imre válaszoltak a szerkesztőség kérdéseire. Izgalommal néztük és hallgattuk a képernyőről SzentGyörgyi Albert kétszer ötven perces nyi­ latkozatát. Hadd essék azonban most szó csupán a fölfedezőnek nevezhető írásokról, elő­ adásokról! Mindenekelőtt néhány szó a SzentGyörgyi műsorról, annál is inkább, mert ő nemcsak jelképesen, hanem hivatás­ ból is „fölfedező". A TV-ben látott kétré­ szes műsora csodálatos élmény volt hi­ szen oly egyszerűen és nyilvánvalóan tárgyalt bonyolult biológiai és kémiai kérdésekről, ahogyan csak az tud, aki mindent ért, mindent egyszerűnek tart és kristályosan tisztán lát. A kritikák soka­ ságán kívül a Magyarország című hetilap (1974. márc. 3. szám) is cikket szentelt a nagysikerű filmriportnak. Sas György cikkéből idézünk: „Tulajdonképpen mind­ végig a megbeszélt terv szerint, s mégis igen kötetlenül zajlott le a száz percnél hosszabb interjú, csak két, előre meg 31 �nem tárgyalt momentum ékelődött köz­ be, ezt azonban a néző (s ez volt a jó) nem vehette észre. Kardos meglepetés­ szerűen tette Szent-Györgyi elé azt a műsorfüzetet, amely a régi hires szegedi diákelőadást, ama tragikus végbe tor­ kolló Hamlet-bemutatót juttatta emléke­ zetébe. A » sokkolás « bevált, az adás legmegrendítőbb percei voltak ezek. (Az utolsó nap többen látták, hogy ebből a ritkaságszámba menő műsorfüzetből Sze­ geden valahogy szerzett is egyet SzentGyörgyi és magával vitte Amerikába.) A végén szintén váratlanul kérte meg Szent-Györgyit a riporter, hogy üzenjen a magyar tévénézőknek. Szent-Györgyi, aki eddig folyamatosan, » kapásból « vá­ laszolt minden kérdésre, itt megálittatta a felvevőgépet és fél óra gondolkodási időt kért. Ennyire fontosnak tartotta az üzenet minden szavát." A Kortárs idei szamaiban Németh Lász­ ló pedagógiai tárgyú esszéi keltenek méltán feltűnést. Az Uj ember kovácsa című Makarenko -könyv olvasása kap­ csán az 1974 januári számban emlékszik vissza egyik utópiájára, az Iskola Kakaskútonra. „A kiadók nagyon ha­ tásosnak érzékeltték az »Uj ember kovácsa« címet, de mi akkoriban épp eleget kaptunk ezekből az új emberekből ahhoz, hogy gyártásának a titka különösen csábíthatott vol­ na, főként ha a pedagógiai eljárást, amely előállítja őket, » kovácsolásnak « minősítik. A szerző azonban nem adott ilyen címet a vastag, kétszázoldalas be­ számolójának. A cím: Pedagógicseszkaja poéma, Pedagógiai költemény vagy: Egy költemény a pedagógiáról, ami, ha megtudom, hogy a személyi kultusz első szakaszában készült, már akkor fel hí­ vatta volna a figyelmet magára." S egy rövid idézet a kakaskuti iskoláról is: „Az új iskolának nem szabadna tankaszár­ nyának maradni, s ha valami katonai dolgokhoz, inkább egy táborhoz, cser­ késztáborhoz kellene hasonlítani. Ott megvan a lehetősége annak a ter­ mészetes szereposztásnak, amelynek hi­ ánya felnőtt életünknek is betegsége, oda az élet szegmentumai is játékszerűbben hozhatók be. Az éhség és szük­ ség, amelyből Makarenko telepe kinőtt — éppúgy mint az én kakaskuti iskolám­ ban — egy új elemet vitt be: ennek a tábornak alkotnia is kell, megvalósítani valamit, így lehet a felébresztett képes­ ségek igazi nevelője, így gazdagíthatja a játékok közben létrejött közösségi ér­ zést, a kollektív alkotás öntudatával is.” S végül a Pedagógiai kisérletekről (1974 márciusi szám) néhány mondat: „...én tulajdonképpen az iskolai műveltséget gyorsan pótló felnőttek számára állítot­ tam össze a szükséges anyagot, akiknek nem nyolc hanem tán csak egy-két évük van erre a mulatságra; egy-egy tantárgy két-három órájában három-négyszer anynyi » lényeget« kell megtanulniuk, de meg mint az életben forgott, eleven ér­ telmű emberek, vasutasok, földmívesek, 32 gyári munkások sok mindent láttak, hal­ lottak már, amit vétek volna a középis­ kolai anyag kiterjesztésével is nem tuda­ tosítani bennük. Mert ne halljon például a gyári munkás vegytanban technológi­ át, is, a földmunkás genetikát, a felnőtt asszony embriológiát. Ha középiskolása­ imat egy kicsit nagyobb anyagban me­ ritem is meg, egy év alatt, amíg velem lesz dolguk, voltaképpen több évit vesz­ nek át, e nagyobb cél, a felnőttképzés érdekében » szenvednek « - s talán nem is olyan nagyon szenvednek, hisz érde­ kes dolgokat hallanak, s nem kérem amolyan gyilkos módra számon.” A fölfedezés meghökkentő hatását kel­ ti Veres Péter művészi végrendelete (Új Irás, 1974 március) is, amelyet még 1944ben írt, érdekes párbeszédes formában. Az őt körülölelő világot, társadalmat Pál képviseli a párbeszédben, amig a ké­ nyesnek is mondható kérdésekre Péter, az író válaszol. Igy kerül szóba a faj, a nemzet, a nép fogalma is: PÁL: Állj! Sok a szó, és sok benne az érzelem által diktált és önigazoló önké­ nyes okoskodás. Arra felelj nekem, hogy miért használod az elfogadott és tiszta értelmű „nemzet" helyett a népet? Sőt időként vagy alkalomadtán a fajt? Hi­ szen a nemzetek létét mindenki elismeri, a nemzetközi szocialisták is, hiszen az elvük is nemzetközi és nem nemzet nél­ küli, vagyis elvük alapja a nemzetek lé­ te és azok szabad szövetkezése. Ne hidd, hogy én egy bárgyú polgár vagyok, aki a fasiszta újságok vezércikkeiből szedi ki ismereteit a marxista nemzetköziségről PÉTER: Látod, ez egy igazi kérdés, és csakugyan gondolkoznom kell rajta. Két eset lehetséges: Vagy azért fogadom el a fasiszták szóhasználatát a tájról és népről, mert ők ezekkel a fogalmakkal dolgoznak, és én a saját területükön, a sajat fogalmi világukban akartam meg­ mérkőzni velük. Ezért írtam a Szocializ­ mus - nacionalizmus című könyvemet is. Vagy azért fogadtam el ezt a szóhaszná­ latot, mert a „nemzet" a magyarban is nagyon a birtokon belüliek szava lett. Nagyon is önmagukat értették alatta, s minket: parasztokat és munkásokat an­ nak idején, mint hazátlan bitangokat ke­ zeltek. E kezelések tettleges gyakorlatát magam is sokszor a bőrömön és csont­ jaimban észleltem, s aztán állampolgári jogokban és egyebekben nem úgy bán­ tak velünk, mint a nemzet tagjaival. Pél­ dául választójogom még ma sincs, és fe­ leségemnek öt gyermekkel szintén nincs. Egyszóval: no, van itt ok elég, hogy a birtokon belüliek nemzetfogalmával nem barátkozhattam meg. Valószínű, hogy még az is közte van, hogy ebbe a hivatalos nemzetfogalomba mindenki belefér, akárcsak a magyarul nem tudó idegen is. És ami, mint jogta­ lan parasztnak és írónak méginkább visszás volt, ezt a hivatalos nemzetfogal­ mat már elméletben és gyakorlatban jó­ részt idegen — nemcsak származásilag idegen, hanem a magyarságtól lelkület­ ben is idegen — urak képviselték: sajtó­ ban, politikában, iskolákban, egyeteme­ ken, akadémiákon, mindenütt. Valószínű, hogy e tényezők összessége hatott, pedig különben elismerem, hogy az én nép- és fajfogalmam, körülbelül azonos a klasszikus nemzetfogalommal. Nem kizáró jellegű, nem törekszik faji zártságra. Sőt a beltenyésztést faji ve­ szedelemnek tartom, de egyhez ragasz­ kodom: Minden népnek joga van hozzá, hogy az életformáját saját maga ízlése és észjárása szerint rendezze, és a szel­ lemi formában, kultúrában, művészetben, irodalomban a sajátját fejezze ki, és minden idegen ahhoz alkalmazkodjon! Azt azonban hozzáteszem: a nép fogal­ ma elmélyültebb, mint a nemzeté, kö­ zösségi jelentése zártabb, határozot­ tabb.” Öt könyvkiadó — az Európa Könyvkia­ dó, Gondolat Könyvkiadó, Magvető Könyvkiadó, Móra Ferenc Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó — nagyszerű fölfedezése és kezdeményezése egy új hetilap: a Rakéta Regényújság. Nem kell magyarázat hozzá, hogy közművelődési szándékával tisztába jöjjünk, ráadásul a közérdek mögött a kiadók hétköznapi anyagi érdeke is megfér. A Rakéta Re­ gényújság — véleményünk szerint — tu­ lajdonképpen elsősorban az új olvasók nak készül, hogy a regényújság oldot­ tabb, rövidebbre szabdalt műveiből kap­ janak kedvet a könyvolvasáshoz. (Nagy feladat a „Rakétát” mindenekelőtt ehhez a réteghez eljuttatni!) Az első két szám (1974 február 26 és március 5) „slágere”, Dürrenmatt: Az igéret című irodalmi érté­ kű krimije a könyvbarátoknak is kedvcsi­ náló! Lakos György Filmjegyzet Képzeletbeli, soha el nem kezdett filmnaplóm­ ban az év elején látott filmekről — szinte mot­ tóként állna: felelősségvállalás és cselekvés Jegyzeteimben ott sorakozna Stanislaw Lem és Andrej Tarkovszkij, Dosztojevszkij és Lev Kulidzsanov neve s utána az élményt adó filmek cí­ me: Solaris, Bűn és bűnhődés. Nem vezet az a szándék, hogy a különböző alkotásokból egynemű választ vagy következte­ tést csikarjak ki, de most gyors egymásutánban értek csaknem megegyező hatások e filmek lát­ tán; lehetetlen nem beszélni róluk. Dosztojevszkij művében Rosa Luxemburg már jónéhány évtizede felfedezte a felelősség és a részvétel nagy gondolatát: „Dosztojevszkij szá­ mára kizökkent az idő, amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a ször­ nyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egy­ szer is átélte az ő Raszkolnyikovját, az többé nem rejtőzhet el a maga csigaházacskájában, a filiszterség és önhitt egoizmus tojáshéjában ..." Lev Kulidzsanov a filmművészet eszközével — az­ zal, hogy Raszkolnyikov belső világát is „látha­ tóvá” tette — adja tudtára a ma emberének: az individualizmus bűnbe és magányba sodor, fel­ oldozást csak az őszinte önmagunkkal való szem­ benézés és a cselekvés ad, mert enélkül elve­ szítjük a legfontosabbat, jogunkat a jövőhöz. Ahhoz a jövőhöz, melyből a filozófus alkatú film­ rendező, Andrej Tarkovszkij szól hozzánk. �A Solaris főhőse, Kelvin - akárcsak Raszkolnyikov - lélektani határhelyzetbe állított ember, de ő már a tudomány és a technika csodáinak birtokosa. Számára a kapcsolatteremtés, az em­ beri együttélés titkának megismerése a problé­ ma. Önmagával és tudóstársaival vívott párba­ jának eszköze — hasonlóan Dosztojevszkij hő­ séhez — az emlékezés. Ott Szonjában öltött tes­ tet a lelkiismeret, itt a Solaris által életre kel­ tett Hariban, akinek láttán Kelvin szembenéz önmagával. Ennek a folyamatnak elemzése so­ rán bontakozik ki Lem és Tarkovszkij összegzé­ se az ember saját létének őszinte, teljes válla­ lása és a cselekvés révén képes a kapcsolatte­ remtésre, a teljes emberi életre. Természetesen végignéztem a TV-ben bemu­ tatott többi Dosztojevszkij-adaptációt is. Bár ezekkel — nyilvánvaló erényeik elismerése mellett - inkább vitázni lenne kedvem, nem teszem, mert szintén filmélményhez juttattak. A Félkegyelmű-Miskin — Rogozsin - Nasztaszja három­ szöge felidézte a „Proletár Karamazovok” (Gyer­ tyán Ervin szellemes és találó megfogalmazása) Rocco — Simone — Nadia háromszögét. Igen, Visconti kétségkívül Dosztojevszkij ihlette film­ jéről, a Roccó és fivéreiről van szó, melynek az Édes élet című antológiában megjelent forgatókönyvét „olvastatták" el újra velem a Karamazov testvérek és a Félkegyelmű, s ezért csak kö­ szönet jár nekik. Végül, nem azért, mert egy jegyzetet illik is befejezni, a látottak múltból és jövőből hozzánk szóló üzenete — felelősségvállalás és cse­ lekvés — nem csupán egy képzeletbeli filmnapló mottója lehet, és ne is csak az legyen ... Korill Ferenc Nyílt levél Újhelyi Jánoshoz a „hosszúra nyúlt kamaszkorról” Kedves János! „Kötet nélküli íróságod” végét jelző regényed megjelenése óta eggyel több okom van büszkének lenni — ha egyál­ talán megengedett, elfogadható dolog a büszkeség bármilyen szituációban is volt évfolyam- és — ami nekem lényege­ sen többet jelent — kollégistatársaimra Mindig is előszeretettel vettem kézbe az irodalmi közéletben paradox kategóriává merevedett úgynevezett „elsőkönyves szerzők” ama bizonyos korszakváltó, ran­ got adó s egyszersmind óvatos gyanúval fogadott - több esetben sokáig egyet­ len — kötetét, hiszen általában saját nemzedékem problémáival találkoztam lapjain. Mohó kíváncsisággal egyvégtében olvastam ki erre módot adó kisre­ gény-terjedelmű, érdeklődésemet csak felfokozó különös, Svédország messze van című könyvedet. Magam előtt is titkoltan és kimondatlanul, de valójában azt kerestem, hol találok régi önmagunk­ ra, közös élményeink mennyiben jelentik forrását gondolataidnak, íróvá érésednek. Illúziórombolást jelentene számomra, ha másként lenne: én mindenesetre szíve­ sen éreztem úgy, hogy Varga Bálint élet­ re hívásában, a férfikor küszöbéig jutott könyvtárigazgató előéletének alakításá­ ban tetten értem Eötvös Kollégium-i éveink emberformáló hatását. Ezek után aligha leszek objektivitás­ sal, mértéktartó tárgyilagossággal „vá­ dolható”, amikor kijelentem: tetszett a könyved. Oktalan dolog lenne azt keres­ ni, hogy ebben mennyi része van — mert van — a természetszerű elfogultságnak, az eleve „úgy-olvasás” indítékának. A harminc éves korára diplomát, lakást, vezető beosztást szerzett, egzisztenciát teremtett főhősöd lappangó karrierizmu­ sának, meleg emberi kapcsolatok híján lévő, a „magamban bíztam eleitől fog­ va” életelvének zsákutcáját és a minden­ nek megálljt, fordulatot parancsoló gondolat szükségszerű érlelődését vélemé­ nyem szerint hiteles atmoszférateremtően, formalista bravúroktól mentesen, korsze­ rűen, visszafogottan, izgalmasan sikerült ábrázolnod. Nem azért fordulok hozzád nyílt levél­ ben, hogy ezeket tudomásodra nozzam, Hiszen a gratulációnak, könyved feletti örömöm kifejezésének más, intimebb és ezért ízlésesebb módja is lehetséges lett volna. Vitatkozni szeretnék veled, de nem elsősorban a regénybeli mondandóddal, hanem annak egy részével, amit a még nagyobb nyilvánosság előtt, a televízió januári „Nyitott könyv” műsorában, re­ gényed dramatizált bemutatásakor Sza­ bó B. István jól megformált, okos kér­ déseire elmondtál. (Mielőtt azonban er­ ről szólnék, szerény egyetértésemet sze­ retném kifejezni Szűcs Andornak, a Te­ levízió irodalmi és drámai főszerkesztő­ sége vezetőjének a Könyvvilág 1974/2. számában megjelent „Könyveket muto­ gatunk...” című cikke alábbi részleté­ vel: „...e negyedév fontos képet ad a sorozat szándékairól, honnét hová tart, amikor olvasótoborozást végez a mai iro­ dalom érdekében. A Svédország messze van című Újhelyi-kötet tévébemutatása bizonyos fanyalgást eredményezett a sajtókritikában. Ez nem okoz kedvetlen­ séget azokban, akik a műsort készítik. Újhelyi könyvét nem tartjuk szeplőtlen alkotásnak, de alkotójával együtt a sok figyelmet érdemlő írók közé soroljuk s azt reméljük, hogy még találkozunk vele a tévé képernyőjén.” (csak üdvözölhetjük a „Nyitott könyv” profilbővülését s örven­ detes, hogy a fanyalgó sajtóvisszhang nem veszi kedvét Szűcs Andornak és munkatársainak a kockázatvállalásban s nemcsak a „kikezdhetetlenül pedáns művek, a már egyébként is népszerű al­ kotók bemutatását tartják kizárólagos fe­ ladatnak.) A tiédtől eltérő véleményem van az ál­ talad többször is használt „hosszúra nyúlt kamaszkor" kifejezés értelmezését, tartalmát illetően. Ha jól értettem - lep­ lezetlen szorongástól terhes — szavaidat, a 40-es évek elején, közepén születettek, azaz a mai harmincegynéhány évesek önálló karakterrel és alkotótevékenység­ gel — ami alatt én nemcsak művészeti és tudományos munkát értek — rendelkező felnőttekké válását minősítetted — sze­ rintem indokolatlanul — hosszú folyamat­ nak, mondván, sokáig nem szólhattunk bele a dolgokba, nem tudtunk hangot adni véleményünknek. Hát ez az, ami nyilvános vitára, feleselésre ingerelt. Mi­ be nem szólhattunk bele úgynevezett „hosszúra nyúlt kamaszkorunk” idején, illetve volt-e egyáltalán ilyennek tituláható szakasza életünknek? Az első kérdésre sehogy sem találok elfogadható választ, az utóbbira nemmel kell felelnem. Vajon mi a reális oka vé­ leménykülönbségünknek, mi az, ami ve­ led másként láttatja ugyanazt a dolgot? Azt hiszem, tíz éve elkülönült élet- és munkakörülményeink merőbeni eltérése okozza e felfogásbeli differenciát. Te a fővárosban élsz, én vidéken. Te alkotóművészek, filmesek, újságírók vilá— gában vagy járatos, én a kozeletet is­ merem minden bizonnyal jobban. (Talán nem fecsegek ki intimitásokat azzal, ha arra utalok, hogy mar egyetemista ko­ rodban cikkeid, ambícióid révén kapcso­ latokat alakítottál ki bizonyos körökkel; irigyeltünk is egy kicsit érte ...) Lehet, hogy egyes alkotóműhelyek steril vilá­ gában összeszűkül a fiatalok, az újat akarók beleszólási lehetősége a dolgok­ ba, innen én ezt nem tudom megítélni. Nem helyes azonban netán erre építeni analógiát s általában olyan jogokat kér­ ni, amelyekkel évek óta élhetünk és úgy érzem élünk is. Soha nem volt ilyen ér­ vényesülési lehetőség közvetlenül a po­ litikából fakadóan a fiatalok előtt, mint éppen az elmúlt években illetve napja­ inkban. (Érdekes, hogy főhősöd számára is „megadtál” minden elérhetőt s amiatt bírálod, hogy egyfajta komfortszemlélet illuziói kezdik ki eredendően pozitív jel­ lemét, célnak tekinti az értelmes élethez eszközként szolgáló anyagi javak meg­ szerzését.) A mindennapok politikai gya­ korlatában tapasztalom, hogy nemhogy hosszúra nyúlt volna kamaszkorunk, ha­ nem éppenséggel nagyon korán ítéltet­ tünk felnőttnek s bíztak ránk igencsak komoly feladatokat, felelős funkciókat. Ha eljut hozzád - amit őszintén re­ mélek — a Palócföld jelen száma, min­ den bizonnyal meglep majd e neked címzett nyílt levél. Bízom abban, hogy nem érted félre szándékaimat s egy ki­ csit abban is, hogy véleményed védelmé­ ben reagálsz soraimra, esetleg lapunk hasábjain is. Azt kívánom, hogy mielőbb sikerüljön túljutnod az „elsőkönyves íróság” álla­ potán s írói, dramaturgi, „filmes” ambí­ cióidat koronázza sok siker művészeti közéletünk javára, gazdagodására. Ba­ rátsággal: Csongrády Béla 33 �Győri Dezső (1900-1974.) Négy éve sincs, hogy a barát és küz­ dőtárs, Fábry Zoltán koporsójára helyez­ te Stószon válogatott költeményeinek, az Emberi hangnak frissen megjelent példá­ nyát, s most, ez év februárjában az ő sírját álltuk körül a Farkasréti temető­ ben. Még kézbevehette történelmi regé­ nyének, a Viharvirágnak hetedik kiadásat, de gyűjteményes verskötetének mar csak nyomdai levonatát láthatta, s több kö­ tetre tervezett önéletrajzát sem fejezhet­ te be. De élete, az önéletrajz megiratlan fejezetei kiolvashatók a versekből és regényeiből. Életének értelmét és tanul­ ságat művei közvetítik szamunkra. költészete kisebbségi sorban, a két világháboru közötti Csneszlovákiában bontakozott ki. Munkássága — felejtések és újrafelfedezések után — immár a hu­ szadik századi magyar irodalom szerves része. Versei azonban ma sem csupán egy korszak művészi dokumentumaiként hatnak, hanem az aktualitás erejével is. Amíg meg nem szűnik a világban a kor­ látolt, soviniszta gyűlölködés és önzés, addig Győry „emberi hang"-ja időszerű marad. Amíg lesznek mindennel eltelt, cinikus kozmopoliták — Győry hazaszere­ tete nem veszít mozgósító erejéből. A mindenfajta embertelenséggel, társadal­ mi elnyomással, nacionalizmussal, faji gyűlölködéssel szembeforduló Győry köl­ tészete értékes eszmei és morális példa. Kevesen látták az első pillanattól annyi­ ra tisztán a fasiszta demagógia veszé­ lyét, kevesen mondtak annyira szenvedé­ lyesen és merészen nemet az újkori bar­ bárságra, mint ő, nemcsak a magyar, de az egész közép-európai irodalomban is. Számára az írás nem csupán irodalmi ügy és nem is a siker hajszolása volt, hanem hivatás, társadalmi, nemzeti, mo­ rális küldetés: Én és ezer társam a sorban szegényekért s kicsinyekért fájtuk s izgultuk ezt a sorsot: rossz életet jobb életért. Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk; jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. Mi késztette a polgári értelmiségi csa­ lád, a rimaszombati tanár fiát, hogy fel­ vegye a küzdelmet a retrográd „bús­ magyar”, felvidéki dzsentri-szellemmel, s leszámoljon az apák illuzióival, a mindin­ kább tartalmát-vesztett konzervatív ellen­ zékiséggel, álnegyvennyolcassággal? A költő családjában elevenen éltek a szabadságharcos hagyományok: egyik őse hajdúkapitány, nagyapja az 1848-as szabadságharcban Bem hadnagya volt. Őmaga kamaszfejjel Karikás Frigyes hí­ res harminckilences dandárjában harcolt 34 és a Gömöri Munkás szerkesztőségében dolgozott 1919-ben. A forradalom bu­ kása után, a válságból kilábalva, keresi az értelmes cselekvés lehetőségeit. Lehetetlen helyzetekben, kisszerű, pro­ vinciális viszonyok közepette viaskodik, kezdetben látszatra egymaga; aztán sza­ va mindinkább visszhangra talál a hala­ dó ifjúság körében. Programadó írását, a Kisebbségi Géniuszt, 1925-ben a kassai Renaissance Kulturegyesület első ünne­ pi rendezvényén olvassa fel: a felolvasás értetlenségbe, botrányba fullad, de a szöveg egy héttel később megjelenik a Prágai Magyar Hírlapban és egy diák­ lapban, s hatása szétgyűrűzik az ifjúság körében. Győry kezdeményező szerepét, jelentőségét így jellemzi a kiváló kom­ munista-antifasiszta publicista Fábry Zoltán: „Az első világháború magyarjára a kínok és szenvedések tovább záporoz­ tak a békekötés után is: Kurzus-Magyarország félelmet tenyésztve, közönyt egyenlített. Nálunk az első döbbenetben az új helyzet vak, irredenta felgyúlást, szentimentális rezignációt és kvaterkavirtust eredményezett. De voltak kivételek itt is, ott is: szocializmusra és demokrá­ ciára ébredtek illegalitásosok, munkások, diákok, írók és költők. Újra és másképp kellett kezdeni mindent. Hangot adni és zsákutcák helyett új csapásra mutatni. Változni és változtatni. Névadó kellett és új fogalmazás. És akkor született meg Győry Dezső szövegezésében az új név, az új cím: „Újarcú magyarok”. Győry a kisebbségi sors hátrányából erényt kovácsol: mélyebb önismeretre és átfogóbb, távlatosabb gondolkodásra ser­ kent. „Ez a költészet - fogalmazza meg a húszas években eszmélő fiatal nemzedék élményét llku Pál — életet, népért való emberséget, szociális felelősségérzetet tudatosított, embersorsokat irányított tör­ ténelmünknek egy igen bonyolult, veszé­ lyekkel és szakadékokkal teleszórt kor­ szakában és ezzel a haladás élvonalába segítette, sodorta a sokat emlegetett há­ ború utáni nemzedéket.” Győry költésze­ tében találta meg szellemi forrását a csehszlovákiai haladó fiatalok mozgalma, a Sarló. A Győry-versektől megérintett „sarlósok” a népi kultúra emlékeinek gyűjtésével kezdték munkájukat, faluku­ tató szociográfiával folytatták és sokan közülük eljutottak a munkásmozgalom­ hoz. Itthon Móricz Zsigmond méltatta meleg szavakkal a Nyugatban Győry költészetét, példaadó szellemiségét. Közben válságok és makacs újkezdé­ sek során egyre mélyül költészete. A messianisztikus lobogás alábbhagy, a reformer illuziók szertefoszlanak, de a felismert értékek megmaradnak. Népe és a többi kis közép-európai nép sorsát együttesen, összefüggéseiben szemléli: mindnek kivánom, amit egynek, hiszen közös a nyeremény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém. A harmincas évek folyamán a fasiz­ mus elleni küzdelemben teljesedik ki köl­ tészete. Versek sorával ébreszt: minden emberi érték veszélyben forog. (Kardos humanizmus, Hegyi szél a Dunánál, Ókori metszet új keretben, Kis népekért, A történelem sodrában) 1939-ben a Pozsonyi Újság közli a Magyar Hegyibe­ széd 1939 karácsonyán című tizennégy részből álló, nagy arányú költeményét, amely a következő évben Emberi hang címmel könyvalakban is megjelent — előbb Pozsonyban, aztán Budapesten. Ez a versciklus a költő eszményeinek fog­ lalata. Felméri a megtett utat, a haladó mozgalmak eredményeit, számotvet a de­ mokratikus erők szétforgácsolódásával, figyelmeztet az emberiséget fenyegető veszedelemre és ellenállásra buzdít. Kínzó önvizsgálat és keserű vád nyer ki­ fejezést a versben: Mit mondjunk, hogyha számonkérik, miért nem jött utánunk a zöm? s miért zúdult ránk, emberi ösvény csapóira a bosszúözön? ... Felelhetne egy földrész sorsa. Jaj, nem így várunk feleletet. Nem hallgattál a költőidre: Európa moshadd kezedet! A világháború kitörése után Győry el­ szigetelődik, publikációs lehetőségei jórészt megszűnnek. Az eseményeket azonban változatlanul lázas figyelemmel kíséri, s a versírást nem hagyja abba. A felszabadulást türelmetlenül várta. 1944 novemberében még dúlt a harc, amikor a költő újra hallatja szavát: Új világunkat vérben szülik. Nézek a ködbe. Messze. Szét. S előveszem kettétört árva ceruzám megmaradt felét. Az irodalmi dogmatizmus és sematiz­ mus éveiben azonban háttérbe szorul. A Férfiének Európa romjain című költemé­ nyét egyik (azóta disszidált) lapszerkesz­ tő nem tartja elég „pozitívnak'', „harco­ sabb” verset kér. De Győry csak egyfé­ leképpen tud írni. Nem hajlandó ima­ malomként pergetni a frázisokat — el­ hallgat, és mert van mondanivalója, évekkel később feltámad mint prózaíró. S egymás után jelennek meg új és új kiadásban népszerű történelmi regényei, amelyek a magyar történelem egy-egy sorsdöntő korszakát idézik, s a történelmi személyek mellett szűkebb pátriájának jellegzetes figuráit, palóc népi alakok sorát rajzolja meg. (Két végzetes korona, A vérvörös Vág, Sorsvirág, Tűzvirág.) Életének utolsó másfél évtizedében — a háromszoros József Attila-díj és regé­ nyei rendkívüli népszerűsége mellett megérhette, hogy mint költőt is újra fel­ fedezték. A költeményekben rejlő szellemi és morális energiák ismét eleven erővé váltak és alkotójuk ránk hagyott üzene­ teként hatnak ma is, továbbra is. Kerékgyártó István �KOVÁCS BÉLA: CSOKONAI EMLÉKÉRE SALGÓTARJÁNI TAVASZI TÁRLAT 4. FELEDY GYULA; HALÁL DÉLUTÁN IV. �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/dee7460dcf17ed55f1eb685c4a2704d6.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1974 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1974/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1974 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/09d7e7f6a492647f4ac4814cbc16f30b.pdf da1fd1f12f5dd643cbfb29a85a4e0ff5 PDF Text Text Egy elfeledett Mikszáth -elbeszélés Közélet, közéletiség -nézetfelderítésen fiatalok között Riport szakmunkástanulókkal Bányászdalok Urbanizáció, művészet Végvári Lajos Salgótarjánról A komárnói Magyar Területi Színház Vasas Károly bányász-szobráról Gyermekkoromban gyökerezik az emlék (bár, ha utánagondolok, társíthatok ide példát bőven a felnőtté érés éveiből is): milyen tömérdek megpróbáltatás, mennyi járt utakat és mellékösvényeket mérő próbálkozás, sanda szabálytalanság, önös érdekű kihágás, csüggedést szülő balsiker és mennyi apró öröm, diadalmas nyereség kel­ lett ahhoz, hogy végre hittel tudva fogadjuk el a kollektív játékok egyezményes rendjét. Mert az emberfajta elemi ösztönével együtt hagyományozódik át az az önzés, ami a még csekélyebb tudatú ifjúkorban olyan leplezetlenül megnyilatkozik — nem azonosulva ugyan a más kárára törekvéssel, de jellege miatt igencsak messze esve a kol­ lektivizmustól. És bizony közvetlen tapasztalás hozza meg csak a kilábalást. Aminek első foka: a közösségi együttmozdulás lehetőségeinek, majd szabályrendszerének fel­ ismerő elfogadása. A második pedig: a közérdek elsőd­ leges ösztönzőként való ,,közreműködtetése” az együttmozdulásokban. Így érik felnőttkorba a társadalmi szövet­ rendszerbe megszámlálhatatlan kötéssel ágyazott ember — s így érik felnőttkorba maga a társadalom is. Nem ma kezdődött folyamatban sorakoznak elő a szo­ cialista társadalomépítés aktuális igényeit hangsúlyozó irányelvek, állásfoglalások, határozatok, melyek egyértel­ műen arra ösztönöznek, hogy egyén és kollektíva tuda- IRODALMI, MŰVÉSZETI, TARSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �tosabban élje át felelős mivoltját és szövetkezzen politikai céljainkat segítő közös vélemény-, akarat-, cselekvésnyilvánításra. S mégis, a konstruktív mozgásoknak tág teret nyitó politika, a közszellemet e mozgások szükségességének elfogadására noszogató igény, a szocialista demokrácia bő lehetőségkeretei ellenere is — milyen gyakran talál­ kozhatni az ember (a társadalmi lény) ,,kamaszkorának" irritáló jeleivel. („Gyakrant" mondok, ha nem is óhajtok túlnyomó többségről beszélve az aránytévesztés hibájába esni. És „irritálónak" nevezem, mert, ha fel is fogható a fejlődés természetes szakaszjegyének, felszívódása indo­ kolatlanul lassú ütemű.) Kerüljünk közelebb a konkrétumokhoz! Ime, néhány egyértelmüsítő jel, adalék annak megvilá­ gítására, mire alapozódik az a felvetésem, hogy bőséggel vannak ma még a szocialista társadalomépítés „szentül komoly játékának" szabályrendszerét, a közön keresztül az egyennek biztos nyereséget adó lényegét elfogadni nem merők, vagy éppen saját hasznukra fordítani akarók. 1. Azokra gondolok, akik a szűkebb-tágabb közössé­ gükön belül tapasztalt és a közösséget általánosan emésztő gondot képtelenek „közfelkiáltással" megszün­ tetni. Inkább veszik magukra a „nyűg alatt nyögés" ko­ holt, de kényelmes köntösét, hogy a tétlenség állapotá­ ban aztán oktalan sértettség lombozódjon bennük. 2. Azokra gondolok, akik e közös gondok orvoslására nem a játékszabályok szerint közvetlenül illetékes fórum­ hoz folyamodnak, hanem meghökkentő ugrásokat produkálva, azonnal felsőbb szinteken keresik — na­ gyobb bátorsággal helyben is meglelhető — igazukat. (Mintha minden náthás beteg azonnal klinikai profeszszorhoz folyamodna körzeti orvosa helyett.) 3. Azokra gondolok, akik a „ne szólj szám, nem fáj fejem" elvét vallják közösségi ügyekben, de gondolkodás nélkül veszik a fáradságot, hogy több fórumon hivatali üggyé emeljék jelentéktelen tyúkpöreiket, mert a közélet szinpadait csak maguknak írt monológok eljátszására vélik hasznosnak. Tartalom VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK 3 Deák Gábor: Ifjúság és politika 4 Szendi Márta: Másokért élni 7 Pál József: Ma közérzet... 10 Szöghy Katalin: Okok és kifogások 12 Kő-Szabó Imre: Falusi fiatalok 14 Dokumentum: Könyvek SZÉPIRODALOM 15 Mikszáth Kálmán: Aki tudtán kívül házas 21 Egy elfelejtett Mikszáth-elbeszélés (Belitzky János) 22 Emil Boleslav Lukac: Ki az uralkodó?, Verlaince szobra alatt (Jánosy István fordításai) HAGYOMÁNY 23 Nagy Zoltán: Nógrádi bányászdalok MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE 26 Végvári Lajos: Urbanizáció, művészet, lehetőségek 28 Sulyok László: „...mint Déryné kortársai” 29 Madách-emlékérem és Madách-alkotói díj, 1974. KÖRKÉP 30 Vasas Károly bányász-szobra (Pál József) 31 Irodalmi Színpadi Napok (Kiss Aurél) 32 Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek (Horpácsi Sándor) 33 Tanulmányok a munkásosztályról (Csongrády Béla) 34 A nemzetközi munkásmozgalom története (H. Hámori Anna) 34 Egy gimnázium jubileumára (Schneider Miklós) A címoldalon Vasas Károly bányász-szobra, a hátsó borítón Kass János Mózes című grafikája (részlet) 4. És gondolok végül azokra, akik a demokrácia gya­ korlásának színterein „következetes” semmitmondással, nyálas hajbókolással vagy éppen alaptalanul vagdalkozó nagyhangúsággal produkálják magukat — szándéko­ san egyenlőségjelet téve közérdekű önkifejezés és helyez­ kedő önmutogatás közé. Igen, léteznek ezek a típusok, nem is kis számban vannak jelen. Ők a hátrányos helyzetűek. Hátrányos hely­ IRODALMI,MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT zetűek, mert speciális helyi és egyéni meghatározottsá­ gok miatt magukat a szocialista demokrácia intézményrendszerében való iskolázatlanságra kényszerítik. Bár a A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁLYÁNAK LAPJA Megjelenik kéthavonta társadalmi együttélés általános feltételei között és ösz­ Felelős szerkesztő: Végh Miklós tönzői hatására régen „magasabb osztályba" léphettek A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kerekes László, volna már... És lépnek is, hiszen a közösségi élet hét­ Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós. Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. köznapi sikerélményeinek sorával kell nap mint nap Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesí­ tőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI szembesülniük. Budapest V., József Nádor tér 1. sz. Postacím: 1900 Budapest) közvetlenül, Így érnek lassan ők is felnőttkorba: azok mellé, akik vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi A szerkesztőség címe: 3100 Salgótarján, Nógrád megyei egy már magasabb minőségű kollektívizmussal átsegítet­ jelzőszámára. Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára: 5 Ft. Előfizetési díj fél ték kamaszkorán ezt a mi társadalmunkat. Segítsük őket évre 15, egy évre 30 Ft Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. nem könnyű megújulásukban! PALÓCFÖLD Kassai-Végh Miklós 74 7540 Nm NyV balassagyarmati telepe 2000 db Index: 25 925 �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK Ifjúság és politika Az ifjúsági vezetők, az ifjúság nevelésével foglalkozók annak idején — négy évvel ezelőtt — a jövőt tudatosan tervező, táv­ latokról gondoskodó politikai döntésként fogadták az ifjúságpolitikai határozatot. Megvalósítását az elmúlt évben felelős fórumok (Politikai Bizottság, a megyéi pártbizottság, a pártszervezetek) értékelték, de értékítéletet alkotott önmagáról, helyzetéről, felkészüléséről a KTSZ-vezetőségválasztás alkalmá­ val a legérdekeltebb fél, az ifjúság is. Négy év mérlegét megvonni, egy megye méreteiben gondol­ kodva is, egyetlen, szigorú terjedelmi korlátok közé fogott cikk­ ben - nem tartozik a könnyű feladatok sorába. Csábító volna a dolog könnyebbik felét megfogni: megírni, hogy hány fiatal kapott megbízatást és bizalmat különböző testületekben, hány munkatervben szerepel „kiemelt” feladatként az ifjúság neve­ lése; hány ezer, tízezer vagy éppen százezer forint áll a fiata­ lok neveléséhez rendelkezésre; hogy elcsitultak a generációs viták, higgadtabb a közvélekedés a fiatalok ügyeiben. Ha vi­ szont erről szólna a cikk — arról, hogy az ifjúságpolitika leg­ fontosabb alapelemei kialakultak -, igazat, de nem eleget szólna. A lényeg azonban nyilvánvaló: társadalmunk egészének fej­ lődése lehetővé teszi, ugyanakkor meg is követeli, hogy ezzel párhuzamosan az ifjúság gondolkodásmódja, magatartása, életformája is a kívánt ütemben fejlődjön. Nem kevesebbről van szó, mint a kommunista karakterű fiatalok felneveléséről; s ez az egész társadalom ügye és állandó feladata kell, hogy legyen. Ezért áll mai munkánk középpontjában az ifjúság esz­ mei, politikai nevelése. Ez - ma már aligha vitathatja valaki is — a szocializmus teljes felépítése szempontjából a legdöntőbb kérdések közé tartozik, hiszen olyan rétegről van szó, amely nemcsak alakítandó, formálandó, a felnőtt nemzedéknek bo­ nyolult „leckéket feladó” közeg, hanem cselekvő részese, ál­ landó mozgásban levő ereje is a társadalomnak. Sem a jelen, sem a jövő számára nem lehet ez közömbös, hiszen a jelen építőiről, alakítóiról, a jövő munkásosztályáról és annak veze­ tőiről van szó. Nemrégen (a múlt év novemberében) állapította meg a Po­ litikai Bizottság, hogy az „ifjúság körében végzett politikai ne­ velőmunka eredményeivel nem lehetünk elégedettek, színvo­ nalában mind a követelményektől, mind a lehetőségektől el­ marad.” Ezt akkor is el kell fogadnunk, ha tudjuk és nap mint nap tapasztaljuk, hogy az ifjúság jelentős többsége szorgal­ masan tanul, becsületesen dolgozik, készül a „felnőtt” életre; hogy gondolkodásában a szocialista eszmék hatása döntően érvényesül: a KISZ-tagok ismerik, elfogadják a párt politiká­ ját, ennek valóraváltásán - érdeke is ezt kívánja — dolgozik a fiatalság. A legjobbak — egyre többen — a párttagság sorai­ ban, tudatosan, elkötelezett módon végzett munkával is kife­ jezik politikai felismerésüket. Csak példaként említem azt a többezer fiatalt, aki az ifjúsá­ gi brigádokban dolgozik, több mint tízezer a száma a felnőtt brigádok fiatl tagjainak. Két a megye gazdasági fejlődésében is komoly szerepet játszó üzemünk KISZ-védnökséggel épült, és szólhatunk KISZ-alapszervezetekről, melyek többezer órát dolgoztak társadalmi munkában lakóhelyük szépítéséért, az óvodai-bölcsödei férőhelyek bővítéséért; akik minden „köz­ ponti megkeresés nélkül birtokba vették az utcát, és szenve­ délyes hangon, fiatal internacionalistákhoz méltón szóltak a chilei munkások hős harcáról, akik végig szinte együtt „har­ coltak" vietnami testvéreikkel. Ez a jogos elismerés pedig elég­ séges alap ahhoz, hogy a felnőtt társadalom megfelelő biza­ lommal legyen az ifjúság iránt. Akkor is, ha nem szabad, nem érdemes hallgatni azokról a nevelési gondokról, amelyek jelei a tapasztalható, fokozódó politikai aktivitás, a tisztességesen végzett munka mögött is jelen vannak. tény, hogy a fiatalok környezetüktől többnyire készen ka­ pott társadalomképben nem egy torzult nézetet is örököltek: nacionalizmust éppúgy, mint ultrabalos felfogást. Saját ta­ pasztalatuk azonban módosithatja, de meg is erősítheti a kispolgári társadalomszemlélet érveit. Terjed a közélet, a poli­ tika iránt közömbösség, tanulásban, az ismeretszerzésben meg­ mutatkozó igénytelenség. A becsületesen dolgozók mellett nem kevés azoknak a száma, akik csak annyit teljesítenek, amenynyit minimálisan megkövetelnek tőlük. A fiatalok nem lebecsü­ lendő száma nem mentes az anyagiasságtól, a „kevés mun­ ka — sok pénz” elmélettől. És legalább annyira elítélendő azok gondolkodása, akiket a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” elve vezérel, akik a közösségi érdek megsértése láttán sem szólnak: a fiatalok körében is létezik, sőt újratermelődik egy­ fajta kispolgáriasság, hol álradikális forradalmi hevület frá­ zisaiban, hol „a külvilág zajától mentes, csendes, békés ott­ hon” illúzióiban. Az ifjúság nevelésében legfőbb segítőerőnk maga a fiatal­ ság. Az a nagyszámú tisztségviselő, aki — ha megfelelően fel­ készül, ha szóban és tettben példát mutat — nézet- és vé­ leményformáló politikai erővé válhat. A vezetők, az ifjúkommunisták nevelése, politikai képzése, közéleti készségeinek fejlesztése nélkül eddigi eredményeink is veszendőbe mehetnek. Akit a mélyvízbe dobnak, vagy megta­ nul úszni, vagy elsüllyed megfelelő segítség nélkül. Politizálóbb légkör megteremtéséről — amelyben fejlődik, gyarapodik a fiatal vitakészsége, formálódik gondolkodása, alakul magatartása - a fiatalok körében mindenek előtt az adott KISZ-közösségnek kell gondoskodni. Valójában azonban a nevelésben érdekeltek összehangolt tevékenysége szükséges. Újra és újra meg kell a fiatalsággal együtt tanulni, hogy nem lehet a hibák, elítélendő jelenségek, pozícióinkat gyengítő tü­ netek ellen harcolni úgy, hogy ezt a harcot öt vagy tíz ember vállalja magára. A család az a nevelő közösség, amely a felnövekvő ember­ ben a köz ügyei iránti érzékenységet kialakítja, amely a magánés közéleti harmónia iránti igényeket megalapozhatja. S a munkahely az a terep, ahol nemcsak munkadarabok készül­ nek, hanem emberi kapcsolatok, példák, magatartásformák épülnek. A lógós, a fusizó, a követelőző, a kizárólag a bo­ ríték vastagsága alapján gondolkodó fiatalok (ilyenek is van­ nak, sajnos nem elvétve) felfogása nem független a környe­ zetben tapasztalt példáktól. A társadalmi felelősségvállalás, a nevelés tartalmában ki­ fejeződő egységes törődés éppen ezért döntő tényező az ifjú­ ság eszmei, politikai tudatának formálásában. S éppen ennek fogyatékosságaival találkozunk nap mint nap. Azt hiszem, a felnőtt társadalomnak vannak adósságai atekintetben, hogy az ifjúságot jobban bevonjuk a hétköznapi tennivalók végzé­ sébe - a holnap alakításának nagy kérdéseiben is. Nap mint nap tapasztalható, hogy akik jobban részesei, alakítói, formálói környezetüknek, akik közéleti tevékenységet fejtenek ki, tudják, hogy felelősek — mindenki felelős — nap­ jaink „történelméért”, érzik munkájuk eredményét is. A fiatalok az észt, érzelmet, fantáziát követelő cselekvést szeretik igazán, és nem a tétlen félrehúzódást. A tevékeny­ ség örömével pedig a tanulóévek alatt, már a családban kell megismertetni őket. Továbbá ... Üzemeinkben is gyakran találni példát az if­ 3 �júságpolitika leszűkítésére. Küldöttértekezleten fogalmazták meg a fiatalok, hogy a gazdaságvezetés a közösségnek biz­ tosított anyagi juttatással „tudta le” feladatát, s éppen a legfontosabbról feledkezett el: a fiatal dolgozók neveléséről. A munka rendszeres értékelésével, a kiemelkedő munka er­ kölcsi-anyagi elismerésével, a fiatalok kezdeményezése, ja­ vaslatai felhasználásával, fiatal kolléktiváknak adott önálló megbízatásokkal ma még ritkán élnek munkahelyi vezetőink. A szabad idő kulturált felhasználásához, a művelődési igény kielégítéséhez a feltételek a falvakban a legmostohábbak. A KISZ megyebizottságnak anyagilag is módja van - támogatja is — a tanáccsal közös beruházásban épülő klubkönyvtárak építését, ahol a KISZ-nek is alakítanak ki helyiséget. Meg­ Másokért élni A magyar nyelv értelmező szótárából a következő definiciókat kölcsönöztük. Köz — „Valamely nagyobb közösség, például társadalom, nemzet, állam.” Il­ lusztrálásul álljanak itt Madách nemes pátoszú szeépveretű sorai: „Enyésszen az egyén, ha él a köz Mely egyenesekből nagy egészt csinál.” Közélet — „Azon emberi tevékenységek és folyamatok összesége, amelyék a népközösség állami, politikai életével, el­ sősorban az állami vezető szervek és ha­ tóságok munkájával, működésével kap­ csolatosak. Más oldalról: a közösség po­ litikai társadalmi élete, tevékenysége, életviszonyai. Az egyén részvétele ebben: (a magánélettel ellentétben) a nyilvános társadalmi élet.” Magánélet — „Az az életmód, amely­ ben valaki elzárkózik a politikai, közéle­ ti tevékenység elől, és nem szerepel a nyilvánosság előtt.” Porta a sűrűlléces ke­ rítés mögött, ahová a világ szeme elől visszavonulni szoktak. Kapcsolódási pontok közélet és ma­ gánélet között? Sok helyen érintkezik a 4 hökkentő, hogy átadás után ilyen féltételek mellett is nem­ egyszer kell közelharcot vívni azért, hogy mégis „beengedjék” a fiatalokat. Ugyanakkor arra még nem figyeltünk fel eléggé, hogy például a parókián ifjúsági klub működik, ahová, mitagadás, KlSZ-tagok is jártak, mert ott a legújabb lemezeket lehetett (s bizonyára mást is lehet) hallani... Ifjúság és politika — összetartozó fogalmak. Nem lehet politikai programunkat támogatni, megvalósításáért dolgoz­ ni, jövőnket megalapozni és építeni úgy, hogy az ifjúság ne­ velésére ne összpontosítanánk figyelmünket. Az ifjúság — nem­ zeti érték. A vele való okos gondoskodás közös felelősségünk. Deák Gábor kettő. Jó szem, jó érzék, helyes vágá­ nyon futó gondolat kell a határvonal meghúzásához. Ha lehet ilyen vonalat meghúzni ... „A faluban a magánélet is közélet, te­ hát ennek is a legtökéletesebb, nyilvá­ nosság szellemében kell folynia." (Móricz) 2. A társadalom fejlődésének alapvető igénye, hogy „társadalmi életünk demok­ ratizmusának fejlődése, a helyi önálló­ ság és öntevékenység igényének és lelehetőségének növekedése járjon jobban együtt a fiatalokkal közéleti, politikai ak­ tivizálásával, ilyen irányú igényeik kielé­ gítésével.” (Idézet az MSZMP Központi Bizottsága ifjúságpolitikai határozatából) 3. Élénken él még bennem a jelenet. Egy üzemvezetővel beszélgettem. A notesz már zárva volt a toll is beletűzve, ami­ kor szó került az üzemben dolgozó fia­ talokról. Az üzemvezető, jó ötvenes férfi, kicsit szeretettel, de árnyalatnyi bosszankodással a hangjában mondta: - Ezeknek a világon mindenben ben­ ne kell lenniük. Leesett egy darab sza­ lonna a padlóra? Felveszik, de rögtön meg is jegyzik: aztán, ha baleset lesz, ne nekünk tegyen szemrehányást, Jani bácsi! Várni kell a szerszámra? Nem jön az anyag? Az nem létezik, hogy vala­ melyik srác rám ne nyitna: azért fizetnek minket, hogy a plafonon számoljuk a re­ pedéseket, vagy azért, hogy dolgozzunk? Persze, hogy igazuk van, de sietnek is kipakolni vele! Én meg már hozzászok­ tam az idősebb szakikhoz, azok három­ szor is megforgatták a szájukban a szót, mire kimondták. Most, hogy jött a nagy fiatalítás, hozzá kell igazodnom a for­ rófejű huszonévesékhez. - Baj, hogy forrófejűek? Hogy izgá­ gák? - Nem baj. Mondtam már, legtöbb­ ször igazuk van, a jószándékukban meg azóta eszembe se jut kételkedni, amióta beleszagoltam az egyik beszélgetésük­ be. Lelkiztek, ahogy ők mondják. Viszszás esetekről folyt a szó, az élet fonák helyzeteiről. Egyikőjük nekiszegezte a kér­ dést a többinek: feltétlenül nekünk és most kell megváltani a világot? Mire na­ gyon határozottan és komolyan jött mit jött? valósággal csattant, mint a pus­ kalövés! — a válasz: nekünk most kell megpróbálnunk! Nem véletlen, hogy Jani bácsinak fel­ tűnt a gyors fiatalítás következtében �gyorsan megváltozott légkör. Fiatalság és minden iránti fogékonyság — szoro­ san összetartozók. Akiben a napi apró gondok, a hétköznapi kis csaták eltompították a köz iránti érzékenységet, aki előbb kivonja a várható haszonból a várható következményeket, és csak plusz előjelű „eredmény” után hajlandó szól­ ni, cselekedni, az nem fiatal már igazán, még ha harmincon innen van is. A szív, az erő és a bátorság nem mate­ matika dolga. 4. Egy KISZ-oktatáson a propagandista kategóriákra osztotta a 14—26 éves fia­ talokat a társadalom életében, a köz­ életben elfoglalt helyük szerint. A cso­ portosítás a következőképpen hangzott: 1. A legjelentősebb - létszámban, po­ litikai súlyában ma már meghatározó jellegű — csoportot azok a politikailag aktív fiatalok alkotják, akik tudatosan kiállnak szocialista társadalmunk való­ sága mellett, akik a munkában vállalják féladataikat. Többre törekednek a tanu­ lásban és a közéletben, részt kérnek a politikai életből, a KISZ-ben, vagy a szakszervezetekben, vagy akár sportkö­ rökben végeznek közhasznú munkát. Azok tehát, akik akarnak is, tudnak is kötelességeiken felüli pluszt adni. 2. Egy másik nagy csoport tagjai azok a fiatalok, akik a munkában és tanu­ lásban becsülettel eleget tesznek köte­ lességeiknek de passzívak a politikai, kö­ zösségi életben. Ők a tartalékcsapat. Őszinte szóval, nemes célokkal, vonzó feladatokkal cselekvésre késztethetők. 3. Egy külön, kisebb csoportot alkot­ nak azok, akikben él a lendület, a tett­ vágy, de akik még nem eléggé kiforrott egyéniségek ahhoz, hogy cselekvési igé­ nyüket a szűkebb közösség vagy a tár­ sadalom érdekében hasznosítsák. Inga­ doznak a közhasznú és az öncélú, a ha­ ladó és a látszatra ellenzékieskedő cse­ lekvési formák között. 4. Ebbe a csoportba soroljuk azokat, akik számára a munka és a tanulás csak kényszerű kötelesség. Ők a mának élnek. Az élet igazán szép, tartalmas területein legfeljebb csak előfordulgatnak. 5. Létszámban legkisebb, talán a leg­ nagyobb figyelmet érdemlő csoportot társadalmunk tudatos ellenségei alkot­ ják. A besorolás erősen elméleti jellegű. A cselekvést és annak belső indítékait, a szándék, a tett és a cél harmóniáját nem lehet kilóra mérni. Az egyéniség sokszínű, jónak és rossznak elegye, ne­ hezen tűr bárminemű kategorizálást. 5. M. Sándor külsőre amolyan arany-kö­ zéputas fiú. Húszon inneni. Szolidan öl­ tözik, gondosan nyírt, rövid frizurát visel. Ha nem tudnám, hogy a város bármely presszójában törzsvendégnek számít, azt mondanám, Sándor a mama kedvence. Megkérdeztem tőle, miből futja neki er­ re a nagy életre. — Én keresem rá a pénzt, tehetem! — Nézz körül a világban. Itt háború, amott kisebb csetepaté, a harmadik he­ lyen puccs, a negyediken éhinség, leg­ újabban az energiaválság. Soroljam a hecceket tovább? Hát tudom én, mikor üt be a krach?! Az egész világ egy nagy rendetlenség. Nem az én dolgom a rend­ csinálás, én ahhoz kisember vagyok, meg az alkatom se olyan harcias. Hát akkor már a legjobb, amit tehetek, hogy élem világomat. Nem csinálok botrá­ nyokat, nem rúgom fel a dobot, tehát senkinek nincs az életembe beleszólása. Sándor egyébként - ha nem pakolja ki nézeteit — nem lóg ki a sorból. A munkahelyén nincs semmi baj vele, sőt, társadalmi munkára is elmegy, ha szól­ nak, mert szereti a társaságot. gyon rossz dolog. De még rosszabb az, hogy ezt senki sem veszi észre! Az em­ ber persze eljár, szokásból. De komo­ lyan mondom, többet érne, ha az egész társaság elmenne udvart söpörni. Ak­ kor legalább a hasznosság illuziója vi­ gasztalna. Sokat emlegetett, divatbajött dolog manapság az ifjúság klubmozgalma. Va­ lóban, kevés olyan község vagy éppen lakóterület akad, ahol ne működne if­ júsági klub. Egymás társaságában, a leg­ különfélébb programokban vehetnek itt részt a fiatalok. Hetente akár többször is randevút adnak egymásnak. Lehet akkor a fiatalok közéleti tevé­ kenységének egyik fóruma a klub? Le­ het, de csak, ha valóban a közélet mű­ helyévé teszik, Nem a klubfenntartók dolga ez, nem a helyi vezetőké, nem bárki más kívülállóé, hanem egyedül a fiataloké, akiknek otthona a klub. Jó, ha van benne magnó, tévé, lemezjátszó, 6 asztali foci, de ne csak ezek legyenek, s ne mindenkor ezek játsszák a „fősze­ Kissé extrém a gondolattársítás, de vál­ laljuk rizikóját: tegyük fél, hogy a köz- repet”. Mert így a klub lehet prima kis életiség egy ízletes sütemény, amelynek játékbarlang. Azonaban csak az, és sem­ elkészítéséhez pontos recept kell. Mi­ mi több. De a közélet igazi műhelymunkája lyen alkotóelemekből keverhetjük ki a folyhat abban a klubban, ahová időn­ tésztáját? Mi kell a közéletiséghez? Mindenekelőtt kell hozzá fórum: meg­ ként meghívják a helyi tanács elnökét, felelő alkalom a közéletiség gyakorlá­ az iskola igazgatóját, a pártszervezet sához. Nem elég a jelzést fogni, befo­ titkárát, egy-egy üzem vagy gazdaság gadni, szelektálni, saját tartalékból pluszt vezetőjét. Vendégnek és vendéglátónak hozzáadni — továbbítani kell. Méghozzá egyaránt hasznos a találkozás. Minde­ a továbbítandóknak megfelelő fórumon. nekelőtt tájékozottságot ad a fiatalok­ nak hogy könnyebben eligazodjanak szű­ Lehet a közéletiség fóruma a fiatalok kebb közösségük életében. Támpontot ad számára a KISZ-gyűlés? De mennyire! a meghívottnak a további tervezéshez. Sőt, nemcsak fóruma, iskolája is! Alkalmat mindkét félnek a problémák Miért? Lehet másmilyen is? Lehet. Ha „kiteregetésére". És lehetőséget, ugyan­ a vezetőség fontossága tudatában felül csak mindkét félnék, a tettek mezejére az emelvényre, és onnan beszél „le” a lépéshez. Mégpedig egymást segítve, tagságnak. Ha a titkár iskolásan elda­ mindenkiért dolgozva. rálja a mondandóját és utána felteszi A klub nyitotta lehetőségek szinte a az örökzöld kérdést: van valakinek hoz­ felsorolhatatlanságig gazdagok. És ahol zászólása? Már akkor inkább vállalja nincs klub? legalább az őszinteséget, és kérdezzen Nőket foglalkoztató üzem „lányai” ép­ így: ugye, nem akartok hozzászólni? pen erre panaszkodnak. A közéletiséget tanulni kell. Gondol­ - Évek óta képtelenek vagyunk egy kozva tanulni és tanulás közben gyako­ helyiséghez jutni, ami végre már a miénk rolni. Ezek szerint egy „igazi”, vérbő lehetne. Már a két évvel ezelőtti KISZKISZ-oktatás a közéletiség ragyogó is­ választásokon is a legforróbb témák kö­ kolája lehet. zött szerepelt a klubhiány, azóta is Ha olyan. Ha a sok tárgyi ismeret ugyanaz a helyzet. Már nem tudjuk, ki­ mellé szókincset, vitakészséget is ad a hez forduljunk, mit csináljunk ... fiataloknak. Ha felruházza őket a má­ — Végtelenül csodálkozom a tanács­ sok előtti szólás nem könnyű mestersé­ talanságukon - mondja az üzem veze­ gével, tehetségével. Hogy a szereplés tője. — Klubjuk valóban nincs a lányok­ természetes drukkja ne lehessen leküzd­ nak, de miért? Ott voltam azon a két hetetlen akadály. évvel ezelőtti választáson is, meg a leg­ De lehet a KISZ-oktatás másmilyen is. utóbbin is. Már két esztendeje meg­ Ha a propagandista kézbe fogja a bros­ mondtam: keressenek valahol egy meg­ surát, lelkiismeretesen felolvassa: ha a felelő helyiséget, foglalják le, béreljék ki, fiatalok eközben unatkoznak, kornya- a többire ne legyen gondjuk. Az összes doznak, ha már hazafelé menet sem em­ anyagit az üzem vállalja. De azt már lékeznek az óktatás témájára, akkor az mégse várják, hogy majd én megyek ne­ oktatás nem a közéletiség iskolája, ha­ kik helyiséget keresni! Azt hiszem, ez nem a szó rossz értelmében vett szemi­ elég világos beszéd, érthettek volna be­ nárium. lőle a lányok! Valamit nekik is tenniük — Nálunk évről-évre ugyanaz a srác kell a klubért, végülis az övék lenne, szól hozzá. Ez már magában véve is na­ nem? 5 �A közéletiség gyakorlása bizonyos fo­ kú aktivitás nélkül elképzelhetetlen. S ha ez az aktivitás már a kezdet kezdetén, a lehetséges fórum megteremtésekor elszivárog, akkor mi maradna a műhely­ munkára ? 7 A közéletiség „kikeveréséhez" szükséges többi alkotóelemekről egy salgótarjáni nagyüzem fiataljaivaI beszélgetünk. A beszélgetőpartnerek: L. Dezső, F. Erzsé­ bet, S. Zoltán, D. Márta, V. István, és N. Péter. Ők hatan egy olyan KlSZ-alapszervezet tagjai, amely a legjobbnak ki­ járó gyári vándorzászló várományosa. Szerintük milyen feltételek azok, amelye­ ket nem nélkülözhet a közéleti tevékeny­ ség? F. Erzsébet: — Tájékozottság. Nélkülöz­ hetetlen ahhoz, hogy az ember ne csak nézzen, hanem lásson is. Ne csak be­ fogadja az információt, hanem tudjon is vele mit kezdeni. Aki nem tájékozott, az nem is lehet a köz dolgai iránt érzékeny, fogékony. N. Péter: - Akkor már tisztázzuk azt is, hogy mit értünk mi a köz dolgain. Köz­ ügyek szerintem azok, amelyek minden embert érintenek valamilyen formában, ha nem is egyforma erővel. Itt van pél­ dául a környezetszennyeződés, amely vastagon belefér a közügyek első kate­ góriájába. D. Márta: - Aki tehát környezetünk tisztaságáért tesz valmit, az közéleti em­ ber? L. Dezső: — Ha ez a kötelessége, ak­ kor nem. Heyerdahl viszont, aki az óceá­ nok szennyeződéséről adott vészjelet, közéleti embernek számítható. Aki közé­ leti ember, annak három nagy terüle­ ten kell véleményt nyilvánítania. Mikrokörnyezetében és az ehhez kapcsolódó témákban. Az ország ügyeiben. És bizo­ nyos általános emberi jellemzők kapcsán, amelyek már nem szoríthatók határok közé. V. István: - Szólni, jelezni, véleményt nyilvánítani! És a tették? A munka? Azt sem lehet kizárni a körből! Az érdeklő­ dés, a fogékonyság csak tettekkel páro­ sulva alkothat közéletiséget! D. Márta : - Közéleti tettekre nem mindenkinek van lehetősége. Lehet a jel­ zés is cselekvés! Persze csak akkor, ha nem a magam dolgában teszem, hanem közösségemért. És ha én ezt belső kény­ szernek engedelmeskedve teszem, akkor részt kértem a közéletből. N. Péter: — Persze, a tájékozottság mellett lehetőségre is szükség van. El­ képzelhető, hogy vadakinek fáj egy prob­ léma, szeretne is valamit tenni ellene, de nincs abban a helyzetben ... L. Dezső: — Lehetősége mindenkinek van! Ha elfogadnánk Péter tételét, ké­ nyelmes kiskaput adnánk egy sereg lus­ ta, közömbös embernek. Mentségükre 6 elég volna a lehetőségek hiányát felhoz­ ni! Valamilyen lehetőséggel mindenkiél­ het, csak tudnia kell, hogy melyikkel. Ezzel viszont ismét a tájékozottsághoz jutottunk. S. Zoltán: — Bizonyos didaktikai kész­ ség is a feltételek sorába tartozik. Egyik társunk páldául azért nem jött el erre a beszélgetésre, mert minket, hatunkat is soknak talált ahhoz, hogy elmondja előt­ tünk a véleményét. Pedig vannak jó meg­ látásai. Csak lámpalázas. L. Dezső: — És ami szerintem még na­ gyon fontos: a közéletiség kibontakozá­ sa egészséges légkör nélkül lehetetlen. Ennek megteremtése persze országos ügy, és országos viszonylatban szerintem meg is van. Helyileg viszont annyira nincs, hogy már maga ez a szótársítás: egész­ séges légkör — sokszor szinte szólamként hat. F. Erzsébet: — Ezért aztán könnyen rá­ sütik az emberre a nagyszájúság bélye­ gét, ha szóvátesz valamit. — Milyen formáit ismeritek a közéleti megnyiIvánulásoknak? V. István: - A szólás és a tettek. L. Dezső: — Itt van például a társa­ dalmi munka. Építünk egy játszóteret. Kézzelfoghatóbb, alkotóbb jellegűnek tűnhet, mint mondjuk az, hogy valaki szóvá tesz egy problémát. Előbbinek na­ gyobb a biztonsága, utóbbi viszont sze­ rintem a közélet szempontjából többet je­ lenthet. A szólás elindíthat egy folyama­ tot, egy láncreakciót, ami — ha kiforrja maggát — beláthatatlan eredményeket hozhat. Elindíthat. Az utolsó szótagra tet­ tem a hangsúlyt. D. Márta: — Szólást és tettet nem le­ het különválasztani. Mindennek van egy elméleti és egy gyakorlati oldala, a ket­ tő együtt képezi az egészet. N. Péter: — Egyáltalán, kell különö­ sebb észbéli képesség ahhoz, hogy va­ laki közéleti ember lehessen? Más agyá­ ban is megszülethet az isteni szikra! L. Dezső: — Azért ezzel a társadalmi munkával vigyázzunk! Ha bárki, ismerve tisztelve a célt, valóban azért megy, hogy dolgozzon, az közéleti megmozdulás, aláírom. De aki csak azért sziveskedik megjelenni, hogy lássák? Hogy piros pontot szerezzen akár a főnökénél, akár a KISZ-titkárnál? Annak mi köze a közéletiséghez? N. Péter: — Aki bármiféle kényszertől hajtva jön, az buta ember, mert igába lehet hajtani! - A közélet fórumai ma már általá­ ban adottak. A fiatalok ott vannak eze­ ken a fórumokon, sokszor mégis csak a csendes szemlélődő szerepét vállalják. Nem mindig vállalkoznak bírálatra. Miért? V. István: - Kell a bírálathoz funkció is! Hogy az ember hátulról is biztosít­ hassa magát! Mert vannak összekulcsolt kezek itt is, meg más itt is. D. Márta: - Meg kell választani, hogy hol, mikor, mit mond el az ember. A főnök bírálója például számíthat a „ho­ noráriumra”! F. Erzsébet: — De gyerekek! Hát túl vagyunk már ezen, nem? Persze, hogy nézze meg az ember, hogy mit mond, és legyen igaza! S. Zoltán: - És akkor úgy jár, mint az a bizonyos bogár Arany János Családi körében ... N. Péter: — Lehet, hogy kap az ember egy-két pofont. Ennek a kockázatát vál­ lalni kell. Ma még igen. Az első pofon után lehet az ember óvatosabb, megfon­ toltabb, változtathat a taktikáján, csak a háttérbe vissza ne vonuljon. Számolni kell azzal, hogy a bírálattal, főleg, ha az személyt érint, veszíteni is lehet. Va­ lakinek a vereséget is vállalnia kell! L. Dezső: — Aki egyszer s mindenkor­ ra, egész életére befogja a száját, az nagyon rosszul érzi magát. Nem szeret­ nék a bőrében lenni. Aki szól, annak sokszor egyetlen kártérítése a jó közér­ zet. Mégis, én is azt mondom: nem igaz az, hogy nem éri meg szólni. Előbb-utóbb meghozza az eredményt. Egyébként is, aki azt kezdi el latolgatni, hogy „meg­ éri-e, vagy sem”, abból már nem lesz énekes halott. Úgyis arra a következte­ tésre jut, hogy nem éri meg: tehát hall­ gat. Ez nem számítás, hanem meggyőző­ dés dolga! 8 L.-né csinos fiatalasszony. A legutób­ bi választás óta tanácstag. Városi lakos, de körzete meglehetősen falusias jelle­ gű. Az ügyék is, amellyel választói fel­ keresik, félig városias, félig falusias élet­ módra vallanak. De nem ez, ami számá­ ra nehézséget jelentett. — A KISZ jelöltje voltam, s ez bizo­ nyos kötelezettséget is jelent. A tanács­ ban fokozottan kell a fiatalok érdekeit képviselnem. De a körzet nemcsak az ifjúságból áll! Úgy kell tehát dolgoznom, hogy felnőtt választók ne vethessék a szememre, hogy elfogult vagyok, velük nem törődöm, de a fiatalok se érezzék magukat becsapva, megcsalatva. Hát ez aztán igazán nem könnyű dolog! — Megbántad, megbízatást? hogy elvállaltad a — Szó sincs róla! Nagyszerű dolog tanácstagnak lenni! Persze nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne hangozzék nagyképűen. Mégis vállalnom kell a nagyképűség ódiumát, mert kikívánkozik belőlem: amióta tanácstag vagyok, fon­ tos embernek érzem magam. Felnőttebb­ nek, ha így jobban tetszik. Több száz ember bizalmát érzem. A bőrömön, a zsigereimben. Hozzám csöngetnek be ügyes-bajos dolgaikkal, rámbízzák gond­ jaikat. Lehet, hogy ezek nagy szavak, de nem a nyilatkozás kedvéért mondom: ér­ �Ma közérzet... tékesebb az életem, mert nemcsak a ma­ gam életét élem, hanem többszáz mási­ két is. A másokért élés pedig számomra nem kevesebb a boldogságnál! Riport szakmunkástanulókkal (és önmagammal) 9 A másokért élés ideálja vezette azt az asszonyt is, aki egy munkahelyi értekez­ let alkalmával felállt, és igen kemény szavakat mondott. Jelenlévő főnökéről elmondta, hogy az vajmi keveset tesz a jó munkahelyi légkörért. Sőt! Nem sokat törődik a kellő munkafeltételek biztosí­ tásával sem. Egyszóval nem való posztjá­ ra, és az egész munkahely előrehaladása lehetetlen addig, amíg ilyen a vezető. Valamennyi állítását konkrétumokkal iga­ zolta. Az arcán elszántság ült, látszott, hogy régóta készül erre a „kipakolásra”. Igaza tudatában mondta végig mondan­ dóját, a végére mégis belepirosodott. Ezen a helyen, ebben a közösségben szokatlannak, mi több, fantasztikus eset­ nek számított a „kirohanás”. A főnök végighallgatta, majd szót kért. A válasz körülbelül így hangzott: — Köszönöm a bírálatot, az őszinte szót mindenki csak örömmel fogadhatja. Még ha talán elevenére tapintanak, ak­ kor is. Az építő bírálatból csak tanulni lehet. Majd óvatos, leheletfinom kanyar, a folytatás lényege pedig már ez volt: - Az elvtársnő kapott egy fontos fe­ ladatot. Még mindig nem látom, hogy elkészült volna. Mi lesz, kérem, a ha­ táridővel? És a multkori munkája? Én igen elnéző vagyok, de még így is elé­ gedetlenségemnek kell hangot adnom! Stb. stb. stb. A bíráló asszony fejére olvasta mindazt, amiért az egész kollek­ tíva felelős. Tartott ez egészen addig, míg a felsőbb szerv képviselője meg nem elégelte, és véget nem vetett neki, mond­ ván : - Itt most nem az elvtársnőről van szó, hanem a vezető magatartásáról! Summa-summárum: a közösség túl­ nyomó többsége napok alatt lebetege­ dett. Inkább a táppénz, mint az állásfog­ lalás! A felsőbb szerv képviselője távo­ zott, az asszony maradt. És indult a cécó Az idegeit kórházban hozták rendbe. Az eset valódi. Általános? Szerencsére nem. Egyedi? Sajnos, nem. 10 Szintén fiatalok szájából hangzott el a szentencia: — Az ember bármi fonákságot szóvá tehet. Bírálhat tényt is, személyt is. De soha nem szabad megvárni, hogy elfa­ juljon a dolog, mert annak csak gorom­ ba vége leheet. Apró ügyekben, naponta kell alakítani helyére tenni a közéletet. Ezt bárki kisember rizikómentesen meg­ teheti. Szendi Márta „Szakmunkásképző Iskoláink a munkásosztály fő utánpótlási bázisai. Sze­ repüket a megye dinamikusan változó munkaerőigényeinek biztosításában fokozni kell. A szakmunkásképzés korszerű feltételeinek megteremtése, szi­ lárd elméleti és szakmai ismeretekkel felvértezett ifjúmunkások képzése alapvető politikai érdekünk." (Közoktatáspolitikánk megyei feladatai: az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának 1972. október 25-i határozata.) ... holnap osztályfelfogás. Hiába a figyelmeztetés; most amikor már toll és papír van előttem, nem állom meg az általánosítás nélkül, ha mégoly túlzó­ nak tűnik is. Pedig régi, jó beszélgetőparnerem — jobb híján így nevezem, többnek ő nem engedné -, aki az élenem egy területének avatottabb isme­ rője nálam, előre figyelmeztetett: „Az­ tán semmi gőzölgés, ideológiai felhám! Ezek az élettől tanulnak az életnek. Há­ rom nap iskola, három nap munka. Gondolhatod, hogy melyik lehet a ket­ tő közül az iskola.” Azt hiszem, ha erre nem ilyen élességgel figyelmeztet, más nyomon indulok el, pedig magam is tutam arról, amire a figyelmem ráirányí­ totta. Iskoláink egyike sem laboratórium. Ezer szállal kötődnek az adott település életéhez. Mégis minden iskola tanulója elsősorban tanuló. A szakmunkástanu ­ ló éppannyira tanuló, mint a gimnazis­ ta, vagy a „gépiparis”. Ebben nincs különbség. Ha tehát valamit hasonlí­ tunk valamihez, akkor az a valami biz­ tosan létezik is. Van tehát iskola is. Nem olajcsepp úszik az élet felszínén. Az iskola A 211. sz. Szakmunkásképző Iskola kí­ vülről modern, szinte a Bauhaus elvei alapján építettnek vélem. A homlokzat tagoltsága, az ablakok elhelyezése tökételes funkcionalitást sejtet. Közismert, az épület túlzsúfolt, nincsenek szertá­ rak, az amúgyis keskeny folyosókat szer­ tári szekrények szűkítik. Minden hibáját a benne dolgozók és tanulók tudnák elmondani. Az iskola persze mindenkor nevelt, tanított; ez az iskola is, mint a város többi iskolája, ha nem is függet­ lenül az objektum adottságaitól. Idézhetnénk statisztikákat, mennyi ta­ nuló végzett, hányan szereztek szakmun­ kásbizonyítványt. A város üzemeiben dol­ gozó szakmunkások 18-20 korosztálya itt szerzett szakképesítést, tehát a 35— 38 éves korúakig ebben az intézetben kapták meg a szakmai útravalót. En­ gem persze a ma tanulói izgattak. Ve­ lük beszélgettem a diákotthon és az is­ kola klubjában. A diákotthonosokkal félszegebben, inkább nekem felelgetve; az iskola klubjában viszont parázs vita folyt, elég lett volna a bekapcsolt Phi­ lips magnót otthagynom. A magnónak persze megvan az a hátránya, hogy nem őriz meg arcokat, beszédes gesz­ tusokat, mimikát, olykor hangsúlyokat sem. És azt sem tudom odaírni a csak töredékében felhasznált szövegrészek elé, hogy „P. S. harmadéves:”, „C. Gy. elsős:", stb. Beszélgetünk, bemutatkozás nélkül. „Én elégedett vagyok a mostani isko­ lával. Nem ilyen korszerű iskolába jár­ tam otthon. Az kicsi volt. Vasárnap templomnak használták, hétközben meg iskolának. Kis falu a miénk, nyolcadik­ ban csak öten voltunk.” Kojnok József nevelési igazgatóhe­ lyettes: „Az új iskola szinte álom lesz, mint ahogy ez is álom volt a koráb­ bihoz képest. A Malinovszkij úti iskola alagsorában kezdtünk 1951-ben. Jog­ elődünk a Rima tánciskolája volt. Mi­ után a ferencesek rendházát állami tu­ lajdonba vették, oda költöztünk. Az most az „alsóiskola”. Ide 1964. janu­ árjában költöztünk. Átadás 1964. ápri­ lis 9-én volt. Még őrzöm a beszédet, amit a KISZ-titkárnak írtam. A mosta­ niak, - a Brunda például - már ma­ gúk írják a beszédüket, hozzászólásu­ kat." Neki is én termelek „Általában a szülők ijesztenek rá a gyerekekre. A gimnazistáknak vagy a gépiparisoknak azt mondják: No fiam, ha nem tanulsz, mehetsz iparitanuló­ nak.” „Például tavaly akartunk rendezni egy klubdélutánt. Elmentünk a Bolyaiba. Azt 7 �hiszem elsősekhez. El akartuk hívni őket. Nem jöttek el. Azt mondták: „emtéhások ..." Kisebbrendűek? Az osztályfő­ nökük is ellenezte.” „Ők azt tartják (gimnazisták), hogy az ő iskolájuk magasabb szinten van. De a műszakiakban nincsenek olyanok, mint mi. Ők úgy érzik, ők a menők. Pe­ dig szerintem egyáltalán nem. Egy bi­ zonyos önteltség van. Nem akarják el­ ismerni, hogyha ő még továbbtanul, neki is én fogok termelni. Ezt valahogy nem érzékelik, hanem egyszerűen lené­ zik az embert. Nem érdemes erről vitat­ kozni. Sokszor elmondtuk ezt városi kül­ döttértekezleteken is. Mindenki hallga­ tott. Megmondtuk szemükbe az igaz­ ságot. Csak tátották a szájukat. Az igaz hogy mi kaptuk a legőszintébb tapsot.” „Vegyünk egy tankönyvet, mondjuk történelmet és magyart, a gimnázium­ ból és tőlünk. A mi tankönyvünkben megvan ugyanaz az anyag, csak nem olyan részletesen, mint a gimnáziumi­ ban. Például a miénkben nincs benne, hogy Petőfinek a híd alatt megpödör­ ték a bajuszát - mert ők ezt nevezik több tudásnak. Nem ezt kell tudni. Ha­ nem — valójában mi volt.” Horváth László igazgató: „Nekem is felvetették ezt a kérdést a tanulók. Kér­ déssel válaszoltam. Hány olyan olyan van köztetek, akinek a tesvére középis­ kolában tanul? Szép számmal vannak ilyenek. Tőlük kérdeztem meg, érzik-e a különbséget velük szemben. Nem mondták. Nem olyan éles az ellentét, mint ahogy egyedi esetekből a gyerekek meg­ itélik. Valamikor, amikor ez még igaz volt, negatív vélemány alakult ki ró­ lunk. A közvélemény ehhez mindmáig makacsul ragaszkodik." Kojnok József nevelési igazgatóhelyetttes: „A mi feladatunk elsősorban a munkára nevelés. Lehet, hogy elfogul­ tak vagyunk, de ezt a tevékenységet más középiskolánál eredményesebben végeztük. Gyerekeinkről általában kül­ sőségek alapján itélkeznek. Egyébként más középiskolások jóval nagyobb szám­ ban viselkednek botrányos módon. Er­ ről a BM-szervek tudnának többet mon­ dani ...” Szakma teszi az embert „Mi négyen üvegfúvók vagyunk. Négy napot dolgozunk, kettőt tanulunk. Első­ ben még volt három nap iskola. Meg kémia, fizika. Szerintem másodévben elég a két nap, mert nem emeltszintű. A szakmai tudást elsajátítjuk.” „A három nap az iskolában elegen­ dő szerintem. Mert aki a szakmáját megszereti, annak nem kell annyit ta­ nulni. Ipari tanulóknak általában a szak­ mát kell megszeretni, nem a tanulást. Minden szakmának van könnyebb, ne­ hezebb része. Tanulás is kell, hogy el­ méletileg is értse az ember. Én szerin­ tem a gyakorlat többet jelent.” 8 Kojnok József nevelési igazgatóhe­ József Attila és a négyütemű motor lyettes: „örökkön vitatott problémára az Nem érdektelen kitérő, amit a riport elméleti és a gyakorlati oktatás ará­ nya. A szakoktatók és az üzemek véle­ készítője egyetlen, tehát nem elegendő, ménye egyértelmű: szakmát a gyakor­ sőt nem is eléggé jellemző példával alá­ latban lehet megtanulni. De a jövőt kell támaszt. Elfogult ő is. nézni. Ezek a gyerekek a jövő félszázad Munkás témájú írást az utóbbi idő­ munkásai. Ha most még a manuális ben nem is olvastatok? munka van előtérben a magyar ipar­ ban, nem biztos, hogy így lesz 20 év - Kertész Ákos nevét hallottátok? múlva is. Nagy összefüggésekben gon­ dolkodó, szélesebb látóhatárú szakmun­ - Senkinek nincs benne a tankönyvé­ kásokra van szükség.” ben? „Nálunk legalábbis a sütőiparban, a -De igen. Tanultunk tőle valamit. A gyakorlat az első. Olyan tantárgyak címét már elfelejtettem. Valamilyen vers, vannak, amelyek egyáltalán nem a vagy ilyesfajta volt. Már nem emlék­ szakmához kapcsolódnak. Középfokú szem, miről szólt. anyag. Például gépismeret is. Szerintem Most nemrégiben olvastuk az Anti­ ezt fölösleges tanulni. Inkább anyag­ gonét, ami kötelező olvasmány volt. Dol­ óra legyen kétszer.” gozatot is írtunk belőle. Szereplőket Horváth László igazgató: „Az elmé­ kellett jellemezni.” letileg reális közelségűnek megfogal­ mazott háromszori, négyszeri szakmaváltás egy emberöltő alatt minden kon­ Egyenrangú partner zekvenciájával nem terhelhető ránk. A probléma így nem vethető fel. Az alap­ Arról, hogy mit oktassunk és miből fokú oktatást kell megvizsgálnunk. Ah­ mennyit, még sokat vitatkozunk. Nevel­ hoz, hogy elméletileg többet nyújthas­ ni azonban nem felejtettünk el. Tudjuk, sunk, az alapfokú oktatásnak kell jobb mit akarunk elérni, egyre inkább a mód­ gyerekanyagot küldeni. A konvertálha­ ját is. Ehhez ugyan elengedhetetlen a tóságban jelentős szerepe lesz szerin­ megfelelő oktatandó anyag - a tisz­ tem az üzemeknek is a munkástovább­ tázatlanság következményei még hoszképzéseknek. szú ideig gondot okoznak —, de vagy Semmi esetre sem helyeselném a gya­ egy mind gazdagabban érvényesülő ne­ korlati és elméleti oktatás arányának velési közeg, társadalmunk életközegé­ megváltoztatását. A gyakorlati oktatás­ nek is nevezném, a patetizmust azon­ ban kell jobb feltételeket teremteni. ban igyekszem elkerüni. Ügy, hogy a szakmai oktatás egy ré­ „Viszonyunk az iskolavezetéshez, a szét az üzemekbe visszük át. Egy eszter­ tanárokhoz, az egyenrangú partner vi­ gapad szerkezetét jobban meg lehet is­ szonya. Ezt többen tanúsíthatják. Eresztmerni az üzemben. Ha a tanműhelyek vénybe, házi KISZ-vezetőképző tanfo­ ellátottsága javul, ezzel is az elmélet és lyamunkra például kijött hozzánk az gyakorlat kielégítő viszonya teremtődik igazgató, az igazgatóhelyettes, a párt­ meg. Fontosnak tartom még, hogy ne vezetőség, a szakszervezet, a tanárok. tévesszük szem elől: a gyerek tanuló az Elbeszélgettünk üzemi, iskolai dolgok­ üzemben is.” ról.” „A mesteremnek a véleménye, hogy „Ami véleményünk volt, azt nyíltan feltétlenül tudni kell, amit az iskolában megmondtuk az igazgatónak, igazgatótanítanak, mert az hozzátartozik egy helyettesnek, pártvezetőknek. Tanárokkal szakmunkás általános műveltségéhez. kapcsolatban például, hogy nem tet­ �szik ahogy tanít, ahogy leadja az anya­ got. Túltekeri az előadását, bonyolultan magyaráz. Gondolom, ők ezt a taná­ rokkal megbeszélik. Éreztük a változást, ezért gondolom.” „Nem tetszett egyértelműen a taná­ roknak - egy részének -, hogy az is­ kolavezetés így szerzi be az informáci­ ókat.” Horváth László igazgató: „Eresztvényben a legkényesebb kérdések is fel­ merültek. Bizonyos bírálatot kaptunk is, hogy miért mond a diák véleményt a tanár jelenléte nélkül. Ezekre azon­ ban meg fogom adni az egyértelmű vá­ laszt! Vezetői szinten helyén van a kér­ dés. A mi erőfeszítéseink ellenére is bi­ zonyos esetekben egyes tanárok, egyes szakoktatók nem látják át a probléma­ kör jelentőségét. Arról van szó, hogy a gyerek iskolai keretek között tanulják meg, mi az üzemi demokrácia. Az isko­ lai életben kialakultak a KlSZ-képviselet formái, amelyek eredményesen funk­ cionálnak. A szakszervezeti mozgalom terén vannak még tennivalóink. A szakszervezeti mozgalom még sok ki nem használt lehetőséget kínál a demokra­ tizmusra neveléshez.” „Volt egy eset nemrég a munkaru­ hával kapcsolatban. Szóltunk a meste­ rünknek. Azt mondja: ő nem tud sem­ mit csinálni. Fölmentünk az irodába, ott volt az igazgató, meg valami osztályve­ zető, vagy mi volt. Voltunk vagy hu­ szonöten. Bementünk. Megmondtuk an­ nak, aki az íróasztal mögött ült, hogy nekünk munkaruha kell. Meg se mert mukkanni, csak nézett az íróasztal mö­ gül. Februárban megvolt a munkaruha, bakancs. Szerintem, ha valaki mer szól­ ni, ott is el tudja intézni a dolgát.” „A KISZ-ben minden lehetőség meg­ van. Anyagiakban sincs lehetetlen. Az iskolától is megkapunk minden támo­ gatást. Ha az iskolának éppen nem lenne lehetősége, a Városi KISZ Bizott­ ság mindenben segít." Vidékiek „A KISZ-ben az a probléma, hogy sok a vidéki. Az osztályunkban 35-en va­ gyunk, ebből csak hat tarjáni. Nálunk a taggyűlést is osztályfőnöki órán kell meg­ szervezni. Mert ha kiállok, hogy órák után taggyűlés lesz, felhangzik a kórus: „megy a buszom”, „megy a vonatom”. Jó, ha zsíroskenyeret nem vágnak hoz­ zám.” „Vidékiek ...” „Vidéki”. Jól emlékszem középiskolás koromból erre a minősítés­ re. Nem állapotot, körülményt határoz­ nak így meg. Minősítenek. Egyént, cso­ portot. „Vidékiek” - ajkbiggyesztve mondják, gúnnyal, kézlegyintéssel, váll­ rándítással. Volt mikor az én számon is kicsúszott. Pedig helyzetem szerint közé­ jük tartoztam, két-három, sőt négy órám is elpocsékolódott az utazással, várako­ zással. Idetartozni nem állapot, helyzet, széről ezt a problémát. Túlságosan sze­ körülmény kérdése, próbáltam bizonyí­ mélyesnek. Én magam nem vettem észre. tani magam is a bejárók védelmében. Azt mondanám, személye válogatja. A (Óriási áldozatba került, ideget, energi­ át emésztett fel.) Mindenek előtt felfogás, tanulóknak 70—72%-a vidéki. Még a klubdélutánokon való viselkedésben sem általános viszonyulás a dolgokhoz. „Vi­ déki” — súlyos szó a diáktársadalomban, válnak külön a városiaktól. Legfeljebb a divat követőinél még szélsőségesebben, mint a „provincializmus” a művészeti még ízléstelenebbül jelentkezik a hatás." életben. „Ők abban a körben nevelkedtek fel. Nálunk is volt egy srác. Klubdélutánt Kint az életben rendeztünk. Mire ő: nem jön be, mert „A forgácsolás úgy történik, hogy a szabadszombatos. Mondom neki: Csávó! Állj már meg! Mire való a szabadszom­ forgó munkadarab felületébe behatol a bat! Hát ő otthon akar lenni, nem jön szerszám és leválasztja a felesleges be. Már bennük van a bezárkózottság. anyagmennyiséget. A munkadarab elké­ Lehet, hogy később kinövik. Talán bele­ szítésekor ügyelni kell a felületi minő­ kóstolnak valamibe.” ségre és a tűrések betartására. A for­ „Nem éreztetjük velük, hogy Rio de gács leválasztásakor súrlódás keletke­ Simagöröngyön lakik. De ahogyan be­ zik a szerszám és az anyag között, amely­ szélnek!? Nem is a tájszólás miatt. től igen felmelegszik a forgács, ezért Ahogy kijön belőlük a szó! Püff-paff, vigyáznunk kell, mert égési sebeket okoz­ ahogy kijön.” hat.” (Részlet Balázs István volt III. éves ta­ „Egy klubdélutánra meghívtuk a sza­ bó lányokat. A srácok nagyon csinosan nuló iskolaújságnak írt cikkéből.) jöttek el, azt lehet mondani: fehér ing, Kojnok József nev. ig. h.: „Van cso­ nyakkendő volt mindenkin. Megegyeztünk portos oktatás. Van szakmunkásokhoz taggyűlésen, hogy mindenki táncol. beosztott és van kisiparosokhoz beosz­ „Majd én megmutatom, hogy a falunk­ tott tanuló. A formák tehát rendkívül dif­ ban hogyan szokták.” Jöttek a lányok. ferenciáltak. Sokszor emiatt az egységes Kezdjem én, mondták. Jó. Aztán mon­ nevelést megvalósítani nehéz, az ered­ dom nekik, ők is csinálják már. „Mind­ mény gyakran negatív. Lerombolódik az járt.” Kirohantak a Nemzetibe, hoztak iskola hatása. egy üveg kimért pálinkát. Elkezdték in­ A szakoktatóknak sokkal nagyobb le­ ni. Mondom nekik: „dehát mégis, srácok.” hetőségük van a személyiség formálá­ „Ne szövegelj te nekünk. Te tarjáni vagy sára. Velük vonnak több ideig.” Most itt érezzük jól magunkat. Iszunk. „A mesterekkel megint probléma van, Kész.” Zömében vidékiek. A szakmát azt meg­ „Ők azt akarják, hogy ne vegyék ész­ tanuljuk, megtanuljuk, de hát viselkedre rajtuk, hogy falusiak. Minket igyekez­ ni is meg kell tanulnunk. A viselkedés nek utánozni. Viselkedésben, öltözkö­ nem úgy jön magától. Azt tanulják, el­ désben egyaránt. Ez az, ami nem sike­ lesik innen-onnan, tapasztalják.” rül nekik. Nemhogy felvennék, ami ott­ „Üzemben problémát jelentenek a hon van cuccuk, hanem felöltöznek min­ den színbe. Papagájnak néznek ki. Épp felszabadult segédek, akik szinte olyan ebben tűnik ki, hogy nem olyanok, mint fiatal srácok, mint mi. Ők a fiatal szak­ mi. Azt mondják: „Városiak! Itt ez a di­ munkások. A tanulóknak égnek áll a vat! De jó! Akkor felveszem én is!” hajuk tőlük.” „Az üveggyárban a elsősöket mindig Aztán papagáj lesz belőlük.” megverték a felszabadultak. Ment az el­ Kojnok József nevelési igazgatóhelyet­ tes: „Mesterkéltnek érzem a gyerekek ré­ sős a felszabadult mellett, az meg fel­ rúgta, szabályszerűen felrúgta. Ha meg­ kérdezte, miért, mégegyszer felrúgták." „Nálunk elsőben reszelni kell. Egy milliméterért már szólt a mester, hogy finomabban reszeld. Tized milliméter el­ térésnél már kaptál egy nagy pofont. Harmadszor csináltad meg a fűrésztő­ két. Kaptál egy egyest, meg még egy nagy pofon is. Mit tehettél? Bementünk az öltözőbe pityeregni.” „Nem egy esetben úgy kellett elugranom a »makarenko« elől. Van neki egy nádszál. Ha hülyéskedünk, vagy nem úgy csináljuk, ahogy ránkparan­ csolt, akkor előveszi a »makarenkót«, aztán püff-paff. Egyszer megjárt. Ve­ tettünk. Egyik gyerek kiejtette a sza­ kajtót, kiment a liszt. Megütötte. Jött a főmérnök, mondtuk mi történt. Fegyel­ mi lett belőle. Azóta olyan, mint a ke­ zesbárány.” 9 �„A mester kerítéscsinálást vállalt. A másik csoport két hétig azt csinálta. Meg innen az otthonból elvállalta az olaj­ kályhákat. Mi csináltuk meg. Azt hiszem, pénzt kapott érte." „A mai melósokban az van: előbb a maszek, fiam. Aztán megint a maszek, és harmadszor is a maszek. Nagy szü­ net, aztán jöhet a közösségi meló. Kiad­ ják a melót, már éppen hozzálátnak, de „jé, van lapos vas”. Előbb megcsinálja az akváriumkeretet; „hazára kell a gye­ reknek”. Aztán jön a művezető: „Apa, kész van a meló?” „Mindjárt kész le­ szek. Tudja, hogy van, Gyula bá'!?” „Per­ sze, tudom fiam”. Kész. El van intézve.” „Volt egy másik mesterem. Akvárium volt a mániája. A szakoktatói irodába gyönyörű szép akváriumot készíttetett ve­ lünk. Leült, karjára tette a kezét, úgy nézte.” „Ha ugyanolyan munkás leszek, mint a többi, akkor már másképpen viszo­ nyulnak hozzám. Felnőtt dolgozónak fog­ nak tekinteni.” „Egyik srác nemrég végzett. Kikerült egy brigádhoz. Látom, hogy úgy beszél, mozog köztük, mint régi brigádtag. Ha valaki dolgozik és problémája van, ott is csak merészség kell. Csak sokan meg­ ijednek, ha ki kell nyitni a szájukat.” „Mi már be vagyunk osztva brigádba. Teljesítményben dolgozunk. Nálunk tény­ leg van hajtás. Minden hónapban telje­ sítjük a száz százalékot. Sőt többet is. Csak jó lenne, ha mindenki munkája után kapná a pénzt. Nem úgy, mint egyesek. „No apukám, neked szép ar­ cod van. Nesze.” „Harmadikban ugyanazt csináljuk, mint a segédek. Ha valami munka van: Tanulók! Nem az, aki már felszabadult. Az öreg szaki annak a fiatal srácnak nem mondja, hogy: csináljad te. Ha mondja is, a válasz az, hogy: majd a tanulók." A jövő Horváth László igazgató: „Nem ért bennünket váratlanul, hogy tanácsi irá­ nyításba kerülünk. A Központi Bizottság ülése tett végleges pontot a kérdésre. Az előnyét én abban látom, hogy köz­ vetlenebb az irányítás, jobban figyelem­ be lehet venni a helyi igényeket. Köze­ Okok és kifogások VAJON IGAZ-E, hogy mély szakadék tátong a köznyelv és a jogi, hivatali nyelv között, s hogy ez a szakadék akadálya le­ het jogaink érvényesítésének? Egyértelmű választ nem lehet adni; igaz is, nem is. Bizonyítja ezt az „Élet és Irodalom” ha­ sábjain nemrégiben lezárult vita, amelyet Szekulity Péter „Nyelvi kiszolgáltatottság” című írása indított el, s amely az­ zal a - számomra vérszegény — tanulsággal fejeződött be, hogy a hivatal beszéljen emberebbül, „szálljon le” az egysze­ rű magyar nyelv színvonalára, az emberek pedig művelődjenek, gazdagítsák szókincsüket, fejlesszék jogi kultúrájukat, lehető­ leg szervezett oktatás keretében. HALADJUNK AZ EGYSZERŰBBTŐL A BONYOLULTABB FELÉ, s kezdjük a látszólag legkisebb jelentőségű kérdéssel, a hivatali nyelv bonyolultságaival, kacifántos fordulataival. A megoldás érdekében máris tettünk valamit; most készül a sze­ gedi József Attila Tudományos Egyetemen a „hivatali fogalma­ zás példatára”, amely a legegyszerűbb magyarsággal fogal­ mazott iratmintákkal segíti majd a hivatalok működését, az okés ügyiratok jobb megértését. Azonban arra nézve, hogy a bi­ zonytalanságot, a megnemértést nem elsősorban nyelvi ne­ hézségek okozzák, egyetlen példát hozok fel, a sajátomat. Úgy hiszem, itt ez a legjobb példa, mert ha igaz, amit Sze­ kulity Péter ír, én is a teljesjogú magyar állampolgárok közé tartozom, hiszen elvégeztem még a jogi egyetemet is. Illenék kiismernem magamat a jogszabályok tengerében, megértenem a hivatali nyelv fordulatait. Talán meg is értem. Mindez még­ sem elegendő ahhoz, hogy magabiztosan nyújtsam át a kala­ uznak a vasúti igazolványomat, amely havi kétszeri hazautazás­ hoz biztosít számomra kedvezményeket. Mialatt összehúzott szemöldökkel vizsgálgatja igazolványomat, ugyanolyan szo­ rongva figyelem a kalauz arcát, mint bármelyik más halandó, hogy vajon mikor derül ki, hogy esetleg lemaradt valami a rengeteg - MÁV által megkívánt — adatból és bélyegzőlenyo­ matból, és mikor szállítanak le a vonatról. Nézem a szigorú tekintetet, amely ellenőrzi, ráírtam-e a menetjegyre az igazol­ vány számát, s az jár a fejemben; vajon honnan tudja a jegy­ 10 lebb kerülünk az általános iskolákhoz és a helyi középiskolákhoz.” Hír az iskolai lapból: „Intézetünkben krónikus helyhiánnyal küzdünk. Épülete­ ink állapota, korszerűsége nem kielégí­ tő. Néhány éven belül azonban megol­ dódnak problémáink. 75 millió forintos beruházással új intézet épül, mely komp­ lex egységként iskolával, tanműhellyel és kollégiummal is rendelkezni fog. A te­ rületrendezés már megkezdődött, a ter­ vek szerint az 1975-ös tanévet új intézet­ ben indíthatjuk el.” A riport készítőjének nyilatkozata: Dosztojevszkij szerint az ember nevetése az ember maga s általános emberképé­ hez híven Dosztojevszkijt a gyermek ne­ vetése gyönyörködteti igazán. Kölcsönzött „Philipsem” legalább harminc perc ne­ vetést őriz. Ha módomban lenne, ezt a harminc perc nevetést eltenném. Hall­ gatom nevetéseik egymásra rakodó ré­ tegeit, s arra gondolok, évről-évre gyüjtenem kellene tőlük egy tekercsre valót. Azt remélem, az 1975-ös év rétege friss, tápláló lesz a fáradó rétegek közül. Pál József vizsgáló vagy bárki, hogy becsületesen élek-e a vasúti ked­ vezmény jogával? Mert az igazolványban van négy bélyegzőlenyomat, egy SZTK-törzsszám, benne van, mikor születtem, miért születtem, arról nem is szólva, hogy négy tapasztalt jogász barátom összefogására volt szükség, míg kiderült, mi mindennek kell szerepelnie benne. Csak azt nem lehet belőle kideríteni, valóban havonta kétszer veszem-e igénybe, amint az megillet, vagy pedig húszszor, vagy harmincszor. Pedig a sza­ bályt ékes magyarsággal írták... Igaz, sok esetben érthetetlen, magyartalan az akták, okira­ tok, különböző belső szabályzatok nyelve. Mégsem hiszem, hogy nagyot téved, aki az igazi ludasnak a bürokráciát tartja, amely felesleges előírásokkal, fontoskodással, áttekinthetetlen tennivalók tömegével sújtja az állampolgárokat, s végülis két­ ségessé teszi egyes jogaink érvényesülését. A hivatal nyelve? Némelyek megértik. A hivatal logikáját azonban sokszor senki sem érti, ez mindannyiunkat tanácstalanná tesz, elbizonytalanít. Márpedig olyan kérdés megoldásához, amelyben vala­ mennyien érintve vagyunk, a nyelvi szempontoknál sokkal több szempontot kellene figyelembe venni. ÁLTALÁNOSNAK MONDHATÓ vélemény, hogy a hivatali nyelvet lehet egyszerűsíteni, a jogszabályok nyelvével azonban nagyon is csínján kell bánni. A megoldás egyszerű, vélik; a jog legyen mindenkié. Szervezzünk tanfolyamokat, tanítsunk jogi alapfogalmakat, emelkedjünk fel a jogi nyelv megértésének műveltségi színvonalára. Nem eléggé világos azonban, milyen mélységű legyen az oktatás s az sem, mit nyer vele a konkrét jogi problémákkal küszködő állampolgár. Ebben az országban nincs analfabétiz­ mus, kötelező a nyolc általános osztály elvégzése, s lassan a középiskolai érettségi válik általánossá. Azokkal a jogi alap­ fogalmakkal, amelyek ismerete feltétlenül szükséges, valahol, valamilyen formában mindenki találkozik. Ha kellő körültekin­ tés nélkül állítjuk össze a jogi „gyorstalpaló” tanfolyamok anyagát, könnyen zűrzavart okozhatunk a laikus fejében. Kap ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, s az összefüggések ismerete nélkül végülis helytelen következtetéseket vonhat le. ISMERŐSÖM, B. I. PÉLDÁJA kívánkozik ide, aki vállalata kollektív szerződésének egy rendelkezésére hivatkozva március- �temen, s az újdonsült jogász is még jóideig nélkülözi a szak­ mai magabiztosságot, neki jóval több időt kell fordítania egyegy ügy megoldására, mint tapasztaltabb kollégájának. Van szakadék nálunk a tipikusan jogi nyelv és a köznyelv között? Kétségtelenül van. De az esetek többségében ez szük­ ségszerű, s ezért az esetek többségével kapcsolatban nem is tekinthetjük álprobléma gyártásánál többnek az efölött való sopánkodást. VAN A JOGNAK EGY OLYAN CSOPORTJA, amellyel kapcsolatban az állampolgároknak is sok tennivalójuk akad; az alapvető demokratikus jogainkat rögzítő jog­ szabályok esetében. A tennivalók megint csak nem a nyelvi műveltség alacsony színvonalából fakadnak. Jóhiszeműen sen­ ki sem állíthatja, hogy az alapvető jogainkat rögzítő jogszabá­ lyok, elsősorban a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, nem közérthető. A szocialista jogrendszerek természetéből fakad, hogy a legfontosabb, legáltalánosabb jogok fogalmazása egyszerű és világos, s a jogszabályok nyelve csak a részletes, alapos körültekintést igénylő szabályozás során válik törvény­ szerűen bonyolultabbá. Ennek garanciális okai vannak, hiszen alapjogainkat nekünk magunknak kell érvényesítenünk, s hogy ezt megtehessük, elsősorban világosan kell látnunk, mit tar­ tartalmaznak ezek a jogok. Ha néha alapvető jogok sem érvé­ nyesülnek megfelelően, ennek mélyebben fekvő okai vannak. ban akarta kivenni előző évi szabadságát. A vállalat azonban a Munka Törvénykönyvének rendelkezését alkalmazta, amely szerint január végéig kellett volna kivennie a szabadságot. A kérdéses törvényhely utal arra, hogy a vállalati kollektív szer­ ződés másként is rendelkezhet, s ezért megpróbáltam megér­ tetni B. l-vel, hogy nem kell belenyugodnia a döntésbe, hiszen a kollektív szerződés valóban másként rendelkezett, márpedig a kollektív szerződés feltétlenül hasonlít a jogszabályhoz anynyiban, hogy rendelkezései kötelező erővel bírnak a vállalat dolgozóira nézve. B. I. vitába szállt velem. Azt mondta, ő járt jogi tanfolyamra, ahol megtanulta, hogy ha az alacsonyabb és magasabb rangú szabály között ellentét van, a magasabb rangúnak kell érvé­ nyesülnie, ezért az ő esetében a Munka Törvénykönyve az irányadó. Van jogi kultúrája B. l-nek? Kétségkívül van annyi, hogy talált „jogi alapot" saját jogának csorbítására. HASONLÓ ESET K. J-É. Kritikus magatartása, közvetlen fe­ letteseivel való gyakori összetűzése miatt felmondott neki vál­ lalatának igazgatója. A felmondás nem tartalmaz hamis in­ dokot, így hangrik: „Ön több ízben megtagadta a munka­ végzést művezetője határozott és többszöri utasítása ellenére is.” Nem lehet tagadni, csakugyan így történt. K. J. azonban jogosan tagadta meg a munkát, hiszen megfelelő biztonsági felszerelések nélkül olyan feladat elvégzésére utasították, amely veszélyeztette testi épségét. K. J. belelapozott egy munkajogi tankönyvbe, s ott azt találta; a felmondást csak akkor lehet meg fellebbezni, ha a felmondási ok valótlan. Természetesen K. J. nem fellebbezett, mert a törvénynek azt a rendelkezését, amely kimondja, hogy a benne foglalt jogokat, így a felmondás jo­ gát is csak társadalmi rendeltetésének megfelelően szabad gyakorolni, nem ismerte. A KÖVETKEZTETÉS EGYSZERŰ: a jogi félműveltség több kárt okoz, mint hasznot, s nem a jogszabályok érvényesítését segíti, hanem inkább a jogok csorbításához vezet. Nincs semmi szükség arra, hogy magunk próbáljuk megoldani vitás jogi ügyeinket. A vállalati jogtanácsosok a vállalat bármely dolgo­ zójának adnak jogi tanácsot, mégpedig ingyen. Ha a mun­ kahelyen nincs jogász, a tanácstalan állampolgár felkeresheti a legközelebbi bíróságot is a panasznapon, de fordulhat az újságokhoz és a rádióhoz is, amelyek szervezetten foglalkoznak jogi tanácsadással. Tudomásul kell venni, hogy a jogszabályok tekintélyes részének értelmezése és érvényesítése nem az ál­ lampolgárok feladata. A jog végülis tudomány, amelynek a szabályai közt való eligazodást négy-öt évig tanítják az egye­ BIZONYSÁGKÉPPEN csak két esetet említek. Tavasszal ta­ nácstagi jelöíőgyűlésen jártam egy Nógrád megyei kisközség­ ben. Csakugyan kis község, mert a körzet választópolgárai sej­ tették előre, ki a Hazafias Népfront jelöltje, s nem is titkolták nemtetszésüket egymás előtt. Bizalmatlan arccal pusmogták, s aki látta őket, joggal hihette: olyan parázs vita lesz itt, amilyet még nem látott a falu. Nem volt vita. Valamennyien elfogadták a jelöltet. Szemlesütve nyújtották fel a karjukat, „én-aztán-nem hagyom-magamat-behúzni-a csőbe” arckifejezéssel. A gyűlés után megkérdeztem azt a nyugdíjas bányászt, aki korábban a leghangosabban méltatlankodott - igaz, azt hitte, csak a hoz­ zátartozói hallják -, miért nem mondta el nyilvánosan is a kifogásait? Bizalmatlanul mért végig. - Miből gondolja, hogy vannak kifogásaim? - Hallottam... - Ne szítson itt ellenségeskedést, jó? — mondta meglehető­ sen gorombán, s gyorsan faképnél hagyott. Hasonlóképpen jártam a többieknél is, akiknél megpróbáltam puhatolózni. - Félnek valamitől? - kérdeztem legvégül egy fejkendős asszonytól. - Maga nem tudja azt, hogy „Szólj igazat, betörik a fe­ jed”? - Ki törné be? - Mondjuk ő, ha tanácstag lesz. - Még nem választották meg ... - Megsemmisítő pillantás­ sal mért végig: - Mindegy az. Nem lehet az semmiképpen kisember, akit egyszer ide állítottak. - Bosszuálló természetűnek ismerik? - Nem. Inkább az a baj vele, hogy szelíd természet, olyan tedd ide-tedd oda. Nem érne el az semmit, ha megválaszta­ nánk ... Éppen ez a bajunk vele. Nem túl logikus, de tanulságos történet. Mint ahogyan a másik is az. Az egyik salgótarjáni nagyüzem fiatalokból álló brigádjával beszélgettem, akik kollektívan szid­ ták a vállalati kollektív szerződést. Aki a leghangosabban szidta, saját bevallása szerint egy testes kollégája háta mö­ gött édesdeden szunnyadt a szerződés tervezetének megvita­ tásakor. - Ezt még be is vallja? — kérdeztem megütközve. - Miért ne? — mondta vállat vonva. — Az igazgató azzal kezdte, hogy a vállalat legtapasztaltabb szakembereinek és jogászának segítségével hosszas munkával készült el a tervezet, s véleménye szerint most már csakugyan minden fontos kérdést kielégítően szabályoz. Én egyszerű melós vagyok, én javasal­ jak változtatásokat? 11 �- A többiek ébren voltak, nem? - Nézze - mondta egy köpcös fiatalember. - Amit egyszer hat példányban legépelve tesznek az ember orra elé, azon már nyilvánvalóan nem akarnak változtatni. - Az sem biztos, hogy a vezetőség nem. De a dolgozók elérhetik a változtatást. - Ugyan minek annyit hadoválni? Fizessék meg a munká­ mat és kész. Ha meg adódik valami más problémám, amit nem oldanak meg tisztességesen, legfeljebb fogom a munkaköny­ vemet, és elmegyek máshová. VAN EZEKBEN AZ ESETEKBEN SZÓ a nyelvi kifejezőkészség, a szókincs, vagy a jogi kultúra hiányáról? Az volna a főgond, hogy sokan beleszólnának a társadalom ügyeinek intézésébe, ha tudnák, miképpen fogjanak hozzá? Mintha sokkal inkább az volna a baj, hogy sokan még mindig nem hiszik, még mindig nem szokták meg beleszólási jogukat. Mások pedig olyan mec­ hanizmusnak képzelik a demokráciát, amelynek automatikusan kell működnie, mert csak odáig jutottak el a felismerésekben, hogy nálunk nincsenek gátak a demokrácia útjában. Nem ér­ tik, hogy az akadályok elhárítása nem elegendő, hajtóerőre is szükség van, s ez a hajtóerő a közéleti aktivitás. Ehelyett passzív elégedetlenségbe vonulnak, és gyanakodva szemlélik Falusi fiatalok A FALU ÉS A FIATALOK. A falun élő fiatalokat vizsgálva megállapítható „ve­ gyes” összetételük: a többség már nem földműveléssel foglalkozik, legalább is nem a régi módon. A termelőszövetkeze­ tekben, a falvakban letelepedett üze­ mekben gépekkel, szakképesítéssel dol­ goznak - és sok településből ingáznak a közeli városok üzemeibe is naponta. Megtalálhatók a parasztok leszármazot­ tai, unokái; és a munkások fiai, lányai. A falu zártabb közössége egybefogja a korosztályokat: egy óvodába járnak, egy iskolába — ez tart 14 éves korig. Innen kezdődik a szétválasztás: tovább­ tanulás, kollégium, szakmunkásképző in­ tézetek, munkavállalás. A fiúk többsége tanul vagy dolgozik. A lányok is követik őket, de sokan otthon maradnak még. A fiúk katonaságig össze-összejárnak, iskolában, munkahelyen, a művelődési házban, utcán, otthon; a lányok átlag­ ban 18-20 éves korukban, sokszor még hamarább — férjhez mennek. Aztán már többet nem jönnek a többi fiatal közé. Csak az utcán vagy a boltban váltanak néha egy-egy szót. KÖZÉPISKOLÁSOK. A vizsgált terüle­ ten csak egy középiskola működik. Érdekesség: az iskola szaktanár-ellá­ tottsága közel 100 százalékos, az iskolá­ ban előfizetésre került 35 darab Kritika, 18 darab Új írás, 16 darab Látóhatár, 30 darab Palócföld — ezenkívül olvas­ ható 25 féle sajtótermék. KÉT ÖNÁLLÓ VEZETÉSŰ MŰVELŐ­ DÉSI HÁZ működik, a többi „igazgató” tiszteletdíjas. Munkájukról a kérdések alapján így vallanak: 12 a demokratikus alapintézményeket - kizárólag saját magukra nem gyanakodnak. Úgy hiszem, kétségtelen, hogy nem lehet a választékos be­ szédet, a jogi nyelv cirádáit tanítanunk ott, ahol a szocialista jog tartalmát, jog és demokratizmus összefüggéseit kell meg­ értenünk. Ez ugyanis csak a legegyszerűbb szavak segítségével lehetséges. JOG, JOGÉRVÉNYESÜLÉS, DEMOKRÁCIA; nem homogén fo­ galmak. Összefüggésüket vizsgálva nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalom életét minden oldalról behálózó, alakító jogszabályok különböző tartalmúak, s mindegyikük más-más jelentőséggel bír. Ha valamely jog nem érvényesül, az okokat keresve mindenekelőtt azt kell vizsgálnunk, mi a szabály tartalma, milyen társadalmi viszonyokat szabályoz, mi­ lyen széles rétegeket érint, s hogy a szocialista demokrácia ér­ vényesülése szemponjából milyen jelentőséggel bír. Csak az­ zal összefüggésében vizsgálható a kérdés; a jogszabály fogal­ mazása túl bonyolult-e, vagy az értelmező műveltségi színvo­ nala nem elég magas, s azt is, hogy a szabály szövege vagy tartalma találkozik-e értetlenséggel. Általánosítható értékű vá­ laszt csak így kaphatunk kérdéseinkre. Szöghy Katalin 1. — A programot kérdezi? Van, az megtalálja a maga szórakozását. Persze a véleményeket is összegyűjtjük, a fiata­ van. lokét is. — Részletesebben. 3. - Most volt egy táncos est. Itt ját­ -Mozi, hetente kétszer-háromszor, szott egy gitárzenekar. Nagyon sok fia­ a műsort mindig kifüggesztjük. Működik talt vonzott, még a szomszéd falvakból a könyvtár — kétszer van kölcsönzés. A is eljöttek. KISZ-esek néha esténként összejönnek: — Ilyen est hányszor van? főleg szombaton meg vasárnap. — Évente négy-öt. — Előadások nincsenek? — Ismeretterjesztő előadás? — Néha jön a varieté, meg Korda — Nyolc-tíz alkalommal. vagy a Harangozó. — Milyenek? — A közönség? — Politikai, tudományos. Most a fi­ — Legtöbbször teltház van. Ilyenkor ataloknak egy felvilágosító előadás, a csak fiatalokat lát az ember. doktor úr tartotta. A lányok közül csak 2. — Erre nagyon vigyázunk. Végsőso­ a bátrabbak jöttek el. ron a program határozza meg az intéz­ — Sok energiát vesz igénybe ez a mény munkáját. Igyekszünk minden vezetői munka? igényt kielégíteni, de sajnos, a választék — Túlságosan nem. Én tiszteletdí­ nem valami bőséges. jas vagyok, néha esténként lejövök, — Miért? megnézem az ifjúsági klubot, aztán tíz — Nézze, a mozi működik, rendsze­ óra után Terka néni bezár. resen. Szélesvásznú, a nézőtérre befér A FIATALOK ÉS A TANÁCS - ESET­ 500 ember. A jó filmek Pest után elég LEG AZ ÜZEM hamar ideérnek. Ezeknek már olyan ki­ — Intézkedési tervet még 1970-ben alakult közönségük van. Fiatalok, közép­ készítettünk. Sajnos a felülvizsgálatra korúak meg nyugdíjasok. Más a helyzet nem volt időnk. az igényesebb közönséggel. Nekik szín­ — Ifjúsági klub már két éve műkö­ ház kell, hangverseny. Csak az a baj, dik. Először nem volt megfelelő helyi­ hogy ebből az igényesebb nézőből nincs ség, de sikerült megoldanunk a problé­ egy teltházra való. A választék? A Déryné mát. Berendeztük, mert még szék sem Színház, varieté műsor, meg amit az ORI volt benne. rendez. Az már külön szerencse, ha si­ — Fiatalok is segítettek? kerül egy-egy előadóművész önálló est­ — Igen, társadalmi munkát végez­ jét megszervezni, vagy két-három éven­ tek a szövetkezetnél, mi meg kiegészí­ ként egyszer eljön az Állami Népi Együt­ tettük a pénzt és vettünk tv-t, rádiót, tes. magnót, lemezjátszót meg különböző já­ — Bevételi terv is van? tékokat. Most már teljes a felszerelés. — Meghatározva nincs, de vesztesé­ — Miért nekünk kell foglalkozni a gesek azért nem lehetünk. fiatalokkal? Kérdezem, mire való akkor — A program összeállításánál van a KISZ? valamilyen előírás? Részlet egy ifjúsággal foglalkozó — Nincs. Teljesen szabadon csi­ tanácsi anyagból: „az együttműködési náljuk. Itt, a művelődési házban több szerződések formálisak, három tanács szakkör, klub működik. Aki idejön, az nem kötötte meg ...” �ván. Így szakkörök (fotó-, képzőművé­ szeti, honismereti, irodalmi) csak az új önálló vezetésű művelődési otthonok­ ban tevékenykednek. - Ki járt itt utoljára a tanácstól? - Itt a klubban? - Igen. - Nem tudom, nem emlékszem, pedig mindig itt vagyok. - Az üzemben van KISZ-szervezet? - Igen, még akkor megalakultunk, amikor létrejött ez a telep. - Hol szoktak összejönni? - A KISZ-gyűlést mindig az ebéd­ lőben tartjuk. Az a harminc fiatal ott is elfér. - Itt nincs szórakozási lehetőség? - Ha vége a műszaknak, siet haza mindenki. Inkább a faluban szoktunk este elmenni a klubba. A kis községekben szakköri jeleggel énekkarok és tánccsoportok szerveződ­ tek. Kor szerinti összetételben erősen megoszlók. A fiatalok részvétele ezek­ ben a csoportokban 10-15 százalékos. Ezek a körök igen szép sikereket köny­ velhetnek el, nem egy közülük megyei, sőt országos hírű. A VÁROSBA UTAZNAK NAPONTA, VONATON, BUSZON. A kijáró dolgo­ zók száma közel 4000 fő, ebből a fiata­ lok száma 2400—2600 fő. Reggel négykor, ötkor kelnek és utaz­ nak, mire visszaérnek megint öt óra van - de már este. Utazással töltenek naponta 2-6 órát. ANYAGI TÁMOGATÁS. A tanácsok az ifjúsággal kapcsolatos feladatok elvég­ zésére külön alapot létesítettek. Az el­ múlt három év alatt az alábbiak szerint alakult a tervezés és a felhasználás: Az összegek rendeltetése (1000 Ft-ban) Ifjúsági szervezetek támogatása (úttörő-KISZ) Művelődési otthonok támogatása: Sporttámogatás 1973 1971 1972 85 138 75 636 1030 667 22 52 79 Egy üzem adott ifjúsági klub támoga­ tására 100 m/Ft és egy termelőszövet­ kezet a könyvtár könyvállományának gyarapítására 5 m/Ft összeget. Az ifjú­ sági szervezetek támogatására egy-egy kisebb közösségnek átlagosan évente 1500—3000 forint összeg jut. A tanácsok a pénzösszeg felhasználását sokszor liberálisan vagy túlzott szigorral keze­ lik. A szélsőségek nagyon sok súrlódást okoznak. IFJÚSÁGI KLUBOK, ÉS EGY IFJÚSÁ­ GI KLUB. Jelenlegi vizsgált területen amely egy átlagosan 30.000 lakosú közigazgatási egység (járás), 25 település­ sel — 16 klub működik 416 fővel. A köz­ ségek 61,5 százalékában van és 38,5 szá­ zalékában nincs klub. A klubok átlag 26 fővel működnek, a kis (600—1000 lakokosú) települések fiataljainak 35—45 százalékát fogják össze. — Jó ez a klub, én szeretek ide jár­ ni. Legszívesebben sakkozom ... — A klubdélutánok talán a legsikerültebbek. Ilyenkor jól kitáncoljuk magunkat... — Legtöbben lemezt szeretnének hallgat­ ni, meg beszélgetni. (— Miről?) — Min­ denről ... - Kár, hogy csak szombaton tudok idejönni, mert egész héten távol vagyok, és ahol dolgozom, ott nincs semmi... - Csak klubtag jöhet ide be, persze ez nem mindig jó, mert ha tán­ colni akarunk, akkor hiányoznak a lá­ nyok .. de azért nem vesszük ezt mi olyan szigorúan. D. falu lakossága: 2837 fő, ebből a fiatalok száma: 1108 fő. Kor szerinti AKIK A FIATALOKKAL FOGLALKOZNAK Megoszlás: 0-4 év: 188 fő; 5-9 év: 189 fő; 10-14 év: 234 fő; 15-19 év: 152 fő; 20-24 év: 103 fő; 25-29 év: 242 fő. A 15-29 év közötti három csoportból kijár dolgozni V. — D. — B. városokba több, mint 200 fiatal. Vonaton utaznak napi 2-5 órát, így a klubélettől távol esnek. 1970-ben új művelődési ház épült, az ifjúsági klub a központ bázisa. Har­ minckét tagja van a klubnak: rendsze­ resen megjelenik átlagosan 12—15 fő, hetente 6 órában, többségben szomba­ ton és vasárnap. A kérdésre, hogy fon­ tossági rendbe sorolják az alábbi kul­ turális formákat, a következő sorrend alakult ki: 1. könyv, 2. mozi, 3. rádió, 4. tánc, 5. tv, 6. újság, 7. klub, 8. színház. A KLUBOK PROGRAMJA: - Én jónak tartom, tartalmas. A vezető sok érdekes beszélgetést kezde­ ményezett már. Aztán a viták roppant izgalmasak... — Kár, hogy rossz a tv és nem lehet itt nézni. Otthon nem sze­ retem, mert az öregem mindig lekap­ csolja: ő korán kel és korán fekszik. Egy szobánk van csak ... — Én a srá­ cok miatt jövök ... - Hiányoznak a lá­ nyok, azok csak szombaton jönnek . . . — A múltkor is volt itt három egyetemis­ ta Pestről. Kérdezősködtek pénzről, sze­ relemről, munkáról, tanulásról meg az életről. Jó beszélgetés volt. - Nekem kellene összeállítani a programot? - Igen. - Csinálnék egy jó bulit. Lehívnám az Alfa zenekart, meg csinálnék vetél­ kedőt. - Miről? - Mindenről . . . irodalomról, zené­ ről. SZAKKÖRÖK. Működési alapfeltétetelük a megfelelő helyiség biztosítása. A fotószakkör speciális felszerelést is kí­ — Foglalkozása? — Pedagógus. — Foglalkozása? — Tisztviselő. - Szeret a fiatalokkal foglalkozni? - Igen, hiszen magam is az va­ gyok, csak sokszor elkeserítenek. - Miért? - Mindig azt vágják a fejemhez, Marika maga menyasszony, ne szalad­ gáljon a klubba, a fiúk közé. ... ÉS AKIK NEM FOGLALKOZNAK. A pedagóguson kívül egy faluban él és dolgozik az orvos, a védőnő, a tanácsi dolgozó, az agronómus, az állattenyész­ tő, a közgazdász, a főkönyvelő, a tech­ nikus - üzemeknél a munkás-vezetők, az építész ... ... — engem senki sem hívott... Mi­ ért nem? Nem is gondolkodtam erre... - nem érek én rá. Olyan kevés az időm ... — Szívesen vezetnék valamilyen szak­ kört ... — Foglalkoztam velük, aztán egyszer a kollégák azt mondták, csinál­ jam, ha nincs jobb dolgom, de észre­ vettem, hogy elmaradoznak mellőlem. Abba kellett hagynom. - A nagyközségi tanáccsal újab­ ban létezik egy státusz: népművelési előadó. Az a baj, hogy ezt „csak" pe­ dagógus tudja ellátni, abból is kevés van, így sokszor hónapokig betöltetlen. A KÖNYVTÁR ÉS A FIATALOK. R. község. Szép, tágas könyvtár, külön ol­ vasóteremmel. Hetente négy alkalommal tart nyitva. A könyvtárba beírt olvasók száma: 586 fő (15 éves kortól a nyug­ díjasokig). Megoszlás: szak- és betaní­ tott munkás 90 fő (15,3 százalék), eb­ ből rendszeresen olvas 32 százalék; ve­ zetők és alkalmazottak — tágabb érte­ lemben: 120 fő (20,4 százalék), rend­ szeresen olvas 67,3 százalék; adminiszt­ ratív munkakörből 100 fő (17 százalék), olvas 89,8 százalék; középiskolás tanuló: 13 �190 fő (32,4 százalék), ebből olvas 92,1 százalék; szakmunkástanuló: 30 fő (5,1 százalék), rendszeresen olvas 17,3 szá­ zalék. A középiskolások olvasási kedve igen jó, pozitív befolyásoló tényező a megfe­ lelő iskolai ösztönzés, ezen keresztül az egyén belső igényének kiaknázása. Ez­ zel szemben a szakmunkástanulók olva­ sási kedve egyáltalán nem kecsegtető. Mit olvasnak? Találomra választot­ tam ki két olvasójegyet, mert bár az itt szereplő adatok nem jellemzők, mégis engednek némi következtetést. A közép­ iskolai tanuló kölcsönzött könyveinek száma egy év alatt: 23 kötet (Kaffka, Thomas Mann, Jókai Anna, Moldova, Ibsen), a szakmunkástanuló 11 kötetet kölcsönzött (Szemjonov, Agatha Christie, Csörsz István, Rejtő Jenő). IFJÚSÁGI FÓRUM. Részlet tanácsi statisztikából: ,,az elmúlt időszak alatt 29 esetben tartottak a községben ifjú­ sági fórumot, 1579 fő részvételével.” Ez azt jelenti, Hogy átlagosan egy-egy ilyen rendezvényen 54 fő fiatal jelent meg, ez a község fiataljainak 15-25 százalékát adja. (A szervezés terén tehát még na­ gyon sok hiányosság mutatkozik). A megtartott fórumok programjai: intézke­ dési terv ismertetése, a negyedik öté­ ves terv irányelveinek ismertetése, bű­ nözés elleni harc a fiatalok körében (előadás), társadalmi munka szervezése, községfejlesztési célkitűzések ismerteté­ se, fiatalok helye és szerepe a termelőszövetkezetben (előadás). A fórumok előadások voltak, tájékoz­ tatók, melyeket a tanácsi dolgozók, ren­ dőri szervek, munkahelyek vezetői tar­ tottak. Hozzászólt 116 fiatal, a résztve­ vők 7,3 százaléka: egy-egy összejövete­ len 4-4 fő. INFORMÁLTSÁG. „Igen égető a hely­ zet a mindennapok tájékozottságában. Az információéhséget több síkon pró­ bálják kielégíteni. Az újság ebben fon­ tos szerepet játszik." R. község ifjusági klubja. Huszonhat megkérdezett fiatal közül 6 olvas rend­ szeresen Népszabadságot, 5 Népsportot, 4 NÓGRÁD-ot, 4 Magyar Ifjúságot, 4 Képes Újságot, 1 Deltát, 1 Magyaror­ szágot, 1 Világifjúságot, 1 Rádiótechni­ kát, 1 Ezermestert, 1 Magyar Hírlapot, 1 Népszavát, 2 nem olvas újságot rendsze­ resen. Egy-két lapnál többet nem ol­ vasnak, 2 lapot is csak 8-an. R. község ifjúsági klubjában napilap­ pal, hetilappal és folyóirattal együtt 18 ujság jár. Az újságokat a megkérdezet­ tek a klubban olvassák, otthon erre nincs lehetőség — talán igény sem. Van olyan ifjúsági klub, ahová 3—4 újság jár, olyan is akad, ahol sajtóter­ mékre nem fizettek elő. TÁRLATOK. A községi művelődési há­ zakban nem rendeznek tárlatokat. Erre vonatkozó adatok nem találhatók. Kivé­ telt képeznek az új művelődési otthonok. - Mini tárlatokat rendezünk, éven­ te 6-8 alkalommal, itt a társalgóban, mert sajnos máshol nincs alkalmas he­ lyünk. - Ez a művelődési otthon most épült, a tervezésnél a tárlatrendezésre nem gondoltak? — Azt hiszem, nem. Az igény csak annyi volt, hogy az alapokat szolgálja: DOKUMENTUM Könyvek... Év Tudom. Ism. Szak- Szép- Ifj. és Tan­ E- Összterj. mai rod. gyermek köny­ gyéb szevek sen művek (könyvek) száma 1950 1960 1972 182 357 1026 306 409 807 464 647 2591 367 695 730 467 64 186 660 230 1206 30 18 58 1880 2972 6648 A Statisztikai Évkönyv 1972 című vaskos kötetből idézett ada­ tok a félezredes jubileumhoz érkezett magyar könyvnyomtatás impozáns mutatói. De jelzik örömeink, gondjaink nagyrészét is. Huszonkét év alatt három és félszeresére nőtt a könyvformában megjelent művek száma. Így nyomon követni az éves könyvter­ mést, az információrobbanás terheit elviselni csak az képes, akiben kialakult a válogatás és tájékozódás képessége. Aki­ ben a műveltségnek stabil és nem merev alapjai vannak, s akiben kialakult a lépéstartás szellemi igénye. A könyvtermés növekedése a művek jellege szerint változó. Természetes és nyilvánvaló, hogy a tudományos könyvek és a szakmai művek száma nőtt a leggyorsabban (5. 6, illetve 5.5- 14 legyen benne színházterem, klub, meg sok kisebb helyiség szakköröknek. — A tárlatok anyaga? — Nagyon vegyes. Rendeztünk a megyében élő képzőművészek képeiből is - sajnos a művészek nem a legszín­ vonalasabb képeikkel szerepeltek. Azt hiszem, nem kedvelik az ilyen vidéki kis tárlatokat. — Látogatottságról nem beszélhe­ tünk. Külön azzal a céllal senki sem jön. Erre járnak, valamilyen más rendezvé­ nyen, és a szünetben megnézik. — Én Pesten láttam először képzőművészeti tárlatot. Egy tánccsoportban táncoltam, és egyszer a vezetőnk elvitt bennünket. Nagyon érdekes volt. Azóta már máshol is láttam tárlatot. VÁRHATÓ-E VÁLTOZÁS A FALUSI FIATALSÁG MŰVELŐDÉSÉBEN? Válto­ zásnak kell bekövetkezni, a jelek kedve­ zőek. A változás egyik alapvető feltéte­ lének az általános műveltség alapját lerakó — és emelkedő — iskolázottsági szintet vallva, álljon erre bizonyítás­ képpen az alábbi iskolai statisztika egy találomra kiválasztott beiskolázási év­ ről : A vizsgált területen általános iskolá­ ban végzett az 1971/72-es tanévben: 405 tanuló, ebből fizikai szülők gyerme­ ke 362 tanuló (89,3 százalék), tovább tanult: 326 tanuló (80,4 százalék). Gimnáziumban 45 (11,1 százalék), szakközépiskolában 88 (21,7 százalék), szakmunkásképző intézetben 180 (44,4 százalék), egyéb iskolában 13 (3,2 szá­ zalék), munkát vállalt 79 tanuló (19,5 százalék)... Kő-Szabó Imre szörös az emelkedés. A termelőerővé, mindennapjaink alkotó részévé vált tudomány és szakismeret térhódítása a könyvki­ adás egész korábbi mechanizmusát és szerkezetét átalakí­ totta. 1950-ben a tudományos és szakmai könyvek együttes részaránya 34,4 százalék volt. 1972-ben 54,4 százalékra emel­ kedett ez a szám — jelezve egyúttal a műveltség szerkezetében végbement, s ma is tartó átalakulást. Megduplázódott a szépirodalmi jellegű könyvek száma, s két és félszeresére növekedett a gyermek- és ifjúsági iroda­ lom kategóriájába tartozó művek aránya. Mégis, ez utóbbi könyvkiadásunk mostohagyermeke. A nemrég lezajlott országos vitában sok szó esett a gyermekek, s általában a fiatalok ol­ vasóvá nevelésének fontosságáról, a megfelelő számú és szín­ vonalú könyv hiányának nevelési veszélyeiről. Jelenleg a könyv­ kiadásban ez a kategória mindössze 3,5 százalékos részesedés­ sel szerepel, s ha a példányszám tekintetében kedvezőbb is c kép (10,1 százalékos részesedés) - a legfiatalabb és a leendő olvasók érdekében többet kell tennünk. 1972-ben 63 millió könyv jelent meg, háromszorta több, mint 22 évvel ezelőtt: a tanulás, a művelődés lehetőségei évről-évre nagyobbak, évről-évre nagyobb választékot kínálnak a köny­ vesboltok, a könyvtárak a szépirodalmat kedvelőknek, a ta­ nulóknak, a tudományos pályákon tevékenykedőknek. A lehető­ ségekkel — az egész társadalom számára biztosított lehetősé­ gekkel — a különböző társadalmi csoportok jelentősen eltérő módon élnek. Szocialista kulturális forradalmunk egyik sürgető feladata, hogy a lehetőségek egyenlősége után a részesedés­ ben a felhasználásban csökkentse a meglevő különbséget. �Aki tudtán kívül házas Elbeszélés A „Hymen" számára írta: Mikszáth Kálmán I. Két vőlegény, egy menyasszony A Koronthayék kerítésén reggel óta kelepeit egy szarka, a falusi lakóknak ez a kedves fekete-fehérbe öltözött komor­ nyikja, ki az érkező vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubaszkodék egy kor­ hadt karón, melynek hasadékain ki s be mászkáltak a mindenféle bogarak, a ma­ gát otthonosan érző szú, és a lapos bödék sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha-néha piszkálta meg őket hosszú összenyomott csőrével ímmel-ámmal. Nagy oka volt a kedvtelenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midőn étkezési kombinációkkal egy ízletes húsú bogár felé nyúlt, egy apró pille repült torkába s szűk száj­ pitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklandozta. Bíz ez borzasztó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét s mint már mon­ dottuk, kedvtelenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyuka­ csos karó minden zeg-zugából bőven özönlött ki sütkérezni a napra. No de az idő megenyhít mindent s a vendégek előfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért s mint valami kényes páva a legyő­ zőjét, szélesre tárta szét farkát, rázva azt jobbra-balra hangos kelepeléssel. Egy gyönyörű barna fő bukkant élő a folyosón sorba rakott leander bokrok kö­ zül. Talán oda is tartozik: a leandertőn nőtt a legszebb virágnak. - Hess te, hess te - nem kell most a vendég, és megfenyegette piciny ujjaival a csúf madarat. A szarka kutyába sem vette a bizalmat­ lansági szavazatot, egyre kelepelt. Dejszen ma ne jöjjön senki. Nem le­ hetne az kedves vendég: mert hiszen a legkedvesebb vendég, aki azt a szép leányfőt megzavarta, itt van. De csitt! Hiszen azt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép barna főbe nagy ravaszsággal belopózott gon­ dolat, mely még ott is csak incognitó kó­ vályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje, titkos hó­ dítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó ártatlan perszonának adja ki magát, ki, ha akarom gondolat, ha aka­ rom köd, ha akarom füst, ha akarom ott van, ha nem akarom --- bizony akkor is ott van. A szép tündöklő homlokon azonban, szép is a menyecske s ki tudja mi lehet az égető sötét szemekből kicsillogó öröm még a következése — — — de ha nem is, fölé, valami piciny bánatfelhőcske van annyi a gyerek odahaza, mint az orgonasip, s az a szegény asszony rá nem ér odaállítva intendánsnak. Beszélyírói látcsövünkön megadatott a gazdálkodástól a nevelésükkel foglal­ azon privilégium, látni még olyan rejtett kozni. Nincs is olyan vásott gyerekraj hét dolgokat is, miket senki sem tudhat, igen megyében, mint az a Koronthay had ott­ jogosan bocsátkozhatunk hát Mari kis­ hon Bogárhátán, nem marad ezek miatt asszony arckifejezésének magyarázatába. kutya, drótos tót, üvegestót, aki meg ne Magyarázatába a megmagyarazhatat- hajigálnának, ablak, melyet be ne tör­ lannak! Mert négyszemközt szólva van-e nének. abban logika, hogy mikor valakinek öröm Koronthay János uram bizony jobban ül a szemében, bánat üljön ugyanakkor tenné, ha lemondva az úri életről, ásót egy centiméternyire följebb, a homlokán? villát fogna ő maga is a helyett, hogy, Éppen olyan, mintha valakinek a csizma- ha már sem birtokot nem hagyhat rájok, patkója szikrát adna, mikor térdig lubic­ sem becsületes illő nevelést nem adhat kol a vízben. nekik, úri proletárokat nevel belőlük, mert Fiatal leányokkal azonban sok olyan életpályájukon át az apjuk „tekintetes” történik, ami akkor válik igazán érthetet­ címe lesz a vezető lidércük. lenné, mikor már meg van magyarázva. De az öreg sokkal könnyelműbb, mint­ Ne vállalkozzunk tehát sysiphusi mun­ sem ilyen komoly dolgokon törné a fejét; kára, elégedjünk meg annyi leleplezés­ többet ér annál egy kis kalabrias a kaszi­ sel, hogy a Mari kisasszony szívecskéje nóban, vagy egy kis parázs ferbli a „zöld már nem semleges terület, hogy a szarka fánál” esténkint. fecsegése most prózai és végül, hogy Ami a gyerekeket illeti, azokat azért valami nincs ínyére ... hozza évenkint a gólya, mert az az Úr­ Többet még a regényírói látcsőn sem istennek az ő akarata, — majd gondot is visel rájok ő, ki a mezők s erdők mada­ lehet meglátni — a nőből. De nem is akarunk ezúttal, mert ha rait eteti. egyszerre mindent elmondanánk, mi el­ Koronthay János alig csinál egyebet, beszélni valónk maradna a beszély folya­ mint hogy, midőn megszületnek, beírja mán, pedig ennek a történetnek, dacára, őket rendre a nagy kapcsos bibliába, hogy egészen az igazság mellett mara­ ilyenformán: „született Dezső fiam 1847 dunk, két számon keresztül kell még tar­ a rák planéta alatt”, vagy János fiú a tania legalább is. bikajegy alatt. E célból egy üres lap volt Koronthay Mari egyike azon csinos, a bibliába bekötve, de immár tele van az kedves teremtéseknek, minőket csak írva egészen, a legutolsó újszülöttnek, a Magyarországon a „szép hölgyek hazá­ kis Gizikének már csak a „margón” ju­ jában’’ lehet találni, egyszerű, naív, tott hely. igénytelen, falusias és mégis úri és elő­ Csakhogy nehéz ám a tekintetes allekelő modorú. Szép, hosszúkás arca van, véltárnok úron kifogni, még a sorsnak is, görög orral, délceg termete, az egész me­ mert elhatározta, hogy épen nem hagy gyében híres arról, hogy neki vannak a magára pressiót gyakoroltatni s még né­ legkisebb lábai. Csak az az egy hibája, hány üres fehér lapot köttet be a száza­ hogy nagyon halovány az ajka, úgy is dos pergaménák közé. hívják gúnyosan: „hideg-ajkú”! Az egy­ Mert tudja Pál mit kaszál; a leányszer bizonyos, hogy a színtelen ajkú gyermekek serdülni kezdenek s amilyen leány nem szenvedélyes és nem képes arányban szaporodni fognak a gyerekek, nagy szerelemre. olyan arányban fognak fogyni részint A Koronthay Mari édes apja allevél- férjhezmenetel, részint egyéb körülmé­ tárnok a megyében, a szegényebb bocs- nyek következtében. koros nemességhez tartozik, azért is volt * Ime a kis Marinak, alighogy levetette kénytelen ott hagyni az ősi hétszilvafát a rövid ruhát, már két kérője is van egy­ Bogárháton, hadd gazdálkodjék benne a szerre, az öreg Bárándy prókátor és az nemzetes asszony, kinek a háztartás ve­ adjunktusa, Lupcsek. Egyetlen kancellá­ zetésében a Mari kisasszony is segít; riából kettő. Pedig még bálban sem volt, míg ő maga már évek óta benn a vá­ még be sincs mutatva. Az egész várme­ rosban a vármegyeházán családjától el­ gye lázban lesz, ha egyszer báli ruhában szakítva körmöl nyolcszáz forint évi fize­ látja Marit. Mert szakasztott olyan szép, tésért, ki lévén téve minden irányban a mint az anyja volt ebben a korban, aki följebbvalók szekaturájának. Bizony ke­ után bárók, grófok bolondultak, de per­ serű kenyér az a hivatalnoki s mégis sze senki sem bírta megkapni, csak Ko­ mennyien vágynak rá. Miért? bizonyosan ronthay János úr. a címért, hogy „tekintetes urak” legye­ Hm! Csak bolond teremtés az ember nek a „nemzetes urakból." mégis, hogy vén prókátor létére is bele­ Tekintetes Koronthay János úr pedig megy az exact reális irányból a házasság jobb, ha otthon maradna a portán és ne bolondos aktusába, mely egy jóravaló csak szombatonkint járna „tisztát válta­ prókátort csak annyiban érdekelhet, mert ni”, ahogy a vármegyei kaszinóban tréfá­ leendő válópörök természetszerű alapját san mondani szokták, mert dacára, hogy képezi. Házasság nélkül soha sem lehet­ már eladó lány van a háznál, fiatal is ne válópör. 15 �Az öreg gazdag Bárándyt, akinek száz hold földje és virágzó klientélája van, annyira megzavarja két fekete hamis szem, hogy alig hét hónapra, a megbol­ dogult teensasszony halála után, udva­ rolni kezd a szép gyereklánynak. És az igen eredeti dolog, mikor a vén prókátor szerelmes; elfelejti a tárgyalá­ sokat, több gondja, hogy a kabátja ki legyen kefélve és a nyakkendője jól cso­ korba kötve, mint a törvényszéki végzé­ sekre; az aktákkal felhalmozott ódon kancellária szűk neki, eljár a mezőre és gyönyörködik madárdalban, virágok illa­ tában. Szakadnak a nyakába a makacssági végzések, de ő nem törődik azokkal; Corpus Juris helyett a Himfy szerelmeit kéri el olvasás végett Lupcsek ügyvédjelölt­ től; s ebből aztán Lupcsek is megtudja, hogy a principális szerelmes. Amit pedig amice Lupcsek tud, ki Bárándy szerint semmit sem tud, azt más valóságos szégyen volna nem tudni neki magának is. Tudja is s fölveszi elméjében a tényál­ ladékot. Az a kis Koronthay lány szegény ugyan, mint a templom egere, ő maga pedig gazdag, de a Mariska igen szép, ő pe­ dig már vén s épen nem szép. A hiányok kiegészítik egymást, mert a Mariska ugyan kaphatna szebb, fiatalabb férjet, de nem olyan gazdagot; ő pedig elve­ hetne még valami világjártas özvegyaszszonyt, a kinek még talán pénze is lenne, hanem az nem lenne olyan szép, olyan kedves, mint Koronthay Mari. Igaz, hogy a külsőségre való tekintet mindenkoron ostobaság volt s lesz is, míg a világ tart, — de hát ő, aki annyi okos cselekedetet művelt életében, miért ne tehetne egyszer, ... egyetlen egyszer bolondságot. Hiszen a prókátor is ember: az ő szíve sincs kőből; azt is „signálja” az Ámor nyila, abban is megterem az áb­ ránd s neki is elkel egy kis gyönyörűség „felzetnek” a rideg aktákhoz. Így mindent meghányva-vetve elhatá­ rozta, hogy elveszi Marit s hozzá is látott rögtön a teendőkhöz, olyan nagy paszszióval, mintha egy zsíros pör lenne. Hiszen az igaz, hogy ez is egy pör, csakhogy egészen megfordított pör. Az ember itt is megírja a „keresetet”, csakhogy magát kéri benne elmarasztalni a bájos alperes által s a helyett hogy kö­ vetelne benne, ő igér mennyet, földet; a „válasz”-ra azután a „viszontválasz” kö­ vetkezik, de abban sem gorombáskodik, nem cáfol, hanem inkább mindent beösmer, a goromba „tagadtatik” szó elő sem fordul benne; ha a viszontválaszra „ellenirat” jönne, gyorsan következik a végirat s ha az is kedvező, kitűzetik az eljegyzés napja, majd pedig a lakoda­ lomé. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Egyet felejtett el Bárándy, azt, hogy ez a Lupcsek Gábor még sem olyan ostoba ember mindenben, mint az exequálás- 16 ban; s hogy a fiatal leányok bolond szemüvegen át nézik a világot, nem tud­ van helyes megkülönböztetést tenni a szegény ördög és a gazdag ember, a principális és az adjunktus között. Azután azt is tekintetbe kellett volna venni, hogy Lupcsek Gábor átkozottul csinos fiú, szőke göndör haja s nagy ábrándos kék szemei többet érnek az asszonyok szemében, mint a hellespontusi halas tavak, ha mindjárt meg ötszáz hold száraz földet veszünk is körülöttük. Az történt tehat a tekintetes principá­ lis úr vigyázatlansága folytán, hogy míg a lapcseket mindig magával vitte, valahányszor Bogárhátra Koronthayéknoz ki­ rándult, a szép Mariska beleszeretett Lupcsekbe. Lupcsek pedig (óh, az akasztofáravaló!/ nem csak osztotta, hanem meg szította is az ártatlan leányzó lángoló érzelmeit. Bárándy nem vette észre a dolgot (hiá­ ba, a szerelem még a legokosabb em­ ber eszét is eltompitja), de a Kató szakacsné jött rá, aki már húsz év óta való­ ságos belső titkos tanácsosa volt a fis­ kális úrnak, még akkor is, midőn az nőt­ len volt; keresztül szolgálta az első fe­ leség epocháját s illő megadással ké­ szült a második házasság korszakához is; csúnya tót vén leány volt, de ragaszkodó, foga nem volt, csak két kiülő agyar elől, de szíve hű volt gazdájához. A fiskális úr együtt öregedvén meg Katával, mint az egyedüli emlékhez fiatal korából, nagy bizalommal volt hozzá s bizonyos respektussal viseltetett iránta: soha sem merte megszidni, a bérét pon­ tosan fizette minden hónap elsején «pe­ dig a fiskális úr az egész megyében úgy ösmeretes, mint a legfösvényebb ember, a ki Pontius Pilátusnak sem fizet pör nél­ kül), sőt Kata iránt (csodák csodája!) még gyöngéd is tud lenni. Minden kará­ csonykor valami ruhadarabot vesz neki ajándékba, húsvétkor egy sorsjegyet, pünköstkor pedig rendesen apróbb tár­ gyakat, tükröt, imádságos könyvet, cifra guzsalyt, elefántcsont olvasót, karneol keresztet s több efélét, a miről tudja, hogy az Katának örömet okoz. A vén leány kegyelettel rakosgatja el évről évre a tulipános ládába urának ajándékait, meg a sorsjegyeket is, me­ lyeken még soha sem nyert, de melyekről szegény azt sem tudja, mire valók. De ezeket maga a fiskális úr sem ked­ veli, mert ő egészen reális és pedans ember, szereti azt, a mi pozitív s nem ad az esélyekre semmit. A szerencse csak az ostobákba ütődik bele ilyen primitív alakban: ő pedig okos ember, maga ke­ resi fel a szerencsét s biztosra veszi. Hanem tekintélyes társadalmi állásá­ nál fogva itt is, ott is rádisputál főispán, vicispán, előkelő asszonynép egy-egy jó­ tékonycélú ilyen papírt, a mit ő olyan reálisan tőkésít aztán, hogy húsvéti aján­ dékba osztogatja el a cselédei között. Tehát a szakácsné jött rá legelébb, hogy az amice Lupcsek szerelmes s fi­ gyelmeztette a tekintetes urat, hogy az ifjú úr éjjelenkint fel s alá jár a kan­ celláriában, ahol a divánra szoktak neki ágyat vetni s hangosan, mintha megbo­ londult volna, verseket szaval Marihoz. S azokat másnap a szomszéd asztalosné kis fia által kiküldi Bogárhátra Koronthayékhoz. Az átkozott asztalos gyerek választ is hoz mindennap, a mit amice Lupcsek a kerítés mellett szokott átvenni. E fölfedezés nagyon megdöbbentette Bárándy urat s talán először életében érezte magát szerencsétlennek. Mert minden szerencsétlenség bliktri ahhoz, amit az imádott leány hűtlensége okoz. E fölfedezés éppen a reggelinél érte a derék urat, minélfogva így szólt: — Itthon van Lupcsek úr? Nézze meg Kati a kancelláriában; s ha ott van, küldje be. — Dehogy van itthon, dehogy; még tegnap uzsonna után átment Bogárhát­ ra: ott turbékol most a drágalátos. — No megállj! sziszegte Bárándy. Mondja meg a kocsisnak, hogy fogjon be. Bárándy áthajtatott Bogárhátra. Nem hiába kelepelt hát a szarka a Koronthayék kerítésén; vendég nézett a ház­ hoz, dacára annak, hogy a kedves ven­ dég már ott volt. Ide most már egészen fölösleges a vén Bárándy. Vagy hogy ki tudja ...? Hiszen a női szív ki magyarázhatatlan titok s két kérő egy­ szerre soha sem lehet kellemetlen. Különösen nem a mama előtt, ki nagy szívességgel fogadja a gazdag, tekinté­ lyes úri embert, siet őt kihámozni az úti köpönyegéből, nagy, élénk felkiáltáso­ kat tesz: — Szénát a lovaknak! Reggelizett-e már a kocsis? Milyen szerencse!... Mi­ lyen rendkívüli szerencse! Siet még a széket is megtörülni, a hova Bárándy urat ülteti. — Nagy violentia, kezeit csókolom . . . Nagy sérelem esett rajtam, azért jövök olyan sietve. — Mi baj történt, az isten szerelméért? — Jaj, megfulok, elszédülök... — Szolgálhatok egy kis cukros vízzel? — Kezeit csókolom ... Szégyenemben futok meg. Igen is nem iszom cukros vi­ zet, kezeit csókolom, ittam már én elég keserűséget ma reggel. Hol a Mari kis­ asszony? — Ott vannak valahol a kertben Lup­ csek úrral. A fiskális úr dühösen forgatta meg vérvörös szemeit. — Micsoda, a Lupcsekkel? Ezzel a semmirevaló adjunktusommal? Hát tud­ ja-e a teensasszony, hogy a kisasszony­ nak, kit én nőmül akarok venni, viszonya van ezzel az emberrel? Koronthayné bágyadt mosollyal felelt: — Ne okozzon ön fölösleges felindulást magának. Az én Marim okos leány s még ha szeretné is Lupcsek urat, ő bizonyo­ san az eszétől fog kérni tanácsot. �— Köszönöm alássan az ilyen vigaszta­ gondolkozási időt kért, ugyanezt tette lást. A rózsa, melynek illatát a pók is Lupcsek úrral szemben is. Az egy hónap­ szítta már, elvesztette azt. ból még alig múlt el egy hét. Három hét múlva el fog dőlni a dolog. Hisz az csak A nemzetes asszony fölkacagott. — Ön túloz, kedves ügyvéd úr. A dolog öntől függ, hogy Lupcsek aljegyző ne le­ annyiból all: ön is, Lupcsek úr is kijelen­ gyen. Önnek nagy tekintélye, nagy ere­ tette, hogy készek leányomat nőül venni. je van a megyegyűléseken. - Igaz! Ez mind igaz — felelte Bárán— Hogyan? Merte volna? rikkantott dy lecsillapodva. Persze, persze, hogy közbe a principális dühösen. Engedje meg teensasszony, de az mégis borzasztó, tőlem függ. No hát nem is lesz ő belő­ hogy ilyen kígyót tápláltam a kebelem­ le még hajdú sem, fogadom. Ebben a pillanatban az ajtó nyílt és ben. — A szerelemben nincs okoskodás - a fiatalok beléptek. Lupcsek elvörösö­ felelte mosolyogva Koronthayné. Ön is dött fülig, midőn principálisát megpil­ lantá, a tekintetes úr arcán pedig kida­ szerelmes Mariba, ő is. gadtak az erek a dühtől, de igyekezett — De hát kicsoda ő? Egy ember, akit azt visszafojtani. én akkor csaphatok él, amikor akarom. Csak a Mari arcán nem látszott sem — Igaz, tökéletesen igaz. De a főis­ zavar, sem meglepetés. pán megigérte, hogy a legközelebbi me­ Azon a liliomfehér arcon épen úgy gyegyűlésen a megűrült aljegyzői székre játszott a mosoly s úgy nyíltak a rózsák, kandidálni fogja. S ki tudja, hátha meg­ mint egyébkor. választják. — „Milyen nyugalom!” — dünnyögte — E szerint tehát... magában az anya. — „Milyen kitűnő ne­ — Csillapodjék ön kedves ügyvéd úr. velés!” A leányka vonzalma nem jöhet komoly számba, de nem is úgy van ő nevelve, hogy valakit szeressen. Mari ha szegény II. Házasság — telegrafon. leány is, kitűnő nevelést kapott. Én ne­ Bárándy úr egy. tervet gondolt ki. Ezt veltem őt. Színarany az a leány. Ő nem a Lupcseket el kell távolítani az útból fog bolondot csinálni soha. Az ön felet­ minden áron. Arra pedig épen kedvező te megtisztelő ajánlatára egy hónapi alkalom kínálkozott. A vármegye főispánja, Kamuthy László gróf ő méltósága, Bécsben szokott tartózkodni, mivel a bátyja jelenleg a biro­ dalmi kancellár. A méltósagos főispán úr­ nak Bárándy az ügyvédje, tehát mindig van valami értekezni való. Most is na­ gyon komplikált az alsó-bodonyi határ kommassatiója, a parasztok ellenszegül­ tek, s az irtványföldekből ötheted részt akarnak, pedig a gróf csak kétötödöt igért, ezt a dolgot okvetlenül meg kell beszélni a gróffal. Hát hadd menjen amice Lupcsek holnap Bécsbe, magával vivén a szükséges irományokat is. Leg­ alább útban nem lesz a pernahajder. Úgy is szívesen megy, hogy a főispán protekcióját kérje a jegyzőválasztásra nézve. (No, abból ugyan nem lesz pap­ sajt!) Hanem azért hadd menjen; ha majd fenn lesz, kifogy a pénze, (mert Bárándy úr csak az úti költséget adja át neki itthon, a visszautazásra innen küld majd neki pénzt, mert ellopnák tő­ le Bécsben a világ legraffinirozottabb tolvajai). Bárándy gondoskodni fog, hogy ott tartsa őt, míg csak lehet, s akinek ideje van, az szabadon lélekzik: addig egyedül lesz a Marival, s ha ér még va­ lamit a tündöklő ékesszólás hatalma, ak­ kor játszva bilincseli magához a szép leányt. Elfelejteti Lupcseket. 1T �Lupcsek kapott az alkalmon s eluta­ zott Bécsbe. Ott egyenesen a ballplatzi palotába sietett: a főispán kancellár bátyjánál la­ kott. László gróf roppant ellentéte volt báty­ jának; míg Antal gróf a legszeretetreméliobb nagyvilági modorral bírt, melylyel mindenkihez alkalmazni tudta magát s mellyel mindenkit megnyert, addig Lász­ ló a legnagyobb arisztokrata s egyike később azon történeti nevezetességű négy főrendházi tagnak, kik a zsidó-emanci­ pációt nem szavazták meg. Antal gróf nem volt válogatós az esz­ közökben, ha célok eléréséről volt szó (azért is vitte sokra), míg ellenben Lász­ ló gróf mint egy igazi nemes, egészen középkori szemüvegen nézte a modern világot, és sajátos olygarchikus fogal­ mai voltak sok tekintetben. Ő rajta esett meg például, hogy a gyapjúra előleget kérvén egy pesti gyap­ júkereskedőtől, levelét ekkép címezte: ,,An Jakob Weisz, Jud in Pest." Figyel meztettetvén a sértő levélcímre, azt vá­ laszolta: Én nem címezem máskép; nem tehetem! Mi történhetik egyéb, mint hogy egy-két percenttel drágább pénzt kapok? A pénznek nem volt előtte semmi be­ cse, de annál több Antal gróf előtt, ki élénk összeköttetésben állott a pénzvi­ lággal s állását is felhasználta arra, hogy ruinált ősi birtokait megmenthesse a rájok halmozott terhektől, s hogy va­ gyont szerezve, az aláhanyatlott csalá­ dot ismét a régi középkori fényben ra­ gyogtathassa. A kancellárról azt jegyezte meg talá­ lóan egyik életírója, hogy épen úgy utá­ na nyúlt a garasoknak, mint a százez­ reknek; s hogy szépen harmoniába tud­ ta hozni a saját zsebét az államok érde­ keivel, melyeknek élén állott. Midőn Lupcsek feketébe öltözve meg­ jelent a ballplatzi palotában, a komor­ nyikhoz fordult legelőbb. - Itthon van a méltóságos gróf-főis­ pán? — Itthon. - Jelentsen be kérem nála. Van va­ laki odabenn? - ő excellentiája a birodalmi kan­ cellár, de azért bejelenthetem. - Igen le leszek kötelezve. A komornyik kijött és azon választ hoz­ ta, hogy üzenje meg, mit akar. — Én Bárándy ügyvéd segédje vagyok s ő küldött engem, hogy ő méltóságá­ nak bizonyos ügyekben előterjesztéseket tegyek. A komornyik újra bement meg kijött rövid idő múlva. — Ő méltósága rá nem ér most gaz­ dasági ügyeikkel vesződni. Jöjjön ön hol­ nap. Lupcsek másnap megint megjelent. — Jó hogy itt van ön, - mondta a ko­ mornyik mosolygó arccal. Úgy kerestük az egész városban, mint a tűt. Itt már nagyon türelmetlenül várja ő excellen­ tiája. 18 — Talán ő méltósága. — Nem: maga a birodalmi kancellár. — Menjen be hozzá azonnal! — De hisz engem nem ösmer az excellentiás úr; s épen semmi mondaniva­ lóm számára. A komornyik vállalt vont s így szólt: — Nekem határozott utasításom van e tekintetben. — Jól van tehát, jelentsen be. — Semmi szükség. Lépjen be ezen az ajtón. Lupcsek két szobán ment keresztül, me­ lyek igen egyszerűen voltak bútorozva, a harmadiknál kopogtatott: — Herein! telelte egy hang. Belépett és a birodalmi kancellárral ál­ lott szemben. Magas, robustus alak, szép piros arccal s szúró, zöldes színű sze­ mekkel, a haja még csak most kezd őszülni. A kancellár udvariasan néhány lépést tett a jött felé, azután széket mutatott ki számára. — Hogy hívják önt? kérdé magyarul, németes kiejtéssel. — Lupcsek Gábornak, kegyelmes uram. — Hol született ön? — Patvarc-falván, a kegyelmes uram szülőhelyéhez egy órajárásnyira. — Be bírná ön ezt okmányilag bizo­ nyítani még ma? Amice Lupcsek nagy szemeket me­ resztett, ámult, bámult, sehogy sem bír­ ta felfogni, mire valók ezek a kérdések. — Igenis, be tudnám bizonyítani — fe­ lele azután — mert ő méltóságánál a fő­ ispán úrnál lépéseket óhajtván tenni az iránt, hogy a megűrült aljegyzői állásra kandidálni kegyeskedjék, összes okmá­ nyait magammal hoztam, köztük keresztlevelemet is. — Igen helyesen! mondá a kancellár élénken. Azután majdnem hevesen hoz­ zá tette: Csak nem nős ön? — Nem, kegyelmes uram. — Ez esetben ön szerencsés ember! Jöjjön magánkabinetembe, nyíltan fo­ gok önnel beszélni. Itt... itt — jegyzé meg mosolyogva, - a falnak füle van. Egy picike dolgozó szobába léptek, mely tele volt ritkaságokkal; ásványok, fegyverek, könyvek, műremekek, faragványok költői rendetlenségben díszíték az államférfi szobáját... — Üljön le uram s húzza ide a szé­ két közelebb. Akar-e ön nagy úr lenni, gazdag, dúsgazdag ember? Lupcsek a kérdésre azt hitte, az „Ezeregy éjszaka" tündérmeséit álmodja, ke­ zével megsímította homlokát, ha váljon ébren van-e ... azután zavartan, félén­ ken válaszolta: — Igen, kegyelmes uram. Már hogy is ne akarna ő nagy úr len­ ni? Hiszen ez volt a vágya egész életé­ ben. Hogy bámulnának odahaza Patvarcon a tót atyafiak, ha a Lupcsek bognármester fia hintón állítana be egy­ szer. — Én önt nagy úrrá teszem — süvített végig a kis szobán az excellentiás úr hangja. Amice Lupcsek édesdeden húnyta be szemeit és csak a fejével bólintgatott. — Önnek meg kell házasodni, még ma ... Lupcsek úr felnyitotta a szemeit, és elhalványult. — Mennyasszonyom van odahaza, ke­ gyelmes uram! — Eh bolondság! szólott az államfér­ fi... valami falusi liba, az ő tizenkét vánkos cihájával, egy tucat sleifos szok­ nyával, ugyanannyi ezüst evőeszközzel. Itt egy milliomos leányról van szó. Ön Wolfram belgiumi bankár leányát fogja elvenni, a délutáni vonattal érkezik meg. A leánynak másfél millió hozománya van. — Másfél mil-li-ó! — hörögte Lupcsek Gábor. Lehetetlen! E percben halk kopogtatás hallatszott az ajtón. — A titkárom — mondá a főúr. Ő szo­ kott ilyen lábujjhegyen jönni. Csakugyan a titkár lépett be, egy ki­ aszott hórihorgas ember, irtózatos hoszszú orral és hajjal. — Kész a kérvény? kérdé a kancellár. — Igen is kegyelmes uram, föl van szerelve mindennel, semmi sem hiányzik egyéb csak a név. Milyen nevet írjak alá? — Írja ön alá: Wolfram Vilma férje­ zett Lupcsek Gáborné. — Szolgálatjára kegyelmes uram. A titkár felkelt, Lupcsek úr pedig ámulva dadogá: — Lupcsek Gáborné . . . Oh kegyel­ mes úr, milyen tréfa ez! — A legkomolyabb dolog, kedves ba­ rátom. Ön még ma Belgium egyik leg­ gazdagabb örökösének s egyik legszebb leányának aki után grófok versengtek hi­ ába, törvényes férje lesz ... — Merjem-e hinni? Istenem, mily meg­ lepetés! Önkénytelenül a falon függő tükörbe vetett egy pillantást... — Hihetetlen, vagy legalább is cso­ dálatos! mondó aztán... Föl nem fog­ hatom, honnan ismer engem az én fe­ leségem ... azaz Wolfram kisasszony? — Ön nagyon naív barátocskám szólott a kancellár — a kisasszony épen nem ismeri önt, de e házasságot maga­ sabb érdekek követelik. — Tehát magasabb érdekek, — ma­ kogta szórakozottan, s szemeit zavartan hordozta körül a pazarul bútorozott fül­ kében. A gróf felkelt, egyszer-kétszer végig lé­ pegetett a szobán, aztán megállott a fi­ atal ember előtt. — Tehát beleegyezik? — Excellentiádra bízom magamat tel­ jesen. — Nagyon derék ... Eszerint elárulha­ tok ön előtt, a nélkül hogy indiskrét len­ nék, bizonyos részletéket, hogy ön tájé­ kozva legyen. �- Nagyon lekötelezne excellentiád bi­ zalmával. - Wolfram bankár, de figyeljen ön, Wolfrom bankár egy vállalatot óhajt elnyerni Magyarországon, mondjuk hogy egy vasút-vonal kiépítését. A pályázat holnap lejár, a kérvényt, illetőleg az ajánlatot még ma be kell nyújtani. A do­ log sürgős és bajos elejteni, mert ve­ gyük föl, hogy tetemes haszonnal jár. Pedig el kell ejteni, mert a pályázat egyik ostoba pontja azt kívánja, hogy a pályázó magyar honpolgár legyen. (Ez elbeszélt epizód nem tartozik a mesék világába, megtörtént tény, az, nem is nagyon a rég múltból, a szereplő szemé­ lyek még mai napság is köztünk élnek, épen azért pótoltam igazi nevüket álne­ vekkel. M. K.) Nos kezdi ön már érteni? — Megvallom, nem. — Ejh, hát mi természetesebb ilyen esetben, mint az, hogy ha a bankárnak leánya is van, azt hirtelen férjhez adja egy magyar honpolgárhoz, mi által a leány is rögtön magyar lakossá válik. A Lupcsek úr fejében derengeni kez­ dett, mintha légycsapóval ütötték volna agyon agyvelejében a ködöt. - E szerint én szerencsés pillanatban jöttem. - Úgy van fiatal ember. Ön szeren­ csés időben jött, mert nem könnyű dolog nekem ilyen embert találni mint ön, ki­ vált midőn néhány óra alatt kell. Jött volna bár akárki, fő az, hogy magyar le­ gyen és nőtlen. Ezt azért mondom, hogy lássa, nekem semmit sem köszönhet, mindent a körülményeknek. — Nem mondhatná meg kegyelmes uram, szép-e a feleségem? — Az ördögbe is, ön igazán gyerekes, hogy ilyen csekély részletekre is gondol. Menjen ön most haza, öltözzék fel, fél négyre megjön a vonat, ötkor esküsznek, addig intézkedem a dispenzáció ügyé­ ben. A viszontlátásig barátom! Az esküvő véghez ment fél ötkor. Lup­ csek úr el volt ragadtatva, menyasszo­ nya úgy nézett ki, mint egy mesebeli tündérkirályné. Maga a birodalmi kan­ cellár volt a tanú meg a titkárja. Jelen volt a bankár is, ki igen nyájasan visel­ te magát veje iránt. Az esküvő után minden ceremónia nélküli ebéd volt magánál a kancellár­ nál, ahol a szép menyasszony hidegen viselte magát vőlegénye iránt, és amikor elfordulhatott, mindig összenevetett nagynénjével, aki Svájcból ide kisérte. Olyan furcsa volt az egész. Amice Lupcsek gondolt arra is, hogy talán oda kellene rohanni hozzá s jól össze-vissza csókolni, hiszen férje ő an­ nak a selyemtől, bársonytól, gyémánttól csillogó angyalnak; de bizony csak min­ dig meggondolta magát, hogy ebben a nagyúri házban nem illenék ilyesmi. A lakoma után félrehívta az exellentiás úr és tudtára adta, hogy a felesé­ ge rögtön visszautazik. Ezt még most úgy kívánják a körülmények. Majd meg­ tudja később és maga is helyeselni fog­ ja. Hanem itt van ezer forint és mulas­ son jól addig is, míg ezek a különös vi­ szonyok megváltoznak. Amice Lupcsek savanyú arcot vágott az asszony elutazásához, de a mosoly­ gó ezres bankjegy megvigasztalta. Hát még a pompás Cliquot-pezsgő! — Mégis jó nekünk nagy uraknak, dünnyögé, midőn felesége egy udvarias kézszorítással elbúcsúzott tőle. Lupcsek úr ki akarta kísérni a vasút­ hoz. 19 �De azt a világért sem engedhette a derék após; a kocsiban különben is csak három személynek jutott hely: az apá­ nak, a leánynak és a nagynénének. Megnyugodott tehát, amin változtatni nem lehet s meglehetős rózsás hangu­ latban ért vendéglői szállására, hol rög­ tön az íróasztalhoz ült s levelet írt a te­ kintetes principális úrnak, még pedig a következő hangon: Kedves barátom Bárándy! Ma találkoztam a kancellár, gr. Kamuthy Antal ő nagyméltóságával s amint meglátott, azonnal megkérte kezemet Wolfram Vilma kisasszony számára. Dé­ lután meg is esküdtünk. Feleségem egy bájos angyal. Hozománya mintegy két millió forint. Kedves Bárándy, ön belát­ hatja e szerint, hogy köztünk minden eddigi viszony megszűnt, ügyeivel nem foglalkozhatom, jóakaratom és jóindu­ latomról azonban biztosíthatom. Fogadja üdvözletemet kedvesem! Lupcsek Gábor U.i. Azt a kis lányt, no tudja melyiket, most már teljesen önnek hagyom. III. Házasság spekulációból. Tekintetes Bárándy úr nagyot nevetett ennek a hóbortos levélnek, de mivelhogy egyszerre jött meg a levéllel a bécsi „Presse” is s abban az esküvő megvolt a „Hymen-hírek” között említve, mind­ össze a fejét csóválta meg, azután be­ kiáltotta a Kata szakácsnét, és megpa­ rancsolta, hogy fogasson be, mert megint át kell mennie Bogárhátra. Most az egy­ szer érdekes híreket visz nekik. Zsebre tette a levelet meg a Pressét is, - de minthogy útközben a trafiik bolt­ ba is be kellett mennie még, előre ment a nagy piacra gyalog s oda rendelte a kocsit maga elé. Kisvárosi trafik-boltban mindig szokott lenni egy csomó adomázó úr. Most is volt. Bárándy meg nem állhatta, hogy el ne újságolja a nagy eseményt ennek a mihaszna Lupcseknek a bolond szeren­ cséjéről s közkézre ne bocsássa a leve­ let is a „Pressét” is. A trafik-tulajdonos mohón kapott a Pressén, de nem a haszontalan pletykát nézte belőle, hanem a legújabbi sors­ húzás eredményét. Már neki vérében van a gyakorlatiasság. S ime egyszerre csak elvörösödik és fojtott hangos hörgi: — Ügyvéd úr... ügyvéd úr, ön, oh jaj, ön megnyerte a nagy treffert. Bárándy odanézett s látta, hogy jegy­ ző-könyvével hasonlította össze a nye­ remény-számokat. Ugyanis az a szokás volt, hogy az általa eladott sorsjegynek a számát bejegyezte a „Notiz"-könyvébe s a tulajdonos nevét is. 20 Bárándy is elhalványodott. Ő is em­ lékezett a számra: 78,888. A négy nyol­ casra a hetes után. Igen, ez a szám csinálta a főnyere­ ményt. S a főnyeremény százezer forint. S azt a sorsjegyet ő a Katának ajándé­ kozta! Az ördög menjen most már Bogárhátra! Ezt el kell igazítani valahogy, el kell igazítani minden áron. Százezer forint nagy falat, azt nem szabad kiereszteni a markából. Százezer forint egy dominium, kastélyt, úri birto­ kot vehet rajta s négyesben járhat mint a Bogáthy grófok. Nem hallgatta a gratulációikat, talpa alatt égett a föld s visszaküldvén a ko­ csit, siető léptekkel ment haza. Nagy lihegve nyitott be a konyhába. Nem bírta megtartani prókátori hidegvérűségét. egy percig sem tudott várni. — Kata, jöjjön be a szobámba. Szíve hevesen dobogott, arca most ki volt gyúlva s midőn a belépő Katit meg­ nézte, először életében jött rá, hogy miért ne lehetne ezt a vén lányt felesé­ gül venni? Hiszen nem is olyan nagyon rút. szomj ez már a szakácsnéknál a gazdák után. - No hát a Marci kovácslegényről, feleié szégyenlősen; s akár hiszik, akár nem, szemérmesen arcához emelte lisz­ tes kötényét, akár egy tizennyolc éves lányka. A prókátor az ajkait harapta meg, azu­ tán így szólt magában: Látod Bárándy, mégis okos ember vagy, hogy nem mond­ tad meg neki a főnyereményt. Mert a vén kecske szerelmes, s könnyen a fa­ képnél maradhattál volna. Legkönnyebb dolog a világon biztosra utazni. - Arról a korhelyről ne is beszélj. Az nem érdemel meg egy olyan tisztessé­ ges és csinos személyt mint te. Kati elpirult. - Ugyan menjen tens uram, ne bo­ londozzon! A gyúró-deszkán hagytam a tésztát, még belepiszmog a macska. - Ülj le Kati! Az ördög vigye most a reszelt tésztát. Nagyon fontos dolgot aka­ rok neked mondani. Ajkain lebegett már a szó, hogy: „Ka­ ti te százezer forintot nyertél, gyere ve­ lem a paphoz; tekintetes asszony lesz belőled.” Ebben a pillanatban szerencsére egy tükörbe talált pillantani a fiskális úr, mely látományra kedvetlen grimaszt csi­ nált s nagy újját homlokára illesztvén azt dörmögte: — Ki tudja, hátha ... Csak módjával. Legyen helyén az eszed Bárándy, ne­ hogy elhirtelenkedd a dolgot. - Hadd hallom. - Nem vagyok barátja a sok szónak Kati. Sok beszédnek sok az alja. Azért hát azt mondom röviden, hogy én téged feleségül veszlek. - Mondom már, hogy ne csúfolkodjék velem a tens úr. Sok a dolgom odakünn. Aztán meg nincs ma április elseje. - Becsületemre mondom Kati, én sze­ retlek téged, az első perctől, a mióta láttalak. Egy darabig küzködtem ma­ gamban, (az az egy darabig körülbelül huszonöt esztendő volt) tudod, a társa­ dalmi állás s több eféle . . . de most be­ látom, hogy nem élhetek nálad nélkül. Kezdé tehát lassú óvatos tempóban, édes, fokonkint lágyuló hangon: — Édes Katim! mondd meg nekem, ha te neked sok pénzed lenne, férjhez men­ nél-e? - Hát igazán nem tréfál? — kiáltó Kata és könnyűi megeredtek, végig cse­ pegve tulipiros arcán s belevegyülve a lisztbe, melynek nyomai látszottak min­ denütt. — Csak nem ezért hivatott a tens úr! mondó Kati vihogva. Hát biz én férjhez mennék tens uram. — Ugyan kihez édes Katiim? A prókátor úr ajkán mosoly lebegett s még egy hamiskás kacsintást is meg­ kockáztatott. A női szörny még jobban vihogott, agya­ rait mutatva. Bárándy úgy tartotta illőnek, hogy fel­ keljen s egy néma ölelései fejezze be ez idylli jelenetet, melyhez hasonlót ritkán mutat már a mai prózai kor. — Hát iszen tudja azt a tens úr! mi­ nek kérdezi? — Igaz, te mindig ragaszkodó voltál, hű . . . — Igen én hű voltam, de ő ... — Kiről van hát szó tulajdonképen? — kérdé az ügyvéd kellemetlenül megle­ petve, mert nem gondolhatott a hiú és önző emberek szokásaként egyebet, mint hogy ő hozzá szeretne férjhez menni a vén szakácsné. Hisz az már egy szente­ sített ős romantika, hogy a szakácsné az úrnak felesége akar lenni. Tantalusi Megtörtént a házasság. Bárándy és Kata férj és feleség lettek, még pedig ők is dispensátióval, mert a dolog na­ gyon sűrgős volt Bárándynak. A szenve­ dély elégette volna, ha még sokáig kell várnia. Az egész vármegye fölkacagott, mikor ez a Hymen-hír is ritkított betűkkel meg­ jelent, a „Bugy-Szent-Pálfalvai Híradó­ ban.” De legjobban az öreg Bárándy nevetett s édelegve viselte azt a bélye­ get, hogy ő nevetséges. Hiszen csak nevessetek! Majd megtud­ játok ti, hogy mégis én csináltam itt a legjobb parthiet. �Alig is várta, hogy az oltártól eljöjje­ nek, mindjárt kezdte kivallatgatni Katit. Most már szóba lehetett hozni — Nem emlékszel édes lelkem, mon­ dá, midőn a lakoma után egyedül ma­ radtak a hálószobában, nekem úgy rém­ lik, hogy én egy sorsjegyet adtam neked ajándékba húsvétkor. — Hogy ne emlékezném! Nagyon em­ lékszem rá! A bodonyi zsidó ezelőtt egy héttel vette meg tőlem tíz pengő forint­ ért. — De csak oda nem adtad? kérdi el­ sápadva a prókátor. — De bizony oda adtam. — No hát fel is akaszthatom maga­ mat, de mindjárt. Mint a sebzett vadállat úgy ordított fel, kirohant a szobából s egyenesen a pisztolyaihoz szaladt a kancelláriába; a nagy kiabálásra összegyűlt cselédeknek kellett őt megfogni és összekötözni, hogy életében kárt ne tegyen. Legalább a mé­ zes heteket élje át már! A kitűzött napon, midőn a válaszért kellett volna eljönnie a két vőlegénynek, nem kelepek a Koronthayék kerítésén a szarka. Nem is jött vendég egész nap. A szép Mari be sokszor állt ki az ut­ caajtóba s szomorúan nézte az ország­ úton a távozó és érkező kocsikat. Egyik sem fordult be a Koronthay-portára. Meglehet, hogy készen volt már a fe­ lelete. De nem volt a kinek elmondja Valjon hova lehetett a két vőlegény? Eltűnődött, elepekedett ezen a hiába való kérdésen. Akárhol vannak is, ha itt nincsenek. Mit ér már neki az ő sorsuk? Ez már mostan el van hibázva, hord­ hatja a pártát a fején s a nyilakat a szemeiben, ki tudja meddig ... talán örökké, azon a tanulságon elmélkedve: „akkor menjen a lány férjhez a mikor kérik”. A Hymen lánca szép rózsalánc, hanem szörnyen szakadás, mint a lenfo­ nal, nem szabad rángatni erre-arra ... Később azután meghozta a pletyka a amit már tudunk: sőt még többet is. két szerelmes átélt viszontagságait. Azt Katiból nagy Harpia lett s szörnyen nyakára ült a tekintetes úrnak. Jelenleg, midőn e beszélyt írjuk, két hatosával ad­ ja ki a pénzt férjének szivarra és fekete kávéra s a cselédei által nagyságoltatja magát. Amice Lupcsek házassága csak álom volt. Öt eszköznek használták. Midőn Wolframék illetőleg férjezett Lupcsek Gáborné megkapták a vállalatot, Lupcsek ellen megindították a válópört. Soha egy percet sem töltött feleségével, ha­ nem tízezer forintnyi kárpótlást mégis kapott, amit inkább „sápnak" lehet ne­ vezni. Ebből az öszegből urizált még egy darabig Bécsben, az utolsó öt forinttal azután hazatért egy év múlva s ma reg­ gel is még ott láttam a Bárándy kancel­ láriájában, a mint egy keresetet másolt le hat példányban. Hiszékenysége, jó kedélye és helyzete nem változott, minden a régi, azzal a különbséggel, hogy a Kata most „nagysád” és az ebédnél kezet szokott neki csókolni. 118-120. 1.), a szereplők ismertetése annak keretében, hogy a gazdag és öreg Bárándy ügyvéd és famulusa Lupcsek Gábor szerelemre lobbannak Koronthay vármegyei allevéltárnok Mari nevű leánya iránt. — a Lupcsek név Mikszáth több elbeszélé­ A „Mikszáth és Balassagyarmat” című nagyobb tanulmány­ sében előfordul. Először 1873-ban a „Nibelungok harcá”-ban hoz végzett adatgyűjtés során a Nógrádi Lapok és Honti Híradó (Krk 1. k. 181-204. 1.) szerepel „amice Lupcsek”, mint Makk­ 1881. január 16-i számának irodalmi rovatában azt olvastam, fői fiskális famulusa, aki számára nincs fekvőhely az iratokkal hogy Budapesten megjelent a Szentirmay József és Géza által telehalmozott irodában, „hanem odakint köteles hálni a kony­ szerkesztett új hetilap, a Hymen első száma. „A lap közlemé­ hában, Örzsi szolgáló kizárólagos terrénumán”. — Megjelenik nyeket igér legnevesebb íróink (Lauka, Balázs, Komócsy, Mik­ tehát már itt az ügyvéd, az ügyvédsegéd és a szakácsnő jelen száth s költőink (Ábrányi, Pósa) tollából”. Megyei újságunk novellánkban is szereplő hármasa. — Szerepel „domine Lup­ április 17-i száma a Hymen 14., április 24-i száma pedig 15. csek” ügyvédbojtár az 1877-ben megjelent „A vármegye róká­ számát ismertetve, a megjelent elbeszélések között felsorolta ja” című elbeszélésében (Krk. 1. k. 117-177. 1.), valamint a Mikszáth Kálmán „Aki tudtán kívül házas" című folytatásos „Szegeden” című elbeszélés töredékében (Krk. 1. k. 221-245. 1.) is. — Érdekessége az első résznek, hogy írónak a „hideg novelláját is. ajkú ” kifejezést, ami az egyik 1880-ban írt novellájának a címe A hír nem volt meglepő, hiszen a Szegedről távozó Mikszáth (Krk. 30. k. 185-221. 1.), itt ismét alkalmazza. 1880 végén már Budapesten tartózkodott és addig, is, míg a A második rész, a „Házasság—telegrafon” (Hymen, 15. sz. Pesti Hírlapnál állandó alkalmazást nem nyert, igyekezett írá­ sait a különböző fővárosi lapoknál elhelyezni. — Annál megle­ 128-129. 1. és 16. sz. 138-139. 1.), a gróf Forgách Antal biro­ pőbb volt azonban az, hogy az „Aki tudtán kívül házas” cí­ dalmi kancellár és öccse, József, megyénk főispánja személyé­ mű elbeszélés Mikszáth ez időben megjelent írásainak legtel­ vel kapcsolatos igaz történetek és anekdoták felhasználásával jesebb gyűjteményében, a Kritikai Kiadásban (a továbbiak­ jött létre. Az itt közölt téma egyik változatát, a helyszínt a ba­ ban Krk.) sem fordul elő. A Hymen 1881. évi I. évfolyama 13. lassagyarmati megyeházára helyezve, az író saját magával (április 3.) 14. (április 10.) 15. (április 17.), 16. (április 24.) és megtörtént kiházasítási kísérletként adta elő az 1879-ben meg­ 17. (május 1.) számaiban megjelent elbeszélés lemásolt szö­ jelent „Szerelem — lábakkal kifejezve” című karcol a tóban (Krk. vegének birtokában pedig nyilvánvalóvá vált, hogy gazdag 56. k. 17-21. 1.). — Ebben a részben különben igen értékes balassagyarmati és Nógrád megyei benyomások alapján létre­ mikszáthi kipellengérezése található az 1860-as évek legma­ jött, feledésbe merült Mikszáth-novellával állunk szemben, gasabb kormányköreiben is meglevő, a külföldi tőke magyaramelynek újbóli közlése több szempontból tekintve is hiány­ országi behozatalával kapcsolatos korrupciónak. A harmadik rész, a „Házasság spekulációból” (Hymen, 17. pótló. sz. 148-150. 1.), az 1872-ben megjelent „Sramko bácsi” című Elfelejtett Mikszáth-novellák felbukkanásának lehetőségére elbeszélés (Krk. 27. k. 98-127. 1.) sorsjeggyel kapcsolatos az Irodalomtörténet 1971. évi évfolyamában Pikay István is komikus házassági históriájának változata Bárándyra alkal­ felhívta a figyelmet és így írt: „jó néhány regisztrálatlan orgá­ mazva, de itt a szakácsnő lesz a feleség. — Lupcsek Bécsből numra bukkantam, melyben ismételten Mikszáth-írások talál­ való hazakerülése sem oldja meg Koronthay Mari ügyét, hatók, minden vitát kizáró módon, teljes névvel jelölve” 371. 1.) aki habozásának válik áldozatául. - Nincs tehát igazi „hapy — A most újraközlendő elbeszéléssel kapcsolatban sem történt end”. más, csak az, hogy az eddigi Mikszáth-kutatóknak — Pikay A balvégzetű szerelmi histórián azonban írónk az 1882-ben szerint főleg azért, mert Rubinyi bibliográfiáját teljesnek te­ megjelent „A Lupcsek Jani házasodása” című kis elbeszélé­ kintették - elkerülte a figyelmét egy rövidéletű hetilap. sében (Krk. 34. k. 11—14. 1.) változtatott. Lupcsek otthagyja Az „Aki tudtán kívül házas” című elbeszélés meseszövése is Bécset kancellárostól és menyasszonyostól együtt és siet haza — Mikszáth elbeszélő művészete sajátosságainak megfelelően falujába, szerelméhez, Eszterhez. - Mikszáth tehát nem nyu­ — számos olyan motívumot tartalmaz, amik más műveiben is godott bele a hősnő boldogtalanságába és meséjét megnyug­ előfordulnak. Lássuk tehát ezek legjellemzőbbjeit: tatóbb módon szőtte tovább ragyogó fantáziájában. — Az el­ Az elbeszélés három fő részre tagozódik. Az első rész, a „Két felejtett Mikszáth novella szövege pedig szóról-szóra a követ­ vőlegény egy menyasszony” (Hymen, 13. sz. 108-109. és 14. sz. kező: Belitzky János Egy elfeledett Mikszáthelbeszélés 21 �Emil Boleslav Lukác Ki az uralkodó ? P. Jozeffy emlékére Ki volt Nogyúr közülük? Aki a trónon ült, s szeme hályog — vakult, a füle eldugult? Hogy vergődik szegény, terhe alatt merül: nem látta, s nem fülelte: lejtőn a dúlt sikolyt. Ki volt Herceg közülük? Ki a bíborban ült, csillaggal kebelén és hermelin palástban? S Mozart-zenére míg víg közönnyel üdült: nem látta, nem fülelte a jajszót a csalánban? Vagy az talán, aki lázas szemmel hajolt le népe keblére kínjára és sietett. a gazhoz hogy nekik kijárjon méltó életet, panaszkeservüket fájó szívén viselve? Árvák ügyvédje ő, könnyek megolvasója, trón csillag nélkül is: szívek uralkodója 22 Verlaine szobra alatt Börtön-kórház, kórház-börtön e két hely volt a zseni állandó otthona. Mikor láza hidegleléshez ért el, mindig küldtek: jöjjön Eugénia. Tisztelt akadémikus urak éppen díjjal nem tüntették ki ót soha. Mikor már leszámolt szegény a Véggel, gyorsan egy Xéniát löktek oda. Ifjak tömege rájött: e gagyogás, mely félig zene, félig lángolás: a szív szaturnáliájáért kiált csak, hogy épp e párhuzamos bukdosás visz a tudomány és művészet csúcsáig és irgalmáig az Ember Fiának. (Jánosy István fordításai) �HAGYOMÁNY Nógrádi bányászdalok A nógrádi szénmedence jó néhány bányájának a bezárása döbbent rá, hogy Salgótarján környékén egy több mint százesztendős múltra visszatekintő munkásréteg-típus van kipusz­ tulóban: akik eddig a föld alatt keresték kenyerüket, most tá­ volabbi bányavidékekre költöznek, más iparágakban keresnek munkát, vagy éppen nyugdíjba vonulnak. Visszavonhatatlanul elapad a vidék bányászlakossága, s halaszthatatlan feladat a bányászat évszázados emlékeinek az összegyűjtése. A Nógrád megyei Munkásmozgalmi Múzeum megbízásából 1971 óta foglalkozom a bányászfolklór egy sajátos ágának, a bányász­ daloknak összegyűjtésével és feldolgozásával. Már gyűjtőmunkám első hónapjaiban a bányászfalvak felé terelődött a figyelmem. A bányatelepek lakásainak ajtajain ugyanis gyakran hiába kopogtam. Inászón, Szorospatakon, Somlyón, Róna bányatelepen, Etes bányatelepen és másutt többször azzal utasítottak el, hogy ők „dolgoztak, nem volt ide­ jük énekelni.” Ha egy-egy régi dalárdás kérésemre elénekelt néhány műdalt, abban sem volt sok köszönet. Csak úgy áradt belőlük a hamis pátosz, az érzelgősség, a mesterkéltség, az idegen, többnyire németes hangzás. Én viszont azokat a nóta­ kat kerestem, amelyek saját szívükből pattantak ki, amelyek természetes tükrei voltak saját érzésviláguknak, gondolkodá­ suknak, amelyek igaz képet mutatnak az érdeklődőknek egy munkásrétegről, azokról, akik itt éltek a közelünkben a XIX. század közepe óta. A keresett dalokat a bányászfalvakban találtam meg. Két év alatt tizenhét községben végeztem eredményes gyűjtőmun­ kát: Bárnában, Cereden, Etesen, Karancslapujtőn, Karancskesziben, Karancsságon, Kazáron, Kisterenyén, Mátranovákon, Mátramindszenten, Mátraszelén, Nemtiben, Nagybátonyban, Ságújfalun, Szilaspogonyban és Taron. Dallamközlőim többnyire nótáskedvű bányászfeleségek vagy nyugdíjas bányászok voltak, akik benne élnek a paraszti kö­ zegekben, és életelemük a paraszti kultúra. Hallatlanul gaz­ dag repertoárjukban a tömérdek népdal mellett ott él bennük a viszonylagosan csekély számú munkásdal és a summásdal is. Kérésemre különösen az asszonyok énekeltek szívesen magne­ tofonszalagra. (A férfiak eleinte szabódtak, de egy kis jóféle itóka bevételezése után csakhamar megeredt a hangjuk.) A dallam- és szövegvilágban szinte kizárólag a magyar nép­ dalokból kinövő bányászdalt azok a falüközségek teremtették meg, amelyek lakosságának egy része szakított a földművelés­ sel, és ha eleinte húzódozva is, de arra kényszerült, hogy a közelben megnyíló szénbányában keresse meg betévő falatját. Megrázó élmény lehetett az első leszállás a föld gyomrába. Egy nótafa elmondta, hogy „rettenetes félelmet, szorongást ér­ zett, amikor első alkalommal ment a bányába dolgozni. Amikor egyedül maradt, dalolnia kellett, hogy rettegése alábbhagy­ jon. Később enyhült a szorongása és pár heti munka után talált ki egy bányásznótát." Számos más példával is igazol­ ható, hogy a dalok legtöbbször személyes élményből születtek, s az esetek jelentős részében nem is terjedtek a falu határain túl. Toldi Miklós 63 éves karancslapujtői nyugdíjas bányász egyik dalszövege ilyen személyes izzású, a naiv költészet jegyeit magán viselő lírai alkotás, amellyel nem találkoztam egyetlen községben sem későbbi utaimon. Amikor még csillés voltam, jaj de sokat sírtam, Mikor azt a sok foratot a csillébe raktam. Fénylett a lapátom, a bányászcsákányom, Gyere, kedves kisangyalom, csókolom a szádon. Mikor este hazaérek, el van kilenc óra, Rátekintek az asztalra, nincsen semmi rajta. Semmi nincsen rajta, csak egy üres csajka, Mellette az édesanyám, hull a könnye rája. Felbontotta az ágyamat, le is feküdtem én, De a gyomrom nagyon korgott, el sem aludtam én. Reggel korán keltem, és újból elmentem, Zsebkendőmben a nadrágszíjon kis száraz kenyérrel. Másnap aztán előleg volt, kaptam három pengőt, Azon vett az édesanyám egy fekete kendőt. Maradt egy kis zsírra, meg Prokop-cipóra, Azzal voltunk fizetésiig, mert nem jutott másra. Ha a dalok szövege általánosabb érzéseket fejezett ki, ak­ kor közkedveltté vált, elterjedt a bányavidékeken, s több válto­ zatával találkozik ma is a gyűjtő. Ime egy népszerű szöveg három variánsa. 1. Jaj, de mély az Albert-akna belseje, Körös-körül oszlopokkal van tele, Nem nézhetek ki belőle semőrre, de semőrre, Sem a derült, sem a borult időre. (Karancskeszi) 2. Jánosakna olyan, mint a temető, Nincsen benne csak a sűrű levegő, Nem nézhetek ki belőle semőrre, Sem a derült, sem a borús időre. (Kisterenye) 3. Mizserfai bánya fala de magos, De sok szegény bányászlegény hervad ott, Nem nézhetek ki belőle semőrre, Sem a derült, sem a borult időre. (Homokterenye) Érdekes megfigyelni, hogyan különül el fokozatosan a bá­ nyászdal a népdaltól. Az alkalmi szövegváltozatok az elválás kezdetét jelentik csu­ pán. Bányászfalvakban természetesnek, magától értetődőnek tűnt közkedvelt népdalok, egy-egy szavát megváltoztatni, a barna legény helyett bányászlegényt, a barna kislány helyett bányászkislányt énekelni, mint azt például az „Esteledik a fa­ luban, haza kéne menni . . .’, a „Kis kút kerekeskút van az udvaromban”... és az „Ablakomban három cserép muskátli” című dalban tették. 23 �A bányának nincs ajtaja, ablaka, A napsugár soha nem süt be rajta, Bányász legény ha lemegy a tárnába, Bányászkislány sírva tekint utána. Jaj, de mély a Károly-sakta kéménye, Ott lett annak a szegény bányásznak vége, Dehogy hitte volna szombat délben, Hogy vasárnap legyen a temetése. Kitették a holttestet az udvarra, Nincsen, aki végig-hosszig siratja, Károly-saktai bányászkislány siratja, Arra maradt az ő pénzes tárcája. Aki engem kimosott a véremből, Azt áldja meg az a nagy jó Teremtő, Károly-saktai bányászkislány mosott ki, A jó Isten majd megfizeti neki. Édesanyám, ha fel akar keresni, A tarjáni temetőbe jöjjön ki, Megismeri síromat a rózsáról, Keresztemet a gyászos pántlikáról. (A parasztlakosság körében helyenként lenézett foglalkozás volt a bányászat.) Édesanyám, zárat csináltasson, Hogy énhozzám bányász ne járhasson, Magam fogom az ajtót bezárni, Piszkos bányász, nem fogsz hozzám járni. A népdaltól való távolodás már nagyobb mérvű, mikor az eredeti teljes szövegbe már egy egész strófányi bányász-szö­ veg ágyazódik. Az „Este későn ragyognak a csillagok” című dal első szakasza még régi népi szöveg, de a második már bányász témát szólaltat meg, bár erősen érződik rajta az első versszak ihlető hatása. 1. Este későn ragyognak a csillagok, Barna legény a faluban csavarog, Olyan szépen mondja egy barna lánynak, Adj egy csókot, majd meghalok utánad. 2. Este van már, kilencet üt az óra, Bányászlegény szomjazik a tárnába, Olyan szépen mondja egy barna lánynak, Adjék vizet a szomjazó bányásznak. Az eltávolodás utolsó szakaszában a szöveganyag már tel­ jesen bányásztémájú. Ilyen a „Jaj, de mély az Albert-akna beszálló” című dal is, amely már csak hangvételében őrzi a parasztdalok világát. Jaj, de mély az Albert-akna beszálló, Tetejében ül két fekete holló, Mind a kettő kiterjeszti a szárnyát, Bányászlegény öleli a babáját. Jaj, de mély az Albert-akna belseje, Körös-körül oszlopokkal van tele, Nem nézhetek ki belőle semőrre, Sem a derült, sem a borult időre. A bányászdalok szövegvilágát vizsgálva sokszínű kép rajzo­ lódik elénk. A borongós hangulatú, panaszos dalok a legjel­ lemzőbbek. A földművelőből lett munkás aggodalommal in­ dul a mélybe; balladai hangvételű dalokban csendülnek fel a bányásztragédiák. 24 (Az emigrációba kényszerült bányász sorsát is dalba foglal­ ták.) Bányászmenyecske, mit ér a te életed, Nincsen itthon a te urad, kedvesed, Nincsen itthon, dolgozik Kanadában, Keresi a pénzt a sima szövetruhára. Bányászmenyecske ír egy gyászos levelet, Gyere haza, édes férjem, ha lehet, Hazamennék, de nincs annyi dollárom, Amivel én a hajójegyet megváltom. (A magyar népdalokhoz hasonlóan gyakori téma a szerelem, melyek többnyire a bányászlányok vágyódását vagy éppen ag­ godalmát ábrázolják.) Alacsony a bánya, Aknász vigyáz rája. Aknász uram, az egekre kérem, Segédvájár a szeretőm nékem, Erisszen hozzája. Nem szabad a lánynak a bányába járni, Hisz’ jól tudom, de mikor a babám Segédvájár, ritkán jön el hozzám, Nehéz aztat várni. (A legények hangja hűvösebb, józanabb.) A bányába akarok menni, A babám is el akar jönni, Nem zsebkendő, hogy a zsebembe tegyem, A bányába magammal vigyem. (A mulatozó bányász képe meglehetősen sűrűn található dalkincsünkben.) �Ha bemegyek a lapujtői csárdába, Rézfokosom vágom a gerendába, Aki legény, vegye ki, azt csak bányász teheti, Még az éjjel piros vérem folyik ki. (Az ezernyi veszély, a tragikus haláltól való örökös félelem megteremtett bizonyos vallásos ihletésű dalfajtát is.) Nem hal meg az Isten soha, Mindenekre vagyon gondja, Gondja vagyon mindenekre, Szegény bányászlegényekre. (Újabban felhangzanak a bányászéletet dicsérő sorok is.) Aki bányász akar lenni, nem kell annak megijedni csuhajla, Én is az akarok lenni, nem is fogok megijedni csuhajla, Szép élet ez, ihajla, a bányászélet, csuhajla, Karbidlámpa a kezében, barna kislány az ölében csuhajla, (A szellemes túlzások, az önirónia, a vidámság sem hiányzik érzésvilágukból.) Bárna falu körül van kerítve, Bányászlegényből van a kerítése, Bányászlegény nappal a szenet vágja, Este pedig a babáját csókolja. Nincs is annál betyárosabb élet, Ha egy kislány bányászlegényt szeret, Bányászlegény lefekszik a sárba, Nem fekszik a libatollas ágyba. A bányász-szövegeket szinte kizárólag közismert népdalokra énekelték (90 százalék), és csak kis mértékben népies mű­ dalokra (10 százalék). Itt megjegyzendő, hogy a két dalfajta NÓGRÁDI bányászdalok GYŰJTÖTTE: NAGY ZOLTÁN szétválasztása rendkívül nehéz feladat, sokszor még a szakem­ ber számára is. A 19. századtól oly divatos népies műdalok szerzői ugyan ismertek, s dalaik is megjelentek különböző gyűjteményes kiadásokban, tehát látszólag könnyű dönteni a hovatartozás kérdésében még akkor is, ha a kompozíció hang­ zásvilága nem vezet nyomra. Valójában azonban a feladat nehéz. A népies műdal a paraszti közegbe kerülve állandóan csiszolódott, változott olyannyira, hogy ha élne, már a szülőatyja sem ismerne rá. Ha a népies műdalon sokat változtatott a kö­ zösség, az már nem egy ember munkája, s így nyugodtan nép­ dalnak tekinthetjük. De hol az a pont, ahol megbillen a mér­ leg nyelve? Ha néha bizonytalankodva is, a szakembernek végül is dönteni kell. Felépítés szempontjából szinte az egész zenei anyag négy­ soros, visszatérő szerkezetű (az első sor dallama az utolsóban visszatér) a magyar népzene úgynevezett új stílusából szár­ mazó dallam (87 százalék). Ezen belül is számban messze ki­ emelkednék az ABBA szerkezetek. Erről a dallamszerkezetekről állapította meg Bartók Béla, hogy „kétségkívül magyar föl­ dön termett, jellemzően magyar alakulat.” Hangnemileg a dúr és a moll jellegű dalok nagyjából fele­ fele arányban osztoznak meg. Az előbbiben a mixolides, az utóbbiban a dóros jelleg ütközik ki többször. Néhány lides dal­ lam is található, ami kétségtelenül szlovák hatást mutat. A dallamok túlnyomó része a záróhang felett mozgó auten­ tikus dallam, alig néhány ereszkedik a záróhang alá. A sorok szótagszáma nem mutat egységes képet, rendkívül szélsőséges, változó, 7-től 18-ig terjed. Annak ellenére, hogy előadásmód­ jukban a giusto jelleg a domináló, ez korántsem feszes, gyors tempót, hanem inkább lágyabb, líraibb, sokszor kissé vontatott előadást, megszólaltatást jelent. Nagy Zoltán 25 �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGÉ Urbanizáció, művészet, lehetőségek Salgótarján egyedülállóan szép és mo­ dern városunk: száz év múlva éppen olyan büszkék lesznek rá utódaink, mint mi ma Sopronra vagy Kőszegre. Mert ez az egyetlen olyan magyar város az utób­ bi kétszáz év történetében, amely — ala­ kulását, struktúráját, térszervezettségét tekintve — egységes egésznek értékelhe­ tő. A magyar városok (tisztelet a kivétel­ nek) „nott" városok: lakás és kereske­ delmi szükségletek hozták létre, ezek gyarapították változó tempóban - de terv nélküli spontaneitással... Ez a kö­ rülmény oka aztán annak, hogy nálunk alig van urbanizációs tradíció. A magyar ember a maga gyakran pro­ vinciális módján csak a saját házatája, otthona, udvarháza körül nézelődött, csak annak viselte gondját. S nemcsak a volt uralkodó osztályra, hanem az egész történelmi Magyarország lakossá­ gára általánosíthatók ezek a gondola­ tok. Nekünk most kell és most lehet kiala­ kítanunk a magunk urbanisztikáját. Ipa­ runk fejlettsége, nemzetközi kapcsola­ taink gazdagodása elsősorban az ipari munkások, munkaszervezők és mérnökök tudatában plántálták el a sokoldalúan urbanizált város iránti igényt. Így hatá­ rozza meg Salgótarján fejlődését ipa­ rának differenciáltsága. Mert egy ko­ hászváros lakói, sajnos, sohasem lesz­ nek olyan igényesek, mint egy olyan vá­ roséi, ahol magas színvonalon álló más ipari tevékenységek is befolyásolják az ízlést: például Salgótarjánban a zo­ mánc- vagy az üveggyártás. Salgótarján urbanisztikai eredményei­ hez hozzájárult páratlanul szép fekvése is, a természeti környezet léptéket adó arányossága. Ám hasonló környezettel rendelkezik Tatabánya, Oroszlány, vagy Kazincbarcika is — ezek az egyprofilú ipari városok éppen a differenciáltság hiánya miatt nem jutottak el az urbani­ zációs esztétikának ahhoz az igenlésé­ hez, amit Salgótarjánban csodálunk. Persze a konkrét igényről és az épí­ tész-tervezők kínálatáról sem szabad megfeledkeznünk. A salgótarjániak nem­ csak városrekonstrukcióra, jól lakható, modern házakra törekedtek, hanem egy igen testükre szabott, a környezetbe be­ illő urbanisztikai megoldást is igényel­ 26 tek. Olyat, amely az élet állandó szín­ padjaként befolyásolja, ösztönzi a ben­ ne cselekvőket az önérték és társadalmi kommunikáció magasabb színvonalának elérésére. Ha lehet a modernt a régivel egybevetni, úgy egyedül Salgótarján vonatkozásában tehetjük ezt meg: a varos épületei által meghatározott életterüle­ tek képzőművészeti alkotásokkal való mi­ nősítése hasonló ahhoz a tevékenység­ hez, amit a reneszánsz városiasodás kez­ detén a firenzei confraternitásoknál ta­ pasztalhatunk leginkább. Ezek a társu­ lások rendelték meg a maguk társadalmi mintáit meghatározó képzőművészeti al­ kotásokat, freskókat, szobrokat: ez az eszményeket kereső s az eszményekkel befolyásolni akaró művészeti tevékeny­ ség az alkotó és befogadó közötti kap­ csolat egyedül álló példája. A barokk vagy a XIX. század vonatkozásában a nyilvánosság elé kerülő művészeti alko­ tás már nem belülről, a városi kommu­ nából fakad, hanem kívülről jön — még akkor is, ha városi közösség számára elfogadható értéket és eszményeket kínál. Salgótarjánt a köztereibe realizált eszmények, értékmodellek teszik egye­ dülállóvá: az épület, a plasztika és a monumentális díszítés egymástól el nem választhatók, egymást erősítő, egymás minőségét fokozó tényezők. Ellene vethetné bárki az előbbi párhu­ zamnak azt a tényt, hogy Salgótarján képzőművészeti alkotásainak, díszítésé­ nek zöme fővárosi művészektől szárma­ zik, tehát kívülről jött. Ám mégis a vá­ rosban termett: meg vagyok győződve arról, hogy az itt feladatot betöltő mű­ vészek - tudva-tudatlanul - asszociál­ tak a firenzei városháza előtti térrel s ez az inkább érzett, mintsem tudatos­ hasonlóság a feladat elvégzésében való igényességüket csak fokozta. Páratlan él­ ményben volt részük: ki tudták számítani az elérhető hatást, hiszen adott környe­ zetben, többé már nem változó — stabil — feltételek közé helyezhették műveiket. Salgótarján tehát a magyar urbaniszti­ ka protagonistája, olyan érték, amely minden más város lokalpatriotáit is kell hogy lelkesítse és igény dolgában befo­ lyásolja. Ám a salgótarjániak sem ülhet­ nek babérjaikon; ha meg kívánják őriz­ ni avantgarde helyüket, újabb mintaszerű problémamegoldásokat kell végrehajta­ niuk. Nem ismerem részleteiben a város ter­ vezett képzőművészeti beruházásait, az intézmények fejlesztésére és alapítására vonatkozó elképzeléseket. Ám, még ha ismerném, sem lennék tekintettel e gon­ dolatmenetemben a közelebbi és távo­ labbi tervekre, azt kívánván felvázolni (mint a magyar művelődésnek e város­ ba többször ellátogató munkása, aki ér­ tékeli és elismeri az eredményeket), mit javasolnék megvalósítani a legközelebbi jövőben. 1. Nem rendeznék festészeti vagy grafikai kiállítást a művelődési központ úgyne­ vezett „üvegcsarnokában.” Az ott lévő mozaik méretei nem engedik meg, hogy bármilyen síkformájú ábrázolás helyet kapjon abban a térben. Viszont nagyon alkalmasnak találom ezt a szép arányú teret arra, hogy ott állandó szobrászati kiállítást nyissanak meg: adva van a ki­ látás a térre, benne a mai magyar szob­ rászat remekei — olyan előny, amit to­ vább kell fejleszteni. Az itt látható alko­ tások rangját és vonzerejét kihasználva olyan szoborgyűjteményt kellene létre­ hozni, amelyben helyet kapnának a vá­ rosokban felállított köztéri szobrok tervei, modelljei, irásos és rajzos dokumentációi. A lektorátus és az érdekelt művészek bi­ zonyára szívesen beleegyeznének abba, hogy minden két évben kiállítást rendez­ zenek az országban felállított szoborművek terveiből. Ilyen módon Salgótarján a magyar monumentális művészet központ­ ja lehetne. 2. A művelődési ház oldalfolyosóin zo­ máncművészeti állandó kiállítást rendez­ nék be. A mi régimódi osztályozásunk szerint a zománcművészet az iparművé­ szet körébe tartozik: a műfaj alkotásai­ nak gyűjtésére kizárólag az Iparművésze­ ti Múzeum, mint nemzeti szakgyűjtemény, hivatott. Ám a zománc kilépett a csak iparművészeti funkciók közül — festészeti anyag is lett. Helyesebb volna, ha nem beszélnénk festészetről és iparművészet­ ről, hanem vizuális művészetekről; s ez esetben nincs probléma a zománc ho­ vatartozását illetőleg. Salgótarján elől járhat azzal is, hogy új módon értékeli a zománcművészetet. Az állandó kiállí­ táshoz bizonyára hozzájárulnának az ér­ dekelt gyárak is — anyagi és más vonat­ kozású támogatással, hiszen ez a gyűj­ temény a gyárak közreműködésével egy­ ben kutató és publikációs központ is le­ hetne: kiadványok, szimpozionok, sza­ badegyetemek szervezésével óriási szol­ gálatot tehetne a magyar művelődésnek. �3. A salgótarjáni üveggyártás az üvegművesség állandó múzeumi kiállításon való bemutatását indokolja. Ennek meg­ valósítása a megyei múzeum dolga le­ het. Van azonban az üvegművészetnek egy olyan területe, amely — hasonlóan a zománchoz — már nem dekoratív haszná­ lati tárgyakat hoz az üvegszobrászat. Bronzban szegény ország lévén nehezen képzelhető el, hogy minden megőrzésre érdemes szobrot bronzba lehessen ön­ teni; nem is beszélek a bronzban való sokszorosítás anyagi és technikai prob­ lémáiról. Ám az üvegszobrászat - mint azt a modern művészet több kiváló mes­ terének idevágó tevékenysége bizonyítja — nemcsak új, olcsóbb anyagot, hanem a mai ízlésnek,a művészet újszerű törek­ véseinek megfelelő alakítási közeget kí­ nál. A porcelánszobrokon, mint technikán és méginkább mint szemléleten túlhaladt az idő. Talán ma még sokan idegenked­ nek az üvegszobroktól: a megfelelő üvegfajták és színek felfedezése, a szo­ bor számára kedvező világítási formák kialakítása minden bizonnyal nagyon sok hívet szerez ennek az új lehetőségnek. 4. Múlhatatlan feladat egy salgótarjáni megszervezése. A legnehezebb probléma a tervezett gyűjtemény profil­ jának meghatározása. Ma már vannak nagyobb vidéki képtáraink, melyek álla­ gát részben a Magyar Nemzeti Galéria letéti anyaga adja. A Nemzeti Galéria újabb kölcsönzésre nem képes, ennél­ fogva le kell mondani a képtár országos jellegéről, s aligha lehet egy történeti ér­ dekű kiállítást is szervezni. Leghelyesebb volna a városban és megyében élő, vagy onnan elszármazott művészek munkáit képtár összegyűjteni, s az anyagot állandó vá­ logatással, tudatos fejlesztéssel tovább építeni. Elképzelhető ezenkívül egy tematika szerinti gyűjtemény - bár ezért a megol­ dásért sem a művészek ,sem a műértők nem lelkesednek, roppant idegenforgalmi vonzereje volna annak, ha Salgótarján létrehozna egy olyan gyűjteményt, amely színvonalas válogatásban mutatná be a falusi nép életét, népművészeti tevékeny­ ségét ábrázoló festményeket, szobrokat, grafikákat. S egy ilyen gyűjteményt jól ki lehetne egészíteni megfelelő fotográfiai anyaggal. Meggyőződésem, hogy a Ma­ gyar Fotóművészek Szövetsége szívesen adna letétbe a témába vágó történeti és esztétikai értékű fotográfiákat; annál is inkább, mert — ha jól tudom — sok klaszszikusnak tekintett népi tárgyú felvétel ebben a megyében készült. 5. Komoly hagyományai vannak Salgótar­ jánban a fotográfiával való foglalkozás­ nak. Érdemes volna tehát egy fotóművé­ szeti gyűjtemény kialakítása: részben a már említett módon — a Fotószövetség segítségével, részben társadalmi úton. Azt gondolom, fotóművészeink szívesen ad­ nának képeket, ha biztosíték volna mun­ káik állandó kiállítására. 6. Az alkalmazott fotográfia az a terület, amelyet nálunk még alig jártak be: itt azokra a technikákra gondolok, amelyek szerte a világon még csak kibontakozó­ ban vannak, például falra ragasztható emulziók, amelyek tapétaként, lakásdísz­ ként értékelhetők. Sok lehetőséget kínál­ nak továbbá a komponált, stilizált fo­ tográfiák egyéb módszerei is. Az építé­ szeti fotopályázatokat is - melyeket évente rendez meg az Építész és Fotó­ szövetség — Salgótarjánhoz lehetne köt­ ni: ennek a pályázatnak kiállításon való bemutatása ugyanis ritkán sikerül. 7. A felépülő új kiállítási helyiség roppant lehetőségeket ad Salgótarjánnak: módja van arra, hogy inponálóbb külsőt adjon a zománcművészeti biennáléknak, von­ zóbbá tegye a tavaszi tárlatot, melynek színvonalán volna mit javítani. S meg le­ hetne szervezni az üvegművészeti biennálét — s egész sor országos jelentőségű fotókiállítást. • Néhány ötlet és gondolat az, amit pa­ pírra vetettem; lehet, vannak köztük most kivitelezhetők, mások talán csak a távo­ labbi jövőben realizálhatók. A város irán­ ti érdeklődés és nagyrabecsülés szülte őket: jószándék és remények keveréke tehát ez az írás. Összefoglalóként azt kívánom újra hangsúlyozni, hogy a várostól további céltudatos és következetes fejlesztési koncepció kialakítását várjuk, igényeljük. Nem arra kell törekednie Salgótarján­ nak, hogy meglegyen ott is minden olyan dolog, ami a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban van. Salgótarján bátor útra lépett, tehát a továbbiakban is csak azt kérik tőle számon, ami csak itt van, csak itt lehet. Ismételni nem nehéz — megtalálni az újat, s ezt szívesen, bátran — kockázattól sem riadva vissza — be­ teljesíteni, továbbfejleszteni: ez az, ami csodálatot ébreszt és tekintélyt szerez­ het egy városnak, megyének, országrész­ nek. Azt hiszem, a jövő útja minél több ha­ tározott karakterű helyi műhely kialakí­ tása. Egy ilyen nagyszerű adottságú mű­ hely színhelyének látom én Salgótarjánt. Ennek az alakuló műhelynek sajátos ka­ rakterét az adja meg, (és a jövőben még csak fokozhatja), hogy tradíció nél­ küli műhely, ipari környezetben, a mun­ kásosztály igényeit kielégítés szándéká­ val keletkezett. Nem technikai újdonság az, amit ez a műhely eddig jelentett, hanem az élet­ mód fórumainak meghatározásához se­ gítő modern művészet. Reméljük, hogy az igények növekedésével, a közönség akti­ vizálódásával ez a formai keret egyre letisztultabb tartalommal telítődik. Eh­ hez a kiteljesedéshez segíthet hozzá a Salgótarjánban alakuló urbanizáció. Végvári Lajos 27 �mint Déryné kortársai“ „Olyan szép, olyan hősi munkát végeztek, mint Déryné kor­ társai. Szívből kívánom, hogy az elismerést, a dicsőséget, a jutalmat ne csak az utókortól kapják meg. De ha még úgy történnék is: megéri!" - A komarnói Magyar Területi Színház — a MATESZ - vendégkönyvében olvashatjuk ezt a bejegyzést. Féltve őrzött sorok: Illyés Gyula Kossuth-díjas költőnk írta, amikor Lőrincz Gyula festőművész társaságában a színház ven­ dégeként Komárnóban járt. bárki legyen is az efféle lelkesült sorok szerzője, korunk racionális gondolat- és érzésvilágú olvasója leplezetlen fenn­ tartással fogadja, még személyesen nem győződik meg igaz­ ságáról. A múlt év novemberének végén aztán a megyénk vá­ rosaiban, Salgótarjánban, és Balassagyarmaton járt színház előadásai oszlatták el kételyeinket: az együttes Felkai Ferenc dramaturgiai szempontból kevésbé sikerült, az irodalmi és tör­ ténelmi ismeretterjesztést azonban kitűnően szolgáló Madách című drámájával vendégszerepeit. Nagy hozzáértéssel rende­ zett, ízléssel visszafogott, élvezetes előadást láttunk. Madách és kora, zaklatott életének képei, a nemzet és az emberiség sorsát egységbe fogó gondolatai idéződtek fel néhány órára a színpadon. Tehetséges művészek tolmácsolásában - sikerrel. * Dr. Krivosik Istvánnal, a társulat rövid időre Salgótarjánba érkezett igazgatójával beszélgettünk a színház mindennapjai­ ról, tevékenységéről. - Mi szól Felkai Ferenc drámájának bemutatása mellett? - A darabot a nagy magyar költő és politikus születésének 150. évfordulója alkalmából tűztük műsorra. Választását több szempont indokolja, de csak a leglényegesebbet említeném. Ez pedig: örök almunk volt Az ember tragédiájának színrevitele. Csakhogy ennek megértése nem könnyű, élvezetéhez bi­ zonyos ismeretek szükségesek. Közönségünk hallott ugyan már az iskolában Madáchról és tragédiájáról, de nagyon keveset — sokan nem is olvastak a művet. Mi viszont mindenáron be akartuk mutatni. Hogy ez lehetővé váljon és megkönnyítsük helyzetünket, mutattuk be a Felkai-drámát, mint amely min­ den másnál alkalmasabb a szükséges információk közvetítésé­ re: a közönség elé hozza a költőt és a Tragédiát is. Ráadásul jól szórakoztat. - Válaszában említést tett a közönségről is. Kik alkotják a MATESZ közönségét? - A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban több mint fél millió magyar nemzetiségű állampolgár él. Közülük évente több mint százezer néző tekinti meg színházunk előadásait. A lá­ togatók 80 százaléka mezőgazdasági dolgozó és munkás, ugyanennyi százalékban falun élő... És ami ezen felül emlí­ tést érdemlő, hogy a nézők 40 százalékát fiatalok alkotják. Közönségünk az utóbbi néhány esztendőben átrétegződött: tíz-tizenöt évvel ezelőtt, emlékszem, még öreg nénikék és bácsikák ültek a nézőtéren, most meg csupa fiatal. Olyan gene­ rációk nőttek fel, amelyek megszerették és igénylik a színhá­ zat, a tiszta emberi szó zenéjét. - Hogyan hatott ez az átrétegződés a színház munkájára, milyen vál­ tozásokat eredményezett? - A hatás legjobban — természetesen — műsorpolitikánkban érzékelhető. Egyre több olyan darabot játszunk, amely az if­ júság sajátos problémáival foglalkozik, ezeket elemzi, illetve ezekre próbál válaszolni. Mai műsorpolitikánknak is gyakor­ lata már, hogy évadonként egy-két darabot kizárólag csak a fiataloknak, illetve a gyerekeknek játszunk. Az idei programban ilyen lesz például Sármándi Pál „Peti kalandjai” című mese­ játéka: bemutatásával legfiatalabb nézőinknek kívánunk kel­ lemes órákat szerezni. Az ifjúsági és gyermekszínházra vonatkozóan egyébként van egy átfogó elképzelésünk: a közeljövőben önállósuló kassai Thália Színpadunk fogja majd ezt a feladatot ellátni. A kassai színház fejlesztése már most ennek figyelembevételével történik. 28 - Mit jelent ez a fajta munkamegosztás a két színház vonatkozásában? — Az alapvető funkció azonos: a saját nemzeti kultura haladó hagyományaink, a szlovák és a csen Kulturális ertekeknek az ápolása, a haladó nyugati drámairodalom legkitünőbb művészeinek megismertetese, az igényes es tartalmas mű­ velődés, szórakozás biztosítása. Eltérések a konkrét feladatok­ ban lesznek. A kassai színház a jövőben elsősorban ifjúsági müveket, a komárnói pedig felnőttek számára írott darabokat mutat be. Természetesen nem megkövesedett, merev határok­ ról van szó, hiszen a komárnói színház is játszik ifjúsági mű­ veket. Csupán: profilja szempontjából ezek nem lesznek meg­ határozók. Ez a színház zenés darabokat is műsorára tűz majd. Bizonyos munkamegosztásról is beszélhetünk: a kassai Thália Színpad jobbára Kelet-Szlovákiát, a komárnói Magyar Területi Színház Dél-Szlovákiát látja el színházi előadásokkal. Ez nagy könnyebbséget jelent a művészek számára is; megkíméli őket a sokszor hosszú és fárasztó utazástól: ugyanakkor Kelet-Szlovákia községeiben - ahová eddig ritkábban juthattunk el gyakoribb és állandóbb játszási lehetőséget biztosít. Tudjuk, sosem leszünk „kőszínház”: előadásaink 70 százalékát a két központon kívül játszuk. Ez számunkra döntő jelentőségű, meg­ határozó. - A MATESZ 1952. októberében kezdte meg működését (1953. január­ jában tartotta első bemutatóját, Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámá­ jával.) Ez volt az első állandó hivatalos magyar színház a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. A MATESZ nemzetiségi színház - amely szer­ ves részét képezi a szlovákiai színművészetnek: a szlovák színházakkal azo­ nos társadalmi közegben és feltételek között, azonos társadalmi és művészi célok megvalósításáért tevékenykedik. Az eltelt két évtized alatt közel más­ félszáz bemutatót tartott: zömében a magyar és a szocialista országok drámairodalmának klasszikus és mai kort reprezentáló műveit tűzte műsor­ ra. Milyen bemutatók szerepelnek a huszonegyedik évad terveiben? — Az eddigi úton kívánunk továbbmenni. Komárnóban hat, Kassán négy bemutatót tervezünk. Ízelítőül néhány címet: Madách Imre: Az ember tragédiája, Hasek-Burián: Svjek, Örkény István: Tóték, Gogol: Leánynéző, Audi Strahl: Ádám �A színház egész kollektívájának erejét próbára tevő, nagy feladatok ezek. Megvalósításukon 107 ember dolgozik. Kö­ zöttük 40 színész és 10 művészi dolgozó: rendező, díszlet- és jelmeztervező stb. A művészek három főváros — Pozsony, Bu­ dapest, Prága — művészeti főiskoláján szerezték illetve szerzik meg diplomájukat. Sokan film- és televíziós szereplésekhez is hozzájárulnak. Az utóbbi időben különösen Csendes László, Drófi Mátyás, Ropog József, Siposs Jenő és Turner Zsigmond szerepel gyakran a kamerák előtt. A két utóbbi művész — Mihályfi Imre Pókháló című filmjében - Magyarországon is forgatott. „Déryné kortársai” (ahogyan Illyés nevezte őket), a színház ismert és kevésbé ismert művészei nagy munkát végeznek. Előadásról-előadásra a világgal, annak minden örömével és gond­ jával ismertetik meg a szlovákiai magyar falvak lakóit. Po­ zsonytól Csernőig játszanak, mintegy 500 kilométer hosszú­ ságú vonalon. Sulyok László Madách-emlékérem, 1974 A megyében született, élt és alkotott nagy drámaíró, Madách Imre halála 100. évfordulóján, 1964-ben, állított tisztelgő em­ léket a Nógrád megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága a Ma­ dách-emlékérem alapításával. Átadására évenként kerül sor. Marton Endre Csongrády Béla Réti Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a budapesti Nemzeti Színház igazgató-főrendezője. az MSZMP Salgótarján városi Bizott­ ságának propaganda és művelődési cso­ portjának vezetője, a Palócföld rovatve­ zetője. festőművész, a balassagyarmati Rózsa­ völgyi Márk Állami Zeneiskola igazgató­ ja. Madách-alkotói díj, 1974 Ez évben először hirdette meg Nógrád megye Tanácsa a Madách Imre életművével foglalkozó, szellemi örökségét ápoló, a megye szellemi életét céltudatosan gazdagító tudományos és irodalmi-művészeti alkotómunkára ösztönző díjat. További munkájukhoz sok sikert és jó egészséget kívánva köszöntjük - a szer­ kesztőség és olvasóink nevében - az 1974. évi Madách-emlékérmeseket és Madách- alkotói díjasokat. Munkásságuk, terveik ismertetésére la­ Csukly László Hibó Tamás tanár, irodalomtörténész grafikusművész punk második számába térünk ki. 29 �KORKÉP el, munkája közben. Másfél évszázad gyotrelmes osztályküzdelmeirol, a társadalmi kiszolgáltatottságról, a „jó szerencsé"-re bízott megismételhetetlen életekről, a test-lelki nyomorról hiteles élmények alapján vannak ismeretei Va­ sasnak. Ez adja alkotása érzelmi suga­ rát. A nyomor heroizálását azonban ke­ rüli. József Attila tárgyilagosságával ad­ ja vissza a réteg történelmi szerepét: akik „tették, ami kell”, akik eleve láza­ dásra voltaik determinálva. A beroppanásra mindig kész vágatban térdelve dolgozik a bányász, karjából, vállából alkotva főtegerendát.. Kezében erőtel­ jesen lendül a csákány, szétfeszíti a kő­ keret meghatározó négyszögét. A figura azonban térdelve marad. Ezen a ponton ragadható meg leg­ inkább Vasas Károly távolságtartó és a kötelezőnek vélt heroizmust — a láza­ dás heroizálását - másodszor is elke­ rülő alkotói felfogásának lényege. Míg első esetben a determináltság vastörvé­ nyére utalt, másodszor a múlt máig ha­ tó erejére, életmódbeli, érzelmi-szellemi görcsökre. Széttörték létük emberhez méltatlan kereteit, mégis sokszor této­ ván állnak köztünk, figyelve — nem min­ dig értő szemmel — a lét gyorsan vál­ tozó áradatát, a kort, amelyről már nem Vasas Károly bányász-szobra Ma Magyarországon köztéri szobrot csinálni és felállítani több mint kultu­ rális esemény. Olyan városban pedig, mint Salgótarján, — ahol a vidéki váro­ sokkal összehasonlítva, területéhez mér­ ten a legtöbb szobor tallálható — egy­ értelműen közügy. Ezért aztán az alko­ tóknak nincs könnyű dolguk. Vasas Ká­ rolynak sem. Pedig tudjuk róla, hogy itt született, Bóna Kovács Károly baglyasaljai kép­ zőművészeti szoboriskolájában kapta az elhatározó indíttatást a művészi pályára. Salgótarjánban Münnich Ferencről ké­ szített portréja, Szécsényben felszabadu­ lási emlékműve, Balassagyarmaton Kiscsikó gyermekkel című kompozíciója ta­ lálható. Évről-évre hűséges résztvevője a tavaszi tárlatnak, de szívesen emlék­ szünk energikus Lenin-szobrára is az 1972. évi szabadtéri szoborkiállításról. Ennyi előzmény után is még el kell fogadtatnia azonban magát Bányász­ szobrának. Nem elsősorban a megértés nehézsége miatt. (A megértéssel nem le­ het gondja a széles közönségnek: szim­ 30 bolikája tiszta és egyszerű, jelentése könnyen megfejthető.) Vasas a város mába érő történelmének egy szeletéről közli velünk gondolatait. Kicsit kívülről, távolságtartással, mégsem ridegen, ha­ nem hozzánk kötődően, értünk szólva. Történelemről beszél, mégis nekünk - a bátyánkról, apánkról, rokonokról, ismerő­ sökről formál véleményt. És ez az, ami nehezíti Vasas dolgát — a közönség sze­ mélyes érzékenysége mindabban, aminek kifejezésére vállalkozott. Az MSZMP Nógrád megyei Bizottsága székházának előadóterme előtti parkosí­ tott területen kapott helyet a szobor. Somosi bazaltból készült, stilizált vágatból szénfal előtt térdelő, csákányát lendítő barna férfialak bukkan el. Ennyi a szobor látványa. A bányász tartása, a meg­ lendített — fegyvert és munkaeszközt egyszerre jelentő — csákány, a térdrekényszerítettség azonban történelmet hor­ doz. A munkásosztály egy rétegének tör­ ténelmét, amely az ember ellen törő erők mindegyikét — társadalmit és ter­ mészetit egyaránt - a testén szenvedte �den győzedelmessége ellenére elsősor­ ban kitörni készülő, de még lefojtott energiakat hordoz (legtöbb erővonal a kő­ keretbe ütközik), addig az oldalnézet teljes erejével lendülő alakot mutat. A lendületet azonban megtöri a kőkeret. Ami előlről stilizált tárnának tűnt, oldal­ ról semmiféle szobrászati jelentést nem hordoz, hanem - kissé profánul fogal­ mazva - „felbuktatja” a bányászt. Marad tehát a pontosan fogalmazott, jól megoldott előlnézeti kép. S bár a szobor, térbeli korlátozottsága miatt (két érvényes dimenzióra szűkül) a meg­ valósulásban veszít erejéből: nagyformá­ tumú szándék. Kétségtelen hogy gondolati mélysége a legjobb négy-öt köztéri alkotásunk kö­ zé emeli. Gazdagabbak lettünk a jelen­ nel és a múlttal való szembesülés egy újabb lehetőségével. Pál József Irodalmi Siznpadi Napok akarják elhitetni velük, hogy ácsolatának egészét ők csinálják. Fel kéne áll­ ni, mert fel lehet... Nagy erénye a kompozíciónak, hogy bár munkásszobor, alkotója mégsem elé­ gedett meg a munka hősiességének ál­ talános, tehát eleve nem elég tartalmas ábrázolásával. A munka hősiessége „csak" egyik szála összetett mondani­ valójának. Ugyanakkor maga a munka központi magja, mintegy, szervezője a mondanivaló egészének. A munkában realizálódnak az ember alapvető viszo­ nyai: viszonya a természethez, viszonya a társadalomhoz és önmagához, s a munkából nő ki a lázadás, a forradal­ mit tett gondolata is. Ilymódon összekap­ csolódik a munka mint az emberi kitel­ jesedés alapja és a forradalmiság, mint ami elsöpri mindazt, ami az ember önmegvalósításának útjában áll. Ezzel a gondolatkörrel azonban Va­ sas Károly Bányász-szobra túlimutat he­ lyi jelentőségén. Törekvéseiben ízig-vérig modern lesz. A kor tárnájába bezárt em­ ber kap választ sorskérdéseire. E tartalmi gazdagságot és mélységet azonban nem támogatják minden vo­ natkozásban a formai megoldások. A szobor elhelyezése elvileg két nézetet tesz lehetővé. Adott azonban egy fél há­ tulnézet is, ami nem kínál plasztikai él­ ményt, de legalább az élőiről való meg­ tekintésre ösztökél. Az oldalnézet tuda­ tosan a mondanivaló szolgálatába lett állítva. Míg ugyanis az előlnézet a ke­ resztátlóban elhelyezett figura miatt min­ Tizenhárom versenyprogram és ugyan­ ennyi nyilvános bemutató, szakmai ta­ nácskozások, filmvetítés, kiállítás, ismer­ kedések, jó ízű viták. A IX. Madách Imre Irodalmi Színpadi Napok programjának ezek a „címszavai" is érzékeltetik: ese­ ménydús, tartalmas két és fél napot töl­ töttek a seregszemle résztvevői Balassa­ gyarmaton, sok tapasztalatot, tanulsá­ got kínálnak a bemutatók és a beszél­ getések. Olyanokat, amelyeknek végig­ gondolása nem haszontalan a rendez­ vény lezárultával sem. Néhány évvel ezelőtt az irodalmi szín­ padi mozgalom válságos periódust élt át. Nem az együttesek számának csök­ kenése, a viták szaporodása jelezte a válságot, hanem a tartalom, a program gyengesége. Artisztikum és életérzéses misztikum, apolitikus semmitmondás és ultrabalos „bátorság", sokkolás és tech­ nikai bravúrok kultikus tisztelete mutatta a zsákutcákat. A résztvevők, a rendezők és szerkesztők mintha egyaránt elfelej­ tették volna, hogy azok a fiatalok, akik egy együttes tagjaként a pódiumon köl­ tők szavait vagy dokumentumokat köz­ vetítettek - politizálnak, a közéleti cse­ lekvés egy sajátos formáját választva állástfoglalnak és állást akarnak foglal­ tatni. A válság elmultának - vagy lega­ lábbis a megújulásnak — egyik legbiz­ tosabb jele, hogy az előadások tartal­ mában, a megfogalmazott gondolatok­ ban, a társadalmi cselekvés szándéká­ ban jól érezhetően megerősödött éstisztultabb formában jelentkezett a felelős politizálás igénye. A kiírás a mai ma­ gyar irodalom anyagának felhasználá­ sára kötelezte a résztvevőket, s a szer­ kesztők (szinte kivétel nélkül) konstruk­ tív szellemű művekre támaszkodtak, jól válogattak. Politizáltak akkor is, amikor (mint a házigazda-együttes) egy Szakonyi-állatmesével a nagyképűséget, az ostoba fellengzősséget és a vak hiúsá­ got támadták: s akkor is (mint a pécsi Amatőr Színpad), amikor dokumentum ­ játékukkal az emberi — családi kapcso­ latok tragikus végű elsivárosodása el­ len tiltakoztak. Humánum és példake­ resés: a legtöbb együttes produkciójá­ ban e kettős szándék munkált. A humánum, az emberi személyiség védelme volt a témája a veresegyházi Forrás Irodalmi Színpad Tökéletes alatt­ való című műsorának éppúgy, mint a szécsényi Terra Irodalmi Színpad. Az ár­ nyék című játékának. De ugyanilyen in­ díttatású volt a budapesti Csili Stúdió produkciója (Vendég), a már említett pécsi műsor (Csendes beszélgetés, Cé­ dulák) és a jászberényi Mozaik Irodalmi Színpad előadása (Jajszó nélkül) is. A közöny, az önzés, a butaság ellen — egy felelős emberi magatartásért — szület­ tek ezek a műsorok, s ha voltak is ál­ talános, tértől, időtől független mozza­ natok, a szándékaik tisztasága, a hatás hasznossága aligha vitatható. A jelbe­ szédes, az általában beszélő műsorok is - végül is - konkrét tartalmat kaptak egy konkrét szituációban, előadás és közönség kapcsolatában. Az eldologia­ sodó emberi kapcsolatok, a meg nem értés és ostoba közöny elleni tiltakozás ma sem vesztett aktualitásából, s ha nem válik világfájdalmas hangulat-al­ kotássá, gondolkodást és magatartást formáló hatására számítani lehet. Voltak szép számmal a direkt politi­ zálás és agitáció szándékát nyiltan vál­ laló műsorok is: a budakeszi KE-SzínHáz (J. A) és a vanyarci Veres Pálné Irodalmi Színpad (Játék három képben), a budapesti Móricz Zsigmond Irodalmi Színpad (Ahogy éltem, úgy is halok meg . . .) és a zalaszentgróti Aréna Szín­ pad (Munkamorál) vagy példakeresés­ sel) József Attila és Schönherz Zoltán emberi-politikai arcképének megidézésével) vagy mai átalakulásaink mindenna­ pos, de figyelmeztető gondjaink felidé­ zésével. Néha érdesen, néha meg kifor­ ratlan eszközzel és gondolatokkal, de gondolkodásra, vitára s (talán) cselek­ vésre késztetően is. Voltak szép és unalmas produkciók is (például a miskolci Latabár E. Szín­ pad Szavitri és Szavitjan c. műsora), az együttesek nagy többsége azonban mondani akart valamit koráról, a kor emberéről. Mondani — felelősséggel. S ez a legnagyobb érdem, amelyet a meg­ újuló mozgalom, mint nevelőerő magá­ énak tudhat. 31 �A megvalósítás, a szándékot hatni ké­ pes előadássá formáló művészi eszközök tekintetében is egészségesebb produk­ ciókat láthatott a két helyen is szép számmal megjelenő közönség. Technikai bravúrok helyett a játék és a gondolat erejére, a szereplők és a nézők közötti kapcsolat kialakítására épültek az előa­ dások. (Ez alól talán csak a szécsényi Terra Színpad volt kivétel — kissé túl­ zásba vitt kellékei időnként megtörték a lírai alaphangvételt.) Az „eszköztelen", közvetlen kapcsola­ tokra építő játékstílus azonban buktatók­ kal is jár. A közönség között mozgó, ülő szereplők óhatatlanul lemondtak az egész közönség figyelméről - a testkö­ zelbeni, klubszerű játékforma nagy pub­ likum körében nem teljes hatású. Ez volt megfigyelhető a pécsiek, a jászberé­ nyiek és a zalaszentgrótiak előadásán is, ahol a színjadra ültetett zsüri is tá­ vol került (nem fizikai értelemben) a já­ téktól. E játéktípus másik buktatója: csak tisztán, értelmesen beszélő, jól ar­ tikuláló, megfelelő szereplőkkel alkal­ mazható. A salgótarjániak, a miskolci­ Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek Bertha Bulcsu kötete a Magyarország felfedezése-sorozat eddig legvitatottabb írása: a módszere miatt az. Tulajdonkép­ pen a szerző szubjektív lírai vallomása a tóról, szülőföldjéről, gyermek- és ifjú­ karáról, s mintegy ennek az apropójára kerekedik ki maga a szociográfia. Illet­ ve — és éppen emiatt van a sok elma­ rasztaló cikk is — nem kerekedik ki. Nincs könnyű dolga Bertha Bulcsunak. Nincs, mert a sorozat eddigi kötetei ma­ gasra emelték a mércét, és nincs — pa­ radox, de így van — a választott témá­ ja miatt. Éppen a Balatonról tudunk a legtöbbet, és éppen ettől a könyvtől vár­ tuk bizonyos vonatkozásban a legtöbbet. Mindenek előtt azt, hogy valami újat ad, általunk nem vagy kevésbé ismert olda­ lát mutatja be a Balatonnak, új ténye­ ket tár fel. Ad ilyen ujdonságot is Bertha Bulcsu, de az valahogy elsikkad, felol­ dódik a vallomásban. Azt, hogy Keszt­ hely városának milyen gondjai vannak, például ugyanolyan hansúlyt kap, mint az, hogy a hajdan szép Gulácsi Maya bizony megtáskásodott, megcsúnyult. Nem az a baj, hogy a szépíró módsze­ rével él (ehhez joga van), hanem, hogy rosszul él vele. Így történhet meg, hogy lírai betéteket, emlékeket, telibetalált életképeket terjengős, lapos, száraz pró­ zai oldalak követnek, amelyeknek se han­ gulatuk, se információértékük nincs. 32 ak abbéli gyengéi egész produkciójukat befolyásolták. (De általában is: szabade országos rendezvényen beszédhibás szereplőt színpadra engedni?) A megvalósításban mutatkozó két vég­ let jellemző az útkeresés irányaira. A zalalaszentgróti Aréna Színpad szereplői a nézők gyűrűjében, azok arcába kiáltot­ ták komor, vádló és figyelmeztető szava­ ikat, a játék öröme nélkül, fárasztó drá­ mai feszültségben mozogva — katharzis nélkül. A vanyarci együttes eleven, per­ gő ritmusú, felszabadult játékkal, remek ötletekkel lepte meg a megyei bemuta­ tó nézőit - most annak sikerén felbuz­ dulva néhol a jó ízlés határait lépték túl, jókedvűk mesterkélté vált, s így az ötletek is taszítottak egyes mozzanatok­ ban. (S itt kell szólni egy disszonáns jelen­ ségről is; nem a szereplők külleméről, hanem színpadon kívüli magatartásáról. Az önbecsülés, a hit hasznos és szüksé­ ges e munkához, a mozgalomban való részvételhez, ha azonban túlnő az egészséges határokon, ismét válságba sodorhat embereket, együtteseket. A mozgalmat. A résztvevőknek is tudniuk kell, hogy „csupán'' becsületesen dol­ gozó, tanuló fiatalok, akik önkifejezés­ ből, cselekvési vágyból, művészetszeretetből szerepelnek, s hogy a hivatáso­ sak - a középszerű hivatásosak nagyképű gesztusai, szóhasználata nem követendő példa — idegen a mozga­ lomtól.) Az oratórikus és játékos lehetőségek közötti útvesztőben legszerencsésebben a Madách Imre Irodalmi Színpad tájé­ kozódott. A remek koreográfia, a jó ren­ dezői ötletek, és a szereplők játékked­ ve a téma, a mű szinte valamennyi le­ hetőségét kihasználta. Nagy közönségsikerüket nem a „hazai pályának" kö­ szönhetik. A nagymúltú együttes meg­ újulása és új rendezőjük Dr. Molnárné Merczel Erzsébet sikeres bemutatkozá­ sa a fesztivál örömteli eseménye. A sikeres rendezvényhez, a jó han­ gulatához nagymértékben hozzájárult a körültekintő, minden részletet figyelem­ bevevő rendezés. A könyv szerkezete szervesen követke­ zik az írói módszerből: csapongó nagy asszociációs ívet ír le - témában is, földrajzi értelemben is. Mi az, amit mégis megtudunk a Ba­ latonról? Azt, hogy szép, hogy mindig új arcát mutatja, nem lehet megúnni — eddig is tudtuk. A magunkfajta halandó csak vágyakozik utána, s boldog, ha éle­ tében kétszer-háromszor két hetet üdül­ het a partjai mellett. Mert bizony a Ba­ laton olyan, mint ama kacér nő — pénz kell hozzá, sok pénz... (Még akkor is, ha szakszervezeti beutalóval jut el oda a szerencsés dolgozó). A Balaton az egyik legbiztosabb devizaforrásunk. Jön­ nek a sápadt külföldiek — „Ach, Sonnenschein!” - hozzák a kemény valutát. Köz­ ben felverik az árakat, hogy a kispénzű magyarnak csak a nyála csorog. Mind­ ezt megírja Bertha Bulcsu, utánajárva annak is, hogyan alakul ki ez a helyzet. Miért kevés a tó partján a gyümölcs (holott gyümölcstermő vidék veszi körül), miért olyan rossz a közlekedés, az áru­ ellátás, a vendéglátás? stb. stb. Az okok összetettek. Az egyik: szemléleti. Üzlet­ nek tekintjük a Balatont, de gyorsan akarjuk visszanyerni a befektetett tőkét. Így állt elő az a helyzet, hogy ma a né­ met, osztrák stb. inkább a spanyol, az adriai tengerpartra megy, mert az ol­ csóbb! Ám az igazi vesztes a kispénzű, családos munkásember, aki a Déli Pá­ lyaudvarról, Kelenföldről akar leruccanni a hét végére. Már a zsúfolt vonaton megszenved a víz öröméért, hogy a par­ ton újabb bosszúságok várják, ha enniinni akar, ha nem tudja megfizetni a csillagokig felvert szobaárakat. Mindezeken csak újabb befektetésekkel lehet változtatni. És jobb szervezéssel . . . Mert lesz változás — mondja Bertha Bulcsu —, ahhoz az kell, hogy egy gazdája le­ gyen a Balatonnak, s egyáltalán legyen gazdája. Érdekesen tárja fel az őslakók és az üdülők érdekellentéteit. Egyelőre való­ ságos, létező ellentét ez, mert az állan­ dó lakosság azt látja, hogy a városa, faluja kommunális, urbanizációs fejlesz­ tése rovására fejlődik a part üdülő jel­ lege. Ezzel is, a munkaerővándorlással is magyarázható, hogy miközben a Bala­ ton partján a települések egyre csinosodnak, nőnek — maga a lakosság csök­ ken. Az, hogy a 18 ezres Keszthelynek 45 óvodai férőhelye van — önmagáért beszél. Az őslakosság panasza tehát jo- Kiss Aurél �gos. Olyan ellentmondás ez, amit csak a nagyon átgondolt, tudatosan szerve­ zett jövő oldhat meg. El kell dönteni, hogy milyen szerepet szánunk a Balatonnak. Több veszély fe­ nyegeti Bertha Bulcsu szerint. Veszély­ ben van maga a Balaton élővilága. Több komponenst is elemez: így például a víz mennyiségét, az élővilágot fenyegető par­ ti védműveket (nem tudnak ivni a halak, elköltöznek a vizi madarak stb.), ipari üzemeket, amelyek szennyezik a vizet, de ide sorolhatók a permetezőszerek is, amik a csapadékkal jutnak a tóba. Mindeze­ ket a bajokat maga az ember idézte elő azzal, hogy a pillanatnyi és vélt haszon reményében megváltoztatta a természeti környezetet. Legelőször (és mindmáig) a horgászok tiltakoznak az elmaradt fogás miatt. A szerző is horgász, sportember — szenvedélyesen érdekli a dolog. Egyet kell értenünk véle. amikor furcsállja, hogy a halászok (akiket a horgászok rablógazdálkodással vádolnak) bőséges zsák­ mányából miért nem jut a Balaton-partra is? Nagy szeretettel ír a klasszikus sző­ lőkultúráról. Itt is lát néhány aggasztó tünetet. Az elhanyagolt vagy meggondolatlanul táblásított hegyoldalakat pusz­ títja az erózió. A bor nem csupán örö­ möt, mámort, de kemény munkát is je­ lent. Meg is érdemli a búfelejtőt, aki egész nyáron görnyed érte — az alko­ holizmus viszont sajnálatos „betegség" itt is. Felháborító, hogy ezeket a nemes borokat szemérmetlenül pancsolják, hi­ Tanulmányok a munkásosztályról munkásság másik rétegébe a magánkézben lé­ vő nagyüzemek, s reszben a kisipari keretek között dolgozó városi iparágak idősebb, régi szakmunkások tartoznak. A harmadik réteghez a nagyüzemi és részben a kisipari szakmunkásság fiatalabb generációi voltak sorolhatók. A ne­ gyedik rétegnek a nagyüzemi betanított mun­ kások egy részét, s főleg a segédmunkásságot lehetett tekinteni, s végül az ötödik típust azok alkották, akiknek az állam volt a munkaadó­ juk. E rétegződés jellemző vonásainak a bemu­ tatása alkalmat adott a szerzőnek arra, hogy felhívja a figyelmet: a magyar munkásosztály sokrétű, olykor ellentétes előjelű élményeit és hagyományait mélyreható vizsgálat alapján kell megítélni. Ezt igényli a jelen társadalmi-politikai gyakorlata is. A következő két tanulmánynak - amely a napjaink munkásosztályán belüli két jelentős ré­ teg: az ipari munkásnők, illetve a munkásifjú­ ság helyzetével foglalkozik — a Központi Bizott­ ság időközben (mármint a tanulmányok első változatainak publikálása óta) megjelent köz­ ismert határozatai és az ezek hatására történt intézkedések adnak aktualitást. Turgonyi Júlia és Ferge Zsuzsa tanulmánya az ipari munkás­ nők munka- és életkörülményeiről — statisz­ tikai, szociológiai és egyéb jellegű adatokra, információkra támaszkodva - végez helyzetelem­ zést. A szerzőpár kiemelt témaként foglalkozik a nők munkavállalási, foglalkoztatottsági hely­ zetével (nemzetközi összehasonlító adatokat is felhasználva), az iskolai végzettség, szakképzett­ ség problémájával, a munkakörülmények, mun­ kaszervezet illetve az életkörülmények néhány vonatkozásával, a munkásnők politikai aktivitá­ sával. Következtetéseik sorában a leglényege­ sebb megállapítás, hogy „szinte nincs a nők­ és különösképpen a munkásnők — életének olyan mozzanata, amelyet ne kellene és lehet­ ne kedvezően megítélnünk, ha azt a felszaba­ dulás előtti helyzettel hasonlítjuk össze. E ma­ gukért beszélő eredmények mellett a munkás­ nők helyzetét számos olyan régi vagy új meg­ oldatlan probléma nehezíti, amelynek leküzdése sürgős feladat. A hangsúlyt ezért a tennivalók­ ra, a jövőre kell helyeznünk." Balogh István és Gál Róbert A munkásifjúság című tanulmánya - noha első változata előbb született meg, mint az ifjúságpolitikai dokumen­ tumok — annak az igénynek a felismeréséből fakadt, amelyeket a Központi Bizottság 1970. februári ülésén a következőképpen fogalmazott meg: „Szükség van rá, hogy az ifjúság körében végzett munka tudományosan megalapozottabb legyen, objektív reagálást jelentsen az ifjúság rétegeinek, korosztályainak igényeire, segítse elő a társadalomban lezajló — az ifjúságot közvet­ lenül érintő — folyamatok tudományos feltárá­ sát és a feladatok megalapozottabb kitűzését" Balogh István és Gál Róbert a munkásifjúság sajátos vonásait elemezvén jutnak el az e té­ ren megoldásra váró politikai feladatok ösz- Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézeté­ nek fő kutatási programját képezi a munkásság élet- és munkakörülményeinek, eszmei-politikai arculatának, kulturális helyzetének, rétegződé­ sének, perspektíváinak vizsgálata. A kutatások célja: feltárni azokat a tényezőket, tendenci­ ákat, amelyek előkészítik, befolyásolják a mun­ kásosztály vezető szerepének érvényesülését biz­ tosító politikai döntéseket, illetve igazolják azok helyességét. Az Intézet megbízásából az elmúlt években e témakörben publikált jelentősebb ta­ nulmányok átdolgozott kibővített változatainak egy kötetben való megjelentetése Tanulmányok a munkásosztályról címmel mintegy a kutatások eddigi eredményeinek szintetikus értékű összeg­ zésének is tekinthető — s mint ilyen, forrásanyag ként szolgál a további elemzésekhez. De olvas­ mányává kell, hogy váljon minél több nemszakember, „mindössze" politikai, közéleti ér­ deklődésű olvasónak is. A kötet tartalmát négy tanulmány képezi. Dr. Halay Tibor előszavát - amely a könyvfor­ mátumú megjelentetés indítékaira, a tanulmá­ nyok közötti összefüggésekre hívja fel a figyel­ met - Lackó Miklós A magyar munkásosztály fejlődésének fő vonásai a tőkés korszakban (1867-1944) című írása követi. A szerző a cím­ ben megfogalmazott témát — a fejlődéstörté­ neti kutatások eddigi eredményei alapján — há­ rom kérdéskörben vizsgálja: „milyen sajátos vo­ násokat alakított ki az új és a legújabbkori történeti fejlődés a magyar munkásosztályban; a tőkés korszak milyen összetételű, milyen tár­ sadalmi és politikai tudatú munkásosztályt ha­ gyott örökül a szocialista korszaknak; hogyan, milyen mértékben éreztetik hatásukat ma is a magyar munkásosztály múltból átszármazott sa­ játosságai?” A kiegyezéstől a felszabadulás kü­ szöbéig tartó időszak elemzésének tanulsága, hogy 1940-es évek elejére a munkásosztály a társadalom legnagyobb és legjelentősebb osz­ tályává erősödött, de egyes rétegeit különböző adotságok jellemezték. „Munkásosztályunk arcu­ latán nyomot hagyott egyfelől a kapitalizmus késői fejlődése; az ország agrárjellege, az ipar viszonylagos elmaradottsága, a modern ipari tradíciók viszonylagos fejletlensége; másfelől a nagy forradalmi hagyományok, egy erős szoci­ alista és szakszervezeti mozgalom léte — ezeket a fasizmus viszonyai sem tudták megsemmisí­ teni, csak átmenetileg visszafojtani." A munkásosztályt, társadalmi-politikai arculatát és beállítottságát illetően a felszabadulás előtti évek­ ben öt főbb csoportba, típusba lehetett sorolni. Az egyik típust a következetesen osztályharcos, forradalmi érzeletű munkások számszerűen nem nagy, de társadalmi-politikai hatását tekintve annál nagyobb jelentőségű rétege alkotta. A gítják. Hova lett a borosgazdák régi be­ csülete, önérzete? — kérdi fájdalmasan Bertha Bulcsu. Az egész könyv maga ezt a nagy kér­ dést teszi fel: mi lesz veled Balaton? Ha­ talmas piszkos kád lesz, holt víz, ami kö­ rül bosszusan tolong a több százezer em­ ber; vagy győz a józanság, és valóban Magyarország (és Európa) parkja, kel­ lemes Vize lesz, amely mellett olcsón és kényelmesen felüdülhet a megfáradt dol­ gozó ember? A szerző aggódik és vár. Az olvasó szép nyarakról álmodik és visszavágyik gyermekkora úttörőtáborá­ ba, amikor még gondtalanul lubickolta vízben, focizott a parton és nem viszke­ tett a zsebe, ha a Balatont emlegették . (Szépirodalmi, 1973) Horpácsi Sándor szegzéséig s a munkásifjúság problémái felé fordult társadalmi érdeklődés alapján segítenek e rétegek továbbhaladását biztosító célkitűzé­ sek megfogalmazásában. E két szociológiai megközelítésű tanulmányt Blaskovits János és Illés János kötetzáró dolgo­ zata követi, amely témájából - A munkásosztály fogalma - eredően is inkább elméleti irányult­ ságú, mint a megelőző három írás. A munkásosztály fogalmáról zajló vitákban határozott ál­ lásfoglalásnak tekinthető tanulmánynak azon­ ban egyszersmind jelentős gyakorlati értéke is van, hiszen a teoretikusnak tűnő cím mögött ezúttal is közérdekű társadalmi-politikai kérdé­ sek húzódnak meg. Erre maguk a szerzők is utal­ nak, amikor azt írják: „A munkásosztály fogal­ ma meghatározásának nagy társadalmi-politikai és tudományos jelentősége van... A munkásosztály fogalmának, belső rétegződésének, hely­ zetének, tudatának behatóbb vizsgálata felte­ hetően segíti és meggyorsítja a szocialista tár­ sadalom struktúrájának pontosabb megismeré­ sét... Vizsgálatunk kiindulópontja természete­ sen a jelenlegi helyzet és egyik célja is az, hogy jobban eligazodjunk a mai viszonyok kö­ zütt. Ám számolnunk kell társadalmunk átmeneti jellegével, hiszen egész társadalmunk, munkás­ osztályunk a kapitalizmusból nőtt ki és a kom­ munizmus felé halad. Ez azt jelenti, hogy a ma számára levonható igen fontos következtetése­ ken túl vizsgálatunk — talán legfontosabb — cél­ ja a perspektiva felvázolása." Blaskovits János — csakúgy mint néhány év­ vel ezelőtt publikált, ismert tanulmányában — most szerzőtársával, Illés Jánossal vallja, hogy a munkásosztály és egyáltalán a társadalmi struktúra meghatározása gyorsan változó korunk­ ban is csak a lenini kritériumok alapján — de, azokat nem mechanikusan értelmezve és alkal­ mazva - lehetséges. Szükséges ezt azért hang­ súlyozni, mert a szocializmusbeli osztálystruktúra körüli vitáknak éppen ez az egyik fő kérdé­ se. Blaskovits János és Illés János véleménye szerint a tulajdonviszonyok a szocialista társa­ dalomban is döntő szerepet játszanak: bármi­ lyen fontos a munkamegosztás jelentősége a társadalmi különbségek létezésében, egészséges differenciáló funkcióját csak az adott tulajdonviszonyok között fejtheti ki. A szocialista kor­ szak munkásosztályának is fő rétege az ipari­ fizikai munkásság, a szerzők azonban — alapul véve a mai magyar társadalom fejlettségi szint­ jét - kitágítják a munkásosztály fogalmának határait; „ideszámítva” egyrészt az állami me­ zőgazdasági üzemek, gépjavító állomások dol­ gozóinak, a közlekedésben, a kereskedelemben és a szolgáltatásban foglalkoztatottak bizonyos rétegét, másrészt a művezetőket és az üzemi technikusokat, mondván, hogy az utóbbiak „a munkásosztály legképzettebb, szakmailag legfel­ készültebb részét képezik, hogy ők a legkvali­ fikáltabb szakmunkások." A tanulmány végkövet­ keztetése szerint a „munkásosztály miközben át- 33 �alakítja a társadalmat, átalakul, önmagát is át­ formálja, egyre inkább alkalmassá válik a tár­ sadalom vezetésére, sikerrel felel meg a foko­ zódó követelményeknek." A szerzők álláspontjának helyességét igazolják — mint erről a Társadalomtudományi Közlemé­ nyek 1973/1-2. számában olvashatunk — a Béke és Szocializmus szerkesztősége és a varsói tár­ sadalomtudományi főiskola által rendezett nem­ zetközi elméleti konferencia tapasztalatai is. E témakörben újabb eredmények várhatók a szoci­ alista országok tudományos akadémiái által szer­ vezett együttműködési program keretében. „A munkásosztály a világforradalmi folyamatban" című nemzetközi problémabizottság munkája révén. Mind az elméleti kutatások, mind a politikai, társadalmi gyakorlat szempontjából hasznos könyv a Tanulmányok a munkásosztályról, s kü­ lönösen ott tarthat számot közérdeklődésre, ahol nagy számban élnek munkások: így például a nógrádi iparmedence területén, Salgótarján vá­ rosban és vonzáskörzetében is, annál inkább, mert — mint Halay Tibor a Társadalomtudomá­ nyi Intézet igazgatóhelyettese utal rá — a ké­ szülő tudományos elemzések sorában többek között a salgótarjáni munkások kulturális hely­ zetének feldolgozása, értékelése is helyet ka­ pott. (Kossuth, 1973) Csongrády Béla A nemzetközi munkásmozgalom története 1830-1945 Hetente jelennek meg a nemzetközi munkásmozgalom történetével, a munkásmozgalom tör­ ténetének egy-egy szakaszával foglalkozó művek: tanulmányok, cikkek, visszaemlékezések az ol­ vasó számára szinte összefoghatatlan, feldolgohatatlan sora áll rendelkezésre a nemzetközi osztályharc egy-egy időszakának megismerésé­ hez. A könyvtárnyi irodalomban való eligazodás­ hoz, a munkásmozgalom fejlődése fő vonalának megrajzolásához ad régóta hiányzó segítséget a Kossuth Könyvkiadónál 1973 őszén megjelent mű: A nemzetközi munkásmozgalom története 1830—1945. A MSZMP Politikai Főiskolájának gondozásában elkészült kötet eredeti s legfon­ tosabb rendeltetését tekintve tankönyv. A Poli­ tikai Főiskola, s az esti egyetemek szakosító tanfolyamának nemzetközi munkásmozgalom-tör­ ténetével foglalkozó tankönyve. A nemzetközi munkásmozgalom-történet szakokra bontása, a mű szerkezeti felépítése, az egyes fejezetek bel­ ső tagolása a jelzett tanfolyamok tananyagának szerkezetére épül. Ám talán pontosabb úgy fo­ galmazni, hogy a tankönyv megírásával telje­ sedett ki, vált részleteiben is pontosabbá e tan­ folyamok tematikája. A kötet fogalmazásmódjában, stílusában, kiemeléseiben, időrendi átte­ kintésében és névjegyzékében szintén a tanköny­ vek műfaji sajátosságai szerint jár el. A kép­ mellékletek jól egészítik ki a tananyagot, szem­ léltetik, emberközelbe hozzák a munkásmozga­ lom történetének fő kérdéseit, a sok szálon futó események közül kiválasztva a legjellemzőbbe­ ket, a kor lényegét leginkább érzékeltetőket. Ugyanakkor a kötet messze túlmutat egy is­ kolarendszerű tanfolyam hallgatóinak munkás­ mozgalom-történetre való oktatásán: összefog­ lalóját adja a munkásosztály kialakulásával egyidőben kibontakozó nemzetközi osztályharc (má­ sodik világháború befejezéséig terjedő) törté­ netének. Rendkívül szerencsés volt a tankönyv „nyílt terjesztésű" kiadvány formájában minden érdeklődő számára elérhetővé tétele. Nehéz feladatot kellett a nemzetközi munkásmozgalom fejlődésének fő vonalát megrajzoló kötetnek megoldania. Fel kellett vázolnia az egyetemes történelem — 1830-tól 1945-ig több történelmi szakaszt felölelő — menetét. Ebben a vázban megfogalmaznia az alapvető történel­ mi összefüggéseket, egy-egy szakasz legfőbb jellemzőit, a kapitalizmus világméretű fejlődé­ 34 sének és elmélyülő válságának reális képét, a kapitalizmus és szocializmus küzdelmének kibontakozását. A történelem alapvető összefüggéseit történelmi események konkrét menetére építveabból kibontva, s ezáltal a konkrét események­ kel hitelesítve — kellett felsorakoztatnia, anél­ kül, hogy az események túlrészletezésével bár­ hol is sértené, eltakarná magát a lényeget: a történelmi fejlődést. Az emberiseg fejlődését nemzeti állomok torténetén keresztül kellett bemutatni: megtalálni a helyes aranyt a nemzeti történeti kérdések beiktatásában, a fejlődés általános jellemzői és egy-egy nemzet sajátos vo­ násai dialektikus egysegének erzekeltetésében. A nemzeti és egyetemes történelem szoros ré­ szeként kellett megfogalmazni a nemzetközi mun­ kásmozgalom történetének több mint 100 éves fejlődését. A nemzeti keretben végbemenő osztályharc minden ország munkásmozgalmát spe­ ciális vonásokkal ruházza fel: a kötetnek össz­ hangot, harmonikus összhangot kellett teremte­ nie a nemzeti méretekben végbemenő küzdel­ lem s az egész nemzetközi mozgalom fejlődésé­ nek alapkérdései között. A nemzetközi munkásosztály előrelépésének minden állomásában meg kellett jelölni az abban a történeti pillanatban legtöbbet jelentő, az általános fejlődést leg­ inkább előrevivő nemzetit: majd kiemelni a tör­ ténelmi összefüggések közül a jelenlegi osztály­ harc számára kulcsfontosságú tapasztalatokat adó tudományos szocializmus tárgykörébe tartozó ta­ nulságokat. És minden korszak, minden lényeges esemény kapcsán meg kellett fogalmazni a for­ radalmi munkásmozgalom politikájának fő kér­ déseit, azok gyakorlati megvalósítása során fel­ merülő tapasztalatokat. A különböző összetevők helyes arányának ki­ alakításával példamutató mű született. A marx­ ista történelemszemlélet érvényesítésének, s ezen belül az osztályérdekek következetes hangsúlyo­ zásának talaján harmonikus felépítésű, szerző­ kollektíva munkája ellenére — vagy éppen annak eredményeként — egységes felfogású kötet szü­ letett. Nem tudni, tervezi-e a Politikai Főiskola és a Kossuth Könyvkiadó a kötet folytatásának meg­ jelentetését: a nemzetközi munkásmozgalom tör­ ténetének — 1945-től legalább az 1960-as évek elejéig történő fejlődésének — az 1945 előtti történet feldolgozási szempontjaihoz hasonló ala­ pon történő összefoglalását. A közel — egészen közeli — múlt történeti jellegű feldolgozása nyil­ ván újabb és eltérő feladatokat is felvet, mégis egyértelmű, hogy az iskolarendszerű politikai ok­ tatást, s az ezen túlmenő önképzést, a nemzet­ közi osztályharcban való eligazodást a második kötet kiadása jelentősen elősegítené. (Kossuth, 1973.) H. Hámori Anna Egy gimnázium jubileumára Ünnepélyes külsejű jubileumi évkönyvvel adott hírt magáról a közelmúltban a megye második legrégibb középiskolája, a salgótarjáni Madách Gimnázium és Szakközépiskola. Ötven év múlt eseményeit idézik a kötet lapjai, olyan ötven esztendőét, melynek első fele úgyszólván egy­ általán nem előremutató hagyományaival aligha teremtette meg alapját a rákövetkező negyed­ század egészséges fejlődésének. Közismert ugyan­ is. hogy a két háború közti időszak „klebelsbergi” művelődéspolitikája milyen szerepet szánt a magyar gimnáziumoknak': a sokat hangoztatott közép-európai „kultúrfölény” hordozóinak, a fő­ ként középrétegbeli „elitnek” a kinevelését. lgaz, Salgótarján esetében a kultúrkormányzatnak és a helyi vezetőknek engedményt kellett tenniök: a város szinte nyomasztó többségű munkáslakossága nem tette lehetővé, hogy a gimnázium kizárólag csak a szűk értelmiségi­ alkalmazotti rétegek gyermekeinek jól elzárt in­ tézete legyen. Így vált lehetővé, hogy — ha számbeli túlsúlyra nem is emelkedett — a fizikai dolgozók gyermekeinek a csoportja az intézet tanulói sorában, arányszámuk mégis magasabb volt, mint az ország más gimnáziumaiban. Ta­ lán nem képzelődés azt hinnünk, hogy ez a kö­ rülmény is közrejátszhatott abban, hogy a gim­ názium, amely a hazai finánctőke egyik leghirhedtebb alakjának, Chorin Ferencnek nevét vi­ selte — huszonkét éven át nem kapott megfe­ lelő épületet, és abban a bányai kolóniai ba­ rakknál alig jobb épületben húzódott meg, melyben, 1923-ban kezdte működését. Az első évtizedek végzős növendékei közül ma már viszonylag kevesen élnek és tevékenykednek a városban. De elevenen élnek bennük és az utánuk jövők emlékezetében is azok az értékes hagyományok, melyeknek felidézését az évkönyv is egyik kedves kötelességének tartotta. Gondo­ lunk itt egyrészt az iskola és Juhász Gyula, va­ lamint Móricz Zsigmond kapcsolatára. Ez a két kapcsolat még akkor is említésreméltó, ha tud­ juk, hogy Juhász Gyulának aligha jutottak vol­ na az eszébe a salgótarjáni gimnazisták, ha nincs személyes kapcsolatban az iskola akkori egyik tanárával, és Móricz Zsigmond leányának a felvételét is elsősorban családi körülmények tették indokolttá. Mindezek ellenére a személyes vonatkozások közérdekűvé váltak, és az iskola akkori tanulói számara — de a későbbieknek is - szellemi energiát jelenthettek, sőt biztatást is: egy olyan új kor eljövetelének igéretét, melyben „új életet fogan a láva”. Ezen kívül még egy vonatkozásban jelentett az első korszak értékes hagyományt: az intézet tanárai sorában olyanok tevékenykedtek, akik a hazai szellemi életnek ma is elismert munkásai. Így elsősorban Dornyay Béla említhető, aki a magyar múzeumügy és helyismereti kutatás ki­ váló alakja, továbbá Fayl Frigyes, aki — talán méltatlanul is feledésbe merült — említésre mél­ tó művész, a képzőművészet lelkes propagátora volt. Ezek az értékes elemek tették lehetővé az inté­ zet mai vezetősége számára, hogy vállalja ha­ gyományként az első huszonkét esztendőt is, hogy a mai iskolát az egykori Chorin Ferenc gimnázi­ um utódjának és folytatójának ismerje el. A rossz emlékű magyar királyi csendőrség egykori országos iskolájának épületében 1945ben megindult gimnázium előbb név nélkül, majd később Madách Imre neve alatt, a hazai népi demokratikus, majd szocialista művelődéspolitika elveinek alapján határozott erőfeszítéseket tett és tesz ma is, hogy megfelelve a követelmények­ nek, az egyre magasabb műveltségű ifjúság ki­ nevelését, a sokoldalúan képezett polgárok szá­ mának növelését elősegítse. Az intézet hallatlan vitalitását mutatja, hogy az elmúlt huszonöt év folyamán három alkalommal is alapot adott új középiskola megszületésének (1950-ben a gépipari technikum, 1963-ban a közgazdasági technikum, 1966-ban pedig a Bolya gimnázium jött létre, jórészt a Madách-gimnázium tanárainak bevonásával). Mindezeken kí­ vül számos szervezeti változás, a célkitűzések módosítása, a szakközépiskolai oktatás különbö­ ző ágainak a bevezetése nehezítette, de semmi­ képpen sem csökkentette annak a következetes oktató-nevelő munkának a lendületét, amelynek eredményeiről, nehézségeiről és örömeiről oly sokszínű, szubjektív ele mekkel is olykor átszőtt, de végül is az objektív tények szilárd alapjá­ ra helyezett beszámolókat olvashatunk a jubi­ leumi évkönyvben. Elsősorban természetesen az iskola mai és volt növendékei forgathatják érdeklődéssel az év­ könyvet, melyben az ötven év jól összefoglalt krónikáján túl értesülhetnek a jubileumi tanév minden említésreméltó eseményéről, beszámoló­ kat olvashatnak (adatokkal is alátámasztva) az iskola szervezetéről, mozgalmi életéről. Különösen gazdag anyaggal tárulkozik ki előttünk a külön­ böző szakkörök munkája. Kívülálló számára is érdekes lehet a színes tematikájú sok műhely­ munka, mely az iskola tanárainak és tanulóinak legsikerültebb pályamunkáiból, dolgozataiból ad ízelítőt. Az intézet múltja után érdeklődő olvasó még a sok visszaemlékezés mellett szívesen olvasott volna táblázatot az iskola volt tanárairól, eset­ leg nevezetesebb végzett növendékeiről, de jól tudhatja, hogy az ilyen névsorok összeállítása, nem könnyű dolog, rengeteg utánjárást igényel és terjedelmes. Schneider Miklós �|VÁSÁRHELYI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA, SALGÓTARJÁN 1974. FEBRUÁR 10-26 �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/398c9dbb21aa0d080b22477cb542d3fc.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1974 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1974/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1974 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/912f406f436e8f3d13ce1d5be46d7553.pdf dd09fc949e4f6e4f33d3924a8ec1031c PDF Text Text VII. évfolyam 6. szám A nógrádi nemzetiségek életéről Sokszemközt a bejárókkal Riportnovella egy asszony egy napjáról Szocialista brigádvetélkedők Salgótarjánban • Bereczky Loránd: Képzőművészet, mecénálás, közönség A Nógrádi Nemzeti Intézet Nógrád-honti históriák az államosításról • Riportdráma Salgótarjánról A visszatekintő, tapasztalatadó összegzés örökkön ne­ mesítő felelőssége és nem az ünneplő gyertyagyújtás hivalkodó kényszere indította a gondolatot, hogy itt és most — ha csak jelképesen is - egyenleget vonjunk el­ múlt évi munkánk eredményei és kudarcai között. Az ok: e hatodik számunk megjelentével zárul a Palócföld megujhodásának első éve. És bár a ,,mérlegkészítés" kulisszák mögé tartozó feladat elsősorban; hogy kontur­ jai mégis címoldalra kerülnek, azzal már első lépésünk­ kor rögzített álláspontunkat nyomatékosítanánk: nem formálisan apellálunk az olvasói közvéleményre. Arra a közvéleményre, amely a lap körül minden elő­ zőnél távolabbra gyűrűzik, egyre erősödő hanggal fejezi ki önmagát. Igazolja ezt az alapos megelégedésünket az el nem kelt példányok (az ún. remittenda) folyton kisebbedő aránya, igazolja, hogy egy év leforgása alatt megduplázódott az előfizetők száma, és igazolja a szó­ beli-írásbeli kifogások sokasága is: miért nem kapható a Palócföld megyénk ebben vagy abban a községében — és Budapesten és Szegeden és Miskolcon és Debre­ cenben. Mindez önmagáért szól; miként nem maradhat említetlenül az sem, hogy talán éppen a munkásolvasók IRODALMI MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �és az ifjúság megnyerésében nem értük el a kívánt ered­ ményt. Hangsúlyozott törekvésünk ellenére. S ez utóbbi gond már — terjesztési problémáinkat nem tekintve — a lap tematikai-tartalmi-műfaji minősí­ tését igényli. Hitünk szerint - és e hitünket mértékadó vélemények is erősítenek — közelebb került a Palócföld mai társadal­ munk, a megyei valóság aktuális lényegi kérdéseinek problémafeltáró vizsgálatához. Felelős szerkesztőségi munkával és bővülő szerzőgárdával teremtve lehetősé­ get, hogy szocialista jelenünk és hagyományaink elkö­ telezett és minél sokoldalúbb tükröztetése valóban köz­ érdekű folyóiratot eredményezzen. És ha mindehhez ön­ kritika járulhat, akkor essen szó arról, hogy hiányérze­ tünk forrása - nem töltöttük ki a „munkásközpontúság" elképzeléseink szerint megszabott kereteit: sem temati­ kai következetességben, sem műfaji sokoldalúságban, sem nyelvi közvetlenségben. Járuljon pedig ehhez vallomásszerűen még egy ku­ darcunk beismerése: ez a megjelenés pontatlansága. Amire nem találni ugyan az olvasót, az előfizetőt kellő­ en meggyőző okot, magyarázatul mégis annyit talán, hogy a szerkesztőségi kollektivát új feladatok elé állító új megjelenési feltételekhez nehezítő körülményként já ­ rult a felelős szerkesztő csaknem féléves kényszerű tá­ volléte. Kedves Olvasónk! Mint ahogy minden holnap a jobbat, tisztábban ne­ mesebbet és szebbet teremtés lehetőségét és szükséges benső kényszerét ébreszti ránk, szerkesztőségünk is az­ zal a meggyőződéssel ajánlja figyelmébe e számunkat — jelenünket és múltunkat — , hogy az új év Palócföld­ je még inkább közérdeklődést keltő, közmegelégedést kiváltó folyóirattá munkálódik. E remény maradéktalan kiteljesedésében bízva kíván jó egészséget, békés, közéletben és magánéletben egy­ aránt sikeres, boldog új évet a szerkesztőség valamennyi tagja nevében Kassai-Végh Miklós PALÓ CFÖLD IR O D ALM I M ŰVÉSZETI, TÁ RSADALOM PO LIT IK A l FOLYÓIRAT A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁ­ LYÁNAK FOLYÓIRATA Megjelenik két havonta Felelős szerkesztő Kassai-Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kere­ kes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós. Kiadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahiva­ talokban. A szerkesztőség címe: 3100. Salgótarján. Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 6745 NyV Balassagyarmat 1000+ 100 db. Fv.: Peller Gábor VII. évfolyam 6. szám Tartalom VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK 3 5 7 8 11 Szalánczay György: Nemzetiségek Nógrádban V. Kiss Mária; Kétlakiak Zengő Árpád: Város és főiskolája Erdős István: Nehéz nap (riportnovella) Brigádvetékedők ’72-’ 73 (V. K. M.) MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE 12 Bereczky Loránd: Képzőművészet, mecénálás, közönség SZÉPIRODALOM 15 Páhi Péter: Lefekvés előtt 15 Bartha László: Vereb Mari negyven pengője 17 Eőssi K. Sándor: Pályaválasztás, Levél, Egy napihír, Előkelő vendég 17 Nagy István: Egyszer magához ölel 18 Nap Fábián: A malom HAGYOMÁNY 19 Belitzky János: Nógrádi pedagógiai gondolkodók (1742-1848) 20 Leblanc Zsoltné: Nógrádi Nemzeti Intézet 22 Tóth Elemér: Nógrád-honti históriák az államosításról KÖRKÉP 24 25 25 26 27 28 28 29 30 Magyar Hét, Linz (dr. Vayerné Zibolen Ágnes) Iványi Ödön tárlatáról (Baranyi Judit) Láng és tövis (Barna Tibor) Szocialista irodalmak panorámája (Csongrády Béla) Czakó Gábor: Indulatos jelentések (Kiss Aurél) Gera György: Terelőút (Horpácsi Sándor) Szakmabelieknek és laikusoknak (Szatmári Béla) Két múzeumi kiadványról (Schneider Miklós) A dramatizált történelem (H. S.) A címoldalon Borsos Miklós: Derkovits, a hátsó borítón Somogyi József: Felszabadulási emlékmű. �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK Szalánczay György Nemzetiségek Nógrádban A közelmúltban zajlottak le a nemzetiségi szövetségek or­ szágos értekezletei. A szlovák- és német nemzetiségiek tanács­ kozásán megyénk küldöttei is részt vettek. Nógrád megye 24 községében élnek nemzetiségi származású lakosok, túlnyomó többségük szlovák, két községben - Szendehelyen és Berke­ nyén - német anyanyelvűek. A megye nemzetiségi lakosai kb. 250 éve költöztek mai lakó­ helyükre. A törökök kiűzése után Nógrád megyében nem ala­ kult ki olyan népesedési vákuum, mint az Alföld egyes vidé­ kein, de a népesség mozgása itt is nagyfokú volt. Az ide tele­ pülő szlovákok nagy többsége spontán átköltöző volt, az itt élő protestáns földesurak azonban néhány községbe szervezet­ ten telepítettek be protestáns vallású szlovák parasztokat. Így alakult ki jelentős számú szlovák lakosság elsősorban Galgaguta, Szente, Szátok, Bánk, Ő sagárd és Nőtincs községekben. A megye sok településén több mint két évszázada él együtt a szlovák és a magyar parasztság; - joggal tehetjük fel a kér­ dést: milyen volt és milyen ma a magyar és a nemzetiségi lakosság együttélése megyénkben. A magyar történelemben gyakran vetődött fel a nemzetiségi probléma; így nem érdek­ telen a kérdés: él-e még ma is a nemzetiségi kérdés a köz­ tudatban, és ha él, hogyan él? Mit jelent ma nemzetiséginek lenni Magyarországon? A magyar és a nemzetiségi lakosság együttélésének első időszaka - kb. másfél évszázad - szinte zavartalannak mond­ ható. Az itt élő magyar és szlovák parasztok életkörülményei, anyagi helyzete hasonló volt, a megyei nemesség jelentős része is kétnyelvű volt, kifejezett nemzetiségi elnyomásról ebben az időszakban nem beszélhetünk. A nemzetiségek nemzeti öntu­ datra ébredése a reformkor idejére tehető. Az 1848/49-es for­ radalom és szabadságharc alatt nem volt nemzetiségi ellen­ tét Nógrád megyében, s a szabadságharc leverését követő megtorlás és önkényuralom egyaránt sújtotta a magyarokat és a szlovákokat. A nemzetiségi elnyomás és az erőszakos magyarosítás a kiegyezés után kezdődött, s csúcspontját a két világháború közti irredenta, nacionalista időszakban érte el. Ez a korszak mérhetetlenül sokat ártott a magyar és szlovák kapcsolatok­ nak, az ekkor keletkezett feszültségek még sokáig éreztették hatásukat. A felszabadulás gyökeres változást hozott a nemzetiségi po­ litika terén is: a hazánkban élő nemzetiségiek államunk teljes jogú polgárai lettek, senkit sem ért hátrány vagy sérelem nemzetisége miatt; (pl. a földosztás egyaránt földet juttatott a magyar és a szlovák parasztnak) kultúrálódásukhoz, anyanyel­ vük tanulásához, népművészetük és népi hagyományaik meg­ őrzéséhez nagyon sok segítséget kaptak, ill. kapnak. A megye nemzetiségi lakosságának többsége a rétsági járás­ ban él. A járás népességének mintegy 25— 26 % -a nemzetiségi származású, 10 községben szlovákok, 2 községben német anya­ nyelvűek élnek. Van olyan község, amelyben ma már csak né­ hány szlovák származású család él, s van olyan is, amelyben a családok nagy többsége szlovák, a legtöbb nemzetiségi köz­ ségben azonban együtt él a magyar és a nemzetiségi szárma­ zású lakosság. A nemzetiségiek helyzete, gazdasági, kulturá­ lis, és szociális ellátottsága teljes mértékben megegyezik a velük lakóhelyi, ill. munkahelyi közösségben élő és dolgozó lakosság élet- és munkakörülményeivel, ellátottsági szintjével. Nyelvi kultúrájuk alakulása az azonos helyzetet, a lakó­ helyi és munkahelyi kapcsolatok élénkségét, a társadalmi élet­ ben való aktív jelenlétet tükrözi. A nemzetiségi lakosság idősebb korosztálya rendszeresen használja anyanyelvét, jól érti és beszéli a szlovák, ill. a német nyelvet, - de magyarul is valamennyien jól beszélnek. Megfi­ gyelhető körükben a két nyelv keverése, keveredése. Korábbi kulturális helyzetükből, hátrányaikból adódik, hogy az irodalmi nyelvet kevesen beszélik, és kevesen olvasnak anyanyelven rendszeresen irodalmat. A 25-30 éven aluli nemzetiségi szár­ mazású lakosok közt már többen vannak, akik csak igen gyen­ gén beszélik a nemzetiségi nyelvet, s rendszeresen a magyar nyelvet használják, egyrészük anyanyelvének is a magyart tartja. A szlovák és a német anyanyelvű lakosság nemzetiségi kul­ túráját, népi hagyományait — ha nem is mindig tiszta, eredeti formában - megőrizte. Elősegítette ezt, hogy településeik, kb. az ötvenes évek végéig viszonylag zártak voltak, alig volt el­ vándorló vagy kijáró dolgozó. A 60-as évek elején a települé­ sek viszonylagos zártsága megszűnt, mind több lett a kijáró dolgozó. A fiatalok természetes igényévé vált a szakmatanulás, és — az ismerten gyenge természeti és gazdasági adottságok miatt — a termelőszövetkezetek nem tudják a helyi munkaerőt teljes mértékben lekötni: s ez hozzájárult a kijáró dolgozók számának növekedéséhez. Ezek a körülmények meggyorsítot­ ták a nemzetiségi lakosság természetes asszimilációját, aminek következménye a nemzetiségi hagyományok átmeneti gyengülé­ se lett. (Kb. ezideig hordta a falvakban a lakosság a népvise­ letet is.) Fölfigyeltek erre a jelenségre a megye és a járás társadal­ mi és kulturális irányító szervei is, és időben intézkedéseket tettek, segítséget nyújtanak a nemzetiségi kultúra és a népi hagyományok megőrzéséhez. A rétsági járás iskoláiban hagyománya van a szlovák nyelvoktatásnak. Az iskolai körzetesítés első fázisának befejezése­ kor — az 1962/63. tanévben a járás 14 körzeti általános iskolá­ jából 9 iskolában folyt nemzetiségi nyelvoktatás, (szlovák) 33 tanulócsoportban 813 tanuló, a beiratkozottak 19 % -a tanulta anyanyelvét. A következő időszakban (1968-ig) 1 iskola kivéte­ lével továbbra is folyt a szlovák nyelv oktatása, de a nemzeti­ ségi nyelvet tanulók száma és aránya csökkent: az 1968/69. tanévben a tanulók 11,8 % -a tanult szlovákul. 1968-ban köz­ ponti- és helyi párt, állami- és társadalmi szervek vizsgálták meg a nemzetiségi lakosság helyzetét, élet- és munkakörülmé­ nyeiket, művelődésüket. A vizsgálat alapján minden szinten ki­ dolgozták a nemzetiségiek körében végzendő munka felada­ tait. Ennek eredményeként fokozottabb erőfeszítések történtek Nógrád megyében a nemzetiségi dolgozók társadalmi aktivitá­ sának fokozása, a helyi közéletbe való tervszerűbb bevonása érdekében, a nemzetiségi lakosság anyanyelvének, kultúrájá­ nak ápolásáért, népi hagyományainak megőrzéséért. Továbbfejlődött a nemzetiségi nyelvoktatás is. Sikerült meg­ szervezni és folyamatosan biztosítani a német nyelvoktatást a két német nemzetiségi községben. Az 1969/70. tanévben 8 szlo­ vák és két német nemzetiségi nyelvet oktató általános iskolá­ ban, 42 tanulócsoportban 907 tanuló tanulta anyanyelvét, ez a tanulói összlétszám 23,7 % -a. Jelenleg 9 általános iskolában szlovák, 2-ben német nyelvoktatás folyik, 43 tanulócsoportban 772 tanuló, a beiratkozottak 24,7 % -a tanulja a nemzetiségi nyelvet. Már harmadik éve folyik szlovák nyelvoktatás a rétsági Gimnáziumban is. A nemzetiségi nyelvet tanító tanárok szá­ ma 9-ről, 16-ra emelkedett. 1969. óta működik a rétsági járás­ ban egy szlovák és egy német nyelven is foglalkozó óvodai csoport. 3 �A nemzetiségi községek könyvtáraiban jelentős számú szlo­ vák és német nyelvű könyv található, e könyvtárak részére az utóbbi 5 évben közel ezer kötet könyvet vásároltak. Többen ol­ vassák a nemzetiségi szövetségek lapját és naptárát is. Né­ hány községben a nemzetiségi lakosok részére anyanyelvű is­ meretterjesztő előadásokat is rendeznek. Minden évben a me­ gyei MO KÉP közreműködésével nemzetiségi filmheteket ren­ deznek a szlovák-, és német-lakta községekben. Ugyancsak jelentősek az eredmények a nemzetiségi kultúra ápolásának terén is, 1968. után megújult és azóta is erősödik a nemzetiségi lakosság körében az öntevékeny művészeti moz­ galom és a népi hagyományok gyűjtése, megőrzése. Bánkon „Nemzetiségi Ház" létesült, amelyben állandó kiállítás kere­ tében mutatják be a község népművészeti hagyományait, népi használati tárgyait. Ugyancsak jelentős- de még végleges el­ helyezésre váró gyűjtemény van Felsőpetényben és Legénden is. Sorra alakultak a nemzetiségi községekben az énekkarok és népi tánccsoportok is, közülük nem egy jelentős eredménye­ ket ért el: A Szlovák Nemzetiségi Szövetség által rendezett kultúrális seregszemlén a nézsai a legéndi énekkar második helyezést ért el. Ezek a csoportok az ország különböző részein rendezett fesztiválokon is sikeresen szerepeltek. Az 1967. óta rendszeresen sorra kerülő Nemzetiségi Talál­ kozó évi rendezvényei lehetőséget adnak arra is, hogy egy nagyszabású műsor keretében ezek a csoportok bemutatkoz­ zanak az igen nagyszámú (4 -6 ezres) közönség előtt is. Az eddigi nemzetiségi találkozók tapasztalatai bizonyítják, hogy ezek a rendezvények nagy mértékben aktivizálják a nemzeti­ ségi lakosságot, ez az aktivitás nem szorítkozik csupán kul­ turális területre, hanem jelentősen segíti az aktivitás kibon­ takozását és tartalmasabbá tételét a közélet terén is. A nem­ zetiségi találkozóknak nagy szerepük van abban is, hogy kia­ lakul és erősödik a magyarországi szlovákok és szlovákiai test­ véreik közötti kulturális kapcsolat is; cserelátogatásokat tesz­ nek, sor kerül műkedvelő művészeti csoportok vendégszereplé­ sére is. Többek közt ez is segíti a műkedvelő művészeti mun­ ka, valamint a csoportokon belüli belső nevelőmunka fellen­ dülését, az esztétikai színvonal emelkedését. A járásban az el­ 4 - múlt 5 év során a műkedvelő csoportok létszáma közel a két­ szeresére emelkedett. Ezekben a csoportokban együtt dolgoz­ nak magyar és nemzetiségi származásúak, megismerik egy­ más népi kultúráját, aktívan részt vesznek annak ápolásában is. Jó kapcsolat alakult ki a nemzetiségi községek vezetői, a mű­ vészeti csoportok és a Szlovák, ill. Német Nemzetiségi Szö­ vetségek közt is. E két nemzetiségi szövetség rendszeres kap­ csolatot tart mind a nemzetiségi lakossággal, mind a járási és helyi szervekkel, segítik a nemzetiségi nyelvoktatást és közművelődési munkát is. A tudatosabb, a feladatokat és a lehetőségeket egyaránt jól érzékelő politikai munka sok téren eredményekkel járt: növe­ kedett társadalmi aktivitásuk, egyre többen és egyre rendszere­ sebben kapcsolódnak be a helyi közéletbe. Mind több helyi tisztségviselő kerül a nemzetiségi származásúak köréből, a nemzetiségi községekben a tanácstagok 57 % -a nemzetiségi származású, (a járás összes tanácstagjának 24 % -a nemze­ tiségi.) A magyar és nemzetiségi lakosság együttélése, munkahelyi együttműködése teljes mértékben zavartalan. A nemzetiség munkájának megítélése, értékelése a szocialista értékrend alapján történik; nem találkozni olyan példával, hogy ne a munkából, az emberi magatartásból indulnának ki, hogy nem­ zetiségi okok miatt bárkit is hátrány vagy sérelem érne. Ha visszatérünk a bevezető kérdésekhez - él-e még a nem­ zetiségi kérdés a köztudatban, mit jelent ma nemzetiséginek lenni Magyarországon, — egyértelmű választ adhatunk: a régi értelemben vett nemzetiségi kérdés — magyar gőg és a nem­ zetiségiek mellőzöttsége, feszültség és súrlódások, megnemértés és elzárkózás — ma már nem létezik a köztudatban; ma nemzetiséginek lenni azonos hazát és eltérő hagyományo­ kat — más népdal, tánc, népviselet — azonos célokat, jövőt és különböző, de nem idegen múltat, történelmet jelent. A két és fél évszázados együttélés nagyfokú, de többségében ter­ mészetes asszimilálódást eredményezett. Az itt élő nemzetisé­ geket vissza szlovákosítani vagy németesíteni szükségtelen — de lehetetlen is — lenne. Népi hagyományaikat, nemzetközi kul­ túrájukat meg kell őrizni, érzelmeiket tiszteletben kell tartani; — nemzeti kultúrájuk magyar népi kultúránkat is gazdagítja. �V. Kiss Mária Kétlakiak Nógrád megye, 1970 : az aktív keresők száma 109 596.25505 városi és 84 091 községi lakos Mekkora vajon ebben a sum­ mában azoknak az aránya, akik „kétlakiságuk" miatt sem munkahelyükön, sem lakóhelyükön nincsenek igazán otthon? A hátrányos helyzetű ingázó bejárók. • (Sűrű, ködös reggel. A gyárépület mellett egymás után á ll­ nak meg az autóbuszok. Húsz ember, ötven ember, száz em­ ber — emberek tömege. Tódulnak be a gyárkapun.) — Mikor szokott kelni? — Na, mit gondol? A hajnali kakasszóval. Azért ne sajnál­ jon! Tíz éve csinálom, megszoktam. — . . . de a mindennapi buszozás . . . — Ugyan, háromezerért maga is biztos elviselné. — És szabadideje . . . ? — Mondja, magának hajnali háromnegyed hatkor értelme­ sebb kérdés nem jut eszébe? • Bejáró I. 1, aki vidékről jár be az iskolába vagy a mun­ kahelyére ritk. Isk. Nem bennlakó » tanuló « Nem a munkálta­ tónál lakó « alkalmazott (A ." Magyar Értelmező Kéziszótára » Akadémiai Kiadó Bp. 1972.) Bejáró: Aki valahová bejárni, gyakran bemenni szokott. Pl. Vásárokra bejáró falusi mesteremberek." (A Magyar Nyelv Szótára, Pest 1862) Bejáró: (tudományos meghatározás nélkül, köznapi defi­ nicióval, kézlegyintés kiséretében) „megfoghatatlan , napjai jelentős részét utazással töltő, sok gondot okozó, munkáján ki­ vül számításba nem vehető . . . • (Ismeretlen utas a vasútállomáson. Magyarázkodás és há­ rom kérdés után): -Tényleg nem lehet magukra számítani? — Nézze, ami a nyolc óra munkaidőben benne van, azt szí­ vesen csinálom. Dolgozok becsülettel, társadalmi megbízatást is vállalok, ha érdemesnek tartanak rá. Minden ismeretterjesz­ tő előadást meghallgatok, ami a reggeli szünetben van. De műszak vége után veszem a felszerelést és sietek a vonathoz. Mert nekem egy fél órás késés, az három órás kiesés. • Magyarország tíz és fél milliós népességének közel fele aktív kereső - 5 061 200 lakos. Nógrád megye minden tízezer lakója közül 1633 volt iparban foglalkoztatott az elmúlt évi statisztikai felmérés szerint: megközelítőleg 40 000 ember. Az ipartelepek zöme a két városban koncentrálódik: 1969ben Balassagyarmaton 27, Salgótarjánban 44 működött. Ha az iparfejlesztés területi elve alapján mindinkább számba kell vennünk a községeket is, azért nyilvánvaló, hogy az iparban foglalkoztatottak zöme a két város üzemeiben töl­ ti munkaidejét. • (Nehéztesti munkás. Üzeme megyeszékhelyi, lakóhelye a várost félórás buszozással megközelíthető hegyi község:) — Mesélje el egy napját! — Jó Bármelyiket mondom el, olyan mint a többi. Kezdem: ha délelőttös vagyok, fél négykor kelek, hatra beérek a gyár­ ba. Azt is elmondjam, hogy bent mit csinálok? — Azt is. — Fújáskor odaállok a kemence mellé, adagolom az anya­ got az olvasztóba. Nem mindegy az, hogy milyen arányban keverjük! Érzék kell hozzá. Szóval adagolok. Közben szívom a port, a füstöt. A nagy zaj már kikezdte a hallásomat is. Be­ kapkodom a reggelit és adagolok tovább. A műszak leteltével megmosdok, átöltözök és rohanok a buszhoz. Otthon nagyon sokat eszek — jó étvágyam van — ,aztán kezdődik a második műszak: a ház körüli tevés-vevés. Féligkész ház, állatok,a kert, egy kis fusimunka - észre sem veszem és már este van. Be­ dőlök az ágyba. Tőlem aztán játszhatnak a tévében, amit akarnak, egyhamar elnyom az álom. (Bátortalanul kérdezek rá a szabad időre.) — Alig van, de ha mégis, akkor az erdőt járom. Mert az er­ dőt nagyon szeretem: friss levegő, csend, nyugalom. Tudja, több mint egy évtizede dolgozok az adagolóban, érzem, hogy nehéz a tüdőm, romlik az egészségem. Kell nekem az erdő. Az egy másik világ. (Kérdezősködnék még olvasásról, művelődésről, szórako­ zásról. Nem visz rá a lelkem.) • Kutatom a fentebb már idézett kézikönyvekben a szabad idő definícióját. A száztíz éves pesti szótár szabad címszava után ilyesfélék sokaságát találom: ember, polgár, lelkiismeret, szellem, út, szív stb. Szabad időről nem esik szó. Az esztende­ je kiadott kéziszótár közel egy oldalnyi variáció- és magyará­ zathalmazának közepe táján a következőkre bukkanok: „sza­ bad I. mn. Kötelező elfoglaltsággal ki nem töltött idő (szak)” . • A képből, ha túl sötétre mázolják, jóformán semmi sem vehető ki tisztán. De a túlszinezettből is nehezen bogozható ki az igazság. Ingázók, bejárók: egyre ritkább már szóbakerültükkor a kézlegyintők száma. És egyre több a hasznosnak látszó, dicséretes törekvés: helyzettisztázás, tervek, elképzelé­ sek, döntések. Ha átfogó offenzíváról, kiforrott módszerekről még nem is beszélhetünk. • (Salgótarjáni nagyüzem művezetője:) — Ha helyben, az üzemben nem sikerül a bejárókat elcsíp­ ni - utánuk kell menni. Utánuk, a lakóhelyükre. Vinni nekik ismeretterjesztő előadásokat, műkedvelő együtteseket. Az otta­ ni művelődési házakba. Tudja, van abban valami vonzó, ha a munkás a lakóhelyén, a helyi művelődési házban lát viszont egy másik üzemrészben dolgozó ismerőst nézőként, vagy ép­ pen a színpadon. A személyes ismeretség varázsa még a csa­ ládot is elviszi az előadásra: lássa az asszony is a szereplő kollégákat. Persze ezt a módszert csak akkor lehet alkalmaz­ ni, ha ugyanabból a faluból többen is bejárnak az üzembe. Nyolc-tíz emberért, ugye, nemigen érdemes kimenni. • (C. Z., körzeti TIT csoport tagja:) - A tarjáni nagyüzem a körzetébe tartozó három községben ismeretterjesztő előadássorozatot indított az ott lakó gyári dolgozóinak. Az előadások költségeit, az előadók biztosítását is vállalta. Hogy sikeres lesz-e a kezdeményezés? Reméljük. Sok múlik az ismertetett témákon és az előadókon is . . . (Salgótarjánban élő, dolgozó, tehát nem ingázó brigád­ vezető :) - A gyárban töltik napjuk nagy részét. Csak az lenne az igazi, hogy a munka elvégzése után az itteni kollektivával — a saját brigádjukkal, munkatársaikkal - együtt üljenek le ba­ ráti beszélgetésre, együtt szerezzenek új élményeket, ismere­ teket. Hogy munkaidő után nem szívesen maradnak itt? Mond­ ja már meg őszintén, maga gyakran találkozott már a megye üzemeiben amolyan vendég maraszta ló programokkal? Mer t én nemigen hallottam. Ha azt akarjuk, hogy a munkás a műszak végét jelző dudaszó után ne rohanjon haza, a következőt kell tennünk: igényt kelteni az emberekben a kultúra, a szórako­ zás iránt. Nagy segítség ebben a brigádmozgalom, a tar­ talmas és nem formális kulturális vállalások: egyszóval a kö­ zösség hatóereje. Aztán, ha már van akár csak egy parányi igény is, gyerünk továbbfejleszteni. Mondjuk egy, a gyár terü­ letén működő jó munkásklubbal. A programjában legyen ben­ ne a munkás óhaja, kívánsága is: személy szerint Kis János mit hallana szívesen, kivel találkozna és miről beszélgetne. • (Sok az igazság a brigádvezető elképzeléseiben. És mit tesz a véletlen? Vagy a szükségszerűség? A nagy balassagyar­ mati üzem mintha csak az ő receptjére készített volna orvos­ ságot a bejáró-gondra. A vállalati szb-titkár mondja:) — Új üzem vagyunk, heterogén gárdával, most kovácsolódó 5 �gondolásból, vagy mert nem szorul magyarázatra? — nem sze­ repel sem a bejáró, sem a szabad idő fogalom. • (M. F.-né, nőkből álló salgótarjáni fizikai brigád vezető­ je:) — A brigádomban több a bejáró, mint a helybeli. Szín­ ház, mozi, film? Még nem nagyon megy ez nálunk. Miért? Be­ kerül például az asszony a gyárba, dolgozik itt nyolc órát, és azt mondják rá -gyári munkás. Rosszul mondják, mert ettől még nem az. Mert munka után hazautazik a falujába és viszsza-vedlik otthon parasztasszonnyá. Gondolkodásmódjában is meg cselekedeteiben is. Eteti a tyúkokat, neveli a mindenféle háziállatot, ápolja a kertet, aztán mikor már nem lát a fá­ radtságtól, hát beesik az ágyba és alszik. Folytatja a nagy­ anyja, üknagyanyja életét. A gyári élet meg amolyan plusz te­ her - plusz kereseti lehetőséggel. Át kell formálni a gondol­ kodásukat is. És amikor már a szívében, a lelkében is munkás szóval akkor beszélhetünk már színházról is, filmről is . . . • (Gyári munkás. Lakóhelye az üzemtől harminc kilométer­ nyire:) — Azt mondják a többiek: „Te Béla! Hogy élhetsz te így? Nem jársz velünk, nem maradsz itt munkaidő elteltével, csak rohansz haza.” Igy mondják. Pedig higgye el, elvtársnő, nem vagyok én sötét alak. Más itt a baj. Miért nem veszek részt üzemi rendezvényeken? Mert nem kell, hogy összeterelje­ nek a jónéppel az ebédlőbe, a konyhaszagú terembe, azok mögé az asztalok mögé, amin pár órával előbb bekapkodtuk a krumplistésztát. Otthon meg a művelődési házba megint nem esik jó bemenni: néhány ember kártyázik vagy fiatalok mag­ nóznak — mit keressek én ott. De munka van a ház körül, az megvár engem. Meg a tévét és az újságokat szeretem. Hát ezért mondom, hogy nem vagyok én sötét alak. Máshol van a hiba, ha annak látszom, én mondom. (Munkásasszony. Szécsényi üzem sajtolóműhely:) - Ne­ kem az a véleményem, hogy minden embernek van szabad ideje arra, amire akarja. Hitetlen vagyok én azokkal szemben, akik siránkoznak, hogy „nincs időm olvasni, nem tudtam a té­ vét megnézni.” Nézze, én családos anya vagyok, két műszak­ ban dolgozok, naponta utazgatok. Mégis, az olvasást el nem hagynám, a jó filmekről le nem mondanék. Tudja, a szovjet filmeket meg regényeket szeretem: azok olyan nekem szólók. Aztán, ha belekezdek egy könyvbe, még éjszaka is előveszem, ha napközben nincs hozzá időm. Az ember magának csinálja a szabad időt. Csak talán nem mindenki és nem mindig hasz­ nos. dolgokra. „A kevésbé iskolázott stb (az stb alatt kétkedés nélkül foly­ tatom a sort a bejárókkal. VKM) rétegeknél nemcsak a szabad idő egésze rövidebb, mint a kedvező helyzetűeknél, hanem ezen belül 70-ről 50 százalékra csökken az un. kultúrális jellegű (olvasás, tanulás, kultúrális rendezvények, rádióhallgatás és tv-nézés) tevékenységek aránya, ezen belül 40-ről 20 százalék­ ra az olvasásra fordított idő idő aránya." (Ferge Zsuzsa: Tár­ sadalmunk rétegződése) kollektivával. Jócskán szippantottunk is — a környék falvaibái, más üzemekből — munkaerőt. Sok a bejárónk. Foglalkozni akarunk velük: az elmúlt hónaptól hivatásos népművelőt alkal­ mazunk. Ő kezeli a műszaki könyvtárunkat, az ő gondjára lesznek bízva a bejáróink is. Van egy szép klubunk, a nép­ művelőnk majd megtölti tartalommal, szervez programot. A já ­ ratokat meg úgy igazítjuk, hogy ne legyen problémája senki­ nek a hazautazással. (A hivatásos népművelő:) - Izgalmas, bár nehéz munka ez. Különféle érdeklődési körű, más-más igényű embereket kell egybefogni. Búvárkodni kell köztük; felméréseket készíteni, személyesen elbeszélgetni az ingázókkal. A munkám eredmé­ nye végülis mérhető lesz: a klubon — ha a klub mindig tele lesz emberekkel Az azt jelenti: jól dolgoztam. És azt — s ez a legfontosabb, — hogy sikerült tennünk valamit az ingázókért. A megye 135 települése közül a két városban jelenlevő né­ pesség száma 50.957, a 133 községet viszont 190.165-en lak­ ják. Az arány (durván számítva) 1:4 a községek javára. Ugyan­ akkor - bár egy évvel korábbi tényszámokat figyelembe véve, de bekalkulálva az elsőnél tíz év alatti 50, a másodiknál 400 %-os gyarapodást - Salgótarjánban dolgozott az iparban foglalkoztatottak 41,5 Balassagyarmaton 9,2 % -a. A város-köz­ ség arány itt közel 1:1. S a két arány közötti különbség adja az ingázó bejárók tömegét. A fontosabb fogalmak magyarázata című 175 oldalas ki­ advány (Központi Statisztikai Hivatal Bp. 1967) célja egyértel­ mű. Első címszava az adminisztratív alkalmazottak, az utolsó a zöldterület. E kettő között - feledékenységből, alapos meg­ A kép nem sajátosan nógrádi, a helyzet — az országos és országon kívüli viszonyokat figyelembe véve — nem különös: mindenütt másutt is „bejárnak” . A felelősség: hátrányos hely­ zetük lehetőség szerinti oldása. • 6 • (Az 1970. évi népszámlálás adataiból:) • �Z engő Árpád Város és főiskolája Alig kétszáz méterre a város főteré­ től, emeletes lakótömbök árnyékában áll egy kétszintes épület. Ebben a kü­ lönleges kiképzésű épületben kapott he­ lyet a Pénzügyi és Számviteli Főiskola Salgótarjáni Tagozata, a város első fel­ sőoktatási intézménye. Eredetileg zene­ iskolának készült, a főiskola csak ide­ iglenesen működik itt. Az oktatás 1972 szeptemberében indult meg tizenegy ta ­ nár irányításával, ötvennégy hallgató részvételével. A főiskolának kollégiuma még nincs, a diákokat az iskolától há­ rom kilométerre lévő munkásszállás er­ re a célra elkülönített részében helyez­ ték el. Étkezésüket a főtéri Karancs-étteremben biztosították. A nappali évfo­ lyam mellett egy levelező tagozat is in­ dult. Elsősorban vidéki ipari vállalatok számára képeznek pénzügyi, számviteli­ ügyvitelszervezés és gépesítés irányításá­ ra, szervezésére és fejlesztésére képesí­ tett - gazdasági szakembereket. Dialógusok az utcán -T u d ja -e , hogy Salgótarjánban van már főiskola? T. György (42 éves gépkocsivezető): — Hogyne kérem, olvastam a Nógrádban. Kellenek a jó szakemberek. Csak itt is maradjon majd belőlük. — Mit tudsz a diákokról, a főiskolai életről? K. Edit (17 éves, gimnáziumi tanuló): — Tulajdonképpen semmit. Néha talá l­ kozom az utcán egy-egy plakáttal, ami valamilyen bulit hirdet a főiskolán, de közelebbről semmit. — Meg tudná mondani, merre van a Számviteli Főiskola? Egy munkás (az útburkolók közül): — Itt, a Pécskő Áruháznál tessék balra men­ ni, és ott lesz mindjárt a Gagarin-iskola mellett. — Van-e felsőfokú oktatás a városban? F. Mária (20 éves adminisztrátor): — Sajnos, igen. Nekem sajnos, mert nem sikerült a felvételim a Számvitelire. választ pedig — meglepő módon — el­ sősorban fiataloktól kaptuk. főiskola végleges épülete. Ez utóbbi már önálló létével is (azáltal, hogy ki­ zárólagosan a salgótarjáni főiskola) feltétlenül nagy hatással bírhat. S másfelől: lehetetlen dolog lenne magára hagyni a főiskolát, várva, hogy beépüljön a város életébe. A vá­ rosnak nemcsak elvárásai, de kötele­ zettségei is vannak az intézménnyel szmben. Itt egyrészt a város egészére gondolok: másrészt az irányító szer­ vekre, intézményekre, melyek megfele­ lő lehetőséget, fórumot biztosíthatnak, hogy ezek a hallgatók a szakmai kép­ zésen kívül egyéb képességeiket is ki­ bontakoztathassák. Ö sszegezve tehát, az elvárás megvaló­ sításának két feltétele van: részükről az akarás, hogy beépüljenek a város életébe, a város részéről pedig a le­ hetőség megteremtése, hogy ez az igény megfelelő kibontakozási teret kapjon. Aki hivatalból is jói ismeri a főiskolát Csik Pál, a Városi Tanács elnökhe­ lyettese: - Nem volt véletlen, hogy a megyei és városi vezetés éveken át szívós har­ cot folytatott a főiskola idetelepítésé­ ért. Nem idealizmus dolgozott ben­ nünk - hogy legyen főiskolánk, mert attól város a város, — hanem a meg­ alapozott tudatosság, mert a város­ ban s a megyében valamely módon meg kell gyorsítani a helyi értelmiség képzését, letelepítését, a nemcsak a nagy, de a közép- és kisüzemek meg­ felelő szakember-ellátását is. Ugyan­ akkor van egy olyan „elvárásunk” is, hogy a főiskola előbb-utóbb legyen hatással a város tudományos, kultu­ rális urbanizációs életére. Most az el­ ső évfolyamtól bizonyos értelemben túl sokat is várunk, meg bizonyos érte­ lemben — keveset is. Sokat azért, mert Egy az ötvennégy közül évtizedekre most kell megalapozni a főiskola légkörét. Ennek az első, hon­ A tanév kezdetén a hallgatók szinte alapító társaságank küldetése, hogy azonnal elkezdtek „nyüzsögni” , napok megalapozza az iskola közösségi-köz­ alatt megalakították a KISz-szervezetet életi szellemét, amely bízunk benne, és különböző, a főiskolai élet irányítá­ jellemzi majd a későbbi intézményi sánál nélkülözhetetlen bizottságokat. életet. Azt hiszem, nagyon igazságta­ Szinte mindenki tisztségviselő lett, hi­ lanok lennénk, ha azt várnánk, hogy szen ötvennégy főből kellett létrehozni már ebben az évben, vagy éppen ezeket a kis csoportokat. Részt vettek a máris érezhetően jelen legyen a főis­ város szinte minden „megmozdulásán": kola a város életében. Ez lehetetlen. színházban, moziba jártak, még társa­ Egyrészt azért, mert a hallgatókat és a dalmi munkából is kivették részüket. tanárokat egyaránt a belső munkaAztán mintha lazult volna a mozgalom és életrend, életritmus, életmód kiala­ tartása. kítása foglalja el. Másrészt, ez az ötMég később: minden a helyére ke­ ven-egynéhány fős diáklétszám kevés rült, folyik a normális élet. ahhoz, hogy a városban éreztetni tud­ ja hatását. Kosztrihán Éva, a főiskola KISz-titkára Ha számítunk arra, hogy a főiskolá­ — Tudjuk, hogy mindenki ránk figyel. nak jelentős hatása legyen a város De míg össze nem kovácsolódtunk, életére, akkor ez a jövőnek szól. Bi­ szervezetileg meg nem erősödtünk, ad­ zonyos feltételekhez, és — alapvetően dig komoly KISz életet, igazi főiskolás — időhöz kötve. Ki kell hogy alakul­ hangulatot teremteni nem lehet. Azu­ jon a három évfolyam a nappali ta ­ tán meg még komolyabban kell végez­ gozaton, és megfelelő létszámmal, eh­ ni a munkát, hiszen meg kell terem­ hez igazodva a levelező és esti tago­ teni a talajt az elsősök számára, ki keli zat. Fel kell, hogy épüljön továbbá a alakítani egy olyan életformát, amely Ez a néhány vélemény mindenképpen elégtelen ahhoz, hogy teljes képet kap­ junk: mennyire ismerik a negyvenezer főt számláló város lakói főiskolájukat. Egy hosszabb vizsgálódás és sok-sok beszél­ getés összefoglalójaként viszont levonha­ tók a következtetések: kevés volt azok száma, akik nem tudtak semmit a főis­ koláról: egy ember úgy vélte, hogy Ba­ lassagyarmaton még működik a tanító­ képző, s hogy ez a megye egyetlen fel­ sőfokú oktatási intézménye. A nemleges 7 �„bent" is gyümölcsöző (hiszen alap­ vető feladatunk a tanulás), de a vá­ ros felé is látványos, olyan amelyre igazán felfigyelnek. A legilletékesebb Lonsták László, a főiskola vezetője: -A közgazdasági életet egy kicsit megmozgatja, előbbre viheti a főisko­ la, már azért is, mert a városban, de a megyében is meglehetősen kevés a közgazdasági szakember. Az a han­ gulat, amely egy ilyen oktatási intéz­ ményen belül kell — megvan. Kemény munkát végeztünk, hogy kialakuljon, hiszen az év elején bejött ötvennégy diák, akik középiskolából „szabadul­ tak ki” , még az előadók számára is ismeretlen környezetbe kerültek be, így tradíciók híján nekik kellett lerak­ niuk a főiskolai élet alapjait. Tény, hogy hallgatóink „megjelentek" a vá­ rosban. Ott voltak és vannak különbö­ ző rendezvényeken, járnak színházba, Az utolsó pont előtt Az ötvennégy hallgató nagy része hely­ beli — vagy legalábbis a megye lakója. De jöttek ide tanulni az ország távolab­ bi részeiről, például Szabolcs és Hajdú megyéből is. Szeptemberben újra ötven fővel gyarapodik a nappali évfolyam lét­ száma; s ugyanennyivel a levelező tago­ zaté. Két év múlva már a teljes, három évfolyamos főiskolán folyik majd az ok­ tatás. Pár éven belül elkészül az iskola saját épülete és a diákok kényelmes kol­ légiumi ellátást kapnak. További két év múlva kilépnek az első diplomások az iskola kapuján: a most „tradíciót terem­ tők". A kivülről szemlélő, aki nem ismeri a tradíció-teremtés gondját, baját, aggód­ va kéri számon a főiskolásoktól a jelen­ leginél aktívabb részvételt a közéletben, általában a város életében. Ez az aggó­ dás és számonkérés jogos, ha arra gon­ dolunk, hogy az itt végzett szakemberek nagyrésze a városban, illetve a megyé­ ben fog dolgozni, és ehhez elengedhe­ tetlenül szükséges együtt élniük a város­ sal. A kérdés csupán az, hogy ez az együttélés miben nyilvánulhat meg. Lát­ ványos, nagy cselekedetekkel kell magu­ kat észrevétetni, vagy a szükségleteknek megfelelően ott és akkor belépni az „életbe", ahol és amikor erre nekik vagy a városuknak és a megyének szüksége van. A diákok az utóbbira esküsznek . . . állást a vezetőségtől ajándékba, ahogy Anni meg örökölte két éve az anyja után. Nem tudnak maguk semmit. Csak ülnek itt P. elvtárs körül, főzik a kávéját, meg átszaladnak sörért a kocsmába, ha megszomjazik, hát ne beszéljen velem ilyen hangon! Maguk egyszerűen törvénysértők, mindenben, ahogy esztéká ügyben is: mint egy báróság, olyan a hatalmuk. Se Erzsi lányom tisztálkodott a konyhában, mint aki délután eszük, se iskolájuk, csak a rokonságuk. Abból élnek. De sok ballagni fog, a két kisebb már félnyolckor elment az iskolába. víz lefolyik még a piszkos Ipolyon, míg maguk, — akár az Livi szokása szerint szívesen, Ö csi morogva. Készítem elő Erzsi egész falu P.-P.-népsége — lenyel, kiköp engemet, mert attól, fehér blúzát, eszembe jut, hogy rögtön nyolckor be kell men­ hogy itt majd mindenki neve P.-vel kezdődik, mint az uramé, nem az irodába, tisztázni ezt az esztéká-dolgot. Ö csi fiam áp­ akitől tizenhárom évi kínlódás után elváltam, én bírni fogom rilis 14-től május 27-ig B-on kórházi kezelésben részesült; ha a harcot, meg a gyerekek is mellettem. áprilisban kijelentette a téesz az esztékából, hát a kórház P. János főkönyvelő felállt, kinézett az utcára az ablakon, hamarosan küldi a nyakamra a számlát, alighanem meglesz úgy kezdett beszélni. Halkan, mint egy okos pap, hogy ha vagy kétezer forint privát alapon. Jobb ha előbb bemegyek, majd emeli hangját, hát ereje legyen szavának. mint ha papír jön előbb, akkor aztán magyarázhatom, „Látja, látja, milyen tiszteletlenül beszél megint P.-né a fia ­ hogy a járás hatályon kívül helyezte a tagkizárásomat, de az tal alkalmazottunkkal! Elmondja mindennek. Butának, iskolázat­ esztéká vagy a kórház a pénzt bevasalja. Erzsi elment az is­ lannak, rosszakarónak! Hát kell ez P.-né? Gabika nem ellen­ kolába, én meg egyenest az irodára, hogy beszéljek R. Lászsége magának. Történt, ami történt azzal a válással, plety­ lóné esztékással, aki az anyósom bérmakeresztlánya, ő dolgo­ kál, amit pletykál a maga anyósa. Megint mások a családi zott leghangosabban ellenem mindig az irodisták közül. Ott ügyek, más a munka. Gabika inkább jóindulattal van maguk volt benn mind a négy könyvelő. P. János főkönyvelő, Magdi, iránt. Látja, a családi pótléka ügyében is intézkedett, anélkül az elnök lánya, Anni, aki anyja után örökölte az irodista á l­ is, hogy maga kérte volna. Hivatali kötelességből. Elküldte a lást, és a Gabika, R. Lászlóné, a „kedves rokon" — esztékás. Nagyon udvariasan tőle kérdeztem meg először, hogy a kizá­ családi pótlék igénybejelentését a három gyerek után P. Józsi rást érvénytelenítő végzés után vissza jelentettek-e az eszté- vállalatához Pestre, hogy majd onnan kapja a pénzt, P.-né. kába? Mert az Ö csi kórházi költsége nagy pénz lesz, igen fon­ Hogy ne pusztuljanak éhen, ha már maga munka nélkül van, hanem megélhessenek!” tos az ügyet sürgősen rendbe tenni! Az én esztékásom magas Micsoda? Ezt tették volna? Erre már csúnyán elkáromkodtam lóról válaszolt, „Nem jelentettük vissza, ki van zárva a téeszünkből. Nem dolgozik itt." Mondom megint, hogy a járási hatá­ magam a négy könyvelő nagy riadalmára. Magam felé fordí­ rozat hatálytalanította a kizárást régen, dolgoznék is, ha mun­ tottam a ferde vállú kis embert az ablaktól: Micsoda? Főköny­ kát kapnék, és dolgozom is, hiszen a téesz feles eper, málna­ velő elvtárs! Nagyon jól tudják, hogy nekem nem kell P. Józsi földjét művelem, aszerint is megvan az éves 120 kötelező na­ vállalatától a családi pótlék! Én innen vagyok jogosult rá ! pom, hát feltétlen jelentsenek vissza! A válasz még hango­ Értik? P. János főkönyvelő, hogy kikerüljön a kezem ügyéből, óva­ sabb volt. „Nem jelentjük. Kizárta a közgyűlés 97 asszony sza­ tosan csoszogva, vaksin visszaült íróasztala mögé. Én az ablak vazatával, hát kivan zárva! És ne dirigáljon itt! Menjen haza, hüvöséhez nyomtam a homlokom, hogy szét ne pattanjon a vagy menjen ahova akar!" fejem a rettenetes felindulástól. Mint egy maffia: úgy támad­ A többi három könyvelő még hallgatott. Én rácsaptam a nak rám megint együtt. Most jár le a gyerekelhelyezési per Gabika asztalára: a törvények számítanak, nem a maguk aka­ fellebbezési határideje, hát támadnak megint összefogva. rata! „Hagyjon békén, mi itt dolgozunk, nem cirkuszolunk" — Fineszesen csinálják. Hogy rám bizonyítsák, semmiképpen nem így Gabika. Maga nem érti a munkáját, mondom, legalább is­ tudom biztosítani a gyermekeim nevelését, itt az új „intézkedé­ merné az előírásokat, akkor nem beszélne így. „Még csak az sük". A javamra! 150 forinttal több jusson a gyerekeknek! kell, hogy maga tanítson! Maga falu szégyene! Magával van ennyire buta? Hiszen tőlünk csak 360 forintot kapott havonta a a legtöbb bajunk! Mikor hagyja végre már el a téesz-lakását? három gyerek után, az ura vállalatától meg 510-et fognak Meg a falut... Le akarjuk bontani azt a házat, olyan ócska, küldeni. Nagy különbség magának havi 150 forint, mikor sze­ hogy egyszer magukra dől, igaz, P. elvtárs?" A főkönyvelő gények, mint a templom egere. Köszönje meg inkább az intéz­ csak bólint neki, nem szól. Én folytatom: R-né!, maga ezt az kedést, mint háborítja itt a munkát!” Erdős István Nehéz nap 8 �Gazemberség! — csattantam fel kiegyenesedve. Az én ne­ vemben ne kérjenek maguk semmit P. Józsi vállalatától. Nem állok kötélnek! El tudom tartani a gyermekeimet, nem fogják elvenni tőlem őket, ha még kétszer annyira összeszervezik is falut ellenem, mint eddig tették. Én megvédem magam. Amit kiálltam itt a válásom óta maguk ellen, a nagy rokonság el­ len, beláthatnák már, hogy erős vagyok, értik? Erős vagyok. Harmincöt évesen ötvennek nézek ki, de erős vagyok, mint a vas! P. János főkönyvelő mosolyogva letette maga elé a szemü­ vegét, széttárta a karját. ,,Ha olyan biztos a dolgában P.-né, miért fél elfogadni a nagyobb családi pótlékot a kisebb he­ lyett? Ésszerűtlen! Nem?” Főkönyvelő elvtárs, — válaszoltam már csendesebben, — kígyók között járva, magasszárú csizmát húzzon az ember!. Jobb a kevesebb a saját jogomon, mint a több az ellenséges uram jogán. A válás óta hét és félezer forint gyerektartással tartozik nekem P. Józsi, de inkább egy lépést sem teszek a pénz után, mint hogy azt mondhassa ez a szent falu, hogy a nagyanyjuknál van a helyük a gyerekeknek, ha már a gyerek­ tartáson múlik az életük, a tartásuk. Hát nem. Törvényesség ide, járási határozat oda, maguk nem adnak munkát nekem hónapok óta. Tartják magukat a kizáráshoz, én tartom ma­ gam ahhoz, amit két éve mondok, a válás óta. Itt maradok Dol­ gozni akarok. Maguknak azóta erkölcstelen lettem. Kizártak. Fellebbezésre a járás visszahelyezett. Maguk nem nyugszanak. Ha a fejetetejére áll ez a rokonsági-alapon szervezett ,,Győ­ zelem” téesz, meg a szent falu, akkor is maradok. Én magam mellett tartom a három gyerekem, akik ahogy mellettem állnak, még a szomszéd falut is hívhatják a legközelebbi gyerekelhe­ lyezési perre tanúskodni. Szép ruhába járnak? Köszönnek az utcán? Nem soványak? Tessék csak elvtársak! Szervezzék meg a válaszokat! Az igazság ezen a falun túl mindenütt átsüt a maguk gyűlöletén, összefogásán. Köszönnek a gyerekek! Van mit enniük! A ruhájuk olyan, mit a másoké. Csak a temp­ lomba nem járnak! Nem járunk mint a többi mind! A vezető elvtársaké is! Mert a süket tyúk-anyjuk tíz éven át nem tanult meg úgy gágogni itt, amilyen libák közé vetette a sors. Ne­ hezen élte túl a nagy rokonság a szégyent! Istentelenek a P.-gyerekek. Mint az anyjuk! Ki kell suppolni őket a faluból! Iátj ák, P. elvtárs, azóta is áll a harc, s mennyivel erősebb vagyok, hogy a részeges, munkakerülő uram két éve nem a l­ szik egy fedél alatt velünk . . . Hogy kitettem a szűrét. P. János főkönyvelő Félbeszakított. Mint aki ki akar hessegetni már maga mellől, úgy mondta: ,,kap majd a pesti válla­ lattól papírokat, töltse ki, küldje vissza! Onnan kapja majd családi pótlékát, P.-né. Kész! Nálunk, mint ahogy mondja is, és én is mondom, nem d o lg o zik... Írja majd be a nyilatko­ zatba, hogy keresete nem haladja meg havonta a hatszáz fo­ rintot, szakmája van ugyan, de iparengedélye nincs, munkaviszonyban nem áll, havonként nem dolgozik 11 munkana­ pot ..." Ez bizony másképp lesz P. elvtárs, — indulok az ajtó felé. — azt fogom írni, hogy a hónap minden munkanapján dolgozom a feles málna, eperföldeken, havi keresetem jó termés esetén 2000 forintot is eléri, de igen rossz hozamnál se rosszabb havi 1000 forintnál, és azt is meg fogom írni, hogy P. Józsi édesap­ ja itt a „Győzelemben" vezetőségi tag, az egész téesz egy rokoni-egylet, s hogy ez a családi pótlék ügy átszervezése egy trükk csupán, hogy elvegyék három szép gyermekemet, csinos kis cselédek lehessenek a nagyszülők házatáján, a ház­ tájiban, ahogy felcseperedtek. Hát nem, nem kérem én Pestről a családi pótlékot! Ezt fogom írni főkönyvelő elvtárs-úr; meg egy levelet a megyei esztékának Tarjánba, hogy mi megy itt velem, meg mi megy télvíz idején a körzeti orvosnál, 100-120 asszony hosszadalmas téli-betegeskedése körül, mikor nincs munka a téeszben, aztán majd meglátjuk, mi lesz? Ki mellé áll a törvény?! Jónapot! Bevágtam rájuk az ajtót. Itthon, bár sürgősen el kellett volna kezdeni a főzést az ünnepi vacsorához Erzsike ballagásának tiszteletére; előbb is az esztékás kis kartársnő szavait fejemben forgatva, leültem levelet írni a ház ügyéről. Tisztelt Győzelem TSz vezetősége! Az alábbi lakásügyi prob­ lémámmal fordulok önökhöz. Mikor a téesz használaton kí­ vüli, rossz irodaépületét két évvel ezelőtt lakásul megkaptam, rendbe tettem, beleköltöztem gyermekeimmel, azt igérték, ha pénzem lesz rá, megvehetem, mert eladó lesz. Legcélszerűbb­ nek látom, hogy én venném meg, mivel itt lakom három gye­ rekkel, és itt is akarok maradni, amíg őket fel nem nevelem. Kérem, tájékoztassanak hivatalos írásban, valami elfogadható vételár felől, melyet ez a ház megérne nekem is, maguknak is. De azt is hallottam, hogy le akarják a fejem felől bontani. Ilyen esetben azt kérném, biztosítsanak, felszámolandó házról lévén szó, szociálpolitikai kedvezményt nekem, meg legelső­ sorban is munkát, hogy keressek, hogy építkezéshez kölcsönt kaphassak az államtól. Tisztelettel: P. Józsefné. Írtam, de már arra gondoltam, szép nagylányom néhány óra múlva batyúval a vállán képletesen útnak indul a nyol­ cadik osztályból, bele a bonyolult, zűrzavaros életbe. Felejtve minden gondom, bajom, Erzsike ballagására úgy mentem dél­ ben, mintha én is nagygazdalány lettem volna itt ebben az Ipoly parti faluban tizenöt éve, s én is arra számíthatnék, hogy száz rokon ölel-csókol, ajándékoz bennünket a nagy nap alkalmából, mint a többieket. Az ünnepség az iskolaudvaron kezdődött el, de aztán a legnagyobb terembe kellett beszorulni az eleredt zápor miatt mindenkinek. J. igazgató beszélt-beszélt, egyszercsak kopasz fejéhez kapott, érzi, hogy esik rá az eső. Ekkor már mindenki szedelőzködött; be a terembe. Nem sze­ rette a falu ezt az igazgatót. Egy éve került ide. Meg­ szűnt az alatt az egy év alatt a protekciózás, nem tette meg a javaslatot a híres „régi jótanulók” továbbtanulására, azt mondta; szándék ide, szándék oda, kapjon minden nyolcadikos olyan jegyet, azt a javaslatot, amit tanulása, tudása után ér­ demel, nem érdekel, ki kinek fia-lánya, ezért is döntött úgy előzetesen a szülői munkaközösség, mutatva a falu haragját, hogy épp Erzsike lányom adja majd J. igazgatónak a ballagok búcsúajándékát az ünnepségen, egy aranyaimat ábrázoló likőrös készletet, Cs. osztályfőnöknek meg B. Kati ugyancsak egy boroskészletet üvegből, füles butéliával! Ez volt az egyesség: aranyalma az igazgatóé, butélia az osz­ tályfőnöké, aztán minden tanár kap valami apróságot. Az eső elől, ahogy vonulunk a terembe, hát hetedikesek kisérik a ballagókat helyükre, az én lányom mellé pont K. Gézát osz­ tották, a híres régi kulák-família szemefényét, az anyja egy percen belül sírva fakadt ott a helyszínen, hogy ilyen szégyent kellett megérnie. Odaszaladt, el akarta húzni a gyereket a lá ­ nyom mellől, de a fiú nem hagyta magát, első volt neki a tanítója parancsa, a kötelesség, Erzsike mellett haladt tovább derekasan. K.-né könnyei összemosódtak az esővel, a búcsúbe­ szédre már be sem jött a terembe, úgy pukkadt kinn a mé­ regtől. Aztán hazarohant, rettenetes szégyenében, hogy pont az ő fiának kell végigkísérni majd az iskolától a kulturig P-né lányát, — a falu botránykörének lányát, a betolakodó kurvaJuci lányát; micsoda gyalázat! G.-né a munkaközösség veze­ tője, amíg a teremben az új elnökségi dobogót összeszerkesz­ tették, ügyesen adogatta szét kosarából az előkészített aján­ dékokat. Ülök a padban, pont az igazgató felesége mögött, hal­ lom G.-né suttogását a fal mellett álló gyerek-párok felé. „Ad­ játok előre az első párnak, P. Erzsinek a készletet!" „Kinek adom? - sziszeg vissza Erzsi, G.-né felé." „Cs. Zolinak, meg­ mondtam már, az osztályfőnöknek!" A hátrébb álló B. Kati cso­ magján tisztán látom, hogy a füles butelia van benne; neki is azt súgja a hetedik párban G.-né: Cs. Zolinak, az osztályfő­ nöknek. Nem hiszek a fülemnek. Hátrafordulok B. Katihoz. Ki­ nek lesz? — súgom. Az osztályfőnöknek, mondja. Az Erzsi lá ­ nyomnak súgott utasítást tisztán hallottam; hát világos, hogy kavarodást akarnak a sértett szülők. Az okoskodó igazgató szé­ gyenüljön meg a falu előtt: nem kap semmit! Tanulja meg, mi 9 �itt a rend. Jó hangosan odasúgom Erzsi lányomnak: Erzsi! Te az igazgatónak adod az ajándékot! Nem lehet, piszeg vissza. — Cs. tanár úrnak kell. Erzsi, — emelem fel a suttogó hangom — , mondom! Visszafordul a lányom G.-néhez, mégegyszer megkérdi halkan: „Magdus néni, kié az aranyalmás?'' „Az osztályfőnöké!" Ez a válasz. Kis-piti összeesküvés! De itt nem lesz botrány! Erzsi! — súgom újra, — az igazgatónak adod! Hátra sem fordul, csak rázza a fejet, hogy nem, neki első, amit G-né mond, hisz ő vezényli itt az egész ünnepséget. Az igazgató közben már mondja búcsúztató szónoklatát. K-nak sziszegek: gyere ide! Mondd meg Erzsinek, hogy az igazgató­ nak adja az aranyalmát, mert összetöröm a csontját. K. viszi az üzenetet, Erzsi csak újra rázza a fejét; nem, nem. J. igaz­ gató izzadó homlokkal beszél. Június 5-én illik melegnek len­ ni, hadd izzadjon! Fog ő még ebben a faluban izzadni amúgy is eleget! Aki itt nem tetszik a népnek, azt jégre teszik; mint még 1955 körül, hasonlóan, egy nagyokos igazgatót, bíróság elé citálták 4 fiatalasszony tanúvallomása alapján, aki mind összebeszélve vallotta, hogy 14 éves iskolás korában az igaz­ gató fogdosta, nyomogatta, erőszakolgatta őket, s hogy koráb­ ban csak szégyeltek szólni, hát tegyék el innen az ilyen fajta­ lan igazgatót. A férjek is tudtak a hercehurcáról, nagyokat nevettek a tanúskodáson, mert tudták, szó se igaz semmiből, azért megy az egész, hogy helyezzék el a „tanárurat", aki nem „tetszik a népnek” . El is helyezték. Nem fog itt J. igazgató se tíz évet lehúzni, ahogy a keményfejűsége mutatkozik az első évben, mint elődje, aki bírta mindenkivel barátságban, mo­ solygósa n a „szent igát” . Erzsi, gyere ide, - mondtam félhangosan. Az igazgatóné hátra lesett, hogy mi a baj, megvártam míg visszafordul, aztán szóltam Erzsihez, aki pirulva hozzám hajolt, könnye majd ki­ csordult, úgy nézett rám, hogy mi bajom? Erzsi! A Cs. Zoli ajándéka B. Katinál van. Láttam, hallottam. Ezek itt botrányt akarnak keverni, veled! Pont veled! Cs. Zoli régi fiú, „bejáratott osztályfőnök” , kapjon két ajándékot, az igazgató egyet sem, érted? Rázta a fejét, hogy nem. Ő nem tehet mást, m in t... Durcás lett, konok. Higgy nekem, Erzsi! Mert számolunk, ha nem az eszedre hallgatsz! Visszalépett a sorba a lányom. Sírt. Az igazgató is kilesett a búcsúbeszédből felénk. Észrevette a zajt. Szidom a lányom a konokságáért, mi­ kor én neveltem olyannak. Azért, aztán később hiába suttogott az ajándékosztáskor hátulról G-né, hogy „Erzsi, Erzsi, első pár indulás,” Erzsi nem mozdult. Várt. Megvárta, amíg Cs. Zol­ tán osztályfőnök a hetedik párban álló G. Katitól megkapja 10 a füles butéliát; Erzsi csak a legvégén indult az aranyalmával az igazgató felé. Csak a saját szemének hitt a nyavalyás kölyke! Kivárta még azt is, az anyja igazat mond-e? Csak aztán ment az igazgatóhoz az ajándékkal, mikor maga meg­ győződött, mi készült a diri-bácsi ellen. A K.-gyerekkel párban szépen végigballagott a lányom a falun a többiek között, a hamar elszaladt zápor nyomát már csak a kultur csöpögő ereszei mutatták. Erzsike nem akart táncolni. Ahogy megették az uzsonnát, odabújt hozzám: ne haragudj, édesanya, mondta, és jobbrólbalról megcsókolt. Jól van, mondtam neki, rendben van, így van jól, nekem se higgy. Az istennek se higgy, saját szemeddel győződj meg az igazságról! Ha csekélység, ha nagy dolog. Így van ez jól, kislányom. Alig beszéltünk, üzentek érte, hogy a nagyanyja hívatja. Hogy menjen ki a kultur elé, ajándékot hozott neki. Erzsi visszaüzente: a gyűlölködés ellenére szépen meghívta nagy­ szüleit a ballagásra, nem jöttek el, vigyék az ajándékot, ahova akarják . . . A kedves „nagymama” bosszúja nem maradt el. Otthon az ünnepi vacsora roncsait dobáltuk a szemetesvödörbe, lassan lámpaoltáshoz, lefekvéshez készülődtünk, amikor zörögtek az ajtón. Kilenc óra múlt. Ki az? — kiáltottam. „Kezét csókolom, P. István vagyok, Józsi unokatestvére. A nagynénitől, a maga anyósától jövünk egy külföldi barátom­ mal. És, é s . . . ” Mit akarnak? — mondom, közelebb lépve... „Ez itt a barátom, távoli rokon. P. Feri, az Ipolyon túlról, odaátról, Szlovákiából. Külföldi! 19 éves fiatalember. Nősülne. A nagynéném, a maga anyósa kommendálta most neki, hogy jöjjünk, nézzük meg, kérjük meg az unokáját, Erzsikét, a maga lányát. Szép nagy lány, éppen ma elballagott a nyolcadik­ ból . . . Hát ezért, kopogunk. Ha beengedni sziveskednének . . . Ne tessék haragudni!" Felvettem a jósúlyú kutácsot, már nyúltam a kulcs után, hogy kiosztom a „jókedvű” leánykérőket, de aztán inkább el­ fújtam a lámpát. A kutácsot visszadobtam a szén közé. Hal­ latszott, hogy egy darabig téblábolt még a két fiatalember az ajtó előtt, aztán minden elcsendesedett. Jéghideg lavór vizet tettem a székre, tetőtől talpig lemosa­ kodtam a sötétben. Mire hálóingben benyitottam a szobába, a gyerekek mindhárman ágyban voltak. Láttam a félhomályban, nyitott szemmel feküdtek csendben, vártak rám . . . Csak annyit tudtam mondani az ágyam szélére ülve: nehéz nap volt, gyerekek . . . �Brigádvetélkedők '7 2 -'7 3 és melyek, akik csak a pecsétek begyűjtéséig érdeklődtek az ajánlott műsorok iránt. A második vetélkedőről — három felvonásban A fenti hiányosságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az 1973-as év elején meghirdetett második városi vetélkedő­ re jelentkező brigádok száma jóval alacsonyabb volt, mint az előző évben. Ugyanakkor örvendetes tény, hogy több olyan vállalat, üzem is elküldte brigádjait a vetélkedőre, amely ed­ dig még csak keveset hallatott magáról. Ismét megindult a harc a pontokért - nem hallgathatjuk el azonban az e sza­ kaszban történt lemorzsolódást sem, bár ennek okait itt és most nem boncolgatjuk. A pontok összesítése alapján végülis Kultúra és közösség 16 brigád jutott az elődöntőbe. Az ember társadalmi lény. Arra született, hogy életét közös­ A művelődési központ üvegcsarnokában végigrakott aszta­ ségben élje le. Családban, lakóhelyi társulatokban, munka­ lok mellett ültek a versenyző csapatok, s valamiféle jóleső helyen és azon kívül. A szocialista társadalom ezt különösen borzongás futott végig a szemlélődő hátán, amikor a kohó igényli és követeli. De igaz az is, hogy az egyre javuló élet- mellett dolgozó munkás felállt és Váczi Mihály verseiből idé­ színvonal- az anyagiak mind bőségesebb birtoklása- magá­ zett, amikor kicsit félszegen és sután - talán mintha leckét val hozott egy új jelenséget is; az emberek összehordják kis mondana- ismertette a brigád névadójának, a nagy költő váraikat és bezárkóznak falai mögé. A munkás is, a nem életének fontosabb állomásait. Ilyen és ehhez hasonló epi­ munkás is. zódok enyhítették az affölött érzett hosszúságot is; hogy lám, Hogyan oldható fel ez az ellentmondás, milyen utakon a rendezők nem okultak a tavalyi versenyből és ismét össze­ nyerhető meg a fizikai és nem fizikai dolgozó egyszerre a kul­ ültették a műszaki és a fizikai brigádokat. Az elődöntő felada­ túra és a kollektivizmus néhol-néhol közönyösen félretolt ügyé­ tait illetően nem akarunk részletekbe bocsátkozni, egy dolgot nek? A legnyilvánvalóbban kínálkozó szervezeti formán, a szo­ mégis érdemes megemlíteni. A csapatok feladatul kapták, hogy öt percben mutassák be a brigádjukat tetszés szerinti cialista brigádrendszeren keresztül. A szocialista brigádokmint a kultúra befogadtatására alkalmas keret — tulajdon­ formában. Ha ehhez a feladathoz a kiírás- vagy a szemé­ képpen már régóta adott, hiszen többek között az is különböz­ lyes beszélgetés- néhány ötlettel, jótanáccsal is szolgált vol­ teti meg a szimpla brigádoktól, hogy az üzemi, gazdasági cél­ na, akkor nem az történik, ami történt; hogy a legtöbb kitűzések szervezettebb teljesítésén túl tagjai vállalják a szo­ csapat öt perces, hivatalos jelentéshez hasonló felolvasással cialista együttélés egyéb normáit is. Az együttgondolkodást mutatkozott be. és közös cselekvést szórakozásban, tanulásban, művelődésben. S éppen, mert mindezt szabályzatba is foglalt kötelezettség­ nek ismerik el, a közművelődés már régebben utat kellett vol­ na találjon hozzájuk. Pedig, hogy ez a mulasztás a munkáskultúra - a munkások rendelkezésére bocsátott differenciált tartalmak, formák, módszerek és kulturálódási igények — fej­ lesztésében számottevő akadály volt, az egy, az idén immár második évben megrendezett eseményen (s előzményein) jól lemérhető volt. Az esemény; a szocialista brigádok II. váro­ si vetélkedője. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, amikor feltételezem, hogy a IV. ötéves terv első éveit, a X. pártkongresszus óta eltelt időszakot az utókor a munkásművelődés új szakaszaként em­ legeti majd Salgótarjánban, Nógrád megyében is. Nem mintha különösen „látványos fordulaton” estünk volna túl, nem mint­ ha „egetverően” nagy sikereket mondhatnánk magunkénak. Mégis; ha a közelmúltra visszatekintünk, nem lehet nem felfigyelnünk a munkásság művelődését szorgalmazó munka sa­ játosan új vonásaira. Az újszülött nem szeplőtelen Ám mielőtt az idei versenyről részletesebben szólnánk, for­ gassuk vissza az idő kerekét, és idézzük fel a kezdetet, a szo­ cialista brigádok tavalyi várostörténeti vetélkedőjének esemé­ nyeit. Amely a várossá válásának ötvenedik évfordulóját ün­ neplő Salgótarjánt köszöntötte. A kezdeményezést nemvárt si­ ker koronázta. A felhívásra a város hatvan brigádja reagált; hatvan közösség vállalta a verseny szabta kiírást, feltételeket. Tekintsünk végig a vetélkedő szakaszain; a selejtező során a benevezettek lelkesen látogatták a város művelődési intézmé­ nyeit; beültek a moziba, színházba, ellátogattak a múzeum­ ba- egyszóval gyültek az ismeretek s ezzel együtt a tovább­ jutáshoz szükséges pontok is. A látványos elődöntőn és dön­ tőn már a város munkásmozgalmából, gazdaságtörténetéből vizsgáztak a versenyzők. Ö röm volt látni, hallani a kis kollek­ tívák igyekezetét, győzni akarását. Aztán eldőlt a nagy verseny, kiosztották a díjakat, helyezéseket — s a résztvevőkkel való utólagos beszélgetés során az is kiderült, hogy az újszülött nem volt szeplőtelen. Ezt a tényt pedig még sokáig a „sze­ mére vetették” . Nagyon sokan sérelmezték, hogy a nyertes brigádok — műszaki értelmiségek, „íróasztal mögöttiek” közül kerültek ki. És azonnal azt is hozzá tették; de hiszen ez ter­ mészetes, ha figyelembe vesszük, hogy a fizikai és a műszaki brigádok — az előbbiek nagy igyekezete ellenére sem egy start­ helyről indultak. Aztán Sok brigád kifogásolta, hogy a pont­ szerző verseny során gyűjtött ismeretekből nem állítottak öszsze kérdéseket, nem kérték számon a látottakat-hallottakat. Pedig ez a módszer fényt derített volna arra, hogy mely bri­ gádok voltak valóban aktív részesei egy-egy rendezvénynek, A délutáni döntőbe jutott nyolc csapatot a színpadon lát­ hattuk viszont. A közönség a barátok, ismerősök, családta­ gok biztatása sokszor felforrósította a levegőt. A nehéz kül­ politikai kérdésektől, a munkajogi, üzemi problémákon keresz­ tül a tréfás játékokig mindenből volt részük a jól felkészült, tájékozott csapatoknak. Az első helyet és az ezzel járó hat­ ezer forintot a Vegyépszer Delta brigádja vívta ki magának, az AGROBER Szalvai Mihály és a brigádja előtt. A konkluzió A két vetélkedő mérlegének megvonására csak röviden vál­ lalkozunk. Bebizonyosodott, hogy hasznos, jó ez a forma a szocialista brigádok tömeges mozgósítására, művelődési igé­ nyeik felkeltésére, vagy fokozására. Nem véletlen, hogy a sal­ gótarjáni példa nyomán a megye számos községében rendez­ tek vagy rendeznek hasonló vetélkedőket. Óriási érdeklődés kiséretében. De! Hogy ez az érdeklődés el ne apadjon, a verseny ren­ dezőinek, patrónusainak körültekintőbben, alaposabban, a körülmények mélyreható elemzése alapján kell tervezni, moz­ gósítani, szabályokat fogalmazni. Végezetül azt sem szabad elfelejteni, hogy nem az ember van a vetélkedőért, hanem a vetélkedő az emberért. V. K. M. 1 1 �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE B E R E C Z K Y LO R ÁN D Képzőművészet, mecénálás, közönség 1. Nem tagadom, teljesen elfogult va­ gyok, amikor az egyre szélesedő kulturá­ lis érdeklődés területei közül első helyen a vizuális kultúra, s azon belül is a kép­ zőművészet iránti vonzalom határozza meg érdeklődésemet. Nem csupán a kie­ melt figyelem, hanem — lehet, hogy „szakmai ártalom” — izguló, drukkoló, a sikerért sok mindent vállaló odaadással jellemezhető érdeklődés ez, majdhogy­ nem szerelem. Aki hasonló elkötelezett­ séggel vonzódik a művészet ezen ága iránt, minden bizonnyal igazat ad ab­ ban, hogy szivet-lelket melengető öröm a képzőművészet kiteljesedése; a kiállítások számának ugrásszerű gyarapodása, a tárlatlátogatók érdeklődésének növeke­ dése, a határozott véleményformálás egyre inkább tapasztalható jelenléte. Jó látni és hallani, hogy egy-egy jelentő­ sebb köztéri alkotás, közösségi épület­ hez kapcsolódó murális munka, érdeke­ sebb tárlat sok-sok embert véleményfor­ málásra késztető közügye kulturális éle­ tünk mindennapjainknak. Így van ez ak­ kor is, ha a művészethez, illetve annak eredményeihez való közeledés még bő­ ven rejt magában ellentmondásokat is. De aki már tetszését vagy nem tetszését megfogalmazza, kapcsolatot teremtett, s ez a kapcsolat a kulturális javak iránti igény meglétéről árulkodik. Éppen ezért a gyarapodás feletti öröm és jóérzés mel­ lett azonnal megjelenik a felelősség gon­ dolata is. Mindenki - akár alkotó, akár a kultúra terjesztésében különböző he­ lyen és szinten tevékenykedő ember — nagyon is konkrétan megfogalmazható felelősséggel tartozik a társadalom kul­ turális igényeinek megteremtéséért, az igény színvonalának alakításáért, és ter­ mészetesen az igény megfelelő nívójú ki­ elégítéséért. Úgy gondolom, hogy ez az általános kötelezettség nem csupán elméleti köve­ telmény; nem azt jelenti, hogy minden, a kultúra területén valamilyen szolgálatot teljesítőnek „szuperklasszis” fokon kép­ zett filosznak kell lennie. A csak az elmé­ let szintjén tetszetős kinyilatkoztatások­ ban jelentkező szentenciák követelménykénti szajkózása inkább riaszt, mintsem közelít. Az általános elvi kijelentések he­ lyett, sok apró mozzanat és összefüggés felmérésére alapozva kell a vizuális kul­ 12 túra egészének érdekében tevékenyked­ nünk, s minden poszton az adott feladat teljességéhez igazodnunk. Köztudott, — de nem hiszem, hogy fölösleges ismétel­ ni, - akit lakása berendezésében eszté­ tikailag segítünk, azt látni tanítjuk; akivel az öltözködés ízlésnormáit ismertetjük meg, közelebb visszük a képzőművészet­ hez; s akivel megszerettettük a képzőművészetet, azt egész emberségében is befolyásoltuk. A művészetek esztétikai ér­ téket és ezen keresztül örömet sugárzó hatása, ha felismertté és így mozgató erővé vált, végsősoron társadalmunk szo­ cialista közgondolkodásának normáit motiválja, embert és emberi kapcsolato­ kat tesz tartalmasabbá. A sok-sok, csupán részkérdésnek vagy másodlagos apróságnak tekintett problé­ mára is választ kell tehát adnunk. Ter­ mészetesen igényes és becsületes választ, mert abból kerekedik ki a vizuális kultúra fejlesztése érdekében végzendő közmű­ velődési munka lényege, amelyben (mi­ vel esztétikai tanulságokat koncentráltan hordoz) megkülönböztetett szerepe van a képzőművészetnek. Nem közömbös te­ hát, hogy a képzőművészet és a társa­ dalom találkozásának, illetve e kontak­ tus tartalmának, formájának differenciá­ lása érdekében mit kell tennünk. A tu­ datos, célszerűen szervezett, megfelelően irányított munkára lehet és kell építe­ nünk, mert ez a záloga a kortárs, szo­ cialista eszmeiségű képzőművészet fejlő­ désének és a társadalom vizuális kultú­ rája gazdagodásának. Szocialista t á r s­ sadalmunkban az egész társadalom, il­ letve annak minden tagja mecénás. De ha nem rendszerbe foglalt, a haladást, a nívós kibontakozást segítő konkrét igénnyel találkozik művész és mecénás, akkor csupán a személyes és jámbor óhajok esetlegességére lennénk hagyat­ kozva. Az óhajok szándékukban lehetnek kifogástalanok is, de az eredmény az egyes óhajok, elképzelések szerint ala­ kulva mégiscsak kétséges. Az azonos szándék egybefonása, a kívánság tetté változtatása a feladatunk. 2. Az eddig sorolt gondolatok azért ötlöttek fel, mert szeretném számba venni a „művészetpártolás'' néhány, nagyon is Nógrád megyére, illetve Salgótarjánra jellemző vonását. Az első kérdés: való­ ban létezik-e valami — csak ez ország­ részhez köthető mecénási, vagy még in­ kább közművelődési munkát karakterizáló — speciális feltétel. Úgy hiszem nem, ha csak az esztétikai nevelés terén vég­ zett munka tudatossága, színvonala és eredményessége nem válik speciálissá, egyedi jellegzetességgé. Ha csak a kül­ ső jegyeket figyeljük, a jelenségeket so­ roljuk fel, akkor különleges feltételekkel nem találkozunk. Új városrészek máshol is vannak, rangos alkotóművészek más­ hol is élnek, kiállításokat nem csak itt rendeznek, szobrokat sokfelé találunk, s a művészet, a művészet és közönség ta ­ lálkozásának erkölcsi, anyagi támogatá­ sa is e vidéken kívül is általános gya­ korlat. Mégis — lehet, hogy ismét a szubjek­ tív elfogódottság szólal meg belőlem — van valami jellegzetesen ide köthető mo­ mentum, amely az akarás erősségében, s az eredményesség mindig természete­ sen jelentkező nívójában egyértelműen mérhető. Egészen biztos, hogy ennek megvannak azért az objektív, és a kul­ túra teremtésében, valamint terjesztésé­ ben résztvevők személyes adottságaiból fakadó okai is. Ha a megye „fővárosa” , Salgótarján történetét vizsgáljuk, utalást kapunk az objektív tényezőre. Szembetűnő az a környezetváltozás, amely az itt lakók gondolkodásának befolyásolója volt. Elég az utolsó évtizedet néznünk, akkor is vi­ lágos, hogy hogyan változott a termelési struktúra; a bányászat mellett széles ter­ melési skálájú ipar teremtődött. Oly üte­ mű volt ez a fejlődés, hogy túlzás nél­ kül meg lehet kockáztatni azt az állítást, hogy Salgótarján differenciált iparral rendelkező megyeközpont, s ebben a termelési struktúrában nem is a bányá­ szat rendelkezik vezető szereppel. Nem jelentéktelen az sem, hogy megteremtő­ dött a — lakosságot is szervező - ipari �bázis, amely természetesen óriási lendü­ lettel fokozta a kulturális igényeket is. Ez a szerencsés termelési és lakossági átrétegződés akkor érte meg forduló­ pontját, amikor a város vizuális megjele­ nését is változtatni kellett; az új termelési és letelepedési feltételekhez kellett iga­ zítani a település fejlesztési koncepció­ ját. Az átgondolt városépítés, illetve vá­ rosfejlesztés eredménye, hogy lényegé­ ben és karakterében új vizuális közeg jött létre. A völgyben épült város már nem „földszintes település” . A központ közösségi épületei, s a lakóházak a ter­ mészettel harmonikus egységet alkotnak, s ma már teljesen megváltozott szellemű környezetet jelentenek az itt élőknek. Az építkezés technológiája, a gyarapodás üteme is hozzájárult az építészet által közvetített esztétikai értékek befogadá­ sához. Ahogy gazdagodott és differenci­ álódott a város ipara, úgy növekedett és gazdagodott a lakosság — új csalódok telepedtek itt le, őshonosok költözköd­ tek új lakásba: együtt alakult, formáló­ dott a város és népessége. Tehát ez az együtt alakulás biztosította az azonnali kontaktust; nagy szavakat használva — az „új honfoglalás” természetes hova­ tartozás-érzéssel párosult, mindenki sa­ játjának érezte a várost. Ez az alapja a jó értelemben vett lokálpatriotizmusnak, s a kontaktus lényeges mozzanata: a tu­ datosan vállalt vizuális környezet. A tu­ datosságból pedig, az építészet által megteremtett esztétikai értékeken alapu­ ló kulturális igényesség fakadt. Nem gondolom spekulatív elemzésnek, hogy az új környezet rendezési elvéből - dicsérje a tervezőket — azt a követ­ keztetést vonjuk le, hogy a városközpont kialakítása szinte diktálja a kultúrával való foglalkozás szükségességét. A tele­ pülés és a település centrumának köz­ ponti épülete a Művelődési Ház. Szép, és jó arányú építészeti tömege, kitárul­ kozó portálja főszereplője a térnek, s kö­ rülötte — hirdetve a kultúra és az élet kapcsolatát — kerültek elhelyezésre az ugyanolyan igényességgel épült, a min­ dennapok életfeltételeit szolgáló közös­ ségi épületek. Az itt lakóknak, s az erre járó vendégnek a lehető legtermészete­ sebb, hogy a téren szobrok vannak, hogy itt találkozik az új szellemű település szimbólumát hirdető, nagyméretű beton­ üveg plasztikával, s mindez úgy ragadja meg figyelmét, hogy nem kell az elhelye­ zés okán tűnődnie. Nem kell tűnődnie, mert a természet is jelen van, a lakóhá­ zak, a közösségi épületek nem a környe­ zettel vetélkedők; a táj nincs feleselő el­ lentmondásban a város szerveződésével. S az élet mindennapi ritmusa is egybe­ vág a tér szervezés gondolatával. Az ilyen környezetben, már eleve meghatá­ rozott a vizualitás igénye, az itt lakók éppen az együttalakulás folyamatában — tudatosan — közelebb kerültek a kép­ zőművészethez is. Megitélésem szerint — több más mellett - az egyik nagyon lé­ nyeges alapja a képzőművészet területén végzett eredményes közművelődési mun­ kának; a megye, a város művészetpárto­ ló jóhírének. 3. Természetesen az érdeklődés, a meg­ lévő alap önmagában kevés lenne. A ma meglévő vonzalom csak úgy marad meg a holnap számára is, ha erre az alapra építünk. Nem a véletlenre kell bíznunk azt, hogy az egyre emelkedő életszínvonal biztosította nagyobb kultúrálódási lehetőség milyen formában, és főként milyen minőségben telítődik tarta­ lommal; a bővülő feltételek hogyan szol­ gálják a kulturális értékek iránti igényt. Erről szólnunk kell, mivel éppen napjaink aktuális feladata a közművelődés tartal­ mának, htásos módszereinek kidolgozá­ sa. A képzőművészet területén a legtöbb félreértés a szakmai és a közösségi érde­ kek szolgálatának vélt ellentétéből adó­ dik. A képzőművészet sorsáért közvetlenül felelősséget érzők, a mesterségbeli kér­ désekkel foglalkozók és természetesen maguk az alkotók a művészet elméleti-, kifejezési- és elismerési gondjainak ol­ daláról közelítik a feladatokat. Bizonyos tekintetben ez természetes is, hiszen mégis csak ők közvetlen érdekeltek a művészet alakulásában. De nem lenne helyeselhető olyan elfogultság, amely csak a szakmai kérdések középpontba állításával, figyelmen kívül hagyja a mű­ vek társadalmasításának szempontjait. Nem helyes, ha egy-egy kiállítást csupán szakmai fórumnak tekintünk; nem helyes, ha a művészet társadalmi szerepének meghatározásánál éppen a társadalom kulturálódási igényeit hagyjuk figyelmen kívül. Ezek az ellentétek nem takarnak valóságos érdekellentéteket, csupán ar­ ról van szó, hogy néha spekulatív esz­ mefuttatások következtében összeegyez­ tethetetlennek tartjuk a művészet és a közművelődés érdekeit. Mintha a két terület gondjai nem kapcsolódnának egymáshoz, s mintha ezekkel a gondok­ kal nem lehetne egyszerre, összefüggé­ seikben foglalkoznunk. A szakmai gőg, vagy a vulgarizálás eredményre nem ve­ zethet. Salgótarján - napjainkban sok eset­ ben joggal irigyelt — kiállítási tevékeny­ sége jó példa lehet a két terület érdekazonosságának bemutatására. A Tavaszi Tárlatok sorsa, a Zománc Biennálé, a Gimnázium „Galéria Sorozata" egyszer­ re szakmai fórum és közművelődési mun­ ka is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az em­ lített rendezvények a város lakóinak ér­ deklődésére és művészetszeretetére épül­ ve érik el sikereiket. Közönségbázis nél­ kül holt térben, élettelenül pöffeszkedő parádévá degradálódna bármelyik, hi­ szen céljától lenne megfosztva az alko­ tómunka eredménye, a mű. Ahhoz, — megitélésem szerint — hogy a közönség valóban érdeklődve, értően, kritikai meg­ jegyzéseit sem titkolva kapcsolódhassék a képzőművészet ünnepi eseményeihez, igen körültekintően kell megtervezni a ki- 13 �misztikumok eloszlatását eredményezheti, mert az adott közösségben világossá vá­ lik, hogy az alkotás igen komoly erőfeszí­ tést, helytállást, elkötelezettséget kívánó emberi tevékenység. A művész kitűzött célja elérése érdekében, a gondolati ter­ vezés mellett, ugyanúgy küzd az anyag­ gal, technológiával, mint bármely más, az adott helyen termelt termék esetében a munkások teszik. Ha speciálisan is, de az értelmes együttdolgozás a munka megbecsülését is propagálhatja. Elmond­ ható tehát, hogy mecénási „művészetpártoló'' eszköz a szocialista szerződés; de azt is állíthatjuk, hogy az egyik leg­ hatékonyabb közművelődési eszköz is, amelyet nagyon hasznos lenne minél el­ terjedtebben alkalmaznunk. Munkás kö­ zösség válik éltető közeggé a művész számára, s a megbecsült munka hitele széles körben igazolja a műalkotást. Előbb az érdeklődés ébred, majd a meg­ értés és a birtokbavétel következik — a közönség, igényét csiszolva fogja óvni és félteni a sajátjának érzett kulturális ér­ tékeket. 4. állítási tevékenységet. Biztosan nem len­ ne akkora vonzereje például, egy más tájhoz, más közösséghez kapcsolódó fes­ tőművészeti bemutatónak, mint a Zo­ mánc Biennálénak. Az ok is könnyen fel­ tárható. A zománccal való foglalkozás a városban eleven termelési feladatként jelenlévő valóság. A zománccal dolgo­ zók közvetlenül, a többiek pedig egyéb információk alapján vetik szembe érdek­ lődésüket a kiállítási anyaggal. Mit tud csinálni, hogyan tud bánni a művész ez­ zel az anyaggal? Hogyan és miért válik művészetté az ismert anyag ilyen, vagy olyan alkalmazása? A művészet leglé­ nyegesebb kérdéseihez jutunk el a ter­ mészetes érdeklődés alapján. Jelen eset­ ben a kapott válaszok hitelét tovább fo­ kozza az a tény, hogy a jól értelmezett és kellően kihasznált közművelődési fó­ rum egyben igen jelentős szakmai fó­ 14 rum is. Az egyetlen az országban, amelyen egy művészeti ág eredményei, problémái — sőt olykor tévedései — ken­ dőzetlenül a közönség előtt kerülnek megvitatásra és dokumentálásra. Ez egy­ ben arra is figyelmeztet, hogy a szakmai kérdéseket is csak tiszta szándékkal és eszközökkel lehet közvetíteni. Nem hallgatható el azonban az sem, hogy az emberi kapcsolatok megteremté­ se is a közönség és a művészet közele­ dését szolgálja. Ebben a városban ala­ kult ki, tudomásom szerint egyedülállóan, a szocialista szerződésnek az a rendsze­ re, amelyben mindkét szerződő fél — üzem és művész — a kölcsönös megbe­ csülés és az egymás hasznára végzett munka alapján találta meg az együtt­ működés feltételeit. Így a művész részvé­ tele az üzemi közösségben nem formális. Az ott végzett alkotómunka felesleges Az elmondott gondolatokat még egygyel — inkább csak kívánalommal, — szeretném kiegészíteni. Ez a „telepítés” gondja. A képzőművészet területén szinte elengedhetetlen, hogy az eredményes közművelődési tevékenység aktív és nívós művészeti alkotómunkát végző művészek­ re épüljön. Legyen „saját alkotója” , il­ letve legyenek „saját alkotói” az adott megyének, városnak. Az ő munkájuk je ­ lentheti az egész magvar művészethez való kapcsolódás és befogadás alapját. Ezért, bár nem kevés anyagi gonddal jár, megfontolt terv alapján foglalkozni kell a művészek letelepítésének kérdésével is. Erre számtalan mód, s lehetőség van, a lényege azonban az, hogy világosan kell látnunk: a letelepítés, a művészetpárto­ láson túl közművelődési munka is. Tudom, hogy Nógrád, megyében és Salgótarjánban e tekintetben is vannak hagyományok és vannak tervek. Kívá­ nom, hogy a tervek minél előbb valóság­ gá váljanak. �Páhi Péter Lefekvés előtt — Nem mész ki holnap a szőlőbe? — csak éppen hogy meg­ említse, bizonytalanul hangzott a kérdés lefekvés előtt, Érezte, hogy valami gorombaság következne, hát hallgatott, mintha azt mondta volna ,,jó éjszakát, aludj jól." A térti száján való­ ban ott ült a dühös válasz, de ő is hallgatott. Ha most úgy istenigazában megmondja a véleményét, abból csetepaté lesz. Jobb békességben élni. Beidegzett mozdulatokkal vetette az ágyát. A kérdés, mint ablaküvegek közé szorult légy zöngése, a fü­ lében maradt. Mi az öregúristenért hajtja ez az asszony? Két teljes hete van a szabadságból. Permetezni nem kell, a szemek szépen fejlődnek. Minek azt folyton dédelgetni, mint egy beteg gyereket? Vagy talán . . .? De ezt a gondolatot elhessegette. Neki? Ugyan! Bár sose lehet tudni! Egész nap ott áll a pult mögött. „Más valamit? Mit tetszik még parancsolni?” Méri a kenyeret, a tejet, adja a kalácsot, a süteményt, beváltja az üvegeket. Délutánra zsibog a talpa, dagadt a bokája. És most: „Nem mész ki holnap a szőlőbe?” A nyavalya ott törné ki azt a szőlőt is. Nem elég nap mint nap fel-lepakolni arról a rohadt kocsiról, zötykölődni a sofőr mellett napszámra, igyekez­ ni a boltok előtt a pakolással, s aztán hajts még, mert kifut­ nak az időből, ma még ezt le kell szállítani, délután 5 óra van, 56 km a kerekek előtt, és idejében vissza is kellene érni. Nem érti ezt az asszonyt. 15 éve élnek egymás mellett, és nem tudja mi hajtja, mi űzi, mert nemcsak őt noszogtatja, saját magát is. Előbb a ház, a berendezés. No jó, hát ez kell, ezért ő is hajtott, mint az úristen. Aztán a szőlő, a vityiló, most meg kocsival akarja rázatni a fenekét vénségére. Az eszébe Bartha László Vereb Mari negyven pengője A csendőrök végigsétáltak a falun. Feltűzött szuronnyal lép­ kedtek, a biciklit maguk mellett tolták. Bementek a Közön, át a temetőnek, a patak mellett ki a kocsma elé, majd a kas­ télynak kanyarodtak. A falubelieket idegesítette kémlelő te­ kintetük. Azelőtt is jártak erre, egy héten legalább egyszer, vasárnap délután, ha valami mulatság volt, a legények miatt. A kövesdi Mihály napi vásár óta meg mindennap. Híre járt, hogy a kövesdi vásárban Vereb Mari kiabált valamit, azért ez a nagy sétálás. Hogy mi történt, ma már nem lehet pontosan megállapíta­ ni. A sok „így mondják” , „Vizi Erzsa beszélte” , „keresztanyám látta, mert ott vót, nagyot hall szegény” bevezető mondatok után lassan kerekedik a történet. Emlékeznek az esetre, so­ káig lázban tartotta a falut. Vereb Marinak nagy híre volt ak­ kor. Meg az ikreknek. Tíz gyereke született Vereb Marinak, kétszer iker. Már hét gyerek nőtte ki a viganót, amikor ezek jöttek. Május végén betegedett le Mari, a nagy melegek előtt, s úgy gondolta, nyáron, legalábbis a végén elmehet valami munkára. Az ura falubelinél cselédeskedett, majdhogynem rokonnál. Sokat dol­ gozott, de volt is rajta áldás. Apósának félhely földje volt, mai számítás szerint lehetett vagy nyolc hold, de a kocsmára ment. Mégis elvette Marit, a jóformájú, beszédes lányt, aki úgy dolgozott, mint senki más a faluban. Megvoltak együtt, haladtak is lassan, de ahogy jöttek a gyerekek sorra, egyre nehezebb lett. Munka is kevesebb akadt, Gali Nagy Mihály eleresztette a cselédeket, ahogy letelt róla a bíróság, maga dolgozott a családjával. Árvai Imre is megélhetés után nézett. Először elment Hatvanba, a cukorgyárba, a másik év már Né­ metországban találta, oda szegődött a falubeliekkel summás- sem jutna, hogy egyszer belegebed ebbe a baromi munkába, más munka után kéne nézni, ezt nem lehet a végtelenségig bírni. Bezzeg tavaly, amikor megroppant a dereka, akkor be volt tojva, no de a pénz . . . Hát hol keres ő meg ennyit? „G on­ dolj a családra! Más be zze g ...” De hányszor gondolt! Majd vénségére mehet sepregetni, vagy éjjeliőrnek. Hány alkalom volt rá, hogy tanuljon valamilyen szakmát. De hát a pénz! És lassan megöregszik. Amikor a pizsamakabátját felemelte az esti csöndességben, belülről visszhangzott a kérdés. „Nem mész ki holnap a sző­ lőbe?" Utána csönd, nagy-nagy csönd. Reménytelenül, egye­ dül érezte magát. Míg utazott, dolgozott, csak a közvetlen következő dolog érdekelte. Ez a kizökkenés idegesítette, meg­ döbbentette, most végre pihenhetne és gondolkoznia kell. Ugyanazok a beidegzett mozdulatok naponta több ezerszer. Mire hazaér, dög fáradt, húzza az ágy, a tv-adáson elalszik. A két srácot időnként megpofozza, hogy el ne felejtsék ki az ap­ juk, de ezt is csak kényszerből teszi. „ Üssed őket, mert igen elkanászosodtak! Nem hallgatnak már az anyjukra sem” ! Mit tud erről a két srácról? Az anyjuk gondja. Ő van velük többet. És mit tud erről az asszonyról? Nagyritkán összebújnak az ágyban kötelességszerűen, unalomból. És tudja hogy az aszszony is unja már, most pontosan visszaemlékszik az álomból felébresztett „na gyere" mondataira. Még ahhoz is gyávák, hogy bevallják egymásnak az igazat. Nem kellett volna elven­ ni ezt az asszonyt. De a falu szája, s a szégyen! És élnek egymás mellett, mint két, törzsével egymás mellé nőtt fa, egymást kikezdve, kiszáradva. Hát mi hajtja ezt az asszonyt?! Begombolta a pizsama utolsó gombját is, átvillant az agyán: meg kéne simogatni, vele is beszélni erről. És megint tisztán hallotta belülről az unott kérdést, de csak a nehéz hortyogásnak válaszolhatott: — Nem! nak. Keveset hozott az esztendő, Marinak se ütött be a répa a kassai püspökség földjén. — Mari sokat szenvedett akkor. Azé kiabált a kövesdi vásá­ ron. A gyerekei miatt. Az ikrek miatt. Meg Mari olyan, hogy nem hagyja az igazát. Nekünk fődünk is vót, mégiscsak rán­ tást ettünk lisztlánggal, arra is két napig jártunk rá. Meg ba­ bot. Jaj, de sok sovány babot ettem életemben! Anyósom görhét sütött, de cukrot se tett bele. Monta, majd ha áll, édesedik. Bizony nem édesedett az, csak száradt! Láttam, náluk vótam, mikor az apjuk hazagyött, a tarisznyából hideg sült­ krumplit szedtek elő a gyerekek, meg szalonnabőrt. Úgy ették, majd megfulladtak. Egyszuszra mondta el szíves kisérőm, a hetven éves Erzsi né­ ni. Leírtam, csak a magam eligazítására tettem pontot, felki­ áltójelet. - Árvai Imrét hiába keresi. Meghalt. A bíró, G ali Nagy M i­ hály él még, tán kilencvenkét éves. A szeme gyenge, nem lát vele, de most is éles eszű. Itt lakik nem messze, a községházával szemben. — igazítanak útba. A fél falu kőműves. Új házak, átépítve majd mind. Kedvelik a végig üveges tornácot, a palatetőt, meg a beton kerítésosz­ lopokat, amelyekre csempéket tesznek, színeseket. Nem lát­ tam egytömegben ennyi drótot, hálót. - Jaj, lelkem, van itt egy nagyon rendes ember, Kovács Já­ nos. Fiatal, de szerencsétlenül járt, rokkant lett a lába. Esz­ tergályos a tanult szakmája, de csak faesztergát tudott csinál­ ni magának. Ő fonja ezeket a hálókat. A motort vette, a dróthajtót maga csinálta. A bíróék kerítése is az ő drótja. - Így igazodom ki segítséggel a faluban. —A ikreket kérdezi? Jól emlékszek rá. — Kissé fátyolos hangon mondja Gali Nagy Mihály, az öregek rezdülő-lengő beszédével, a világtalanok megfontoltságával, figyelmével. — Imre akkor nálam vót cseléd. Nagyon jó munkás, szor­ galmas. Nem ivós, rendes ember. A felesége, Mari is tán két évig járt hozzám, meg az öcsémhez, Ferenchez. Sírt, zo­ kogott Mari, panaszkodott az egész falunak. Mikor az ikrek meglettek, be kellett mutatni a templomba. Nem maradhatott 15 �el. Meg kell keresztelni, nálunk így mondják, be kell mutatni. Minden gyerek után 50 fillért kellett fizetni, tehát Marinak 1 pengőt, az ikrekért. Nem került azoknak akkor egy fillérjük se, Imre éppen munka után szaladgált. Elvitték a gyerekeket a templomba, a kanonok megállapodott öregember vót. Sok pénze lehetett, fösvénynek mondták. Megnyugodott, hogy nem kapott 1 pengőt, de másnap a harangozóval má üzent. Nem volt templomos egyik se. Imre különösen nem. Mikor har­ madszor üzent a kanonok úr, maga ment el. Nagyon dúlt le­ hetett, mondják, még a kalap is rosszul állt a fején. Többen látták, hogy nagyokat lépett, mikor ment a parókiára, de biz­ tosat senki nem tud, mi történt. — A feleségem figyelte a kapun keresztül, hogy nagy egyet­ értéssel búcsúzkodtak a tornácon, a kanonok úr kezet is nyúj­ tott, Imre meg zsebretett kézzel, laposakat lépve igyekezett ha­ za. Senki nem merte megkérdezni mit beszéltek, Imrét úgyis kevés beszédűnek ismerték a faluba — toldja meg Gali Nagy Mihály. Vereb Mari szívesen emlékezik a történetre. Az uráról sze­ retettel beszél, büszkén. Bikás volt utoljára, ötvenben halt el. - Tudta az egész falu, hogy dolgos ember Imre, mégis a szájukra vettek bennünket. Azok, akiknek egy-egy nyavalyás gyereke mászkált a nagy udvaron. Azok vótak a fáradtak, de­ rékfájósak. Mer tönkretették magukat. Nem akartak gyereket. — Imre akkor öt pengőt kapott a kanonok úrtól. Mondta, másba is segít, mennyek át, majd megbeszéljük. Velem. Mink úgy gondoltuk, vagy vissza akarja a pénzt, vagy valami csintalanságba töri a fejét, Ö reg vót végig. Nem azé mondom, de én rendes asszony vótam, most meg má megint megmonda­ nám magának hogy-mint, de valami lelkifurdalása lehetett miattunk, oszt segített. Kérvényt írt a Nagyméltóságú Asszony­ nak, hogy aszongya ő karácsonyra mindég ad ajándékot meg segélyt az ikreknek, ha nyomorultak. Be is írta szépen a ne­ vüket, csak el kellett vinni a postára, feladni ajánlva. Mink nem hittünk benne. Telt-múlt az idő, eccer csak üzen a kanonok úr, tavasszal. Koratavasszal. Dehogy, karácsony előtt. Tavasszal. Ordít ne­ kem, hogy így hálálom meg a sok pénz neki, amibe segített, tudta eddig is, hgoy nem ismerjük a keresztényi szeretet. Én meg csak hallgattam, oszt nemsokára elkezdtem a rivást. Meg­ esküdtem, hogy nem kaptam pénzt, de nem hitte, elzavart. Ríttam hazafelé végig, oszt leültem itt a Közné a tőcikre. Lát­ ták, tudták hogy bajom van, senki nem szólt hozzám. A kis­ bíró levelet hordott, odafordult. Akkor eszméltem, megkérdez­ tem, karácsony környékén hozott-e nekem levelet vagy pénzt. - Hoztam — mondja, negyven pengőt, sok péz vót, megkér­ deztem Árva i Imrét, hogy az övé e? Azt mondta, az övé. Pestrő gyött — így nekem Csordás Jani, a kisbíró. Az udvaron ülünk, a hátsó szobából hozott egyeneshátú székeken, forgatjuk Vereb Mari esetét. Korabeli asszonyok gyűlnek, boltból hazafelé, hónuk alatt kenyér, kezükben sza­ tyor. Állnak, le nem ülnének. Mindenki siet, persze a beszéd egy órára így is kikerekedik. — Tuggya, sok Árva i Imre van a faluba. A Csontos Árva i, Bajusz, Parti, Filip, még elsorolni se tudom. Imre mind — fűzi a végszóhoz a magáét a parti szomszédasszony. — Ez meg, aki a pénzt felvette, a Kupec Árvai. Kupec vót, kereskedett. Ki hitte vóna, hogy nem az övé a pénz. — Bement Csordás Jani a községházára, megnézte a könyv­ be. Negyven pengő gyött nekem, meg ajánlott level, át vót véve a Kupec Árvai által. Megkönnyebbül, nyugodtabb lesz Vereb Mari, ahogy ezt ki­ mondja. Újra átélte az izgalmakat, a gyanusítást, hogy elta­ gadta a pénzt, meg azt, hogy hálátlannak mondták. Akkor taIán nem úgy csinálta, de valami belső parancsra indul az em­ lékezet, megint a kanonok kalapja tűnik fel. Hiába, először őt kellett meggyőzni az igazáról, menteni kellett a becsületét. Meg az uráét is. — Megvan má, hogy ki vette fel a pénzt! — Ott termettem, szaladtam, lihegtem is a kanonok úr egészen megijedt, nyug­ tatott. Elmondtam neki. Nem akarta elhinni, mondta is, hogy az az Árvai nem lehet, mer az rendes ember, meg különösen 16 ha level is vót vele, szóval nem lehet. Én meg csak győzköd­ tem. Másnap a kisbíró is tanusította. - Akkor má Marira mindenfélét mondtak, csak jót nem. Hogy kódus, meg hogy rátáttya a száját a máséra. Honnan lenne neki negyven pengője, kitől kapná? Mit adott el? Ha csak a gyerekeit el nem adja, van egy kosárral! Én a pénz­ ről nem tudtam, de haragudtam, mer a gyerekeket is szidták. Nekem is vót — mennyi is? — akkor éppen hét, mint Marinak. — Csípőre tett kézzel beszél, előrehajolva, a hosszúkosarat le­ tette a földre. Csontkeretes szemüvege megvillan. - Az én urammal cimborák vótak, együtt dolgoztak, Német­ országba is együtt vótak. Két jóember, Isten nyugosztalja őket! - A negyven pengőt nem is bántam. Kellett vóna, de csak­ ugyan hátha nem az enyém. De az ajánlott levelet mindenáron a kezembe akartam kapni. A Főméltóságú Asszonytól gyött, a Kabinetirodától. Így mondta Csordás Jancsi, be vót írva a könyvbe. Az asszony a Kupec Árva i félrefarú felesége, olyan vót mindég, mint akit az Isten nem segít, úgy mondta, hogy széttépték a gyerekek a levelet. Én oszt hordtam végig a falun a bajomat, emlegettem, hogy feljelentem. Mígnem a kanonok úr megént üzent. Kapom magam, megyek, leültet a tornácon, oszt csak mondja: a legszebb a békesség, meg hogy nem sza­ bad haragot táplálni a szívünkbe. Bántani meg nem lehet senkit, szóval se, tettel se, gondolattal se. Biztos a fülibe jutott, hogy megráztam a ferdefarún a szoknyát. - Mindég védte a gyerekeit — szól hivatali tárgyilagosság­ gal a volt bíró. Az asszonyi zsémbeskedést metsző logikával szedi rendbe, mintha csak a kötekedő, bicskát nyitogató legé­ nyeket parancsolná haza a mulatságból. Védte. Kiabáltak utána, követték a falu gyerekei, kérdezték: ,,Mari, hány a ma­ lac?” Zörgettek az ablakon, szomszédja se vót, az ura meg elszegődött. Elment oszt Mari Kövesdre a Mihály napi vásárra, kartoné, edényé, miegymásé, a cserepesek mellett látta meg a Kupec Árva i feleségit, búzát árult. Ö sszeakadtak. Mari tolvaj­ nak, hazugnak kiáltotta, elmondta mindenkinek. Azt is kiabálta, hogy majd ő ír a Főméltóságú Asszonynak, mer az a szegénye­ ket pártfogolja, nem a hazugokat. Osztoztak, mire két csend­ őr odament, kérdezték, kinek mi baja a Főméltóságú Asszony­ nyal. Hát úgye a kormányzó Horthy Miklós felesége vót, mindgyá lecsendesítették őket. Másnap reggel má ki is gyöttek a csendőrök. - Rögtön meglett a level, az ajánlott level. Azt írta Kabinet­ iroda, hogy a Főméltóságú Asszony minden hónapba negyven pengőt küld az iroda által az ikreknek. Ő k kapták is híven. Könnyes lesz Mari szeme. - Csúfolták, szidták Marit is, meg az urát is, különösen azu­ tán, hogy igazok lett. Még a pap se köszönt vissza. Naphosszat énekelték a gyerekek, „Kódusok szegénye, tehenszar az ebédgye!” Meg „Kéne neked bankó, mint cigánynak a vak ló!" - Mikor az én Imrém elékerült, a jegyző úr beszélt vele. Dicsérte, hogy szorgalmas, munkás ember. Nem szégyelli, hogy a falu a szájára veszi? Igaz magyar ember nem él kegyelem­ bül. Alamizsnábul. Imre rettenetesen káromkodott. Hogy neki nem kell, inkább éhen döglik, de ezt már nem bírja. Másik tavaszon úgy látszott könnyebb lesz, szólt a jegyzőnek, hogy le akar mondani a segélyről. A jegyző a kanonok úrhoz küldte, mer ő csinálta így az egészet. Az öreg kanonok megírt egy szép levelet, hogy így-úgy köszönjük, de nem élünk vele, a segítséggel. Azt is beírta, hogy a Főméltóságú Asszony fiának, Istvánnak vót valami gyára, oszt a munkásokat el kellett eresz­ teni, hát inkább nekik adja. Úgy is lett, a következő hónapba nem is gyött a pénz. - Imrét rá vagy két hónapra behítták katonának, az én Fe­ rimmel együtt mentek el, persze közbe Marinak meglett a tize­ dik gyereke is. Úgy maradt fillér nélkül velek. A szétfolyó beszédbe G ali Nagy Mihály vág rendet. - Mink csak így éltünk, eccer, Kövesdre kellett vinni tíz má­ zsa kukoricát. Lemorzsoltuk, kocsira raktuk. Jó lovak vótak a faluba, nekem is vót öt. Három erős. Negyediket a Csontos Árvaitó kértem kölcsön. Négyet fogtunk be, tíz mázsa szem­ nek. A lovakat nagyon kíméltük. Egymást soha- �Eőssi K. Sándor Pályaválasztás A garázsajtó még nyitva van, előtte áll a Ford Capri, ami­ vel nemrégen érkeztünk. A kertésznek még nem volt ideje be­ csukni a kaput. A kerti sétányon, a mérgeszöld fák és bok­ rok közül éppen előlép az öreg. Ülünk a kétszintes nyaraló teraszán. Dr. K. J. valamikor kéményseprő szeretett volna lenni. Őszülő hajú, középkorú férfi. Testalkata kicsit kövérkés, rövidlábú és széles tenyerű. Bárátságos ember. - Sajnos, nem lehettem kéményseprő - mondja elmereng­ ve. - Pedig tehetséget éreztem hozzá. De engem már egé­ szen kicsi koromban az iskolapadba kényszerítettek. Amíg a hasonló korú pajtásaim libákat legeltettek a kertek alatt, ne­ kem már a betevő tudásért kellett dolgoznom. Szegények vol­ tunk. A tanító kinézett magának. Az apám nem mert ellen­ kezni vele. Menni kellett tanulni. - Nehéz évek lehettek - vetem közbe megértően és nagyot sóhajtok. - Igen - bólogat. - Amikor leszakérettségiztem, az apám elé álltam és azt mondtam neki: „Apám, én nem tanulok to­ vább, dolgozni szeretnék. Kéményseprő akarok lenni." No, azt látta volna! „Még hogy dolgozni! Miből, te kelekótya?" — dörgött szegény jó apám. „Becsületes orvos leszel, vagy szíjjat hasítok a hátadból!" — Jaj, csak azt ne — sikítottam, hiszen én még a foghúzástól is elájulok. Dehát hiába ellenkeztem, nem volt mentség. Látja, így lettem orvos. Hálisten, nem sok ragadt rám az egyetemen. S azóta azt a keveset is elfelejtet­ tem, amit megtanultam. Higgye el, azért még most is össze­ szorul a szívem, ha kéményseprőt látok elballagni a házunk előtt. - Később nem próbálta meg valóra váltani a gyermekkori álmot? - Mit mondjak? Mire megtehettem volna, addigra elfárad­ tam. Most már beletörődtem, hogy egyszerű orvos maradok életem végéig. Mihez is kezdhetnék ötvenévesen? Talán majd a fiam! Ha minden jól megy, akkor neki sikerül. Neki biztosan s ik e rü l!... azért minden rendben legyen a háznál. KÜLÖNBEN JÓL VA­ GYUNK, kedves fiam, te csak ne nyugtalankodjál, Feri, ha tud, majd elmegy hozzád. Vigyázz magadra, sokszor csóko­ lunk: szerető édesanyád.” Egy n a p ih ír Balázs István családfő, a Kismotor- és Gépgyár „Kiváló dolgozó" jelvénnyel kitüntetett esztergályosa, szocialista bri­ gádvezető és szakszervezeti bizalmi, tegnap kiséretével hivata­ los látogatásra az anyósához Heves megyébe utazott: A csa­ ládfőt az autóbuszpályaudvaron a forgalmista és ismeretsé­ gi körének más tagjai búcsúztatták. A küldöttség a kora esti órákban megérkezett Szarvaskőre, ahol a Béke utca 115 szám alatti családi ház udvarán id. Baka Gáborné adott fogadást a vendégek tiszteletére. A családfő a rokonság képviselőinek jelenlétében rövid sajtótájékoztatót tartott. E lő k e lő vendég Néhány perccel múlt egy óra. A fényes étteremben alig volt vendég. Az egyik asztal körül három-négy pincér sürgö­ lődött. Mellette még senki sem ült. Szertartásosan terítettek. Ahogy igen magasrangú vendég­ nek szoktak. Az egyik széket félretették, helyére tálalóasztal­ kát csúsztattak. Különböző tányérokat, hófehér szalvétát, há­ romféle kanalat, villát és kést raktak az asztalra, középre zászlót, melléje kis fűszeres dobozkákat és ételízesítő üveg­ cséket. Fél kettő után két perccel középkorú férfi lépett a terembe. Olajfoltos, kék munkásruha volt rajta. Hóna alatt kopott-bar­ na aktatáska. Kényelmesen letelepedett a fényesen terített asztalhoz. - Egy nagyfröccsöt kérek — mondta a pincérnek, aki a konyhába vezető kétszárnyú üvegajtó előtt ácsorgott. Az aktatáskájából szalonnát, kenyeret, hagymát vett elő, kikattintotta csontnyelű zsebkését, gyengéden eltolta maga elől az evőeszközöket és jóízűen falatozni kezdett. Levél „Kedves fiam! Tudatom veled, hogy hétfőn szerencsésen ha­ zaértem. Másnap már hozta haza Ilon nénéd aput Pestről. Mi is nagyon sajnáltuk, hogy a festés miatt hazaküldték a k li­ nikáról. Azt írták a papírjára, hogy gyógyultan távozott. Pe­ dig rosszabbodott az állapota, amióta nála jártál. Már alig tud az ágyban a másik oldalára fordulni. Hiába dugdostuk a sok pénzt az orvosoknak. A hónap végére rendelték föl kontroll vizsgálatra. Majd beszélek az osztályos főorvos úrral. Lehet, hogy újra ottfogják. Feri bátyád még mindig itthon van a karjával. Be van ne­ ki gipszelve. Most már elárulta, hogy nem is elesett, hanem marháskodtak a műhelyben, vagy hogyan mondta, és a gépcsoportvezető rávágott a karjára, úgy törött el. Látod, miiyen hamar megvan a baj, kisfiam. Csak nem akarja mondani sen­ kinek, nehogy a főnökének valami kellemetlensége legyen be­ lőle. Én nem tudom, mit csinált vele az az ember, de biztos, hogy ez nem egészen rendes dolog. Egyébként föl se veszi az egészet, soha nincsen itthon, á l­ landóan a kislánynál kujtorog. Azt mondja, ősszel ha lesz la­ kás, megtartják az esküvőt. Én nem szólok bele, ők tudják, hogy mit akarnak. Múltkor el is hozta bemutatni, amikor apu még nem volt itthon. Aprócska és soványka a szentem, de nagyon helyes. Most még ráadásul én is megjártam. Beleléptem valami szegbe, másnapra úgy földagadt a bokám, hogy alig tudtam a cipőt ráhúzni. Minden nap injekcióra és kötözésre járok. Nem is tudom, hogy ki vigye aput Pestre? Pihentetni kellene a lábam, de nincsen senki, aki segítsen. Ott van a sok állat, a kertben is akad munka, pedig néha már egy vödör vizet is nehezemre esik behozni. Csak sántikálok egész nap, hogy Nagy István Egyszer magához ölel Társadul szegődök vidék vándora, Vitéz Mihály! Hallgat az éjszaka, mit mondhatna árva magunknak? Vacog a szívünk: megtagadott bennünket a Város és kitett a küszöbre, ránkzuha nó éjszakába az egetlen ég alá, országutak vánkosára. Elküldött bennünket, neki a hallgató határnak, városok ajtaját kulcsolni, meleg szót koldulni. Itt állunk kelet felé, arcunkat a reggelbe mártjuk, megtörölközünk a puha, ember nélküli csöndbe. Elindulunk, és magányunkat magunkra gomboljuk: ne érjen el a hiábavalóság igézete, páncél legyen a dal, szívünket védő madár szárnya: ne érezzük, hogy fuldoklunk alatta észrevétlen. Messze előttünk a délceg Dorottya botladozik, kacagása arcunkat barázdává hasogatja és tekintetében álommá vált jövőnk vergődik: nem tud ragyogni, ha önmagában is bizonytalan. Újra elindulunk, neki a hallgató határnak. Most elküldött, de egyszer magához ölel a Város és nemcsak árva testünket fogadja be a földje. Fehérgyarmat, 1973. 17 �Nap Fábián A malom Számítottam rá, hogy újra azt fogom álmodni, amit olyan­ kor mindig, ha egy új városba érkezem. Miért pont ez a szi­ get lenne kivétel? Így történik már évek óta, pontosabban mióta Green-Green után kutatok a világban. Éppúgy szégyellem ma reggel is az álmomat, ahogyan szé­ gyelltem eddig is az ébredés-kijózanodás kíméletlen percei­ ben. Végülis, ha meggondolom, nem illik hozzám az efféle nyavalygás, a mindenféle racionális kapcsot nélkülöző éjszakai hidegrázás. Márpedig az álmaim ilyenek. És a végén mindig megtalálom Green-Greent, mégpedig mindig ugyanabban a szobában, ahol az angol filológiáról magyarázott - furcsán peregtek szájából az angol szavak — ,ugyanolyan hasig-hátig érő szőke dróthajat visel, mint régen, a melle épp olyan, rejtélyes formájú szeme épp olyan színtelen. Ám ezek az egyforma álmok mindig megszakadnak, s rá kell jönnöm: reggel van és én teljesen ostobán élek. Ki hin­ né el, hogy évek óta ténfergek a világban, felszállok minden vonatra és mindig az utolsó fülkébe, mert tudom, hogy Gre­ en-Green mindig az utolsó fülkében utazik. És most, hogy kifogytak Európa vasútjai, a hajókat járom, bár soha nem volt tudomásom arról, hogy Green-Green va­ laha is utazott volna hajón. Reszket a szoba a fényben. Gondolom, ősz van odakint és t alán kedd. A kedd mindig valami meglepőt — többnyire roszszat hoz. Számtalanszor megfestettem a kedd hangulatát, a romlott marcipán-ízű napét, mely a naptárlapok között, vagy az esővert város kőlépcsőin didereg. Közben többnyire a feltámadás esélyeit latolgattam egy lánnyal, aki természe­ tesen Green-Green, ki is lehetne más. Hát most megint itt ez a kedd. Nem tudok mit kezdeni ve­ le. Tulajdonképpen rettegek, hogy kivonszol az ágyból, kilök a hotel elé, megcibál, megpróbál lebeszélni erről az idétlen ámokfutásról. Lökdösik az ajtót. Nem húzom magamra a takarót. Fekszem meztelenül. A fé­ nyek különféle rácsos szerkezetekkel kisérleteznek bőrömön. Jól tudom, lehetetlen, hogy a kopogás Green-Greent jelent­ se, mégis várakozóan nézem a jellegtelenül fehér ajtót. Pró­ bálom elképzelni, hogyan viselkedik most a szobaszám az a j­ tókereten, cipőm a küszöb előtt. Nem szólok. Feketekötényes lány lép be. Arca Green-Greené. Felülök. Lépked az ágy felé. Aztán kezdenek áttörni vonásai a masz­ kon. Egyre élesebb az arc, az orr nyerge, a szem sekély kubikgödreiből előugrik egy arasznyi halporonty. Nyilvánvalóvá válik, hogy egy egészen egyszerű szobalány nyomul ágyam felé, aki szeretett volna Green-Green arcával becsapni engem. Noha ez nem sikerült neki, mégis határo­ zottan érzem: akar valamit. A maszk használata nem lehet véletlen. - Uram, nincs reggeli. Az egész személyzet eltűnt éjszaka. - Nem vagyok éhes - mondom, és nézem a blúza alatt fe­ szengő nyúlfiókokat. Harcuk reménytelen: hiába igyekez­ nek átszakítani a formaruha vékony kényszerzubbonyát, hogy kikandikálhassanak a fényszerkezetek négyszögeibe. - Bocsánatot kell kérnem uram. Teljesen érthetetlen a dolog. Elaludtam ma reggel, és amikor felébredtem, mindent üre­ sen találtam. Az utcán sem láttam senkit. - Bizonyára nehéz éjszakája lehetett — gondolom némi maliciával, és nem szólok semmit. Ülök meztelenül, mereven, szemem elé fogott kézzel, ujjaim között nézem ezt a lányt aki kétségbeesetten látszik és reménytelen kérdésekkel hint be. - Egyáltalán senki. Nézzen ki az ablakon! Jöjjön! Kézenfog. Felállok. Nem érzem, hogy talpam érintkezne a szőnyeg érdes felületével. Tényleg nincs senki az utcán. Ké­ ső délelőtt lehet. 18 — Elég furcsa szokásaik vannak ezen a szigeten — próbálko­ zom valami magyarázattal. — Dehogy uram. Nincsenek különleges szokások, hiszen alig tiz mérföldre van a kontinens. Az ablak előtt tér. Hórihorgas épületek mögött erdő fénye­ sedik. Átnézek az ég alatt. Három madár ül az egyik veze­ téken. Izgatottnak tűnnek. Az erdő mögött különös építményt fedezek fel. Hegyes sip­ ka, négy kar. Visszabotorkálok a szemüvegemért. Nézem. — Valami malomféle lehet — mondom hangosan — , n yilván szélmalom. A lány értetlenül néz rám: — Malom? Itt nincs malom. Az egész szigeten nincs egy sem. Itt nőttem fel, én csak tudom!? Átfogom a vállát, de a puha hús meghökkent. Kibámul az ablakon, szemében rémület: - Malom. Valóban az . . . de hiszen tegnap még nem volt ott semmi! Érzem, hogy kicsussza n kezem közül és elindul kifelé. Egé­ szen különösen, ritmustalan léptekkel vánszorog a parketten. Tapogat. Látom, már a téren húz keresztül, átvág az úttesten, kikerüli a dermedt viaszszínű autókat. Mintha dróton rángatnák. Egy vakajtajú bár mellett tűnik fel. Egyenesen a malom felé tart. Újra az ágyon ülök. Különös levegőáramok búrájában gub­ basztok. Kényszert érzek, hogy ezredszer is átgondoljam a Green-Green-féle mesét. Pedig jól tudom: minden tiszta és világos. Öltözöm. Az üres téren vakarózva billegek. A város szélén kettéhasadt az erdő. Sugárszerű ösvényen látom a szobalányt. Lába be­ legabalyodott a horizontba. Viaskodik, megszabadul és fut tovább. Gyorsítok. Száz méterre vagyok már csak tőle, amikor meg­ pillantom a malmot. Tisztás közepén áll. Nagyképű, büszke és ellenszenves. Szürke. Csökevényes lábakon terpeszkedik egy sziklahasadék szélén. Kiabálok. A lány csak megy tovább. Belép a kerek kapun. Fent er­ kély, mögötte sötét sebhely. Leülök. Tüdőm fújtat, tiltakozik. Lábamban duruzsolnak az összecsavarodott inak. Nem vagyok hajlandó odafigyelni rájuk. A lány az erkélyre érkezett. Félmeztelen. Szép mellei ringanak a szélben. Málnaszedő idő. Aztán soha-nem-hallott pengés. Libikóka fordul így át, A lány felröppen, majd sután szárnyal lefelé. Nem értem. Rugdosom az ajtót. Csikorog, féltárul. Baljóslatú, dohos a levegő odabent. Nem akarok belépni. Szú serceg a lépcsőben. Opálos prizmák csalnak felfelé. — Nem illik egy öreg malomhoz ez a viselkedés — motyogom. — Gyanús ez a malom. Rendellenes, szabályellenes malom. Ám a csörlők hangja dobhártyámon nagyon is valószerű. Felérkeztem. A kerengő vaskorlátját markolom. Ujjamból lég­ gyökerek sarjadnak. Belecsúsznak harsogva a vasba. Némi biztonságot érzek. Mintha gyengülne a lefelé kényszerítő erő. Legyőzhetőnek tűnik. Lebegek. Az idő ül a tornácon. Csufondárosan vigyorog. Félúton lá­ tom, hogy az amorf alakzatok emberek. Ahogy haladok lefe­ lé, nagyobbodnak. Két arc a tegnapi utcáról odalent. Hirte­ len megértem, hová tűntek a szigetlakok. A szobalány melle­ in rigók fecsegnek. Sovány kis lelke felfelémenőben. — Uristen — nyögöm, amikor megpillantom a vöröses lávada­ rab mellett Green-Greent. Óriás szilvaszemére szüretelni gyü­ lekeznek a sármányok. A malom lépkedni kezd. Felhajtja kockás skót szoknyáját, félrebillenti koronás kobak­ ját. A gyáva tenger szétnyílik előtte. Már csak egy rongyvitorla leng idomtalanul. Vajon sejti-e a kontinens, mit hoz a szerda? Warszawa, 1971 �HAGYOMÁNY Belitzky János Nógrádi pedagógiai gondolkodók 1742— 1848 A feudális államberendezés a XVIII. század folyamán Európaszerte egyre inkább rányomta bélyegét a nevelés és az oktatás minden vonat­ kozására. Egymás után jelentek meg a különbö­ ző részproblémák megoldását célzó uralkodói rendeletek, és divattá vált a pedagógiai kérdé­ sekkel való foglalkozás az értelmiségiek külön­ böző köreiben. Hasonló helyzet alakult ki ha­ zánkban, és ezen belül megyénkben is volt több olyan nagyműveltségű egyéniség, akik szin­ tén jelentős tevékenységet fejtettek ki a peda­ gógiai kérdések felvetése és mgoldása területén. Ezek sorában elsőként Perliczy János Dánielt, Nógrád vármegye Losoncon lakó tiszti főorvo­ sát kell említenünk, aki korának egyik legna­ gyobb hazai tekintélye a gyógyászat terén, és számos kiadott, de még több kiadatlan orvosi mű szerzője. Számos mechanikával és elméleti fizikával foglalkozó dolgozatot is írt, de ezek épp úgy nincsenek kellőképpen feltárva és mél­ tatva, mint különböző találmányai. Pedagógiatör­ téneti szempontból rendkívül jelentős az, hogy 1742-ben tervezetet dolgozott ki a magyarországi orvosképzés megindítása tárgyában. Ügy vélte, hogy tarthatatlan az az állapot, hogy az or­ szágban tevékenykedő orvosok mind külföldi dip­ lomával rendelkeznek és hogy az orvoshiány kö­ vetkeztében a különféle kuruzslók tömegei teszik tönkre az emberek egészségi állapotát. Részle­ tesen indokolta egy orvostudományi egyetem lét­ rehozásának szükségességét és annak helyéül Pest városát javasolta. Tervezetét 1751-ben az előkelőbb magyar uraknak és a helytartótanács­ nak is megküldte, amelynek egészségügyi bizott­ sága az év decemberében tárgyalta meg Per­ liczy javaslatát. Az eredmény: azt javasolták, hogy Mária Terézia királynő a nagyszombati ér­ seki egyetem keretében alapítson orvosi kart, ami azonban nem történt meg és Perliczy javas­ latát ad acta tették. Tizenkilenc év múlva azonban — mivel a Per­ liczy által felsorakoztatott érvek egyre aktuáli­ sabbá tették az egyetemi színvonalon történő orvosképzést — ismét elővették azt és 1769-ben megalapították Nagyszombatban az orvosi kart. Ez az 1770. tanév elejétől az 1777. tanév vé­ géig működött itt, amikor is Budára, majd pe­ dig 1780-ban a Perliczy által javasolt Pestre he­ lyezték át, ahol napjainkban is a magyar or­ vosképzés és tudományos élet élvonalában tölti be fontos szerepét. A kor nagy problémája, hogy az iskolai ok­ tatás teljes egészében az egyházak kezében volt. Ezek - katolikus és protestáns egyaránt — félté­ kenyen őrizték a saját maguk zárt világának minden sajátosságát és tiltakoztak minden állami beavatkozásnak még csak a kisérlete ellen is, pedig az észjogi levezetéseken alapuló korabeli állambölcset már egyenesen uralkodói jognak, állami szabályozás tárgyának tekintette az okta­ tásügyet. Például Mária Terézia, aki a közok­ tatás állami rendezése útján kívánt szert tenni jó polgárokra, 1770-ben nyíltan megírta Migazzi váci püspöknek, aki óvást emelt az egyházi is­ kolák állami felügyelete ellen, hogy az iskolaügy minden vonatkozásban politikai kérdés, mert az iskolák arra valók, hogy hasznos és engedelmes alattvalókat neveljenek. Vagy például, 1777 már­ ciusában, az iskolák állami ellenőrzését is be­ vezető Ratio Educationnis kiadása előtt a Szirákon birtokos gróf Teleki József óvást emelt a király­ nőhöz intézett előterjesztésében a két protestáns egyház iskoláinak önkormányzatát sértő intéz­ kedések, főleg pedig a királyi főigazgatók ha­ táskörének azokra vonatkozó kiterjesztése ellen. A nagy műveltségű és Európát többször be­ utazó Teleki József, aki II. József uralkodása ide­ jén a pécsi tankerület főigazgatója — tehát ép­ pen annak a tisztségnek a viselője, aminek a lé­ tesítése ellen harcolt - , már ekkor egyike a kö­ zépiskolák magyar tanítási nyelve előharcosainak. 1777-ben — amikor Benyák Bernát a pesti piarista gimnáziumban magyar nyelven kezdte a filozófiát, Molnár János volt jezsuita pedig Bu­ dán a fizikát — Teleki az egyik iskolai „vetél­ kedőn", amit a magyar nyelv művelése jegyében a pesti piaristáknál tartottak, így fejezte ki erre vonatkozó nézeteit: A költők és a tudósok „magyar nyelven szólván, mutassák próbakövön a magyar nyelvnek nemcsak elegendőségét a tudományok tanításokra és gyakorlásokra, hanem magához édesítő kies ékességét is. Következendőképpen megcáfolják azokat, kik édes nyelvün­ ket buta merészséggel tapodni bátorkodnak." — Teleki azon elsők egyike, aki a középiskola min­ den tantárgyának magyar nyelven való tanítá­ sáért küzd. ami - a hagyományra hivatkozva még az 1830-as években is nem egy középisko­ lánk tanári testületének merev visszautasításá­ ban részesült. A Pilinyben és Ságújfalun birtokos báró Prónay Gábort 1784-ben a Nóg rád megyét is magába n foglaló pozsonyi tankerület fő igazgatójává nevezte ki II. József. Ekkori iskolalátogatási je­ lentései olyan magas színvonalúak voltak, hogy azok a la pján a helytartótanács számos utasítást adott ki a geometria, a fizika és a természetrajz gimnáziumi tanításának módozataira nézve. Élete leg nagyobb hatású alkotása az 1971. évi. az iskolai reformot előkészítő országgyűlési bizottság megbízása alapján készített törvényjavaslat terve­ zete. Ezt az átfogó pedagógiai szintézist is nyújtó művét 1973-ban fejezte be, de érvényre jutását megakadályozta a francia forradalom és a maqyar jakobinus mozgalom eszméitől meg riadt ne­ mesi közvélemény és így csak az 1825/27. évi országgyűlés vette újból tárgyalás alá és nyom­ tatta ki. Ez ,,A nemzeti nevelés eleiről” címet viselő, latinul írt mű vált ala p jává a reformországgyűlések tanügyi vitáinak és rendelkezé­ seinek. Prónay Gábor javaslatának legfőbb jellemzője, hogy abban a XVIII. századi felvilágosodás va­ lamennyi kulturpolitikai elve megtalálható. Ezek értelmében kívánja a közoktatás egységes állami intézését, mert az oktatási ügy az egész nemzet közös ügye. Hangsúlyozza az oktatás egyetemes­ ségének, a művelődés általánosságának elvét, aminek értelmében a műveltség megszerzésének lehetősége általános emberi jog, ebből senki ki nem rekeszthető, mert a tudatlanság úgy az egyénre, mind a nemzetre nézve végzetes bűn. Éppen ezért a rendi társadalom legalsóbb ré­ tege, a jobbágyság sem zárható ki a művelődés áldásaiból. Ezt a rendet szellemileg emelni kell, és még a tanyákon lakók oktatásáról is gon­ doskodni kíván. Kimondja, hogy bármilyen fokú iskola, tekintet nélkül a születései és társadalmi rangra, bárki előtt nyitva áll, az oktatás tehát általános jellegű és ezért ingyenes, mert csak így érhető el, hogy a szegényebb néposztályok előtt is nyitva álljonak az iskolák kapui. A tár­ sadalmi kiváltságok kapuit döngeti azzal a köve­ telményével is, hogy mindenkit a nyilvános is­ kolák látogatására kötelez a magántanulással szemben — ami a gazdagabbak körében volt elterjedve - és csak annyi engedményt tesz, hogy egyenlőre a magántanulók eredményeit is elismeri, hogyha azok nyilvános jellegű iskolák­ ban vizsgáznak. A törvényjavaslat négy szakaszra oszlik. Az első az államhatalom azon jogát részletezi, és hangsúlyozza, hogy „az összes közoktatási in­ tézmények egyformán, ugyanazon alapelvek sze­ rint rendeztessenek". A második szakaszt a de­ mokratikus kulturpolitika megfogalmazásának és az iskolarendszerek tervezetének tekinthetjük. Eszerint minden kisebb és nagyobb községben és népesebb tanyákon, valamint a városokban is népiskolákat kell létesíteni. Ezekre az ország min­ den egyes tankerületében — a számbeli arányok figyelembe vételével — a latin nyelv elemeit ta ­ nító grammatikai iskolák, gimnáziumok és kü­ lönféle szakképesítést nyújtó akadémiák épül­ jenek és végül legyen az ország középpontjá­ ban, Pesten, egyetem. Az akadémiák a nemzeti művelődés magasabb célkitűzéseit szolgálják. Legyen ezek sorában művészeti akadémia, kato­ nai akadémia, bányászati akadémia. Hasonló célt szolgálnak a létesítendő tudós társaság, a tudományos akadémia, és ettől elválasztva, kü­ lön akadémiaként, a hazai irodalom és nyelv művelését szolgáló társaság. Kimondja, hogy a leányok neveléséről és oktatásáról a népiskolánál magasabb fokon szintén gondoskodni kell. A harmadik szakasz a közoktatás ingyenessé­ gének elvét mondta ki. Ennek elősegítése érde­ kében „az elemi iskolákat a községek tartsák fenn, amennyiben pedig erre nincs erejük, a fö l­ desurak kötelessége a segélyezés” . Az oktatás és nevelés belső, tartalmi problémáinak szem­ pontjait a törvényjavaslat negyedik szakasza tár­ gyalta. Ez a rész, bár a XVIII. század második felének utilitarisztikus világnézet és a felvilágo­ sodás elveinek sajátos keveréke. Kitűnik ez ab­ ból is, hogy míg egyrészt a vallástant a közokta­ tás főtárgyának tekinti, addig másrészt valamenynyi tanulónak azonos módon erkölcstant is elő kell adni, „melynek mindenkire nézve, a vallá­ sok különbözősége nélkül, ugyanannak kell len­ nie". Ez a javaslat tulajdonképpen a laikus er­ kölcsi oktatás első és utolsó megfogalmazása közoktatásügyünk 1919-ig terejdő történetében. A konzervativizmus szelleme a nemesi rend ér­ dekében, az 1790. évi országgyűlés alkotmányt védő intézkedéseinek jegyében jelenik meg. Ezért hangsúlyozza az erkölcsi nevelés alapelveként, hogy „ez a szabad nemzet, mely sajátos alkot­ mányának örvend, nemes szellemű és ne szolgai nevelésben részesüljön s inkább a becsületérzés, mintsem a büntetés félelme irányítsa". Nyom­ ban hozzáteszi azonban, hogy a csak népiskolát végző földmíves- és iparosztály leikébe már ko­ rán bele kell oltani az alkotmányhoz való ra­ gaszkodás érzését. Ezért „a népiskolai olvasó­ könyvekben felfogásukhoz mért módon tárgyalni kell mindazt, ami bőségesen megmutatja, mily sokféle hasznos háramlik rájuk is vissza az or­ szág alkotmányából” . Az utilitarizmus, a hasznosság elvének jegyé­ ben jelenti ki, hogy az iskolákban csak azoknak a tudományoknak van helyük, „amelyek legin­ kább válhatnak bárki életének hasznára” . A jo ­ zefinizmus szellemében akarja azonban meg­ akadályozni az un. szellemi proletariátus kiala­ kulását. Kijelenti, hogy bár az iskolák minden fajtájának kapuja nyitva áll bárki számára, még­ is óvatosságra int, „hogy az ország lakosainak a felsőbb iskolák látogatására irányuló szerfölött erős hajlama ne térítsen el olyanokat a földmíveléstől, ipartól, mesterségektől és kereskedéstől, akik ezen a téren lehetnének az államnak nagy hasznára, ellenben a felsőbb iskolákban csekély előmenetelt mutatnak és semmi reményt sem nyújtanak arra, hogy ezen az úton a közjót elő fogják mozdítani” . A magyar nyelv ügyében azt javasolta, hogy annak művelése végett „a grammatikai iskolák­ ban bárhol a magyar birodalomban a latin nyel­ vet a magyar nyelv segítségével kell tanítani", 19 �és hogy a magyar nyelv az iskolákban, miként arról az 1792. évi Vll. tc. intézkedik, mint önál­ ló rendes tantárgy foglaljon helyet. Azt azon­ ban fel sem veti hogy a középiskolákban va­ lamennyi tá rgyat Kellene tanítani. Kimondja a tervezet, hogy bizonyos idő múl­ va senki sem bocsá tható mesterségek tanulásá­ ra és kisebb községi vagy városi tisztségek vi­ selésére, akinek legalább népiskolai végzettsége nincsen. Megyei vagy egyéb közhivatalt sem tö lt­ het be senki, aki nem igazolja, hogy sikerrel tanulmányozta a filozófia egyes ágait, a logikát, a matefizikát és az erkölcstant, továbbá a jo g ­ tudományokat, a természetjogot, az egyetemes közjogot valamint a magyar birodalom köz- és magánjogát és statisztikáját. A pedagógusok státuszát úgy kívánja kiala­ kítani, illetve továbbfejleszteni, hogy „a közne­ velés felügyelete és igazgatása benső kapcso­ latban maradjon az ország közigazgatásával és az az ország semmiféle állású vagy hivatású la ­ kosaira szabadalomként ne bízassék, hanem egyedül a legalkalmasabb egyének választan­ dók igazgatói, tanári és tanítói tisztségre” . A pedagógusokat országos tisztviselőknek kell te­ kinteni és közülük azokat, akik a közoktatás te­ rén kitűnnek, vagy a tudomány terén műveikkel gyarapítják a magyar irodalom dicsőségét, mél­ tó jutalomban kell részesíteni. Az e tisztségben megöregedettek számára pedig megfelelő nyug­ díjról gondoskodjék az állam. — Olyan magyar törvényt, amelyből a magyar pedagógusok ilyen nagy megbecsülése csendülne ki, csak másfél­ száz év múlva, iskoláink felszabadulás utáni á l­ lamosításakor fogalmaztak meg és léptették életbe. Prónay Gábor tervezetével kapcsolatban fel­ merül az a kérdés, hogy mennyiben az ő sze­ mélyes alkotása az? - Joggal, hiszen az ok­ tatásügy szervezésével és rendszerezésével meg­ bízott országgyűlési bizottság tagjai jól ismer­ ték a francia nemzetgyűlés elé terjesztett tan­ ügyi javaslatokat és megalakulásakor a bizott­ ság tagjai a francia polgári eskü mintájára megszerkesztett esküt tettek le. - Kétségtelen azonban az, hogy a végleges megfogalmazás Prónay műve és a bizottság tagjai is azt az ő nevéhez fűzték. Ez a soha törvényerőre nem emelkedett elő­ remutató jellegű javaslat is igazolja azt, hogy a XVIII. és XIX. század fordulója Magyarorszá­ gának számos olyan vezető állást vagy tisztsé­ get viselő személyisége volt, akik az Európaszerte haladónak tekintett pedagógiai eszmék­ nek nemcsak a megértői, de a meghonosítani akarói is votak. Hatottak ezek az eszmék azok­ ra az aulikus főurakra, is akik minden vonatko­ zásban az uralkodóház érdekeit kívánták elő­ mozdítani. Így gondolkozott a Kékkőn birtokos gróf Balassa Ferenc is. A magyar nyelv hivatali és oktatási általánossá tétele ellen azért küz­ dött, mert így a magyar nemesség lehetetlenné tenné a király és a bécsi minisztériumok befo­ lyását. Azoknak a helyes elképzeléseinek, hogy a Magyarországon lakó egyéb nemzetiség rová­ sára nem lehet a magyart uralkodó nyelvvé emelni, hogy a magyar tannyelvű iskolákban is tanítsák a nemzetiségek egy-egy nyelvét és a nemzetiségi iskolákban a magyar nyelvet, vagy hogy Budán alakítsanak a szentpétervári aka­ démiai mintájá ra egy tudományos akadémiát, amelynek elsőrendű feladata lenne a Magyarországon beszélt nyelvek nagy közös szótárát elkészíteni: túlzó aulikus magatartása miatt még a bécsi udvar köreiben sem voltak támogatói, mert az ola j lett volna az 1792. évi országgyű­ lési hangulat néha szinte forradalmi színezetű láng jaira. A francia háborúk korában azonban a helytartótanács nem egy ekkor felvetett gon­ dolatát elfogadta és rendeletei útján kötelező­ vé tette, ami nem történt meg a Prónay-féle tervezet a la pvető elgondolásaival. Kármán József 1794-ben megjelent ,,A nem­ zet csinosodása” című műve nagy nemzeti ön­ vallomás és leleplezés. Kritikus szemmel nézte az ország művelődési arculatát és bevallja, hogy a nemzeti nyelv, irodalom és tudomány kora még 20 nm érkezett el hozzánk és azok, akik ezek meg­ létét akarják elhitetni csak hízelegnek. „Valljuk meg az igazat! Ott megállapodtunk, ahol elkez­ dettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája!" - Megállapítását iga­ zolja a haladó szellemű pedagógiai törekvések megvalósításának egy helyben topogása. A II. József korában egyre inkább az alapműveltséget nyújtó népiskolák felé fordulás irányvonalának egyik legkimagaslóbb megyénkbeli folytatója gróf Teleki László, aki az 1806ban kiadott „A magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései" című terjedelmes és a ne­ velés egész területével foglalkozó munkájában is nagy tért szentelt ez ügynek. Kéziratos tanul­ mányaiban is foglalkozott a kérdéssel, így az 1796-ban írt „Tanácsadás a gyermeknevelés ügyében" címűben. Teleki úgy látta, hogy a nemzeti kultura és a magyar nyelv fejlesztésé­ nek a legnagyobb akadálya, sajátos módon, a magyar iskola. „Akár olcsóbb falusi és városi os­ koláinkat, akár pedig felsőbb gymnasiumainkat egészen az universitásunkig tekintjük, mindennütt, oly sok végtelen hibákat, anomáliákat ta ­ lálhatunk, hogy valósággal csuda nemzetemnek ilyen lábon való megállhatása is.” Még a fa ­ lusi iskolákban is az anyanyelv rovására már a latin nyelvvel és ennek könyvnélkül való ta ­ nulásával terhelik a szegény paraszt gyermeke­ ket, ahelyett, hogy gyakorlati ismeretekre taní­ tanák őket, amelyeknek a mezei gazda, a szán­ tóvető paraszt hasznát veheti. A városi népisko­ lák sem tanítanak mesterembereknek és keres­ kedőknek való ismereteket, hanem latin nyel­ vet, régi görög és római történelmet. Ugyan­ csak rossz lábon állnak a középrend iskolái, a Gimnáziumok is. Se elegendő tanítók, se jó ­ móddal készült pedagógusok azokban nincse­ nek, és ha némelykor vágynak is, azok illendő­ en meg nem jutalmaztatnak.” A gimnáziumban is minden a latin nyelv körül forog, bedig az egyes tantárgyakat végre már nemzeti nyelven kellene tanítani. Teleki, a sziráki birtokos, jól ismerte a falu­ si nép gazdasági és művelődési helyzetéből adódó problémákat, uqyanakkor azonban arisz­ tokrata mivolta következtében a szellemi élet kiválóságainak a problematikája is érdekelte, hiszen éppen ez is az az egyik tényező volt, amelyik a feudális rendi állom kereteit egyre érezhetőbben feszítette. Így szűrte le művelődéspolitikai programmját, amelynek főbb tételeit így foglalhatjuk össze: az iskolák tanítási nyel­ ve a maqyar leqyen, a latin és a görög klaszszikusokat azonban buzgón kell tanítani, fon­ tos az irodalmi ismeretek tanítása, a maavar retorikai szellem ápolása, de ezzel párhuzamosan ipari és kereskedelmi ismereteket nyújtó szakiskolákat is kell létesíteni. Végül, mintegy művelődéspolitikai célként leszögezi, hogy a nemzeti műveltség ujjászületésében a magya­ rul író íróké és tudósoké a vezérszerep. Kétségtelen, hogy az 1790. évi nagy nemzeti felbuzdulás óta egyre inkább utat tört az a gondolat, hogy a magyar művelődés ujjászüle­ tésében az íróké és a tudósoké a vezérszerep. Teleki tehát, több pedagógiával foglalkozó írónkhoz hasonlóan, leg lább annyira a korszel­ lemnek, mint a saját gondolatainak a kifejező­ je. Ezzel kapcsolatban egyre nagyobb hangsúlyt kap a nem magyarul tudó állampolgárok ma­ gyarul beszélni megtanításának kérdése, ami a kapitalizálódás következtében kibontakozó polgáriasodás utáni vagy szülte magyar naciona­ lizmus követelménye. A megyénkben is birtokos Prónay Sándor 1810 táján már arról ír, hogy az 1806-ban bevezetett új tanrendszer alapján az evangélikus iskolákban a német és szlovák vi­ dékeken nem várható a magyar nyelv tudásá­ nak a terjedése és ezért azt a megyénk szlo­ vák lakosait is érintő javaslatot teszi, hogy az idevalósiakat a magyar vidékek iskoláhba köldjék „magyar szóra" 12-13 éves gyermekeiket. Javasoljai is ilyenül a sajógömöri, az osgyáni és a győri evangélikus iskolákat. — Az ilyen és az ehhez hasonló gordolatokkal telített pedagó­ giai elképzelések eredményezték azután azt, hogy az oktatás és a nevelés kérdéseinek problemtakiját nacionalista túlzások homályosították el. Az 1825/27. évi országgyűlés ilyen körülmények közepette vette elő Prónay Gábor 1793-ban be­ fejezett törvényjavaslatát. Bizottságot küldött ki. Ennek egyik buzgó tagja gróf Teleki József, a népoktatás és a magyar nyelv ügyéért buzgó Te­ leki László fia, a Magyar Tudományos Akadé­ mia első elnöke. Teleki József vállalta, hogy el­ készíti a bizottság számára a magyar közok­ tatás általános elveire vonatkozó tervezete, ami az egész tanügyi rendszer ujjászervezésének az alapgondolatait tartalmazza. Ez a bizottság a harmincas és a negyvenes években kötetekre rugó javaslatokat készített, amiket az ország­ gyűlések megtárgyaltak és részben törvények tormájában ki is adtak. Tény azonban az, hogy még az 1848-ban bekövetkezett polgári forra­ dalmak sem tudta megoldani a kérdések szá­ mos lényegbe vágó részét, sőt a dualizmus ko­ ra sem és így nem alapvető kérdés végleges rendezése a felszabadulás utáni idők tanügyi intézkedései sorában nyert elintézést. A fenti példák is igazolják azonban azt, hogy Nógrád megye egykori szellemi kapacitásai kivették ré­ szüket a haladás csíráinak elhintéséből. (Fontosabb irodalom: Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777-1848. I-II. k., Buda­ pest é. n. - Finónczy Ernő: Az újkori nevelés története (1600-1800.). Budapest, 1927.— Ezeken kívül felhasználtam a Nógrád megye története 896-1849. című kötetéhez készített ott fel nem dolgozott jegyzeteimet is.) Leblanc Zsoltné Nógrádi Nemzeti Intézet Oktatási reformképzelések század elején Nógrádban a múlt A magyar nyelv elterjesztéséért indult reform­ kori mozgalom Nógrád megyét is arra indította, hogy határozott intézkedéseket tegyen és így jött létre 1831-ben a Nógrádi Nemzeti Intézet elnevezésű egyesület. Ennek céljául azt tűzték ki, hogy vizsgálja meg „a nemzeti léleknek és erőnek ébreszgetésére és fenntartására, a ho­ ni nyelv virágzására" legalkalmasabb eszközö­ ket és hogy dolgozza ki a „honi nyelv terjesz­ tésének" a megye területén alkalmazható leg­ jobb módozatait. A kezdeményezés a megye határain túl is visszhangot váltott ki. Erről tanúskodik Széc­ henyi István levele is, melyben többek között a következőket írta : „Nemes Nógrád Vármegyének a magyar nyelv terjesztése iránti buzgósága öröm­ mel tölté be keblemet, mert ez által nem­ zetiségünk és így erőnk s nagyságunkat lá ­ tom fejledezni, melly egyedül emelhet ki bennünket a homályba s feledéskenységbe süllyesztett népek sorábul, s Hunniát mél­ tó fényére deríti. Vajha Nógrád szép pél­ dáját egyéb törvényhatóságaink is követnék, s Egyesületek által igyekeznének sikert sze­ rezni a nemzeti nyelv terjesztésében, az O r­ szág annyiszor kijelentett kívánságának. Vajha belátnák valahányra azon nagy igaz­ ságot, hogy csak ott van boldogság, hol erő van, az erők pedig csak egyesítve mun­ kálhatnak hathatósan." Az Intézet rövidesen meg is kezdte tevékeny­ ségét, de hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a nyelv terjesztésének a legfőbb letéteménye­ se, az iskola sok problémával küszködik és ez a körülmény a kitűzött cél elérését veszélyez­ teti. �Mindenekelőtt ezért gondoskodniok kellett ar­ ról, hogy az iskolák el legyenek látva megfele­ lő tankönyvekkel. Ezért úgy határozott az Inté­ zet, hogy maga készített könyveket. Ez azon­ ban már újabb problémákat vetett fel, melyet a következőkben foglaltak össze: „Ha a dolgot a következéstől vesszük fel, csak ugyan igaz, az, hogy addig, míg jó tanítók nem lesznek, a könyvekkel se le­ het sokat érni, s így mindenek előtt alkal­ matos tanítók megszerzéséről kellene gon­ doskodni, egyéb iránt a falusi tanításnak nem egyedül magának a mesternek szemé­ lyes alkalmatlansága lenne akadályul, de a rossz füzetés, az oskola ház nem léte vagy rossz állapotja." Ezekből a megállapításokból pedig az követ­ kezett, hogy felvessék a tanítók továbbképzésé­ nek a szükségességét is: „Jó volna, igen is, mindjárt ha lehetne, a mestereket a kívánt jobb mód szerint való tanításra vinni” , ezért tanítóképzőre volna szükség, mely arra is alkalmas lehetne, hogy „amely mester a kívánt mód szerint való tanításra nem lenne elég alkalmatos, ugyan ott ha csak kis időre is abban ami a tanításra legszükségesebb, oktatást ven­ ne s legalább alkalmatosabbá tétetnék.” Az oktatást nehezítő körülmények javítása érde­ kében az Intézet tagjai elmondták véleményü­ ket. Így a készülő könyvekkel kapcsolatban pl. a következő javaslat hangzott el: „Szereztessenek meg olly könyvek, mellyekHoni nyelv taníttatását czélarányosan el ből a nem tökélletes magyar tanító is a intézhesse, a gyermekek pedig belőllek örömmel tanuljanak. Legyenek azokban pél­ dának okáért az A. B. C. és olvasásra ve­ zető táblákon s lapokon kívül még mesék, rövid históriák, versek, példa beszédek, köz­ mondások és kettős beszédek is, mellyeket a gyermek könnyen meg foghatja, gyö­ nyörűséggel tanul és gyenge emlékezeté­ ben m eg ta rth a tja . . . ” A tervezett könyvek elkészítésére vállalkozók kö­ zül az egyik így tervezgetett: „Az igyekezetem egészen oda fog irányul­ ni, hogy mind azt, minél rövidebben lehet egy-egészbe foglaljam, amit egy falusi nevendéknek 12-tődik évéig, legyen az gyer­ mek vagy leány, . . . megtanulni, később korában használni nem csak lehet, hanem elkerülhetetlenül szükséges is. Semmi újat nem igérek. Többnyire kivonásokat teszek,— de gyenge elméjökhöz képest. A leírásban a magyar tudós Társaság különös használa­ tára kiadott ,,Magyar helyesírás és Szóragasztás főbb Szabályait" akarom és fogom követni. Azt mindazáltal mint egy bizonyost fogadhatom, hogy a Nevelés- és az Orszagtudományok ezen tárgyról szóló iskolai alaprajzaihoz, valamint is, és leginkább az eddig nem olly könnyen kipótolható vesz­ tünkre, elhagyatott falusi tökélyesedés szük­ ségeihez akarmo magamot alkalmazni.” A tanítók helyzetét illetően egyöntetű megálla­ pítása volt az Intézet tagjainak, hogy meg kel­ lene szüntetni azt a helytelen gyakorlatot, mely szerint a tanítók a fizetésüket közvetlenül a ta ­ nulók szüleitől kapják. Ez részben helytelen füg­ gést eredményez, mely a anító helyzetét teszi bizonytalanná, ugyanakkor pedig a szülők ré­ széről is sokszor megoldhatalan problémát je ­ lent. Ezért javasolták a következőket: „Mivel a paraszt egy átaljába olly szegény, hogy tsak a mindennapi szükségére meg kívántató pénzt is alig kereshet: nem csu­ da tehát, hogy sokszor csupán csak azon okból a gyermekét nem taníttat, mert a ta ­ nítónak járó, jól lehet igen csekély fizetést kim éli; erre nézve a nagy és szent célnak elérését hathatósan siettetné az, hogy ha a tanításért járó s érdemhez szabott fize­ tés nem az oskolai gyermekek szüléi által, hanem valami más fel-találandó mód által ki pótolódna." Gátolta továbbá a tanítói munkát az is, hogy legtöbb helyen a tanítók látták el a községi jegyzői feladatokat is. Ezzel kapcsolatban a kö­ vetkező állásfoglalás született: „A Nótáriusság tanítói hivatalból végkép­ pen el-választassék. Ha a szorgalmatos ta ­ nító a maga pontos hivatalának lelki esmérete és az ország kívánsága szerént tökélletesen meg-felelni kívánja: akkor nékie egész idejét e szent kötelesség teljesítésé­ nek szentelnie kell; már pedig a nótáriusi hivatal által számtalan drága óráktól sőt napoktól fosztatik meg, mellyeket ama fel­ jebb való munkálódására sokkal haszno­ sabban fordíthatna." Gondolt az Intézet a tanítói munka megfele­ lő ellenőrzésére is. Megoldásként a következő­ ket ajánlották: „A néptanítás előmenetelének legnagyobb segéd eszköze azon felügyelés, melly mint legközelebbi, a helybeli szükségeket legkönynyebben ismerhetvén, a hely körkülményeit az első tűnt akadályok elhárítására folyvásti munkálódása, s a legközelebbi érde­ kek egyesítése álta használni legképesebb. Erre lenne minden anya egyházi közösség­ ben béhozondó iskolai Bizottság, melly a földes Urakból, egkházi felvigyázokból, min­ dég a lelkipásztorból, helybeli tanítóból, egy Intézetbeli tagból, illető megyei tisztviselő, s ezek által választandó egynéhány érde­ mesebb lakosokból állana." Az elmondottakon túl még azzal a körülménnyel is számolniok kellett, melyet egy jelentés a követ­ kezőkben foglalt össze: „A paraszt szüléknek azon rossz és e Nem­ zeti ntézetnek éppen ellenkező szokások van, hogy jó l lehet csak November hónapnak kezdetével a gyermekeiket oskolába adják, mégis azokat kivált nagyobbakat már Februárius vége felé az oskolától el huzzák, s így éppen akkor, amidőn hosszabb napokon többet tanulhatnának a gyermekek, a tanullás ugy szólván egészen meg-szűnik." Kimondották ezért tervezetükben: „Hogy a gyermekek kezdő tanulási pályájok, amint az 6-ik évet eltöltik, nyitasssák meg és 10-ik évi korig folytassék,-minden esztendő­ ben legalább 8 holnapokig, az az 1 ső Octobertől-Juniusig tartson; — azon Idő alatt pedig a tanító minden nap a helybeli bi­ zottság által meg határozandó bizonyos ó órákban tanítani tartozzék.” Gondoltak arra is, hogy az iskoláskor előtti elő­ készítésre is mód lehessen. Ezért javasolták: „Hogy pedig a 6,7 esztendős kornál kisebb gyermekek is szélerányos nevelés által a rendes tanításra előkészületet, s könnyebséget nyerjenek, egyszersmind a jó rendhez melly a társasági Élet legfőbb eleme hozzá szoktassanak, szinte a nagyobb gyermekek kisded testvéreik őrzésétől felszabadítván, a köz iskolákban járhassanak, különösen pediq a Magyar nyelv az annak elfogadásására leghajlandóbb zsenge korban terjeszt­ hessék, az úgynevezett Gvermek-qyám-lntézetek ajánltatnak, mellyeknek felállítása, mindenütt, hol kedvezőbb körülmények mu­ tatódnak, az e végre megkérendő megyebeli asszonyságok munkállódások által, a Nem­ zeti Intézet által elő adandó terv szerint a helybeli iskolai bizottság segítségével is eszközöltetnék." Az Intézet törekvése volt az is, hogy a kiváló munkát végző tanítóknak pénzjutalmat tudjon adni. Hogy ehhez a megfelelő tőke rendelkezé­ sükre álljon, a megye területén önkéntes pénz­ felajánlásokat gyűjtöttek, ezen kívül bálok szer­ vezésével is növelték tőkéjüket. Így vált lehetővé, hogy pl. 1834-ben tizenegy tanítót tudtak szeré­ nyebb összegű pénzjutalomban részesíteni. A tervezetekben megfogalmazott szép elképzelé­ sek azonban jórészt nem valósulhattak meg. A rendi társadalom, a kiváltságos nemesi réteg nem volt elég érett ahhoz, hogy ezeket a haladó reformeszméket a megvalósuláshoz segítse. Né­ hány évvel az Intézet megalakulása után csak azt állapíthatta meg az egyik vezető, hogy „Közcélú egyesületüknek, mellyre nem tsak tulajdon figyelmünk van fordítva, eddigi fo ­ ganatját anélkül, hogy érdemünkről legkiseb gondolattal is akarnék valamit levonni, e kevés szavakkal fejezhetem ki: csak kevés­ sel tettünk többet a semminél. . . ” Az elképzelések, a szép tervek értékéből azon­ ban mitsem von le ez a körülmény. Mindezek, melyekből a Nemzeti Intézet eredeti levéltári iratanyagának felhasználásával itt ízelítőt ad­ tunk, megyénk legszebb hagyományai közé ta r­ toznak. 21 �Tóth E le m é r Nógrád-honti históriák az államosításról Néha még így mondják: a Gábriel idejében. Vagy: a Kocsis alatt. Ez is időszámítás, ha nem is kötődik uralkodóhoz, dinasztiá­ hoz. Tanítókhoz kötődik. Mert például a Gábriel tanítás után befogott, zörgött végig az utcán a szekérrel. Ment a mezőre, mint bárki más a falu­ ban. Ilyen „uralkodó” volt, krétás kezű földműves. A Kocsist meg inkább a hangjáról emlegetik. Azóta is hi­ ányzik az a hang a templomból. Egy-egy szürkébben sikerült szertartás után mondják is — sóhajtva — az öregebbek: — Bezzeg a Kocsis, a Kocsis . . . A faluban megemlegetik a tanítókat. • Ő k is a falut. Néhai Boldizsár fiának ezt írta Gábriel Pál: „Kedves József Uram! Legutóbb a templom mellett találkoztunk a Pista temeté­ sén. Már akkor lett volna egy kötelességem. A vonat abla­ kából néztem görcsösen annak a falunak a körvonalait, ahol huszonhat éven küzdöttem egy maroknyi nép felemelkedéséért, ahol szembeszálltam a maradisággal, ahol a gazdák anyagias gondolkodását tördeltem, de . . . a rám bízott ifjúság lelkében örökös emléket állítottam. Ő k mondják, hogy nincs olyan ház, ahol esténként nem lenne szó rólam. Mindegyik — akár sze­ gény, akár gazdag - kapott tőlem útravalót a tarisznyájába, az élet sok nehézségében tud belenyúlni segítségért...” Így mentek el — hosszú szolgálat után - a tanítók, kántor­ tanítók a faluból. Lélekben ott maradtak. • Nógrád-Hont vármegye egykori tanfelügyelője, Moldoványi János is emlékezik. Egy dátumra. Az államosításra: egy korszak­ ra. Vagy inkább: egy korszak elmúltára. — Jelentették a szobi járásból egy faluból, hogy a leltárban szereplő harmónium nincs meg. Előző este még megvolt. Az osztály le volt zárva, érthetetlen, hova tűnt. Én a tanfelügye­ lőségen dolgoztam. Kimentünk a faluba az alispánnal. Az iskolaszék elnöke a pap volt. Mondtuk neki: maga felelős az államosítás nyomán most már államvagyont képező harmóniumért. Húsz percen belül kerítse elő. Kiderült: előző nap késő este kinyitotta az osztályt a harangozóval, s elvitték a harmóniumot a templomba, a sekrestyébe. Ezért a „kerekház­ ba” is kerülhet, jegyeztük meg. Pár percen belül hozta a har­ móniumot a pap, meg a harangozó. Ketten, világos nappal, végig a falun. Később aztán — általában — mégis csak eltűntek az isko­ lákból a hajdani harmóniumok. Hová? Szanaszét. Így kezdődött: „A kántor beszólt az ajtón: — Hallja-e öcsém, még ma illik, hogy átmenjünk a paphoz. Együtt. Rendjén valónak tartottam magam is. Köszöntem a figyelmet. Indultunk azonnal. — Ö csém — szólott Soós Antal a plébánia kapujánál, azután el ne felejtsen kezet csókolni. — Ha ő kezet csókol nekem — feleltem — , én is kezet csóko­ lok. Ezzel el volt vetve a sorsom kockája. A pap elém nyújtotta jól táplált kövér kezét. Én egyszerűen megszorítottam. Le sem ültetett. Azt mondta: — Remélem jól viseli magát. — Na most elmehetnek - szólott azután fakó arcszínnel. De nem nyújtotta a kezét.” 22 S az iskola? „Alacsony kis földes szoba volt. Benne három sor pad, egy asztal, egy szék, egy ágy, meg egy tyúkketrec. - Bátyám — szóltam elszoruló szívvel — , hát ezek a tyúkok? — No bizony — felelte Soós Antal — , a tyúk jó állat. Én sze­ retem a tyúkokat. De, ha nem tetszik, kitétetem . . . — No, ez a szép és nemes pálya ugyancsak nyomorúsággal kezdődik.” Gárdonyi Géza sorai ezek a hajdani segédtanítóról. - A helyettes tanítónak nem járt szünetben fizetés - jegyzi meg Moldoványi János. - A karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetben nem fizettek neki. Pénzt csak a tanítás ideje alatt kapott. Január 6-án volt vízkereszt, január 7-től kapott pénzt a helyettes tanító. A segédtanító már kapott állandó f i­ zetést, 110 pengő körül. Nógrád-Hont vármegye hajdani tanfelügyelője Balassagyar­ maton él. Nyugdíjas. Nap közben egyedül van a hatalmas szo­ bában. Barna cserépkályhában pattog a tűz, nemsokára húsz Celsius fok körülire melegszik a szoba levegője. Az iskolák á l­ lamosítása Nógrád-Hont vármegyében elválaszthatatlan az ő nevétől. Az iskolák államosításának negyedszázados jubileu­ mán Mátyás József (Romhány) a Munka Érdemrend ezüst fo­ kozatát, Moldoványi János a Munka Érdemrend bronz fokoza­ tát kapta. Kitüntetést, emléklapot kapott még ebből az alka­ lomból Salgótarjánban Németh László, Borsos Gábor, Cserháti József, Vadkerty Lóránt, Szécsényben Balla Károly, Szurdokpüspökiben Gáspár József, Kisbágyonban Papp István, Nagybátonyban Alaxay Béla, Nagybátony-Szorospatakon Kovács József, Fenyvesi József és Kovács János Kisterenyén, dr. Selmeczi János Felsőpetényben, Balogh László Nőtincsen, Papp Győző Szügyben, Endrész Pál Pásztón, dr. Korom Géza Balas­ sagyarmaton. • Nógrád-Hont vármegyében az államosítás előtt 198 népis­ kola volt — ezek voltak a mai általános iskolák elődei — , kö­ zülük 26 állami, 172 felekezeti. Talán soknak is tűnik ez a szám. Nem olyan sok, ha tudjuk, több olyan kis falu volt, ahol mind katolikus, mind pedig református és evangélikus iskola műkö­ dött, egy-egy tanerővel. Az egyházi főhatóságok valamennyi felekezetnél ragaszkodtak iskoláikhoz, az iskolaszék elnöke mindenütt a pap volt, aki gondosan ügyelt arra, hogy a fiatalság oktatása-nevelése megfeleljen az uralkodó osztály érdekeinek. A tanító ezekben az iskolákban védtelen és kiszolgáltatott volt. Gárdonyi Géza Lámpás-a, Bródy Sándor A tanítónő című színműve, Petőfi Sándor Az apostol című műve megannyi irodal­ mi bemutatása e kiszolgáltatottságnak. S a műveket még sorol­ hatnánk. És persze itt élnek közöttünk még az emlékező szem­ tanúk. Halgassuk meg őket, enélkül nem érthetjük meg telje­ sen az államosítás nagy jelentőségét, új korszakot nyitó voltát. - A tanítóságnak az államosítás előtt érdekképviselete nem volt - mondja Moldoványi János. A felszabadulás után ala­ kultak meg a járási városi megyei pedagógus szakszerveze­ tek, amelyekbe felekezetekre való tekintet nélkül tömörültek a pedagógusok. 1945 augusztusában a vármegye tanítóságának 83 százaléka szakszervezeti tag volt. Ekkor Magyarország 26 vármegyéje kö­ zül ötben volt szakszervezete a pedagógusoknak. A szakszerve­ zet Budapest után először itt alakult meg. • Moldoványi János 1946 augusztusában lett Nógrád-Hont vármegye tanfelügyelője. Ekkor költözött az akkori megyeszék­ helyre, Balassagyarmatra. Koalíciós kormány volt. A főispán, az alispán szociáldemokrata volt. Így a megye székhelyén minden tisztviselő a szociáldemokrata pártba lépett be. - Na, megjelent a szalon-kommunista - jegyezték meg, amikor Moldoványi János odakerült. Rá egy évre 42 tagja volt a pedagógusok köréből a kommunista pártnak. (A 26 vármegye közül Nógrád-Hont vármegyén kívül Pest megyében működött ekkor kommunista tanfelügyelő, Háros A ntal) • - Az államosítást megelőző néhány héten bizalmas értesü­ lést kapott a megyei pedagógus szakszervezet, s a vármegyei �tanfelügyelő a kommunista párttól, s a pedagógus szakszerve­ zet országos vezetőségétől az iskolák államosításának időpont­ járól — emlékezik Moldoványi János. — Kidolgoztuk az államo­ sítás ütemtervét. Járásonként államosítási bizottságokat alakí­ tottunk, a tagokat elláttuk a szükséges okmányokkal, megbízó levelekkel, s közöltük a teendőiket. A bizottságok tagjai a falvak kommunista párttitkárai, az állami és társulati iskolák kommunista tagjai és demokratikus érzelmű pedagógusok voltak. Ebben az időszakban — pár héttel az államosítás előtt — a tanítóság táviratban kérte a minisztériumtól a felekezeti iskolák államosítását. Ortutay Gyula írja Emlékezés az államosításra című cik­ kében (Fényes, tiszta árnyak, Szépirodalmi Könyvkiadó, Buda­ pest, 1973): ,,Egy levélre s írójára mégis, ma is emlékszem. Veszprém megyei tanító volt, felekezeti iskolánál, biztatott az államosításra, megírta, milyen megalázó egy felekezeti iskolá­ nál a tanító helyzete, s megírta azt is; ha a törvény tárgya­ lásra kerül, nem mozdul el addig a Parlament kapujából, amíg kezet nem szoríthat velem, aki akkor a megye képviselője is voltam. Parlamenti beszédében Bóka volt az, aki érzékletes ké­ pekben rámutatott a felekezeti tanító megalázó emberi hely­ zeteire, függésének megszégyenítő formáira: író volt, jól érezte az érzékeny erkölcsi-lélektani motívumokat is. Hát a mi veszp­ rémi tanítónk valóban ott silbakolt a vita végéig kora reggel óta a Parlament l-es kapujánál, ahonnan a képviselők kiraj­ zanak.” - Az államosítás parlamenti tárgyalását megelőző napon megyénkből is felmentek a felekezeti tanítók, több százan Bu­ dapestre tüntetni, követelve az iskolák államosítását. Másnap, 1948 június 16-án a Parlament karzatát foglalták el — így em­ lékezik Moldoványi János. - A törvényjavaslat előadója dr. Ortutay Gyula, akkori közoktatási miniszter volt. A szavazáskor a kommunista párt, a szociáldemokrata párt, a nemzeti pa­ rasztpárt, s a kisgazdapárt -bal szárnya megszavazta, s döntő többséggel törvényerőre emelte az iskolák államosítását. A képviselők ezután elénekelték a Himnuszt. Az ellenzék is kény­ telen volt énekelni. Ortutay Gyula írja említett visszaemlékezésében: „Egyedül az öreg hölgy, Schlachta Margit maradt ülve. Vékonyan, össze­ szorított szájjal, a maga módján bátran is - ez a Himnusz, hiába írta Kölcsey Ferenc, többé nem az ő himnusza, gondol­ hatta.” • — A szobi járásban, Ipolytölgyesen az államosítás előtt tíz nappal, június 6-án a kommunista párttitkárt agyonlőtték — emlékezik Nógrád-Hont vármegye hajdani tanfelügyelője. — Oda az államosítási bizottság nem mert kimenni. Szóltam az alispánnak, Kovács Jenőnek: Te Jenő, kimegyünk oda mi álla­ mosítani. Az egész vármegyénél egy autó volt, a főispáné. Szabad lett, Kovács Jenővel, rendőrkisérettel kimentünk Ipolytölgyesre. A rendőrök, nyílt paranccsal, két autóval jöttek. Be­ megyünk a faluba. Az iskola körül tömörülnek és üvöltöznek az emberek. Kiszállnak a rendőrök, halálos csönd. Így szóltam az emberekhez: Nézzék, emberek. Mi ezt az államosítási törvényt végrehajtjuk. Bementünk az iskolába, elővettük a leltárt, számbavettük, ami volt. • Őrhalomban az államosítási bizottsággal szemben fellépett a kántortanító is — mondja Moldoványi János. — A múlt rend­ szerben kormánypárti képviselő volt. Karhatalommal kellett el­ távolítani. A lakásán tartott házkutatás során megtalálták nála az esztergomi főegyházmegye egyik kanonokjának bizalmas iratát, amelyben a főszékesegyházhoz tartozó iskolák számára közli, hogyan álljanak ellent az államosításnak. A tanügyi szervek a vallás és közoktatásügyi miniszter 8000/ 1948. számú rendeletet követően, együttműködve az MDP helyi szerveivel felmérték az iskolákban, ki az, aki nem kíván államo­ sított iskolában tanítani. A tanfelügyelői jelentés szerint mintegy huszan mondtak le állásukról, nem kérték átminő­ sítésüket Balassagyarmaton, Szobon, Márianosztrán, Szécsényben, Nagymaroson. — Becskén egy kántortanító nem tette le az esküt — jegyzi meg a volt tanfelügyelő. — A kántori fizetését ekkor az egy­ házközség felemelte. Mert azt megmondtuk mindegyiknek: a mai naptól kezdve orgonára ülni nem szabad. Voltak olyan kántortanítók, akik a jövedelmet féltették, s ez nem volt kevés, jól megéltek belőle. Az államosításnak ez a szakasza Nógrád-Hont vármegyében nyolc-tíz napig tartott. 23 �KÖRKÉP Magyar Hét, Linz A linzi magyar hét keretében a prog­ ramok sokaságában és a kiállítások ren­ getegében, — a régészet, foto, gyermek­ rajz és könyv bemutatói közepette — ezen a most megnyíló tárlaton a mai ma­ gyar képzőművészetet három művész képviselte: Czinke Ferenc, Kő Pál és Ló­ ránt János. Az alkotók 1926, 1938 és 1941-es években születtek, így tehát a közép és a fiatal művészgeneráció kép­ viselői. Munkáik bemutatásával — természet­ szerűen — mégcsak nem is törekedhet­ tünk arra, hogy élő képzőművészetünk keresztmetszetét adjuk. Festészetünk, szobrászatunk és grafikusművészetünk területéről nem azért választottuk őket, mert átfogóan képviselik hazánk mai képzőművészetét, (hiszen azt ma igen sokféle szemléleti és stiláris törekvés je l­ lemzi) hanem azért, mert az általuk kép­ viselt irányzaton belül őket tehetséges­ nek, munkájukat eredményesnek és pá­ lyájukat a jövőben egyre tovább teljesedőnek érezzük. E három művész egy bizonyos fokon a mai magyar képzőművészet legjellegze­ tesebb fejlődési irányában, - talán még annyit is mondhatunk, hogy fővonalá­ ban, — helyezkedik el, törekvéseiket az expressziv tendenciák gyűjtőfogalmával lehetne összefoglalni. Közös bennük a múlt jó hagyományainak és az új tö­ rekvéseknek sajátos ötvözete, az a szin­ tézis, amelyben művészetünk a hazai at­ moszférában feldolgozza a nagy nem­ zetközi áramlatokat. Kiállítóink közül Czinke Ferenc grafi­ kusművészt kell elsőként bemutatnunk. Ennek több oka is van. Öt itt üdvözöl­ hetjük a linzi Magyar Hét alkalmából rendezett kiállításon személyesen, és ő a legidősebb hármuk között. Grafikái­ nak egyéni hangját a magyar népművé­ szet alkotó megidézése jellemzi. Hoszszú évek során szakmájának mesteri is­ meretével került őszinte közelségbe a magyar népmeséhez, a régi nép szoká­ sokhoz. Bonyolult módon tette magáévá a magyar népmesék epizódjait, a pa­ rasztbútorok, hímzések, csipkék, fafara­ gások emlékképeit, és elemeire bontva, sajátjává téve használja fel őket mon­ danivalójához. Mindezt őszintén cselekszi, s ezért - bár legsajátosabb hang­ ján szól, — munkáiban mégis benne rej­ lik a népmesék igazsága, benne zenél a népdalok egyszerű dallama. Műveiben új értelmet, aktuális tartalmat nyernek és őszinte igazságokat fejeznek ki az ih­ lető részletszépségek. 24 A fiatal festőgeneráció expressziv tö­ rekvéseit képviseli Lóránt János is. Fes­ tői hagyományait a századelő nosztal­ giákkal és szenvedélyekkel telített nagymagyar-alföldi művészet körében kell ke­ resnünk, de kifejezési eszközeit újabb hatások alakították. Lóránt János látszó­ lag megelégszik a hazai táj, az emberi alak minimálisra redukált formai motívu­ maival, halkra visszafogott színeivel, ezekkel az eszközökkel az ember és a természet drámai hangulatait tolmácsol­ ja maradéktalanul. Kompozíciói szigorú­ ak, tartózkodóak és szikárak; józan he­ gyek, fanyar háztetők, kevés örömű he­ gyek világa, melyben apró szépségek vannak elrejtve. De ezeknek az apró részleteknek megrendítő hatásuk van. A fiatal szobrásznemzedéket képviselő Kő Pál az expressziv figurális kifejezés új lehetőségeit keresi. Stiláris törekvése­ iben a neonaturalizmus, sőt a pop-art hatása is, a naiv művészet groteszk vilá­ ga és a hazai folklór befolyása is felfe­ dezhető. Fiatalságára jellemzően sok­ felé irányul figyelme. Sokféle anyagot használ, de az anyag adta lehetősége­ ket jól választja mondanivalójának pre­ ciz megfogalmazásához. Az elmondottakból világossá válik előttünk a művészek kiválasztásának egy újabb indítóoka is. Jelenlétüket itt, Linz városában a most megnyíló Magyar Hé­ ten nemcsak tehetségük indokolja, ha­ nem még egy másik közös jellemzőjük is: Czinke Ferenc, Lóránt János és Kő Pál művészete a hazai táj, a hazai vi­ dék, a magyar embertípus ismerete, a magyar folklór-hagyomány és az ottho­ ni atmoszféra nélkül nem születhetett volna meg. Műveiken keresztül mindeb­ ből ízelítőt kapnak e kiállítás látogatói is. (dr. Vayerné Zibolen Ágnes kiállítás megnyitója) �Iványi Ödön tárlatáról 1966 őszén találkoztunk először Ivá­ nyi Ödön festőművész munkásságát be­ mutató kiállítással itt, Salgótarjánban. Most újból a nyilvánosság elé lép szűkebb pátriájában, hogy számot ad­ jon az azóta eltelt időszak munkássá­ gáról kisérleteiről és eredményeiről. Egy kiállítás mindig nagy esemény az alkotóművészek életében. A műterem intim atmoszférájából kiemelve, egymás mellé felfüggesztve a kiállítóteremben mindig másképpen hatnak a művek. Olyan értékeik — esetleg megoldatlan problémáik — t ünnek elő, amelyek addig elkerülték figyelmet, s amelyek okulásul szolgálhatnak a művésznek további te­ vékenységére vonatkozóan. Másik fontos tényező: hogyan hatnak a művek a közönségre? Itt nem lehet előre kiszámítani az eredményt. Sokszor érik a művészeket kellemes és kellemet­ len csalódások: a látogatókban nem mindig azt a hatást váltja ki egy-egy mű, mint amilyen szándékkal létrehozta azt alkotója. Pedig nagyon lényeges, hogy művész - mű - közönség találkozzék egy-egy kiállításon. Hiszen az alkotók többsége — ide tartozik Iványi Ödön is - korának társadalmához akar szólni: saját korának valóság-élményeit kívánja saját értelmezésében, megfogalmazásá­ ban művészi tevékenységében átlényegesítve közölni, alkotásaiban kifejezni. Iványi Ödön festészetének, művészi munkájának ezt a valóság-élményt el­ sősorban ez a város jelenti. Salgótar­ ján dinamikus változása, országhatára­ inkon túl is ismertté vált modern város­ képének alakulása, a megye és a város vezetőinek megértő, lelkes támogatása eleve jó közérzetet biztosít az itt élő mű­ vészeknek, segíti alkotói tevékenységü­ ket. Nagyon fontos a látogatók, a kö­ zönség reagálása. Hiszen a művek első­ sorban nekik készülnek, hozzájuk szól­ nak. Salgótarjánban alkotóművésznek lenni nem jelenti — a szó kissé elnéző, olykor vállveregető értelmében vett — vi­ déki művészsors vállalását. Elért eredményeik, a városban rende­ zett színvonalas, országos jellegű kiállí­ tások sokat segítettek a helyi alkotók megismertetésében. Iványi Ödön majd 20 éve él itt. Mű­ vészi tevékenysége, munkássága minden­ ki előtt ismert, hiszen nincs olyan kollek­ tív kiállítás, ahol ne találkoznánk egyegy festményével, finom akvarelljével. Művészetpedagógiai tevékenységével ő is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a vá­ rosnak ilyen nagy számú művészetet sze­ rető és értő közönsége alakult ki, akik igénylik a jó kiállításokat, érzékenyen re­ agálnak minden képzőművészeti ese­ ményre, vagy egy új alkotásra, amely Salgótarjánba kerül. Iványi Ödön elkö­ Láng és tövis Taar Ferenc riportdrámájának bemuta­ tója telezte magát ehhez a városhoz, az itt élő emberekhez. Milyen változásokat, új vonásokat lát­ hatunk mostani kiállításán a korábbi, 1966. évihez képest? Tömörebb, szigo­ rúbb fogalmazás (akár a Régi Tarján, vagy a Csendet című képet említem ez utóbbi tulajdonképpen a művész kül­ ső és belső csendet, nyugalmat vágyó önarcképe-.) vagy a zártabb képépítés, melynek legszebb példája a Bányász-piéta sirató asszonyainak együttese; a szí­ nek szerepének megnövekedése, mint az Öreg falak című festményen végig vitt színgazdagságon látni. Az akvarellek szervesen kötődnek mind témájukban, mind művészi megfogalmazásukban a festményanyaghoz. Egy ilyen kisebb kiállítás - természete­ sen — nem adhat teljes képet Iványi Ödön utóbbi években bejárt művészi út­ jának, kisérleteinek és az eredményei­ nek egészéről. A mostani kiállítási anyag válogatásánál az volt a cél a mű­ vészt idézve — hogy életéletérzését, hit­ vallását, kitárulkozását megismerhessük. Őszinte, szerény, de ugyanakkor nagyon szigorú, magasra állított művészi mérce alapján került bemutatásra ez az anyag. Hogy Iványi Ödön gazdag, immár 30 esztendős művészi munkásságát egészé­ ben, sokoldalúságában megláthassuk, csak egy komoly retrospektiv kiállítás ke­ retében nyílna lehetőség. Ez, a kiállítás­ ra került anyag jó adalékul szolgál tevé­ kenységének, művészetének közelebbi megismeréséhez. Taar Ferenc színpadi műve, a Láng és tövis - amelyet az író Salgótarján Város Tanácsának felkérésére a város­ évforduló alkalmából készített — megje­ lent a Palócföld 1972. évi 4. számában. Egészen más azonban egy színpadi mű olvasmányélménye, és más a színpadi hatása, amikor a történés alakjai térben és időben érzékelhető dimenziót nyer­ nek. Az olvasmányélmény után ennek le­ hettünk részesei a Nagy Októberi Szoci­ alista Forradalom előestéjén, s a követ­ kező néhány esten a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban. S a szín­ padi bemutató csak megerősítette a fen­ tebbi tételt, azt, hogy egy drámai mű igazi élettere mindenekelőtt az a közve­ títő közeg, amelybe szánták. Azért, mert a színház kollektív művészet; a dráma­ író nem mondhat le a színpadról és a szinészről, de még a nézőtérről sem, mely a játék során érzelmi aktív része­ sévé válik a látványnak és az esemé­ nyeknek. Ebben a formában Taar Ferenc műve is jóval több olvasmányélménynél. Azt a pluszt, melyet a színpad technikai esz­ köztára, a rendező és a színészek kiegé­ szítőként adnak, hiába keresnők az írott szövegben, legfeljebb szerzői utasítá­ sokban húzódnak meg. Egyben azonban a bemutató csak méginkább megerősí­ tett bennünket, mégpedig abban, hogy a Láng és tövis elsősorban nem irodal­ mi, hanem politikai szándékú vállalko­ zás, s ebben bizonyára a szerző is egyet­ ért. Sürgősen tisztázni szeretném azon­ ban: nem mintha az irodalom és a po­ litika nem férhetne meg közös gyéké­ nyen — ezt, úgy vélem, felesleges pél­ dák sorával bizonygatnom — , hanem mert Taar Ferenc műve esetében ez for­ mai kivitelezésben is egészen nyilvánva­ ló. Az író szabálytalan riportnak, riport­ drámának jelöli meg színpadi vállalko­ zását, márpedig a riport műfaja nem­ igen ad lehetőséget az események, in­ dulati, érzelmi motivációk részletezésére, elemzésére. A szerzőnek pedig ez eset­ ben nemigen volt más és tegyük hozzá: jobb választási lehetősége a riportázsnál, hiszen egy város 50 éves történeté­ nek legsajátosabb jellemzőit úgy kellett színpadra sűrítenie, hogy abból zárt egy­ ség kerekedjék. Az írói képzelet kalan­ dozásait alá kellett rendelnie történel­ mi és személyi tényezőknek, - csakis e feltételek között formálhatta nyersanya­ gát. Taar Ferenc vállalta ezt, s elismerés­ sel mondhatjuk, hogy vállalásának be­ csülettel és méltó módon eleget tett. Igaz, őszinte portrét formált a városról, melyben történelmi személyiségei és mai polgárai, azok eszmei politikai tö­ rekvései jól felismerhetők. 25 �Lehetne vitázni az író nyelvezetéről. Némely helyütt úgy érezzük, mintha vezércikk-izű általánosságokat, szólomokat, kapnánk, mintha a szerző hátat fordí­ tana a köteles irodalmi igényességnek? De a helyzet nem egészen ez. Hogy mi, arra éppen ő adja a legpreanásabb választ, amikor így kér­ dez a színpadon egyik riportalanyától: „Mondja, miért van az, hogy görcsbe rándul a kéz, ha egy színdarabban le kell írni azt, hogy forradalom . . . meg p á r t . . . meg kommunizmus? Miért lép­ nek működésbe a bénító reflexek? . . .Jól tudom, világos! A magyarázat kéznél van. De ma?! Az ember már attól fél, hogy rásütik a stupid vonalasság, vagy a stréberség „bélyeget” ! . . . Pedig ki kell mondani! Ezek szent fogalmak!” És Taar Ferenc vállalja s ki is mond­ ja. Ha némely „esztétikus” lelkek, a „tiszta művészet” párlatának kedvelői fa ­ nyalognak is. Kimondja, mert mindenek­ előtt politizálni akar. Mert azért a Láng és tövis egyszersmind irodalom is, csak tessék jól ráhallgatni a színpadra, ami­ Szocialista irodalmak panorámája A Helikon 1972/3-4. számáról Megszoktuk már, hogy az egyes lap­ számaira jócskán várakoztató Helikon gazdag tartalmával nyújt kárpótolást - a rendszertelen megjelenés ellenére is hűséges- olvasóinak. Legutóbbi száma pedig éppenséggel úttörő jellegű és ennélfogva - óvatos jelzóhasználattal él­ ve is — nagy jelentőségű: arra vállalko­ zott, hogy tanulmánysorozat formájában bemutassa az európai szocialista orszá­ gok népeinek irodalmi fejlődését az utóbbi másfél évtizedben, 1956-1970 kö­ zött. A magyar irodalomtörténetírás illetve könyvkiadás határainkon túli orientáci­ ója szellemi életünk egyik karakterisz­ tikus vonása. A „kelet-európaiság” , a „dunamentiség” mibenlétének rendsze­ res elemzése, a szisztematikus kapcsolat és hatástörténeti kutatás, a szomszéd népek irodalmának megismerésére való tudatos törekvés jeles összehasonlító irodalomtörténészek, folyóiratok - első­ sorban a Világirodalmi Figyelő szere­ pét betöltő Helikon - könyvkiadók -ne­ véhez méltón főként az „Európa"-figye- 26 lemre és elismerésre késztető eredmé­ nyeiben összegződik. Tanulmányok, cik­ kek sora jelent meg folyóiratainkban a külföldi irodalmak egy-egy korszakáról, jelenségéről, műhelyekről, alkotókról mű­ vekről, egymás után láttak napvilágot a nemzeti irodamak történetét (cseh, len­ gyel, román, szlovák stb.) áttekintő, összefoglaló kötetek, az irodalomtörté­ netet „hiteles dokumentumokban” , mű­ vekben, szemelvényekben reprezentáló úgynevezett „kistükrök” (bolgár, észt, szerb-horváth stb.) Bármelyiket nyitjuk is ki ezek közül, abban valamennyi meg­ egyezik, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csak igen vázlatosan foglalkozik az iro­ dalmak felszabadulás utáni történeté­ vel, pláne az 50-es évek végi, 60-as évekbeli fejlődéssel. Ezt a hiányt enyhí­ ti — megszüntetni ugyanis nincs módjá­ ban — , a szocialista országok irodalmá­ ról meglévő ismereteink „fehér foltjának” egy jórészét besatírozza a Helikon kez­ deményezése. A szocialista országok - bolgár, cseh, jugoszláv, lengyel, NDK, román, szlovák — kor Furák Teréz és Hován Jóska dialó­ gusait szövi. Mennyi megindító, üde báj, kesernyés líra, emelkedett érzelmű em­ berség árad! Talán csak egyetlen mon­ datot ebből, amikor Hován immár el­ múlt szerelmese, Teréz emlékén méláz: „Azok a legszomorúbb dolgok az élet­ ben, amelyek elmúlnak, anélkül, hogy le­ tek volna . . . ” Hát ez a fogalmazási, stiláris kettős­ ség jellemzi Taar Ferenc művét, nagyonis tudatosan, sőt céltudatosan. A Láng és tövis bemutatója díszére vált annak a jubileumi eseménysorozat­ nak, amelyet lezárt. Méltó az évforduló­ hoz, annak a városnak volt és élő pol­ gáraihoz, akikről és akikhez szól. A debreceni Csokonai Színház együt­ tese is a kivételes alkalom-kívánta igé­ nyességgel szolgálta mind az írót, mind az ünnepi közönséget. A szép sikerben egyenlő részesként osztozott Simor Ottó Sárosdy Rezső, Sarlay Imre, Gerbár Ti­ bor, Novák István, Kiss László, Földessy Margit, Sárközi Zoltán, Szabó Ibo­ lya, Titkos Sára, Csáky Magda, Teszári Gábor, Csikos Sándor, Sárady Zoltán, a salgótarjáni Petőfi-színjátszócsoport, s nem utolsósorban Ruszt József rendező. Taar Ferenc riportdrámája történelmi dokumentum, és egyben tanulságok öszszegzője is Salgótarján jelen és további történelméhez, melyről szólni majd új krónikás dolga lesz. Barna Tibor irodalmával egy-egy tanulmány foglal­ kozik, míg a Szovjetunió népeinek iro­ dalmai közül az orosz-szovjet irodalom­ mal három (próza, líra, dráma), a töb­ bi szovjet irodalommal (belorusz, észt, grúz, litván, örmény, ukrán és az urali népek) szintén egy-egy írás. A temati­ kus lapszám összeállítását egy előre sej­ tett akadály nehezítette: „amint ez a történettudományokban általában történ­ ni szokott, az említett országokban az irodalomtörténetírás és az irodalomkri­ tika még nem vállalkozott a legközeleb­ bi múlt irodalmi jelenségeinek, esemé­ nyeinek, tapasztalatainak összegezésé­ re, az irodalmi fejlődés csomópontjai­ nak, a fejlődés irányainak, vonulatainak kitapogatására és bemutatására” . Ezért kényszerült a Helikon arra a merész el­ határozásra, hogy a kelet-közép-európai irodalmak hazai szakembereit kérje fel e nehéz és felelősségteljes munkára. Né­ hány irodalom esetében a felkérés siker­ rel járt, más esetekben viszont az egyes országok irodalomkritikai sajtójából vá­ logattak olyan cikkeket, amelyek ha korlátozott igénnyel is, de mégiscsak va­ lamiféle szintézist próbáltak adni a tár­ gyalt időszak irodalmáról. A gondokon felülemelkedve megszüle­ tett egy olyan összeállítás, amelynek �nem kisebbek az érdemei annál, mint­ hogy „a szocializmust építő európai né­ pek irodalmai ilyen széles panorámá­ jának bemutatását, ilyen bőséges infor­ mációkat tartalmazó összegezését eddig még nem közöltek a hazai sajtó­ ban” . A gondosan megírt tanulmányok­ ból, a jól kiválasztott cikkekből nem­ csak azt tudjuk meg, ami sajátos a nemzeti irodalmak 1956 utáni fejlődésé­ ben, hanem az is kiderül, hogy melyek a szocialista építés törvényszerűségei­ ből fakadó közös vonások az egyes iro­ dalmakban. A Köpeczi Béla bevezető „jegyzeteiben” megfogalmazott általá­ nosító gondolatok, - hogy például az SZKP XX. kongresszusa új utakat jelölt meg a szocialista társadalom tovább­ fejlesztésére, új erőket, energiákat sza­ badított fel az irodalom terén is, új ér­ tékrendszer igénye jelentkezett vala­ mennyi országban, megnőtt a dokumen­ tum-, a tényirodalom szerepe, „kritikaibb” lett az irodalom a szocialista or­ szágokban mind a múlt, mind a jelen szempontjából, az írók, kritikusok, mű­ velődéspolitikusok mindenütt egyre na­ gyobb érdeklődéssel fordulnak az olva­ sóközönség problémája, az irodalom és az olvasás közötti kapcsolatok tanulmá­ nyozása felé stb. — szinte visszhangoznak a résztanulmányokban s mintegy felve­ tik, sugallják a szocialista irodalmak fejlődéstörténeti szintézisének szükséges­ ségét. Az olvasók számára fontos ismeretközlésen túl ebben, a szakembereket inspiráló szemléletben keresendő a He­ likon kedvező hazai és nemzetközi fo ­ gadtatásra, méltánylásra jogos vállal­ kozásának nagy jelentősége. nem a stiluseszközökkel kifejezett érzelmek, ha­ nem a tények, az összefüggések és a következte­ tések teszik. Indulatokat keltenek a menetközben feltámadó gondolatok, amelyek az író szándéka szerint a felelősen érző-gondolkodó olvasóban sorjáznak. A mondanivaló súlya és a hangvétel visszafogottsága a hatás fontos eleme, amely­ nek ereje csak akkor halványul, amikor a ra­ cionalitás kontrollja alá vesszük a kötet egé­ szében, vagy egyes írásaiban kirajzolódó képet. Mert Czakó írásaiban fontos kérdésekről szól, olyanokról, amelyeknek megoldása a közösség egészének gondja, amelyeknek megoldása ér­ aekében évek óta sok-sok alkotó társadalmi ener­ giát mozgósítunk. A szocialista közgondolkodás mai jellemzőiről, ellentmondásairól szól akkor is, amikor az a l­ bérletek emberséget nyomorító uzsoráját veszi célba, vagy az erkölcsi tudatszintet elemzi a fia ­ talok körében, vagy a munkáról, annak rangjá­ ról, a korrupcióról, vagy a házasságról kialakult társadalmi felfogással foglalkozik. Az író porblémaérzékenysége, valóságtisztelete, társadalmi valóságunkra tapadó figyelme a kötet le gnagyobb értéke, fő érdeme. Témaválasztása, konstruktív megközelítési módja révén a megszo­ kás, a beletörődés ellen lép fel, azt akarva, hogy a környezetünkben nap mint nap tapasztal­ ható kispolgári magatartásformák, nézetek ellen belenyugvás, elfásulás nélkül vegyük fel a har­ cot — példával, vitával, tanítással és meggyőzé se l. A közgondolkodás és magatartás környezetünk­ ben is mindennapos problémáit idézi fel hatá­ sosan és figyelmet keltően, úgy, hogy - noha ismerős kérdéseket, gondokat feszeget — egyet­ len írását sem tehetjük félre unott kézlegyintés kiséretében. A kötet írásai azonban nemcsak a témákra, a közgondolkodás mai állapotára irányuló tovább­ gondolkodásra késztetnek, kénytelenek vagyunk az írói szemlélet és módszer problémáira is fel­ figyelni. Mindenek előtt arra, hogy nagyon fontos tár­ sadalompolitikai, ideológiai kérdésekről 3-400 kérdőív alapján tényszerű véleményeket mondani kockázatos vállalkozás. Az elmúlt években gigászi méreteket öltött divat ma már sokakat bizalmat­ lanná tesz a felmérések hitelessége, realitása iránt. Nem az adatok valódiságában kételke­ dünk, hanem az eredmények tipikusságát nem tartjuk meggyőzőnek. Egyetlen példát. A Czakó által készített egyik felmérésben szerepel az az igen fontos kérdés, hogy az emberek örömmel végzik-e a munkájukat. A megkérdezettek 58 %-a igennel felelt, köztük a szakmunkások 57 %-a, az értelmiségiek 71 %-a, a technikusok 56 %-a, a tisztviselők 54 % -a, a segédmunkások 29 %-a, az ipari tanulók 78 % -a adta ezt a fe­ leletet. Az adatok esetlegessége szembetűnő, így a levont következtetések is meglehetősen egysíkúakká váltak. A felmérésekre, azok adataira épített elemzé­ sek és következtetések legnagyobb problémá­ ja azonban, hogy szinte minden esetben (a dol­ gok természetéből adódóan) statikus képet ad­ nak, nemegyszer kuriozitásokat eredményeznek. A statikus képalkotás következtében éppen a fejlődést kiváltó, mozgató rúgókat, a közösségi erőket, az életformában, igényekben végbement változásokat, a társadalmi strukturák átalakulá­ sai folyamatát, annak hatásait nem sikerül meg­ ragadni, az adatokat mágikus tisztelettel felmu­ tató írói szemlélet éppen embert formáló társa­ dalmi gyakorlatunkat hagyja optikáján belül. Nem tudományos dolgozatokat vesz kezébe az olvasó, amikor Czakó Gábor könyvét kezdi o l­ vasni. Közéleti ihletésű, felelőséggel és hittel végzett munkák termékei ezek az írások, hadü­ zenetek környezetünk visszáságai, gondolkodá­ sunk torzulásai ellen. Mégis idekívánkozik a méltatás végére, hogy szívesen olvastunk volna legalább egyetlen olyan írást a kötetben — éppen a realitás érdekében is - amelyből kide­ rül: elért eredményeink, eddigi munkánk védel­ mében, a megtett út közben keletkeztek ezek a hadüzenetek. Gondjainkat elkendőzni vétek, prob­ lémáinkról nem szólni felelőtlenség. Értékeinket, munkánkat a képalkotásban figyelmen kívül hagyni azonban veszélyes. Ö nmagunkat becsüljük vele aló, hitet, ambíciót, akaratot fékezünk, cse­ lekvő energiánkat kisebbíthetjük. Ez pedig Czakó Gábor szándékaival találkozik legkevésbé. Kiss Aurél Csongrády Béla Czakó Gábor: Indulatos jelentések Olvasmánynak is érdekes, továbbgondolkodás­ ra pedig különösen inspiráló könyvet jelentetett meg a Magvető Könyvkiadó a Czakó Gábor írá­ saiból közölt válogatásokkal. A kötet írásainak nagyrésze nem ismeretlen az olvasó előtt: a sajátos műfaj elemekből épülő szocioriportok országos irodalmi folyóiratokban (Kortárs, stb.) mór napvilágot látak. Publicisztikai szemlélet és hevület, a tanulmányíró elemző és kutató kedve és a szociográfus adat és tényszeretete ötvöző­ dik valami sajátos egésszé ezekben a rövidebbhosszabb riportokban. Nyilván e különös (s ma meglehetősen divatos) műfaj az oka, hogy a témát jobbára csak felvető, de az összefüggése­ ket gazdagon felvillantó „jelentések" nem hagy­ ják nyugton az olvasót. Vitára ingerük, utánkeresésre ösztönzik, he­ lyenként elképesztik, hogy azonosulásra, de min­ denképpen reagálásra késztessék. Az olvasói aktivitást azonban felkelti a ripor­ tok hangvétele, s a választott módszere is. A címmel ellentétben e jelentéseket indulatossá 27 �Gera György: Terelőút A II. világháború volt az emberiség legvére­ sebb, legkegyetlenebb háborúja. Nem is az á l­ dozatok minden eddigit felülmúló száma miatt, hanem éppen a fasizmus értelmetlen és ugyan­ akkor félelmetesen módszeres emberírtása miatt. Még olvasva, filmen, tv-ben nézve is iszonyat­ tal tölti el a túlélőt ez a már-már irracionális barbárság. Olyan sokk, szégyen ez Európa tör­ ténelmében, amely felett nem lehet, nem sza­ bad napirendre térni. Fel kell deríteni ennek az esztelenül-racionális szemléletnek, gépezetnek a születését, mechanizmusát, amely népe boldo­ gulását ártatlan milliók elpusztulásához köti. Tu­ datosítani kell, hogy a gyűlölet, a faji elfogult­ ság, a sovinizmus — s ennek részeként az anti­ szemitizmus — soha semmiféle nemzeti problé­ mát nem oldott meg, csak tragédiákat okozhat, katasztrófákba torkollhat. Ugyanakkor igaz az is, hogy semmiféle bosszú, revans nem méltó az áldozatokhoz, nem használ a túlélőknek. Gera György regénye sugallja ezeket az igaz­ ságokat, de nem ilyen közhelyszerűen, hanem a művészi ábrázolás megjelenítő erejével. Hőse - akit kamaszként hurcoltak el a háború végén egy ausztriai koncentrációs táborba — 15 év­ vel később felkeresi a lágert, hogy felelevenít­ se a múlt emlékeit s egyszersmind le is szá­ moljon velük. Egész családját kiirtották s ezt a sebet a másfél évtized sem tudta begyógyíta­ ni. Bizonytalanul teng-leng a világban, nem tudja, hová is tartozik. Az ártatlan, értelmetlen áldozatok emléke minduntalan a gyilkosokat idézi. Keresésükre indul, hogy megnézze, ho­ gyan élnek ma, hogy szembesítse őket hajda­ ni tetteikkel. Ám az idilli ausztriai táj, a szo­ lid jómódban élő parasztok, a falu nem akar emlékezni. Amikor a regény hőse mindenáron emlékeztetni akarja őket, szégyenük és harag­ juk ellene fordul és megveri a násznép, akik kö­ zé a hajdani láger után kérdezősködve betop­ pan. A gyilkosok és a cinkosai n e m b o c s á ­ t a n a k meg. Roger mondja valahol Antoin-nak (a Thibault családban), hogy nem tudunk ad­ dig megbocsátani embertársainknak, míg m a g u n k n a k nem bocsájtjuk meg, amit ellene vétettünk. A gyilkos lelkiismerete irgalmatlan, mert fél. Nem csupán a bosszútól. A nürnber­ gi perben a végtelenségig tagadtak a főbűnö­ sök is, holott a tények és bizonyítékok tömege szólt ellenük. De nehezebbnek tűnik szembe­ nézni tetteinkkel és vállalni azt a következmé­ nyeivel együtt, mint elkövetni azokat. Ez a féle­ lem tüntette el a lágerek nyomait is. A regény hőse már csak bozótot, elvadult gazt talál a helyén, s csak egy darab faltörmeléket tud ma­ gával vinni emlékül. A környék lakói megta­ gadnak minden tájékoztatást a múltra és a lágerre vonatkozóan. A tudatot is benövi a fű? Nem, a gyilkosok nem felejtenek, de nem ha j­ landók beszélni. Mindent tud viszont Schwille doktor, aki a háború óta élete céljának tartja, hogy a hóhérokról adatokat qyűjtsön. Félelme­ tes szorgalommal, szívóssággal és precizitással kutat fel minden adatot. Több ezer kartonja van, amiket az igazságszolgáltatás rendelkezé­ sére bocsájt. Csakhogy az egyre kevésbé kiván­ csi rá. Az IDŐ egyre inkább elmossa, betemeti a múlt szennyét is. A főhős — tanár egy vidé­ ki kisvárosban — , aki a láger helyét keresve újra átéli gyermekkora, ifjúsága minden poklát — tehetetlen fá jdalmában kivánná a bosszút. Ám amikor a hideg gyűlölettel találkozik Schwille archivumában rádöbben, hogy a bosszú újabb vérontást szülne. A múltat már nem lehet megnem-történtté tenni s a bosszú a gyilkosokhoz zülleszti a bosszúállót is. Végül is el kell dön­ tenie, hogy hová is tartozik. Itt érti meg. hogy már akkor választott, amikor a lágerből ide jött haza. Azzal, hogy nem állította ki a képeit, (rajzolgat, festeget) nem nősült meg , mert nem akart gyereket csak kibúit a felelősség alól. el­ odázta a döntést. Az élet törvényeit kell követ­ 28 nie, a folytonosságát, a humánumét. Nem ta­ gadhatja le a lágert, — kollégái előtt eddig elhallgatta — de Schwille fanatizmusát se kö­ vetheti. Apja emlékébe kapaszkodik, aki mér­ téktartásra és tartalmas humanizmusra taní­ totta, aki irtózott a szélsőségtől és az elfogult­ ságtól. Érett, jól komponált regény Gera György könyve. A tulajdonképpeni cselekmény néhány nap alatt játszódik, ám az idősikok váltásával, az emlékezés-technika frappáns alkalmazásával egy teljes életutat tud bemutatni. A dokumen­ tumok, idézetek a magyar történelemből, a né­ met fasizmus történetéből távlatot, históriai mi­ liöt is adnak a regény cselekményének. Semprun Nagy utazása, Az ájulás-ával szemben az áldozatot rajzolta meg, aki e l s z e n v e d t e a történelmet és csak hosszas érlelődés, a láger nyomainak keresése után döbben rá, hogy cse­ lekednie kell, v á l l a l n i a önmagát. Ezt a he­ lyes cselekvést azonban itt és most kell megta­ lálnia. (Magvető Könyvkiadó, Bp. 1972.) Horpácsi Sándor Szakmabelieknek és laikusoknak Mielőtt rátérnénk az „ Ember és lát­ vány városépítészetünkben” c. könyv is­ mertetésére, igyekezve feltárni mindazt, amit fontosnak, kiemelnivalónak tartunk, először a városépítészet fogalmának mint bevezető alapfogalomnak megvilá­ gítására — , a szerzőtől „kölcsönzünk” egy pontos megfogalmazást. - „A vá­ rosépítészet olyan műfaj, a város olyan műalkotás, amelynek megalkotása a gyakorlati életet szolgálja, de amelynek a mindennapos élet, a fejlődés maga is az egyik közvetlen alapítója.” - Ez az idézet a három részre komponált mű I. része bevezető fejezetének alapgondola­ ta. A három rész megoszlását kissé ön­ kényesen úgy írhatjuk fel, hogy - Á - B Á. Az I. és III. rész konkrét problémákkal, a középső inkább általános érvényű el­ méleti kérdésekkel foglalkozik. Ezt a megállapításunkat fejezik ki a részcí­ mek, amelyek így szólnak: I. „Városkép, városépítészet, városköz­ pont." II. „Általános városépítészeti kérdések.” III. „Történeti városaink és központjaik különleges kérdései." Az I. részben a szerző rendkívül sokol­ dalúan tárja fel, tudatosítja bennünk a városkép fogalmát, a külső és belső vá­ roskép hatását, a várossziluett jelentő­ ségét. Megismerjük a városszerkezet és vá­ roskompozíció közötti különbséget, azt, hogy a városszerkezet funkcionális lénye­ gű, viszont a városkompozíció elsősor­ ban esztétikai-vizuális jelentőségű; és készséggel fogadjuk el azt megállapítást, hogy a kompozíció esztétikai értéke an­ nál jelentősebb, minél inkább egybeesik az előbbi két tényező. A Magyar Városkép c. fejezetéből rész­ letes és igen érzékletes képet kapunk városaink jellegzetességeiről, sajátossá­ gairól, összehasonlítva más európai vá­ rosok, települések jellemző tulajdonsá­ gaival. G ranasztói Pál ezeket a jellemvo­ násokat a következőképpen rögzíti más hasonló értékű megállapításával együtt. „Városaink laza, falusias, vagy egyéb kertes beépítésű házakkal fokozatosan olvadnak a tájba” — vagy „Városaink a terephez idomulnak.” — és „A középü­ letek csoportja határozottabban emelke­ dik ki — mint általában az európai váro­ sokban” . — A magyar városkép meghatá­ rozott elemének tekinti az épületek és te­ tőszerkezetek formáját, arányát, épüle­ teink puritán, díszítetlen, hivalkodás men­ tesen szinezett homlokzatait, de mind­ ezeken túlmenően nagyon jelentősnek tartja városaink belső növényzetét és azt, hogy a táj és város között majdnem ki­ vétel nélkül rendkívül harmonikus illesz­ kedés van. Ezután szemléletes képet nyújt a modern városképről, összehasonlítva a „N őtt” és „Egyidejűséget kifejező” város­ képekkel, párhuzamba állítva azonossá­ gaikat a továbbfejleszthetőség és ellen­ téteiket az újszerűség megidézésével. A modern városkép jellemzője — írja — a „Tágulás" - „Tisztulás,” a több dimen­ ziós állandóan érezhető arány és méret­ növekedés. Ugyanakkor sokakkal egyet­ értően hiányolja a modern városképből, a régi városképekben átélt városképi ef­ fektusokat, az intimitást, a védettség ér­ zetét. Éppen ez a megállapítása vezet a történeti városközpontjaink c. fejezethez, amiben kifejti, hogy — „a történeti városközpontok megtartása, ésszerű fejleszté­ se lehet a helyes út." — mert a történeti városközpontokban nagy szellemi, eszmei értékek akkumulálódtak, jelentőségük, az emberekre gyakorolt hatásuk nagy és az emberek természetszerűleg vonzódnak ezekhez. De felhívja figyelmünket arra, hogy ne tekintsük őket rezervátumoknak, értékeik megtartása mellett fejlesszük, bővítsük, körültekintően úgy, hogy ma magunknak is „értékeset" tegyünk hoz­ zájuk. A II. rész általánosabb érvényű meg­ állapításai közül igen fontosnak tartjuk többek között azt, hogy a városok múltja feltérképezhető hatásuk a fejlesztésre vo­ natkozóan egyértelműen értékelhető, ugyanakkor a hosszabb távlatra megha­ tározó tervezés hibás szemlélet eredménye, tekintettel a jövőre, az állandóan gyorsuló fejlődésre, amit hosszú távon előre látni lehetetlen. Mindig a kor kö­ vetelményei a közeljövő belátható és el­ érhető valósága legyen irányítója városfejlesztő, átépítő tevékenységünknek. A szerző arra biztat — „merészek, újítók ott legyünk, egyben terveinkhez is ragaszko­ dók, ahol a környezetet is belátható időn belül átalakíthatjuk." — A továbbiakban a városokról kialakult tudatról — a váro­ sok esztétikai értékének tudatformáló erejéről, a közösség városformáló és a város közösségformáló kölcsönhatásáról nyújt tájékoztatást. Azt írja, — „A városépítészet rendje, mint �esztétikai érték, a létrehozó társadalom rendjének kifejezése” — ezzel kapcsolat­ ban elemzi a közösség városalakító te­ vőleges részvételének fontosságát, és ki­ emeli, hogy a helyi közösségi szándékok, elhatározások, szervező munka érvény­ re jutásának éppen városunk, Salgótar­ ján nyújtja a legjobb példát az utóbbi időben. Leszögezi, hogy a városépítés, „Közösségi alkotás” — ,és ennek a gya­ korlati megvalósítására szocialista vi­ szonyaink között minden feltétel adott. A könyv III. részében részletesen fog­ lalkozik a történeti városközpontok fej­ lesztésének, átépítésének szerteágazó problematikájával. Nem ért egyet azzal, hogy új városközpontok létesüljenek, új helyen a történeti városainkban, az elő­ zőekben kifejtett indokaink alapján, in­ kább a központokban lévő történeti ér­ tékű, alkotás értékű építményeink gon­ dos felülvizsgálatát, értékmeghatározá­ sát, s ha kell, akár az óvatos ésszerű szanálását tartja követendőnek a törté­ neti városközpontok helyének megóvása érdekében, azért, hogy azok képesek le­ gyenek alkalmazkodni a megváltozott kö­ rülményekhez. Újra hangsúlyozza, a tör­ téneti városközpontok jelentőségét és azt kívánja, hogy „A városközpontok újjá alakítását ne a távlati fejlesztés végére halasszuk, hanem — legalábbis megkezdésüket — hozzuk minél előbb­ re” . Itt és ezért hozza fel példának újó­ lag városunk, Salgótarján városközpont­ jának újjáépítését, megjegyezve, hogy ebben az esetben ugyan nem történeti városközpont újjáépítéséről van szó, mégis, jobb példa híján az itt történte­ ket ajánlja követendőnek. Granasztói Pál könyve jelentőségét mindezeken túl többek között abban lát­ juk, hogy jó időben, a rossz példák nél­ küli időben szól közösséghez, alkotókhoz, segít felmérni jövőbeni tevékenységünk súlyát, kihatását, és ösztönöz a jó mun­ kára. Szatmári Béla Két múzeumi kiadványról A tavalyi és az idei két nagy irodalmi évfor­ duló, Mikszáth és Madách emlékének felidézése dicséretes kezdeményezésre indította a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatóságát. A korábbi mú­ zeumi füzetek továbbfejlesztéseként ugyanis Nóg­ rád megyei múzeumi közlemények sorozatcím alatt tanulmányköteteket bocsátott közre a megye két nagy szülöttje tiszteletére. (A régi sorozat folytatását érzékeltetve azzal, hogy a kötetek­ nek a 18. és 19. sorszámot adták). A Mikszáth-emlékkötet színvonalának emelé­ sére sikerült megnyerniök az országos szakértő gárda két neves tagjának a közreműködését is: BISZTRAY GYULA a Mikszáth-művekben fellelhe­ tő rendkívül gazdag szellemi néprajzi adalékok­ ról ad hírt és ezzel is igazolja, hogy a palócok nagy írója mennyire ismerte népe gondolkodásmódját, lelki világát; KOZOCSA SÁNDOR vi­ szont újabban előkerült Mikszáth-levelek publi­ kálásával egészíti ki az írói életrajzot. Rajtuk kívül természetesen a megyében tevékenykedő kutatók is tudtak újat nyújtani: KISS AURÉL a Mikszáth-művek dzsentri-ábrázolásának kérdései­ hez szól hozzá elsősorban stilisztikai szempontból, kimutatva, hogy a realizmus és romantika ket­ tőssége a dzsentri és polgár viszonyának és meg­ jelenítésének problémájaként jelentkezik első­ sorban az utolsó nagy regényben, a Noszty fiú esetében; SZABÓ BÉLA a regények és elbeszé­ lések társadalmi-politikai hátterének, mondani­ valójuk valóságmagvának megvilágítását segíti elő a korabeli Nógrád megye társadalmi, gaz­ dasági viszonyainak felvázolásával. Jól egészíti ki ezt a tanulmányt az a néhány eredeti levél­ tári dokumentum, amely az 1870-es évek korrupt és botrányokban bővelkedő megyei közéletét mu­ tatja be. Érdekes kérdést feszeget ERDŐS ISTVÁN felmérése: hogyan él ma a nagy író emléke egy­ kori falujában, Mohorán; LEBLANC ZSOLTNÉ és BALÁZS LÁSZLÓ pedig jó öszeállítást ad a Mikszáth-hagyományok ápolásáról, illetve az évfor­ dulóval kapcsolatos ismeretterjesztő tevékenység­ ről. Hasonló célkitűzésekkel jö tt létre a második, a Madách emlékének szentelt tanulmánykötet is. Ennél ugyan már kevésbé sikerült a szerzőgárda kiszélesítése, hiszen megyén kívüli kutatót csak egyet találhatunk a kötet szerzői között és a töb­ biek, a megyebeliek is szinte teljesen azonosak a Mikszáth-kötet szerzőivel. Ez a körülmény ter­ mészetesen mit sem von le a tanulmányok érté­ kéből, csupán elgondolkoztatja az olvasót azon, vajon nincs-e a megyében más, több, irodalmat, történelmet kedvelő és értő ember, akinek mun­ kásságára ilyen és hasonló kiadványokban, de a folyóiratokban és sajtóban is számítani lehet. A kötet előszava, midőn arról szól, hogy a múzeumi 29 �szervezet a későbbiekben is folytatni kívánja a Madách-hagyományok ápolását, legyen egyúttal felhívás is, mely megmozgatja a szunnyadó erő­ ket és aktivitásra serkenti a szellemi tartalékokat. A kötet tanulmányai három témakörbe csopor­ tosíthatók. Ezek közül az elsőt, a Madách-életrajz kiegészítését szolgálja kitűnően SZABÓ BÉ­ LÁNAK a legújabb kutatásokban és eddig még nem ismert dokumentumokon alapuló tanulmá­ nya, amely a korábbiakban elterjedt Madáchképet módosítva kimutatja a nagy írónak a sza­ badságharc idején kifejtett aktív tevékenységét; részben ezt támasztja alá, részben más vonatko­ zásokban egészíti ki az életrajzot LEBLANCZ ZSOLTNÉ dokumentumválogatása, melyben az utóbbi évek levéltári feldolgozó munkája során előkerült Madách-dokumentumokat teszi közzé, melyek — ha önmagukban nem is túl jelentősek, de összességükben mégis sokat mondanak s egyben jól kapcsolódnak az 1964-ben (éppen a múzeumi füzetek 9. darabjaként) megjelent Krizsán-féle dokumentumösszeállításhoz. A másik témakör Madách írói arculatának, il­ letve munkásságának egy-egy oldalára rávilág ító tanulmányokat tartalmaz. A Nógrád megyei Madách-kutatá s egyik legserényebb budapesti művelőiének, KERÉNYI FERENC iro­ dalomtörténésznek a tanulmánya Madách világ­ nézetének néhány kérdéséről szólva elmondja, hogy szemben azokkal a nézetekkel, melyek sze­ rint Madáchnak határozott világnézete nem volt, csak különböző eszmeáramlatok ötvöződtek ben­ ne össze, igenis jól érződik felfogásában kora haladó gondolkodóinak, Feuerbachnak és hason­ lóknak szemlélete (függetlenül attól, hogy a Tragédiában bibliai forrásból indul ki), természete­ sen nem úgy, mint az ellentétes hatások erősza­ kos egymásbaforrasztása, hanem mint egy vívó­ dó ember évek során át megharcolt, alakuló, de dolgokról a lehetőségek korlátain belül minél világosabb képet adó világnézete. KISS AURÉL a lírikus Madáchról ír, megállapít­ va, hogy a versek nem egy lírikus egyéniség reflexiói, hanem a filozófus költő önkifejezési kisérletei, melyek, ha a Tragédia árnyékában sze­ rényebb helyet is foglalnak el, önálló értékük miatt mégis csak figyelmet, tiszteletet parancsoló alkotások. ERDŐS ISTVÁN a sokáig elfeledett és napjainkban reneszánszát élő Madách-dráma, a Mózes kapcsán elmondja, hogy a szerző a nagy történelmi sorsfordulók heroikus méretű vezéregyéniségeinek szükségszerűségéről szól a műben (félreérthetetlenül utalva ezzel Kossuthra), arról, hogy bár a vezér elbukott, a nép a győzelem hitével folytatja a harcot. Végül a harmadik témakör, a Madách-ha­ gyományok továbbélése jelenik meg a — meglepő módon a kötet elejére helyezett, egyébként azon­ ban kitűnő - összefoglalásában, melyben MOL­ NÁR PÁL fejti ki a milléneumi évek hangzatos, semmitmondó frázisokkal teli Madách kultuszá­ tól a napjaink tartalmas, a társadalom széles rétegeit sokoldalúan megmozgató, történetileg megalapozott Madách-kultuszá nak kifejlődéséig megtett út főbb állomásait, részletesen ismertet­ ve, hogy miként is állunk ma Nógrád megyében a nagy írónk hagyományainak ápolásával. A két kötet nyomdai kivitelezése jó, különösen a Madách-kötetről lehet ezt elmondani. A külön­ ben gondos szerkesztés talán olyan kisebb észre­ vételeket is megelőzhetett volna, mint az pl. hogy tulajdonképpen egyik kötetnek sincs, címe, va­ lamint, hogy — főként a Madách-kötetnél — a képanyag válogatása és összeállítása kissé ötlet­ szerű. Mindenesetre a kötetek témájuknál és fel­ dolgozásuk igényességénél fogva nyereségei le­ hetnek a hazai irodalomtörténetírásunknak, ha az eddiginél szervezettebb és céltudatosabb ter­ jesztéssel próbálná a múzeumi igazgatóság azo­ kat az országos érdeklődés homlokterébe á llíta ­ ni. Nem valószínű, hogy félni kellene a sze­ rénytelenség és a kellő önkritika hiányának vád­ jától és így megfosztani az ország határain be­ lül, de kívül is élő érdeklődőket attól, hogy tu­ domást szerezhessenek a két kiadványról és amennyiben igénylik, a jelenleginél könnyebben hozzá is juthassanak. S chneider M iklós 30 FIGYELŐ A dramatizált történelem Vannak történelmi alakjaink, akiknek korai és tragikus halálába még évszá­ zadok multán sem tud belenyugodni a nemzet emlékezete. Alakjuk köré legen­ dákat sző a kegyelet, ezeket kiszinezi, dramatizálja. Feltehetően minden nép történetében így van ez, a mi történel­ münkben azonban oly sok a vesztett há­ ború, levert forradalom, hogy az emlé­ kezet belesajdul. Ezzel vagy más, szub­ jektív, lélektani okokkal magyarázható, hogy mi mindig külső okokat keresünk a kudarcok, veszteségek magyarázatá­ ra? A török azért foglalta el és uralta oly sokáig az országot, mert nem segítettek sőt elgáncsoltak minket a Habsburgok; 1848-49-ben azért buktunk el, mert túl­ erővel jöttek a cári csapatok stb stb. Aki olvasott Jókai-regényeket tudja mi­ ről beszélünk . . A nemzet önismeretének egyfajta hiá­ nyáról van szó, arról a szinte menekü­ lésszerű önfelmentésről, mindent — meg­ magyarázni — akarásról, amely képes letagadni, megszépíteni és a tényeket, csakhogy ne kelljen önvizsgálatot tar­ tani. Mert valóban volt külső támadás is, — sok — túlerő is, de IV. Béla hiába szólt, jajdult, hogy ki azt az ősi kar­ dot, Mátyás örökségét mi magyarok (uraink) prédálták el szinte versengve, tobzódva. Mindez pedig Ö rsi TV-játéka nyomán lett újból téma. Megölték Zrínyi Miklóst vagy tényleg baleset történt? A vita évszázadok óta tart. Hiába a derék, szavahihető Bethlen Miklós tragikusan szép beszámolója (önéletrajzában) az esetről, hiába a korabeli dokumentumok; levelek, követi beszámolók, diplomáciai iratok. Nem akarunk hinni a tényeknek. Nem, ez a kiváló férfi, költő, hadvezér, politikus hadvezér, kardforgató férfi, ügyes vadász — nem, ő nem halhatott meg ilyen ostobán, ilyen végzetszerűen - mondogatjuk. Ilyen baleset nincs, itt az ármány dolgozott, a politikai ellenfe­ lek, a szerelmi vetélytárs! (Nádasdy) ke­ ze, akiknek útjában állt valamilyen okok miatt. S mi a derekak, bátrak, becsülete­ sek védtelenek vagyunk az ilyen ármány­ nyal szemben. Ezért volt hasznos a TV Műhely 3. adása, ahol is hivatott szak­ emberek beszélgettek a műsorvezető Szakály Ferenccel erről a témáról is. Na­ gyon rokonszenves embernek tartja Zrí­ nyi Miklóst Klaniczay Tibor, Perjés Géza, Péter Katalin is. Ügyes volt ez a kérdés a vita végén. Ám az, hogy a tudós mi­ ként vélekedik kutatása tárgyáról, nem befolyásolja a tények objektív feltárásá­ ban. Perjés Géza, a hadtörténész szemé­ vel elemezte Zrínyi pályáját. Kora egyik legnagyobb hadvezére volt, aki két megyényi területre volt visszaszorítva, nem bontakoztathatta ki stratégiai zsenia­ litását. Monteccuccoli szerencsésebb volt. Ám ezért gyűlölni Monteccuccolit? Zrínyi gyűlölhette — vetélytársa volt. Az utókornak azonban tudnia kell, mérlegel­ nie kell a korabeli európai erőviszonyo­ kat is, amelyben a Habsburg uralkodó is csak egy sakkfigura, aki nem úgy lép, ahogy akar. Determinálja Franciaország, XIV. Lajos, a török, és természetesen a magyarországi politikai helyzet is. El­ hangzott a vitában is, hogy egy politi­ kust, egy történelmi kort nem lehet eti­ kusan megitélni. Illetve lehet, de annak semmi haszna, Zrínyi nagyságából semmit se von le, ha figyelembe vesszük, hogy va­ lóságosan mekkora mozgásterülete volt. Erkölcsi, emberi nagysága éppen abban van, hogy mérlegelte is az adott ma­ gyarországi és európai helyzetet, volt esze, ereje, bátorsága, hogy építő mó­ don beleszóljon, változtatni akarjon raj­ ta. Nem drukker volt és nem kibic. De a történelmet mi már nem csinálhatjuk he­ lyette, halála okát sem változtathatjuk meg! Klaniczay professzor higgadtan bölcs magyarázatából tudjuk meg a le­ gendatermés okát. Az induló kuruc moz­ galomnak szüksége volt a mártír Zrínyi alakjára, hogy erkölcsi tőkét és morális alapot kovácsoljon belőle a laboncok ellen. Az adott történelmi pillanatban ez indokolt is lehetett. De valóban megérti Zrínyi nagyságát, a szellemét, aki a ha­ lállal manipulál? (a szónak abban az értelmében, ahogy Csoóri Sándor fejti meg a 10-es Tiszatájban írt cikkében, azaz mást mond, mint ami van?) Mit mond József Attila? Bizony be kell „vallanunk” a történelmünket, mert aki a történelmet jól tudja, a jelent csinálja jól. S ez sem könnyű dolog. Van mit ta­ nulni Zrínyitől: szívósságot, töretlen, lo­ bogó hitet, racionális számítást, ha kell, leleményességet. Perjés Géza hívta fel a figyelmet arra, hogy Zrínyi kitűnő gaz­ dasági szervező is volt! gályái, gulyái jövedelmét — a haza, a köz hasznára — , de gyarapította. Érdekes, hogy erről még a történelemtudomány is keveset tud. Miért? Mert erről nem lehet olyan pá­ tosszal beszélni? Nem itt buktak el leg­ szebb harcaink, hogy nem volt elég ló, fegyver, ruha, élelem? Zrínyi katonáinak volt. Élesszük ennek a Zrínyinek az em­ lékét is a kard és toliforgatóé mellett! Nem is veszített csatát... H. S. �Híreinkből December 15-én, a salgótarjáni Ö blösüveggyá ri Művelődési Házban bonyolítot­ ták le a Munkásfiatalok Országos Vers­ mondó Versenyének megyei elődöntőjét. Az országos döntő színhelye 1974 április 5-6-7-én Salgótarjánban lesz. Ünnepélyes keretek között avatták fel a megyeszékhelyen Vasas Károly szobrászművész bányász témájú köztéri szobrát. Az MSZMP Nógrád megyei Bizottságának székháza szomszédságában álló bronz kompozíció avatására december 22-én ke­ rült sor. Befejező nyomdai munkálataihoz érkezett a kemerovói és nógrádi költők alkotásait tartalmazó irodalmi antológia. A Corvi­ na Könyvkiadó gondozásában megjelenő kétnyelvű kötet — Találkozás címmel előreláthatóan 1974 első felében kerül az olvasók asztalára. KÉPJEGYZÉK: címoldal: Borsos Miklós: Derkovits (Salgótar­ ján, Schuyer F. út, 4. old.: Nemzetiségi együttes, 5. old.: Sal­ gótarján, Autóbuszállomás, 7. old.: Salgótarján éjjel, 12. old.: Salgótarján városközpontja, 10. old.: Patay László seccója (Salgótarján, SZMT-székház, 13 old.: Varga Imre: Városszim­ bólum, Radnóti (mindkettő Salgótarján, Tanácsköztársaság tér), 14. old.: Somogyi József: Felszabadulási emlékmű és Lessenyei Márta: Napbanéző (mindkettő Salgótarján, Tanácsköz­ társaság tér), 21. old.: Báli meghívó 1932-ből és gr. Széche­ nyi István levele „Nemes Nógrád Vármegyének” , 23. old.: Blaski János mozaikfala — részlet (Megyei Művelődési Köz­ pont üvegcsarnoka, Salgótarján), 24. old.: Czinke Ferenc: A város, 25. old.: Iványi Ödön képei, 26. old.: Taar Ferenc: Láng és tövis (a salgótarjáni bemutatóról), 29. old.: Salgótarján, városközpont, borító belső Tar István: Tanácsköztársasági em­ lékmű (Salgótarján, Tanácsköztársaság tér) és Pál Mihály: Fiú madárral (Salgótarján, Lovász József út), hátsó borító: So­ mogyi József: Felszabadulási emlékmű (Salgótarján, Tanácsköztársaság tér). �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/07f251293a08c25fb0e6fcd2b175798b.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kassai - Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/6. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/6fea5d3456e96831d612a7c1b409b4f7.pdf ca53813341739981e76909794b592894 PDF Text Text A munkásosztály politikai -ideológiai műveltségéről Az üzemi demokráciáról Szocialista brigádmozgalom • Kórházi galéria „Egy közösség szembesíti önm agát” ,,Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat” A nógrádi falvak sorsfordulói • Új könyv a demokráciáról Nógrád megye története A hiteles tragédia • Raszler Károly grafikái Társadalmunk fejlődésének egyik alapvető kérdése a szocialista demokratizmus kiteljesítése a társadalom kü­ lönböző szféráiban. A szocialista demokratizmus folya­ mat, objektív körülmények által meghatározott, nem pe­ dig szubjektiv voluntarista szándék és cél. Mindazonál­ tal az objektiv feltételek mellett, a társadalomban élő ember, a tájékozott, folyamatosan művelődő, felkészült ember nem hagyható figyelmen kívül. A szocialista demokrácia emberi magatartás, felelős­ ség és kultúra. Kultúra a legtágabb, de szűkebb érte­ lemben is. Ahogyan az ideológia „anyagi erővé” válik, ugyanúgy társadalomformáló -alakító a műveltség, a tudás. És a kultúra emberformáló tényező is. Nem lehet közömbös tehát számunkra a nép, a dolgozók — különö­ sen a munkásosztály— műveltségi szintje. Már Széchenyi emlegette a „kiművelt emberfők sokaságának” szere­ pét és jelentőségét. Méginkább így van ez szocializ­ must építő munkánk során, akkor, amikor a tudomá­ nyos-technikai forradalom reális közelségébe ért ha­ zánk. Minden eddigi időszaknál tartalmasabb ma a le­ nini jelszó: „Tanulni, tanulni, tanulni!” Tudatos társa­ dalomépítő munkánk feltétele, hogy jól ismerjük a va­ lóságot, a világot, amelyben élünk, alkotunk, és ame­ lyet megváltoztatni akarunk. IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �Szinte mérhetetlenek a feladataink, még akkor is, ha kulturforradalmat hajtottunk végre, ha egyre több anya­ gi és szellemi erőt koncentrálunk is népünk műveltségi színvonalának növelésére. E nézőpontból válik valóban alapvető társadalmi jelentőségűvé az oktatási reform, a közművelődési tevékenység felülvizsgálata, a folyama­ tos és intézményesített szakmai továbbképzés, átkép­ zés, az Olvasó népért mozgalom. Ez adja meg a fontos­ ságát a munkások műveltségét vizsgáló intézetek, kuta­ tócsoportok, a közművelődés tudományos vizsgálatát végzők tevékenységének. A szocialista demokrácia folyamatos fejlődés, gazda­ godás mind a társadalom, mind az egyén számára. A műveltségben, kultúrában szakadatlanul gyarapodó nép egyaránt tágítja az egyén és a társadalom lehető­ ségeit. A szocialista demokrácia a kultúra demokratiz­ musát is jelenti. A szocialista demokratizmus lényege, célja, hogy az emberért van. Mégis a művelődés terén újra és újra rá kell döbbenteni az egyes embert valósá­ gos érdekeire, melyek megegyeznek a társadalmi szük­ séglettel. Mégis, a kultúra, a tudás presztizsének, tár­ sadalmi értékének kérdése, mai helyzetünkben még megoldandó problémát jelent. Hiszen mennyien nem gondolják végig, a műveltséget a politikával és a gaz­ dasággal összekötő törvényszerűségeket. Pedig a kul­ túra politikai tényező és a leggazdaságosabb ,,beruházás" . Kojnok Nándor IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁ­ LYÁNAK FOLYÓIRATA Megjelenik két havonta Felelős szerkesztő Kassai-Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kere­ kes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider M iklós. Kiadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahiva­ talokban. A szerkesztőség címe: 3100. Salgótarján. Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 6111 NyV Balassagyarmat 1500+ 46 db. Fv.: Peller Gábor VII. évfolyam 5. szám Tartalom VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK 3 Kovács Ferenc: A munkásosztály politikai-ideoló­ giai műveltségéről 5 Bandur Károly: Az üzemi demokrácia néhány kér­ déséről 8 Geczkó József: Szocialista brigádmozgalom 10 Szocialista demokrácia - szocialista állam 11 Végh Károly: Falun maradt fiatalság 11 Palócz Imre emlékezete MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE 12 Czinke Ferenc: Raszler Károly kiállítása; Kórházi Galéria LÁTOGATÓBAN 14 ,,Egy közösség szembesíti önmagát” (Sulyok László) SZÉPIRODALOM 15 Oravec János: Kirándulás, biciklivel 16 Nap Fábián: Gyermekversek, felnőtteknek 17 Erdős István: Az utolsó kilométerek 18 Tamás István versei HAGYOMÁNY 19 Szabó Béla: „Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat” 20 Schram Ferenc: Karcolatok a régi nógrádi népéletéből 21 Zólyomi József: A szlovákok letelepítése Nógrád megyébe 22 A nógrádi falvak sorsfordulói. Dokumentumok. (Schneider Miklós) KÖRKÉP 24 Új könyv a demokráciáról (Bacskó Piroska) 25 Jókai Anna: Napok (Csukly László) 25 Mocsár Gábor: Gyémántper (Ratzky Rita) 26 Zám Tibor: Bács-Kiskunból jövök (Horpácsi Sándor) 27 Marosán György: Az úton végig kell menni (Molnár Pál) 28 Nógrád megye története (Schneider Miklós) 28 A hiteles Tragédia (Kojnok Nándor) 29 Képzőművészeti művek Madách Imre emlékére (B. Kiss Éva) 30 Őszi tárlat (Csongrády Béla) Címoldalon: Kerényi Jenő Lovas c. alkotása a salgótar­ jáni Szabadtéri Szoborkiállításon. A 12, 13. oldalon Raszler Károly grafikái. Az 5, 7, 21, 27, 29. oldal és a hátsó borító reprodukciói válogatás az 1973. évi salgótarjáni Szabadtéri Szoborkiállítás anyagából. Hátsó borítón id. Szabó István DÓZSA c. alkotása (részlet) �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK KOVÁCS FERENC A munkásosztály politikai-ideológiai műveltségéről További elvi-metodológiai problémák megoldását tételezi fel a munkásműveltség politikai-ideológiai tartalmának, as­ pektusának, funkciójának értelmezése. Egy egész osztály po­ litikai-ideológiai műveltségének értékeléséhez jórészt hiányoz­ nak a megbízható, tudományosan kimunkált és igazolt mód­ szerek. Másrészt a műveltség politikai-ideológiai tartalmainak, funkcióinak a „politikai-ideológiai műveltség" fogalmában va­ ló összefoglalása sem problémamentes, tekintve, hogy ko­ runkban és társadalmunkban a politikum megragadta a tö­ megeket és egyébként is valóban szinte szintézisévé, szinteti­ kus gyűjtőfogalmává kezd válni az összes társadalmi-közéleti történéseknek, cselekvéseknek, viszonylatoknak. Harmadszor, mint a műveltség egyéb elemei is, a politikai-ideológiai mű­ veltség is voltaképpen csak alkalmazása során, tettekre vált­ va, a politikai-ideológiai aktivitásban megnyilvánulva létezik. reálisan. Meg kell jegyeznünk, hogy a tudás, képesség-készség és a gyakorlati alkalmazás egysége — bár helytáll — a politikai műveltség esetében rendkívül problematikus. Igaz ugyan, hogy általában a tudás, a megismerés praktikus célú és ren­ deltetésű, az a funkciója, hogy reális célok kitűzését és el­ érését tegye lehetővé, szolgálja az értelmes cselekvést, a ra­ cionális gyakorlatot. A tudás ugyanis hatalom, amiért is a hatalmasok évezredek óta monopolizálták a tudás forrásait, legfőképpen a szabad időt és a rendszeres, tehát a leghaté­ konyabb tudás fő közvetítőjét, az iskolát, az oktatást. A szocialista hatalom egyik első és fő teendője volt hazánk­ ban is a megdöntött uralkodó osztályok művelődési monopó­ liumának megszüntetése, a kultúra demokratizálása. Sok jel arra vall, hogy az e téren elért, valóban történelmi jelentő­ ségű eredmények ellenére sem jutottak el odáig, hogy a funkcionális műveltség-felfogás szűk határait az egész mun­ kásosztály számára is elvben kitágítsuk egészen az un. „ö n­ célú művelődés” létjogosultságának elismeréséig és intéz­ ményes támogatásáig. Közgondolkodásunkban kisért máig is az a nézet, amelyet 1904-ben így fogalmaztak meg: „Az ipa­ rosiskolának kétségtelenül egyik feladata: a leendő iparos­ nak értelmi kiképzése. És mi célja az értelmi kiképzésnek? Világért sem az, hogy az iparostanonc fejét tele tömjük fö­ lösleges ismeretekkel; az sem, hogy az értelmi fejlesztéssel kivegyük és magasabbra emeljük őt, mint amennyire hivatá­ sának köre megengedi... ” A munkásosztály zömének művelt­ sége és művelődési lehetőségei még ma is jórészt szűken szakmaiak, illetve nagyrészt időtöltés-szórakozás jellegűek. Tudjuk persze, hogy a korszerű szakmai képzettség és kép­ zés dolgában sem értük még utól saját lehetőségeinket, s hogy a szakember közvetlenebbül termelőerő, mint a művelt ember. Az ember, a munkásember azonban nálunk nemcsak termelőerő, munkaerő, hanem a társadalmasított termelőesz­ közök tulajdonosa, a közélet alanya, a szocialista hatalom birtokosa is. A munkásosztály a szocialista társadalomban megőrzi termelő funkcióját, de ugyanakkor nélkülözhetetlen Politikai-ideológiai funkciót lát el: a társadalom vezető osz­ tálya. Ebben a minőségben is szüksége és joga van arra, hogy társadalmilag — államilag szervezett és finanszírozott keretek és formák között korszerű műveltségre tehessen szert. További nehézséget jelent a funkcionális műveltségfelfogás * részlet a szerző tanulm ányából (Társ. Tud. Közl. 1972) alkalmazása, a munkásosztály politikai műveltségének értéke­ lése azért, mert egyrészt az ismeretek megszerzése, a képessé­ gek és készségek kialakítása- kialakulása, s méginkább ezek gyakorlati alkalmazása (az aktivitás) döntő mértékben a ki­ alakult társadalmi viszonyok függvénye, a társadalom egész struktúrája által determinált, s ennek csak egyik — bár alap­ vető — komponense a munkásosztály. Másrészt az ismeretek mennyisége és minősége (igazsága, színvonala, rendszerezett­ sége stb.) csakúgy, mint a képességek és készségek színvona­ la, foka egy osztály esetében igen nehezen becsülhető meg, s leginkább bizonyos iskolázottsági olvasottsági stb. adatok­ kal jellemezhető, de végül is az aktivitás fokán és eredmé­ nyességén mérhető le. Ez pedig különösen a politikai aktivi­ tás esetében, nemcsak és nem elsősorban a benne megnyil­ vánuló műveltség-elemek hatása alatt alakul, hanem sokkal inkább az aktiv alany (egyén, csoport, osztály) társadalmi helyzetének és környezetének hatása alatt. Végül messzeme­ nően függ a konkrét történelmi szituációtól is, mindenesetre nagyobb mértékben, mint a birtokolt ismeretektől, elsajátított készségektől. Az ismeretek mennyisége és minősége tehát konkrétan nem oly mértékben determináns faktora a műveltségnek, mint általában. Erre utal az a hétköznapi tapasztalat is, hogy a szükséges (szintű, rendezettségű) ismeret gyakran „menetköz­ ben", munka közben is elsajátítható, hiánya pótolható, s ugyanakkor a „fejben lévő" tudás is „parlagon heverhet", ha nem kap tért az alkalmazásra. Külön figyelmet érdemel a politikai-ideológiai műveltség „avulásának" problémája. Ezt a kifejezést ugyancsak a szak­ mai műveltségre szoktuk alkalmazni, s csak újabban a tudo­ mányos-technikai fejlődés gyorsabb ütemével járó szakmai to­ vábbképzés, átképzés szükségességének felismerése alapján. Véleményünk szerint azonban tanulságos analógia vonható meg e tekintetben is a munkásosztály szakmai és politikai­ ideológiai műveltsége között (mindkét esetben figyelembevéve mind az ismereteket mind a képességeket- készségeket, s ezek gyakorlati alkalmazásait). Viszonylag lassú fejlődés ese­ tén sem a szakmai, sem a politikai-ideológiai műveltség avu­ lása nem okoz társadalmi méretű problémát, az egyének úgyahogy „megélnek” ifjúkorukban szerzett ismereteikből, kifej­ lesztett- elsajátított képességeikből, készségeikből, s ezek gya­ korlati alkalmazása, használata során szinte észrevétlenül tör­ ténő továbbfejlesztéséből. Mindkét műveltségfajta állandó elemei vannak túlsúlyban változó elemeikkel, tartalmaikkal szemben. Viszonylagos gyors és gyorsuló fejlődés esetén azon­ ban a helyzet megváltozik, társadalmi problémává válik az egyének műveltségének továbbfejlesztése, mert sem a társa­ dalom „nem él meg" az ifjúkori képzés során szerzett-átadott műveltségből, sem az egyének nem képesek megfelelni a fo­ kozódó társadalmi követelményeknek, hiszen az egyén művelt­ sége nemcsak társadalmi produktum, hanem a társadalmi fej­ lődés faktora is. Megváltozik a műveltség állandó és változó elemeinek társadalmilag szükséges aránya, s ez nehéz hely­ zetbe hozza mind a társadalmat, mind az egyént. A szakmai műveltség esetében az állandó és változó elemek társadal­ milag szükséges arányának megváltozását a tudományostechnikai-technológiai és közgazdasági környezet, feltételek megváltozása, vagy a változás lehetősége és társadalmi szük­ ségessége okozza, tehát olyan társadalmi érdek, amellyel az egyén érdeke ellentmondásos egységben van. A politikai-ide­ ológiai műveltség esetében a politikai-ideológiai környezet megváltozása vagy megváltoztatásának lehetősége és társa­ dalmi szükségessége, a politikai-ideológiai tevékenység ered­ ményei és kudarcai, a politikai konfliktusok jellegének s meg­ oldásuk módjának, kezelésük stílusának változásai az ok, te- 3 �hát ismét csak olyan társadalmi (osztály-) érdek, amellyel az egyén érdeke ellentmondásos egységben van. A szakmai műveltség esetében (a munkásosztályról szólva) az állandó és változó elemek arányának megváltoztatása tar­ talmilag azzal a következménnyel jár, hogy ez a műveltség rugalmasabbá, a változó körülményekhez és követelmények­ hez könnyebben alkalmazhatóvá válik, nem áll ellent veszé­ lyes mértékben a politikai fejlődés szükségleteinek, a korábbi politikai tevékenység eredményeiből (vagy kudarcaiból) szük­ ségképpen levonandó konzekvenciák érvényesítésének, új stí­ lus, új orientáció kialakításának. Az analógia a munkásosztály politikai-ideológiai és szak­ mai műveltségének változása között, továbbá fennáll a te­ kintetben is, hogy mindkét esetben élenjárnak, élen kell já r­ mok ebben a munkásosztály vezető politikai centrumainak és vezetéssel megbízott — gyakran tudományosan képzett — ká­ dereinek, amelyeknek és akiknek kötelességük az új helyzetet, az új szükségleteket és lehetőségeket idejében felismerni, új elhatározásra jutni, s a gyakorlati konzekvenciák érvényesíté­ sét megszervezni. Az analógia, végül fennáll a tekintetben is, hogy a „továbbképzés” mindkét esetben „fentről-lefelé” törté­ nik, az átértelmezés, az orientáció, az új stílus, új módszerek, új szervezési módok tekintetében „fent” , majd „középszinten” s csak végül a tömegek szintjén jön létre az egyetértés, illet­ ve megy végbe az elsajátítás, az új ismeretek megszerzése, az új képességek, készségek kialakítása, s ezek felhasználása. Sajnos, az analógia tovább nem folytatható, pedig egyé­ nileg is, társadalmilag is sok előnnyel járna, ha - a dolog természetéből adódó keretek között — jobban figyelembe ven­ nénk mindkét művelődési szférában a második szféra ta ­ pasztalatait, szükségleteit, módszereit, képzési, továbbképzési formáit. A szocialista fejlődés ugyanis azt tételezi fel, hogy a mun­ kásosztály — tulajdonosi és uralkodó osztállyá válásából kö­ vetkező — politikai-ideológiai (vezető, irányító, hangadó, pél­ damutató stb.) funkcióit ne csak állami és nem — állami osz­ tályszervezeteinek apparátusa, választott vezetői útján, hanem egyre inkább és fokozódó mértékben saját napi politikai-ide­ ológiai aktivitása útján is gyakorolja. S ezen a ponton már lényegesen eltérő módon itéli meg a közvélemény is, az egyén is a kétféle műveltség szükségessé­ gét, társadalmi és egyéni hasznosságát, s ezért megszervezé­ sére és továbbfejlesztésére fordítandó energiák befektetését. A szakképzettség (valamilyen szintjének) megszerzését ma már az osztály közvéleménye is, az egyén is szükségesnek tart­ ja, s az osztály fiatalabb nemzedékei elismerik a szakképzett­ ség szintentartásának, továbbfejlesztésének, a szakmai tovább­ képzésnek szükségességét is. Erről a népgazdaság érdeke, s újabban a vállalati érdek is „gondoskodik” , még akkor is, ha egyelőre az egyén érdekeltsége a szakmai képzettség meg­ szerzésében és a szakmai továbbképzésben nincs is arányban az egyéni ráfordításokkal. A Minisztertanács 1971 áprilisában határozott arról, hogy vállalati befizetésekből központi alapot kell képezni a szakmai képzés és továbbképzés finanszírozá­ sára, s 1972-től megkezdődött a szakmunkások szervezett to­ vábbképzése. A munkás a szakképzettség valamilyen fajtájá­ nak és fokának elsajátításával válik képessé az osztály ter­ melő funkciójának társadalmilag megbecsült fokon történő teljesítésére, ami kifejezésre jut (ma még nem eléggé) az ará­ nyosan magasabb egyéni jövedelmekben is. A politikai-ideológiai műveltség, noha a munkásosztály má­ sik alapvető társadalmi funkciójához, a politikai-ideológiai funkció teljesítéséhez „magasabb szinten” ugyanúgy nélkülöz­ hetetlen, mint a szakképzettség a termelő funkció teljesítésé­ hez, sem társadalmi, sem egyéni törekvésekben nem kapja meg ma még azt a megbecsülést, ami megilletné. Igaz, az általános műveltség és ezen belül a politikai-ideológiai mű­ veltség népgazdasági vagy egyéni „hozama” nem számítható, ha csak nem kezeljük külön szakma gyanánt; az azonban, hogy nem számítható, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincs, vagy elhanyagolható. A helyzet azonban az, hogy e tekintetben a tőkés társadalomtól örökölt feltételek és szemléletek marad­ ványai erős hatással vannak még gondolkodásunkra: csak azok­ 4 tól követeljük meg (és azok számára biztosítjuk a feltételeit) a politikai-ideológiai műveltséget „szakmunkás” , vagy „techni­ kus" színvonalon, akik politikai-ideológiai tevékenységgel szakma gyanánt, valamilyen vezető funkcióban foglalkoznak, míg a munkásosztály tömegei e tekintetben tulajdonképpen csak segédmunkások, s csak igen kis részük éri el a „betaní­ tott munkás" — szintet. Más kérdés, hogy ez a helyzet törté­ nelmileg alakult ki, s alapvető akadálya a tömeges politikai­ ideológiai művelődésnek a nehéz fizikai munkák tömegessége és az általános műveltségi bázis szűkös volta (a fizikai mun­ kások közel 50 % -a nem végezte el a 8 általános iskolát). Ahhoz azonban, hogy magasabb színvonalon folytathassuk a szocializmus építését, ahogyan a párt X. kongresszusa elhatá­ rozta, nemcsak a termelő-szakmai tevékenységek magasabb színvonala, termelékenysége szükséges, hanem a politikai­ ideológiai aktivitásé, a szocialista demokratizmusé is. Igaz ugyan, hogy a szakmai képzésnek és továbbképzésnek, akár iskolarendszerben folyik, akár tanfolyamformában, része bizonyos „közismereti” , politikai-ideológiai anyag is. Ez azon­ ban — eltekintve talán a szakközépiskolától és ennél maga­ sabb fokú szakmai képzéstől — rendkívül kevés, minimális is­ meretanyag elsajátítását jelenti, szinte csak terminológiai szin­ ten, s így újratermeli a kétféle képzettség szintjének két-három fokú különbségét. (A szakmunkás politikai-ideológiai értelem­ ben legfeljebb csak „segédmunkás” képzést kap, a mérnök talán „szakmunkás” szintűt.) Így igen nagy feladat hárul a politikai szervezetek tagsága körében szervezetten folyó politikai-ideológiai oktatásra a munkástömegek politikai-ideológiai műveltségének megalapo­ zásában és továbbfejlesztésében. Itt most csak azt emeljük ki, hogy a politikai-ideológiai műveltség „avulása” természetesen - masszív társadalmi érdekből — azzal jár, hogy időnkénti „á t­ képzésekre” van szükség, amelyek során olykor aránytalanul nagy energiát vagyunk kénytelenek befektetni, hogy elérjük a politikai-ideológiai műveltség és aktivitás szükséges „áthan­ golását” „átértékelését” . Az ilyen „átképzések" alapja termé­ szetesen, a politikai-ideológiai helyzet objektív megváltozása (ill. ilyen változás megérett társadalmi szükséglete) csak má­ sodsorban tudható be annak, hogy a párt nem mindig képes zökkenőmentesen biztosítani a távlati célok és az aktuális fe­ ladatok összhangját, a stratégia és a taktika egységét. Az „átképzés” , a szakmai képzettség megújítása, megvál­ tozása esetén is elég keserves dolog, nagy egyéni és társa­ dalmi ráfordításokkal jár (gondoljunk a parasztból munkássá válás nehézségeire, időtartamára, vagy a szénbányászat egy részének visszafejlesztésével járó átképzési, elhelyezkedési problémákra). A politikai-ideológiai műveltség és aktivitás vál­ tozó elemeinek „cseréje” az alapelemek áthangolása, átépíté­ se, - sejtésünk szerint — messze meghaladja a szakmai átkép­ zés gyötrelmeit, ráfordításait, s persze eredményeit is. Ez azzal magyarázható, hogy a politikai-ideológiai művelt­ ség specifikuma a személyes elkötelezettség tudatos vállalása, s ez messzemenően igénybe veszi a személyiség egész struktú­ ráját, kölcsönhatásban csoport- és társadalom-pszichológiai tényezőkkel is. Az 1945— 1970 közötti negyedszázadban több ízben került sor ilyen, csaknem, vagy éppenséggel átfogó politikai-ideológiai „átképzésre” hazánkban. Ezek többnyire egybeestek a politikai-ideológiai helyzet (beleértve a nemzetközi vonáso­ kat is) objektív változásaival, nem kis mértékben azonban a politikai-ideológiai orientáció hibáival magyarázhatók. Alapvető tartalmát tekintve szocialista politikai-ideológiai műveltségünk megőrizte folytonosságát ezekben a változások­ ban, de a szituációk változásai konkrét értelmezésbeli különb­ ségeket eredményeztek ebben az alapvető tartalomban is. Ezért olykor úgy tűnhet, hogy a szereplők valami gyökeres sza­ kítás vagy újítás tudatában vitték végbe cselekvéseiket, a ké­ sőbbi vizsgálat azonban éppúgy kimutatja a folytonosságot is, mint a szakaszosságot a munkásosztály politikai-ideológiai műveltségének tartalmi változásaiban. Fel kell tételeznünk azonban, hogy a mai magyar munkásosztály politikai-ideoló­ giai műveltségére nemcsak az alapvető, a folytonosságot, a szocialista jelleget adó értékek a jellemzők, hanem valami igen �bonyolult és tanulmányozásra érdemes eloszlásban az egyes történelmi szituációk változó, konkrét és átmeneti tartalmai is, amelyek egy-egy réteg, vagy egy-egy személy számára — a szituációk mély átélése következtében — fontosabbaknak, alapvetőbbeknek tűnnek, mint az elméletileg kimutatható, va­ lóban alapvető, folytonosságot, a szocialista jelleget adó ér­ tékek. A tömegek, elsősorban a munkásosztály politikai-ideológiai műveltségének „karbantartása” , rendszeres felújítása és ma­ gasabb szintre emelése folytonos gondoskodást kíván. Ez ter­ mészetesen azon múlik elsősorban, hogy a szocialista állam és a párt politikája mennyire képes megvalósítani a taktika és a stratégia egységét, a mai feladatok és a távlati célok össz­ hangját. ban dur káro ly Az üzemi demokrácia néhány kérdéséről I. Társadalmi, politikai és gazdasági életünk, ezen belül gaz­ daságirányítási rendszerünk fejlődésével mindinkább kitelje­ sedik az üzemi demokrácia. Ez azonban nem egyszerűen csak velejárója ennek a fejlődésnek, hanem szükségszerű követel­ ménye, feltétele is. Szocialista gazdaságunk színvonalának további emelése, a dolgozók életkörülményeinek, életszínvonalának és munkafel­ tételeinek további megalapozott és rendszeres fejlesztése fel­ tételezi a dolgozók széles tömegeinek, mindenekelőtt munkásosztályunknak cselekvő aktivitását, szocialista öntudatának, fe­ lelősségérzetének növekedését. Az üzemi demokrácia növekvő követelményeinek kielégítése jelentős mértékben hozzájárul a társadalmi építés feladatainak megértéséhez, a társadalmi tu­ datosság fejlesztéséhez, a gondolkodásnak, az emberi maga­ tartásnak és cselekvőkészségnek az előttünk álló feladatok szintjére való felemeléséhez. Az üzemi demokrácia a legalapvetőbb emberi tevékenység, a termelés területén érvényesül. Az építőmunka hatékonysá­ gának — a műszaki fejlesztésen kívül — a dolgozók tudatos tevékenysége, kezdeményezése, alkotó készségének kibonta­ koztatása a legfőbb tényezője. Mindez csak a dolgozók öntu­ datán, önkéntességén alapulhat, és demokratikus úton, mint a dolgozók akaratának és törekvéseinek kifejeződése érvénye­ sülhet. Samu Katalin: MACKÓ mondások megoldásának az érdekeltek és a társadalom szá­ mára is legalkalmasabb, kollektív eszközét. II. A gazdasági mechanizmus reformjával az üzemi demokra­ tizmus fejlődésének lehetősége és feltételei megváltoztak, alapvetően megjavultak. Mai gazdaságirányítási rendszerünk az állami vállalatoknál levő termelési eszközök felhasználásá­ ban lényeges változást hozott. Az állam a termelőeszközök közvetlen irányítását a vállalatokra ruházta. A megtermelt és realizált tiszta jövedelem jelentős része a vállalatoknál marad, amellyel önállóan gazdálkodnak. A dolgozók tulajdonosi jo ­ gaikkal, személyesen és közvetlenül, a korábbinál jobban él­ hetnek. Egyúttal a dolgozók munkavállalói jogai is növeked­ tek, amelyeket a szakszervezet mint képviseleti szerv érvénye­ sít elsősorban. A vállalati önállóság és a döntési szabadság erőteljes fe j­ lődése fokozta az igényt a döntések jó előkészítése iránt. Nagymértékben kibővül a dolgozók részvételének lehetősége a döntésekben. A nagyobb hatáskör egyúttal az üzemi demok­ rácia fejlődésének objektív alapja is. Olyan kérdések eldön­ tése került a vállalatokhoz, amelyeket a dolgozó kollektíva, vagy annak egy-egy csoportja jól ismer, így bele is tud szólni, még akkor is, ha az optimális megoldás módját nem tudja pontosan meghatározni. A vállalatok gazdasági önállósága nemcsak a demokratiz­ mus nagyobb lehetőségét nyújtja, hanem egyszersmind meg is Az üzemi demokrácia gyakorlói elsősorban is a hatalmon követeli a demokratizmus fejlesztését. A jó döntés egyrészt fel­ levő osztály, a munkásosztály tagjai. Ezért beleszólásuk az tételezi a vállalaton belül meglevő érdekellentétek egyezteté­ ügyekbe, részvételük a szocialista tulajdonban levő vállalatok sét és csökkentését. Az érdekellentétek egy részét éppen vezetésében és ellenőrzésében egyaránt politikai igény, és a demokrácia érvényesülése tárja fel. Az egyéni munkavállalói szükségszerű mind az állam, mind az osztály részéről. érdek — a bérek, a nyereség, a prémium, a munkakörülmények, Az üzemi demokráciának nagy jelentősége van a dolgozók a szakmai különbözőségek, a béren kívüli juttatások — és a kommunista nevelése, tudatuk fejlesztése szempontjából is. A vállalati érdek közti eltérések, ellentétek jobban felismerhetők, dolgozók aktív idejük és tevékenységük nagyobb részét munka­ amelyek esetleg feltáratlanok maradnának a dolgozók vélemé­ helyükön töltik. Gondolkodásuk, magatartásuk alakításának nyének meghallgatása nélkül. Másrészt a döntést optimális legfőbb tényezője a munka és a munkával kapcsolatban szer­ eredménnyel kell végrehajtani, a végrehajtók pedig a dol­ zett sokféle élmény. Ugyanakkor a munkahely társadalmi kö­ gozók. Mindez jobban biztosítja a tömegellenőrzés feltételeit is. A zösség is, illetve azzá formálható, s amely a dolgozó ember nevelésének igen hatékony eszköze. A szocialista építés napi demokratikus tömegellenőrzés a munka és a gazdálkodás 9yakorlatában és távlatában az üzemi demokrácia intézmé­ hatásfokát növeli, tehát nélkülözhetetlen a szocialista veze­ nye a legfőbb eszköz arra, hogy a dolgozók legalapvetőbb tésben. A jogszabályok kifejezik azt a társadalmi felismerést, társadalmi tevékenységükkel, a munkával összefüggésben hogy az üzemi demokrácia fejlesztése szükségszerű és az alakítsák emberi kapcsolataikat és munkafeltételeiket, hogy — állami törvényesség erejével is garantálva van. Törvények és dolgozó társaikkal közösséget alkotva — kollektív hatást gya­ rendeletek kötelezően írják elő az állami vállalatok vezetőinek ezzel kapcsolatos feladatait. Meghatározzák milyen termé­ koroljanak saját létfeltételeikre. szetű döntések előtt kötelesek meghallgatni és figyelembe ven­ Az üzemi demokrácia jelentőségét hangsúlyozni kell úgy is, ni a dolgozók véleményét, mely kérdésekben hozzanak közö­ mint a munkavégzéssel összefüggésben jelentkező egyéni és sen, egyetértésben döntést, és melyek azok a területek, ahol csoportérdekek kifejezésre juttatásának, a társadalmi érdekkel a döntési jog a dolgozó kollektívát, illetve annak képviseleti történő egyeztetésének és az érdekek között jelentkező ellent- szervét, a szakszervezetet illeti meg. 5 �A szocialista brigádmozgalmat az üzem dolgozói is saját­ juknak tekintik. Brigádtagok és brigádon kívüliek figyelemmel kisérik a mozgalom eredményeit, — sikereket és gondokat egy­ aránt. A mozgalom létjogosultságát és vonzó erejét bizonyít­ ja, hogy a megkérdezett 146 nem brigádtag egybehangzóan helyes kezdeményezésnek tekinti a szocialista munkaverseny­ nek ezt a módját. A 146-ból 133-nak az a véleménye, hogy a szocialista brigádmozgalom betölti azt a feladatát, hogy a munkásosztály leghaladóbb tagjait tömörítse magában. A megkérdezettek nagy többsége szerint különösen a munká­ sok közötti kollektiv szellem erősítésében érezteti hatását. ugyancsak igen figyelemreméltó, hogy a nagy többség (121 fő) szerint a brigádtagok alakítják a munkásközvéleményt, á l­ lásfoglalásaik segítik a politikai tisztánlátást és cselekvést. Életképességének fokozása, vonzó erejének növelése csak akkor lehetséges, ha a jövőben még jobban látszik az a kü­ lönbség, aminek a szocialista és a munkabrigádok között meg kell lennie. Abban, hogy a vállalatnál egyik-másik szocialis­ ta címet elnyert kollektiva tevékenysége sokszor éppen csak meghaladja, vagy eléri a kiválóan tevékenykedő munkabrigá­ dok eredményeit, nemcsak ők a hibásak, hanem az a szem­ lélet is, amely leszállítja a követelményeket, objektiv akadály­ ként fogadja el a különböző mulasztásokat, ezáltal devalvál­ ja a mozgalom társadalmi értékét. A szocialista brigádmozgalom hármas célkitűzésének min­ den tagja azonos értéket kell, hogy képezzen. Az üzem szocilista brigádjainak tagjai az évek során számos tanújelét ad­ ták annak, hogy nemcsak dolgozni tudnak, hanem az élet más területein is új magatartás alapjait alakítják ki. 1971-ben például 1731 fő vett részt politikai oktatásban. Szakmai kép­ zésben 1257 fő részesült. A szocialista brigádok életének je ­ lentős vonása a szocialista humánum. Ezt bizonyítják a szo­ lidaritási, illetve a szociális segítségnyújtás terén elért ered­ ményeik. A női brigádok például 46 db. vietnámi takarót ké­ szítettek. Segítették az óvoda és a gyártelepen lakó idős nyugdíjasok lakásának karbantartását. A TV akció, az árvízkárosultak megsegítése, ingyenes véradás, a vietnami műsza­ kok kezdeményezése, az 1971-ben teljesített 23312 társadal­ mi munkaóra ennek az életformát és magatartást átalakító tö­ rekvésnek csak egy-egy példája. Ezek azok az ismérvei a szocialista brigádmozgalomnak, amelyről Lenin a következőket írja: ,, . . . széles méretekben szervezett ingyenes munka formájában valami egészen új jön létre és van alakulóban, ami homlokegyenest ellenkezik min­ den régi kapitalista szabállyal és magasabb rendű, mint a kapitalizmust legyőző társadalom.” Az elért eredmények mellett azonban a mozgalom továbra is számos komoly problémával küzd. Kirajzolódott az utób­ bi években néhány veszélyes tendencia, amiért nem csupán a mozgalom tagjait, hanem a mozgalom irányításával fog­ lalkozó szerveket is felelősség illet. 1968-ig a mozgalom erőssége volt a munkafegyelem szi­ lárdításában elért eredmény. Az utóbbi években viszont a munkafegyelem romlása tapasztalható az üzem életében. 1970-ben például igazolatlan hiányzásból 2232 munkanap ki­ esése volt a gyárnak. 1971-ben már 3057 munkanap. Az emel­ kedés nemcsak vállalati-, de sajnos jó néhány szocialista brigádnál is kimutatható. A problémát nem oldja meg az, amit a hideghengermű szocialista brigádja tett, hogy kizárták az igazolatlanul hiányzó brigádtagot, összeredményük javítá­ sáért. A gondok közé tartozik a még mindig nagymérvű munka­ erővándorlás, amely a törzsgárdára, a szocialista brigádok­ ra is kiterjed. A szalagedző ,,Komarov" szocialista brigád többszörösen kitüntetett, a 40 fő tagjából 7 fő távozott 1971ben. A brigádok számának és taglétszámának növekedése: A mozgalom sajátos problémája, hogy amennyire örvendetes, annyira figyelmeztető a fizikai dolgozók számának csökkené­ se. 1968-ban a 125 szocialista brigádnak 1935 fizikai dolgo­ zó tagja volt, 1972-ban pedig a 141 brigádban 1752-re csök­ kent a számuk. 6 A mozgalom ,,felhígulása” a vállalaton belül is jelentkezzik. 1967-ben az üzem területén még 32 munkabrigád tevé­ kenykedett. Számuk 1971-re 3-ra zsugorodott. Nem jó dolog, hogy a szocialista brigádmozgalom nagy népszerűsége és társadalmi rangja miatt helytelenül értelmezett vállalati presz­ t izsből elvi engedmények árán is gyarapítják a „szocialista” címmel felruházott brigádok számat. A gondok között szükségesnek tartom annak említését is, hogy a funkcionáló brigádok nagyobb hányada zárt közös­ séget képez. Félnek az új tagok fogadásától, nem vállalnak rizikót. Pedig - például a fiatal pályakezdők fogadásával elősegíthetnék beilleszkedésüket a munkába, a szakma meg­ szerettetését és megbecsülését, valamint a munkahelyhez, vállalathoz való ragaszkodást. Az üzem kollektivája előtt álló feladatok megoldásában a szocialista brigádok mozgósító szerepe a meghatározó, de a szocialista emberi viszonyok és a közösségi magatartás fe j­ lesztése sok esetben még brigádon belül sem elfogadható. Az előbbihez szervesen kapcsolódik a második követelmény, a tanulásnál, a kulturálkodásnál jelentkező nagyobb igény. Ahogy telnek az évek, a vizsgált brigádok többségénél úgy zsugorodtak össze az ezzel kapcsolatos előírások. Például Oravecz László 23 fős szocialista brigádjának 1972-ben az ezirányú vállalása a következő: „6. a) A TIT rendezésében tartott előadásokon a brigád minden tagja részt vesz. b) Politikailag képezzük magunkat.” A gyártóeszköz gazdálkodás „Április 4.” műszaki szocialista brigádnaplójában is csupán ennyi olvasható: „6. pont: Általános politikai és szakmai műveltségünk növelésére a következő vállalásokat tesszük: a) Párt, szakszervezet és KISz szemináriumok kü­ lönböző fokozatain 14 fő vesz részt. b) Négy előadásból álló közigazgatási ismeretek tanfolyamán kollektiven részt veszünk. c) Négy politikai tájékoztatót tartunk időszerű kér­ désekről." A brigádnaplókban általában a 6. pont tartalmazza a to ­ vábbképzésre vonatkozó vállalásokat, amiből arra lehet kö­ vetkeztetni, hogy az éves programok üzemi tervjavaslatok alapján készülnek. A gond az, hogy ezekből a javaslatokból vállalási séma lesz és hamis útra vezet. Hiszen az egyes bri­ gádtag személyiségétől — érdeklődési körétől, képességeitől, törekvéseitől — idegen kulturális vállalások, a valóságos életformától távol álló „szocialista” életkövetelmények csak formalitásokat eredményezhetnek. Felmérések során a brigádtagoknak mintegy fele maga is elismerte, hogy hasonló vállalásaik többé-kevésbé formáli­ sak. Megerősíti ezt a feldolgozott anyag azon része is, amely­ ből kiderül, hogy a brigádtagok többsége távol marad a kö­ zös programoktól. Aránylag egyöntetű a jelenlét a társadal­ mi munkában, a brigádtársak segítésében. Vonzó a poharazgatás is, szórakozóhelyeken. A szocialista módon élni elv is alaposabb vizsgálódást igényelne a mozgalmat irányító szervek részéről. Ami az üze­ men belüli együttélést illeti, e tekintetben úgy érzem nincs kü­ lönösebb probléma, bár egyik-másik brigádtag esetenként megfeledkezik ezirányú önként vállalt kötelezettségéről. A brigádtagok többségét nagyfokú önfegyelem és öntudat jellemzi. Arra a kérdésre viszont, hogy vajon odahaza a családban is azokat az emberi erényeket csillogtatják-e a brigádtagok, amelyeket az üzemben, nem sikerült választ kapnom. Ez a kérdés nem a bizalmatlanságból, hanem a tökéletesebbre való törekvés igényéből fakad. Olyan formát kialakítani, amely e tekintetben is segít a mércét magasabbra állítani a mozgalom közeli feladatai közé tartozik. A szocialista brigádmozgalomban tehát még sok a gond és probléma, de a vizsgálódás során megerősödött bennem az a tudat, hogy a mozgalomban tevékenykedők többsége hajlandó az egyre növekvő követelményekhez igazítani lépé­ seit, mert igényesebben, szebben és kulturáltabban akarnak élni. �szakszervezetek iskolaszerepének lényege az, hogy neveljék, hárul a KISz vállalati, üzemi intézményi szerveire is. A szoci­ bátorítsák a dolgozókat a véleménynyilvánításra, a résztvál- alista demokrácia kiszélesítésének, fejlesztésének kedvező fel­ lalásra, a beleszólásra, a bírálatra, a szóban forgó kérdé­ tételei sürgetően vetik fel a dolgozók egyre szélesebb töme­ geivel együtt az ifjúság aktiv részvételének szükségességét is sek megvitatására. A szakszervezetek akkor teljesítik az üzemi demokrácia fe j­ a társadalmi- politikai életben. E munka feltételei részint az lesztésében rájuk háruló feladataikat, ha a dolgozók felis­ ifjúság mozgósítását a társadalmi-gazdasági célok végrehaj­ merik az egyéni, a vállalati és a népgazdasági érdek közötti tására, részint az üzemi demokrácia kibővült, új lehetőségei összefüggést; ha felismerik megváltozott szerepüket a terme­ között az ifjúság jogainak, érdekeinek védelmét. lésben; ha élnek mindazokkal a jogokkal, lehetőségekkel, A munkásfiatalok az üzemi kollektivák teljes jogú tagjai. A KISz feladata, hogy megértesse a fiatalokkal, mi az üzemi amelyekről már korábban szó volt. A szakszervezetek tudatformáló szerepe arra irányul, hogy demokrácia szerepe, mi a joguk, lehetőségük a részvételre, a a közösen kialakított célokat és feladatokat a dolgozók el­ beleszólásra. Véleményükkel, javaslataikkal, érdekeik kifejté­ fogadják, és a végrehajtásában a társadalmi aktivitás igé­ sével, bírálatukkal, ötleteikkel segítik a fiatalok is a döntések nyével vegyenek részt. A végrehajtásra történő nevelés, moz­ elhatározások kialakítását. Az üzemi kollektíva fontos fóru­ gósítás kifejezésre jut a szocialista munkaversenyben, a szo­ main ugyanúgy részt vesznek a közügyekben, mint a felnőt­ cialista brigádmozgalomban, az újítómozgalomban, és min­ tek. Emellett jogaik, sajátos érdekeik érvényesítéséhez más fó ­ den olyan tevékenységben, amely a termelés és az üzem gond­ rumokkal is rendelkeznek. jainak megoldását segíti elő. Az üzemi demokratizmusra áttételesen kihat a KISz belső A szakszervezetek a demokratizmus iskoláinak a szerepét demokratizmusának fejlettsége vagy éppen hiányossága. A akkor töltik be, ha minden dolgozó számára biztosítják az KISz taggyűlése nem közvetlenül az üzemi demokrácia fóru­ üzemi demokratizmus gyakorlásának lehetőségét. Különösen ma, hanem a KISz demokratizmusát fejezi ki. A KISz taggyű­ fontos, hogy az ifjúság és a nők körében megkülönböztetett lés - mint az alapszervezet legfőbb szerve - biztosítja a fi­ nevelő tevékenységet fejtsenek ki, hogy ők is éljenek a de­ atalok közvetlen részvételét az őket érintő döntések meghoza­ mokratizmus lehetőségeivel. talában. Az üzemi demokrácia összefügg a szakszervezetek érdekA szocializmus teljes felépítésének szakaszában fokozott kö­ képviseleti és érdekvédelmi szerepével. Miután a dolgozók vetelmény a dolgozó tömegek aktív részvétele. Ezt szolgálja az nemcsak tulajdonosok, hanem munkavállalók is, ez utóbbi üzemi demokrácia fejlesztése is, amelynek ez az írás csak né­ minőségükben a napi és anyagi érdekek nagy szerepet já t­ hány vonatkozását érintette. szanak. Az üzemi demokrácia lehetőséget ad arra, hogy a Befejezésül hangsúlyozni kell, hogy az üzemi demokráciát munkavállalói érdekeket az üzemi demokrácia fórumain a folyamatként kell felfognunk, olyannak, amely állandóan dolgozók közvetlenül is érvényesítsék. mozgásban van, fejlődik, szélesedik, amelynek érdemi kibon­ A szakszervezetnek a vállalat gazdálkodásával összefüggő takozása társadalmi és gazdasági helyzetünk fejlődésének tevékenysége is alapvetően a dolgozók érdekvédelmét szol­ függvénye. gálja. A szakszervezeti bizottság (SzB), vagy a vállalati szakszervezeti tanács (vszt) évenként véleményezi a vállalat tervét. Ez a véleményezés a dolgozók nevében és érdekében lehető­ séget ad arra, hogy a termeléssel összefüggésben érvényt sze­ rezzenek annak az elvnek, hogy az életkörülmények állandó­ an javuljanak. A gazdálkodásba és igazgatásba való beleszólás egyik módja az, hogy a szakszervezetnek joga van — mint képvise­ leti szervnek — arra, hogy véleményt mondjon a gazdasági vezetők kinevezése, leváltása és minősítése alkalmából. E képviseleti jogban kifejezésre jut, hogy szocialista körülmé­ nyek között a dolgozó beleszólhat abba, hogy kik legyenek a gazdálkodásban a vezetői. A véleményezés joga a testületé és nem egy személyé. A dolgozók beleszólása a vállalati tervbe és a vezetők sze­ mélyi megválasztásába olyan üzemi demokratikus jog, amely csak szocialista körülmények közt létezhet. A kollektív szerződés megkötése az SzB, illetve a vszt joga. A kollektiv szerződés megkötése előtti viták, megbeszélések szintén az üzemi demokrácia megvalósulásai is, hiszen eze­ ken a dolgozók beleszólnak a munkaviszony, a bérek, a béren kívüli juttatások, a munkavédelmi, egészségügyi, a kulturális és a sportügyek alakításába, a vállalati gazdálkodás egyéb kérdéseibe. A kollektiv szerződés betartásának a tömegek részéről tör­ ténő ellenőrzése a gazdasági vezetők bizonyos tevékenysége feletti társadalmi ellenőrzés is, és mint ilyen az üzemi demok­ rácia része. A szakszervezetek belső életének demokratizmusa, a szakszervezeti taggyűlés, a szakszervezeti demokrácia keretébe tartozik, de szoros kapcsolatban áll ez is az üzemi demok­ ráciával. A szakszervezeti taggyűlés tehát közvetve az üzemi demokrácia szerve is. Ezek közül azokat a kérdéseket, amelyek a gazdasági ve­ zetéssel közös megállapodást kívánnak, a szakszervezeti ve­ zető szerv „áttételezi” , azaz a vezető szerv fogja érvényesí­ teni őket, mint a dolgozók jogát. Itt az üzemi demokratiz­ mus, a képviseleti demokrácia formájában jut érvényre. Az üzemi demokrácia érvényesítésében és fejlesztésében a id. Szabó István: DÓZSA párt és szakszervezeti szervek mellett jelentős politikai feladat 7 �8 Barátja Munkatársa Vezetője Pártszervezet Szakszervezet Jobb munkalehetőség Magasabb jövedelem A mozgalom vonzóereje 2 6 9 9 7 1 6 48 3 2 1 1 4 1 4 Törzsgárda nem párttag (86 fő) Nem törzsgárda, nem párttag (18 fő) Nem törzsgárda, párttag (4 fő) A szocialista brigádmozgalomnak gazdasági, politikai és ne­ velési szempontból rendkívüli jelentősége van. 1958 után a brigádmozgalom széleskörű elterjedésének oka az, hogy a dolgozók sajátjuknak tekintik a szocializmus építésének ügyét és azt tettekkel is szolgálni kívánják. A verseny tartalma, cél­ kitűzései kifejezik a gazdaság, a munkásosztály, általában a dolgozó tömegek érettségi szintjét. A szocialista brigádmozgalom méreteinél fogva is fontos tényező gazdasági célkitűzéseink megvalósításában. A gazdál­ kodás, a termelés hatékonyságának a korszerű munka- és üzemszervezés tökéletesítéséhez szervezett kollektívát biztosít. E tekintetben a mozgalom nem kezelhető formaként, amelyet „k ivülről", „felülről” kell megtölteni tartalommal. A mozgalom­ ban a tartalom és forma egységet képez, mert a brigádok vállalásai: „szervezett, fegyelmezett, lelkiismeretes munka” , a „jó minőségű, korszerű termék előállítása” , az „idő és költ­ ségráfordítások csökkentése” , a gazdasági fejlődésünk kulcs­ kérdései. A mozgalom politikai szempontból sem kezelhető az értéke alatt. Napjainkban száztízezer kollektívában egymillió-kétszáz­ ezer dolgozó törekszik arra, hogy egyre jobban megfeleljen a hármas normatívának. Ezek az önként vállalt célok arra irá­ nyulnak, hogy azt támogassák, ami a munkáshatalmat előre viszi, ami a szocialista rendszerünk célja, ami rendszerünk szá­ mára hasznos, ami elveink szerint igazságos, erkölcsös. A bri­ gádmozgalom nevelési jelentősége is számottevő: olyan lénye­ ges kollektív forma, amely a szocialista emberi viszonyok, érint­ kezési formák kialakulásához széles keretet biztosít. A szocialista brigádmozgalom útját, mai eredményeit, gond­ jait, szemléletesen példázza egy, a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben végzett vizsgálódás néhány tapasztalata. Az üzem területén a munkaverseny mozgalom az ellenforra­ dalom leverését követő átmeneti visszaesés után — a dolgozók legjobbjainak kezdeményezésére — újraéledt, és jelentős mér­ tékben segíti a vállalati eredmények elérését. A kohászati üzemben a hároméves terv időszakában bonta­ kozott ki a mozgalom. 1959-ben 15 brigád 208 tagja indult harcba a szocialista cím elnyeréséért. A következő években a növekedés ugrásszerű lett. 1960-ban már 47 brigád 753 tagja lépett a munkaverseny „magasabb iskolájába” . A brigádok célkitűzései között ekkor alapvetően gazdasági fejlődést elősegítő vállalások szerepeltek. Például a termelési felfutás biztosítása, a termelékenység növelése, az üzemidő jobb kihasználása, a selejtcsökkentés, az importáruk hazai gyártásának elősegítése, stb., amelyek összhangban voltak a vállalati tervfeladatokkal. A brigádmozgalom tömegessé válását bizonyítja, hogy 1966ban már 118 brigád tűzte ki célként a szocialista cím elnyeré­ sét. A szocialista cím elnyerésének feltételeit az első két év­ ben a brigádok 33 % -a tudta teljesíteni. A harmadik és ne­ gyedik évben a versenyben indultak 55 % -a, 1966-ban a bri­ gádokoknak 80 % -a felelt meg a követelményeknek. Az üzem területén 1967-ben 125 szocialista brigád 2219 fővel vett részt a mozgalomban. Kollektív verseny folyt a gyár­ részlegeknél, üzemeknél, főosztályoknál a szocialista cím el­ nyeréséért, egyéni verseny a szakma kiváló mestere címért stb. A különféle versenyformák jól kapcsolódtak egymáshoz és le­ hetőséget adtak arra, hogy a vállalat dolgozóinak mintegy 85 % -a szervezett munkaverseny keretein belül dolgozzon. A szocialista brigádok szerepe a vállalati eredményekben egyértelműen pozitív. A brigádok célkitűzései között csaknem mindenütt helyet kaptak az újításra vonatkozó felajánlások. A minőségi fejlődés — a termelésben elért eredmények mellett — kifejezésre jut a brigádok szakmai, politikai kép­ zettségének növekedésében, az általános műveltségi szint ja ­ vulásában is. 1967-ben általános iskolai oktatásban 56 fő, középiskolában 53 fő, egyetemen 14 fő, politikai oktatásban 1250 fő, szakmai oktatásban 454 fő vett részt. Megnevezés 1968 1969 1970 1971 1972 Brigádtagok száma/fő 2277 2264 2353 2256 2358 Társadalmi munka/óra 10194 14235 10280 23312 28021 Politikai oktatás/fő 1594 1432 1348 1951 1731 Szakmai oktatás/fő 577 695 892 800 1257 Vállalás, teljesítés/mFt 10205 6453 10303 22469 12435 1968-ra a szocialista brigádmozgalom tömegméretűvé vált, a vállalaton belül az egyéni és kollektív versenyformákkal mint a „Kiváló Dolgozó” , „Kiváló Ifjú Mérnök", „Kiváló Tech­ nikus és Közgazdász” , a „Szakma Ifjú Mestere” , a „Kiváló Újító” a gyárrészleg közötti „Szocialista Üzem” és a „Szocia­ lista Műhely” cím elnyeréséért folyó szocialista munkaversenynyel — kiegészülve hatalmas lehetőségeket rejt magában. A brigádmozgalom része a szocialista munkaversenynek, abból nőtt ki, annak magasabb formája. A szocialista brigád­ mozgalom megtestesíti a munkásosztály célját, kifejezi azt a felismerést, hogy a hatalom birtokában a szocializmus célki­ tűzései nem valósulnak meg önmaguktól, automatikusan. Ezt áldozatos, kitartó, szívós munka eredményeként a munkások, a dolgozók legszélesebb rétegeinek tömeges bevonásával le­ het csak megvalósítani. A vállalat dolgozóinak létszáma az 1957. évi 3600 főről 1969-re 4583 főre növekedett. A szocialista brigádokban tevé­ kenykedők száma 1969-ben 2353 fő, az ossz. dolgozók 51,3%-a. A szocialista brigádmozgalom üzemen belüli kialakulását, fejlődési folyamatát kutatva 1971 decemberében felmérést ké­ szítettem, amely során 163 szocialista brigádtagtól és 146 nem szocialista brigádtagtól kaptam választ a mozgalommal kapcsolatos kérdésekre. A felmérések során kapott és a már feldolgozott adatok is bizonyítják, hogy a mozgalom létrejötte a munkások állásfoglalását, érzelmi és értelmi azonosulását fejezi ki a szoci­ alista célokkal. A megkérdezett 163 szocialista brigádtag arra a kérdésre, hogy kinek, vagy minek a hatására vesz részt a szocialista brigádmozgalomban, a következő válaszokat adta. Törzsgárdából párttag (65 fő) Szocialista brigádmozgalom A szo cia lista b rig á d m o zg a lo m eredm ényei a S a lg ó ta r já n i K o ­ h ászati Ü zem ekn él Kinek, vagy minek a hatására vesz részt a szoc. bri­ gádm ozgalom ban: GECZKÓ JÓZSEF 1 20 5 7 8 4 10 58 A kapott eredmény erősíti azt a felfogást, hogy az ipari üzemeinkben folyó munkaversenyt — így a szocialista brigád­ mozgalmat is — a munkásosztály önfejlődési folyamatának részeként — tehát a dolgozók által kezdeményezett és töme­ gessé tett — magasabb t ipusú versenyformaként kezeljük, amelyben kibontakozásától kezdve tükröződik, hogy a szoci­ alista célok, az elérésükhez szükséges gazdasági feladatok a tömegek programjává vált. A szocialista brigádmozgalom létrejöttét és szerepét mél­ tatva Kádár János a szocialista brigádvezetők III. országos ta ­ nácskozásán a következőket mondotta: „Jelenleg egyidejűleg két ösztönző erő hat: az erkölcsi és az anyagi. Az erkölcsi ösztönzés nagy erejére ragyogó példa ma a szocialista bri­ gádmozgalom. Mert igaz ugyan, hogy itt a munkát anyagi­ lag is dotálják, de mindaz amit a szocialista brigádok végez­ nek, azt nem lehet megfizetni. A brigádok ugyanis olyasmit is adnak a társadalomnak, aminek nincs is ára, ami tehát meg­ fizethetetlen.” �Új lökést adott a fejlődésnek a nyereségérdekeltség is. Maximális nyereséget csak akkor képesek tartósan biztosítani, ha az eszközöket és az élőmunkát a legcélszerűbben használ­ ják fel, és kielégítik a változó piaci igényeket. De az eszközök­ ben és a munkaerő felhasználásában rejlő tartalékokat legin­ kább a dolgozók ismerik. Felhasználásukban pedig azért érde­ keltek, mert mennél nagyobb a nyereség, annál több pénz marad a vállalatnál a saját alapok képzésére. A fejlesztési alap felhasználásában az igazgatóé a döntés joga, de kihatásai miatt meg kell hallgatnia a dolgozók, illetve képviseleti szerveik véleményét és figyelembe kell vennie azt. Ez is csak a demokratizmus révén biztosítható. A vállalati ré­ szesedési alap az elért nyereség szerint nagyobb vagy kisebb. A felosztását és felhasználásának szabályozását az igazgató és a dolgozókat képviselő szakszervezet, közös megállapodás­ sal, a kollektív szerződésben rögzíti. Mindehhez járul, hogy az önállóság és anyagi érdekeltség egyúttal a kockázatok vállalását, a döntések következményei­ nek viselését is jelenti. A közös kockázat erősíti a vezetők és a beosztottak, illetve a dolgozók különböző csoportjainak egy­ másrautaltságát. A felismert egymásrautaltság a kollektív szellem fejlődését, a kölcsönös törődést, segítséget eredményezheti, ami — hatékony politikai és tudatos szervező munkával párosulva — szocialista kollektív szellemmé és aktív cselekvéssé alakul. A pártszervezeteknek, a vállalat gazdasági-műszaki vezetői­ nek, és a tömegszervezetek vezető szerveinek feladata, hogy ezt tudatosan szervezzék, irányítsák, és ezzel gyorsítsák a de­ mokratizmus fejlődését. A fejlődés üteme azonban az eszmei harc hatékonyságától is függ. Meg kell változtatni egyes veze­ tők és beosztott dolgozók hibás nézeteit, hogy ezzel elhárít­ suk a szubjektív akadályokat. Ezért mondjuk, hogy politikai fe­ ladat a lehetőségekből és az igényekből fejlett üzemi demok­ ratizmust formálni. III. Az üzemi demokrácia a munkásosztály politikájának gya­ korlati érvényrejuttatását szolgálja. A párt az üzemi demok­ ráciát olyan eszköznek tekinti, amely eredményesen szolgál­ hatja a dolgozók beleszólását a vállalatok gazdálkodásába, tudatosabbá válhat a végrehajtásban, a gazdaság ellenőrzé­ sében való részvételük. A pártszerveknek és szervezeteknek megvan a saját politikai felelősségük és kötelességük az üzemi demokratizmus meg­ valósításában. Mindenekelőtt a pártszervezetek - mint a tár­ sadalmi élet valamennyi szférájában — politikai irányítói az üzemi demokratizmus szervezéséért felelős gazdasági vezetők­ nek és társadalmi szervezeteknek. Eszmeileg, ideológiailag, politikailag orientálják a kommunistákat, hogy felelősen cse­ lekedjenek az üzemi demokrácia érvényesítéséért. Az üzemi demokrácia fejlesztését, tökéletesítését a meg­ szokott, régi módszerek továbbélése, a bürokratizmus nem kis mértékben hátráltatja. A bürokratikus módszerek jelentkezhetnek mind az egysze­ mélyi felelős vezető, mind a szakszervezeti szervek munkájá­ ban. Az üzemi demokrácia fórumainak felszínes előkészítése, a tájékoztatást célzó beszámolókban a statisztikai adatok me­ chanikus felsorolása, stb. mind a formalizmus, a vezetők kö­ zömbösségének megnyilvánulásai. A párt szerveinek van meg egyedül az a lehetősége, ami kötelességük is, hogy a poli­ tikai irányítás eszközeivel késztessék és kötelezzék a gazdasági vezetésben, a szakszervezetben dolgozó kommunistákat a bü­ rokratizmus, a formális módszerek megelőzésére és felszámo­ lására. A pártszervezetek szervező és irányító munkája mellett a Partszervezetek belső élete is széleskörűen érinti és ösztönzi az üzemi demokrácia fejlődését. Nagy hatással van az üzemi demokrácia színvonalának alakulására a pártdemokrácia fej­ lesztése, s a párt tagjainak olyan magatartása, amely a többi dolgozókat demokratikus jogaik és kötelességeik gyakorlására készteti. Az üzemi demokrácia fejlesztésének elengedhetetlen felté­ tele, a pártszervezetek sokoldalú ideológiai és politikai nevelő munkája a vezetők és a tömegek között. Kívánatos, hogy a vezetők és beosztottak helyesen értelmezzék az egyszemélyi felelős vezetés és az üzemi demokratizmus elvének együttes alkalmazását. A szocialista gazdaságirányítás két alapelve dialektikus kapcsolatban van egymással, érvényesítése a mi viszonyaink között kötelező. A pártszervezetek politikai eszközökkel hangolják össze az üzemi demokráciát megvalósító gazdasági és társadalmi szer­ vezetek tevékenységét. Az összehangolt, tervszerű munka ala­ pul szolgál a párt, a gazdasági, a KISZ, valamint a szakszer­ vezeti szervek közötti — elvi alapon nyugvó — együttműködésre, az üzemi demokrácia színvonalának emelésére, a formális elemek csökkentésére. Az üzemi demokrácia testületeiben a pártszervezetek — a párt tagjai útján — részt vesznek a különböző ellentmondások és feszültségek okainak feltárásában, az eltérő érdekek egyez­ tetésében. Előfordulhat például, hogy az egyetértés körébe tartozó valamely témában nem jön létre egység a képviseleti szervek és a gazdasági vezetők között, nézeteltérés támad az egyszemélyi vezetés és a képviseleti testület között. A pártszer­ vezeteknek feladata, hogy — akár a képviseleti testület ülését megelőzően is — az egyszemélyi vezető és a képviseleti szervek között keletkezett ellentmondások, nézeteltérések egyeztetésén, illetve megoldásán dolgozzanak. A pártszervezetek politikai irányító és szervező munkája a szocialista üzemi demokratizmus érvényesítésére a párt mun­ kájának csak egy részét képezi, de ez beilleszkedik a pártélet fejlesztését, a kommunisták felkészítését, a gazdasági és szakszervezeti szervek pártirányítását szolgáló feladatokéba. IV. A dolgozók beleszólási joga az üzem életébe, a gazdálko­ dásba, a vezetésbe erőteljesen kifejezésre jut a szakszerve­ zetek képviseleti tevékenységében. A szakszervezetek a „tö ­ mörítés, az egyesítés iskolái, az igazgatás, a gazdálkodás iskolái, a kommunizmus iskolái” alapvető funkciójával egybe­ esik tartalmilag és módszertanilag mindaz, ami az üzemi de­ mokratizmus tartalmát és módszereit jelenti. A demokratizmus a szakszervezetek múltjában gyökerező történelmi tradíció. A szakszervezetek érdekképviseleti és érdekvédelmi tevékenysége számos olyan elemet foglal magában, amely az üzemi demok­ rácia adta jogokat, politikai, erkölcsi elvárásokat érvényesíti. A szakszervezetek objektíve azért alkalmasak az üzemi de­ mokrácia szerveiként való működésre, mert soraikba tömörítik a bérből és fizetésből élők túlnyomó többségét. Szervezeti rendszerük igazodik a gazdasági vezetés szervezeti rendsze­ réhez és így a szakszervezetek vezető szervei mint választott képviseleti testületek mindenütt jelen vannak, ahol a dolgo­ zók ügyeiről tárgyalnak vagy döntenek. A szakszervezetek meg­ felelnek annak a lenini követelménynek, hogy a szocializmus építése időszakában minden dolgozót tanítani kell bizonyos fokon a gazdálkodásra, az igazgatásra. A szakszervezetek azért is működhetnek az üzemi demokra­ tizmus szerveiként, mert tevékenységük szocialista osztálycélo­ kat szolgál, mert politikai szervezetek, mert egyértelműen el­ kötelezettek a munkásosztály történelmi célja, a szocializmus megvalósítása szempontjából. A szakszervezeteknek és a gazdasági vezetőknek közös fe­ ladatuk biztosítani az üzemi demokrácia közvetlen fórumainak rendszeres működését. A szakszervezeti szervek sajátos fel­ adata és külön felelőssége, hogy kezdeményezik, segítik a ter­ melési tanácskozások, brigádértekezletek, üzemi gyűlések meg­ tartását és ellenőrzik a gazdasági vezetők e vonatkozású te­ vékenységét. Mivel a gazdálkodás és igazgatás sokféle ismeretet felté­ telez, a szakszervezeteknek gondoskodniuk kell arról, hogy a szükséges ismeretek, információk valamilyen módon — leg­ többször a gazdasági vezetők személyén keresztül — eljus­ sanak a dolgozókhoz. Csak így lesznek képesek az igazgatás­ ba, a gazdálkodásba érdemi módon és felelősségteljesen be­ leszólni. Biztosítsák a szakszervezeti szervek, hogy a dolgo­ zók tudomást szerezzenek javaslataik, ötleteik, beleszólásuk helyességéről vagy helytelen voltáról. A szakszervezetek szervezik, mozgósítják a dolgozókat az üzemi demokrácia közvetlen fórumain való részvételre. A 9 �DOKUMENTUMOK Szocialista demokrácia szocialista állam A szocialista demokrácia biztosítja, hogy a tömegek megismerjék a szo­ cialista építés gazdasági, politikai, társadalm i és kulturális fe la d a ta it; tu ­ datosan aktiv részt vá lla lja n a k az építőm unkában; ellenőrizzék, hogy az állam i, gazdasági, hivatali s egyéb szervek és intézmények m unkája a köz ja vá t szolgálja. Ez a szocialista dem okrácia kiterjesztésének lényege. Ezért m ondhat­ juk tehát, hogy a szocialista dem okrácia lényegében a proletáriátus á l­ lam hatalm ának és társadalm i berendezkedésének fejlettebb, a szocializ­ mus teljes felépítése feladatkörének és időszakának megfelelő torm ája. Nem ellentétes a proletariátus dikta tú rájá val, hanem annak a fejlődés­ ben elért m agasabb fo rm á já t testesíti meg. Vannak, akik még m indig valam iféle „abszolut " „tiszta " demokrácia illuzióját kergetik, olyan á llam rendről álmodoznak, amely kivétel nélkül mindenki szamára d emokrác iát biztosítana. Ilyen á llam rend nem volt és a mi korszakunkban egyelőre nem is lehetséges. Éppen ebből követke­ zik, hogy a szocialista dem okrácia kiszélesítése — akárcsak forradalm i építőmunkánk megelőző szakaszai — nem egyszerű diadalm enet. A d o l­ gozó tömegek dem okráciáját csak a szocializmus teljes telepítésének ta ­ la ján lehet kibontakoztatni, s csak ágy, ha eközben leküzdjük az építőmunka, a p o litika i, a társadalm i élet, a kultúra és az ideológia terüle­ tén óh atatla nu l jelentkező antiszocialista jo b b - és „ b a l" o ldali torzításo­ kat és tendenciákat, s harcolunk azok ellen, akik a szocialista dem okrá­ ciát a szocializmus ellen akarják felhasználni. A szocialista dem okrácia fejleszté se a leghatékonyabb form ája a töm e­ gek eszm ei-politikai nevelésének is. Kétségtelen: a szocialista tu d a tfo r­ málásban mással nem pótolható eszm ei-politikai nevelés és önképzés m el­ lett döntő szerepe van a társadalm i gyakorlatnak. M a megvannak az o bje ktív teltételek a hhoz, hogy újabb és újabb m illiókat tegyünk a szo­ cializmus tudatos építőivé. A falun és a városban tízezrek és százezrek, akiit eddig csak saját g o nd jaikkal törődtek, s nemigen tekintettek utcá­ juk, fa lu ju k ha tárán túlra, most az egész ország ügyeinek intézésében vesznek részt, az ország építésében nemcsak mindennapos üzemi, hivata­ li, termelőszövetkezeti tevékenységükre, hanem közügyekben tett ja vasla­ taikra, elgondolásaikra, önkéntes m unkájukra is támaszkodhatunk. Az üzemi dem okrácia fó rumain, a szakszervezetekben, a Kommunista Ifjú ­ sági Szövetségben, a népfrontbizottságokban most minden lehetőség m eg­ van eleven, pezsgő vitaszellem kialakítására, az üzem, a vállalat, az ad ott község, a kerület és a város - s ezáltal az egész ország - g o nd­ ja ina k m egtárgyalására, a közös teendők kialakítására. (Ká lla i Gyula „Szocializmus, népfront dem okrácia" c. könyvéből) Szocialista állam unk továbbfejlesztésének, az egyetemes népi állam ki­ alakulásának kulcskérdése a szocialista demokratizmus mind szélesebb körű kibontakoztatása. A törvényalkotás folyam atában tám ogatni kell a népi kezdeményezéseket és gyakrabban kell széles körű tanácskozásokat szervezni a néppel. A szocialista dem okrácia fejlődésének fontos követel­ ménye, hogy a lakosság minél szélesebb rétegei kapcsolódjanak be köz­ vetlenül is a közügyek intézésébe. Erre alkalm asak a helyi tanácsok, am e­ lyek állam hatalm i szervek és egyben a nép legátfogóbb tömeg szervezetei is. A tanácsok a lakosságot közvetlenül érintő kérdéseket - a társadalm i ér­ dekek és a szakszerűség betartásával - a lakosság közvetlen résztvételével döntsék el. Küzdeni kell a szocialista dem okrácia fejlődését akadályozó a lakosság öntevékenységét korlátozó bürokratikus szemlélet és ügyintézés ellen. Küzdeni kell a szocialista dem okrácia fejlődését akadálya zó, a lakosság öntevékenységét korlátozó bürokratikus szemlélet és ügyintézés ellen. Az állam i szervek hatásköréből mind több fe la d a t közvetlenül a tá r­ sadalmi szervek és a tömegszervezetek hatáskörébe kerül. A szocialista demokratizmus fejlődéséi jelzi, hogy a társadalm i szervezetek m indin­ kább részt vesznek az állam i szervek tevékenységének tám ogatásában és az állam i munka ellenőrzésében. A pro letárdiktatúra és az egyetemes népi állam között nincs merev vá­ laszfal. Amilyen mértékben a pro letárdiktatúra betöltötte történelm i hiva­ tását, olyan mértékben alakul át egyetemes népi állam m á. Az egyete­ mes népi állam ban a pro letárdiktatúra demokratikus vonásai fejlődnek tovább, a pro letárdiktatúra állam ának új tartalm a teljesedik ki. Fejlődé­ sünk jelenlegi szakaszában azzal segítjük ezt a folyam atot, hogy a tá r­ sadalom és az állam erejét a gazdasági és a kulturális építőmunka fe l­ lendítésére összpontosítjuk. (Az MSZMP VIII. kongresszusának határozatából.) 10 A legutóbbi években tovább erősödött a szocialista dem okrácia, meg­ élénkült a közélet. A korábbi időszakhoz mérve fokozódott a dolgozók ak­ tivitása a közügyek tárgyalásában, s jelentős rétegek vitatták meg a gaz­ dasági építés kérdéseit, a nemzetközi, társadalm i, kulturális problémákat. A dolgozók részvétele az állam i, a társadalm i, a helyi ügyek intézésé­ ben mégsem fe jlő d ö tt kielégítően. A szocialista dem okrácia továbbfejlesz­ tésének fontos eleme a helyi szervek jogkörének kiszélesítése. Biztositani kell a tanácsok számára az önálló pénzügyi gazdálkodás lehetőségét a kommunális fejlesztés területén, a kulturális, valam int a szociálpolitikai igények kielégítésében. Szükséges a tanácsok szerepének, hatáskörének pontosabb meghatározása - egy új tanácstörvényben. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésével nagyobb lehetőség nyilik a dem okrácia fejlesztésére az üzemekben. A kérdések többségében a vál­ lalatok, az üzemek vezetői maguk döntenek, és számukra is fontossá vá­ lik, hogy kollektívájuk tapasztalataira, véleményére tám aszkodjanak. Ugyan­ ebbe az irányba hat a f okozódó anyagi érdekeltség. A dolgozók anya­ gila g is érdekeltté válnak abban, hogy a vezetők figyelm ét idejekorán f elh ívják a gazdálkodás hiányosságaira, s velük együtt közreműködjönek a hibák kijavításában. A szocialista dem okrácia kiterjesztésében alapvető a dolgozó tömegek po litika i tud atána k fejlesztése, a rendszeres, sokoldalú tájékoztatás és olyan po litika i légkör megteremtése, am elyben kötelességüknek érzik, hogy m int az ország gazdá i, részt vegyenek minden fontos kérdés eldönté­ sében. Ebben fontos szerepük van a szakszervezeteknek, a Hazafias N ép­ frontnak, a KISZ-nek, a nőmozgalomnak és álta lá b a n a tömegszerveze­ teknek, - mozgalmaknak, amelyeknek fela da ta kiszélesül, gazdagabb ta r­ talom m al telik meg. Az új választójogi törvény, az egyéni választókerületek bevezetése további lépés a szocialista dem okrácia fejlesztésének útján. Növelni kell az o r­ szággyűlés szerepét a törvényalkotó tevékenységben és az Elnöki Tanács, valam int a kormány m unkájának ellenőrzésében. Népköztársaságunk alkotm ányát 1949-ben fog adták el. Azóta befejeztük a szocializmus a la p ja in a k lerakását és megkezdtük a szocializmus teljes kiépítését. A végbement változásokat időszerű az alkotm ányban is m eg­ fogalm azni. (A M agyar Szocialista M unkáspárt IX. Kongresszusa anyagából) A szocialista dem okrácia további kibontakoztatá sára irányuló tervünket biztos alapokra építjük, mert hazánkban a hatalom szilárd, az á llam épitésben partunk, munkásosztályunk negyedszá zados tapasztalatokkal ren­ delkezik, b e lpo litika i helyzetünk nemcsak szükségessé, hanem lehetővé is teszi terveink végrehajtását. Az á llam élet és a szocialista dem okrácia fejlesztése a munkáshatalom, a szocialista állam további m e g s z i lá rd ítását, erejének növelését, haté­ konyságának fokozását je len ti. Á llam életünk, a szocialista dem okrácia tová b b fe jlesztésének lényege, hogy egyidejűleg erősít jük a központi h a ta l­ mat és növeljük a helyi szervek önállóságát. (Kivonat az MSZMP X. Kongresszusa anyagából) M ég nem a lakítottuk ki annak a m ódját és form áit, hogy felkeltsük az ifj úsá g igényét a közéletben való részvételre, pedig forradalm i gyakorlat és élmények nélkül nem lehetséges a forradalm i tu d a t kialakítása. Ebben a szocialista irodalom , művészet csak közvetett élményeket adhat. A szo­ cialista demokratizmus kiszélesítésének lehetőségével élve olyan f ormákat, m ódozatokat kell keresnünk, amelyekben az ifjúság közéleti aktivitása a legjobban, legegészségesebben kifejlőd het és érvényesülhet. aktivitást csökkenti, hogy a feladatok, amelyeket az ifjúság A közéleti elé állítunk, gyakran nem e lég vonzóak, némelykor csak á lfeladatok, az esetek többsé­ gében utasításra, nem pedig a maguk elhatározása a la p já n végzik el őket. Az ifjúság képviseletét nehezíti, hogy sokszor még a 25-30 éveseket sem kezelik felnőttnek. Ez érthetően visszahatást kelt az ifjúságban, de a fe l­ nőttek közéletét is megfosztja az ifjúság frissítő, lendületes jelenlététől. Mindezek m iatt következetesebben kell megvalósítani és törvényesíteni, hogy a fiatalok — választott po litika i és érdekvédelmi szervek révén — le ­ gyenek szavazati jo g g a l rendelkező ta g ja i intézményük, munkahelyük, vá­ rosunk, megyéjük gazdasági, társadalm i, tömegszervezeti vezető és ta ­ nácsadó testületeinek. Közvetlenül vagy m egbízottaik útján, aktívan vegye­ nek részt minden reájuk vonatkozó, életüket, m unkájukat alakító döntés­ ben, társadalm i cselekvésben. (Az MSZMP Központi Bizottságának 1970. feb ru ár 18-19-i ifjúságpolitikai határozatából.) �VÉGH KÁROLY Falun maradt fiatalság F a lu : Gémeskút, zsúptetős ház, tehéncsorda, bezárkózott emberek, nagymise. Fekete öregasszonyok, karéjozó lányok, legények, kucsmás-nagybajuszú öregek. Kanyargós utcák, por, sár, szekér, kátyú. F a lu : Új üzem, já rd a , gimnázium, presszó, új házak sora, művelődési ház. Farmer, beat, kocsi. Műszak, esztergapad, köszörűgép, hosszú haj. Kom­ bájn, vegyszeres gyomirtás. Erő, lendület. Falu mindkettő. A régi és az új ölelkezése. Kibontakozó új élet. Fiatal élet — fia ta l falusi élet. N ógrád megye: Két város, a többi falu. Kicsik és nagyok. Dombok, hegyek közé bújt életek. Lakói a ,,jó palócok” , s a ,,tót atya fia k” . És örököseik: a ma fia ta lja i. A falu fia ta lja i. 37.200 15 és 24 év közötti fia ta l él itt. Nagyrészük a falvakban keresi útját, megélhetését, igyekszik gyökeret verni, megteremteni jövőjét. Közöttük keresem sorsukat, alakuló életüket. G ondjaik, öröm eik: mindenki gondja, a mi gondunk is, az enyém is. Nekik az idősebb generáció nézetével is meg kell küzdeniük a jobbért, a szebbért. Egy két vilá gh áb orút megélt, óvatoskodóan előrelátó öregem ber így nyilatkozott a közművesítésről: - H iába vezetik be a vizet, mert ha jön egy háború, akkor még jó lesz az öreg kút, de a vezetékből egy csöpp se fog jö n n i! A maga m ódján igaza van ennek a csupa ránc, borostás öregembernek. Persze ő úgy gondolja, hogy a vezeték megépítése a kutak bedöntésével já r együtt. Erről még senki sem világosította fel. Egy másik községben két fia ta l lány ,,drá m át" írt a generációs prob­ lémáról. A da ra b o t a helyi ifjúsági klubbon be is m utatták. Nagy vita követte. A régi elleni lázadás új form ája ez? A pénz: Igen, a pénz, a pénz, am it — míg lesz — m indig irigyelni fognak egy­ mástól az emberek, bármennyire is meg vannak elégedve helyzetükkel. Mivel megszűnt az a probléma, hogy földet, lovat kell venni, hirtelen m egnőtt a házépítők és az új kocsitulajdonosok száma. Sok fiatalnak gyűlik otthon gyermekkorától a félretett, szülők á lta l m eg­ spórolt stafirung. Konyha, szobabútor — félévészázados ízléseltolódással — dunna, mellyel talá n már sosem takaróznak. Olyan szülői gondoskodás ez, mely sok esetben csak sértődést okoz, mert az ifjú házasok már mo­ dernet, praktikusat, jo b b a t akarnak. Falu ez, mely megmozdult, s jo b b a ka t akar, de ez a világ még nem te l­ jesen az ő igényeikre méretezett. A vágyak, a lehetőségek beteljesülése még messze van. Kis járás a megyében: egyetlen gimnáziuma van. Fennmaradási gondok­ kal küzd. A felvettek tanulm ányi á tla ga 3,6, ami azt jelenti, hogy köze­ pes bizonyítvánnyal már be lehet jutni, és talá n örülnek is neki, mert így ,,kivan” a létszám. Általános gimnázium — nem szakközépiskola, vagy technikum — , melynek a fela da ta kim ondottan a továbbtanulásra való felkészítés. Kérdem: hogyan és kiket? Egy tanulónak több szakkörben, sportmegmozduláson, tanulm ányi verse­ nyen kell részt vennie, mert m utatni azért kifelé is kell valamit. Az itt végzett diáklánynak már fényes karriert je len t egy irodában adm inisztrátorkodni. M ikor megkérdeztem, hogy miért nem megy szakmát ta ­ nulni, hiszen a sok új ipartelepítés módot nyújtana ehhez, határozottan felelt. Nem. Azt azért már sikerült kinevelni, hogy egy „érettségizett” ne menjen fiz i­ kai munkára. A vágyak, a lehetőségek kinyíltak, az a lap kevés. Nógrád megyében 29 371 általános iskolai, 4 869 középiskolai, 435 fe l­ sőfokú, és 4 840 szakmunkástanuló van. Beszélgettem egy képesítés nélküli pedagógussal: — M ié rt jö tté l tan íta ni? — Nem vettek fel az egyetemre. — Nem akartam pedagógus lenni. Így jött. Jelentkeztem még egyszer az egyetemre, s ha nem vesznek fel, elmegyek segédmunkásnak. — M ié rt nem mégy szakmát tanulni? — A családban mindenki jó szakmunkás. De nekem nem kell. Talán, ha nem jártam volna gim n á ziu m b a ... M agányosnak érzi magát. Sokan beszélnek a nagyváros magányáról. Bármennyire is meglepő, a fa ­ lu magánya is létezik, s ez sokkal kínzóbb lehet, m int a városi. Főleg annak aki nem tud ebből kimozdulni, aki tehetetlen rabja lesz. Nem úgy kitörni, hogy városba kell menekülni, hanem megkeresni és m egtalálni a lehetőségeket, felismerni a magunk forrad alm á t a munkánkban. Ehhez kell még a falusi fiatalságn ak segítség. Palócz Imre (1931-197 3) Pártvezetőt gyászol városunk, megyénk munkásmozgalma. Kivételes érzékű, sokoldalú érdeklődésű, széleslátókörű, a me­ gyeszékhely anyagi és szellemi felemelkedésén hittel, vasaka­ rattal munkálkodó társadalompolitikust vesztett el a közélet. Mint szerkesztő bizottságának néhány éven át, a legutóbbi időkig- volt tagjától búcsúzik a Palócföld szerkesztősége, ol­ vasótábora. Palócz Imre tragikusan derékbatört életútja a felszabadulás után felnőtt kommunista nemzedék sorsának szép példája. Munkásból lett vegyészmérnök, tudományos kutató, pártmun­ kás. Bármilyen munkakörben dolgozott is, a legjobb munká­ sok legtiszteletreméltóbb erényei őrizte meg, szoros, eltéphetetlen szálakkal kötődött a munkásosztályhoz, érzelmileg és értelmileg azonosult a történelmi küldetését teljesítő munkás­ ság céljaival, részt vállalt társadalomformáló küzdelméből. A következetes tanulás s az ismeretek birtokában az újat, jobbakat akarás volt személyiségének egyik legfőbb jellemzője. Mindig képezte magát, korszerűsítette tudását és szűntelenül tanított. Saját példáján látta igazolni és igyekezett környeze­ tében is tudatosítani a műveltség, a tudományos ismeret sze­ repét, jelentőségét a szocialista építés folyamatában. Korát meghazudtoló bölcsessége, lényeglátása alapos felkészültsé­ géből táplálkozott. Megfontolt józanságával jól összefért az a jellemvonása, hogy mind politikai, mind szakmai, mind á l­ talános emberi kérdésekben mindig kész volt maga körül alkotó feszültséget teremteni, ahol csak megfordult: üzemek­ ben, munkapadok mellett, értelmiségek körében, fiatalok kö­ zött. Okos tanácsaival, ötleteivel segítette a Palócföld szer­ kesztését is. Palócz Imre alig több mint négy évtizedre szabott, de így is eredményekben, sikerekben gazdag pályája jelenkorunk, a békés építés forradalmiságát példázza. Emlékét akkor őrizzük meg hozzá méltó kegyelettel, ha erősítjük a Palócföld közéleti társadalompolitikai funkcióját, szerepét, a szebb holnapok ér­ dekében nagyobb részt vállalunk a ma formálásából, valósá­ gunk, szűkebb és tágabb környezetünk alakításából s mindezt e tudatosan vállalt feladat nagyságrendjéhez méltó alázattal, de szenvedéllyel, szocialista elkötelezettséggel cselekedjük. Munkahely: Itt forr talá n a le gjobban az új bor. Központi fekvésű falvak erősen iparosodnak. Szinte a lig akad falu ahol ne volna egy Pestről „k ite le p íte tt" üzemrészleg. Itt van munkaerő Ennek ellenére nagyon sokan ingáznak még. N api 4 -5 órát is utaznak munka­ helyükre. Számukra megszűnt az otthoni művelődés, a falu be li közéleti te­ vékenység. A szabadság ideje a la tt bekapálják a krumplit, málnát, e l­ végzik a ház körüli teendőket. Evés, ivás, alvás, munka. A nap álla n d ó körforgása ez. Ezeket a problém ákat o ld ja meg az otthoni munkahely. Több szabadidő, több lehetőség a társasélet kibontakoztatására, a művelődésre. Művelődés: A régi hagyományok lassan feledésbe mennek. Szüreti felvonulás, bú­ csúi bál még m egtalálható ugyan, de ízüket, rom antikájukat vesztették, Beatra táncolnak a legények, „karéjoznak” a lányok, a klubkönyvtárban, a művelődési házban. A régi dalok és énekek már csak kevés idős ember száján élnek, Új művelődési szokásrendszerek vannak kialakulóban. Új formák, új ta r­ talom . Az új élethez igazodó. Falu: Gémeskút, zsúptetős ház, tehéncsorda, bezárkózott emberek? Falu: Új üzem, já rd a , gimnázium, presszó, új házak sora, művelődési M á r ez a jellem zőbb. Új falvak bontakoznak ki, új emberekkel. FIATALOKKAL. És másokkal. ház! 1 1 �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE CZINKE FERENC Raszler Károly kiállítása Egy megnyitó mindig utikalauz is egy­ ben, az eligazodást segítő szándékból született kapunyitás azok előtt, akik a művészet egy adott világába ott és ak­ kor bebocsájtás ügyében tisztességüket teszik, — s ehhez a szakavatott művé­ szettörténész érthet igazán, így tehát kisebbségi érzésem van sok esetben. Életem első olyan kiállításmegnyitója ez, melynek az izgalmi rugója ott van, hogy most egy mesteremnek kijáró tisz­ telet rangján kell elmélkednem, — a megnyitóra érkezett közönséget sem un­ tatva — elmondanom, hogy ma itt a ma­ gyar grafika egyik legnemesebben csen­ gő művészegyéniségéről kell szólnom, nem minden meghatottság nélkül. Teszem ezt azért, mert Raszler Károlyt a műhelymesterségek elsajátításában, a művészet nagy és tiszta emberséggel telített világában — indulásom óta mes­ teremnek tartom, pedig a generációs és évi vonatkozásban (már születés-évire gondolok) szinte egyidősek vagyunk. Számtalan kül- és belföldi kiállításon pedig nagyon sokszor együtt szerepe­ lünk. Ezt a találkozást még rangosabbá te­ szi az, hogy a kiállított műalkotások az emberi kapcsolatok korszerűen letisztult világához adnak útlevelet, olyan világgal szembesítik a tárlatlátogatót, ahol min­ dennek szerepe és logikája van. Itt a tárgyak, a természeti elemek szerves ré­ szei a belső és kitárulkozó magnak, mely­ ből tisztán cseng a humánum, az em­ berért való nagy felelősség. Itt az em­ lékek, a látványok sajátos formajegyek­ ké alakulnak, újjászerveződnek, hogy ké­ pi egységében sajátságos hangú mű­ vekké ötvöződjenek — egy teremtett új képi világban. Itt egy nagy életprog­ ram folyamatának lehetünk tanúi, ahol nincs törés, nincs erőltetett játék, fakturális szépelgés, itt minden azért tör­ ténik, hogy Raszler Károly művészi ön­ kifejezésében egy új világ jöjjön létre nagy, tiszta harmóniában. Boldogan vállaltam el tehát a meg­ nyitót, mert ez nemcsak a hosszú évek Mai képzőművészetünk vonulatában barátságának újabb alkalma, de a szépségben nevelkedett tiszteletem arra kevesen vannak, akik olyan önálló rend­ is alkalmat ad, hogy a céhből adódó del és ritmussal, magukalkotta tiszta va­ tisztes szándék azokkal is összehoz, akik rázzsal tudnának korszerűen szólni, mint a kontaktusteremtés vonatkozásában, Raszler Károly teszi ezt. Rajzai, metsze­ mint befogadók a művészet világához tei szinte grafologizálhatóak, mint az kapcsolódnak. Továbbá azért, mert hiszem irások. Emlékszem, hogyan hozta haza azt, hogy a művészeti tevékenység, az em­ Mongólia levegőjét, rejtett csendjét és beri önkifejezés lelket lángbaborító nagy tüzes mai valóságát, Kuba izzó pálma­ próbája, a teremtés izgalmasan szép gyö­ fáinak varázsát, vagy mit jelentett szá­ nyöre nem lehet meg teremtők és befo­ momra egy művének közelsége a Tirrén tenger egyik szigetén egy műgyüjtő fa ­ gadók nélkül. lán — ott messze tőlünk Porto-Ercolében Kontaktus nélkül nincs művészet, tár­ egyik nagymarosi grafikáján. sadalmon kívül nincs teremtés, így tehát Az itt kiállított művek bizonyítják a mé­ evidens, hogy hiszek a művészet társa­ lyen meggondolt szerkezetekben, s a szi­ dalmi funkciójában. gorúsághoz kötött liraiságban milyen az Különösen a grafika mindenre reagá­ egység, hogyan feszül a társadalmi fe­ ló, gyors életritmussal és vehemenciával lelősség a legintimebb témákban, a megáldott gazdag műfaj. A rajzolás mes­ nem ordító, kiáltó, hanem a lényeges terségén alapuló teremtő erő ez, s így társadalmi mondanivalók feszítő erejé­ nyilvánvaló, a legpregnánsabban köze­ ben. lít az emberhez, ezen keresztül a társa­ A művészi közlés nagy rendteremtő dalomhoz. belső rendje tehát az a konstans ténye­ A közművelődés megélénkülő munkál­ ző, mely művészeti magatartását, korsze­ kodása, széles-skálájú gazdag informá­ rű hangját jelentik. Újat tesz, de nem ció — rengeteggel hat a ma emberére. jár álruhában, termékeny kisérletei tá ­ Ennek a bonyolultan összetett, elveiben vol állnak a divatos humbug bravúrok­ tisztázott és tisztázandó tudatátalakító tól és csillogó ügyeskedésektől. A maga világnak igen fontos része a művészet. útját járva nagy intuitással, gazdag, gaz­ 12 dag szemléletélménnyel a képzelet és alkotó értelem, a magát teljesen bele­ élni tudó jelenvalóság világában él. Ezt a művészetet nem kell magyarázni, s nem is lehet! Ö nálló életük van, csak hangosan gondolkodva szerettem volna ezt a nagy skálájú invenciót a valóság és a képzelet, a szerkesztés és az ön­ feledt lélek nagy együttműködését meg­ csillantani, s ha ez sikerült, úgy köze­ lebb kerültünk a művekhez. Külön öröm számomra, hogy hosszú évek kötik Raszler mestert Nógrád me­ gyéhez. Mint főiskolai tanár több nyá­ ron művésztelepet vezetett a megyében, több hazai és külföldi kiállításon művei interpretálták az itt dolgozó emberek vi­ lágát, az acélgyári munkások, bányá­ szok, a csillevezetékek és salakhegyek megejtő szépségét, a nógrádi lankák szivárványívű öleléseit. S végül: Ez a kis galéria évről évre rangosabb programmal szolgál a mű­ vészetszeretőknek; Szeretnék egy ennek a kiállításnak az emlékére, illetve innen indulón egy kedves szokást honossá tenni: Egyik lengyel kisvárosban az a szo­ kás, hogy a kiállításlátogatók egy-egy szál virággal érkeznek, s a nekik tetsző képhez rakják, odatűzik, mintegy lelki fi­ zetségül a művész és a galéria vezetői nem kis örömére. Milyen jó lenne, ha ez a kis galéria, elsőnek vezetné be ezt a kedves emberi gesztust, ami nem ártana, ha országos méretekben is innen indu­ lón erről a kiállításról tenné meg az el­ ső szépség-lépéseket. Köszöntöm a mestert, köszönjük a szép kiállítást, köszönöm a Képzőművészeti Szövetség nevében is, a várossal egye­ temben a tárlatlátogatók tiszteletadását, s azzal nyitom meg a kiállítást, hogy most sebtiben nem is értékmérőül, hi­ szen én minden képhez virágot raknék, az első szálat elhelyezem, s ezzel a ki­ állítást megnyitom, kérem tekintsék meg a műveket, melyek az emberért, a bol­ dogság igézetéért születtek! (A balassagyarmati Horváth Endre Galé­ riában elmondott megnyitó.) �RASZLER KÁROLY: LOVAS (12 oldalon) FA ZU H AN Ó IKARUS Kórházi Galéria A művész vallhat saját világáról, megindító élményekről, a l­ kotómódszerekről, de igazság szerint ez is a művészettörténé­ szek dolga. Így tehát a feladatból az marad, ami ennek az új kezdeményezésnek az országosan is figyelemre méltó program­ nak a művész számára szimpatikus, ami az elképzelések való­ ra váltásában a művekkel realizálódott, amiért a gondolat va­ lahol egy közéleti élménnyel és felelősséggel új lehetőséget igér a művész és társadalom kapcsolatában. Mert első gondolatra különlegesnek tűnhet kiállítást ren­ dezni egy kórházban, ahová végső soron nem tárlatlátogatás­ ra mennek az emberek, hanem életmentő kezek és agyak nagy és bizakodó világába kerülnek, újra megszerezni az egész­ ségesek fején láthatatlanul ott fénylő koronát. A kórház úgy él az emberben, mint a nagy boldogságok és nagy tragédi­ ák intézménye. Annál inkább igaz ez, mert itt a törekvés bo­ nyolultan összetett; olyan összefüggések láncolatát kutatja és mérlegeli egy-egy beteg kórlapján túl a hozzáértők szíve és agya, ami új felfedezésekkel, a hagyományos gyógymódo­ kon túllépve naponta tapos új gyalogösvényeket az eddig já ­ ratlan rengetegben is. Legyőzni az ismeretlen kórokozókat, új eljárásokkal gyorsítani, sürgetni és faggatni az okokat, összetevőket. Az emberi gyógyulás bonyolult folyamatához a gyógyítókon kívül számtalan motiváció is meghatározható jelentőséggel bír. Egy teljes és kölcsönös viszonyról van itt szó, melyben nagy jelentősége van az egyén és a környező való­ ság tartós, vagy átmeneti szerepének. Ilyen meggondolások vezették a salgótarjáni Madzsar Jó­ zsef kórház orvosait, amikor az esztétikai-érzelmi viszonyuláso­ kat, mint állandóan ható valóságszférákat, mint pozitív jelle­ gű érzelmek hordozóit beavatták a gyógyítás folyamatába a kiállítás megrendezésével. Mert kétségtelenül igaz, hogy a gyógyuló ember önmagával való örökös önmegfigyelésében és belső harcában kialakult szorongását az új, a megszokottól eltérő környezet és látvány, oldja a belső feszültségeket, fe­ ledtetik az emberben élő kétségeket, melyek, ha a betegségé­ re vonatkoznak, tartósan gyötrő állapotot honak létre, s kés­ leltetik a gyógyulást. Egy ilyen kórházi galériának tehát nem kórházi dekoráció szerepét szánták. Közművelődési szempontból pedig szinte felmérhetetlen a jelentősége. Sok beteg életében először itt lát kiállítást, s a kórtermekben az erről folyó viták nemcsak a gyötrelem feledtetésében, de az esztétikai szemlélet változásában is nagy je­ lentőséggel bírhatnak. Tárgyává válik egy-egy kiállítás olyan érzelmi jellegű viszonyulásoknak, melyek a művészet által fel­ fedezett új világokat tárhatják fel a nézőben, előbb ösztönö­ sen, majd később kutatva az összetevőket, lehántja a konven­ cionális szemléletet, és új utak nyílhatnak meg az emberek lá ­ tásmódjában, gondolkodásmódjában. A kiállítás képei olyan emlékképeket, ismeretlen világokat hívnak elő a nézőben, me­ lyek éppen a megismerési folyamatok hatására, a normális életfolyamatok útjára vezeti a betegeket. Lóránt János szovjetúnióbeli tanulmányútján készült festmé­ nyek, a hazai és távoli tájak, az otthon és az ismeretlen vi­ lágok összeegyeztetése, és a magam által készített grafikák, a tengerpart, az itáliai tájak utiélményei csak a kezdet a kór­ házi galéria további programját tekintve. Reméljük, hogy ez a kezdeményezés még további gazdagodással folytatódik, ami­ hez megyénk művészei — hiszem és remélem — lelkesedéssel kapcsolódnak, mert műveikkel hozzájárulhatnak a gyógyítók nemes munkájához, a betegek gyógyulásához és ízlésformálá­ sához. Cz. F. 13 �LÁTOGATÓBAN szükséges szellemi kapacitás az elmúlt évtized közepére Sal­ gótarjánban már rendelkezésre állt, s megteremtődtek a kia­ dáshoz szükséges anyagi eszközök, feltételek is. — Kik kaptak m egbízatást a m onográfia megírására „Egy közösség szembesíti önm agát... “ Dr. Balogh Sándort, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárát, a történettudomá­ nyok doktorát az idén a megye legnagyobb elismerését je ­ lentő Madách-emlékplakettel tüntették ki. Az elimerés a kom­ munista tudósnak szólt, annak a kivételes munkabírású, fárad­ hatatlanul tevékeny embernek, aki a Nógrád megye története című monográfia főszerkesztőjeként oly sokat tett — és tesz — megyénk szellemi értékeinek gyarapodásáért, tudományos éle­ tének felvirágoztatásáért. — Az Ö n kutatási területe melyik korszakot öleli fel, fo g la lja m agában? — Fő kutatási területem a két világháború közötti művelő­ déstörténet, ezen belül is elsősorban az értelmiség története és az ideológia-történet. De foglalkoztam a felszabadulás utáni koalíciós időszak politikai történetével is. Nagydoktori disszer­ tációmat e tárgykörben készítettem: Parlamenti és párt-harcok Magyarországon a felszabadulás után, 1945-1947 címmel. Tanulmányom megírásakor a fő súlyt a magyar viszonyoknak a nemzetközivel szoros összhangban való vizsgálatára helyez­ tem. — Milyen kapcsolatok fűzik N ógrád megyéhez? — Eredendő kapcsolatok. Itt születtem ugyanis Pereszlény községben. Balassagyarmaton jártam középiskolába, és csak az érettségi letétele után szakadtam el szűkebb pátriámtól, a palócföldtől. De nem lettem hozzá hűtlen soha: állandóan és rendszeresen visszatértem gyermek- és ifjúkorom felejthetetlen, régi színhelyeire. Gyakran megfordulok Salgótarjánban is, ahol édesanyám, testvéreim élnek. Nem vagyok babérkoszo­ rús nógrádi, levelenként lettem azzá. Mint ahogyan csak úgy, elvileg sem lehet magyar az ember: a nemzeti tudatnak vala­ milyen szűkebb közegben, egy közösség vállalásában, a vele való azonosulásban realizálódni kell. — Köztudott, hogy a megyei m onográfiának eddig három kötete került az előfizetők és a vásárlók kezébe. Az első kötet 1969-ben, a második 1970-ben, a harm adik az idén, néhány hónappal ezelőtt je le n t meg. M iko r­ — A monográfia íróinak nevét hosszú lenne elsorolni. Nevek nélkül, hadd emeljem ki inkább azt, hogy a szerzők kivétel nélkül megyében élő, ennél fogva annak gondjait, problémáit ismerő, értő, több-kevesebb történetírói tapasztalattal rendel­ kező tanáremberek, todományos kutatók köréből kerültek ki. A monográfiának nincs egyetlen „külföldi” szerzője sem; teljes egészében helyi erőből készült. Ezt azért is tartom lényegesnek, mert lerakta egy jól dolgozó, aktív hazai alkotóműhely alap­ jait, és bátorítást, ösztönzést adott — az évfordulókra való tekintetttel — időközben már megjelent összefoglaló és monog­ rá fikus munkához, többek között a 100 év és a Salgótarján története című könyvek megírásához. S módszertani szem­ pontból is jelentős, mert a monográfia írása és szerkesztése közben kialakult és alkalmazott szisztéma szerint készül jelen­ leg Balassagyarmat város története is, amely előreláthatólag egy év múlva fog elkészülni. — Milyen nehézségeket je le n te tt önnek és munkatársainak a m onográfia szerkesztése? — Az első nehézséget a vállalkozás úttörő jellege jelen­ tette. Magyarországon a felszabadulás óta ugyanis még nem készült ehhez hasonló, teljes megyei monográfia. Munkánkat nem tudtuk semmilyen előzményhez sem viszonyítani. Rend­ kívüli gondokat jelentett például az, hogy egyfelől a monog­ ráfia megfeleljen a marxista tudományos igényeknek, másfelől mégis olyan legyen, hogy a tudományos, történelmi kérdé­ sekben járatlan, egyszerű olvasó is értse, élvezze. Vigyáznunk kellett a koncepció és a metodika egységére is. Az egyes irások között nem lehettek színvonalkülönbségek. Ez a munka, a jószándékú és felkészült írókkal való bánásmód, hogy ha­ táridőre leadják, vagy éppen dolgozzák át az anyagot, meg­ felelő tapintatot követelt. Gondot jelentett a köteteket kiegé­ szítő képanyagok megszerkesztése is. Ügyelni kellett, hogy minden kép a maga helyére kerüljön, s ezen felül legyen ki­ fejező, a valóságnak megfelelően mutassa be a régit és az újat. A kötetek megjelenését egyeztetnünk kellett - a megye bámulatosan gazdag munkásmozgalmi múltjára tekintettel — az évfordulókhoz, a tanácsköztársaság és a felszabadulás öt­ venedik, illetve huszonötödik évfordulójával is. — Sok m unkában tö ltö tt éjszaka, sok parázs vita eredménye egy-egy ra várható a m onográfia negyedik, befejező kötetének megjelenése? tudományos munkaközösség á lta l — A befejező kötet, amely Nógrád megye felszabadulás utáni történetét dolgozza fel, kéziratos munkálatai közvetlen befejezés előtt állnak. Minden valószínűség szerint ez a könyv is még ebben az esztendőben megjelenhet, vagy rosszabb esetben a következő év elején. nak talá n, akik kétségbe vonják a helytörténeti munkák szükségességét, — Véleménye szerint milyen megszületését? inspirációk ihlették a megyei m onográfia — A monográfia megírásának és kiadásának gondolata a hatvanas évek közepén merült fel, a salgótarjáni városrekonst­ rukciós építkezések megindulásának idején. Salgótarjánban, az elmaradott régiből egy új, modem várost építettek, illetve építenek, s tulajdonképpen innen, ebből a megújhodásból fakad a monográfia megvalósításának gondolata. Egy megyeszékhelynek ugyanis, amely státuszánál fogva — mindenféle vonatkozásban — egy országrész centruma, nemcsak iparában és kereskedelmében, hanem kultúrájában is újjá kell születnie. A formai változásokkal tartalmi, szellemi változásoknak kell együttjárniuk. Ez a helyes felismerés szerencsésen találkozott az objektív lehetőségekkel: a nagy tudományos vállalkozáshoz 14 m egírt történeti munka.. Mégis a ka d ­ hasznosságát. Véleménye szerint, mi a jelentősége, mi a haszna egy ilyen je lleg ű válalkozásnak? — A monográfia jelentőségét — más kérdések kapcsán — egyéb vonatkozásban részben már érintettem. Ezen túlmenő­ en azonban tudnunk kell azt is, hogy valamirevaló helytör­ téneti munka, így a Nógrád megyei monográfia is az orszá­ gos történet szerves részét képezi: bizonyos ismereteket meg­ bízhatóbbá, árnyaltabbá tesz. A nemzeti történet gazdagít­ ja, de nem helyettesítheti. A monográfiában tulajdonképpen egy közösség szembesítheti önmagát múltjával, pozitiv és negatív hagyományaival. A szülőföld mélyebb megismerésével erősíti a hozzávaló kötődést, s tulajdonképpen ez egyik legfontosabb célja is. Monográfiánknak ezen kivül van egy nem lebecsü­ lendő haszna: összes előnyeivel és hibáival együtt tanulságul szolgálhat más megyei monográfiák számára. Sulyok László �ORAVEEC JÁNOS Kirándulás, biciklivel - Meghívlak egy krigli sörre — mondta az öltözőben Ta­ más a barátjának, félhangosan, hogy a többiek ne hallják. - Csak nem kölcsöndíjat akarsz fizetni a bicikliért? - né­ zett fel a lócáról Karcsi. - Mert akkor ne hívjál. - Ugyan! — tiltakozott Tamás. — Kérdezni szeretnék vala­ mit — mondta és kapkodva fűzte be a cipőjét. - Tényleg - szólalt meg Karcsi. - Nem is mondtad, hogy sikerült a kirándulás. Tamás felkapta a fejét és szinte durván vágta oda: - Jól! Hogy sikerülhet egy kirándulás? Csakis jól. Karcsi megrántotta a vállát. Magában elhatározta, hogy nem kérdez többet, nehogy azt gondolja Tamás, hogy a ke­ rékpár kölcsönadása miatt jogosan faggatja. Izmos ujjaival megpuhított egy cigarettát, komótosan rágyújtott és a pla­ fon felé fújta a füstöt. - Gyere — mondta kurtán Tamás, s magára dobta a zakót. - A szekrényedet nem csukod be? — kérdezte Karcsi. - Az istenfáját! - állt meg Tamás már az ajtóban, és visszasietett a vaslemezből készült, szürkére festett szekrény­ hez. Rávágta az ajtaját, markával összeharapta rajta a laka­ tot, kirántotta a kulcsot, és már viharzott is kifelé. - De rohansz — mondta Karcsi. - Szomjas vagyok. Mindég így vagyok, ha nagyon kimeló­ zom magam és utána megfürdök. Ennek bizonyításaként azonnal le is húzta a söröskorsó tartalmát, ahogy a sarki kocsmában a pincér eléjük tette az italt. - A bicajt majd délután átviszem — mondta kissé kapkod­ va a sör után Tamás. — Letakarítom egy kicsit. - Ugyan, ráérsz vele. Nem sürgős — bólintott Karcsi és nézte a barátját. Ismerte jól. Egyre azon járt az esze, mitől ideges most ez az ember. - Te Karesz - szólalt meg hirtelen Tamás. — Ugye, te so­ kat jársz kirándulni a feleségeddel? - Ühüm — motyogta Karcsi és kortyolt a sörből. - Ha kiértek a műútra, te hol szoktál menni? Elől vagy há­ tul? - Nem értem. - Hát, amikor nagy a forgalom és nem mehet egymás mel­ lett a két kerékpár, te hol karikázol? — kérdezte újra Tamás és előredőlt a széken, mellét nekitámasztotta az asztal szélé­ nek. - Mindegy — válaszolta közönyösen Karcsi. - Hogyhogy mindegy? - Hát úgy, hogy mindegy. Ha nem mehetek Kati mellett, akkor előtte vagy a háta mögött megyek. Csak ez a két le­ hetőség van. Nemde? — nézett fel barátjára Karcsi - Egyéb­ ként, miért vagy így begerjedve? - Csak! - válaszolta röviden Tamás és csalódottan vissza­ dőlt a széken. Sokáig nem szóltak. Karcsi úgy vette észre, barátja megnyu­ godott egy kicsit. Azt is tudta, mennyire szemérmes, nem szí­ vesen beszél érzéseiről, házaséletéről, feleségéről, ezért óva­ tosan kérdezte: - Mária jól érezte magát? - Miért Mária? - vágott vissza Tamás. — Ketten kirándul­ tunk, én is ott voltam. - Tudom — bólintott Karcsi. — De azt látom rajtad, sőt biz­ tosan tudom, hogy te nem érezted jól magad. Tamás felkapta a fejét, szigorú arcával ránézett barátjára, aztán két kezével hátrasímította szőke, kissé göndör haját és elnevette magát. Erre nem számított Karcsi. Egy kicsit elcsodálkozott, aztán intett a pincérnek, két ujját a levegőbe bökve jelezte az újabb rendelést. Tamás egy darabig fészkelődött, aztán beszélni kezdett: - Tudod, annyira készültem erre a kirándulásra. Igaz, nem az én találmányom volt, hanem Máriáé. Titeket akar utánoz­ ni, de talán igaza van. Sok a por abban a gyárban, ahol dol­ gozik. Úgy gondoltam én is, szívjon egy kis friss levegőt. Rendbe hoztam az én bicajomat, tőletek elkértem a Katiét. Azt is leápoltam, megtisztogattam, leolajoztam. - Felesleges volt — szólt közbe Karcsi. - Rendben van az a gép. Én tartom rendben. - Nem érdekes - vonta meg Tamás a vállát és folytatta: — Mária bevásárolt, szombat este szépen becsomagoltam mindent a hátizsákba. Vasárnap már hajnalban felébredtem. Kinéztem az ablakon. Szebb időt nem is tudtam volna elkép­ zelni. Minden stimmelt ehhez az első kirándulásunkhoz. Igaz, reggel egy kicsit összevitatkoztunk, mert Mária az opartos bő szoknyáját akarta felvenni, de én kijelentettem, hogy csak nadrágban jöhet. Hogyne, majd mindenféle pacák nézhesse az úton a combját. Egyébként is ott áll az a drága lastexnadrág a szekrényben. Ha már megvan, viselje. Nem igaz? No, szóval mégiscsak elindultunk. Mária ment elől, én utána a hátizsákkal. Később mellette karikáztam, még beszélgettünk is. De amikor kiértünk a nagyforgalmú útra, ott aztán megint csak előreengedtem, mert a KRESZ se engedi a két kerékpárt egymás mellett, de meg annyi gépkocsi, motor száguldott mel­ letünk, hogy másképp nem is lehetett. És akkor majdnem baj történt. Mária valamit hátraszólt nekem, hátra is nézett, s közben a kormányt balra rántotta. Kis híja, majdnem elütöt­ te egy szembejövő őrült autós. Beletapostam a pedálba, és megelőztem Máriát. Még a veríték is kivert. Így mentünk so­ káig. Arra gondoltam, inkább engem üssön el valami száguldó, mint Máriát. De egyébként is, én jobban ismerem az utat, nekem kell vezetni. Igen ám, de akkor meg az kezdett idege­ síteni, hogy nem látom, nem tarthatom szemmel Máriát. Le­ lassítottam és intettem neki, hogy menjen előre. Azt hittem, az majd megnyugtat egy kicsit, ha állandóan magam előtt látom. Mondanom se kell, hogy ez is csak addig volt jó, amíg el nem zúgott egészen közel hozzánk egy gépkocsi. Ud­ variasság ide, udvariasság oda, megint előrevágtattam. Te Karesz! - sóhajtott fel Tamás — én akkor már annyira pipa lettem, mint még talán soha. Gondoltam mindenfélére. Egy­ szerűen nem voltam képes eldönteni magamban, hogy mi a helyes. Elől menni vagy hátul. Hát én végképp elől marad­ tam. Nagyon idegesített, hogy nem látom állandóan magam előtt Máriát, ezért sokszor hátratekintgettem. Ő meg mosoly­ gott. Tamás elhallgatott, megcsóválta a fejét, mintha még most is elégedetlenkedne. Kortyolt a sörből, és folytatta: - Végre odaértünk arra a nyamvadt, divatos fürdőhelyre. Tudod, ott lejjebb, a tó partján kiválasztottam a bokrok kö­ zött egy jó helyet. Mária csak állt a kis tisztás közepén. Ar­ ca kipirult, ragyog a szeme. Mondom neki, mit ácsorogsz? Szedjél egy kis száraz gallyat a szalonnasütéshez. Ki se fú j­ hatja az ember magát — így nekem vissza. Káromkodni lett volna kedvem, de inkább lenyeltem. Megraktam a tüzet, nyár­ sakat vágtam, elkészítettem rájuk a szalonnát, vereshagymát. Hozzákezdtünk. Forgatjuk a nyársat. Látom, a füst marja Má­ ria szemét. Mondom neki, cseréljünk helyet. Jó ott neki mondja, és meg sem mozdul. Ha neked jó, akkor nekem is jó — gondoltam magamban. Szépen sült a szalonnám, be­ vagdalt teteje kinyílt, mint a tangóharmónika, az elébe szúrt vereshagyma pedig már megdinsztelődött a rajta átcsorgó for­ ró zsírtól. Levettem. Amíg elfordultam egy fél percre, Mária beleejtette a szalonnáját a tűzbe. Ekkor már ordítani szerettem volna a dühtől. Mária látta, hogy ideges vagyok, vigasztalt is, hogy ő nem is szereti a sült szalonnát, csak a róla zsírozott kenyeret. Jól van — mondom neki. Ülj csak félre, aztán egyél, amíg meg nem dermed a kenyéren a zsír. Ő meg csak nem mozdul, azt mondja, megvár engem. Ne várjál, hanem egyél, mordultam rá. Megvonta a vállát és arrébb ment. Fél szem­ mel figyeltem. A hátizsákban kotorászott, aztán nekilátott ki­ bontani az egyik májkonzervet. Mi az isten csudáját akar ez­ zel a konzervvel — gondoltam magamban — , hiszen még azt sem tudjuk egy ültő helyünkben megenni, ami most körülöt­ tünk van. Látom, hogy az ujjával akarja felfeszíteni a körülvá­ gott konzerv tetejét. Már éppen szólni akarok, hogy ne tegye, 15 �amikor végigkarcolta a keze fejét. Először lopva rám pillan­ tott, aztán a szájához kapta a kezét. Elkezdtem ordítani, hogy nekem most már elegem van ebből, meg efféléket. Leteszem a nyársat, megyek oda hozzá, hogy megnézzem a kezét. Azt hiszed — nézett mereven Karcsira — megmutatta? Nem, paj­ tás! Az istennek se. Csak néz rám a könnyes szemével, és ezt kérdezi: „ Uristen, kihez mentem én feleségül?" És elkezdett pityeregni. „Kihez? — kiabáltam. — Majd mindjárt bemutat­ kozom neked. Novák Tamás szerszámlakatoshoz". Ezt mond­ tam. Karcsi közömbösséget tettetve, gyufaskatulyával játszott az asztalon. Forgatta maga előtt, mutatóujjával a doboz sar­ kára lépve, felpörgette a levegőbe, egészen a söröskorsó szá­ jáig. — Figyelsz te? - kérdezte meghökkenve Tamás. — Hogyne — válaszolt Karcsi. — Legutóbb azt mondtad, No­ vák Tamás szerszámlakatoshoz — és elmosolyodott. Tamás legyintett, mint aki megsértődött, nem sok hajlan­ dóságot mutatott a további beszélgetésre. — Történt még valami? — kérdezte később Karcsi óvatosan. — Ha tudni akarod, történt — kapott a kérdés után Tamás. — A sörügy a halászcsárdában. — A sörügy? — húzta fel a szemöldökét Karcsi. — Igen, ha tudni akarod. Félórát ücsörögtünk a kerthelyi­ ségben, a pincér ránk se hederített, pedig többször odaszól­ tam neki. Tudtam, hogy Mária nagyon szomjas, de nem szólt egy szót se. A mellettünk lévő asztalnál egy család ült. Ezt akkor vettem észre, amikor a kisgyerek elkezdett sírni az any­ ja ölében. Nahát, gondoltam magamban, még csak ez hiány­ zott. Lehetetlen volt nem odafigyelni. Azok még mielőttünk jöttek, enni akartak, mert a kisgyerek ezt nyávogta állandó­ an: „Anyuuu, éhes vagyok.” Néztem az embert, az csak ült, mint valami szobor a színes ernyő alatt és törölgette izzadó homlokát. Szóval, legszívesebben már elmentem volna, mikor a mi asztalunk mellett rohant el a pincér. Mondanom sem kell, elkaptam a fehér frakkját és megkérdeztem, hogy min­ ket miért nem szolgál ki. Mit gondolsz, mit mondott? — nézett erősen Karcsi szeme közé Tamás. — Azt mondta, hogy ne durváskodjak. Erre én felálltam. Mondom neki, hozzon ide sört, oda, a másik asztalhoz meg amit kérnek, és hozza magával a panaszkönyvet is. Erre nagy pimaszul azt mondja nekem, hogy a sör meg a panaszkönyv egy tálcán nem fér meg. M á­ ria csitítani kezdett, mert már az egész kerthelyiség odafigyelt. Azt hiszem, valami olyasmit mondtam a pincérnek, hogy ru­ hástul fürdetem meg a tóban. Kijött a főnök is, aki aztán gyorsan intézkedett. Szótlanul ittuk meg a sört, ami olyan hitvány és meleg volt, nohát tudod. . . Amikor elmentünk végre innen, láttam, evett a család is, amelyik mellettünk ült. Az ember habzsolta a halászlét, fel se nézett. Micsoda pacákok vannak a világon! Karcsi bólogatott, aztán csendesen megszólalt: — Én szájba vágtam volna a pincért, vagy adtam volna ne­ ki egy tizes borravalót, előre. A vendéglátónál csak ez a két eset lehetséges. — Persze, nehogy azt gondold, hogy ezzel vége volt a nap­ nak — folytatta Tamás. — Ahogy kijöttünk a kerthelyiségből, azt mondja Mária, hogy ő többet sehova se megy velem, mert állandóan cirkuszolok, nyüzsgök, beleavatkozom mások dolgába is és emiatt lesül a képéről a bőr. Hát ez aztán, pajtás, nagyon fájt. Annyira meglepett, hogy még ordítani sem tudtam. Csak ballagtam mellette és arra gondoltam, hogy most nagyon igazságtalan volt Mária. Én azt akartam, hogy az a vasárnap, az a kirándulás a lehető legjobb legyen. Én nagyon akartam, hogy éppen ő, Mária, a lehető legjobban érezze magát. Én azt akartam, hogy minden nagyon szép és jó legyen, hogy neki a kisujját se kelljen mozdítania. . . — Éppen ez volt a baj! — csapott le rá váratlanul Karcsi. Tamás értetlenül nézet a barátjára. — Igen. Éppen ez volt a baj - ismételte meg Karcsi. — Miért? Nem értem. — Nem érted, nem érted — csóválta a fejét Tamás. — Hát ide figyelj, pajtás! Miféle kirándulás az, ahol az ember nem teheti azt, amihez kedve van? Hogy érezheti magát az a fiatalasszony, akit még a széltől is óvnak nyár közepén egy tó 16 partján? Látszik, hogy nem voltál még kirándulni. Miért nem engedted, hogy szoknyában menjen? És csak egy jót kellett volna kacagni azon, hogy beleejtette a szalonnát a tűzbe. Amikor pedig megkarcolta a kezét, a zsebkendővel kellett volna bekötni, nem pedig ordibálni. Tamás tágra nyílt szemmel hallgatott. Karcsi gondolkodott egy kicsit, lassú mozdulatokkal eltolta a cigarettavéget a ha­ mutartóban és csendesebben így folytatta: — A tó partján, a bokrok között másképp telik el a nap, mint bent a városban, vagy a lakásban. Sok minden egészen váratlanul előfordulhat. Ilyenkor mindig arra keli törekedni, hogy ezek a váratlanságok minket, a mi jókedvünket szolgál­ ják. Egyébként is, tudod, vannak olyan dolgok, amelyeket hagyni kell gurulni a maguk útján, a maguk sebességével, a maguk tehetetlenségével. Egy egyszerű kirándulástól ne várj többet, mint amit adhat. Ne akarj kéjutazást belőle. Még akkor sem, ha egy évben egyszer kerül sor rá. Ha arra törekszel, hogy egy nap alatt pótolj sok mindent, amit hosszú időn keresztül elmulasztottál, ha ezt nagyon akarod és túlhajtod, akkor éppen az ellenkező eredményhez jutsz. Én, pajtás, ezt már megtanultam. — És a sörügy? És a panaszkönyv? — kérdezte szinte da­ dogva Tamás. - Abban sem volt igazam? Ott is feleslegesen nyüzsögtem? — Nem, pajtás, — válaszolta határozottan Karcsi. - Abban teljesen igazad volt. Ilyen eset miatt már én is összezördültem Katival. Valahogy ő sem érti, hogy az ember nem változik meg az által, hogy levette a munkásruhát és ünneplőbe öltözik . . . Tamás mozdulatlanul nézett maga elé. Valami nagy nyugalom szállta meg. Sokáig nem szólt. Aztán ránézett a barátjára és halkan megkérdezte: — Mondd, Karesz! Mitől van az, hogy az ember nagyon akar valami jobbat attól, ami van? És miért borul ki olyan egyszerű kérdéstől, hogy elől menjen vagy hátul? Mondd, mitől van ez? — Nem tudom, pajtás. Megitták a maradék sört, kiléptek a füstös kocsmából az utcára. A sarkon szótlanul kezet fogtak. Karcsi egy pillanatra még visszatartotta barátja kezét és megkérdezte: — Nem gondolsz te arra, Tamás, hogy te nagyon szereted Máriát? Tamás nem válaszolt. Bal kezéből jobb hóna alá csapta az aktatáskát, két kezét zsebre vágta és elindult. Karcsi az utca­ sarkon maradt és nézett utána. Néhány lépés után Tamás megállt, visszafordult. Végignézett az utca macskakövein, a házakon, a poros levelű, elhízott törzsű gesztenyefákon. Aztán kikapta hóna alól a táskát, széttárta a karját, nagyot nevetett, sarkon fordult és továbbment. nap Fá b iá n Gyermek­ versek, felnőtteknek 1. két király poroszkál bolondabb a bolondnál lábuk előtt tekereg kilenc kócos holdgyerek szolgálójuk szél s a nap fejükön lapukalap zsebükben a glória arcuk arany bronz lila foguk között furulya minden ember félreáll: „nézd ott ballag két király a palástjuk csupa rongy nem egy bolond két bolond” mennek mennek csendesen házak alatt kerteken várják őket a lányok boldogok a királyok j j | j j j �2. állnak az álmok betakarózva róka szeméből fagy hull a hóra fagy hull a hóra fagy hull a rétre csak az ég szárad fenn kötélre téve szalad a reggel kiszakadt zsebbel pirosra csípve felcicomázva állnak az álmok kitakarózva kék tenyerükben virít a málna ERDŐS ISTVÁN Az utolsó kilométerek Bálint, a legkisebb fiú egy divatos slágert dúdolt; lábát az ablak alatti fűtőtestre tette, vállát az ablaknak szorította, loboncos-bozontos fekete fejét jobbra-balra ingatta a dallam ütemére. Ő nem tudott ultizni, énekelt. Nézte a leszálló alkonyatot, a napkorong előtt hanyatvetődő távoli villanyoszlopo­ kat. A kalauz, amikor belépett, szimatolva magasra tartotta az orrát, sarkával visszarúgta az ajtót, megemelte hatalma jelvényét, a fényesen csillogó lyukasztót, rögtön kiszúrta ma­ gának a legkisebb fiút, gorombán rákiabált, hogy belefojt­ sa a dalt. — Coki, te! A cigány istenedet! Ne hangoskodj, mert ki­ lyukasztom a füled. Béla kezében megállt a meglengetett piroshetes. Az öccsére nézett aztán a kalauzra. Hosszan figyelte a nagydarab em­ bert, a kékesszürke egyenruhája alól kidülledő hájpárnát, sző­ rös nagy kezét, vörös arcát, a csillogó szerszámot. Idő kellett hozzá, sok idő, hogy az ideges remegés elüljön a szája sar­ kában, idő kellett, hogy a combjában, derekában, vállában feszülő, lökődő rugókat megfékezze, ülve maradjon, hogy nyelve a bénulásból mozdulni tudjon, hogy hang jöjjön ki a torkán. Jobb kezével barátságosan megveregette öccse karját, ballal a hústorony kalauz elé ejtette a földre a piroshetest. — Kilyukasztod az anyád, te hülye-állat, aki így lépsz be az emberek közé . . . Bálint leült, mereven hátradőlt az ülésen, sötétbarna nagy szemében riadalom, szomorúság törölte le a szemlélő nyu­ galom friss csillogását. Biztos volt már benne, hogy ezen a Péntek estén nem érkeznek haza úgy, mint más családjukhoz megtérő, fáradt- csendes munkásemberek, ezen az estén sem lehet virágot vinni csupaősz anyjának a piaci sarokról, s mi­ kor nevetve szabadkozik, hogy ő virágot kapna, vázába ten­ ni a nagy asztalra a csokrot, s meghitt vacsora után most sem lehet fehér inget venni, klubba készülni, lányokhoz simulni. Érezte, hogy ellenkezése mit sem ér, őt is magával ragadja Béla haragja, s a gyűlölet, amely oly hirtelen támadt, mint villámoson csattanó nyári zápor szokott a faluvégről indulni a major szalmakazlai ellen, pattanásig feszíti minden porcikáját, szája kiszárad, térde megremeg, szorító- bénító vakság, süketség kerülgeti, olyan blokkoltság, amelyiknek a rácsából csak görcsösen kiüt az ember, és lesz, ami lesz alapon ugrik előre. . . A kalauz visszalépett egyet, balkezével megfogta az ajtó ki­ lincsét a lyukasztót arca elé emelte figyelmeztetően. Hangja rekedt volt az izgalomtól, arca még jobban kivörösödött. - Fenyegetni mernek engem. Huligánok! Na, várjanak csak! Sarkon fordult, bevágta maga mögött az ajtót, s elin­ dult, hogy legalább két kollégát hívjon segítségül a huligá­ nok megfékezéséhez. Béla keserűen nevetett, aztán combját csapkodta csinált jókedvében. A két ultipartner hallgatott. Bá­ lint kilépett a kártyázok között, s felvette az ajtó elől a piros hetest. Béla térdére tette. - Játsszatok csak nyugodtan! Én majd a peronon kiszellőz­ tetem a fejem. Először a vécébe ment. Megmosta az arcát, majd a peron mindkét feljáró ajtaját szélesre kitárta. Az erdő, amely mel­ lett robogott a vonat már fekete-zöld volt, ijesztően mozdu­ latlan. A becsapódó levegő Bálint hosszú fekete haját szét­ söpörte, szemébe vágta lobogtatta. Ha a peron közepére állt, ahonnan pont a szomszéd kocsiba látott, csak a huzat erejét érezte. A szomszéd kocsi teljesen üresnek látszott, a padok között nem moccant senki. A kocsi első része sötét volt, má­ sik felében égett a villany. A kalauznak nyoma sem volt, amed­ dig ellátott. Benn a kocsijukban Béla már keverte a kártyát, osztani készült. Kiálló nagy arccsontjain táncolva mozgott a bőr, amint kétszer-háromszor dühösen beleharapott a füstös levegőbe. Bálint látta a szájmozgásáról, hogy a kalauzt szid­ ja, s a harapások, vicsorgó fogcsattogtatás nevettetőnek szánt háttér szövege az: elharapom a torkát, ha visszajön. . . Bálint újra a szomszéd kocsi felé fordult — ahonnan a ka­ lauznak jönnie kellett. De csak Béla szögletes arcát látta ú j­ ra maga előtt. A szeme haragját, arcizmai rángatását. Amed­ dig visszaemlékezett kisgyerekkorukra; Béla mindig fékezhetetlen, nehéz gyerek volt. Kisiskolás korában sem tűrte el a hangos szót, a durva feddést, pálcát: tízévesen hasbarúgott egy vénkisasszony tanítónőt, aki a pajeszát húzgálta, hogy szóra bírja. Az iskola testnevelő tanár-igazgatója kíméletlenül elverte: Béla egy éjszaka viszonzásul beverte az igazgatói la­ kás utcai ablakait. Az igazgató nem nyúlt hozzá többé, csak sűrűn emlegette az iskolai évek során az akasztófát, ahol Béla majd végezni fogja. S ha nem is az akasztófa, de jött a felfüggesztett ité­ let. Négy hónap felfüggesztve. Verekedésért, garázdaságért. Egy éve sincs. Népünnepély, búcsú a folyóparton, Béla össze­ akaszkodik a céllövölde előtt egy italos kiskatonával, gyors pofonok csattannak el, aztán Béla előreugrik, ökle, mint egy kalapács vágódik a katona arcába: álcsonttörés. Mondják; szerencsés dolog volt a felfüggesztett itélet. De később is az egész falu arról beszélt, hogy Béla előbb-utóbb úgyis börtön­ be kerül indulatos természete, bivaly ereje miatt. Bálint tud­ ta, érezte, ha a goromba kalauz társaival visszatér, olyan ve­ rekedés lesz, amelyet Béla már tényleg nem úszhat meg b ö r­ tön nélkül, lezárás nélkül. Ezért jött ki a peronra, ezért várt a kalauzra, maga akarta elintézni saját ügyét. Béla ne kese­ redjen bele! Büntessék meg őt ötven forintra vagy százra, vagy amire akarják, csak verekedés ne legyen. Ezek a vasutasok ugyanis olyan urak, hogy azt csinálnak, amit akarnak, de ez a kalauz még disznómód goromba is, alighanem ittas is, sem­ mi jót nem lehet tőle várni. Hatósági közeg. Amit ő mond, azt hiszik el a rendőrségen. Ne legyen itt verekedés! A vo­ nat csendesebb futással dombra kapaszkodott, Báli nt kiha­ jolt a nyitott ajtón, egy állomás távoli fényei közeledtek. Az utolsó állomás falujuk előtt. Talán le kellene szállni itt — gon­ dolta B á lin t-n y o lc kilométert gyalogoljanak inkább, mint vé­ res verekedés után vonuljanak a rendőrségre. Legyintett, tud­ ta, Bélát nem lehet részedni ilyesmire, ő bízik a maga igazá­ ban, a maga. erejében. Mikor a kis állomáson fékezett a vonat, Bálint megint kiha­ jolt. Az utolsó kocsiból leugrott a vörös arcú hústorony kala­ uz, aztán még két férfi kollégája, végül egy nő. Futottak elő­ re, s mire a vonat újra nekilódult a kapaszkodónak, mind a négyen Bálint alatt kapaszkodtak a lépcsőn. A vörös arcú lyu­ kasztójával Bálint lábfejére csapott, aztán lökték befelé a pe­ ron közepébe, Bálint a vécéajtónak esett, beszélni próbált. - Kalauz bácsi, kérem. . . Én. . . A kalauznő kapott Bálint karjáért, megragadta húzta maga után. 17 �— Befelé! Az anyád. . . A férfiak hátulról lökdösték. A hústorony káromkodott, mint a záporeső. Bálint még egyszer megfordult volna, hogy beszéljen, de ne­ kilökték az ajtónak. A zajra csak most eszméltek fel a kár­ tyázok. Béla, mint tigris ugrott az ajtó felé, a kalauznő meg­ rettent feldúlt arcától, inkább elengedte Bálint karját, hogy kezét maga elé kapja. Béla ott állt lihegve az ajtókeretben. Nézte öccse kérő arcát fátyolos szemet, majd sorra a négy kalauzt. Az ultipartnerek Béla mögé sorakoztak szorosan, el­ szántan. A hústorony kalauz felemelte az öklét, hogy a lyukasztóval lecsap Bélára, Béla ugrani készült, de Bálint gyorsabb volt. A kalauznő mellett a nyitott peronajtóhoz lépett, s kiugrott a sötétségbe. Kövek gördülő zaját hallották, majd valami fé­ mes pendülést. Béla meghúzta a vészféket. Mire megállt a vo­ nat, a kalauzok, az ultizok sorra leugráltak, s rohantak visszafelé a sinek mentén. Az ablakok a vonaton sorra lecsa­ pódtak, megteltek kíváncsi fejekkel. Mi történt? kérdezték min­ denfelől. Egy-két utas leszállt, s elindult a visszafelé rohanók után. A többieket messze megelőzve Béla futott elől, s képtelen­ ségnek érezte, hogy alig néhány másodperc alatt ilyen ret­ tenetesen messzire elhaladt a vonat attól a helytől, ahol Bá­ lint kiugrott. Lassította futását, nehogy elvétse a helyet. Már mellette lihegett a goromba kalauz lámpáját lóbálva, majd a kalauznő is nyomukba ért. Bálint egy táviróoszlop tövében feküdt. Mikor Béla föléhajolt, megemelte a kezét, látszott, hogy még él. Füléből, szá­ ja sarkából vér szivárgott. Béla kiegyenesedett mellette, ne­ kidőlt a távíróoszlopnak, hagyta, hogy a kalauzok, utasok fel­ emeljék öccsét. Béla a vonat távoli sötét tömbjét nézte me­ reven, s a két vörös pontot az ütközők fölött. Kegyetlen ha raggal szorította össze a fogait. Percekig állt mozdulatlanul. Párásodó tekintettel elmosódott alakokat látott a vonatra ka­ paszkodni, s csak akkor indult meg lassan a sinek mentén a vonat után, mikor az két-három rövid fütty után újra nekilen­ dült a domboldalnak. . . Mikszáth Tamás István versei Ördögszekér Számadás meg paták nyers zörgése ráz pecsenyéjén rág Dűlőutak kerékvágásán megritkult fogam tengelyét-tört harminckettő história hever volt vala — Előtte tajtékos tébolyult ló a szó S a gondolat lőcsöt ragad hogy megfenyegesse az Istent ha ha s van harmincnégy évem Ebből szépen elbitangolt kettő s százszor szebb öt Buborékok úsznak mert tanító is voltam tenyeredből pacsirták röppentek a szivárvány fölé csőrükben sírás és nevetés százszorszép csokrával Bánatban vígságban egy népet emeltél föl oda hol a szívek csengő gyermeknevetés arany virágkelyhét nyitják s kihajt a gondolat a kézfogásokban lm elhoztuk eléd görcsös gyökerekkel világodnak értői e tájban fogadd fogadd megőrzésünk vasárnapi palóc koszorúját a vízen s nyugdíjam hej Pásztákban hull majd kilencszáz kemény a májusi zápor aluminiumban Zöld S ott távol s kölcsön harmincéves szavaim mint ama háború viszhangra várnak vers vagy százhúsz búzában de keskeny a gyalogút bánatom mély s csillag-magos mint a kút sej de kiadatlan Egy ázott kis Életem álom vincellérbogár kép meg képzavar száll Fényes hajnal meztelen vállamra oltárát emelve S én a kakukkfű a kutyafáját még sem tartós illatában a csillogásba vakultam bele megmártom emléked 18 Pipacs nyitó szép igéret kivirul s hátam mögött lányok könnye lángra gyúl �HAGYOMÁNY SZABÓ BÉLA ,,Szabadság, itten hordozák véres zászlóidat" lanatában, szinte egy emberként keltek fel a nógrádi jobbá­ gyok. Csizmadia Kis Ferenc, aki magát Rákóczi mezei hadna­ gyának nevezte, már 1703 szeptemberében kibontotta a me­ gyében is a Rákóczi-zászlókat, és amint azt a császárhű ne­ mesek Bécsbe jelentették, a kurucok szinte elárasztották a me­ gyét. A jobbágyokkal együtt a szabadságharc oldalára állt a megye kisnemessége is. Közülük többen (mint pl. Géczy Zsigmond, Géczy Gábor, Géczy Sándor, Batta Zsigmond, Batta Ádám, Battik László, Bezzegh János, Sréter János, Tolvaj Fe­ renc) a kuruc hadsereg főtisztjeivé lettek. A nógrádi jobbágyok is a szabadságharcért, a hajdúszabadság elnyeréséért ragad­ tak fegyvert. Ugyanazt az utat követték, mint Esze Tamás ta l­ pasai: a harctereken nem kímélték önmagukat, jelentős sike­ reket értek el. Csizmadia Kis Ferenc 1703-ban Rákóczi ka­ tonai főerőinek megérkezése előt körülzárta a gácsi táborban összesereglett nemeseket, Géczy Sándor pedig már a szom­ szédos Hont megye egy részét is biztosította Rákóczi számára. A parasztfelkelés eredményeként 1703. október közepén már a megye nemessége is Rákóczi hűségre tért. Azoknak az érzelmi szálaknak az összetevői között, melyek az embert a szülőföldhöz, a hazához kötik, jelentős szerepet já t­ szik a történelmi múlt. Mindaz, ami körülvesz bennünket, a jelen és elmúlt századok munkás hétköznapjainak alkotásait dicséri. Megyénk minden helysége, települése nevéhez a magyar történelem különböző korszakaiban lezajlott küzdelmek emléke kapcsolódik. A honfoglaló magyar törzsek nevének majd min­ degyike megtalálható például a megyében (Nógrádmegyer, Karancskeszi, Salgótarján, Diósjenő, Balassagyarmat, Erdő­ kürt, Szandakér). E nevek egyben a magyarság honfoglaláskori letelepedésének bizonyítékai is. A megye neve, Nógrád, az ősi szláv ispánság helyén Novigrád székhellyel alakult I. IstvánA nógrádi jobbágyok a Rákóczi-szabadságharc hadseregé­ kori vármegyénk emlékét őrzi. A XIII. században kibontakozó nek mindvégig jelentős tényezői voltak. Arra vonatkozóan, hogy feudális anarchiára, az egyre erősödő bárók hatalmára emlé­ milyen nagy volt a parasztság lelkesedése és részvétele, kevés keztenek Hollókő, Szanda, Somoskő sasfészkei. E várak rabló­ írásos emlék maradt fenn. 1704-ben kelt hiányos jegyzék érzé­ lovagjai - mint pl. a füleki Falkos - garázdálkodásaikkal erő­ kelteti talán legjobban a részvétel nagyságát. E jegyzék szerint szakoskodásaikkal rémületben tartották a környéket, egymás a megye nyugati részének 28 falujából 247 kuruc katona vonult közötti s a királyi hatalommal dacoló küzdelmeik pedig állandó a táborba. Mindössze 28 kis falu egyetlen évének adatait őriz­ háborúk szinterévé tették a megyét. A XIV. századi városi fe j­ te meg a levéltár. A szabadságharc nyolc éves küzdelmében lődésnek nyomai is kimutathatók. Bizonyítékai a mezővárosi a nógrádi jobbágyok ezrei vettek részt. kiváltságlevelek: Szécsény földesura Szécsényi Tamás már A nógrádi parasztfelkelők nemcsak részt vettek, hanem vité­ 1334-ben mezővárosi kiváltságot szerzett a királytól Szécsény- zül harcoltak is. 1704-ben a Tolvaj Ferenc parancsnoksága nek, s e kedvező földrajzi fekvésű helyen jelentős, forgalmas alatt küzdő nógrádiak Zólyom ostrománál oly mértékben ki­ vásárokat tartottak; 1407-ben Pásztó ura, Tari Lőrincz Buda tüntették magukat, hogy a fejedelem külön rendeletben biz­ varának jogaival azonos jogokat tartalmazó kiváltságlevelet tosította számukra a zsákmányrészüket. szerez a pásztóiaknak. E két említett helység mellett ugyaneb­ Tolvaj Ferencnek a nógrádi parasztsereg vezérének élet­ ben az időben mezővárosként tartják nyilván Balassagyar­ matot, Nógrádot, Tart, Nagyoroszit, Diósjenőt, Patakot, Dejtárt rajzával mindmáig adós a megyei történelmi kutatás. A sza­ is. badságharc előtt a losonci református lyceum tanára volt: a magyar nyelvű matematikai oktatás egyik úttörője, Comenius A mezővárosoknak a XIV— XV. században nemcsak az egyre erősödő árucsere lebonyolításában volt jelentős szerepük, fordítójaként, mint pedagógus is nagyon jelentős. Mint költő, hanem azokban az osztályharcokban is, melyet a jobbágyok a irodalmi tevékenységgel is nevet szerzett magának. A szabad­ fördesuraik ellen folytattak. A mezőváros védelmet és munka- ságharc időszakában pedig, mint Rákóczi paraszthadainak vi­ lehetőséget is jelentett a földesúri kizsákmányolás ellen mene­ téz vezére szerzett katonai babérokat. Adós azonban a megyei külőknek. Az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés időszakában a történelmi kutatás a megye parasztsága egészének a szabad­ nógrádi, hevesi jobbágyokkal együtt a mezővárosok jobbágy­ ságharcban való részvétele bemutatásával is. Különösen sú­ polgárai is ott gyülekeztek a Pásztó melletti mezőn és együtt lyos áldozatokat hozott a szabadságharc utolsó szakaszában vívták meg harcukat a nemességgel. Mint tudjuk, a királyi ka­ az 1708, 1709— 1710-es években, midőn az Ipoly vonala vált a tonai erőktől támogatott nógrádi nemesség legyőzte a felkelő­ kurucok védővonalává, és a megye az ellenállás egyik legje­ ket, és vérbefojtották a parasztság első jelentős megmozdulá­ lentősebb bázisa volt. Az 1710-es romhányi csata után Rákóc­ zi seregei kénytelenek a megyéből kivonulni és ezzel a megye sát Nógrád megyében. jobbágyságának álmai is szertefoszlottak. A török hódoltság időszakában 150 esztendeig részint hó­ doltsági terület, részint a végvári harcok állandó szintere a A függetlenségi harcaink sorában kiemelkedő jelentőségű megye. A fennmaradásért folytatott harcok súlyos vérveszte­ 1848— 49, a polgári forradalom és szabadságharc időszaka. E séget jelentettek. A túlerővel való szembenállásnak nemcsak történelmi időszakban vált szabad emberré Nógrád megye év­ nógrádi, hanem magyar szimbólumává is vált Drégely, ahol századok óta elnyomott jobbágysága. Bár a jobbágyfelszaba­ Szondy György pár katonájával és nógrádi parasztokkal együtt dítás nem jelentette a jobbágyság nagy problémájának meg­ inkább a vár falai alá temetkezett, mintsem hogy meghódol­ oldását, a földhöz való jog biztosítását, mégis az a tény, hogy jon. A nógrádi végvári vonal várai — Nógrád, Balassagyarmat, a telkes jobbágyból, zsellérből szabad ember lett, alapvetően Szécsény, Buják, Salgó, Somoskő, Fülek — mentén állandósult a küzdelem. A török hódítást megakadályozni a magyarság határozta meg a további fejlődést. A megye népe 1848-ban nemcsak jogaiért vívott szívós küzdelmet a feudális rendszer­ erői nem voltak elegendők, de az életben maradáshoz igen. hez makacsul ragaszkodó földesurakkal szemben, hanem ki­ A Habsburgok elleni függetlenségi harcok időszakában is vette részét a szabadságjogok, a függetlenség védelmében jelentős szerepet játszott a megye. A Thököly-felkelés, Rákóczifolytatott fegyveres harcból is. Több mint 3500 nógrádi fiatal szabadságharc időszakában országosan kiemelkedő szerepe harcolt a honvédseregben, több ezren léptek a nemzetőrség volt a megyének. Szécsény az 1705-ös országgyűlés színhelye, soraiba, és százakra megy a nógrádi gerillák, vadászok száma. s nem véletlen, hogy Rákóczi Ferenc Nógrád megyébe tartotta A szabadságharc nagy katonai hadműveletei elkerülték a meg az országgyűlést. 1703 őszén a szabadságharc első pil­ 19 �megyét. Jelentősebb katonai akcióra mindössze 1849 január­ jában a Görgey parancsnoksága alatt küzdő, Feldunai magyar hadsereg bányavárosokba történő visszavonulása során; 1849. áprilisában a tavaszi hadjárathoz kapcsolódva Beniczky Lajos bravúros losonci rajtaütése, valamint 1849 júliusában a ma­ gyar hadseregnek a váci csata után Rétság, Érsekvadkert, Balassagyarmat, Szécsény, Losoncon keresztül történő vissza­ vonulása idején került sor. t visszavonulás legjelentősebb fegyverténye a Rétság mögötti dombokon, a bánki útelágazás előtti küzdelem volt. Pöltemberg tábornok VII. hadteste itt ve­ tette meg a lábát és önfeláldozó harcával biztosította a magyar seregek visszavonulását. Méltó lenne a szabadságharc 125. évfordulóján megjelölni e helyet, annál is inkább, mivel megyénkben 1848—49-es emlékhely még nincs, — és itt a VII. hadtest kötelékében harcolt, a nógrádiakból szervezett I. Nóg­ rádi Önkéntes Honvédzászlóalj is. A megye dolgozó népe nemcsak a régmúlt, hanem az új és legújabb kor történelmi küzdelmeiből is kivette részét. A XlX. szazad közepén szénbányászat, a vasútépítés, az ipartelepítés új osztályt teremtett, a munkásosztályt. Mar 1867-ben sor ke­ rult az első bányászsztrájkra is Salgótarjánban. A XIX. század vegén, a XX. század elejére a munkásosztály nemcsak lét­ szamában növekedett, erősödött, hanem döntő tényezővé vált a megye társadalmában is. A munkásosztály politikai súlyá­ nak növekedését nemcsak az 1890-es évek nagy sztrájkjai, az I. világháború előtti időszak jelentős munkás-megmozdulásai bizonyítják, hanem szervezeteinek kiépítése és az előtte álló küzdelmekre történő tudatos felkészülés is. A nógrádi munká­ sok, ezen belül is a salgótarjáni munkások, 1919-ben a Ta­ nácsköztársaság idején a proletárhatalom védelmében or­ szágos jelentőségre tettek szert. 1919. május 2-án indult meg a csehszlovák burzsoá intervenciós erők koncentrált támadása az Ipoly vonalán, mely nemcsak Salgótarján, Szécsény, Ba­ lassagyarmat elvesztésével fenyegetett, hanem a proletárha­ talom északi frontjának szétzúzásával is. Súlyos harcok ala­ kultak ki és a túlerő az intervenciós csapatok oldalán volt. A munkásosztály azonban szinte egy emberként fogott fegyvert. A salgótarjáni szénmedence bányászai, munkásai rögtönzött zászlóaljakat hoztak létre, szinte a város falai előtt állították meg az intervenciósok előretörését s nemcsak a várost védték meg, hanem ezzel együtt a proletárhatalmat is. A nógrádi munkások a Magyar Tanácsköztársaság honvédő háborújá­ nak, ezzel az egyik legjelentősebb fegyvertényével beírták ne­ vüket a magyar munkásmozgalom történetébe. Horthy ellenforradalmi rendszere időszakában a salgótarjá­ ni, baglyasaljai illegális kommunista pártsejtek az üldöztetés ellenére éltek, működtek, bizonyítva, hogy a munkásosztály erejét, elszántságát a győztes ellenforradalom nem tudta meg­ törni. A német fasiszta megszállók elleni küzdelem új hősöket adott. A karancslejtősi bányászok 1944. novemberi ellenállása a magyar bányamunkásság egyik legjelentősebb megmozdulá­ sa volt. A karancslejtősi bányászokhoz hasonlóan azonban a salgótarjáni szénmedence számos bányájában, gyárában szer­ vezték meg az ellenállást, tagadták meg a munkát, a bevo­ nulási parancsot, szabotálták a bányák, üzemek leszerelését, akadályozták az országpusztító politikát. Kezdetüket vették a fegyveres partizánharcok is. A salgótarjáni szénmedencében Bandur Gyula csoportja, a Börzsönyben a Görgey zászló­ alj, a Karancs hegységben a Nógrádi Sándor vezette partizán csoport fegyveres harca hozzájárult a felszabadító szovjet had­ sereg hadműveleteinek sikeréhez és példaképévé vált a fasiz­ mussal szembeni küzdelemnek, a nemzeti függetlenség mellet­ ti kiállásnak. Szocialista társadalmunk építése során nem nélkülözhetjük, hogy ne kutassuk a magyar történelmi múltat, ne tárjunk fel egyre többet ebből a múltból, hiszen ezzel jelenünket teszszük gazdagabbá, építő munkánkat tudatosabbá. Történelmi múltunk, küzdelmeink megismerése nemcsak a szülűföldhöz, a hazához köt bennünket újabb és újabb szálakkal, hanem egy­ máshoz és jelenünkhöz is. S z a b ó B éla 20 Karcolatok a régi nógrádi népéletbő l Megyénk falvainak történeti vizsgálata során a legfontosabb fe la d a t a ren­ delkezésre á lló adatok számbavétele. Ami ezekből az adatokból m eg álla­ pítható vagyis az á llatállom á ny szaporodása, művelés alá fo g o tt fö ld te ­ rület gyarapodása, szőlőtelepítés, pálinkafőző üstök számának növekedé­ se pontosan tükrözik a megye lakosságának m indennapi életét, szorgal­ m át s ismeretük nélkülözhetetlen a helytörténész számára. A házak számának pontos m egállapítása és növekedésük ütemének meghatározása azonban m agában véve nem elegendő, csonka lesz, ha nem lá tju k meg berendezése, bútorzata m ellett a benne lakó em bert is, viseletével, ételeivel, szokásaival, szórakozásaival együtt. Az elsőre példa a Flórián M ária á lta l rajzolt kép Rimóc népviseletéről (Balassagyarmat, 1966.), mely a recens anyagon kívül bőséges levéltári forrásanyagot is kö­ zöl a XIX. századi viseletről. A kutatók á lta l elsősorban felhasznált összeírások azonban, noha az á l­ lattartás statisztikája elkészíthető belőlük, semmit sem, vagy alig valam it szólnak az emberről, aki nemcsak tenyészti de őrzi is őket, legfe ljeb b a falu lakossága névsora végén ta lá lju k meg a „pa sto r vaccarum” (tehénpásztor) vagy „ o p ilio " (juhász) m egjelölést egy-egy név után. Más forráso­ kat kell keresnünk, ha személyükön kívül mást is meg akarunk róluk tu d ­ ni. A községi bírói számadásokból például megtudjuk, hogy az e lő ljáróság fog adta fel őket év végén vagy ja n u á r hónapban. Természetesen ez á ld o ­ mással já rt, Kosdon pl. 1777. ja n u á r 17-én „az megkívánt pásztorok fo ­ gadása alkalm atosságával elkelt áldom ásra 8 icce bor” . Ahol nem volt áldomás, o tt pénzt és bort kaptak a pásztorok. Nógrádverőcén pédául 1775-ben december 8-án jegyzi fel a bíró: „pásztorok fogadásakor a d ­ tam nékik borra 8 dená rt” . Konvenciójukat is m egtudjuk, a készpénzen kívül némi ruhanem űt és bocskort kaptak. Novem ber végén volt a m akkoltatásra a d o tt sertések szá madása, m ikor a kanász hazahajtotta a makkról az első hó lehulltával a kondát, egy icce bo rt kapott. Nemcsak a kondás számára je len te tt külön honorárium ot a makkoltatás, az elöljáróság is szépen keresett rajta. A megye nagykiterjedésű eredei közül nem minden falunak volt tö lg y­ vagy b ükkerdeje, s ahol nem volt a községnek m akkoltatása, az e lö ljá ró ­ ság kebeléből küldött em bereket makk után „tu d a ko zn i", „vizsgálni” , majd masokat „a lk u d n i” , midez persze n a p id íjja l já rt. tz azonban mind a gazdálkodáshoz tartozik, de talá lun k egy olyan fo r­ rástípust is, melyet a helytörténészek á lta lá b a n el szoktak kerülni, annak ellenére, hogy belőle nemcsak nagyon sok e lfe le jte tt eseményre derül fény, hanem megismerjük a régen é lt emberek hétköznapi életét is. Ezek a büntetőperek ira ta i, főleg tan úkihallgatásai, melyekről sokan azt hiszik, hogy a „v ig in ti quinque palcarum ” -on kívül — ahogy a megye szülötte Mikszáth csúfolódik a tekintetes vármegye patriarchalis igazságszolgálta­ tása fe le tt — mást nem tartalm aznak. Pedig m egtudjuk belőlük, minek ö rü l­ lek eleink, mi bántotta őket, hogy élték le életüket, milyenek voltak hét­ köznapjaik, ünnepeik. Sok esetet ma már megmosolygunk, néhány érthe­ tetlennek tűnik előttünk, de voltak olyan szokásaik is, melyek ma is élnek. Ismeretes volt m ár a házasságközvetítés is, m int az alább i, 1973-ban fe lte tt kérdésekből kitűn ik: „ V a llja meg hite után a tanú, tud ja-e , hogy midőn Bene N ándor ifjú legény volt, Ivanovits Julianna másokat kért, hogy comm entálják neki"? Vagy ilyen ma is élő szokás a nemcsak Nógrád megyében, hanem az egész ország területén szokásos karácsonyesti zajkeltés. Megyénk fa lv a i­ nak téli csendjét is felverte decem ber 24-én söttétedéstől egészen az éjféli miséig a kolom polás, ostorpattogatás, kanásztülökkel való tülkölés, sőt lövöldözés. C élja a néphit szerint az ilyenkor, az esztendő leghosszabb é j­ szakáin leselkedő gonosz, á rtó szellemek elijesztése, hogy ne fejthessék ki rontó hatalm ukat. Erre szolgált 1745-ben Karancskesziben is tragikusan véget ért lövöldözés. A dolog úgy esett, hogy karácsony előtti napon megszállt Nagy Ferencnél Kelemen András. M eg akarta házigazdáját bo­ rotválni, el is küldött a mesterhez borotváért, de az nem ad ha tta oda, mert éppen a pu skájá t tö ltötte. Nagy Ferenc is elővette az a jtó m ögött lógó pisztolyát, m egtöltötte, és ki akarván próbálni, lő tt is vele. Kelemen megjegyezte: „m a jd akkor kellene lőnünk, midőn az éjféli misén fognak lenni” . Ö is m egtöltötte a pisztolyát, azonban olyan szerencsétlenül, hogy véletlenül saját m a g á t lőtte agyon. A bból, hogy ketten is készültek a lövöl­ dözésre, biztosra vehetjük, hogy bevett szokás volt a pisztoly, puska elsütögetése az é jfé li mise a latt. Számtalan perben fordul elő, hogy juhászok szamarukat, ha ittak „a kortsma ab lak vasához" kötötték, s az á lla t békén várt ott a mulatság be­ fejezéséig. „K á r ilyen legények parlagon hevertetni az e re jé t" — m ondja Kalodán egy obsitos katona a kocsmában az o tt ivó juhászbojtárnak, biztatja, á lljo n be katonának, az csak a gyöngyélet. A b o jtá r azt feleli, szívesen menne, bátyja is katonáskodik Budán, örömest együtt szolgálna vele, be is állna, ha tudná, hogy m egüti a mértéket. Az obsitos megméri, kiderül, hogy még m agasabb is m int kell, elmegy a bíróhoz, két garast kap tőle, közösen megisszák. A b o jtá rt a legközelebbi á llításko r katonának viszik. M ária Terézia korának „ ú j m agyarjai” , ahogy a hivatalos nyelv a c ig á ­ nyokat nevezi, szintén okoztak némi fejtörést a bíróságnak. Elég sok bajuk volt velük, felhasználták a babonákat, lopásaik, m achinációik palástolására, m int Rónyán 1773-ban, ahová az Erzsébet napi gyöngyösi vásár előtti szombaton cigánykaraván érkezett és telepedett meg a falu határában. A férfiak kifogva a lovakat tüzet raktak az erdő szélén, a nők mintegy tizenöten bementek kártyát vetni, jósolni, kéregetni a faluba. �Egyik házba többen belépve „beszélgettek, játszottak s m ulatoztak mintegy fél órá ig” azután kimenve a házból, a falu bó l is elmentek. M ásnap reg­ gel a gazdát, akinek házába bent voltak előző este így szólította meglegényfia: „a p p a nézze meg kend az lá d á já t, meg van-é az pínze, mert azt mondják, hogy az ilyen cigányok után elmegy az pínz", az a p ja fe le li: „ne hidd fiam , csak mese az” . Csak nyu gtalantío tták fia szavai, megnézte a ládát, ötven forinton fe lűli pénzének hült helyét ta lá lta . Utánuk sietve, egy hét után H o nt megyében ta lá lta meg őket, elfogatva a községi elö l­ járósággal — ahogy akkor nevezték a Birá kkal - már csak hét fo rin t volt meg az ötvenből. M in t a károsult gazda kinyomozta, az útbaeső falva k­ ban m indenhol húsz krajcárosokkal fizettek, az ő ötven fo rin tja is mind a b ­ ból állt. Több hasonló esetből tudjuk, hogy a cigánynők szokásos eljárása az volt, hogy nagy beszéddel, z a jja l körülfogták az áldozatot, rendszerint már olyan házba menve be, melyről tudták, hogy csak egy személy tartóz­ kodik otthon, azt a sok beszéddel elkábítva, egy társuk aza latt belopózott a szobába s o tt magához vette a pénzt. Az áldozatot annyian á ll­ tak körül, hogy nem is vette észre, hogy valaki bement a házba. Titokza­ tosabbá teendő a d o lg o t m int fe lje b b is olvastuk, elhíresztelték, ő utánuk e lmegy a pénz. A második eset szerelmi varázslással történt, megetetéssel, am it a közelm últban szinte még az egész országban hittek és gyakoroltak, elsősorban a férjhezmenni szándékozó lányok. 1776-ban Terényben a 25 éves O láh Ferenc azért került bíróság elé, mert egy cigánynővel, akinek nem volt fé rje, viszonyt folytatott. K ihallgatásakor a férfi azzal védekezik, hogy „v a ­ lami mesterséget vagy szert csinálván az pálinkába, nekem be adta innom, és m in djá rt egíszlen a szívem felgerjedvén, vele közöm volt egynehány­ szor", Felesége is tu d o tt róla, „m ivel én mondottam néki, hogy fogassa meg a feleségem, mivel tőle nem m aradhatok". nár Panka egy borjúnak füvet aratni, úgy szólítot t m eg: hol vette kend itt magát, már itt az Isten sem akadna kendre, melyre feleltem , de te hol jársz, már téged itt meg lehetne nyomni, ezen szó után ő az maga után elment, és is az magam útján, de semmi rosszat nem cselekedtünk” . A tanúk nem egészen így a d já k elő a történteket, egyikük pa tyingot vágni akarván a réteken, látta am int a két delikvens találkozott, m ajd leheveredtek egy tisztásra s paráználkodtak. Egy da rab ig leste őket, m ajd tovább menve talá lkozo tt a második tanúval, akit m egszólított: „Istók bátya egymáson kaptam M atyit Pankával itt a berekbe, melyre fe le lt a fatens, miért nem kiá lto ttá l reám, magam is elmentem volna látnyi, melyre (az előbbi tanú) azt fe le lte : nem mertem kiáltani, sőt még a szómat is be ­ fogtam , hogy el ne koccantsam m agamat, tartván attól, hogy netalán agyon vernek, ha észrevették volna” . A férfi tanúk m int látjuk, hum o­ rosan fog ják fel az esetet, az első tanú felesége azonban igyekszik a vád lottaka t bem ártani. Régóta tu d ja — m int vallja — , hogy rossz életet élnek. Az elm últ húsvéthétfőn is, m ikor mindenki istentiszteleten volt, a vádlott Kenyeres Mátyás házához ment, „betekintván a ház ablakján, az házban egyebet nem lá to tt, hanem Kenyeres Mátyásnak n a d rá g já t az asztalon látta, be akarván menni a pitvar a jta já n az be volt csukva, azután ment az kamra ablakára, azon ugyan nem lá th a tta őket, hanem ha llo tta midőn M olnár Panna elkaccantotta m agát” . Mivel m indkét vádlott ta g a ­ dott, 80, illetve 60 bo tot kaptak csupán, valószínűleg megérdemelten. A régi perekben természetesen találkozunk tragikus esetekkel is, ezúttal azonban igyekeztünk a derűsebbekből ízelítőt adva bem utatni a büntető­ perek nagyértékű forrásanyagát a XVIII. század népéletének megismeré­ sében. (Valam ennyi per Nógrád megye levéltárának ügyészi ira ta ib ó l (acta Fiscalia) való. A kit a vád lottak további sorsa vagy ítélete érdekel, a következő számok a la tt ta lá lh a tja meg: 4; 8; 70; 12; 54; T;.) A következő törtnéetben is szerelem okozta a bajt, de ez már kettős házasságtörés, m indkét fél házas személy. ePdig szigorúan büntette a törvény a házasságtörést, ha kiderült, nem ritkán h a lá lla l is. Ez sem bírt azonban elrettentő hatással a házasságtörőkre, mégis előfordult, igaz hogy 250 év a la tt mindössze öt esetben. Vagy csak ennyire de rült fény? 1770-ben m egfogták a 42 éves Kenyeres M átyás fülekkelecsényi lakost, azért, m int vallja, „hogy azt hazutták rám hogy én fülekkelecsényi bírónak feleségével paráználkodtam volna, ho lott az nem igaz, hanem úgy esett a dolog, hogy én halászatrul j övén az Mocsolya berekben egy sánta te ­ henemnek füvet szedni, ahol leültem s oda érkezvén a bíró felesége M o l­ Schram Ferenc A szlovákok letelepítése Nógrád megyébe A törökdúlás Nógrád megyét sem kímélte meg a pusztulástól. A fe l­ jegyzések szerint 1570-ben a megye 32 fa lu já b a n nem la kott senki, né­ hány év a la tt 43 település pusztult el teljesen, más községekben a lakos­ ság létszáma erősen lecsökkent. A felszabadító háborúk is 20 községgel gyarapították az elnéptelenedett, illetve elpusztult falvak számát. (M a k­ ka i László: Nógrád megye története 1848-ig. In: Nógrád megye m űemlé­ kei. Bp. 1954. 56. I.) A felégetett falvakból a lakosság az északi megyékbe, vagy id eig len e­ sen az erdőkbe menekült, hogy elkerülje a féktelen pusztítást. A 17. század végén, a török kiűzésével egyidőben, az északi megyék­ ben és városokban (Zólyom, Fülek) meghúzódó földbirtokosok visszatér­ tek elnéptelenedett vagy teljesen felégetett falvaikba, hogy azok benépe­ sítésével újra életet teremtsenek a több éve, esetleg több évtizede par­ lagon hevert földeken. Megyénkben az elpusztult, illetve elnéptelenedett falvak újratelepítésé­ re a 17. század végén és a 18. század első évtizedeiben került sor. Az új lakók többsége a sűrűn lakott, szegényesen éló, magas adókkal sa­ nyargatott északi megyékből (Trencsény, Árva, Nyitra, Liptó, Zólyom) köl­ tözött megyénkbe. Számos család tele pü lt N ógrádba a szomszédos Hont megyéből, sőt a távo lab bi M orvaországból és Sziléziából is. Az északi megyékből érkezett lakosság nagyobb része szlovák anyanyelvű, evengélikus vallású volt. A déli megyékből bevándorolt családok (számuk cse­ kély) m agyar anyanyelvűek és r. ka t. vallásúak voltak, akik a telkek m el­ lé nemesi oklevelet is kaptak (Rimóc, Nagylóc, Cserhátszentiván, N ógrádmegyer, stb.) A betelepülés form ájára a spontán költözés volt a jellemző. Vagyis a fentebb em líte tt helyekről nem a toborzók hívó szavára indultak el csa­ ládok, hanem az elviselhetetlen nyomor elől szöktek el lakóhelyükről, hogy jo b b é le tet remélve, az ország déli megyéibe költözzenek. Az éj leple a la tt megszökött családok közül nagyon kevesen tudták, hogy hol fo g ­ nak letelepedni, a többség nem is sejtette mely megyében, vagy község­ ben fog otthonra ta lá ln i. Az elinduláskor csupán aztt udták, hogy az o r­ szág középső és déli megyéiben nagyobb megművelhető földet, kedvez­ ményt, volt föidesuraikkal szemben védelm et kapnak. A bizonytalanra e lin d u lt családok, útközben m indenütt érdeklődtek, hogy hol ta lá lh a tn a k még nem fo g la lt házhelyeket. Ha számukra m egfelelő helyet ta lá lta k, felkeresték annak tulajdonosát, akivel szerzőlést („usust” ) kötöttek. N ógrád megye levéltárában — eddigi ismereteink szerint — egy ilyen szerződés talá lha tó , amelyet 1697. május 20-án Ajnácskőn készített Vay Ádám az alsóbodonyba letelepedni kívánó szlovák családokkal. E rit­ ka és fontos dokum entum ot szószerint közöljük. KŐ PÁL: BORONÁ S „A nno 1697. Die 20. M ai. Engedtem alsó Bodonyi Pusztámat Zalék Já­ nosnak, Jano Lukácsnak, M olnár M iklósnak, több társaival edgyütt meg szá llani illyen C onditiók a latt. 21 �1 . Az elm últ Sz. György naptul számlálva három esztendőknek forgása a latt, töb bet nem tartoznak, hanem kettei esztendejébe fognak negy­ ven-negyven Tallért fizetni, harm adikra semmit sem. 2. El telvén az három esztendő adnak ötven-ötven Tallérokat, kiknek meg adásának napja Szent György lészen. 3. Az fellyül írt három esztendő el forgása alatt, ha szintén makk ter­ mésért az magok tu la jdo n sertéseikből semmi tizedet nem fognak a d ­ ni. 4. El telvén pedig három esztendő, Sertésekből, juhokból, és méhekből az igazi Dézsmát ki adgyák. 5. Ha annyi makk fogna termeni, hogy idegen sertéseket makkra fo g a d ­ hatni, abból való jövedelmet, egésszen magamnak reselvaltam, ki­ rül tartoznak hirt adni. 6. Semmi némü makk és gyümölcs term ő fá ka t nem lészen szabad le­ vágni de az Házak épületire módgyával meg engedtem. 7. M inden egyéb jövedelmet, úgy m int vetésbeli Dezmát, m alm ot nékiek engettem eők is ob lig á ltá k magokat, álla n d ó és örökös Jobbágyim ­ nak lenni. Mindezekről attam nékiek kezem irásával, pecsétemmel megerősített Levelemet. Vay Á d á m.” (N ógrád megye Levéltára -to ­ vábbiakban NmL — Nm. Törvényszékének iratai Processus term inati 1754/1172./ Az újjá te le p ü lt falvak — különösen azok, amelyek teljesen elpusztultak — többnyire nem a régi helyükön, hanem attól á lta lá b a n néhány száz mé­ terrel, vagy 1 -2 kilométerrel távolabb, új irtásterületen épültek fel. Ilyen község például A ls ó - és F e lső - Szügy, Alsó-Bodony, Szalmatercs, stb./NML. Közgyűlési iratok 1749/1, 1754/1172/. Több olyan község újratelepítésére, amelyek a török háborúk előtt virágzó falvak voltak, nem került sor. (A Magyarország műemékeit ismertető sorozat N ógrád megyei kötete 76 ilyen települést sorol fel. Megjegyezzük, hogy a jegyzék hiányos.) Az újratelepítés időszakában a fő- és köznemesek többségének nem volt összefüggő, több fa lu t egyesítő birtoka Nógrád megyében. M in t össze­ írásaink, egyéb levéltári forrásaink tanúsítják, ha a nemeseknek több fa ­ luban vagy megyében volt is birtokuk, azok falvanként a 3-6 egész ház­ helyet a lig lépték túl. A község többi házhelye és a hozzátartozó földek fe le tt más nemesek rendelkeztek. Példaként m egem lítjük, hogy Radványi Ferencnek a megye első m onaráfiája írójának a 18. század elején Legénden 5, Szécsénykovácsiban 4, Kiskérben 2, Nedelistyén 1, Kiskürtösön — ahol la kott — 3 egész házhelye volt. (NML. Inquisitones 1727/8, 1747/104./ Igy gyakran előfordult, hogy egy-egy nógrádi falunak 5-6, oly­ kor még ennél is több föidesura volt. A vallási ellentétek, a katolikusok és protestánsok között, az újra te le p í­ tés időszakára sem csitultak el. Ennek hatását m egfigyelhetjük az ekkor kia laku lt nyelvi és etnográfiai kép területi elrendeződésében is. A többségben református és evengélikus vallású fő- és köznemesek, a túlerőben levő katolikus egyházzal szemben úgy is igyekeztek tilta ko zá ­ sukat és ellenállásukat kinyilvánítani, hogy a tulajdonukban levő házhe­ lyekre elsősorban evangélikus vallású családokat ültettek, ezzel mintegy vé­ delm et is biztosítva számukra. A református és evangélikus vallású földbirtokosok közül Vay Á dá m Alsó-Bodonyba, Bene Pál és András, Egri M ár­ ton, Battik Gergely Szügybe, Barátnaky Ferenc és M agdaléna Csesztve község kétharmad részébe, Jeszenszky Miklós és Farkas Pál — az egykor Balassa Imre birtokához tartozó — Terény, G alagaguta, Magyarnándor, Szente, Szátok, Bánk, Ő sagárd, Alsópetény, Nőtincs községekbe, Ráday G áspár Lucfalvára, Ludányhalásziba tele pített evangélikus vallású szlo­ vákokat. (NML. Processus term inati 1754/1172, Közgyűlési iratok 1749/1., 1714/98-3-19./. A vallási szempontú telepítést bizonyítja Erdőkürt esete is. Hellenbach György, am ikor 1771-ben a község egy részének tulajdonosa le tt a katolikusokat elkergette birtokáról, helyükre evangélikus vallású szlo­ vákokat telepített. Kétségtelen vallási háttér húzódott meg a m ögött is hogy a váci püspök és az esztergomi káptalan birtokain (Cserhátsurány, Érsekvadkert, Dejtár, Patak, Hugyag, stb.) csak katolikus lakosokat találunk a 18. század első felében. Valószínű ilyen szempont alap já n népesítették be katolikus németekkel Berkenyét 1717-ben, akik később, a lakosság lét­ számának növekedésével m egalapítói lettek Szendehely községnek és Ka­ ta lin pusztának. A 18. század első felében az újratelepítésnek csak az egyik szakasza zá­ rul le a megyében. A század első évtizedeiben az elpusztult falvakat fe l­ építették, sor került az elhagyott telkek benépesítésére, de a lakosság végleges letelepedéséről nem beszélhetünk, sem a szlovák, sem a magyar falvakban. Az új telepesek már a 18. század elején arról panaszkodnak a megyéhez küldött levelükben, hogy a kevés és rossz minőségű földek megművelése nehéz, a hegyekre felfutó szántókat trágyázni lehetetlen, az elvetett gabona a háromszorosát is alig termi meg. Kevés a legelő is, á lla to ka t nem tudnak ta rta n i. Emellett az evangélikus vallású szlovákok helyzetét súlyosbították a vallási ellentétek. Különösen a vegyes vallású fa ­ vakban nyilvánult ez meg erőteljesebben. A 18. század elején a váci kato­ likus püspök a váckörnyéki protestáns gyülekezetek tem plom ait elkoboztatta, s ezeket vagy lerom boltatta, vagy katolikus templommá a la k ítatta át. Ekkor szüntették meg a keszegi, a nőtincsi, a kosdi, 1718-ban az a g á r­ di protestáns gyülekezetek tem plom át és szabad vallásgyakorlatát. 1740ben az ipolyszögi evangélikusok azért emeltek panaszt a balassagyarm a­ ti katolikus pap ellen, mert az a vízkereszti házszentelést, az evangéliku­ sok temetésének, az á gybér szedésének jo g á t magának tartotta fenn. A csesztvei katolikusok az ott lakó evangélikusok ta n ító já t elkergették, tem p­ lom ukat lerom bolták. 1793-ban Nógrád község evangélikusai arról panasz­ kodtak, hogy 1754-ben és 1780-ban a katolikus tem plom építésére és a harangok ára egy részének kifizetésére kényszerítették őket, mégis a „k ö ­ zönséges harangozástul el tiltatta k." (NML Inquisitiones 1740/71, 1753/63, Közgyűlési iratok 1/1794/653./. 1746-ban 18 evangélikus vallású jobbágy 22 azért szökött meg Balassagyarmatról, mert a katolikus pap arra akarta kényszeríteni őket, hogy keresztelkedjenek át. Csak a pap elhelyezése után térhettek vissza. (NML. Inquisitiones 1746/51./. A nehezebb megélhetési lehetőség, a vallási ellentétek fokozódása szá­ mos evangélikus vallású szlovák családot arra kényszerített, hogy a N óg­ rád megyében levő ideiglenes lakóhelyét elhagyja és a déli megyékbe költözzön. 1680-1720 között 3570-5830 főre becsülik a megyéből elköltö­ zö ttek számát. (Fügedi Erik: A grá r je lleg ű szlovák település a török alól felszabadult területen. A grártörténeti Szemle, V IlI (1966) 313-331./. 17711828 között 12 községben cserélődött ki a lakosság. A 18. század elején Pest megye 67 községébe 428 család költözött N ó g­ rád megye 117 helységéből. Sokan telepedtek le Békéscsabán, ahol Harruckern János birtokán szabad vallásgyakorlatot élvezhettek. 1722-ben Szarvast, 1723-ban Mezőberényt telepítették be Nógrád megyei evangé­ likus vallású szlovákokkal. (Barabás Jenő: Békés megye néprajza XVIII. században. Gyula, 1964.) A 18. század folyam án sokan mentek el N ó g­ rád megyéből Csanád megyébe és a Bánátba is. A megyéből e lkö ltö ­ zöttek helyét újabb szlovák családok letelepítésével pótolták. A levéltári források feljegyzik hogy Romhányba, az elköltözöttek helyére Zólyom me­ gyeiek települtek 1830-ban. M ár a m últ század második felében tervszerű kutatások indultak meg annak felderítésére, hogy a jobbágyvándorlások, a telepítések előtt mik voltak a számottevő különbségek a szlovákok és magyarok anyagi, társa­ dalm i, és szellemi kultú rájá ba n. A kutatások még napjainkban sem zárul­ tak le, de valószínűnek kell tartanunk, hogy a nyelvi és a kisebb-nagyobb mértékben eltérő foglalkozásbeli különbségek m ellett már abban az időben is sok közös vonás jellem ezte a magyar és a szlovák falu é let­ form áját, hiszen a m agyar feudális gazdasági-társadalm i rend és a fe ­ udális egyház szellemi hatalm ának a form áló ereje többé-kevésbé m ind­ két népre egyform án hatott, miközben az eltérő történelm i előzmények á l­ tal kia la kíto tt form ák élei lassan letom pulnak. Különösen érvényes ez a megyébe történő letelepedés után, ahol a táj, a földrajzi környezet, a hasonló gazdasági-társadalm i fejlődés azonosította a két nép kultúráját. Legkorábban a földművelés, az állattartás, az építkezés, a lakáskultúra illeszkedett bele a környék kia laku lt rendjébe. A megye szlovák falvai a viseletben, a hitvilágban, a szokásokban és a népzenében őrizték meg régi tradícióka t egészen napjainkig. Zólyomi József A nógrádi falvak sorsfordulói (Dokumentumok) Az ország falvainak — köztük a nógrádia knak is — életében bekö­ vetkezett változások, melyeknek társadalm unk az elm últ 25— 30 év a la tt lehe­ tett szemtanúja, minden addigi változásnál gyökeresebben alakították á t a falu arculatát. Ha a mai falu problém áina k a megértése a feladatunk, erről a körülményről nem szabad megfeledkeznünk. Ezért kiséreltünk meg néhány kira gad ott adat, illetve dokumentum segítségével emlékeztetni, utalni ennek a nagy változás-sorozatnak legfőbb állom ásaira. Szó sem lehet természetesen itt arról, hogy a változások minden egyes lényeges mozzanatát bemutassuk, csupán azt kívánjuk elérni, hogy felhívjuk a fi­ gyelmet a folyam at néhány főbb csom ópontjára. Kétségtelen mindenki előtt, hogy a nagybirtokos Nógrád megye szineváltozásának, a szocialis­ ta nagyipar és mezőgazdaság harmonikus egységére alapozódó mai N óg­ rád megye kialakulásának — az iparban bekövetkezett változások m el­ le tt — fontos mérföldköve volt az 1945-ös földosztás, a termelőszövetkeze­ ti mozgalom m egindítása 1949-ben, az egyenesvonalú, bá r nem zavar­ tala n fejlődést rövid időre megakasztó 1956-os ellenforradalom és végül a mezőgazdaságnak 1958-1960-ben véghezvitt szocialista átszervezése. Ezeknek a fontos mérföldköveknek néhány dokumentuma, am ellett, hogy emlékeztetőül szolgálhat, fel is keltheti az érdeklődést és igényt ennek a tém ának tüzetesebb feldolgozása iránt. 1. NÓGRÁD MEGYE LEGNAGYOBB FÖLDBIRTOKAI 1935-BEN özv. Sváb Sándorné birtoka Diósjenő 6742 hold gróf Pappenheim Szigfridné birtoka Buják 6143 hold báró Solymosy Jenő birtoka Kisterenye 4577 hold M álik Andrásné birtoka Nagylóc 3063 hold Jankovich Istvánné birtoka Nagybátony 3050 hold Váci püspökség birtoka Kálló 2988 hold Légrády Béláné birtoka Karancsberény 2721 hold �gróf W enckheim József birtoka Nagyoroszi 2413 hold báró Schwaben-Durneiss Gyuláné birtoka Nézsa 2227 hold Esztergomi érsekség birtoka Érsekvadkert 2015 hold Nagy Ferenc birtoka Mátraverebély 1916 hold Szilárdy István birtoka S algótarján 1850 hold 1735 hold Herencsény gróf Teleki Tibor birtoka Osztrolucky Pál birtoka Ecseg 1718 hold Osztrolucky M iklós birtoka Kazár 1678 hold 2. AZ 1945. ÉVI FÖLDOSZTÁS EREDMÉNYEI NÓGRÁD MEGYÉBEN Igényjogosult földigénylők száma: 23 683 Az összes igénybe vett — elkobzott és m egváltott — földbirtokok száma: 1890, területe: 187 810 hold Juttatásban részesült földigénylők száma: 22 081 Közülük gazdasági cseléd volt mezőgazdasági munkás 5 holdon aluli földdel rendelkező törpebirtokos 3215 (kaptak összesen 19 004 holdat) 6428 (kaptak összesen 20 190 holdat 6378 ( " " 15 720 " ) 3. h ír a d á s a z ú j o n n a n f ö l d h ö z ju t o t t a k g y ű lé s é r ő l (1948. március 14.) A balassagyarm ati városháza ódon épületében vasárnap a megye min­ den járásából gyülekeztek az újgazdák megválasztani az U jjonnan Földhözjutottak Országos Szövetsége új megyei vezetőséget. Dr. Kis Zoltán elnök üdvözlő szavaiban rám utatott arra, a hatalm as szerepre, amelyet a M agyar Kommunista Párt a földreform m egvalósításánál és a kiosztott földek megvédésénél játszott...Javában folyt az értekezlet, mikor Oczel Já­ nos elvtárs, országgyűlési képviselő m eglátogatta a konferenciát. . . A pa ­ rasztok vastag tapsa közben em elkedett szólásra Oczel elvtárs: Erezzék á t az újbirtokosok is, hogy milyen hatalm as változásokon ment keresztül az ország — m ondotta — M inden demokratikus párt m egszabadult a sa­ laktól. A népi erők győzedelmeskednek a reakció erői f e le t t . - . . . Az ön ­ tudatosodó újgazdák tudják, kinek köszönhetik szabadságukat és kik har­ colnak ma is érte. Éppen ezért kelti fel figyelm üket, mikor Oczel elvtárs kijelenti: aki kommunistaellenes, az parasztellenes és földreform ellenes. Ne tűrjenek meg kommunistaellenes erőket, azon dolgozzanak, hogy a falvakban is kialakuljon az egészséges együttm űködés.. . 4. A SZÖVETKEZÉS ELSŐ LÉPÉSEI (1949. április 14.) Am ióta a tavaszi napsütés bearanyozza a vén földtekét, nagy a sür­ gés-forgás a tereskei határban. Ha idegen já r arra, csodálkozással te ­ kint a nagy sürgés-forgásra, ami a földeken van. A traktorok már kora reggel megkezdik dübörgésüket és olyan szívósan h a lla tjá k még az esti órákban is, hogy az ember el sem hiszi, hogy azokon emberek ülnek. Igen, emberek, az új világ emberei. Különös emberek ezek. Különös anyagból vannak gyúrva. Proletárok! A munkának megvan az eredménye, értelme. Értelme azért, mert ők már m aguknak dolgoznak. Hármas típusú föld bé rlő csoportban végzik a m unkájukat. Eredményes azért, mert a 62 hold területből ami 52 hold szántó, már jelentős részben el vannak végezve a munkák. Ütemterv szerint dolgoznak, am it maguknak á llíto tta k fel. Nem különül­ tek el azonban a község parasztjaitól sem, mert a népi bizottsággal és a községi e lőljárósággal úgy beszélték meg a tavaszi ütemtervet, hogy igazodjon a községihez is .. . Egy akarat, egy cél a boldogulás lehetősége előttük. Éppen ezért prob­ lém áikat nem egyszer beszélik át a községi e lőljárósággal, közigazga­ tással hogy az eredmény minél szebb legyen. A tereskei föld bé rlő szövetkezet ta g ja i megértették a szövetkezeti élet nagy értékét és eredményét. A tavaszi napsütésben vidám an folyik a mun­ ka egy jo b b élet reményében, ami már ott van nem messze tőlük. 5. A SZÖVETKEZETEK AZ ELLENFORRADALOM VIHARÁBAN (1957-jun. 1.) Az ellenforradalom nagy politikai és gazdasági károkat okozott a szö­ vetkezeti mozgalomnak. Tevékenységük főként a szövetkezetek feloszlatá­ sára irányult. Felhasználták a tagosításnál elkövetett hibákat, s az „ősi föld et vissza” jelszóval a szövetkezetek ellen akarták lázítani a dolgozó Parasztokat. Másrészt azt hangoztatták, hogy „M agyarországon nincs életképességük a szövetkezeteknek” Így akarták megtörni a szövetkezeti ta ­ gok szövetkezeti gazdálkodásba vetett hitét. Egyes helyeken erőszakkal is felléptek a szövetkezetek ellen. Például a ludányhalászi Alkotmány és a honti Győzelem termelőszövetkezeteket erőszakkal akarták feloszlatni. Szövetkezeteink többsége kiállta a próbát s hitet te tt a szövetkezeti gazdálkodás mellet. A szövetkezetek kommunistái sok esetben életük koc­ káztatásával is megvédték a szövetkezeteket, m int például a ceredi Bú­ zakalász kommunistái. M iért védték szövetkezeteiket a tagok? Azért, mert féltették a szocializmus ügyét, azért, mert nem akartak régi cselédsorban élni, azért, mert magukénak érzik a szövetkezetet, mert m egtalálták szá­ m ításaikat.. . 6. A BALASSAGYARMATI JÁRÁSI TANÁ CS HATÁROZATA A SZÖVETKEZETEK MEGSZILÁRDÍTÁSÁRÓL (1957. március 21) . . . H atározati javaslat. 1. A termelőszövetkezeteink kérdésével kapcsolatban legfontosabbnak tartjuk, hogy a termelőszövetkezetek po litika i és gazdasági m egszilárdí­ tása területén úgy a járási tanács mezőgazdasági osztálya, m int a köz­ ségi tanács, egyéb illetékes szervek olyan segítséget adjanak, amelyek az ellenforradalom tám adásai következtében m eglazult termelőszövetke­ zeteinket a teljes szilárdság a la p já ra viszik. 2. A legrövidebb időn belül biztosítani kell a termelőszövetkezetek terv­ készítésének befejezését, annak szakszerű felülvizsgálását és termelőszö­ vetkezeteink felé a szükséges javaslatok megtételét, mely a belterjesség felé vezető útra segíti term előszövetkezeteinket... 7. A NAGY ÁTSZERVEZÉS ELSŐ EREDMÉNYEI (1959. feb ru ár 28.) Megyénk termelőszövetkezeti mozgalma az év eleje óta komoly fe jlő ­ désen ment keresztül. Igen jelentős fellendülés mutatkozik a termelőszö­ vetkezetek számszerű fejlődésében ezen idő a latt. Január 1-től február végéig 1130 család 1408 ta g g a l lé pett be a meglévő termelőszövetkeze­ teinkbe, vagy a la k íto tt új termelőszövetkezetet. A bevitt föld te rüle t is m eg­ ha lad ja a 4400 holdat. Az elmúl év sikeres volt. Ekkor ugyanis közel 600 család 781 tag gal választotta a közös utat. A termelőszövetkezetek tu la j­ donában lévő föld területe is közel 2400 holddal gyarapodott. Egyre inkább szaporodik azon községek száma is, ahol a dolgozó parasztok nagy többsége a termelőszövetkezet m ellett döntött. Szilaspogony és M ohora után termelőszövekezeti község lett Bárna, Szupatak és Márkháza. 8. GYŐZ A SZÖVETKEZETI GONDOLAT (1959. márc. 4.) Az ünneplő mohorai dolgozó parasztok előtt falugyűlés keretében Jakab Sándor elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára, országgyűlési képvi­ selő ta rto tt vasárnap képviselői beszámolót. M ohorán ebből az a lkalo m ­ ból ünnepelték meg azt, hogy a község a megyében másodiknak, a ba ­ lassagyarmati járásban pedig elsőnek termelőszövetkezeti község lett. Jakab elvtárs bevezetőjében köszöntötte a termlőszövetkezeti község d o l­ gozóit majd elm ondotta, hogy az országban több, m int százezer dolgozó lépett a nagyüzemi gazdálkodás útjára, hogy az ország szántóterületének többsége már a szocialista szektorhoz tartozik. (E hh ez)... hozzájárult az is hogy megváltozott a termelőszövetkezetek, állam i gazdaságok élete, m unkája. Most már elismerés övezi a szövetkezeti rendszert, ma már me­ gyénkben is minden egyes tsz milliomos. A termelőszövetkezetek fegyelm e­ zett m unkájukkal, a szövetkezeti tagok jövedelmének állan dó növelésével a kedvezőtlen időjárás ellenére is — beigazolták fö lé n yü ke t... 9. A MEGYE LEGNAGYOBB „FÖLDBIRTOKAI” 1971-BEN M á tra a lja i Á llam i Gazdaság Pásztó 9679 hold Ceredvölgye MTSz Cered 9570 hold Zagyvavölgye MTSz Homokterenye 9031 hold Kis-Zagyvavölgye MTSz Lucfa lva 8807 hold Magyar-Csehszlovák Barátság MTSz Érsekvadkert 7415 hold Uj Kalász MTSz Varsá ny 7219 hold Karancsmenti MTSz Karancslapújtő 6582 hold M ájus 1. MTSz Palotás 6532 hold Hazafias Népfron MTSz Ő rhalom 5816 hold Szabadság MTSz Cserhátsurány 5749 hold Nógrádkövesdi Á llam i Gazdaság 5626 hold Sziráki Á llam i Gazdaság 5543 hold M agyarnándori Á llam i Gazdaság 5387 hold M ájus 1 MTSz Nógrádsáp 5321 hold M átragyöngye MTSz Mátram indszent 5050 hold Az idézett dokumentumok lelőhelye: 1. Magyarország földbirtokosai és földbérlői. G azdacím tár Bp. 1935; 2. Földreform. Tanulmány és dokumentumgyűjtemény, Bp. Kossuth. 1965. 3. N ógrádi Ujság 1948. márc. 14.; 4. Szabad Nógrád 1949. ápr. 14.; 5. N ógrádi N épujság 1957 jun. 1.; 6. Nógrád m. Levéltár Balassagyar­ mati járási tanács VB jegyzőkönyve 1957. március 4.; 9. Mezőgazdasági üzemek földterülete 1971 ja n. 1-én. Bp. OFTH földnyilvántartási oszt. 1971. Összeállította: Schneider Miklós 23 �KÖRKÉP Új könyv a demokráciáról dem okráciát, a dolgozó tömegeknek pedig d ik ­ ta tú rá t jelent. A proletárdiktatúra elnyomás a volt kizsákmányolókkal szemben, ugyanakkor kö­ vetkezetes dem okrácia a dolgozó tömegek részé­ re. N a pja ink nagyfontosságú problém ája a szo­ cialista dem okrácia fejlesztése, a dem okratiz­ mus kiszélesítése. Ezért jelentős minden olyan e l­ méleti mű, amely e tém akör kutatásával a d e ­ mokrácia gyakorlati kérdéseinek megoldásához já ru lh a t hozzá. A következőkben a szerző azt vizsgálja, hogy miben á ll a dem okrácia és a szabadság viszo­ nya. A szabadság uralm at je le n t a természet, a társadalo m és önm agunk felett, írja — a marxiz­ mus á llá sp o n tjá t ismertetve — Kiss Artúr. Dr. Kiss A rtú r: Marxizmus és dem okrácia című m unkája ezt a pro ble m atiká t kutatja. A könyv előszavában a szerző kife jti meggyőződését, hogy a szocialista dem okrácia fejlesztése, a dem okra­ tizmus kiszélesítése nem valósulhat meg másként, m int a politika, ezen belül a d emokrá cia kérdéseinek tudományos kutatása útján. Csak ak­ kor kerülhetők el a demokráciá va l kapcsolatos illúziók és téves következtetések, ha a fe jlesztésére irányuló törekvések és célkitűzések társa­ dalm i éle tünk reális ismeretén nyugszanak, na elmé letileg m egalapozottak. Erre a fe la datra, a demokrá cia elm életi problém ainak tisztázá sához való hozzájá ru lá sra vállalkozik a szerző, és ezt a marxizmus állásp on tjá ra tamaszkod va valósít­ ja meg. A d e m o k rá c ia érte lm e zé séb e n és e n n ek kö ve t­ kezm ényeként a d e m o k rá c ia Fejlesztésének módja körül a legszélső sé g e sebben e lté rő vé lem é nyek fo g a lm a z ó d n a k m eg. A n ézeteltérések fo rrá sa sok ese tbe n az, hogy a d e m o krá cia kifejezés széles kö rben e lte rje d t, u g y a n a k k o r a k a te g ó riá t tö b b ­ fé le k é p p e n érte lm e zik. A szerző könyve első fő részében a d e m o k rá c ia fo g a lm á t b o n c o lg a tja . M in d e n e k e lő tt fe lv á z o lja a d e m o k rá c ia -fo g a lo m értelm ezésének h á ro m fő típ u s á t (óko ri g ö rö g , 19. századi, 20. század e le ji). Kiss A rtúr a dem okráciát — a marxizmus klasszikusainak nézeteivel egyezően — az á lla m ­ nak, az osztályuralom egyik form ájának, a ha ­ talom gyakorlás m eghatározott rendszerének te ­ kinti. A dem okrácia különbözik a dem okratiz­ mustól, amely a dem okrácia egyik form ája le ­ het, m int pl. a p o litika i választójog, a polgári szabadságjogok m egnyilvánulásának különféle m ódjai. A demokratizmus azonban létezett az ő sközösségben is, ahol nem volt állam és követ­ kezésképpen dem okrácia sem. Ezen túl a de­ mokratizmus egyes jegyei, pl. a választás, a többségi döntés elve érvényesülhetnek pl. rész­ vénytársaságok közgyűlésein, vagyis a dem okra­ tizmus a po litika i szférához nem kötődő veze­ tési eljárásokat is je lölh et. „N em lehet á lta lá b a n beszélni a dem okrá­ c iá ró l" - írja a szerző. A dem okrácia reálisan csak úgy ábrázolható, ha m indenkor konkrétan m egjelölik, milyen társadalom , milyen osztály, milyen típusú dem okráciájáról van szó. Nincs á lta lá b a n vett és vehető dem okrácia — valósá­ gosan csak az osztályjellegre utaló jelzővel definá lt, vagyis rabszolgatartó, vagy burzsoá, szo­ cialista, vagy kommunista demokrácia létezik." A következőkben a munka a dem okrácia és diktatúra viszonyának értelmezését ad ja. Itt az egyik fő vitakérdés az, hogy kizárja-e a demok­ rácia a diktatúrát, vagy a diktatúra a dem ok­ ráciát? M indkét nézetnek vannak védelmezői és ellenzői is. A szerző nem fog a d ja el egyik megoldást sem, helyette a társadalm i tények vizsgálata alapján arra az eredményre ju t, hogy először is e két kategória nem á llíth a tó egymással szembe: a demokrácia állam form a, egy a d o tt állam típus egyik lehetséges vá lfa ja . Ezen túl a demokrácia nem küszöböli ki feltétlenül a dikta tú rá t és a diktatúra nem feltétlenül a dem okrácia ta g a d á ­ sa. A polgári dem okrácia a burzsoázia számára 24 A szabadság és a dem okrácia nem azonosak. Ha tá gabban — az emberi lé t igazi dim enziója értelmében — vesszük, akkor a szabadság sze­ lesebb a dem okráciánál, mivel nem egy részmozzanat, a politikai szféra egyik uralm i fo r­ mája. Ha szabadságon a po litika i jo g o k a t ért­ jük, a szabadság szűkebb a dem okráciánál, m i­ vel a dem okrácia nemcsak szabadságjog, hanem — m int hatalom -gyakorlási forma — hatalm on kí­ vülállók számára korlátozás is, továbbá a ha­ talom gyakorlás m eghatározott elve, felépítése és rendszere. A dem okrácia, amely osztályuralm at testesít meg, po litika i kategória lévén természe­ ténél fogva nem terem ti meg a szabadság kite l­ jesedését, mivel addig, a dem okrácia szükségszerű, a társadalm i viszonyok nem olyan fe jle t­ tek, hogy megvalósulhasson a szabadság. A de ­ mokrácia nem azonos a po litika i szabadságjo­ gokkal sem. A polgári dem okrácia következésképpen nem lehet a szabadság birodalm a. Azok a kísérletek, amelyek ezt az uralm i form át a szabadságnak á llítjá k be, a tényleges szabadság megvalósí­ tását gátolják. A szocializmus körülményei között m egjavulnak a szabadság kibontakozásának fe l­ tételei, azonban még itt is számos tényező g á ­ to lja az ember szabadságának megvalósulását. A szocialista dem okrácia azonban nem kerül alapvető ellentétbe a szabadsággal, azt nem á llítjá k be a szabadság megnyilvánulásaként (vagy pótlékaként.) Ez a hatalm i forma a d o l­ gozó tömegek aktivitásával, önmegvalósulásuk­ nak egy a d o tt (a po litika i) területen való elő­ mozdításával a társadalm i és egyéni szabadság fejlesztésének eszközeként funkcionál. Műve második fő részében a szerző a dem ok­ rácia ismérveinek problem atikájával foglalkozik. M iután m egtárgyalta, mik a dem okrácia feltéte­ lei és ismérvei, ismerteti a polgári dem okrácia és a szocialista dem okrácia lényeges jegyeit, m egkülönböztető vonásait, s általános m egnyil­ vánulási form áit. Bizonyítja, hogy bá r a polgári dem okrácia megelőzi a szocialista dem okráciát, mégsem tekinthető olyan alapnak, amelyből a szocialista dem okrácia kifejlőd ött. A szocialista dem okrácia akkor jö h e t létre, ha a munkásosztály sikerrel megvívja és győzelmre viszi a szocialista forradalm at. Akkor viszont a dem okratikus hatalom gyakorlás a szocialista á t­ alakulás szerves részévé, elengedhetetlen fe lté ­ telévé lesz. Ha a proletárdiktatúra idején korlá­ tozni kell a dem okráciát, akkor ezt a volt ki­ zsákmányolok ellenállása, restaurációs kísérletei teszik elkerülhetetlenné. A szocialista dem okrá­ ciában m egvalósított korlátozások azonban rend­ szerint időlegesek és messze nem olyan nagy­ mérvűek, m int a kizsákmányoló osztályok korlá­ tozó rendszabályai. Jellemző pl. hogy a szocialis­ ta országok többségében még időlegesen sem függesztették fel a választójog szabad gyakor­ lását. M unkája utolsó részében a szerző a dem ok­ ratikus hatalom -gyakorlás lényegi vonásaival foglalkozik. A polgári dem okratikus uralom ról szólva kitér azokra a téves nézetekre, amelyek szerint polgári dem okrácia az igazi demokrácia, hiszen ott több párt van, így a választás tény­ leges lehetősége á ll fenn, és a politikai harcok valóságos küzdelmet jelentenek. A szocialista dem okratikus hatalom gyakorlás lényeges vonásainak tárgyalására térve a szerző ezeket a következőkben je lö li meg: töm egdem okratikus je lle g ; a közvetlen és köz­ vetett dem okrácia dialektikus egysége; a vezetők és vezetettek kölcsönös alárendeltsége; a ha­ talm i rendszer felépítése a dem okratikus cent­ ralizmus a la p já n ; a kommunista párt vezető sze­ repe és példam utató funkciója. A szocialista dem okrácia osztályjelegű h a ta ­ lom gyakorlási forma — hangsúlyozza a könyv írója. A szo cia lista d e m o k rá c ia a nép ja v á t szolgáló, a n ép á lt a l m e g v a ló s íto tt ko rm á n yza t. „ A nép a z o n ban - írja - egészen a kom m unizm us te lje s t e le p í té séig - nem e g y e n lő helyze tb e n levő osz­ tá lyo kra é s szo ciá lis réte g e kre ta g o z ó d ik . . . A szo cia lista d e m o k rá c ia ily m ód o n o ly a n sa já to s n épi h a ta lo m , m elyen b e lü l a m unkásosztály az e lső az e g ye n lő k Között, vagyis a n é p h a ta lo m he g e m o n ja ." (220., 221. o.) Arra a kérdésre, hogy a munkásosztály vezető szerepének érvényesítése nem je le n ti-e a többi csoport dem okratikus egyenlőségének megsér­ tését, a következő választ kap juk: „a hegemónia ténye első tekintetre valóban ilyen látszat k ia la ­ kítására vezet. A helyzet azonban egészen más. A dem okratikus egyenlőséget ténylegesen nem az a d o tt po litika i helyzet, nem a munkásosztály vezetését biztosító p o litika i rendezés, hanem a hatalom objektív állap ota, a kommunizmushoz viszonyított viszonylagos fejletlensége (sérti meg) ...P a ra d o x o n , de tény: ahhoz, hogy a tény­ leges társadalm i egyenlőtlenséget felszám olják, arra van szükség, hogy a munkásosztály hege­ m óniáját, vagyis a töb bi oszta llyal nem egyenlő p o litika i — társadalm i súlyát bizto sítják." (226. o.) A továbbiakban a szerző a töm egdem okráciá­ val foglalkozik, a szocialista dem okráciának az­ zal a lényegi jegyével, melyben kifejezésre ju t a tömegkezdeményezés, a népi aktivitás, az, hogy az állam a legszélesebb töm egeket vonja be a társadalom ügyeinek eldöntésébe. M inder­ re az jellemző, hogy a vezetők és vezetettek vi­ szonyában az alulról jövő kezdeményezés a m eg­ határozó. A kommunista párt vezető és példam utató sze­ repéről vallott felfogással zárul a könyv. A szer­ ző kifejti, hogy a párt olyan sajátos szervezet, amely „egyszerre a népi kormányzat szerves ré­ sze és a tömegek szervezete; korm ánypárt és ugyanakkor a legtudatosabb szocialista kritikai e r ő ; . . . " Vezető szerepét azonban csak akkor ta rth a tja meg, ha tevékenységével újra és újra bizonyítja alkalm asságát a vezetésre. Semmiféle Korábban megszerzett érdem, a m últban meg­ alapozott tekintély nem elegendő a jelenben az eredményes cselekvéshez. Azt a m indennapok gyakorlatában kell folyam atos munkával kiér­ demelni. Hogy hogyan, erre is kapunk útm uta­ tást, m int ahogy a könyv egésze úgy ad prak­ tikus tanácsot, hogy közben Marx, Engels és Lenin, — a la p ja ib a n ma is érvényes-gondolatai­ val ismerteti meg az olvasót. Erre ép íti a de­ mokrácia hagyományossá vált, konzervatív ele­ meinek kritiká já t és a ma gyakorlatát tükröző általános összefüggések feltárását. Lendületes stílusa, vitázó, érvelő módszere, meggyőző ereje egyszerre avatja a művet je ­ lentős, tudományos alkotássá és cselekvésre ösz­ tönző, mozgósító hatású munkává, amely gon­ dolkodásra és tettre késztet. (Kossuth Kiadó 1973.) Bacskó Piroska �ratárulkozásából, nem néz m ár olyan kritikusan hogy a kommunistákkal való szim patizálá sa m iatt mindent, sokszor érezzük, hogy a vilá gró l a l­ van hátrányos helyzetben - a felesége á lla n ­ koto tt véleménye tananyagszerű, nemcsak cse­ dóan szemrehányásokkal illeti, hogy nem tudnak lekvőkészségét veszíti el, hanem valójában igazán érvényesülni. M ert ezt a kisfiú is észre­ ö n álló ítélkezését is. M in t a kritika m e g á lla p í­ veszi, hogy ő t tulajdonképpen egyik tá b o r se to tta apróbb tárgyi pontatlanságok is felróhatok fog adja be: a szegények a gazdagot lá tjá k az író ,bűnéül” . Ö sszességében azonban mégis benne, az igazi úri fiú k viszont megérzik a nyeresége úja b b irodalm unknak. Segít eligazodni Jókai Anna, aki 1932-ben született Budapesten, szegénységét. a világban, főhőse szomorú, lényegében kátyúba életkora szerint a középnemzedékhez tartozik, G yökértelen szülei m ellett hamarosan m egta­ ju to tt élete pedig figyelm eztet m indenkit: csak írói élete szerint a fia ta l írók táborához, művei nulja ő is, hogy nem lehet naivan tiszta. A fe l­ cselekvő, alkotó m indig jobbratörekvő em ber­ rangját és fo g a d ta tá sá t illetően mai prózairo­ nőttek csak álnok törtetésük takarására hasz­ ként érdemes és kell is élni a világban. (Szépdalmunk élvonalához. nálják a legszentebb fo g a lm a ka t is: Isten és a irodalm i K. Bp. 1972.) haza csak törtetésük álcázására szolgálnak. Írásművészetére jellem ző egyik nyilatkoza ta: ,,a C su k ly Lá szló mindennapi élet aprólékos valóságában egyete­ Ilyen példák m ellett a fiúb an is kia laku l az mes törvényeket kíván ábrázolni, s nem jelképe­ ügyes alkalm azkodás. Bár á llan dó an b írá lja maket keres, hanem olyan m ozzanatokat próbál ki­ g áb an a felnőtteket, ítéleteikben gyakran szél­ ragadni, amelyek közvetlenül érzékeltetik azt is, sőséges, mégis igyekszik az ő norm áik szerint is a mi túlm u ta t az áb rázo lt jelenségeken." a legjobb lenni. Számára már ekkor is a győ­ zelem, a fölülrekerekedés a fontos. Nagyon jó A „Kötél nélkül” című elbeszélés kötetének példa erre, am ikor a misszionáriusok ja vára írásaira is jellemző, hogy á lta lá b a n kegyetlen­ gyűjtést rendeznek. M indenáron felü l akar kenek lá tja és ábrázolja a világot, de mindenkor reked ni, a gazdag Újla ky-fiúva l szemben, ezért azzal a szándékkal, hogy segítsen m egváltoztat­ M ocsár G ábort, akinek eddig számos regénye, a győzelemért fe lá ldozza a család féltve ő rzött ni. Ennek a kötetnek egyik kis remeke a tanulm ánykötete, szociográfiai írása je le n t meg, m egtakarított pénzét. De hiába az áldozat, bar „M a g ya ró ra " című írás. Tanárnő hőse bélrákos ezútal új old a lá ró l kell bem utatnunk. Történelmi megdicsérik, mégsem a ra t olyan fényes győzel­ édesanyja m ellől megy az iskolába, magával dokum entum regényt tartun k a kezünkben az viszi otthoni g o nd jait, az idő is vigasztalan. A met, m int remélte volna. 1848-49-es forradalom ról és szabadságharcról. A kamasz évek, gim názium i tanulm ányai so­ tanári szobában pletykák, az étkezdében kelká­ A M ocsár á lta l kiem elt történeti anyag közép­ rán egyre inkább tisztán kezd látni. Nem válik posztafőzelék fo g a d ja . Ilyen előzmények után po ntjá ban a gyém ántper á ll. M i is volt ez a igazi cserkésszé, a zsidó törvényeket igazságta­ megy órára, ahol viszont tanítványai nyomorú­ gyém ántper? Görgey A rtúr, a fia ta l őrnagy á ru ­ lannak lá tja s bár közben anyagi helyzetük é p ­ ságával kell szembenéznie. Az egyiket verik, a pen a zsidótörvények m iatt — a sorsukat m eg­ lás m iatt elítéli és kivégezteti Zichy Ö dön grófot, másiknak az a p ja eliszik mindent, a harm a­ határozó G róf helyzetének változásaival egyenes és elkobozza annak különböző értéktárgyait, diknak az anyja hal bele a kaparásba. Az egyik aranyban — fellendül, ő éppen ekkor á ll egyre köztük a később hi rhedtté vált gyém ántokat is. 9yerek azzal áll fel, hogy ő már választott pá ­ tudatosabban az elnyom ottak oldalára, nézi az a gyem ántper fő vá d lo ttja M adarasz László volt, lyát: hóhér lesz, mert ahhoz van kedve. A ta ­ ő szempontjaik a la p já n a világ dolgait. az Ellenzéki ,Párt balszárnyának, a flam ingóknak nárnő az anyag bástyái mögé menekülne. Az A felszabadulás után úgy látszik kezdetben, a vezére, a Honvédelmi Bizottmány egyik szer­ összetett mondatok szerkezetét kezdi magyarázni, hogy O láh V iktor m eg ta lá lja a helyét. Nem de am ikor kim ondja az ebben a helyzetben b a ­ vezője és ta g ja , rendőrminiszter. A debreceni csatlakozik szülei véleményéhez, hogy a p o liti­ nálisnak hangzó „ez nagyon, nagyon fontos . . . " békepárt Madarász Lászlót a gyém ántok g o n d a t­ kában úgy kell alkalm azkodni, ahogy a szelek gondolatot, elneveti m agát és lassan az egész lan kezelésével vádolta, így akarta az ő szemé­ osztály arccal a padra borulva nevet. Móricz fú jn a k . Bátran kim o ndja: „Az ember nem lyes eltávolításával gyengíteni a b a lo ld a l erejét. aszerint csatlakozik egyik vagy másik oldalhoz, Zsigmond „H é t krajcár" - ának nyomorúságukat ki­ M ocsár G á b o r regényének főszereplője te h á t kacagó nevetése ez, be pillantást en ge d Jókai hogy éppen melyik csapatnak á ll győzelemre a Madarász László, az ő egyéni és p o litika i sorsa Anna írói m űhelyébe: kím életlenül leleplezni zászlaja . . . az ember vagy hisz valamiben, vagy fe jtő d ik ki párhuzamosan a szabadságharc, il­ minden illuziót, nincs helye az olcsó önám ítás­ nem." Ő is vasököllel akar lesujta n i az ellen­ letve a gyém ántper eseményeivel. nak, az ember ismerje meg önm agát. Elsősor­ ségre, mindenkire, aki a m últa t a ka rja továbbM iért választja ezt a tém át az író? Ennek két ban azért, hogy megváltoztathassa az életét. é ltetni. Az érettségi után igen jó véleménye­ oka van. Az egyik az, hogy a szabadságharc A „Tartozik és követel” című regényében zéssel kerül a Színművészeti Főiskolára. Nagy történetének „gyű jtő le ncséjét" lá tja a gyém ánt­ tervei vannak, igazi hivatástudattal készül pá ­ Ildikó és Miklós sorsán keresztül két ellentétes perben, amelyen keresztül könnyedén kibontakoz­ lyájára, am ikor az első évfolyam végén kizárják magatartású ember életével ismerkedhetünk meg. ta tja a legfontosabb történelm i kérdéseket. M ás­ a főiskoláról. Az igazságta lan döntés megtöri Ildikó az önsanyargató aszkézis, a „vállalni min­ részt ugyanakkor „erkölcsdrám ai” (kiemelés a lendületét. Ettől kezdve soha töb bé nem ta lá lja den életet, amely hozzánk súrlódik" életfelfogás, regényből) m agot fedez fel benne, amelynek a meg igazán önm agát. a makacs célratörés embere. Miklós viszont a kifejtésével mai problém ává szélesítheti a gyé­ Bárhol dolgozzon is: könyvelőként, kulturális laza tartás embere, aki nem szereti az örökös mántperben etikai hozzá-állást a forradalom előadóként, vagy az egyetem elvégzése után kiszámítottságot, az örömelv hirdetője; vélemé­ ügyéhez, s ezen keresztül a m últ eseményeiről könyvtárosként — öntökéletesítés címén tu la jd o n ­ nye szerint az embereket érteni kell, nem pedig szólva a jelenhez akar közvetíteni bizonyos je l­ képpen tervszerű öncsalást folytat. Azzal hitegeti változtatni. önm agát is, másokat is, hogy valam i nagyobb zéseket. „A la b d a " című kisregénye és a kötet többi fe la datra vár. Van ugyan egy szakasza életének, elbeszélése is folytatása Jókai Anna megkez­ Nézzük először azt, melyek azok a fontos tö r­ am ikor felismeri, hogy a tudás közvetítése is dett ú tjá n a k: szembenézni a valósággal, hogy ténelm i kérdések a szabadságharccal kapcso­ érdemes fela da t. B ejárja szinte az egész orszá­ változtatni tudjunk rajta. A cím adó kisregény latban, amelyeket kiemel az író. got, TIT előadóként sikerei vannak. H ittel hiszi hőse, M elinda hiába menekül vidékre, hogy Természetesen felm erül Mocsárnál az 1848-49és vallja, hogy „ a fény szétszóródik. Azzal való­ negyvenévesen tiszta la ppa l indulhasson. Sem a es nemzetiségi po litiká nak p ro ble m atiká ja. Túl sítja meg önm agát." Á m lassanként ez a munka természet, sem a közéleti tevékenység nem adják akar ju tn i azon a szinten, hogy pusztán konsta­ is mechanikussá válik már csak az anyagi oldala meg a kívánt nyugalmat. , Nincs szöglete a vi­ táln á a most már eléggé köztudott tényr, hogy érdekli. lágnak. A labda m indenütt göm bölyű". Vagy le ­ 1848— 49-ben a m agyar kormány jelentős hibákot Elszürkülése egy fokozatosan a magányba szo­ számolunk az illúziókkal és megkeressük az ér­ követett el a nemzetiségi politika terén. M ocsár ruló ember, egy olyan értelm iségi tra g é d iá ja , aki telmes élet ép ítő köveit, vagy menthetetlenül e l­ m agyarázatot kíván adni erre a kérdésre. Ezt a b ­ m indig jóhiszemű, m indig becsapott és m indig veszünk, mert a megalkuvás, a kompromisszum ban ta lá lja meg, hogy az ad ott időszakban a m a­ áldozat, aki egész életében csak készül arra, egyenlő a bukással. gyaroknak nem volt jelentős csoportja az á l­ hogy eszményeit megvalósítsa. Ö náltatás lenne A „N a p o k ” című regénye hatalm as vállalkozás, m indenben a kort oko ln i: a főhős azzal, hogy lam határon kívül, és ezért a m agyar p o litiku ­ az egész szinte egy belső monológ. O láh V iktor engedi m ag át sodortatni, hogy tudatos cselek­ sokban nem fe jlő d ö tt ki a más nemzetek nemzeti mondje el benne életét az eszmélés álla p o tá tó l vés helyett a befelefordulást választja, maga ítéli érzékenységére való reagálási képesség. negyvenhárom éves koráig, ad dig a pillan atig , önm agát egy félresikerült élet alanyává. am ikor rákm űtétje előtt e la lta tjá k a kórházban. Hangsúlyoznunk kell egy érdekes történelm i Nemcsak közéleti szereplésre jellem ző mindez. Az írónő saját bevallása szerint sokáig nem párhuzamot, am elyet a H arm adik beszélgetés­ Két sikertelen házassága, az a tény, hogy ben­ mert nekikezdeni, félt, hogy összeroppan egy ben villa n t fel. Ez pedig a 48-as kolozsvári nem­ sőséges baráti kapcsolatokat nem tud ott soha esetleg meg nem fontolt, kellően nem tisztázott zetgyűlés pa rale llje , az 1918 decemberében le­ létesíteni, hogy élete utolsó évei már csak fia vállalkozásban. C élja ebben a 600 oldalas re­ utáni sóvárgásban telnek el — m utatja a főhős za jlo tt erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgényben is azonos az előző írásoknál m egfo­ tétovaságát, akaratgyengeségét, annak az em ­ gyűlésével. M i történt az egyiken, mi a másikon? galm azott c é lla l: a lényegesre ébresztés vágya bernek a belenyugvását, aki elfo g a d ja az életet, 1848-ban unió Erdéllyel, m inden feltétel nélkül, hajtja, a hazugságok robbantása, hogy a vege­ de változtatni nem akarja. a román nép ezt valójá ba n sohasem vállalta . tálás helyett élni segíteni. Hatalm as vállalkozás Jókai Anna regénye. 1918-ban Erdély uniója Romániával, az erdélyi O láh V iktor sorsával való ismerkedésünk során Nemcsak a terjedelem , hanem az ábrázolt magyarság és székelység megkérdezése nélkül. felvázolódik előttünk a 30-as évek M agyarorszá­ korszak bonyolultsága, sokszoros ellentm ondásai M i a m ondanivalója M ocsárnak a nemzetiségi gának társadalm i képe is. A kis Viktor kispolgári m iatt is. Izgalmas, helyenként fárasztó olvasmány kérdésben napjainkhoz? Kész m odellek nicse­ családban nő fel. Az úri m ivoltára büszke anya is. O láh V iktor sorsa lélektanilag a felszabadu­ nek a nemzetiségi problém ák megoldására. M in ­ irányítja életét, szabja meg azokat a normákat, lás e lő tt m otiváltabb, nagyon izgalm as gyer­ den állam nak még a szocializmusban is m agá­ amelyeket szentnek kell tartan ia. Az apának mekregénynek is elfogadnánk. A férfivá érett nak kell megkeresnie a m egoldást. Ez a felfoszinte csak a pénz előteremtése a feladata, O láh V iktor sokat veszít a gyermek lázadó világvalam i régi bűne m ia tt — csak sejteni lehet, JÓKAI ANNA Napok MOCSÁR GÁBOR Gyémántper 25 �gás annyiban helyes, hogy tiltakozik a merev, általános megoldási sémák ellen, a nemzeti sa­ játosságok figyelembevételével önállóan kia la ­ kított m egoldást a jánl. Másrészt azonban nyitva hagyja azt a kérdést, mi van akkor, ha például két ország saját maga számára kia lakíto tt m odellje ütközik egymással. Nem a cselekmény fő szálán, de szóba kerül a márciusi ifjúságnak a szabadságharcban be­ tö ltö tt szerepe is. Tudjuk, hogy a forradalom ban vezető szerepük volt, a tavaszi választások során viszont csak elenyésző számban kerültek be a parlam entbe, ezért nem tud ta k befolyást gyako­ rolni a kormányzásra. M ilyen következtetést von le ebből az író „H a egy nemzet — bárm i módon — kiikta tja aktív ifjú ságá t a közélet fórum aiból, akkor az a nemzet ne csodálkozzék, ha az öregek tem pója, óvatos taktikázása jellem zi a közéletet, s a nem­ zet m ozdulatait. Forradalmi küzdelmek idején a forradalm i hevületű ifjúság kiiktatása pedig egyenlő a forradalom halálával.” A regény „erkölcsdrám ai” szála, m int m ár em ­ lítettük, Madarász László alakjához kapcsolódik. A Kossuth-Madarász szembenállásban kifejező­ dik az a szükségszerűség, hogy a d o tt történelm i szituációban a közös érdeket kell előtérbe he­ lyezni, még akkor is, hogyha közben „á tg á zo ­ lunk" etikailag ártatla n emberek személyes ér­ dekein. Kossuth m eggátolhatta volna, hogy M a ­ darászt erkölcsileg tönkretegye a békepárt. Ezál­ tal azonban Kossuth egyrészt id őt vesztett volna, háttérbe szorul a „nagy terv", a trónfosztás elő­ készítése és lebonyolítása. Másrészt, ha ő is be­ kapcsolódik a gyém ántper bonyodalm aiba, ezt felhasználta volna a debreceni békepárt, hogy valamiképpen őt is megrágalmazza, így az egész nemzet előtt került volna veszélybe a tekintélye, amely az a d o tt po litika i helyzetben szintén ve­ szélyes volt. Ezért hagyta Kossuth „b u k n i" M a ­ darászt, többször megígérve a „fo rrad alo m gyer­ mekének" az elégtételt. Ez a szituáció kiemeli Madarász, a „p o litik a i áldozat” erkölcsi ta rtá ­ sát is. Ilyen értelemben M adarász sorsa tra g é ­ d iá t hordoz m agában. A kormány leghaladóbb részének, a flam ingóknak a vezérét tették lehe­ tetlenné a békepártiak, ezzel lényegében szét­ züllesztve a legradikálisabb csoportot. Ez M a ­ darász politikai tevékenységének tragé diája . Egyéni tragé diája , hogy etikai árta tla n sá g á t nem tudta bebizonyítani, és a jó vátételt soha nem kapta meg, ez azonban m agában hordozza er­ kölcsi nagyságát is. M adarász nemcsak mártír, hanem hős is. Felismerte, hogy a po litika i cse­ lekvés gátlójává vá lt volna a személyes érde­ kének előtérbe helyezése, és így alárendelte ma­ g á t a történelm i szükségszerűségnek. Ö sszegzésképpen annyit; érdekes és értékes könyvet kap ott a kezébe az olvasó. Érdekes a történelm i tém ája és annak feldolgozási módja m iatt, érdekes, mert törekszik a történeti hűségre, nem regényesít, ugyanakokr úgy tárgya lja a tör­ ténelmi problém ákat, hogy kiemeli azok máig ható tendenciáit. (Szépirodalmi K. Bp. 1972) Ratzky Rita ZÁM TIBOR Bács-Kiskunból jövök (M a g y a ro rs zá g fe lfe d e zé se ) Zám Tibor nevét a Hortobágyi jegyze­ tek c. szociográfiájával kapcsolatban je ­ gyezte meg az olvasó. Szenvedélyes, a valóságot faggató írása akkor (1966ban) országos vitát robbantott ki. Olyan írót ismerhettünk meg benne, aki tuda­ tosan faggatja a valóságot, nyugtalanul keresve a jelenségek mozgató elemeit. Hisz abban, hogy az írás visszahat a va­ lóságra, felerősíti pozitív tendenciáit. Életútjának fázisait követve (tanító, könyvtáros, gyári munkás, újságíró, tiszt­ viselő) azt az értelmiségit ismerhetjük fel 26 benne, aki keresi helyét, azt a helyet, ahol a leghatékonyabban cselekedhet. Paradox — és éppen a sorozatról szólván már utaltunk is rá — az irodalom hely­ zete. Az az értelmiségi, aki elégedetlen a változás ütemével, vagy éppen felhá­ borodik egy-egy jelenségen: esetünkben a falu, a vidék elmaradottságán (Hor­ tobágy, Bács-Kiskun), a bürokrácia os­ tobaságain, némely tisztségviselő (pl tsz. elnök) túlkapásain, önzésén vagy éppen Döbrögi-hatalmaskodásán — az előbbutóbb tollat ragad, fórumot keres mon­ danivalójának. Az írás, az irodalom tűnik annak a műhelynek, amelyben a társa­ dalmi progresszió először megfogalma­ zódik, néhány az e g é s z társadalomra is érvényes tendenciát feltárnak, a cselek­ vés szükségességének és a problémák megoldásának m ó d ját is felvetik. Csak utalásként említjük itt éppen Zám Tibor (és Kunszabó Ferenc) cikkeit a Forrás­ ban, Élet és Irodalomban (amelyekből jószerivel ez a kötet is összeállt) a ta­ nyákról, Bács-Kiskun tsz-eiről. A tanya kérdés több szempontból is jó példa. Egy sajátos magyar (és alföldi) történel­ mi és gazdasági „képződményről" van szó. Még ma sem zárult le a vita, nem dőlt el, hogy a tanya történelmi kövület-e, amelyet „fel kell számolni” , vagy gazdasági adottság, lehetőség, amelyet megtürni, avagy támogatni, fejleszteni kell. Ennek eldöntése — ma már látjuk, s erre figyelmeztetett Erdei Ferenc is nem megy máról-holnapra. Sőt! semmi­ képpen nem helyes, ha egy ilyen nagyhorderejű gazdasági, politikai, szociális, kulturális stb, kérdést voluntarista mó­ don a tények tudományos és felelő s elemzése nélkül egyszerre és felülről, rendeletekkel akarjuk eldönteni. A kér­ dés pikantériája, hogy erre a felismerés­ re először azok az írók, falukutatók ju ­ tottak el, akik az em ber, a humánum felől közelítették meg a problémát. Mert valóban igazságtalan, hogy a csaknem milliónyi (Bács-Kiskun 164 ezer) tanyán lakó ki van rekesztve a civilizáció, a kul­ túra javaiból, holott idézet Zám T-tól „a megyében ahol az áruként értékesülő hús, tej, tejtermék 6 8 -7 0 % -át a háztáji gazdaságok termelik, a tanya háromne­ gyed részben érdekelt.” S ezzel máris a könyvben felvett problémák sűrűjében járunk. Az ország egyik legrosszabb gaz­ dasági adottságokkal rendelkező me­ gyéjéről van szó (a földek aranykorona értéke 1-8), ahol a sivatagi homokot több évszázada próbálja megszelídíteni (ép­ pen a tanyai) paraszt, s tette, teszi ezt azon az áron, hogy a civilizávió csak kés­ ve és nehezen jut el hozzá, életnívója elmarad az országos átlagtól. Először éppen a homok áldásait és átkait vizs­ gálja meg Zám Tibor: a szőlő, a gyü­ mölcs és zöldségtermelést. Meghökken­ tő eredménnyel. Megtudjuk, hogy azok a szőlők, gyümölcsök, amelyek hajdan úgy-ahogy eltartották a kistermelőt, most kihalásra, pusztulásra vannak itél­ ve. Több okot is felsorol a szerző. Rész­ ben kiöregedett, másrészt boldogabb vi­ dékekre menekült a lakosság egy része, a nagyüzem viszont nem tud mit kezde­ ni ezekkel a munkaigényes parcellákkal. Baj van a nagyüzemi termelési móddal, mert az meg tőkeigényes. A tendencia — ez idő szerint — , ha a gazdasági ható­ tényezők nem változnak, hogy ez a tör­ ténelmi bor- és gyümölcstermelő kultú­ ra elsorvad, saját színvonala alá sülylyed. Zám — természetesen — csak a je ­ len helyzetről tudósíthat, ám a helyzet­ kép legjobb esetben is elgondolkodtató. Lenyűgöző az a gazdagság, az isme­ retek bősége, amellyel a könyvben ta ­ lálkozunk. A könyv nagyobbik felében — „Szövetkezeti világ" - a megye tsz-ei­ ről olvashatunk. A szerző módszere, hogy mindig a problémát keresi. A szövetke­ zeti mozgalom ma már lezárt történel­ mi tény. Az új gazdasági mechanizmus azonban új helyzetet teremtett. A kö­ vetelmény ma már a rentábilis, vállalat­ szerűen gazdálkodó termelőszövetkezet. Ne csak termeljen, de termelékenyen is. Ám ennek a követelménynek ma még sok szövetkezet nem tud megfelelni. Zám azt vizsgálta meg — a megye szanált tsz-einél — , hogy mik ennek az okai. El­ ső, alapvető okként adva vannak a ter­ mészeti adottságok: rossz földek. De Zám nem elégszik meg ezzel a magyarázattal. Jegyzőkönyvek, statisztikák, különböző je ­ lentések és személyes (sokoldalú, sok­ szempontú) megfigyelései alapján bebi­ zonyítja, hogy az objektiv adottságok mellett mik lehetnek még a rossz gaz­ dálkodás okai. Megvizsgálja pl. a jöve­ delemelosztás (munkaegység, háztáji, bérfizetés, részesművelés stb) módjait, a vezetés minőségét: felkészültségét, em­ beri tulajdonságait, a tsz tagok és a ve­ zetés viszonyát, tehát a demokrácia fo­ kát, a tagok munkamorálját, az ipar el­ szívó hatását. (hol erős, hol nem hat annyira) és a sok tényező alapján dif­ ferenciál, osztályoz. Felismerései, észre­ vételei megszívlelendőek és minden bi­ zonnyal hasznosíthatók is. A kibontako­ zás módját két oldalról közelíti meg (és példák özönével szemlélteti is). Az új helyzet elemzése alapján meg kell vál­ toztatni néhány gazdasági hatótényezőt (pl. bankhitelek, árak, ártámogatás stb), de fontosabbnak tartja az emberi oldalt: a demokrácia erősítését. Néhány kirívó példát le is ír, amikor a tsz vezetőség vagy éppen a járási hivatal vét a de­ mokrácia elemi törvényei ellen: azaz a tagok megkérdezése nélkül, a fejük fe­ lett döntenek. Az ilyen, szubjektive gyen­ ge (hatalmaskodó, felkészületlen, erély­ telen stb.) vezetés idővel még a kedve­ ző természeti, gazdasági adottságokkal rendelkező szövetkezeteket is csődbe vi­ szik. Itt érint Zám egy másik, sajátos, de nem szívesen propagált kérdést: a fe­ lelősségét. Utánajárt több leváltott tsz elnök „karrierjének” , s azt tapasztalta, hogy egyfajta érdekszövetkezet mindig pártolja, megmenti a „mi embereinket". Antidemokratikus ez, hisz az elkövetett mulasztások vagy éppen bűnök terhét minden esetben az ottmaradt tsz tag- �ságnak kell vállalnia! Megoldatlannak vagy nem eléggé megnyugtatónak tart­ ja éppen ezért a külső és belső ellen­ őrzést. Hogy egy tsz vezetőség antidemokratikusan vezet, vagy éppen russzul gazdálkodik az mindig csak akkor derül ki, amikor a gazdaság fizetésképtelen, szanálni kell. Akkor pedig már késő, és a tagság szempontjából — éppen a fen­ tebb mondottak miatt - nem megnyug­ tató. Mindezzel pedig a tsz mozgalom életképességét bizonyítja a szerző. Most jutott el abba a stádiumba, amikor a tagság rádöbben nem csupán arra, hogy tulajdonos, de arra is, hogy létérdeke élni a tsz demokrácia adta jogaival. Ezek a tanulságok túl is nőnek BácsKiskun határain, s ez teszi a könyvet iz­ galmassá, általános érvényűvé. Külön ta ­ nulmányt érdemelne a nyitó fejezet ,,Jártomban keltemben", amelyben pedagó­ giai kisérleteiről számol be a szerző, né­ hány elgondolkodtató megjegyzést téve az általános iskola „általános" voltáról, az osztályozás, a tanmenet, az osztálykeret látszateredményeiről, a hivatal­ nokká kopott pedagógusokról, — egyszó­ val arról, hogy miért szökött el ő is er­ ről a pályáról. Bizonyára sokan meg fogják bírálni a szerzőt a kötet szerkesztéséért. Minden fejezet külön egység, csak lazán illesz­ kedik a többihez. Érthető, hisz a Forrás­ ban így jelentek meg születésükkor. A Forrás olvasóinak nem is meglepetés a kötet, ám így együtt a riportok, szociog­ ráfiák - nézetünk szerint — még az esetleges átfedések, ismétlések ellenére is felerősítik egymást. (Szépirodalmi K. Bp. 1973.) Horpácsi Sándor id. SZABÓ ISTVÁN: KENYÉR Marosán György: Az úton végig kell menni A m agyar történelem ben kisebb-nagyobb sze­ repet betöltő személyiségek visszaemlékezései a dokumentumok és a szakirodalom m ellett — egy em beröltő vagy egy történelm i korszak b i­ zonyos vonatkozásait bemutató, a tá rg y a lt id ő ­ szak sajátos hangulatának m utatójává, kifejező­ jévé válhat. A le gújabb kor számos nevezetes személyiségének visszaemlékezése méltán válto t­ ta ki a történelem újabb eseményei irá n t ér­ deklődők figyelm ét. Marosán György a M agyarországi Szociáldemokrata Párt ba lo ld a li vezető­ je azok közé tartozik, akinek Tüzes kemence c í­ mű színes, izgalmas memoárja sikert aratott. Ezt gazdag tényanyaga m ellett liraiságának, közvet­ lenségének szókimondásának, reális korábrázo­ lásának köszönhette. Ugy érzem nem voltam egyedül, aki várako­ zással tekintett Marosán életrajzi visszaemléke­ zéseinek folytatása elé. Am ikor Az úton végig kell menni című a népi dem okratikus forradalom időszakát átfog ó fejezet m egjelent a Tüzes ke­ mence kapcsán szerzett jó benyomások alap já n kezdtem hozzá az újabb tanulm ány elolvasásá­ hoz. Az olvasás és tanulmányozás során keres­ tem, kutattam azokat a szálakat amelyek a két könyv tartalm ában, m ondanivalójában tovább folytatódnak, és böngésztem azokat az új mo­ mentumokat, amelyek az új történelm i szituáció­ ban jelentkeztek. A többszöri olvasgatás során arra a m egállapításra ju to ttam , hogy Marosán újabb könyve m éltó folytatása az elsőnek. Legfőbb értéke, hogy az 1945-1948-közötti tö r­ ténelmi korszak első vonalában harcoló p o liti­ kus a népi dem okrácia sorsáért felelős vezető­ kent, gazdag munkásmozgalmi hagyományok birtokában, negyedszázadnyi történelm i tá v la t­ ból, bizonyos vonatkozásokban lehiggadva, e l­ m életileg felkészültebben, ugyanakkor nagyfokú szubjektivitással nyúlt e bonyolult időszak fo n ­ tos p o litika i vonatkozásaihoz. Az életrajzi mű m egalapozottságát m utatja, hogy számos dokum entum ot is felhasznált. Kü­ lönösen értékes e szempontból a különböző fó ­ rumokon gyűléseken elm ondott beszédeiből, a Szociáldemokrata Párt Központi Bizottságában és annak politikai Bizottságában elhangzott re­ ferátum okból, vitákból, idézett részletek. A vissza­ emlékezés történeti értékét növeli, hogy a M a ­ gyarországi Szociáldemokrata Párt felszabadulás utáni történetét beágyazza a m agyar munkásmozgalomba, de úgy, hogy kitekintést nyújt az európai szociáldem okrata pártok életére is. A könyv írója a két m unkáspárt - az MKP és az SZDP — valam int a koalíció többi pártjainak felső vezetésében zajló viták, választási küz­ delmek leírása m ellett a Szociáldemokrata Párt központjában folyó, az MKP-vel együttműködni kívánó b a lolda l a versengést előtérbe helyező centrum, és a külön politikát, nyugati dem okrá­ ciá t akaró jo b b o ld a l koncepciójával, annak m eg­ nyilvánulásaival foglalkozik. A memoár vezérgon­ dolata azonban a munkásegység létrehozásáért folyó küzdelem. Ezért harcol pá rtján ak számos vezetőjével. Ezért vállal sokszor népszerűtlen sze­ repel, és érik pillanatnyi kudarcok. Személyes példam utatása, helytállása fontos szerepet tö ltö tt be abban, hogy a két munkáspárt egységesen harcolt az újjáépítéséért, a reakció ellen. A fő célkitűzés - harc a munkásegységért, a két párt egyesüléséért - megvalósulásának fo ­ lyamata m ellett a könyv hasznos ismeretet nyújt a történelm i korszakból. Többek között számos jelentős szerepet betöltő politikus, közéleti sze­ mélyiség életével és munkásságával kapcsolatos ad atot szerezhetünk, amelyek, ha egyoldalú tará ll ítottságúak is, igen értékesek. Különösen ta r­ talm asak megfigyelései, észrevételei a ko a lí­ ciós pártok vezérkaráról. A Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt vezetőit csak fe l­ színesen ismerjük meg leírásából, elsősorban azért mert velük nem ta rto tt intenzív kapcsolatot. Sok­ kal töb inform ációt sőt a Kommunista Párt egyes vezetőiről részjelemzést is kapunk. A felszaba­ dulás utáni időszak sorsfordulóinak vezetői kö­ zött Rákosi Mátyás, Farkas M ihály, Gerő Ernő, Révai József, Rajk László, Lukács György, Nagy Imre, Vas Zoltán, Kádár János és Kovács Ist­ ván személyét emeli ki. Róluk egyenként is vé­ leményt alkot, érzelmileg különösen Révai József és Rajk László kerül hozzá legközelebb. Elismeri Rákosi M átyás politikai, elm életi felkészültségét, de az országgyűlési választások alkalm ával va­ lam int a kulcspozíciók megszerzése alkalm ából felm erült nézeteltérések kialakulásában őt is fe ­ lelősnek ta rtja . Farkas M ihályról és Nagy Imré­ ről á lta lá b a n nem pozitív a véleménye. A Szociáldemokrata Párt vezérkarát is bem u­ ta tja . Szaka sits Árpád, Bán A ntal, Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Sélig Imre, Kisházi Ö dön, Rónai Sándor, Böhm Vilmos, Peyer Károly, Justus Pál, Horváth Zoltán stb. sokoldalú bem utatására tö ­ rekszik, Szembetűnő Szakasits tevékenységének visszafogott, szűkreszabott leírása a különböző po litika i eseményekben játszott szerepének szű­ kítése. Ezzel szemben Bán A n ta lt ta rtja különö­ sen 1945-ben és 1946-ban az SZDP legtekinté­ lyesebb vezetőjének. Problémásnak és ezáltal csak részben tartom elfogadhatónak Marosánnak ama fejtegetését, miszerint az MKP elm életileg jo bba n felkészült vezetőinek köszönhette a felszabadulást követően a tömegek közötti népsze­ rűségét. Marosán, mint a g itá to r és propagandista, m egkülönböztetett szerepet tu la jd o n ít a tömegek megnyerésére érdekében, a kiélezett helyzetek nyílt fórumon való elm ondásának, a tömegekkel való vitázásának. A „szabadon" folyó beszél­ getések és vitatkozás híve, ennek az erejében hisz, és lenézően nyilatkozik azokról, akik go n ­ d o la ta ika t papírra vetik, és felolvasásszerűen m ondják azt el. Nem lá tja hogy sok esetben a kötetlenség fegyelmezetlenséget is előidézi, bár a kötetlen szónokolásnak is megvannak a maga előnyei. Kim ondatlanul, de alábecsüli a hét­ köznapok apró, sokszor sziszfuszinak látszó po­ litika i apró m unkáját, am elyet a párt aktívái végeznek. Marosán György, a Szociáldemokrata Párt nép­ szerű „G yu rká "-já n a k a világa a tribün volt. A hallgatóság volt az éltető eleme. M in t szónok érte el legnagyobb sikereit. De nemcsak kö­ zönség előtt vitázott, sokszor m unkatársaival, fe ­ letteseivel is. S aját igazságába vetett hite miatt, s mert nem engedett állásp on tjá bó l, igen gyak­ ran került konfliktus-helyzetbe. Pillanatnyi siker­ telenségei csak rövid időre vették el kedvét a munkától. Az első hívó szóra ismét csatasorba állott, és folytatta ott, ahol elkezdte. Különösen éles vitákat fo lyta to tt a párt irány­ vonalának helyességéért, a kommunista párttal való együttműködéséért. Nagy része volt abban, hogy a Szociáldemokrata Párt ba lolda la felis­ m erje: a szocializmus ügye megköveteli a két munkáspárt egyesülését. E felismerés közel négy évig tartó szüntelen harc és vita a la p já n az o b ­ jektív valóság felismerése következtében jö hete tt létre. Marosán György könyvéből is kiviláglik azon­ ban, hogy alapvetően a kommunista párt ismer­ te fel a forradalm i fejlődés szükségleteit. Az is vitatha ta tlan , hogy a szocializmusért folytatott harc fő ereje ugyancsak a kommunista párt volt, és a harc terhét is ő viselte. A magyar munkásmozgalom e szakasza történetének tudományos igényű kim unkálásában már igen sokat tettünk, de teljessé tételéhez a szociáldemokrata párt, a szakszervezeti mozgalom marxista igényű m egí­ rása szükséges. A szociáldemokrata ba lolda lna k és személye­ sen Marosán Györgynek igen nagy érdeme az egyesülés megérlelése, majd a marxista a la p o ­ kon történő végrehajtása. A szociáldemokrata Marosán eszmei fejlődésére elég saját önval­ lomására hivatkozni. A felszabadulás után olyan marxistává vált, aki kommunista és szovjetba­ rátságon keresztül e lju to tt a kommunista párt ideológiai és po litika i vonalának elfogadásáig. (M agvető K. Bp. 1972.) M O L N Á R PÁL 27 �Nógrád megye története Meglehetősen hosszú, bár az ilyen vállalkozásoknál egyáltalán nem irreális várakozási idő után vehetjük kézbe a megyetörténet most megjelent I. kötetét (Nógrád megye története 896— 1849 írta Belitzky János, Salgótarján, 1973. 396 old. 38. mell.) A kötet az 1848-at meg­ előző majd kilenc évszázad fejlődéséről legfontosabb mozzanatairól és jellegze­ tességeiről ad összefoglalót, nyilvánvaló tehát, hogy nem kis vállalkozás volt ez a munka. A szerző azonban, aki a Nóg­ rád megye történetével kapcsolatos ku­ tatásait már közel négy évtizede folytat­ ja, biztos kézzel igazítja el az olvasót az események, adatok tömkelegében. Rend­ kívül nagy érdeme, hogy hallatlan szívó­ sággal többszáz, nyomtatásban megje­ lent különféle történeti munka átnézé­ sével gyűjtötte egybe művében a megyé­ re vonatkozó elszórt adatokat, ezek, va­ lamint a felhasznált levéltári források — kritikus mérlegelés után — sokoldalú, színes kép megrajzolását tették lehetővé. Igaz, mint ahogyan az a már korábban megjelent II. és III. kötetnél is tapasztal­ ható volt, ez a körülmény bizonyos érte­ lemben a feldolgozás korlátja is, hiszen nyilvánvalóan elsősorban azok a kérdé­ sek kapnak bővebb kifejtést, melyeknek forrásanyaga teljesebb, könnyebben á t­ tekinthető. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a tárgyalt időszak valamennyi fontos problémája ne jelentkezne a mű­ ben, inkább csak kisebb arányeltolódá­ sok észlelhetők. Így pl. szemmel látha­ tóan szívesen időz el a szerző a Mohács előtti korszaknál, melyek bonyolult birtok­ lástörténeti kérdéseiben, valamint a kö­ zépkori nemesi vármegye problematiká­ jában rendkívül otthonosan mozog. Egyáltalán nem ragad le azonban ennél a problémánál, hanem — szoros egység­ ben az országos történettel — bemutatja a legfontosabb eseményeket, a korszak erővonalait. Talán csak a Dózsa-parasztháború korszakát bemutató részt érezzük kissé szűkszavúnak, kár, hogy máig ké­ sik a közelmúltban külföldi levéltárak­ ban előkerült és Dózsára vonatkozó do­ kumentumok kiadása, nyilván a szerzőt ez is segítette volna e fontos történelmi esemény eddig kialakult képének gazda­ gításában. Külön érdeme az első résznek, hogy a legújabb kutatások alapján önál­ ló fejezetben szól a X-XIII. századi nóg­ rádi faluról, annak gazdálkodásáról, kö­ zéletéről. Ugyancsak ebben a részben tette lehetővé a szerkesztés, hogy a szer­ ző saját nyelvészeti vizsgálódásai alap­ ján szólhasson hozzá a régóta megold­ hatatlan kérdéshez, a palóc nép eredeté­ hez. A vázlatos, bár sok tényanyagot fel­ sorakoztató gondolatmenet végén a szer­ ző annak a valószínűsíthető nézetének ad kifejezést, hogy a palócok a megye keleti peremén őslakosok voltak. 28 Olvasmányosság szempontjából is az egyik kiemelkedő része a kötetnek a má­ sodik fejezet, amely a megyének a há­ rom részre szakadt Magyarországban tör­ tént eseményeiről szól, ezen belül is fő­ ként a várháborúkról és a szinte két kü­ lön korszakra tagolódó török uralomról (tekintve, hogy a megyében a török ha­ talma 1590 és 1663 között úgyszólván teljesen visszaszorult). A megye olvasóközönsége helyi kiadványban először itt kap részletes elemzést a korszak jelleg­ zetes intézményéről, az u.n. parasztvár­ megyéről, amely mintegy „népi milicaként" a megyei hatóságokkal karöltve a rendfenntartás és bűnüldözés fegyveres szervezete volt a 16— 17. században; s hogy feladatát jól látta el, arra vonatko­ zóan idézi a könyv a Füleken székelő megyék nemességének nyilatkozatát, mely szerint „igazabb törvényt tesznek a paraszt emberek, mint a nemes embe­ rek.” örömünkre szolgálhat ennél a fe­ jezetnél az a körülmény is, hogy a nap­ jainkban egyre gyarapodó török levéltári forrás-kiadások felhasználásával a szer­ zőnek némileg sikerült módosítania a tör­ téneti irodalmunkban és így a köztudat­ ban is eddig élő meglehetősen egysíkú képet a másfélszázados török uralommal kapcsolatban, rámutatva a korszak (me­ gyénk esetében főként az 1663— 1687 kö­ zötti negyedszázad) ritkán jelentkező, de feltétlenül meglévő pozitívumaira is a török-magyar kapcsolatokat illetően. A kötet terjedelmi korlátai (az a tény, hogy több, mint nyolcszáz év történetét kellett egy kötetbe sűrítenie) a harma­ dik fejezetben már észrevehetően érezte­ tik hatásukat. A korszak nagymennyisé­ gű forrásanyaga a kérdések sokoldalú, differenciált elemzését tennék lehetővé. Ehelyett inkább precíz, lényegre tapin­ tó, de nem egyszer meglehetősen vázla­ tos képet kapunk a legfontosabb kérdé­ sekről, így többek között a Rákóczi-szabadságharcról (melyben a megyének ki­ emelkedő szerepe volt), a Mária Teréziaféle úrbérrendezésről, a magyar jakobi­ nus mozgalomról, a reformkor új világot készítő nagyjelentőségű megmozdulásai­ ról, eléggé keveset olvashatunk itt a me­ gye népéről, a falu életéről és talán egy kicsit a kelleténél többet a megyei igazgatásról (a hosszasan felsorolt adó­ zási adatok helyett pl. mennyivel érde­ kesebb lett volna ha sikerül a mezőgaz­ dasági terméseredményekről valamit szólni). Nagyszerűen zárja viszont a kötet az 1848/49 évi forradalom és a szabadságharc megyei történetét bemutató fejezet, melyben a legújabban végzett kutatások az eddiginél teljesebb kép felvázolását tették lehetővé. Igaz, a történeti kutatá­ sok természetéből eredően néhány újabb dokumentum előkerülése módosíthat a képen, kiegészítéseket tehet ahhoz. (Így történt ez ebben az esetben is, a me­ gyetörténet megírása után előkerült adatok, melyekről a Palócföld ezévi 1. számában, vagy a múlt évben megjelent Salgótarján történetében olvashattunk, néhány apróbb vonatkozásban máris ki­ egészítik a megyetörténetében foglalta­ kat). Az igény, mely a megyetörténet létre­ jöttének alapjául szolgált és mely ab­ ban fejeződött ki, hogy az elavult régi megyetörténetek helyett és azok kiegé­ szítéseként új, korszerű, a marxista törté­ netírás igényeinek megfelelő összefog­ laló szülessék, immár a teljes kielégítés előtt áll. A várhatóan 1974-ben megje­ lenő IV. kötet (melyben a régóta felve­ tett kívánalmaknak megfelelően mind a négy kötetre kiterjedő név-, tárgy- és helymutatót is fog találni az olvasó), zárja le majd a nagy vállalkozást, mely­ nek ez a I. kötet is méltó darabja és amely a rendkívül nagy számban közölt helyi példaanyag révén nem ezek a me­ gye egésze, hanem az egyes községek múltja iránti érdeklődést is nagyszerűen kielégítheti. A kötet nyomdai kivitelezése a már korábban megjelent köteteknél is job­ ban sikerült, képmellékletei pedig han­ gulatosan egészítik ki a hatalmas kor­ szakot felölelő, adatok százait-ezreit tar­ talmazó mondanivalót. S c h n e id e r M iklós A hiteles tragédia Madách Imre főművének új kiadása nemcsak „egy” a többi között, hanem különleges jelentőségű. Jelentősége nem az, hogy Madách születésének 150 év­ fordu.lójára jelent meg, hanem hogy a hiteles, „eredeti" szöveget tartalmazza. Sajátos módon éppen most — az utóbbi évtized látványos és hangos Madách kultusza idején — , Madách védelmében volt szükséges az eredeti szöveg helyre­ állítása, visszatérve a kézirathoz é s számbavenni Arany és Szász Károly javasla­ tait, melyeket Madách maga is elfoga­ dott. A Tragédia túlélte a legélesebb kriti­ kákat, elutasításokat, és a legharsá­ nyabb dicséreteket, elismeréseket is. Kántor Lajos könyvéből — Százéves harc Az ember tragédiájáért — megismerhet­ jük a Tragédia fogadtatásának, értéke­ lésének viszontagságos változásait. E ki­ adás, és a benne található utószó vi­ szont a Tragédia szövegtörténetét és ki­ adás-történetét vázolja fel. Az eredeti szöveg helyreállítása és közlése ma azoknak ad választ, akik két­ ségbe vonták Madách gondolati eredeti­ ségét, nyelvi, drámai tehetségét és el­ túlozták Arany szerepét. Azoknak, akik a Madách művek átdolgozása során fel­ nagyítva a műhelymunka, a műhelykérdé­ sek természetes problémáit, lekicsinylik az �alkotó és az alkotások érdemeit, eré­ nyeit. Nem követik Illyés Gyula példáját, aki Teleki László Kegyencének átkölt é ­ sével kapcsolatban soha sem próbálta kisebbíteni az alapmű irodalmi értékeit. Az eredeti szöveg helyreállítását kitű­ nő szakértő, a legutóbbi időig Balassa­ gyarmaton élő kutató, dr. Szabó József végezte el. Munkájára nagyfokú filoló­ giai precizitás jellemző, és áthatva Madách tiszteletétől, szembeszáll az á l­ talános közvélemény hiedelmeivel Madách védelmében. Álláspontjának je l­ lemzéseképpen két részletet említünk utószavából: „De ismerve Aranynak már idézett, Madáchnak tett levélbeli nyilat­ kozatait, úgy véljük, maga Arany János ellenezné, hogy fetisizáljuk a T r a g é d ia ­ szöveg körüli gondozói munkáját.” (320. o.) „M i abban a meggyőződésben va­ gyunk, hogy amikor megfontoltan és szigorú mértéktartással néhány Arany­ módosítást visszajavítunk a madáchi ké­ zirat eredeti szövegére, ezzel semmikép­ pen nem kisebbítjük, még csak nem is bíráljuk Arany nyelvi zsenialitását, hanem „az idő fürdőjében” Babits óta még tovább fejlődött-frissült mai stílus­ ízlésnek szolgáltatunk némi igazságot. Mert bizonyos, hogy a T ra g é d ia mély ra­ gyogású remekművének kemény dara­ bosságai, súlyos zordonságai hozzánk közelebb állnak, mint a múlt század nyelvészeihez.” (321. o.) A jubileumi kiadás másik jelentős ér­ tékét Bálint Endre képei jelentik. Nem hagyományos értelemben vett illusztrá­ ciókat, hanem a mű ihlető erejére épí­ tett önálló, a képzőművészet szuvereni­ tását megőrző, nem ábrázoló, csak a té­ mát jelző sorozatot készített. Egyaránt elismerésre méltó Pintér László tipográfiai megoldása és kötés­ terve, valamint a Kossuth Nyomda gon­ dos munkája. Végül szólnunk kell a kiadás nógrádi vonatkozásairól is. Közismert, hogy Nógrád megye Madách halálának centená­ riuma óta, különös gondot fordít a Madách hagyományok ápolására (em­ lékünnepségek: Madách-emlékérem; a csesztvei emlékmúzeum, stb.). Folyóira­ tunk a Palócföld kezdettől fogva rend­ szeresen közöl olyan cikkeket, tanulmá­ nyokat, melyek a Madách-irodalom je ­ lentős részét képezik tartalmilag is. En­ nek során jelentek meg dr. Szabó József első tanulmányai is lapunk hasábjain, akinek avatott gyűjtő és kutató munká­ jára itt figyelt fel a Szépirodalmi Könyv­ kiadó vezetője és ennek alapján adott megbízást részére: a Tragédia jubileumi kiadása szövegének gondozására. A munka eredményesen befejeződött, Madách és valamennyiünk hasznára. (Madách Imre: Az ember tragédiája. Az utószót írta Szabó József. Illusztrálta Bálint Endre. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1973.) K o jn o k N á n d o r Képzőművészeti művek Madách Ime emlékére Születésének 150. évfordulóján méltán irhatta le Kántor Lajos a „Korunk” ju ­ bileumi számában: „Kortársunk Madách Magyar író, ki Petőfivel egyazon évben született, életét magányban és szenve­ désben élte le, de az emberi sors siker­ telenségének feneketlen mélységébe zu­ hanva méltósággal fel tudta emelni fe­ jét s „a művészet lombikjába hordott minden üdvöt, minden bánatot. Az évfordulón ismét beigazolódott Ju­ hász Gyula jövendölése: „Elpusztulhat gyönyörű világa Úr lehet az őszi hervadás, Gondolatok örök lombikjában ö rök embert alkotott Madách.” Elévülhetetlenségét bizonyítja színpadi műveinek állandó sikere, sok nyelven és sokféle feldolgozásban való bemutatása, a számtalan fordítás és az aktualitásá­ nak okait boncolgató tanulmányok. Más jellegű bizonyíték a salgótarjá­ ni Bolyai gimnázium galériájában ez év májusában rendezett kiállítás, melyen a madáchi életmű által inspirált képzőmű­ vészeti művekkel találkozhattunk. Kor­ társ grafikusok és éremművészek művei vallottak arról, hogy milyen rezonanci­ ákat szólaltat meg a mai művészben Madách, képes-e ez az életmű egy má­ sik kor művésze, méghozzá egy önma­ gát más nyelven kifejező művész számá­ ra alkotói üzenetet közvetíteni. A kérdés egy másik problémakomp­ lexust is elindít. Vajon illusztrációk-e a kiállított művek, s ha igen, ugyanolyan rangos dolog-e az illusztrálás, mint a képalkotás vagy más „önálló” alkotói te­ vékenység? A költői gondolat, jelen eset­ ben a madáchi mű vizuális átformálá­ sa nem köti-e túl szoros gúzsba a mű­ vész kezét, s ehhez való ragaszkodás­ ból nem kell-e szabadságáról lemonda­ nia? Túlzottan hozzászoktunk ahhoz, hogy illuszráció alatt ábrázolást, az írott szöveg „leképezését” értsük, pedig egé­ szen másról van szó. Az illuszráció minőségének mércéje ugyanaz, mint bármely képzőművészeti alkotásé -nevezetesen az, hogy az író által sugallt gondolatot- csak úgy mint pl. a festő saját gondolatát- a művész milyen mértékben tudja vizuálisan meg­ jeleníteni. Azt is lehetne mondani, hogy a költői mondanivaló más nyelven való adekvát kifejezését várjuk az illusztráci­ ótól, s ha ezt komolyan vesszük, ez nem csekély követelmény. „Éppen a lángel­ me alkalmazkodik legszívesebben a sza­ bályokhoz, mert felfogja céljukat.” -mon­ dotta Goethe. Az ilyen alkalmazkodás nem kisebbíti a művészi alkotómunka ér­ tékét. A célt, a törvényt felfogni, átérez­ ni és képpé alakítani, csak kivételes te­ hetségek privilégiuma. A salgótarjáni kiállításon bemutatott művek arról tanúskodnak, hogy alkotóik ilyen szándékkal közeledtek Madáchoz, s inkább azoknak az assszociációknak kééletmű a mai olvasóban ébreszt. Igy tet­ ték járhatóbbá az utat, így lett általuk pi kifejezésére törekedtek, melyeket az még kézzelfoghatóbban igaz, hogy „Kor­ társunk Madách” . A kiállításon nem „Tragédia” illusztráci­ ók szerepeltek, hanem Madách más írá­ saihoz — főleg a „Mózeshez” és a „Csák végnapjaihoz” - kapcsolódók. Az anyag a 150 éves évfordulóra a Művelődés­ ügyi Minisztérium Képzőművészeti Osz­ tályának megbízásából készült a Petőfi Irodalmi Múzeum számára. Első bemu­ tatására Salgótarjánban, a Bolyai gim­ náziumban került sor, hogy azután más művek társaságában a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Madách Imre emlékére rendezett képzőművészeti kiállításon ke­ rüljön még szélesebb nyilvánosság elé. A Salgótarjánban kiállító grafikusok kö­ zött ott láthattuk Ágotha Margit, Czinke Ferenc, Csohány Kálmán, Józsa János, Molnár Gabriella, Würtz Ádá m nevét. A bemutatott emlékérmek alkotói Borsos Miklós, Csikszenmihályi Róbert, Janzer Frigyes, Kis Nagy András, Ligeti Erika, Lisztes István, Nagy István János, Péterffy László, Szentirmay Zoltán és Szőllősi Enikő. Munkáik valóban bizonyítékai Madách korszerűségének, írói életműve egyete­ mes érvényességének. A ma művészére is felszólító erővel képes hatni, s mélyen gondolati tartalmak kifejezésére ösztö­ nöz. Ám a jubileumi ünnepségek másnap­ ján áttekintve a képzőművészeti anyagot, méltán jut eszünkbe az a gondolat is, hogy vajon megtettünk-e valóban min­ dent, megértettük-e Madáchot? „ . . . Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van.” — tanítja a költő. Az évfordulóra kiadott megbízással, a kiállítással, munkánkkal, emberi, művészi magatartással eléggé „érvényre hoztunk-e” mindent, eléggé ünnepeltük-e Madáchot? B. K iss Éva NAGY SÁNDOR: PARASZTASSZONY 29 �Őszi tárlat A Nógrád hasábjain hetekig tartó ér­ dekes közművelődési vitának lehettünk tanúi, részesei a közelmúltban. Az esz­ mecsere -a részkérdésektől eltekintvelényegében a munkásság művelődéséről folyt. ez a fórum, ez az alkalom nem hi­ vatott a vita színvonalát, eredményessé­ gét, jelentőségét felmérni, az azonban egyértlmű s ezért kimondható végső kö­ vetkeztetésként: időről-időre szükség van ilyen, -művelődéspolitikai célkitűzé­ seinkkel egybecsengő, segítőkész- polé­ miára, egy-egy fogalom egységes értel­ mezése, a jó szándéktól vezérelt, de tév­ útra jutott nézetek megszüntetése, a to­ vábblépéshez szükséges tennivalók megfogalmazása érdekében. Mit sem von le a vita szervezőinek, szerzőinek érdemeiből-hiszen bizonyára valamennyien egyet is értenek vele- annak megállapítása, hogy a munkások művelődésének ügyét elsősorban a gyakorlatban kell előmoz­ dítani, sok egyéb közt ilyen jellegű ren­ dezvénnyel is, mint megyénk képzőmű­ vészeinek őszi tárlata, amelyet ezúttal másodízben szervezett meg a múzeumok megyei igazgatósága és a Kohász Mű­ velődési Központ. 1971-ben e kiállítást alapvetően a szokatlan, a szimbolikus és a hasznos jelzők minősíthették. Ez esetben a szo­ katlan helyébe a hagyományos kerül, mintegy előlegezve a továbbfejlesztés igéretét is. Örvendetes, hogy e szimbo­ likus értelmű -amennyiben misszió-sze­ repet betöltve részt vállal a munkásság esztétikai kultúrájának fejlesztésébőlkétségkívül hasznos -hiszen újabb lehe­ tőség a műalkotások életterének megte­ remtésére- kezdeményezés nem egyszeri alkalom volt csupán. E kiállításnak -eredeti szándékából fa­ kadóan, hatókörét tekintve is- lényege­ sen erőteljesebb a népművelési funkci­ ója, mint például a rendszeressé vált, rangosnak is tekinthető Salgótarjáni Ta­ vaszi Tárlatnak, amely a díjazások, vá­ sárlások, a sajtóvisszhang révén „szak­ mai” minősítővé is vált, amiből az követ­ kezik, hogy az elismerésre jogosító szerep­ lés a művészek jól felfogott egyéni érdeke is. Az őszi tárlaton való részvétellel lát­ szatra semmit nem nyer, illetve a távolma­ radással semmit nem veszít a művész, de nagy tévedéshez vezet ezúttal is a lát­ szatot valóságnak hinni. A közérdek szol­ gálata a művészetben sem kamatozik látványosan. Megismertetni, megértetni az esztétikum lényegét, az alkotói szán­ dékot a munkásokkal, -azokkal, akik a szocialista társadalomban történelmi hi­ vatásuknak eleget téve a művészet név­ telen mecénásai, pártfogói- a legszebb 30 hivatás kell, hogy legyen képzőművé­ szeink számára. Legtöbben tudatában is vannak ennek. Czinke Ferenc, Iványi Ödön, Lóránt János, Mészáros Erzsébet és Réti Zoltán mind 1971-ben, m ind az idén eleget tett a múzeum felkérésének és rendelkezésre bocsájtotta műveit. Farkas András, Jánossy Ferenc és Radics István szereplésével tovább bővült a kiállítók köre, amelyet a környezet szabta határok figyelembe vételével, az egyenletesen jó színvonal biztosítása cél­ jából a szervezők nem is akarnak párttalanná tágítani s a jövőben is csak a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak magyarországi Területi Szervezetének tagjait kívánják a tárlatra meghívni. Hogyan jelenthet a jelenlegi kiállítás előrelépést elődjéhez képest? Úgy, ha megtekintését a házigazdák nem bízzák a spontán érdeklődésre, hanem tudato­ san szervezik a tárlatlátogatást a szo­ cialista brigádok, a gyár dolgozói, a szakmunkásképző intézet tanulói köré­ ben, a lakótelepen élők között. Ha le­ hetőséget teremtenek művész-közönség találkozókra, tárlatvezetést biztosítanak. Kérésük minden bizonnyal meghallga­ tásra és kielégítésre talál a kiállító mű­ vészek részéről. A továbbfejlesztés terén a Kohász Művelődési Központnak is vannak teen­ dői: e tárlatot a jövőben — ha mód van rá — nagyobb, alkalmasabb terem­ ben, több képpel kell megrendezni. S mikor lesz a következő kiállítás jobb a mostaninál? Akkor, ha a művészek tu­ datosan készülnek e tárlatra is, s kizár­ ják annak a lehetőségét, hogy a „kéz­ nél lévő” , képeiket állítsák itt ki. Ezt a kiállítás fentiekben említett funkciója követeli meg. A megyei képzőművészek e gondola­ tok jegyében született második őszi tár­ latát a múzeumi hónap programjának salgótarjáni eseményeként is üdvözölhet­ jük s ezzel jelentősége tovább fokozó­ dik. C s o n g rá d y B éla (Elhangzott a kiállítás megnyitóbeszéde­ ként.) �Somogyi József: KUBIKUS Gáti Gábor: BAGLYOS FIGURA Salgótarjáni Szabadtéri Szoborkiállítás 1973. Samu Katalin: KISBORJU Mihály Gábor: LOVAK �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/04c2920792f5ea2975c8c3cc5f68564e.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kassai - Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/67cde30f0ef2d3c2552b021951eee63c.pdf 81e4b2f5bc1bc7054edf3e0621e71c77 PDF Text Text Népesedés — népesedéspolitika Kell-e szégyelni a szerelm et? Kulturális alap — közműv e lődés Gerelyes Endre: Vallomás Közéletiség és film Interjú Kertész Ákossal A munkáséletmód kutatásáról Antológiákról (Szép Szó, Körkép 73, Szép versek, Tengeri szél, Írószemmel) Ki írta a Tragédia utolsó sorait? Tudatosság és humanizmus. E két fogalom jellemzi legpontosabban azokat az intézkedéseket, terveket, amelyek az elmúlt években, s a közelmúltban a demog­ ráfiai helyzet alakítása érdekében hazánkban napvilá­ got láttak. I A gyermekgondozási segély világszerte egyedülálló példája, a lakáselosztás új rendszerében a többgyerme­ kes családok érdekeinek védelme, az előkészületben lé­ vő, s a közeljövőben érvénybelépő intézkedések, az ifjú ­ ság- és nőpolitikai, valamint a közoktatáspolitikai hatá­ rozatokban megfogalmazódott tervek, elképzelések e tu­ datosság és humanizmus érzékletes és fontos megnyil­ vánulásai. Az eddigi gazdasági, szociális és egészségügyi intéz­ kedések azonban lényegesen nem módosították a népszaporulat ütemét; a hazánk népesedési helyzetében meglévő problémákat nem, vagy csak időszakosan ol­ dották meg. A mindennapok gyakorlatában megnyilvá­ nuló, a gyermeknevelés felelősségét vállaló családokat segítő humanizmus az anyákat megbecsülő társadalmi felelősség, a családok, annak alapvető funkcióit támo­ gató társadalmi értékrend lehet az a leghatásosabb erő, amely a gazdasági és szociális intézkedések hatását fel­ transzformálhatja. Kétségtelen: sok bölcsőde, óvoda, lakás kell a közel­ jövőben. Sok milliárd forintot kell áldozni a többgyer- IRODALM I MŰVÉSZETI,TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �mekes családok szociális gondjainak enyhítésére. Szá­ mos munkaszervezési feladatot kell megoldani a kisgyer­ mekes anyák kedvező munkafeltételeinek kialakítása so­ rán. Ennek érdekébene több terv, intézkedés, javaslat már a döntés, a megvalósulás küszöbén áll. Társadalmunk ereje azonban nemcsak a felismert problémák megoldása érdekében hozott költségvetési intézkedésekben, rendeletekben, hanem sokkal inkább a közfelfogásban élő értékrend alakításában, a társa­ VII. évfolyam 4. szám dalmi felelősség vállalásában nyilvánul meg. Tartalom Emlékezetes példája volt e cselekvő felelősségvállalás­ nak az elmúlt évben országszerte, megyénkben is, külö­ VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK nösen Salgótarjánban tapasztalt óvodai építési társa­ 3 Tamás Pál: Népesedés — népesedéspolitika dalmi akció, a sokhelyütt látható játszótér építési kez­ 6 Karászi Benő: Népszaporodás — nógrádi deményezés. Sokszor olvashatunk a szocialista brigá­ szemszögből dok által küldött csomagokról, amelyek nyomán állami 8 Szendi Márta: Kell-e szégyelni a szerelmet? nevelőotthonok kis lakóinak arcán derül fel az öröm. 11 Kő-Szabó Imre: Szabad szombat Szép köszöntők, megható fogadkozások és virágcsokrok 12 Sulyok László: Kulturális alap — közművelődés teszik ünnepélyessé a március 8-ákat, a májusi első va­ sárnapokat, a gyermeknapokat. . . LÁTOGATÓBAN A gondosan megtervezett kormányhatározatok, az át­ gondolt intézkedések és az ünnepi köszöntők közötti át­ 14 Eőssi K. Sándor: Esés közben kipattant a szikra? meneteket a hétköznapok új gyakorlatával, a gyermeknevelés örömét, gondját vállaló gyakorlattal kell megte­ SZÉPIRODALOM remteni. Negyvenegynéhány esztendővel ezelőtt a népi 15 Gerelyes Endre: Vallomás írók az egyke ellen fújt riadója a magyarság pusztulásá­ 16 Csanády János: Keréknyom, Idő-hippodrom nak rémképeit idézte fel. Ma erre aligha van szükség. 17 Bába Mihály: Vonulnak a gólyák Nemcsak azért mert az egyke társadalmi oka, a szent 19 Györke Zoltán: Apám, Mit tudja az, Con - brio vagyon és magántulajdon a múlté. Más szellem, másfé­ 20 Valent József: Tartásgyakorlat le értékrend, másféle eszközök jellemzik új világunkat. 22 Győri László: Vonaton, Jel, Kőfacsaró Sokféle feladatunk, gondunk között most és holnap, 22 Bencze József: Türelmetlen lábadozásom sóhajai holnapután tanuljuk új életünk törvényeit, rendjét. Ta­ nuljuk az új lehetőségek közötti élet formáját, melyhez MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE szorosan hozzátartozik a család, a következő évtizedek 23 Korill Ferenc: Közéletiség és film nemzedékeiért vállalt felelősség is. 24 Pál József: Interjú Kertész Ákossal Kiss Aurél HAGYOMÁNY IR O D ALM I,M ŰV ÉS ZE TI, TÁRSADALO M PO LITIKAI FOLYÓIRAT A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁ­ LYÁNAK FOLYÓIRATA Megjelenik két havonta Felelős szerkesztő Kassai-Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kere­ 25 Fancsovits György: A munkáséletmód kutatásának feladatairól 26 Molnár Pál: A munkáséletmód változásának néhány kérdése KÖRKÉP 28 29 29 30 Szép Szó (Lakos György) Körkép ’73 (Szalánczay György) Szép versek 1972 (Kojnok Nándor) Kétszer öt pontban a „Tengeri szél” -ről (Csongrády Béla) 31 Írószemmel (Horpácsi Sándor) 32 Katkó István: Vadhajtás (S. L.) kes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós. Kiadja: a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahiva­ talokban. A szerkesztőség címe: 3100. Salgótarján. Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 5536 NyV Balassagyarmat 2000 db Fv.: Kelemen Gábor VISSZHANG 33 Közös dolgaink (Cs. B.) 33 Ki írta a Tragédia utolsó sorait? (Szabó József) Címoldalon: Lőrincz Vitus: Anya gyermekével c. tűz­ zománc képe (részlet) Az 5., 7., 9., 14., 15., 24., 27., 30., 31., oldalakon és a borító 3., 4. oldalán a Salgótarjáni Zománcművészeti Biennálé anyagából válogatás. (Fotó: Kovács Ferenc) �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK T a m á s Pál Népesedés­ népesedéspolitika A népesedési folyamatok a társadalmi-gazdasági fejlődés olyan tényezői, amelyeknek a társadalom életében, a gazda­ sági — népesedés — és szociálpolitikai célok kitűzésében, a népgazdaság alapvető ágainak tervezésében, a közegészség­ ügyi, oktatási, munkaügyi stb. kérdések megoldásában, s á l­ talában mind a kisebb közösségek életében, mind az állam igazgatásának mindennapos gyakorlatában fontos szerepük van. A népesség változásának tényezői — közülük legfontosabbak a születések, halálozások és a vándorlások — térben és időben különböző méretekben alakítják a népesség számát, demográ­ fiai jellemzőit, foglalkozási struktúráját. A népesség mozgásmechanizmusának, a tömegesen előforduló népesedési jelen­ ségek szabályszerűségeinek, irányzatainak, a gazdasági élet­ tel való szoros kapcsolatrendszerének ismerete, szükségszerű befolyásolása irányában világszerte fokozódik az érdeklődés. Ezért a világon egyre több országban - Magyarországon is a népesedéspolitikai intézkedések egész rendszerét dolgozták ki, melyek célja elsősorban a népesedési folyamatok, demog­ ráfiai jelenségek többirányú befolyásolása volt. A fogalomról A népesedéspolitika olyan intézkedések rendszere, melyek közvetlenül vagy közvetve arra irányulnak, hogy megváltoztas­ sák a népesség élet- és munkaviszonyait, mennyiségi és mi­ nőségi jellemzőit. A népesedéspolitikának a régmúltba nyúló története van. Ez a politika aktív vagy passzív formában min­ dig létezett. * E tanulmány keretében csak a születések alakulását befo­ lyásoló társadalmi-gazdasági tényezőkkel, illetve a befolyáso­ lás kapcsán alkalmazott népesedéspolitikai intézkedésekkel foglalkozunk. Ide sorolhatók a családpolitikára, a gyermek el­ tartására, az anyák részére biztosított kedvezményekre stb. vo­ natkozó rendelkezések is. Megjegyezzük, hogy a népesedéspolitika alkalmazásának köre kiterjed a házasságkötések, a válások és a vándorlásokkal kapcsolatos jelenségek szabályo­ zására is, melyek kisebb-nagyobb mértékben természetesen befolyásolják a születések számának változását is. (Példaként említjük a házasságkötési korhatár leszállítását, később az új házasoknak nyújtott lakáselosztási kedvezményeket, melyek a születések számának növelését tették lehetővé, vagy más ol­ dalon a válások jogi konzekvenciáinak lazítását, továbbá a szabad abortálást, melyek végső fokon a születések számá­ nak csökkenéséhez vezettek.) Általában érvényes azonban, hogy társadalmi-gazdasági következményei elsősorban a szü­ letési mozgalom alakulását szabályozó népesedéspolitikai in­ tézkedéseknek van. A felszabadulás után a születésekre, a gyermekpolitikával kapcsolatban alkotott népesedéspolitikai intézkedések közös vonása az anya és a gyermek érdekeinek következetes védel­ me, ugyanakkor lényeges különbségek figyelhetők meg a szü­ letőlétszám befolyásolását, módokat illetően. Általánosan is­ mert, hogy az 1950-es évek elején rendkívüli mértékben meg­ szigorított terhességmegszakítások a szülések számának eme­ léséhez vezettek. Az 1953— 1956 közötti években Nógrád me­ gyében mintegy 20 % -kal több gyermek született, mint az elő­ ző, vagy az ezt követő három évben. A születéskorlátozást tiltó népesedéspolitikai intézkedés a közvéleményben „demográ­ fiai hullámként” ismert korosztályok oktatásában, munkába- állításában a közvélemény előtt is ismert problémákat okozott. A „Ratkó-korszak” rendelkezéseinek hatása azonban az egyes társadalmi rétegekben különböző mértékben jelentkezett. Első­ sorban a városi népesség születésszabályozási tevékenységét alakította a falusi — mezőgazdasági — népesség születési szo­ kásait - mely korábban is csak elvétve élt a terhességmegsza­ kítás lehetőségével — csak mérsékelten befolyásolta. Ennél sokkal lényegesebb azoknak a társadalmi-gazdasági összefüggéseknek az ismerete, a népesedéspolitika eszközei­ vel történő befolyásolása, melyek az 1956. évtől a születések számának fokozatos csökkenéséhez, már több éve tartó mély­ pontjához vezettek. 1956 után a születések száma nagy­ mértékben csökkent. E kedvezőtlen folyamat — különböző társadalmi- gazdasági tényezők hatására - ma is tart. Ma már alig vitatott tény, hogy a születések számának alakulása demográfiai, társadalmi és gazdasági okok komplex együtt­ hatásának következménye, a széles körben elterjedt művi ve­ télések, szerencsésebb esetben a nem kívánt terhességek meg­ előzése csak eszköze a folyamatnak. Példaként említjük, hogy 1957-ben 100 élveszületésre Magyarországon 74 művi vetélés jutott, 1965-ben ez már 136-ra emelkedett, a következő idő­ szakban alig változott. A Magyarországon tapasztalható születésszám-csökkenéssel kapcsolatban gyakran vetődik fel a kérdés, hogyan hatnak az alacsony élveszületési arányszámok a népesség reprodukciójá­ ra. A folyamat mérésére az un. nyers és tisztított reprodukciós együttható azt mutatja, hogy egy propagatív korú nő az adott naptári év korspecifikus születési arányszámai alapján élete folyamán hány leánygyermeknek ad életet, utóbbi pedig azt, hogy a született leánygyermekek közül hányán jutnak el a szülőképes korba. Ha a tisztított reprodukció értéke 1, akkor a születések és halálozások adott időpontbeli értékeinek vál­ tozatlansága mellett éppen pótolni tudják a szülőképes korú népességet, illetve a népesség újratermelődését". Egynél kisebb értékben erre nem képesek (a népesség számának csökkenésével, egynél nagyobb érték esetében a népesség ter­ mészetes szaporulatának emelkedésével lehet számolni). A tisztított reprodukciós együttható értéke 1921-ben 1.13 volt, később fokozatosan csökkent, 1958. óta jóval 1 alatti értéket vesz fel. * Fontos szerepük van a demográfiai tényezőknek, melyek kö­ zött említést érdemel a propagatív korú (15— 49 éves) nők ará­ nyának alakulása. Az e korcsoportba tartozó nők aránya Nóg­ rád megyében az 1970. évi népszámlálás időpontjában 50.6 % volt, mintegy 2 % -kal kevesebb, mint 20 évvel korábban. Ezen belül az un. fiatalabb propagatív korúak korcsoportjába tar­ tozók aránya ennél nagyobb mértékbe^ — 17.1 % -ról 14.0 % -ra csökkent. Szükségszerű megemlíteni, hogy az elmúlt évben szülő nők közel fele ebbe a korcsoportba tartozott, tehát a kedvezőtlen kormegoszlás eleve csökkentőén hat a szüle­ tésszámok alakulására. A demográfiai tényezők között kell megállapítani a propagatív korú nők családi állapotában be­ következett kedvezőtlen változásokat is. 1949-ben a nők 15.3 % -a volt özvegy, vagy elvált, húsz évvel később ez az arány 18.0 % -ra emelkedett, ezen belül az elváltak aránya több mint háromszorosára nőtt. Mely tényezők befolyásolják a születésgyakoriságot? — a természetes (biológiai) termékenység változása, me­ lyet a propagatív kor ideje alatt világrahozható gyer­ mekek számának változásán mérhetünk. Becslések sze­ rint ez a szám 15-nél ritkábban több, száz nőre így legfeljebb 420-430 születés juthat, a nyers születési arányszám maximuma 100— 123 lehetne (Jelenleg 14-15 0/00 körül alakul.) 3 �- társadalmi-gazdasági tényezők, azon tényezők összes­ sége, melyek a családtervezés és születésszabályozás módszereit tudatosan alkalmazó nők, házaspárok szá­ mát, illetve a kívánt gyermekek számának kialakulását befolyásolják. Ma már kevésbé vitatott tény, hogy a születés-szám csökkenését befolyásoló társadalmi-gaz­ dasági tényezők rendkívül bonyolultak. Ugyanaz a té­ nyező eltérő időszakban, különböző társadalmi rétegek esetében eltérő hatást eredményezhet a demográfiai magatartást illetően. (Hazánkban például az elmúlt években az életszínvonal fokozott emelkedésével pár­ huzamosan a gyermekek számának csökkenése követ­ kezett be.) A társadalmi- gazdasági tényezők közül egyik legfontosabb a népesség társadalmi rétegeződésének felgyorsulása, illetve a népesség rövid idő alatt bekövetkezett tömeges rétegváltása. A folyamat egyik általános jelensége a mezőgazdasági népes­ ség ütemes csökkenése. A felszabadulást követő két évtizedben Nógrád megyében az ipar, a szénbányászat dinamikusan fe j­ lődött, az ipari decentralizáció területi különbségei mérséklőd­ tek, a fejlődés eddig soha nem tapasztalt munkaerőkereslet­ ben, illetve a kereslethez rugalmasan alkalmazkodó munkaerőkínálatban nyilvánult meg. A kereslet forrását zömében a falusi - eddig rejtett - munkaerőtartalék jelentette és elé­ gítette ki. 1949-1970 között a mezőgazdasági népesség szá­ ma megyénkben 55 ezer főre, közel felére csökkent, jelenleg a népességnek csak mintegy 20—23 % -a tartozik a mezőgaz­ dasági ágazathoz. A mobilitási folyamat az esetek többségé­ ben a paraszti foglalkozási struktúra változásában, a falusi nagycsaládok bomlásában nyilvánult meg, életkörülményeik jelentős mértékben változtak, és e változás alapjaiban változ­ tatta — korábban a népesség nagyobb hányadát kitevő — ré­ teg születési szokásait is. A múltban a mezőgazdasági népes­ ség termékenysége 50-60 % -kal volt magasabb mint a nem mezőgazdasági népességé. 1960-1965. évek átlagában a me­ zőgazdasági jellegű települések születési arányszamai csak 10-15 % -kal voltak a megyei átlagnál magasabbak. Nap­ jaink jellegzetessége, hogy a mezőgazdasági foglalkozású nők termékenysége - helyenként eltérő mértékben - a női népes­ ség átlagos termékenységi szintjének. A műveltségi színvonal emelkedése, a gazdasági és kulturá­ lis igények fokozódása a következő kiemelhető tényező, mely hatással van a családtervezés alakulására, illetve a születendő gyermekek számának változására. Magyarországon mind ez ideig megfigyelhető volt, hogy a szellemi foglalkozású népes­ ség alacsonyabb termékenységi szintet mutatott. Arányuk az össznépességen belüli emelkedése, a magasabb iskolázottsági szint elterjedése valamennyi társadalmi rétegben csökkentette a termékenységet, amennyiben új kulturális és gazdasági igé­ nyeket ébresztett, melyek kielégítésére alacsonyabb gyermek­ szám esetén könnyebben nyílott lehetőség. Az elmúlt évek sajátos társadalmi-gazdasági jelensége az urbanizáció, mely mérhető módon többek között a falusi la­ kosság városokba történő áramlásában nyilvánult meg. A ma­ gyar városok népességszaporodása az elmúlt két népszámlá­ lás közötti időszakban meghaladta a 360 ezer főt. Hasonló jelenség figyelhető meg Nógrád megye két városában, ahol a népesség száma az említett időszakban 14 000 fővel emel­ kedett. A városi népesség születési arányszámai a már emlí­ tett okok miatt a falusiénál lényegesen alacsonyabbak voltak, a bevándorló falusi népesség születési hagyományai gyorsan asszimilálódtak. A társadalmi-gazdasági tényezők között egyik legfontosabb, tömegében legjelentősebb a nők munkavállalásának fokozó­ dása. A nők gazdasági emancipációja alapjaiban változtatta a női munka jellegét, illetve a nők családban betöltött szere­ pét. A nők többsége korábban is dolgozott, munkájuk azonban a háztartás ellátására, illetve a gyermeknevelésre korlátozó­ dott. Napjainkban ez a szerepkör lényegesen változott, a pro­ duktív korban lévő nők közel 60 % -a a társadalmi- gazdasági élet számos területén aktív munkát végez. A női keresők száma Nógrád megyében az 1970. évi népszámlálás időpontjában 4 A női népesség gazdasági aktivitása M egnevezés 1930 1941 1949 1960 1970 102,1 107,8 110,5 120,4 122,8 18,1 20,0 19,7 35,4 43,1 1,5 1,6 3,0 4 ,5 15,5 A k tív k e re s ő n ő k a n ő k % - á b a n 17,7 2,9 2 3 ,0 2 9 ,4 35,1 A k tív k e re s ő n ő k a z összes a k tív k e re s ő k % - á b a n 2 2 ,8 18,5 17,8 32,7 3 9 ,3 1,4 1,5 2,8 3,7 12,6 In a k tív k e re s ő n ő k a z összes a k tív k e re s ő k % - á b a n 4 1 ,2 35,8 41,7 3 9 ,5 47,7 E lta r to tt n ő k a n ő k % - á b a n 80,9 80,0 79,4 66,9 5 2 ,3 E lta r to tt n ő k a z öszess e lt a r t o t t a k % - á b a n 7 0 ,3 72,2 72,1 69,4 65,5 N ő k szá m a összesen E b b ő l: a k tív in a k tív 1000 fő e lt a r t o t t In a k tív k e re s ő n ő k a n ő k % - á b a n 43 ezer fő volt, több mint kétszerese az 1949. évi állapotnak. Ezen belül lényegesen változott a kereső munkát folytatók gaz­ dasági ágankénti összetétele is. Az 1949-es népszámlálás idő­ pontjában a magasabb termékenységet mutató mezőgazdasági foglalkozásúak aránya közel 75 % -a volt, arányuk 1970. évre mintegy 30 % -ra csökkent. Ugyanakkor az ipari munka­ helyeken dolgozó nők aránya 7,6-ról 35.2 % -ra emelkedett, ez utóbbiak zöme városi vagy városias jellegű településekben dolgozott, az új társadalmi környezet, az ingázó életmód alap­ jaiban formálta életkörülményeiket. E folyamat természetesen társadalmilag hasznos, pozitív jelenség, de az eddigi megfi­ gyelések eredményei szerint a kereső nők termékenysége az eltartottakénál alacsonyabb, a továbbiakban a mai foglal­ koztatási arány stagnálásával, vagy emelkedésével kell szá­ molni. Hogy miért csökkent a kereső foglalkozású nők termé­ kenysége, szociológiai vizsgálatok sorozatának kell majd vá­ laszt adnia. Tapasztalati tényként állapíthatjuk meg, hogy a vállalt munka motivációja, illetve a munka végzésével kapcso­ latos kötelezettségek, illetve a gyermeknevelés problémái ne­ hezen egyeztethetők össze. További nem elhanyagolható jelenség, hogy a nagyobb gyermekszám általában csökkentően hat a család életszín­ vonalának alakulására. Ez a probléma kettős jellegű, egyrészt romlanak az életszínvonal alakulását alapvetően befolyásoló kereső- eltartott arányszámok, másrészt a magasabb gyermek­ szám mindinkább nehezíti az anya munkavállalási lehetősé­ geit. * A népesedési jelenségeket befolyásoló társadalmi-gazda­ sági tényezők vázlatos áttekintése után nyilvánvalóvá válik a népesedéspolitikai intézkedések, illetve a népesedéspolitikával szorosan kapcsolatos gazdaságpolitikai, egészségügyi rendel­ kezések alkalmazása. Szükségszerű a népgazdaság és a né­ pesedés összefüggéseinek, a gazdasági tervezés demográfiai alapjainak vizsgálata, melyeket a közgazdaságtudomány hosszú ideig elhanyagolt. A több mint egy évtizede alacsony reprodukciós együttható stagnálását már említettem, mely napjainkban a népesség korösszetételét káros módon befolyá­ solja. Ebben a helyzetben olyan népesedéspolitikai, illetve ezekkel szoros kölcsönhatásban lévő gazdaságpolitikai intéz­ kedések sorozatára van szükség, mely a születések számát a jelenlegi hullámvölgyből kimozdítja. A hatékony népesedéspolitika alapvető kérdése a többgyer­ mekes családok anyagi terheinek csökkentése, olyan támoga­ tás rendszer kidolgozásával, mely a központi költségvetés egyensúlyának veszélyeztetése nélkül a gyermeknevelési költ­ ség nagyrészét a szülők részére megtérítené. A támogatás egyrészét közvetlen - pl. a gyermekgondozási segély, vagy a csa­ ládi pótlékok - másrészt közvetett, mint például az ingyenes alsó és középfokú oktatás, a gyermekélelmezés minimális té- �S T E F Á N IA I E D IT : F IA M rítési díja. A családi pótlék — pénzügyi korlátok miatt - azon­ ban a gyermekekre fordított kiadásoknak csak kis hányadát jelenti. Vizsgálati adatok szerint egy kétgyermekes, átlagos keresetű családban az egy főre jutó jövedelem alig egy tizedét teszi ki az egy gyermek után fizetett családi pótlék. Nógrád megyében 1972. évben családi pótlék címén 57.3 millió fo­ rintot fizettek ki, 2 % -kal többet, mint öt évvel korábban. Eredményesebb — de a jövőben továbbfejlesztésre szoruló — befolyásolási módnak tűnik a gyermekgondozási segély, re­ mélve annak a negatív hatásnak a csökkenését, melyek a szü­ letések terén a nők fokozott mértékű munkábaállítása eredmé­ nyezett. Nógrád megyében gyermekgondozási díj címén az első évben — 1967. évben — 1.1 millió forintot, 1972-ben már 27.5 milliót fizettek ki. Egy élveszületett gyermekre 1967-ben 3100.— Ft, két évvel később 4.380.— 1972-ben már 8.080.— Ft kifizetett segély jutott. A gyermekgondozási segély bevezeté­ sének évében Nógrád megyében 1630 szülő nő vette igénybe a támogatást, számuk folyamatosan emelkedett, 1972. év vé­ gén közel 4000 fő volt. Figyelemreméltó jelenség, hogy az élveszületések száma 1969-ben 3.1 % -kal volt alacsonyabb, mint két évvel korábban. A megyében az élveszületések szá­ ma — előzetes adatok szerint — 3411 fő volt, ennél kevesebb gyermek a megyében csak az 1962-1965 közötti időszakban született. A gyermekgondozási segélyt igénylők számának emelkedé­ se, és a születésszám csökkenése néhány sajátos tényezőre hívja fel a figyelmet. Az igénybevétel mértékét jellemző adatok vizsgálata azt bizonyítja, hogy a gyermekgondozási segély je ­ lenlegi rendszere az alacsonykeresetűek segélyezési formája. Az 1969. évre vonatkozó országos adatok szerint a segélyt igénybevevők több mint háromnegyedének havi keresete nem érte el az 1400 forintot, a 2500 forint és ennél magasabb havi keresettel rendelkezők aránya 1 % alatt volt. Nyilvánvaló, hogy minél magasabb keresetű nők szülnek, annál magasabb a jelentkező jövedelemkiesés is. Ezenkívül az igénybevételt számos egyéb tényező determinálja, mint pl. a munkahelyre való visszatérés problémaköre, a szakmai fejlődés „törése" valamint a munkahely és a munkavállaló egyéni problé­ máinak egész sora. Az MSZMP Központi Bizottsága 1972. novemberi ülése, va­ lamint az ezt követő országgyűlési ülésszak foglalkozott ha­ zánk népesedési helyzetével: Megállapította, hogy olyan né­ pesedés- illetve gazdaságpolitikai intézkedések sorozatára van szükség, mely a népgazdaság teherbíróképessége alapján már a közeljövőben biztosítja a népesedés egyensúlyát. 5 �Dr. K arászi B e n ő Népszaporodás nógrádi szemszögből Az elmúlt néhány évben számos újság, több cikkben fog­ lalkozott a népszaporodással valamilyen szempontból — bár le kell szögeznem, hogy nem a téma jelentőségének megfe­ lelő súllyal és nem mindig kellő pozitív beállítottsággal. Igaz, hogy ezek a cikkek újságírók tollából jelentek meg, akik — bár­ mennyire utána is érdeklődtek a dolgoknak — nem szakem­ berek ezen a területen. Különben a probléma is annyira össze­ tett, akár oknyomozás, akár a korrekció lehetőségeinek szem­ pontjából vizsgáljuk, hogy egyetlen terület szakembere sem adhat kielégítő magyarázatot. Még kevésbé megfelelő meg­ oldási javaslatot. Népesedési szempontból jelenleg két teljesen elentétes előjelű problémája van a világnak. A domináns ezek közül az un. demográfiai robbanás, vagyis az ésszerűtlenül magas népszaporulat a föld gyengén fejlett, de nagy létszámú or­ szágaiban. Ez a szaporulat gyorsabb fejlődésüknek egyik aka­ dálya: nagymértékben gátolja az illető országok életszínvo­ nalának gyorsabb ütemű emelkedését (ilyen pl. India, a kö­ zép- és dél-amerikai államok többsége, vagy Egyiptom). A világ fejlett vagy közepesen fejlett államainak jelenté­ keny számában ennek éppen az ellenkezője észlelhető; vagy­ is a születések számának kifejezett csökkenése esetleg olyan mértékig, mely már a lakosság egyszerű reprodukciójához sem ad elegendő emberutánpótlást. Ezeket az államokat az átla­ gos életkor magas értéke, tehát bizonyos társadalmi előre­ gedés jellemzi: eltolódnak az arányok életkori összetétel szem­ pontjából a magasabb korúak irányában és beszűkül az el­ vileg munkaképes, produktív korban lévő népességi arány. Hosszabb távon ez komoly gazdasági következményekkel is járhat, mert helytelen arányok esetén szintén fékezőleg hat az életszínvonal megfelelő ütemű emelkedésére. Sajnos Magyarország is ebbe a helyzetbe került, mégpe­ dig annyira, hogy a világ „legkevésbé szaporodó” államai közé jutott a 60-as évek elejére. Ekkor történtek olyan intéz­ kedések (mint pl. a gyermekgondozási segély bevezetése - a világon elsőként), melyek átmenetileg kis emelkedést ered­ ményeztek a születések számában. Hatásuk rövid ideig tar­ tott és a 70-es évekre szinte teljesen megszűnt. A születési kedv ismét csaknem arra az értékre esett vissza, melyen a 60-as évek elején volt. Az ország szaporodása a kívánatos 5-6% he­ lyett 3% alá esett. Ehhez jelenleg súlyosbító tényként még azt is hozzá kell számítani, hogy az utóbbi években már e l­ vileg szülőképes korba került az 50-es évek nagyobb szüle­ tési számából származó nagyobb létszámú női populáció. Közelebbről vizsgálható a kérdés súlyossága az olvasó szá­ mára, ha azt a számok tükrében is megvilágítom. Az 1957 utáni 15 év alatt 680 000 gyermekkel kevesebb született Magyrországon, mint az 1957-et megelőző azonos időszakban. Távlati kihatása ennek szinte felmérhetetlen, de feltétlenül negatív a társadalmi fejlődés szempontjából. Van­ nak ugyan olyan nézetek, hogy a termelési folyamatok auto­ matizálása folytán az életszínvonal emelkedése kevésbé függ a dolgozók létszámától. Ennek példájaként két igen fejlett kapitalista államot szoktak emlegetni — az NSZK-t és Svéd­ országot ahol jelenleg Európában a legmagasabb az életszín­ vonal, és amely államokban a születések száma, illetve ará­ nya a miénkénél is alacsonyabb (a közelmúltig ugyan még valamivel magasabb volt az NSZK-ban). Az érvelők elfeledkeznek arról, hogy ezekben az államokban igen jelentős számú u. n. vendégmunkás munkája járul hoz­ zá a magas életszínvonal kialakításához, és - főleg Svédor­ szág esetében — jelentős a lakosság utánpótlása bevándor­ lásból is. A vendégmunkások természetesen a legfejletlenebb európai államokból toborzódnak (Török-, Spanyol-, Görög­ országból és Portugáliából, részben Jugoszláviából és DélOlaszországból). 6 Bármilyen termelési szinten és technikai fejlettség mellett mindig annak az államnak lesz a magasabb átlagos életszínvonala, ahol a ténylegesen termelő lakosság aránya az eltartottakhoz viszonyítva kedvezőbb. Mi a gyermeklakosság létszámának arányában a legrosszabbak között állunk a vilá­ gon, és ezt az önmagában is súlyos helyzetet még az is ront­ ja (és viszonylagosan hátrányosabb helyzetbe hoz bennünket), hogy ez az alacsony születésszám — az un. demográfiai hul­ lámvölgy — nálunk már 15 éve tart, míg másoknál rövdebb időszakú (kivéve Ausztriát). Még további súlyosbító tényező, hogy a csökkenő számú szülésekből igen magas a koroszülések aránya. Már több éve 10% feletti és ebben világviszonylatban is kimagaslóan az élen járunk. Ez azt jelenti, hogy 100 újszülött közül 10-11nek kisebb a súlya 2500 gr-nál, vagyis többé-kevésbé meg­ rövidült idejű terhességből származnak — ennek pedig sú­ lyos következményei vannak. A koraszülöttek életbenmaradási esélyei sokkal rosszabbak, mint az érett újszülötteké, és ez a magas koraszülési arány a fő oka annak, hogy hiába értük el a fejlett európai államok minimális csecsemőhalandóságát az érettszülöttekre vonatkoztatva az 1 héten túli halálozásban, az előbbi ok miatt az egész csecsemőhalálozásunk valós hely­ zete attól messze elmarad. A koraszülöttek csökkent életképes­ ségét bizonyítja, hogy jelentős részük az első élethéten belül meghal. Így alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország cse­ csemőhalandósága 1971-ben 35%, 1972-ben 33% volt (Nógrád megyéé ennél jobb: 28%, illetve 29,4%). Ugyanakkor a legjobb európai értékek még a felét sem teszik ki ennek. De ha a 6 napon túli halálozást hasonlítjuk össze más orszá­ gokéval, akkor mi is ott tartunk, ahol például Anglia. Az életben maradt koraszülöttek között jelentős arányú — kb. 20-25% — a valamilyen (testi vagy szellemi) okokból csökkentértékű egyed. Nem kevés azoknak a száma sem, akiknél az éretlenség következtében — a legkíméletesebb szülésvezetés mellett is — olyan károsodások keletkeznek, melyek folytán önálló pro­ duktiv élet vitelére alkalmatlanok lesznek: sőt gondozásuk, ellátásuk jelentős számú munkaerőt köt le vagy a családon belül (és ez a rosszabb megoldás, mert sok kellemetlen lélek­ tani következménnyel is jár), vagy a szükséghez képest szűk befogadóképességű intézményekben (ahonnan — nem kevesen — átkerülnek speciális szociális otthonokba olyanok is, akiket 20 éves koruk után is pelenkázni és csecsemő igényeknek megfelelően kiszolgálni, gondozni kell). Nálunk Nógrád me­ gyében sem kisebb a koraszülési arány az országos átlagnál, sőt valamivel magasabb is rendszerint. Kevéssel 400 fölötti koraszülöttjeink évi száma. Szerencsére a legalacsonyabb a 1000 gr alatti súlycsoport aránya — az intenziv terhesgondo­ zás eredményeként — az országos átlagnál. Ezt a kedvző ha­ tást azonban furcsa paradoxonként lerontja az, hogy igen jó - az országos átlagnál sokkal kedvezőbb - a koraszü­ löttek felnevelési aránya. Természetesen előre nem itélhető meg egy koraszülöttről sem, hogy kinél lesz maradandó káro­ sodás és az milyen fokú lesz. Orvosi eskünkhöz híven min­ denkinél minden rendelkezésre álló, tudományosan elfoga­ dott eszközt igénybe kell vennünk az életbentartásra. Hiszen koraszülöttekből kiváló, történelmi nevezetességű emberek is lettek. Mindent el kell azonban követnünk annak az érdekében, hogy a magas koraszülési arányt csökkentsük. Ehhez termé­ szetesen az első feltétel a koraszülések okainak ismerete. Igen sok tényezőt kell ugyan tekintetbe venni, de ezek közül a legje­ lentősebbnek látszik nálunk a családtervezésnek az a helytelen gyakorlata, mely a szülések korlátozásának fő eszközévé tette a művi vetélést. Ez a mai viszonyok között - kellő egészségügyi műveltség hiányában - szinte egyeduralkodó eljárás, jelentős számban eredményez a későbbi terhességek folya­ mán koraszülést. Ennek példája Nógrád megyében az, hogy a koraszülések esetében kétszer annyi a megelőző vetélési arány, mint érettszülötteknél (országosan is). Ha megvizsgáljuk pl. a szomszédos Csehszlovákia koraszü­ lési arányát, (mely 6% körüli) és annak okait, és a fő különb­ ség az okok között abbn látszik, hogy ott nincs ilyen, feltéte­ lekhez nem kötött, művi vetélési lehetőség. �Teljesen átalakult a szülési sorrendiségnek a csecsemőha­ landóságra gyakorolt hatása is. Régen az első terhességnél volt a legmagasabb a koraszülési arány és ennek megfelelően a legnagyobb a csecsemőhalandóság. Ma ez megváltozott úgy, hogy éppen fordítva — a terhességek számának növeke­ désével párhuzamosan — nő a koraszülési arány és nő a cse­ csemőhalandóság is. Az elmúlt 1972-es év nógrádi eredmé­ nyei is ezt bizonyítják, de az országosak is ehhez hasonlóak. mű volt — vagyis 1957 után. Egy jelentős mértékű, egészségte­ len vetélkedés alakult ki anyagiakban, s ez az egyik oka a születésszám csökkenésének is. A többgyermekes családok életszínvonala ma jelentősen elmarad az egygyermekeseké­ től, vagy kiváltképp a gyermektelenekétől. A gyermek pedig jövőnk záloga. Az egész társadalom jö ­ vőbeni fejlődése szorosan összefügg mai létszámukkal, egész­ ségi álapotukkal. Tehát társadalmunk közös kincsei ők. Lo­ gikus, hogy a felnevelésükkel járó tehertételt is közösen kell Ennek illusztrálására szolgál az alábbi táblázat: viselnie az egész társadalomnak. Azt a többletterhet, melynek K o ra s z ü lö tte k H a lo tta k C se cse m ő jelentős része ma már a többgyermekes családokra neheze­ S zü lé se k dik, fokozatosan meg kell szüntetni. Nógrád megye nemrég h a lá lo z á s s z á m a , a rá n y a szá m a s o rre n d je szám a igen sokat küzdött a szénbányászat visszafejlesztése kapcsán 169 38 Első 1747 21.6 % 91% felszabaduló munkaerő megfelelő foglalkoztatásának biztosí­ 1172 133 40 M á s o d ik 113% 3 5 , 1% tásával. Távlatban pedig ennek az ellenkezője, munkaerőhiány 289 46 H a r m a d ik 11 170 % 3 9 .8 % fog jelenkezni a megyében is. Ezt gyorsítja az a folyamat is, hogy - jóllehet a természetes szaporodás 3,2%-os értéke egy Mi az, ami ezt a növekvő koraszülést és növekvő csecsemőha­ kevéssel még jobb, mint az országos átlag, de ez csak látszó­ landóságot előidézi? A közben történt művi terhességmegsza­ lagos az életkor növekedéséből adódik jórészt — a születések kítások. számaránya (14,3%) már elmarad az országos átlagtól is Ezek tehát meggyőző bizonyítékai annak, hogy a családter­ (14,7 %.) A demográfiai helyzetben bekövetkezett változások hatása vezés mai magyarországi útja helytelen. Azt a jogot, mellyel hosszú idejű. A mai átlagos munkaképes kort tekintetbe vé­ ma nemcsak élnek, hanem visszaélnek, — megfelelő anyagi ve több évtizedre terjedő. Éppen ezért nem várható túl gyors intézkedéssel párhuzamosan — csökkenteni kell. Különböző ösztönzőket kell alkalmaznunk a szülési kedv fokozására. Ezek hatása gazdasági téren a megfelelő intézkedéséknek sem. A gyors intézkedéseket az teszi szükségessé, hogy most néhány anyagiak is, erkölcsiek is legyenek. évig még nagy lesz a szűlőképes korba lépő nők száma (kb. Negyedszázados tapasztalatom alapján azt kell mondjam, évente 90 000.) Ha ennek a korosztálynak nem biztosítunk ked­ hogy a folyamatos, lineáris családi pótlék emelése nem lenne vezőbb feltételeket utódok léterhozására és felnevelésére, az helyes. Gyermekeink egy része olyan családokban születik így származó szüléskiesést a későbbi, sokkal kisebb létszámú meg, ahol az már felelőtlenségnek látszik (olykor jóval 10 (60— 70 ezer közötti) női populáció már semmilyen kedvezmény gyermeken felüli családokban). Ezt anyagilag ösztönözni nem hatására sem képes pótolni. Érzékeltesse ez a tény a mai tár­ lenne szerencsés dolog. Bizonyos gyermekszám után a prog­ sadalom óriási felelősségét a jövővel szemben. Nem lenne kel­ resszív emelkedés helyett inkább regresszió kívánatos, amint lemes tudat az élet váltóbotját úgy átadni a következő gene­ arra van is példa szocialista államban is. (A jó példákat nem rációnak, hogy egy súlyos — de elhárítható — mulasztás ter­ szégyen idegenből átvenni.) Ezzel ellentétes probléma, hogy helje lelkiismeretünket. olyan családokban viszont nem születik gyermek, ahol annak Remélhetően rövid időn belül átfogó intézkedések történnek felnevelésére a feltételek kedvezőek lennének. Ezek száma ma majd a jelenlegi egészségtelen helyzet megszüntetésére. Eze­ több, mint ami a természettől fogva eredendően steril há­ ket a vázolt helyi speciális okok miatt a mi területünkön fo­ zasságok arányának megfelelne. kozott következetességgel kell majd végrehajtani. Ezek közé tartozik olyan társadalmi szemlélet kialakítása is, mely csa­ Egy szocialista állam tervszerűbben, átfogóbban tud a tár­ ládtisztelő. Ezt a közfelfogást kialakítani és támogatni köteles­ sadalom életének helyesebb irányba való terelésébe beavat­ sége minden társadalmi mozgalomnak. kozni, mint egy kapitalista állam. Nem lehet azonban a kér­ dés megoldását kizárólag az abortuszok korlátozására és az anyagi juttatások növelésére leszűkíteni. Hiszen éppen abban a 15 évben jelentkeztek népesedésünk terén a problémák éle­ sen, amikor népünk anyagi felemelkedése a leggyorsabb üte- Az 1000 lakosra jutó élveszületések száma területi részletezés szerint Já rá s , v á ro s 1000 la k o s ra ju t ó é lv e s z ü le té s e k s zá m a 1901 1920 1938 1954 1965 1971 B a la s s a g y a rm a t já r á s 38,7 38,4 19,5 22,1 13,5 15,8 P á sztó i já r á s 42,0 41,0 25,7 24,3 12,6 15,7 R é ts á g i já rá s 36,5 38,3 22,4 24,5 15,3 16,7 S a lg ó ta r já n v á ro s 45,5 41,6 21,3 24,6 12,2 12,7 S zé csé n y já r á s 41,8 39,3 22,4 23,4 15,3 14,3 J á rá s o k összesen 41,3 40,0 22,2 23,9 13,5 14,7 B a la s s a g y a rm a t 29,2 25,0 31,4 23,9 11,8 15,3 S a lg ó ta r já n 41,7 34,0 19,4 20,2 12,0 14,4 V á ro s o k összesen 37,7 30,8 23,0 21,3 12,0 14,6 M e g y e összesen 40,7 38,4 22,4 23,4 13,2 14,7 O rs z á g o s á tla g 37,9 31,4 19,9 23,0 13,1 14,5 K IR Á L Y S Á N D O R : SZE C E S S ZIÓ S F O R M A 7 �S z e n d i M á rta Kell-e szégyellni a szerelmet? ... A megindítóan naív és bátortalan kérdést egy nyolcadikos kislány írta fel egy vonalas irkalapra, és ügyetlen sietséggel nyújtotta át az osztályukba látogató orvosnak, hogy az a többi kérdéssel együtt erre is válaszoljon. Osztályfőnöki órát tartot­ tak, a téma a szexuális élettel kapcsolatos problémák meg­ beszélése volt. A nyolcadikos kislány bizonnyára túlesett már az első, a legszebb diákszerelem élményén, és tanácstalanul állhatott érzéseivel szemben. Tanácstalanságához alighanem hozzájá­ rulhattak a szülők, ismerősök helytelenítő, megrovó pillantá­ sai, a „nem való ez még neked, kislányom", a „de korán kez­ ded, gyermekem” , a „szájára vesz a falu, a város" megjegy­ zései. S most már végre tudni szerette volna: szégyellnivaló-e a szerelem? Pirulni kell-e miatta valóban? 1. B. A.-né csinos, negyvenes asszony: — Annak idején az iskolában rendszeresen eljárt hozzánk egy idős doktor bácsi. Szép, ősz bajúsza, kefefrizurája volt. Afféle háziorvosként működött az egész iskolában, mindegyikőnk jól ismerte. Általános egészségügyi tudnivalókra okított minket. Emlékszem, halálra vihogtuk magunkat, amikor olykor a két nem közti testi érintkezésről beszélt. Nem mondhatom, hogy valami alapos tájékozottságot szereztünk volna tőle a szexuális kérdésekről, de a közeli jó viszony alapján bármikor fordulhattunk hozzá. Most is csak az iskolák dolga volna eli­ gazítani a gyerekeket ezekben a kérdésekben. M ert igaz, hogy innen-onnan megtudnak egyet-mást, de nagy űrök tátonganak a szexuális ismeretekben. S ezért már sokan fizettek - és fizetnek is még bizonyára — nagy árat. Mi is a helyzet ma az iskolákban? Tanítják-e diákoknak a férfi és női nemiszervek funkcióját, működését, beszélnek-e a szerelem vállalásáról, a partner iránti felelősségről, esik-e szó a testi érintkezés következményeiről, vagy éppenséggel ezek megelőzéséről? Mindez a biológia tantárgy asztalára tartozik. A tankönyv azonban a jelek szerint a rossz pincér módjára az „ez nem az én asztalom" álláspontján van. Jónéhány éve a tankönyv hat sorban letudta mindazon ismereteket, amelyek a derék és a comb közötti testrészekre vonatkoznak. Miért, miért nem - ta ­ lán a tankönyvet írók is érezték, hogy ez így nincs egészen rendjén - változtattak rajta. A mai nyolcadikos biológiai könyvben a megfelelő helyen ez áll: „A következő két órában az ember szaporodási problémáit fogjátok megbeszélni. Jó lenne, ha előre felírnád magadnak az ezzel kapcsolatos kérdéseidet.” A tankönyv részéről ezzel el van boronálva. A többi a pe­ dagógus dolga, oldja meg, ahogy akarja, tudja. Végtére is a diákok szexuális nevelése, felvilágosítása az egyik legtöbbet vitatott kérdés napjainkban, s csak nem fog ebben a tan­ könyv tanácsot adni?! Ha a könyv mossa is kezeit, alig van már iskola, főleg kö­ zépiskola, amely vállalná a felelősséget azért, hogy a szexuá­ lis élet kérdéseiről szót sem ejt a diákok előtt. Orvosokkal lépnek kapcsolatba, felkérik őket, jöjjenek el egy-egy osztályfőnöki órára, beszélgessenek a gyerekekkel. Ő k mégis szakem­ berek, pirulás nélkül tudnak válaszolni a kamaszfiúk, bakfislányok kérdéseire. Dr. L. L., a salgótarjáni Bőr- és Nemibeteggondozó Intézet vezető főorvosa maga is gyakran látogat el az iskolába: — A nyolcadikos gyerekek már túl vannak a nemi élettel kapcsolatos ismeretek ábécéjén, de kérdéseik azt tükrözik, hogy szexuális nevelésük nem folyamatos, tudásukban ugyan­ csak nagy hézagok akadnak. Amit ma teszünk, az jobb ugyan a semminél, de nem több. Az iskolák nagyobbik része is in­ kább csak szükséges rossznak tekinti a szexuális nevelést, kel­ letlenül, társadalmi munkaként végzi. („Kéri az ifjúsági Vörös­ 8 kereszt, hát akkor csináljunk egy ilyet is.” ) A mi intézetünk egyébként redszeres kapcsolatot tart a Bolyai Gimnáziummal, a közgazdasági technikummal és a kisterenyei gimnáziummal. Évi két-három osztályfőnöki órát kaptunk meg a pedagógusok­ tól, így a többszöri találkozás már kialakíthatja a diákokkal azt a bizalmas, baráti kapcsolatot, ami a szexuális nevelés egyik legfőbb alapja. Elég szomorú, hogy ami a női nemiszervek működését anatómiáját illeti, még a középiskolások ismeretei is meglehetősen hiányosak. 2. Nem lennének azok, vagy legalábbis nem ennyire, ha a szülők nagy többsége nem húzódna az álszemérem védőbás­ tyái mögé. De odahúzódik. Ki azért, mert nem tartja szalonké­ pesnek ilyesmiről beszélni a gyerekek előtt, ki azért, mert tu ­ datlansága következtében magának sincs mondanivalója róla, ki azért, mert bár tudja, mit kellene mondani, de nem talál rá megfelelő szavakat. Azért van az iskola, majd az elintézi! Az őszinte, nyílt, alapos és mellébeszélés nélküli tájékozta­ tás ritka, m in t a fehér holló. Az apát felingerli a kérdés: beszélgetett-e már kamaszfiá­ val a szerelemről, a másik nemről? - Mit lehet erről dumálni?! Régen ott voltak a nyilvánosházak, ott aztán a fiú megtanult mindent, ami kellett. Ma nin­ csenek. De amilyenek ezek a mostani erkölcsök, a fiam nagyon is idejében megtud mindent! Ami a fia próbálkozásainak esetleges következményeivel jár arról — a tanulópénzről -egyenlőre nem hajlandó tudomást venni. Egy édesanya így engedte el 16 éves lányát az első komoly randevúra: - Kislányom, csókolózni csókolózhatsz, amennyi csak belédfér, de többet ne engedj! Akárhogy könyörög a fiú, semmi töb­ bet, ne engedj! Akárhogy könyörög a fiú, semmi többet, ezt jól vésd az eszedbe! A bizalmas otthoni beszélgetések hiánya miatt sok kislányt készületlenül éri az első vérzés, rémülten kérdezi anyját. Még nem késő, „egy füst alatt” sok mindent el lehet mondani. Az élettani folyamatról, a fiúkról, a helyes magatartásról, a fe­ lelősségről. És a szülő-gyerek közötti őszinte bizalomról, amely sok probléma megelőzésének lehetőségét hordozza magában. Ha ez mindenütt így lenne, nem kérdezte volna meg a kö­ zépiskolás diáklány a nőorvostól: „Miért nem tudok szexuális kérdésekről anyukámmal beszél­ getni?" 3. Ahány nő, szinte annyi tragédia. Az abortusz bizottság tagjai könnytől, panasztól vértezett emberek, hiszen azok az asszo­ nyok, akik eljönnek ide, túl vannak már bajaik takargatásán. Ez az a hely, ahol mindenki kipakol. Mégis, még az „edzett" embereknek is összeszorul kicsit a szívük, amikor vékony bakfislány állít be a rendelésre. Pedig alig van olyan alkalom, hogy fiatal lányok, hajadonok ne kér­ nék a terhesség megszakításhoz szükséges engedélyt. Többnyira anyjuk kíséretében jönnek, s többnyire a rende­ lési idő végén, hogy minél kevesebben lássák szégyenüket. Jól öltözött, diszkréten festett, csinos mama lányát maga előtt tuszkolva lép be. A kislány 16 éves lehet, Felindulásá­ nak nincs nyoma rajta, inkább közönyös, hagyja az anyját be­ szélni. Annak viszont első szavai könnyekbe fúlnak. Panaszko­ dik, kiönti lelkét: - Tessék elhinni, a mi családunkat mindenki tisztességes, jóravaló családnak ismeri. Jómagam soha ide be nem tettem még a lábam, és most ezt kellett megérnem! Pedig mennyit beszéltem neki, hogy vigyáztam rá! Alig merem a szégyentől kitenni a lábam az utcára! Az érzelmi kitárulkozás helyett célszerű inkább a tényekkel szembenézni. A tények pedig a következők: Nógrád megyében az összes művi terhességmegszakítást kérők 10— 12 százaléka hajadon. 1971-ben 480, tavaly 550 ha­ jadon kapott az abortuszra engedélyt. A 20 éven aluli nők kö- �L Ö R IN C Z V IT U S : C S A L Á D zül 1971-ben 419, 1972-ben 619 kérte a művi terhességmeg­ szakítást. Bár az összes abortuszok száma csökkenő tendenciát mutat — 1971-ről 72-re 7,2 százalékkal csökkent — , a hajadonok egyre nagyobb számban lépnek az abortusz bizottság elé. K. I. diáklány, 17 esztendős. Nem tudtál a megelőzés módjairól? — Halottam, hogy lehet valamit csinálni, de én egyetlenegy­ szer voltam csak fiúval. Nekem azt mondták, hogy első alka­ lommal még nem lehet teherbe esni. R. A. a huszonnegyedik órában jött a bizottság elé. — Nem voltam biztos benne, hogy valóban terhes lennék. Máskor is kimaradt már a menstruációm, azt hittem, most is csak erről van szó. N. M. kétségbeesett, és becsapottnak érzi magát. - Úgy tudtam, hogy a hónap bizonyos napjaiban nyugod­ tan lehet csinálni. A vőlegényem is azt mondta, hogy csak ki kell számolni a napokat és akkor biztonságban vagyunk. Meg, hogy úgyis összeházasodunk majd. De most már hetek óta fe­ lém sem nézett, úgyhogy inkább eljöttem. C. K. 19 esztendős, már dolgozik. Saját magát okolja. - Tudtam, hogy baj lehet belőle, hogy nem lehet ezt a sze­ rencsére bízni. Gondoltam, hogy el kellene menni orvoshoz, tablettát íratni, vagy egyáltalán tanácsot kérni, de szégyell­ tem magam lány létemre ilyesmivel előhozakodni. Pedig meny­ nyivel jobb lett volna, mint ez! (A partnert, a férfi felelőtlenségéért egyőjük sem hibáztat­ ta . . .) Az út innen a kórházba vezet. Hányan fekszenek a kórházi ágyakon és végigpróbálnak mindent, csakhogy gyermeknek adhassanak életet! És hányan fekszenek a kórházi ágyakon azért, hogy megszabadulhassanak a nem kívánt gyermektől! Dr. R. J., a megyei Madzsar József kórház szülész-nőgyó­ gyásza: — Utálom az abortuszt. Felesleges pluszmunka, az osztály napi munkájának negyedrészét ez viszi el. Nincs helyünk, nincs emberünk. Feltétlenül indokoltnak tartom az abortusztörvény szigorítását. Azoknak, akiknek szociális körülményeik jók és nem egyedülállók, legalább az első terhességüket meg kellene tartaniuk. Ez nálunk évi 4— 500 plusz szülést jelentene. — Ez azonban csak a megoldás adminisztratív része. — Az iskolai oktatáson keresztül kell a kérdést rendezni. Nő­ védelmi tanácsadásra a lányok nemigen jönnek, mivel nem vet rájuk jó fényt, ha ilyen helyen megfordulnak. Nincs más hátra, háznoz kell vinni az ismereteket. Nyolcadik osztályban a nemi életről már feltétlenül beszélni kell! Mégpedig úgy, hogy minden gyereknek legyen bátorsága kérdezni. Ezért is tartom jónak, ha külön beszélgetünk a lányokkal és külön a fiúkkal. Szükségét látom a családtervezéssel, házasélettel foglalkozó ismeretterjesztő prospektusoknak is, amelyek könnyen, szemémélytelenül hozzáférhetők. A nők szégyellnek ilyesmit kérni . . . Nem lenne szabad elhanyagolni a nőket foglalkoztató üze­ meket sem, ott fogamzásgátlásról kellene beszélni. Jómagam is tartottam ilyen előadást a Kohászati Üzemekben, munka­ idő után. összejöttek vagy 15-en, hatvan körül járt mindegyik asszony. Hát ennek így nem sok teteje van. Még ennél is közelebbre kell vinni az előadást, mondjuk be az üzembe, reg­ geliszünet idejére. Ami pedig a szülőket illeti, ideje lenne ki­ húzni fejüket a homokból. Gyermekeik akkor is megismerked­ nek a szexuális élettel, ha erről ők maguk nem akarnak tu­ domást szerezni. Jelenleg több mint 2300 nő szed fogamzásgátló tablettát a megyében. A tendencia emelkedő: tavaly 620-an írattak fel újonnan tablettát. Akadnak azonban, nem is kis számmal, akik makacsul nem akarják a megelőzés egyéb módját sem alkalmazni. Inkább el­ szegődnek az abortusz bizottság és a kórház törzsvendégé­ nek. Ilyen a K-i asszony is. Portréját csak nagyon sötét, nagyon komor színekkel lehet megfesteni. 37 éves, három gyermeke van. 38 alkalommal kérte terhessége művi megszakítását. 38szor írta alá a kórházban, hogy tudomásul vezsi a műtét ve­ szélyességét, és a jövőben fogamzásgátlókat használ. Amikor első gyermekét vetette el, csinos fiatalasszony volt. Most egy leromlott tönkrement ember, szánnivaló látvány. Várják, mikor állít be 39-edszer. Igaz, drága a tabletta. Havi 30 forint, ez évente 360 forintot tesz ki. De még mindig olcsóbb, mint évi két küret, s a vele járó 5 -6 napi munkakiesés. Mert abortuszra nem jár táppénz csak fizetés nélküli szabadság. Elenyészően kicsi azoknak a száma, akik lány létükre is ki­ viselik terhességüket. Mindegyikük tudja, hogy lánynak szűlni egyáltalán nem dicsőség. Rokonok, ismerősök elítélik a lány­ fejjel gyermekeket várókat. A rokonok próbálják eltitkolni ameddig és ahogyan lehet, az ismerősök ujjal mutogatnak rá, a barátnők igyekeznek nem találkozni vele . . . Mégis, miért ragaszkodnak terhességükhöz? Egy ezzel foglalkozó felmérés a terhesség eltitkolásának, megtartásának az alábbi motivációt fedte fel: Amíg a terhességet sikerül eltitkolni, addig a lány nyugton van. Az abortuszt a fiú ellenzi, a házasság feltételéül a gyer­ mek megszülését szabja. Az abortuszról való félelem elemi erővel hat, a szülés pe­ dig még messze van. Félelem az abortusz káros következményeitől, attól, hogy esetleg soha nem lehet már gyerek. A gyermekgondozási segély előnyei, főleg az, hogy nem kell dolgozni. S. I. sorsa azonban nem a fenti papírforma szerint alakult. — Régóta ismertem már a fiút. Nem gyűrűztük el egymást, de azért a vőlegényemnek tekintettem. Azt mondta, meg kel- 9 �lene ismernünk egymást közelebbről is, mielőtt elvenne. Nem akartam, féltem a terhességtől. Nem baj, mondta, úgyis csak olyan lányt venne el feleségül, akinek a termékenysége felől biztos lehet. Hittem neki, a baba megszületett, ő azonban megváltoztatta hajlandóságát. A szüleire hárította a felelős­ séget, kitagadnák, ha megesett lányt vinne az anyakönyvve­ zető elé. 5. 7. A svéd minta. Világszerte emlegetik. Részletek Vance Packard; „A szexuális szabadság és egyenlőség svéd megközelí­ tése” című tanulmányából: ". . . . a svéd lányok úgynevezett szexuális szabadsága nem tekinthető egyszerűen csak engedékenységnek, hanem a svéd lányok nagyobb függetlensége, magabiztossága és szabadabb egyéni élete alapján magyarázható. Noha sok ma a házasság előtti érintkezés Skandináviában, ez . . . nem alkalmi, hanem szorosan kapcsolódik a párválasztáshoz.” A nemibetegségek emelkedőben vannak. Országosan is, megyében is. 1971-ben 127, 1972-ben 173 gonorrheás beteget kezeltek a Bőr- és Nemibeteggondozó Intézetben. Idén eddig „Svédországban a házasság előtti nemi élet a legszélesebb 23 nemibeteg fordult meg az intézet rendelőiben. A betegek körben elfogadott dolog. Egészen elfogadott, hogy 20 év felé 75— 80 százaléka 30 éven aluli. Az idén kezelt betegek közül járó szerelmes párok közös biciklitúrát tegyenek vidéken. A a legidősebb is csak 25. évét töltötte be. Az arány a fiatalok szülők inkább azt kívánják, hogy gyermeküknek a házasság felé tolódik el. előtt legyenek téves választásai, mint azután." Mi az oka a nemibetegségek emelkedő tendenciájának? „A szexuális nevelésre irányuló erőfeszítések Svédországban Dr. L. I., az intézet doktornője: — Az ok az egész szexuál-erkölcsi magatartásban keresen­ mind az iskolában, mind az iskolán kívül erősek. Számos he­ dő.Nemibetegséget lehet ugyan véletlenül is kapni, de ez csak lyen plakátok figyelmeztetik a fiatalokat, hogy legyenek körül­ szabályt erősítő kivétel. A szabály pedig az, hogy a betegsé­ tekintőek szexuális kapcsolataikban. Az egyik plakáton ez áll: gek felelőtlen kapcsolatokból erednek: sok kezelt partnere „Most gondold meg, számíthatsz-e rá? Egy másikon pedig: nevét sem tudja megmondani. Akik állandóan váltogatják ne­ „Gyermeket?' — Igen, de akkor, amikor mi akarjuk!” mi partnereiket, mint más a fehérneműjét, azok előbb-utóbb „Az iskolákban már több mint tizenkét éve kötelező a szexu­ nálunk kötnek ki. Minden bemondott kapcsolatot behívunk, ális nevelés. Az oktatás koedukációs. A 7 és 8 éves gyermek­ a preventív kúrát mindegyiknél alkalmazni kell. Olyan ez, mint kel egyszerűen azt próbálják megértetni, hogy családhoz tar­ mondjuk a himlőoltás. Nevet kiadnunk senkiknek, még a toznak, hogy anyjuk szülte őket, és igyekeznek megmagyarázni hozzátartozóknak sem szabad. az apa szerepét a családban. 11 és 13 éves korban megpró­ A páciensek nagy részével ugyancsak nehéz megértetni a bálják alaposabban megvilágítani nekik az anatómiai helyze­ kezelés fontosságát. Ha a betegség látható jelét nem tapasz­ tet. 14— 16 éves korukban pedig bevezetik őket a pszichikai és talják semmibe veszik a berendelő parancsot. az etikai viselkedésbe. Nem tárgyalják a szexuális élet tech­ — Ilyen volt egy fiatal kislány esete. Kapcsolatként mondta nikáját.” be egyik betegünk, elküldtük neki a behívó lapot. Másnap az ,, . . . amikor egy évtizeddel ezelőtt kirobbant a vita a szexu­ édesapa ront be feldúltan, magából kikelve, hogy mi dol­ gunk nekünk az ő lányával. Mondtuk, hogy ez egyedül a lá­ ális viselkedéssel szembeni liberalizmus intézményessé válá­ nyára tartozik, de gondolhatja ő is, hogy nem viccből ment ki sáról, egyesek azzal érveltek, hogy ha a fiatal férfiak könnyen az a papír, nem azért vagyunk mi, hogy maceráljuk az embe­ juthatnak szexuális partnerhez, nem akarnak házasodni. Ki­ reket. Mikor végre bejött a kislány, jól megmostuk a fejét: derült, hogy a házasság népszerűsége nem csökkent, hanem jöttél volna rögtön, nem tudta volna meg az apád. Közöltem nőtt.” A svéd minta, úgy tűnik, sok kérdésben minta lehet szá­ vele, hogy még egyszer kell jönnie, aztán rendben lesz. Megigértettem vele többször is, persze hiába vártuk. Mikor beállí­ munkra is. Különösen, ami az iskolai oktatást illeti. Svédor­ tott, faggattam, miért nem láttam a megbeszélt időben. Nem szágban még az egyházi iskolákban is tantárgy a szexuális tudott mit mondani, csak vonogatta a vállát. Kérdeztem: és nevelés. Ezekben az iskolákban nyilván az apácák is képzett most hogy jöttél be? Mire ő: az URH-s kocsi kísért lépésről szexológusok. lépésre végig a városon. Látod, mondtam, ha betartottad volna 8. az igéretedet, kettőnk ügye maradt volna az egész. Szintén orvos véleménye, akár summázásnak is beillik: 6. — Tény, hogy a fiatalok ma korábban kezdik a nemi életet, mint akár tíz évvel is ezelőtt. Legtöbbször már középiskolás Középiskolás diákok véleménye a szexualitásról: — Az az igazság, hogy a lányok kinézik maguk közül azt, korban szexuális kapcsolatot létesítenek. Ez tény, amivel szem­ aki nem jár senkivel. Így aztán sokan úgy vannak, hogy ha be kell nézni, ráolvasás itt nem segít. Nem akadályozhatjuk nem helyeslik is, beleegyeznek a testi kapcsolatba, csakhogy meg, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek, akkor viszont megtartsák a fiút. Persze, a fiúk nagy része, miután megkapta gondoskodjunk arról, hogy tudatosan, okosan csinálják! A a lányt, ott is hagyja, mivel az már nem lehet rendes lány. felnőtt bűne, ha meghagyja a fiatalt a butaságban, aztán rá­ — Szerintem 18 éves kor előtt nem helyes elkezdeni a nemi szabadítja megvetése, elítélése minden mérgét. életet. Biológiai szempontból felnőttek vagyunk, ahhoz azon­ A strucc példázata bizonnyára ismerős. Az oktondi, nagy ban nem, hogy a kapcsolatot a maga teljességében és fele­ madár szárnya alá dugja fejét, mert azt hiszi, ha ő nem lát, a lősséggel vállalni tudjuk. Ha baj van, úgyis csak az anyánkhoz külvilág sem vesz tudomást róla. szaladunk, és ez, ugye, nem vall valami nagy felnőttségre. Nem a szexualitás az első kérdés azonban, amikor bebizo­ — Aki tud vigyázni magára, az csinálhatja. De legyünk nyosodott, hogy a struccpolitika hajítófát sem ér. őszinték, melyikünk meri megkérdezni otthon, hogy hogyan juthat tablettához? És melyikünk mer elmenni ugyanezzel az A családvédelemmel kapcsolatos társadalombiztosítási juttatások alakulása Nógrád megyében orvoshoz? Aki elkezdi, lesz ami lesz alapon kezdi el, annak pedig nem szokott jó vége lenni. 1969 1967 1972 M egnevezés — A nemi kapcsolathoz két ember kell, a felelősséget is ketten vállalják! Miért teszik csak a nő kötelességévé a foT á r s a d a lo m b iz to s ítá s i s z o lg á lta tá s o k gamzásgátlást? Mert ez az általános gyakorlat. A férfiak itt 519601 627207 866500 ö ssz. is szabadabbak, mint a nők. Késő, ha a férfi csak akkor vál­ E b b ő l: lalja a felelősséget, amikor már útban a baba. Pedig ez még 1123 15740 275 47 G y e rm e k g o n d o z á s i s e g é ly mindig a jobbik eset, legalább nem hagyja cserben partnerét. — Jó lenne, ha az iskolában is alaposabb oktatást kapná­ 7 578 10239 12374 T e rh e s s é g i-g y e rm e k á g y i s e g é ly nak erről, a tudástól még senki sem romlott el. De méginkább 1559 1766 1678 A n y a s á g i s e g é ly jó lenne, az, ha a női egyenjogúság nemcsak a munkára, ha­ 51753 57304 C s a lá d i p ó tlé k 56135 nem mondjuk a szerelemre is vonatkozna. 10 �— Mennyit keres? K ő -S z a b ó Im re — Tizenötötvenes órabérem van. Szabad szombat N ó g rá d üzem m egye és üzem ként A ip a r i já r á s á b a n s z ö v e tk e z e t a szabad 22 ip a ri s z o m b a to s d o lg o z ik . r ip o r tb a n d o lg o z n a k , ré ts á g i m e g s z ó la lta to tta k v á la s z a ik m é g is ta lá lk o z n a k ily e n e g y é n ie k , üzem ekben e g y e d ie k , ha a tip ik u s s a l... A HÁZIASSZONY Három éve dolgozik egy újonnan tele­ pült üzemben. A munkafázisokat szalag­ szerűen végzik. Nehéz fémekkel dolgoz­ nak. Harmincöt éves, férje az építőipar­ ban dolgozik Vácott — minden héten szabad szombatos. Ő csak minden má­ sodikon. Tizenhat éve ment férjhez, két családjuk van. — Mikor ide jöttem, már volt szabad­ szombat. — Ez is befolyással volt a választás­ nál? — Kis mértékben. A férjem, az már régóta nem dolgozik szombatonként. Ö rültem én is ennek az egy napnak. — Mit csinál ilyenkor? — A szombat nagyon jó a házimunka elvégzésére. A gyerekek már nagyobbak, ilyenkor reggelente egy kicsit tovább alszom. Aztán bevásárlás, főzés. Mert — tudja — a család szereti a gyomrát. — Férje? — Ő is segédkezik, főleg a takarítás­ ban. Porszívózik, meg az italt szokta be­ szerezni. — Mire marad ideje? — Szombat délután egy kis beszélge­ tésre, ha már mindent rendbe tettem. Este tévé, aztán alszunk. — Vasárnap? — Főzök, aztán az ebéd, mert ez na­ gyon fontos, a férjem ilyenkor mindenkit az asztalhoz parancsol. — Délután? — Néha sétálunk a faluban, a fér­ jem tavasszal meg ősszel meccsre megy, a gyerekek moziba. Ilyenkor egyedül va­ gyok otthon. — Mit csinál? — Kötök, horgolok, közben hallgatom a rádiót, mert nagyon szeretem a mű­ sorát. — Olvasni? — Nem nagyon szeretek. Néha egyegy könyvet, de sokszor hónapokig tart, mert máskor nincs időm. A LAKATOS Fiatal ember, karbantartó részlegnél dolgozik. A szabad szombat számára szabadnappá alakul át, néha azért mégis szombatra esik. — Ha csak szabadnap? — Akkor ugyanúgy kelek, mint amikor dolgozom. A faluban, ahol lakom (mert bejáró vagyok az üzembe), van egy la­ katos kisiparos, segédkezem neki. Jó ez, mert ilyenkor egy nap alatt két-háromszázat is megkeresek. Ez havonta kétszer fordul elő. — És a havi hatszáz. — Kell. Tudja, a pénz olyan, mint a víz, folyik. — Mire? — Elváltam az asszonytól, van egy fiam, oda is kell fizetni. Ez a ház a szü­ leimé, bővítünk benne, most szereltünk egy új fürdőszobát. Úgyis az enyém lesz, megéri. — Ha kettős a pihenőnap? — Akkor szombaton mélázom, vagy ott­ hon, mert kert is van. Hatszáz nég/szögöl. Szépen terem, málna van benne meg burgonya. — Vasárnap? — Délelőtt alszom, olvasok, ebéd, majd lemegyek a presszóba sörözni. — Elégedett? — Maga ezt mondaná? — Dolgozni kell, és a munka után pi­ henésre is szükség van, mégpedig az okos pihenésre. — Persze ez igaz, de az élet sokszor többet követel. A követelés pedig nagy úr. Eleget kell tenni neki. ESZTERGÁLYOS Már erősen kopaszodik, negyvenöt év körüli férfi. Alacsony, zömök ember. Üdü­ lőterületi községben lakik, ott is dolgo­ zik egy új telepítésű ipari üzemben. Ha­ vonta háromezerkétszáz forint körül ke­ res, felesége a termelőszövetkezet iro­ dáján adminisztrátor. Három családjuk van, idősebb lánya már férjhez ment. Háromszobás házat építettek OTP-re. — Elégedett? — Elégedett! — Vágyik még valamire? — Hogy a feleségem is itthon legyen szombaton. — Miért? — Rossz nekem, mert ők szabad szom­ baton is dolgoznak. Most jött meg tavaly tavasszal a Skodánk, szeretünk kirándul­ ni, de nagyobb útra csak úgy mehetünk el, hogy a feleségemnek szabadságot kell kivenni. Ezt pedig ott szombati na­ pon nem szeretik. — Egyedül mit csinál? — A kocsi körül van mit tenni. Garázst most építettem, még nincs befejezve. — Merre jártak már? — Balatonon, Pécsett meg Harkány­ ban. Disznóvágáson az apóséknál, Bé­ kés megyében. — Mit tenne legszívesebben szomba­ ton? — Utaznék, a kocsival, a családom­ mal. — Magyarországon? — Ha lehet, majd külföldön is. — Akadály? — Egyeztetni kell a szabad időnket. KTSZ ELNÖKE Ő szhajú, negyvenöt — ötven év körüli férfi. A szövetkezetet már nyolc éve ve­ zeti. Gazdaságilag kiegyensúlyozott egy­ ségnek nevezhető. Különösebb nehézség az utóbbi években nem volt. Minden szombat — szabad szombat. — Mit csinálok szombaton? Dolgozom! Fizikai munkát. Most meglepődik? — Igen. — három évvel ezelőtt vettünk egy hét­ végi telket Verőcén. Naponta az irodában vagyok meg a mű­ helyben. Hétvégére fáradt voltam min­ dig. — És most? — Hihetetlen, amit mondok, vasárnap estére mintha kicserélnének. Igaz az el­ ső két évben sok volt a munka. Az épít­ kezés, az anyag utáni futkosás, de most már minden rendben van. — Minden szombaton ott van? — Igen. Feleségem is úgy dolgozik, hogy megoldható. Csak akkor van baj, amikor a gyerekek iskolába járnak. Ilyen­ kor délben eljövök értük mégegyszer. A sárga színű Wartburg ott áll az ut­ cán. — Most, hogy felépült a hétvégi ház, a telken továbbra is dolgozni fog? — Igen, csak egyre kevesebbet. A mun­ ka elfogyott már, legfeljebb egy kis ker­ tészkedés. — Más nem? — Ezen kivül csak pihenés. Szeretnék olvasni, lehetőleg sokat. A mai dolgok­ ra az utóbbi időben nagyon kevés időm jutott, nagyon sok a pótolni valóm. ADMINISZTRÁTOR Ebben a munkakörben dolgozik több mint tíz éve a harmadik munkahelyen. Az első munkahelyén először fizikai mun­ kás volt, ez idő alatt végezte el a gyorsés gépíró iskolát. Adminisztrátor lett, férj­ hez ment, szült egy gyereket (most har­ madikos). Két év után elvált, egyedül ne­ velte a fiát. Munkahelyet változtatott, kel­ lett a pénz. Ügy érezte, a nyolc osztály után el kell végeznie a gimnáziumot. Erre az általános műveltségre szüksége van. Levelezőn most érettségizik majd. — Állandóan a szabad idő hiányával küzdök. Segíteni kell a gyereknek, a há­ zimunka, a tanulás. Kevés. — Szórakozás? — Néha egy-egy tévé-műsor. — Akar még tovább tanulni? — Azt hiszem, egyenlőre nem. Az utób­ bi tíz évben igazi pihenésem nem volt. Egyedül kell nevelni a fiamat, ez pedig a legfontosabb feladat számomra. — Más szórakozásra nem vágyik? — Mit feleljek? Fiatal koromban sze­ rettem táncolni, minden mulatságon ott voltam. Aztán egyszerre minden megvál­ tozott. Az élet csak nehéz feladatot adott, de küzdöttem, kibírtam. A pihenéseim csak erőgyűjtések voltak mindig a hol­ nap feladatainak megoldására. KŐMŰVES A járás központjában lakik, most épí­ tett házat önmagának, apósával meg egy-két „haverral” . Lakása szépen beren­ dezett, amióta felszabadult, mindig a kő­ műves szakmában dolgozott. Bérezésé­ vel elégedett, középkorú férfi, nős, csalá­ dos. Együtt lakik a felesége szüleivel. — Szereti a szakmáját? — Szeretem. Nagyszerű érzés amikor az ember látja, ahogy a házak nőnek ki sor- 1 1 �ban a földből. Dolgoztam Pesten, a negy­ venhármasoknál: Óbudán leraktam pár ezer téglát, amíg ott dolgoztam. — Szabad szombat? — Az építőiparban vezették be legelő­ ször. Ha jól emlékszem, még a hatvanas évek elején. Igaz, pihenésre nem nagyon emlékszem, mert minden időm betáblá­ zott. (A JÁRÁSBAN) HAZAT ÉVENTE ÉPÍTENEK ZÉSBEN, H Á ZILA G O S NYO LC VAN AT N EG YVEN -Ö TVEN KÖZEL KÉT ÚJ KIVITELE­ FELÚJÍTANAK, MELLÉKÉPÜLETET EGYÉB ÉPÍTMÉNYT ÉPÍTENEK. A ELVÉGZÉSE 200 ÉPÍTŐIPARI ÉS M UNKÁK VÁ LLALAT (TEVÉKENYSÉGÉRE S 23 FŐ KŐ M ŰVES KIS­ IPAROS M U N KÁJÁR A H ÁR U L) — Amikor csak egy kis szabad időm van, mindig malteroskanál meg kalapács van a kezemben. Őszintén szólva, nincs szükségem a melóra meg az így keresett pénzre, de hívnak. — Menni kell? — Igen. Ismerősök, rokonok. Aztán meg a munka után megy a híre, hogy ki csinálta, újabbak hívnak. — Meddig csinálja ezt? — Ameddig hívnak. — Beutalóval volt nyaralni? — Egyszer, még nőtlen koromban. Azó­ ta nem került rá idő, vagy volt fontosabb. — És a pihenés? — Vasárnap este, ha vége a munká­ nak, meg télen. Akkor nincs falazás, va­ kolás. TECHNIKUS Vízügyi technikumot végzett, szőke, nyúlánk fiatalember. Most huszonnyolc éves. Hároméves kisfiával tölti minden szabad idejét. — Munkabeosztása? — Technikus. — Munkaterülete? — Változó, az egész járás területén. Naponta ellenőrzök, szolgálati motorral. Levegőn így eleget vagyok. Szeretek ott­ hon, nem is szoktam elmenni sehová. Ko­ csink nincs, a lakást most vettük két éve ÓTP-én. — Szabad szombat? — Minden szombat - szeretem ezt. Az­ tán az is jó hogy sok a szabad idő, so­ kat lehetek a fiammal. — Miből fakad ez? — Talán csak abból, hogy szeretem a gyerekeket. Ügy terveztük, még lesz ket­ tő. Mert három gyerek az igazi. — Szabad idejében csak a gyerek? — Nem, van más is. Szeretek olvasni, ezt azonban inkább lefekvés után. — Kert? — Nincs. — Miért? — Igaz, hogy falun lakunk, de teljesen városi házban, a harmadik emeleten. Ez a legjobb, nem szeretem a kerti munkát, meg lakjuk is a lakást, rá vagyunk kény­ szerítve. ott kezdő dolgozók nem ismerték a folya­ matos hat napos munkaheteket. — Hol dolgozott már? — Ez az első munkahelyem. — A szabad szombatok is szerepeltek a döntésnél? — Azt hiszem igen, de még akkor nem tudtam, mit kapok ezzel. — Azokon a napokon mit csinál? — Segítek otthon anyunak, mert ő még szombaton is dolgozik, a tanácsnál. Ná­ luk most vezetik majd be, nagyon örül neki, végre pihenhet. Azt mondta, így legalább évente ötször elmehetünk Pest­ re színházba, moziba. — Kocsi? — Nincs. Apa nem akarja, pedig szi­ vesen takarékoskodnánk. Szerinte sok a baleset. Busszal is elmehetünk, meg la­ kik ott egy rokonunk. — Ha elvégezte a házimunkát, mit csi­ nál? — Elmegyek a barátnőmhöz, meg ol­ vasok. Szeretek táncolni is, de kevés a l­ kalom van erre. Nem szerveznek mosta­ nában, talán évente háromszor. — Kirándulni? — Nem szoktam, legalább is nem sze­ retem. Meg kivel menjek? Ilyen klub nem müködik. — Ha lenne, beiratkozna? — Azt hiszem. Persze csak akkor, ha olyan kirándulásokat szerveznének, ame­ lyekre valami jó társaság jönne. — Mit látogatna meg szívesen? — Tokajt, Mecseket, a Balatont meg más helyeket. Ez a szervezők dolga len­ ne . . . KUBIKUS Negyvenöt éves, kopaszodó férfi, de kinéz ötvenötnek. Most nem visel sapkát, a homlokát vízszintesen ketté osztotta egy csík, a hétköznapi sapka vonala. A vonal alatt barna a bőre, felette fehér. Furcsa így az arca. A presszóban talá l­ kozom vele. — Sörözünk? — Pihenünk! — mondja ő. — Szabad szombat? — Igen. — Mindig így? — Hasonlóan. Ez megnyugtat. Egész nap kint a réteken, tudja, a kubikus mun­ ka kegyetlen. Az kiveszi az ember erejét. — Hol dolgozik? — Ipolymenti vízrendezés. — Ez a pihenés? Más nincs? — Minek? Én nem melózom, mint a többiek. Nem éri meg nekem az a százöt­ ven forint. Keresek havonta négy-ötezret, meg az asszony is hoz a konyhára. Elég ez. Nekem a szombat meg a vasárnap csak pihenésre kell. Erre is használom. Én hétköznap lemelózom a magamét. „VILÁGM ÉRETEKBEN ELŐTÉRBE REPE, KERÜL EGYRE SZABAD JELENTŐSÉGE. N A CSKOZÁSOK TIZENKILENC ÉVES LÁNY T A N Ú S K O D IK , Szép barnahajú, bőre kreolos, neve­ tősen beszél. Maga a vidámság. Négy éve dolgozik a letelepült új üzemben, ahol a második szombatok a szabadok. Az üzem már a kezdet kezdetétől így működik, az ELMÉLETI, 12 A LÖ DÉSÉT , HOGY AZ KORSZERŰBBÉ SZE­ NEMZETKÖZI EGÉSZ PO LITIKAI, JO BBAN ID Ő SORA A IS TA ­ ARRÓ L SZABAD ID Ő G YAKO R LATI, G AZ- EMBER ÉLETM ÓDJÁNAK VÁLÁSÁT” . EMELKEDIK. S ENNEK FELISMERÉSE V IT A IHATATLANU L TERJED” . S u ly o k L á szló Kulturális alap közművelődés Manapság a tudományos-technikai forradolm idején — úgy vélem, nem szük­ séges indokolnunk — , társadalmi éle­ tünkben mily nagy fontossággal jut sze­ rephez az emberek kulturálódását és szórakozását, az iskolán kívüli ismeretszerzését biztosító közművelődés, amely­ nek tartalmi és módszertani felülvizsgá­ lata országszerte most folyik. E vizsgá­ lat egyik fontos részét képezi az üzemi, vállalati és termelőszövetkezeti kulturá­ lis alapok felhasználásának vizsgálata. A Nógrád megyei Népi Ellenőrzési Bizottság az utóbbi időben öt esetben tűzte napirendjére a vállalatok és szö­ vetkezetek kulturális alapja képzésének, felhasználásának vizsgálatát. „E gyako­ riságra azért volt szükség, mert minden évben ismétlődően szerzett információk szerint megyénkben rendelkezünk olyan gazdasági alappal, melyek célszerű felhasználása biztosítaná a párt és a kor­ mány célkitűzései szerint a megye közművelődési feladatainak anyagi alapját, eszközeit, objektumait.” (Nógrád megyei NEB összefoglaló jelentése, 1972.) „Társadalmunk szocialista fejlődésének egyik alapkérdése a dolgozók általános műveltségének emelése és szakképzett­ ségének növelése.” (MSZMP X. kong­ resszusának határozatából) Mindezekből logikusan következik, hogy semmiképp sem tekinthetjük mellé­ kesnek: üzemeink, vállalataink hogyan, milyen szempontok érvényesítésével hasz­ nálják fel kulturális alapjaikat. A kulturális alapok felhasználásának kérdése nem magánügy, hanem az egész társadalom ügye, össztársadalmi érdek. • A mindennapok gyakorlatában a vál­ lalat kulturális alapja a szociálissal kö­ zös egység, amely ezeken túlmenően ma­ gában foglalja a sport, az üdültetés és a segélyezés céljára meghatározott öszszeget is. „Célszerű, ha a vszt (vállalati szakszervezeti tanács) — . . .a rendelkezésére adott keretösszeget a felhasználási fő céloknak megfelelően — a fő célok közti helyes arányok figyelembevételével — bontja, és külön-külön határozza meg a szociális, a kulturális, a sport, az üdülte­ tés: a segélyezés céljára a felhasználható összegek nagyságát.” (SZOT határoza­ tok, 1970. 8. sz) Ezen írásunkban figyelmünket - ere­ deti szándékunknak megfelelően — csu­ pán a kulturális célokra szánt összegek vizsgálatára összpontosítjuk. • Fiatal, könnyűipari gyár B-ben, Dolgo­ zói — túlnyomórészt lányok, asszonyok — több mint ötven százalékban harminc éven aluliak. A gyár alig négy éve üze­ mel, de az idén már másodszor nyerte el az élüzem címet. �A vállalat ez évi szociális-kulturális alapja 26 900 forint. Ebből 8 000 forin­ tot nők- és anyák napjára 5 500 forintot a gyermekek karácsonyi megajándéko­ zására, 3 000 forintot brigádvetélkedőkre és könyvtárra, 2 200 forintot gyermek­ napra 2— 2000 forintot sportra és név­ adóra, 1200 forintot brigádvezetői ta ­ nácskozásokra terveztek. A kimutatás első pillanatra elárulja, hogy kimondottan kulturális célra 6 000 forintot költenek; a rendelkezésre álló összmennyiség majdnem egy negyedét, ami nem is rossz arány. Csak egy kicsit egyoldalú a felosztás: könyvtár és bri­ gádvetélkedő. De mi történik a kultúra többi ágá­ val . . . mondjuk, az oktatással és az is­ meretterjesztéssel? — Az idén egy éves munkásakadémiát akarunk indítani, havonta egy előadás­ sal — mondja a szakszervezeti titkár-aszszony. Ez ismeretterjesztő és oktató jelle­ gű lenne. Beindításáról januárban be­ szélgettünk a TIT munkatársaival, akik megigérték, hogy hamarosan értesíte­ nek bennünket a beindulás részleteiről. De azóta sem kaptunk, nem tudom, mi­ ért, semmiféle értesítést. Vajon így, igéretekkel és hallgatással is elakadhat egy jó vállalati kezdemé­ nyezés? Ha igazak a mondott szavak, akkor: igen. De egy másik lehetőség is adódik: ne legyen rest a vállalat, keres­ se meg ő — hiszen saját legfőbb érdeke dolgozói általános és szakmai művelt­ ségének emelése — a TIT-et, ha az — véleményük szerint — komolytalanul viszo­ nyult igéretéhez. (A z e m líte tt gyár az a lá b b i le v e le t k ü ld te a S a lg ó ta r já n i já r á s i TIT S ze rv e z e t t itk á r á h o z : ,,A B u d a p e s ti le p é n H a r is n y a g y á r m e g s z e rv e z e n d ő k a p c s o la tb a n az N a g y b á to n y i k ö z ö ljü k : A z üzem g a z d a s á g v e z e tő jé v e l és sz a k s z e rv e z e ti b iz o tts á g g a l tö r té n t m e g b e s z é lé s a la p já n a m u n ­ k á s a k a d é m iá t ju k 1973. s z e p te m b e r h ó n a p tó l E d d ig k ü lö n b ö z ő te rm e lé s i p ro b lé m á k m ia tt, a n y á ri h ó n a p o k b a n a d o lg o z ó in k k ü lö n b ö z ő m u n k a ga k ív á n ­ b e in d íta n i. ta tá s o k , s tb .) m ia tt nem c é ls z e rű ( tú ló r á z ­ v is z o n t u tá n i e lf o g la lt s á ­ a z a k a d é m ia • „Feltétlenül dicsérni kell . . . a műve­ lődési intézménnyel rendelkező vállala­ tokat, a Nógrádi Szénbányák Vállalatot, a Kohász, ZIM, Ö blös-, Síküveggyára­ kat, a Romhányi Cserépkályhagyárat, s részben az Állami Építőipari Vállalatot, melyek nagyobb összeggel egészítik az SZMT által biztosított anyagi támogatá­ sokat, illetve segítik az intézmények üze­ meltetését." A jelentősebb támogatást biztosító egységek száma a megyében működő gazdasági szerveknek körülbelül egyhatoda. A többi — noha szüksége és lehe­ tősége volna a támogatás biztosítására — elzárkózik. „Az esetek többségében nem az intéz­ mény, hanem egy-egy célfeladat (könyv, hangszer beszerzése, rendezvények, d í­ jak) támogatása a jellemző. (Két részlet a Nógrád megyei NEB összefoglaló je ­ lentéséből.) Te­ „ M u n k á s a k a d é m iá v a l" a lá b b ia k a t 13 000-ret óvodai támogatásra és 3 000ret névadó ünnepségekre fordítanak. Kulturális vonatkozásban — ez tűnik szembe — a színház és a mozi a minden. S ebben van is igazság. A színházi év­ adokra, kamaraszínházi előadásokra év­ ről évre több tucat bérletet vásárolnak, s közös mozilátogatásokat szerveznek. De nem hiszem, hogy csak ez jelenti az üzemi kultúrát és művelődést egy olyan gyárban, ahol mintegy ötszáz kötet szám­ laló, szakszervezeti kezelésben álló le­ téti könyvtár működik. Szép, gazdag anyagú könyvtár. Az SZMT központi könyvtárából töltik fel rendszeresen, mert könyvek vásárlására pénzt nem á l­ doznak. Milyen kár! b e in d ítá s . N a g y b á to n y , 1973. á p r ilis 27. D r o p k a B é lá n é SZB titk á r ) S az alapból vajon miért nem tervez­ tek összeget ismeretterjesztő előadások céljaira. — Talán megszokásból — tűnődik el a titkár-asszony is — , mivel tavaly sem tartottunk ilyen előadásokat. • A Gy-i faipari gyárban a TIT-tel szer­ ződést kötöttek, főleg egészségügyi és munkavédelmi előadásokra. De a pénzü­ gyi kimutatásban itt is hiába keressük az e célra tervezett összeget. Pedig a szakszervezeti titkár és a pénzügyes hölgy mindent megtesz, hogy fáradozá­ sunk sikerrel járjon. Buzgalmuk ered­ ménytelen. Nézzük a meglévő adatokat! A gyár szociális-kulturális alapja 29 000 forint. Ebből 13 000 forintot mo­ zi- és színházjegyre, illetve bérletre, A már idézett szakszervezeti kiadvány­ ban többek között olvashatjuk: „A ter­ vezet elkészítése nem lehet csupán egy­ két személy munkája. Helyes, ha az egyes kérdéscsoportok kidolgozására bizottságokat alakítanak. Ezeknek tag­ jait a szakszervezeti szerv bízza meg . .." — Nálunk a huszonhét tagú szakszervezeti tanács dönt, az előző évek gyakorlata alapján, a szociális-kulturá­ lis alap nagyságáról, felhasználásáról tájékoztat készséggel a Gy-i gyár szakszervezeti titkára. Az előző évek gyakorlata felől érdek­ lődöm. Kíváncsiságom eredménye aligha megnyugtató. Elmondták, hogy az ala­ pot nem szokták részletesen felbontani, vagy ha mégis, akkor az formális, mert­ hogy általában nem a felosztásnak meg­ felelően szokták azt felhasználni. Az idén is ilyen formális felbontást végez­ tek; így majd csak az év végén hatá­ rozható meg precízen, hogy mennyi fo ­ rintot költöttek, és milyen kulturális cél­ ra. A helyzet egyenlőre, magyarul: ahogy esik, úgy puffan. • A felosztás tekintetében B-i gyárban is az előző évek gyakorlata a meghatá­ rozó. A szakszervezeti titkár ennek alap­ ján készíti el a felosztási tervet, amely­ nek sorsáról — elfogadják-e, vagy sem — a szakszervezeti bizottság és a gazda­ sági vezető dönt. Így történt az idén is. A titkár felolvasta a tervezetet, amivel mindenki egyetértett, vita nélkül elfogad­ ták. A felbontást ismerve sajnálhatjuk a vita elmaradását. Véleményünk szerint érdemes, sőt szükséges lett volna vitat­ kozni róla egy kicsit, és alaposabban megnézni, hogy mit, mire és miért köl­ tenek. „A megye társadalmi, gazdasági szer­ veinél évenként mintegy 25-26 millió fo­ rintot irányoznak elő kulturális célra, il­ letőleg használnak fel e címen. Célszerű közművelődéspolitikai tervek megfelelően koordinált végrehajtásával, a szétforgácsoltság és célszerűtlen felhasználások megszüntetésével ez az összeg hatéko­ nyabban biztosítaná a közművelődési célkitűzések megvalósításának anyagi fedezetét.” A Szakszervezetek Országos Tanácsa rendszeresen jelenteti meg határozatok című füzetét, amely a szakszervezeti b i­ zottságok tevékenységéhez ad segítsé­ get, hasznos irányelveket. Felhasználják e segítségül ezeket a mindennapi munkában? - Én januártól kapom kézhez a SZOT határozatokat. Korábban ezt csak a bu­ dapesti központunk kapta — szabadko­ zik a B.-i gyár szakszervezeti titkára. — Munkámban tehát nem használtam fel az irányelveket, mert nem is tudtam léte­ zésükről. A másik gyárban „okosabban” vála­ szol a titkár. Egyszerűen, mintha nem hallotta volna kérdésemet, belemélyed az iratokba. Én pedig nem erőszakos­ kodom. • Két üzem - véletlenül esett a választás rájuk — kulturális alapja felhasználásá­ nak kérdését vizsgáltuk. Bizony, akad tennivaló még bőven. Még mindig je ­ lentős összegek vesznek kárba a célsze­ rűtlen felhasználás következtében. Végre komolyan kellene vennünk már az alap előtt a „kulturális” szócskát, és ennek megfelelően felhasználni. A szakszervezet vezetői az alapok fel­ osztásában csak felelősséggel dönthet­ nek. A művelődést senki sem tekintheti mellékesnek, mert azzal — akaratlanul is - értékét devalválná. A jó példamutatás a társadalmi életnek ebben a szférájá­ ban sem nélkülözhető. Az alapokkal való rossz gazdálkodás­ nak van egy különös, szakszervezetet érintő hátulütője is; nevezetesen az, hogy a helytelen felosztással csorbát szenved a szakszervezeti érdekvédelem. Talán paradoxnak tűnik, de nem az. A dolgozók általános és szakműveltségének kérdése ugyanis a tudományos-techni­ kai fejlettség jelenlegi színvonalán hát még később! — nem csupán válla­ lati, hanem saját érdek is: az egyén ön­ megvalósításának teljesebb lehetősége, társadalmi boldogulásának záloga. Ezért is kell az eddiginél nagyobb gondot for­ dítanunk a kulturális alapok helyes és célszerű használására. Ez pedig nemcsak a szakszervezetek, hanem valamenynyiünk közös ügye. 13 �LÁTO G ATÓ BAN E ő ssi K. S á n d o r Esés közben kipattant a szikra? N e m m i m e n tü n k , h o z z á n k jö tte k . - H a llo tta m m á r o ly a n e s e trő l, a m ik o r a z a p a a z t m o n d ta a f iá n a k : ,,h a nem ta n u ls z , le g fe lje b b o d a a d la k e s z te rg á ly o s n a k ." Én m in d e n e rő m ­ m el a z o n v a g y o k , h o g y e z t a f e lfo g á s t e lo s z la s s a m . E zért m in d ig ki s z o k ta m h a n g s ú ly o z n i, h o g y é n e g y s z e rű la k a to s m e s te r v a g y o k , fü g g e t ­ le n ü l a ttó l, h o g y m o s t m ó r é v e k ó ta a z e g y e te m e n d o lg o z o m . H a d d m o n d ­ h a ssa a z a p a : h a e s z te rg á ly o s is le sze l, c s a k r a jta d m ú lik m ire visze d . S z e re tn é m a s a já t p é ld á m m a l és le h e tő s é g g e m m e l e lő s e g íte n i, h o g y a fiz ik a i m u n k a , a s z a k m u n k a v is s z a k a p ja a z t a ra n g o t, a m i m e g ille ti. A z t s z o k ta m m o n d a n i, s z e re te m a szép z e n é t, a j ó fe s tm é ny t, a jó k ö n y v e t, m in d k e ll, m in d n a g y o n fo n to s — a z ir o d a lo m , a z e n e , a k é p z ő m ű v é s z e t — , d e ú g y és a k k o r tu d o m e z e k e t é rté k e ln i, h a v a n te tő a fe je m fö lö tt, h a nem h u ll n y a k a m b a a z eső, n e m ó z o k m e g , ig a z ? V a n c ip ő a lá b a m o n , ru h a ra jta m , s a g y o m ro m n e m üres. K ik e n m ú lik , h o g y ez íg y le g y e n ? S o k -s o k e m b e r k é tk e z i m u n k á já n . M e g k e ll le n n ie a tá r s a d a lo m b a n a r a n g já n a k és b e c s ü le té n e k . h o g y a n le tt la k a to s , k é s ő b b e s z te rg á ly o s G e llé r t K á ro ly , a so ks z ö g e s z ­ te rg a f e lt a lá ló ja ? - Íg y h o z ta a z é le t r e n d je . A n a g y a p á m m é g b é re s v o lt, a z a p á m s zá n tó v e tő , u tá n a ú ja b b r a n g lé p c s ő k ö v e tk e z e tt, h o g y „ n a , a z é n fia m m á r le g y e n ip a ro s ." S a z e n y é im k ö z ü l — t u d n iillik h á ro m fia m v a n — a z e g y ik m é rn ö k , a m á s ik m é g n e m tu d o m , m i lesz. A n n y i b iz o n y o s , a fe le m e lk e d é s ez e g y te rm é s z e te s fo ly a m a t, s é n e b b e e s te m b e le . A z e g y ik fia m j e ­ le n le g h a rm a d é v e s e g y e te m is ta , a m á s ik a V o lá n n á l — a z é re tts é g i és a m űsze ré szi s z a k m a m e g s z e rz é s e u tá n — c s o p o rtv e z e tő , a le g k is e b b tiz e n ­ n y o lc a d ik éves, h a rm a d ik g im n a z is ta , ő t a ré g é s z e t, a tö rté n e le m é r d e k li. H á t m o n d ju k , ú g y lá ts z ik , ő k e g y lé p é s t m e g in t m e n n e k e lő re . . . M it m o n d s a já t m a g á r ó l a fe lt a lá ló ? M a k a c s , k ita r tó e m b e rn e k v a llja m a g á t, a k it n e m le h e t e ltá n to r íta n i a s z á n d é k á tó l. E zért a z tá n s o k a n ö ssze ­ fé r h e te tle n n e k t a r tjá k . - R é g e n k e v e s e b b szó t h a s z n á lta k a z e m b e re k , m é g is m e g é rte tté k e g y ­ m á s t - fo ly ta ta a m e g k e z d e tt g o n d o la ts o rt. — M a n a g y a s z ó k in c s ü n k , d e a h a tá r o z o tt ig e n t m e g a n e m e t s o k s z o r n e m tu d ju k k im o n d a n i, csa k „h o g y h a " van . . . - Ú g y tu d o m , a s o k s z ö g e s z te rg a h a z a i g y á rtá s a ü g y é b e n é p p e n h o g y k im o n d tá k a n e m e t. - E rő l szó s in c s e n . C s a k o ly a n fe lté te le k e t s z a b ta k a g y á rtá s h o z , h o g y k iz á ró la g o s jo g o t a d ja k , d e „ e lle n b iz to s íté k o t” s e m m it n e m k a p o k . Ezzel k a p c s o la tb a n a le g fe ls ő b b ü g y é s z s é g tő l k é rtü n k tá jé k o z ta tá s t. E g y é rte l­ m ű a h e ly z e t: jo g o m v a n ra g a s z k o d n i a ta lá lm á n y h o z fű z ő d ő jo g a im h o z , a k á r el is a d h a to m . És e l is a d o m , m o s t m á r e lé rk e z te m o d a , h o g y a le lk iis m e re te m u to ls ó s z ik r á já ig h a rc o lta m a z é rt, h o g y itth o n m a r a d jo n n e ­ k ü n k h o zzo n h a s z n o t. H a n e m m e g y , a k k o r . . . - V is s z a té rv e a z é le te m re , s z é k e ly v a g y o k , a k ik k ö z tu d o m á s ú a n m a ­ kacs, ö n fe jű e m b e re k . S z é k e ly u d v a rh e ly e n ta n u lta m , o tt v o lta m in a s . S z í­ ve se n e m lé k s z e m vissza e rre a z id ő s z a k ra , s o k ra b e c s ü lö m az in a s é v e i­ m e t, fü g g e tle n ü l a k e s e rű s é g e k tő l, n e h é z s é g e k tő l, m e rt a z t s z o k ta m m o n ­ d a n i, P e tő fib ő l s o h a n e m le tt v o ln a o ly a n n a g y k ö ltő , h a n e k i b ő r fo te lje le tt v o ln a , p o z íc io n á lt d o h á n y t szív, to k a ji b o rt is zik és e s té n k é n t k a n d a lló m e lle tt ü ld ö g é l. A k k o r s o h a n e m ír ta v o ln a m eg a z o k a t a n a g y s z e rű , c s o ­ d á la to s v e rs e k e t. A m it m é g e l k e ll m o n d a n o m , h o g y n á lu n k fu ra d o lo g az, h o g y „ te n y é s z tjü k ” a z e m b e re k e t, v e z e tő k e t, o rv o s t, m é rn ö k ö t, h u m á n é r ­ te lm is é g it. Én v is z o n t a z t v a llo m , s a z é le te m m e l b iz o n y íto m , h o g y va n s z e rv e z e tle n ké p z é s is : n e m v é g e z te m te c h n ik u m o t, e g y e te m e t ,d e a z t se n ki m e g n e m t ilt o tt a , h o g y e z t v a g y a m a z t, a k ö n y v e t e l n e o lv a s s a m . A s a ja t b ő rö m ö n is so k m in d e n t m e g ta n u lta m . t u d ja m in d a z t a m ű v e le te t, a m it a n o rm á l e s z te rg a , d e e ze n k ív ü l o ly a n fo rg á s -s z im e trik u s s o k s z ö g p r o filt tu d k e ttő tő l h u s z o n ö t s z ö g ig , m in d k ü ls ő f e ­ lü le te n , m in d f u r a tb a n fe n e k e s e n , b e s z ú rá s s a l, m e n e te lv e , k ú p o lv a , és a tö b i, t e h á t a n o rm á l m u n k á k o n k ív ü l u g y a n - o ly a n m ű v e le te k e t tu d s o k ­ s z ö g b e n e s z te rg á ln i és k ö s z ö rü ln i, m e rt m á r a k ö s z ö rű g é p i v á lto z a t is e l­ k é szü lt. A z ü v e g ip a r b a n p é ld á u l k iv á ló a n a lk a lm a s fo rm a g y á rtá s r a . A m ű a n y a g ip a rb a n h a s o n ló a n . A s z e rs z á m g é p g y á rtá s b a n , a b á n y a g é p ip a r ­ b a n , a m e z ő g a z d a s á g i g é p ip a r b a n , a já r m ű ip a r b a n s z in té n a lk a lm a z h a tó k a s o k s z ö p ro filo k , h a jtó m ű g y á r tá s b a n h e ly e tte s íth e tik a k ü lö n ö s e n nagy ig é n y b e v é te ln e k k ite t h a g y o m á n y o s m ó d s z e rre l g y á r to tt ta rto z é k o k a t, d e fe lh a s z n á lá s i te r ü le te s z in te k o r lá tla n . A G e llé r t- fé le s o k s z ö g e s z te rg a p á r a tla n a v ilá g o n . P o lig o n p r o filo k m e g m u n k á lh a tó s á g á v a l u g y a n m á r s o k k a l k o r á b b a n is fo g la lk o z ta k (Pl a n y u ­ g a tn é m e t F o rtu n a c é g s p e c iá lis c é lg é p e t fe jle s z te tt ki, P o lig o n - k ö szö rű a neve, 3 - 4 m illió d e v iz a fo r in tb a k e rü l, h a z á n k b a n k e ttő v a n b e lő le .) Ezen k ív ü l, szá m o s e h h e z h a s o n ló m e g m u n k á ló g é p , is — is m e rt. E zekre v a la ­ m e n n y ire a z a je lle m z ő , h o g y a s z e rs z á m o t v e z é rlik ; a m á s ik , h o g y m in d c é lg é p , k ö lts é g e s g y á rtá s r a ké p e s, d rá g a b e re n d e z é s e k . A m i so ks z ö g e s z ­ te rg á n a k n e m a s z e rs z á m o t m o z g a tja , h a n e m a m u n k a d a r a b o t, ez is b e n e a z ú js z e rű . R á a d á s u l ig e n g a z d a s á g o s v e le a g y á rtá s . Ú j a b b ö t g é p m o s ta n á b a n k é szü l a m is k o lc i e g y e te m e n . E b b ő l e g y a M a g y a r H a jó és D a r u g y á r b a , e g y a m a k ó i M e z ő g a z d a s á g i G é p g y á r b a , e g y a D ió s g y ő ri g é p g y á r b a m e g y , k e ttő — tö b b k ü lfö ld i é r d e k lő d ő is va n — az N S Z K -b a n és S v é d o rs z á g b a n fo g b e m u ta tk o z n i. A r r ó l is szó v a n , h o g y h a z a i o k ta tá s i in té z e te k n e k k é s z ü lje n e k k is e b b b e re n d e z é s e k . E d d ig k é t k ö s z ö rű g é p is e lk é s z ü lt, a m e ly e k s z in té n a G e llé r t- e lv e n m ű k ö d n e k , az e g y ik id é n a B N V -n is lá th a tó v o lt. A f e lt a lá ló te rv e i? A v á la s z m á r e lh a n g z o tt, a n n y ir a k é z e n fe k v ő . T o v á b b d o lg o z n i a s o k s z ö g e s z te rg a fe jle s z té s é é rt, m in é l s z é le s e b b k ö rb e n tö rté n ő e lis m e rte té s é é rt és h a s z n o s ítá s á é rt. S ez nem kis p ro g ra m . A z e m b e re k s z e re tik a „ k r im it ', ' d e e z ú tta l a te lje s s é g k e d v é é rt, s nem az iz g a lo m k e lté s s z á n d é k á v a l id é z ü k fe l V é k o n y S á n d o r e lő a d á s á n a k a z t a részé t, a m ik o r a s o k s z ö g e s z te rg a h a z a i fo g a d ta tá s á v a l, g y á rtá s i k ilá t á ­ s a iv a l fo g la lk o z o tt. — J e le n le g k ife jle s z te tt s o k s z ö g e s z te rg a és s o k s z ö g k ö s z ö rű v a n , e z e k ­ nek h a z a i g y á rtá s a m é g n e m in d u lt m e g s e g y e n lő re ú g y néz ki, h o g y nem is fo g , a z ille té k e s e k ú g y n y ila tk o z n a k , h o g y n e m k ív á n já k g y á r ta n i. A z e g y e te m v is z o n t b e re n d e z k e d ik a b e lfö ld i ig é n y e k k ie lé g íté s é re , m e rt v a n ig é n y . A K G S T -o rs z á g o k b a s z in té n a z e g y e te m s z á llít, h a k e ll, m íg k é t n y u g a ti o rs z á g b a e lő r e lá th a tó a n s o ro z a tb a n fo g já k g y á rta n i a s o k ­ s z ö g e s z te rg á t. B á rm ily e n jó , b á rm ily e n e lő n y ö s , s a jn o s la s s a n ö t év a la t t nem s ik e rü lt e lő b b r e lé p n i a h a z a i g y á r tá b a n , m iv e l a S Z IM és a K G M e lz á rk ó z ik e ttő l, a m i te lje s e n é r th e te tle n . El k e ll m o n d a n i, h o g y e b b e n sze m é lyi p re s z tiz s -o k o k is k ö z re já ts z a n a k . S n á lu n k , ú g y lá ts z ik , e z t m e g ­ e n g e d h e tjü k m a g u n k n a k , m é g a k k o r is, h a ez m illió k b a k e rü l . . . - V a la h o g y a n a f a jt á m n á l fo g v a a z a te rm é s z e te m , h o g y s o h a nem szer e tte m , h a a z t m o n d tá k , e z t íg y k e ll c s in á ln i. H o g y e lő b b r e já r t a m sa j á t m a g a m ig y e k e z te m k ita p a s z ta ln i, h o g y a n is le h e tn e és k e lle n e ? Ez v e z e te tt o d á ig , s m o s t a z t m o n d o m a fia im n a k , a ta n u ló im n a k , a r é g ie k ­ n e k is, h o g y o ly a n jó l k e l l v a la m it c s in á ln i, h o g y n e h a g y já k , h a n e m a z t m o n d já k , m u ta s d m e g in k á b b a tö b b ie k n e k is ! M a g a m is íg y já r ta m , h u s z o n k ile n c é v e s k o ro m b a n m á r n e m „ h a g y t a k " fiz ik a i m u n k á s k é n t d o l­ g o z n i, a z t m o n d tá k , h o g y „ m ű v e z e tő le s z e l.” H a rm in c é v e s k o ro m b a n , h o g y „ fő m ű v e z e tő le s z e l." H a rm in c e g y é v e s e n a z o rs z á g m á s o d ik le g k o m o ly a b b fo g a s k e ré k ü z e m é n e k v o lta m a z ü z e m v e z e tő je . S u tá n a m é g hosszú é v e k ig . M e r t m in d ig ú g y s z e re tte m v a la m it m e g c s in á ln i, h o g y a z a le g jo b b le g y e n . Persze, e b b e n k ö z re já ts z ik a k o n o k s á g , a h iú s á g , m eg a z ö n é rz e t is. Ez e g y a la p v e tő e m b e ri d o lo g . S m in d a z , a m it n e m le h e t m e g t a n u l n i . . . - H o g y s z ü le te tt a s o k s z ö g e s z te rg a ö tle t? - H á t, é p p e n m a g a a z in d ító o k az, h o g y a fo g a s k e r é k ü z e m n e k v o lta m az ü z e m v e z e tő je , o tt s z á z á v a l és e z ré v e l g y á r to tta k o ly a n a lk a tré s z e k e t, a m e ly e k m e g m u n k á lá s a k ö z b e n á lla n d ó a n fö lv e tő d te k a z o k a p ro b lé m á k , a m ik v é g ü l e lv e z e tte k a m e g o ld á s h o z . H a jla m o s a k a k ív ü lá lló k ú g y b e á lIí ta n i, h o g y „ m e g b o t lo tta m és esés k ö z b e n v é le tle n ü l k ip a tta n t a s z ik ra .” N e m , é n tu d a to s a n , c é ltu d a to s a n d o lg o z ta m , s d o lg o z o m m a is a t a l á l ­ m ányom on. A z o k k e d v é é rt, a k ik k e v e s e t, v a g y e g y á lta lá n nem t u d n a k ró la , h a d d m u ta s s a m b e k é t h o z z á é rtő s z a k e m b e r, S z a b ó S á n d o r ta n s z é k i m é rn ö k , és V é k o n y S á n d o r a d ju n k tu s e lő a d á s a n y o m á n a s o k s z ö g e s z te rg á t. A g é p 41 S O M O G Y I G Á B O R : K Ö Z É P K O R I TÖR TÉN ET �G e r e ly e s E n d r e Vallomás Kérem, nekem sajnos másként alakult az életem, mint aho­ gyan szerettem volna. Nem szeretném, ha félreértene, én való­ ban becsületes, sok mindenen átment, sokat szenvedett, ke­ mény munkásember vagyok. Ha azt tetszene tőlem kérdezni, hogy a termelőmunkából hogyan vettem ki a részem, akkor nyugodtan mondhatom, öklömmel a keblemre csapva, hogy én mindig ott voltam, ahol kellett. Higgye el, hogy nehéz életutam volt. Kérem engem úgy ker­ gettek, mint a kutyák a rókát. Persze, azok a vacak nyilasok világos, hogy nem mertek utánunk jönni, negyvennégyben, hiszen egész Salgótarján környéke keresztül-kasul van fúrva bányákkal. Amikor a SAS behívók jöttek, hát ugye, kétségbe­ estem. Ott voltak a gyerekek, meg az asszony, én meg azt mondtam, fogjátok be a szátokat, titeket úgyse bántanak, kosztot meg szereztem, és én kérem, én eltüntetem a fenébe. Bevettük magunkat a Nagyszilvásra, tetszik tudni, ez a hely nincs távol az úttól, de jó sűrű erdői vannak, meg ugye, víz­ mosások. És az ember nem hülye, gondoltuk, ha a nyilasok keresnek, akkor majd itt van a hátunk mögött a bánya szája, s ha olyan nagy a pofájuk, jöjjenek le utánunk. Hát szóval, odatelepedtünk az erdőbe, és szép csendben éltünk. Várjon csak! Ez akkoriban volt, amikor a Főtéren a németek már fel­ akasztották a két magyar katonát, mert katonaszökevények voltak. Nahát, mi meg azt gondoltuk, hogy azokkal ott semmi közünk. Nem kérem, nem voltam én kommunista, á . . . féltem is tő­ lük, hiszen azt beszélték, hogy elveszik a házamat, meg min­ den . . . Ezt a dolgot az erdőben azért mesélem, hogy lássa, körülbelül milyen ember is voltam akkoriban én. Mert egyszer azért mégiscsak feljött arrafelé egy nyilas járőr. Hárman vol­ tak, összebújtak, mint a bárányok,pedig mégiscsak farkasok voltak, mert mind a hármuknál fegyver volt. Mi meg, akik a bokrok között álltunk fegyvertelenül, néztük ezeket, és lát­ tuk rajtuk, hogy nagyon félnek. Én megismertem közöttük a Nyerges Józsit, nagyon mérges lettem, rákiabáltam: „Megis­ mertelek, az anyád szentségit, gyertek csak föl ide!" Hát per­ sze, hogy nem jöttek. Mi meg elengedtük a nyavalyásokat, igaz, el se tudtuk volna kapni őket. Nohát szóval, így úsztuk meg a bevonulást, hát tudja, úgy van ez, hogy rossz emberekkel hülyeség együtt harcolni. Azután jöttek az elkövetkező évek, sorjáztak azok, egymás után, sok jót is láttam, meg sok rosszat is. Higgye el nekem, most úgy visszanézve, nem tudom, hová lett a bátorságom. Hiszen ott, akkor, úgy rákiabáltam arra a három stricire, hogy azok géppisztollyal hátráltak előlünk, katonaszökevények és fegyvertelen emberek elől. Úgy érzem, elkorcsosultam már egy kicsit. Nincs bennem az az elszántság és jókedv, ami ehhez szükséges. Már az ember hangjából meg lehet azt tudni, hogy mennyire elszánt. Próbálgatom próbálgatom néha a hango­ mat, de nem olyan az már. De azért mégis furcsa, hogy ezen már csak akkor kezdtem gondolkodni, amikor Szabó Elizeus meg Boxos megcsinálták azokat a híres balhékat. Hogy kik ezek, kérem? Hát, falumbeliek; szegény Elizeus, isten nyugosztolja, már nem is falumbeli, inkább temetőmbeli. Meghalt. Majd ott a környéken akarok én is nyugodni. Tet­ szik tudni, ez az Elizues nagyon jó férfi- és női szabó volt. Ott, a mi községünkben. Azon átfolyik egy patak, és hát mi­ vel mi itt északon vagyunk, a Mátrán is túl, ugye, ezek a pa­ takok szárazságban három-négy centisek, de ha jön a felhőszakadás, akkor egy óra alatt egybül négy méter lesz a víz. És ezért igen mély a medrük. No mármost, Elizeus egy éjszaka jól berúgott a haverokkal, mindig is bolondos ember volt, s a hídon, amikor a komáival hazafelé tartott, egyszercsak szét­ lökte őket, és átugrott a híd korlátján. Kérem szépen, ott leg­ alább öt méter mély a meder. De a részegnek, amilyen szeren­ cséje van, talpraesett. És nem törődött a lábát mosó vízzel, meg az ijedten szaladgáló haverokkal se, széttette a kezét, K A T O N A Á R O N : A Z Ú R ÉS H Ö L G Y E I és azt ordította, hogy „Én nem Szabó Elizeus vagyok, mert én a Jézus Krisztus vagyok!” Igen. Hiába tetszik nézni, bevallom én, hogy én is ott szaladgáltam akkor a hídon, és hát persze nevetnivaló dolog, de amikor lemásztunk érte a patakmeder­ be, alig mertünk hozzányúlni. Azt kérdezi, miért? Hiszen öt méter magasról esett le, és azt mondta, hogy ő a Jézus Krisz­ tus. Honnan a fenéből tudtuk volna, hogy nem mond-e igazat? Aztán itt van ez a másik, ez a Boxos. Hát tudja, ez is egy olyan . . . persze, hogy elfogadom a kétdeci bort. Köszönöm. Tudja én nem iszákos vagyok, az én családom még nem kol­ dult miattam. D ehát. . . mostanában bizony . . . no, mesélem tovább. Pletyka ne legyen belőle, de azért az igazság is meg­ legyen, ez egy hülye pasas. Nem csinált egész életében sem­ mit. Csak ivott. De azért igen jópofa volt, sokat iszogattunk mi együtt a kantinban meg a Hangyában. Aztán persze — maga még fiatalabb, nem tudhatja - , hogy van egy idő álta­ lában a férfiak életében, amikor rájönnek, hogy hú, a szent­ ségit, semmit nem csináltam. Ez aztán alaposan elkapja az embert. És akkor mindenki valami szép meg nagy dolgot akar sebtiben csinálni. Legalább egyszer. Meg utoljára. Én sajnos, nagyon el voltam ám telve attól, hogy meglógtam a háború elől, elég baj az. Ennek a Boxosnak nem volt semmilyen fajta elképzelése az életről. Csakhogy jött az a pillanat, amikor, tetszik tudni, ő is úgy gondolta, hogy már elég volt, neki is kell valamit csinálni. Nohát ez a Boxos, tavaly fogta magát, egy este csak úgy megitta a pálinkáját, aztán anélkül, hogy akárkinek egy szót szólt volna, kiment a Hangyából, és, szóval eltűnt.Gondoltuk, elmegy hátra. Hát kérem, nagy riadalom lett aztán később, mert egyszercsak berohan egy overállos manusz, és azt ordítozza, hogy ő majd marha lesz az akasztófára men­ ni, mert egy csomó részeg ember hülyeségeket csinál. Kiderült aztán, hogy a Boxos vagy háromszáz méterrel feljebb ment az úton, ahol nem világít már a lámpa, lefeküdt az útra kereszt­ be, és amikor az a marhanagy teherautó, hát, lehetett vagy hattonnás, jó csikorogva lefékezett előtte és a sofőr, mint egy kakukk az órából kiugrott és ordítozni kezdett, Boxos csak fe­ küdt, csak úgy egy kicsit felemelte a fejét, szomorúan ránézett, és azt mondta neki, hogy „Idefigyeljen, ha keresztülhajt raj­ tam, de úgy, hogy megdögöljek, akkor fizetek magának egy féldecit.” - Tudtuk mi, hogy Boxos jópofa, de hogy e n n yire ... Nagy sikere volt ám ezzel, nagyobb, mint nekem a katonaszökevénysséggel. Hónapokig csak erről beszélgettünk a Han­ gyában. Mert hát, kérem szépen, mi itten, ugye, már nem nagyon tudjuk, hogy miért építenek olyan nagy házakat, meg itt már akkora gyárak vannak . . . Az apám idejében kis kemencékkel is olyan szépen eldolgozgattak. Megy az idő. Tudja a fene, hogy mi lesz. Már nem is nagyon akarom megérteni. Ami azt illeti, nekem vesegörcseim vannak, meg már éjszakánként ne­ hezen lélegzem, nem bánom, ha meg is halok. Ne higgye, hogy azért irigyem a fiatalokat, mert még sokáig élhetnek. Az élet olyan, hogy jön és megy. Csak nagy különbség az, hogy hát hogyan sikerül. Én látom azt, hogy mi megy itt, csak már va­ lahogy kívülrekedtem rajta. Tudja, hol toltam el? Amikor egy pillanatra is elhittem, hogy halott ember rundót tud fizetni, és hogy Szabó Elizeus a Jézus Krisztus. 15 �C s a n á d y J á n o s v ersei Keréknyom kocsicsapáson bandukoltam mögöttünk volt már az év, a kocsicsapás vitt az őszben, mély sárba vágta a kerék. elrobajlott a vad had, durva nyomán sok bádog rozsdásdombja maradt csak, míg megőrli az agyag. az a négy kerék elgurult, rég elgurult már a négy kerék, egymagában ment az út, árokpart fogta közre még. mellette egy ürgelyuk távcsövezi az eget, mélyéből egy fürge szem jobb napokra leseget. két lábamban nyárvégi karnevál bizsergett a kemény sár felett — a lovak gerince megfeszült, táncos zötyögő szekerek. bürökszagú volt az út, esőszag ködlött erre-arra, baktattam beleszimatolva ázott-gubancú kutya. árokparton sárrögök árválkodtak kórók között, tégladarab piroslott tépett tasak barnállott. elhullajtott madártoll emlékezett a napról, szivárványló fácántoll, kalácssímító lúdtoll. agyaggödör szélén nád­ szál szürkült néhány szál, ott voltak a vadlibák annyi már, ahány elszállt. a repedt agyaggödör aljában csak tócsa áll. kiszárította a nyár, nedve harmat, őszi könny. birodalom-foglaló hatalmak szimatolnak, zörgő szelek falanxa éket-nyomat nyugatról. buza magva elhullt rég, szelek szárnyán a kalász, mezején csak néhány szál sovány muhar kaparász. a fűmag rég kipergett szétkapkodták a ver'bek; ami maradt, abban meg fácán, fogoly kapargat. megy tovább, megy magában bandukolok csapásán, fejünk fölött a varjak egy-egy tollat hullatnak. lomhán lebben fekete, suhog szárnyuknak röpte, csőrükben dió, kerek, hívja őket Napkelet. messze szállnak, messze már, hangjuk is már veszve: kár — hol az utat elnyeli, röptük látja hét határ. megy tovább két keréknyom, döccen-rökken a sárban, két megyén is általvág, át hetedhét országon. hetvenhét határon át vág csapást a négy kerék; ott a világ fele épp, s ott kezdik a más felét. kukoricaszár-sereg ázott egyenruhában áll elébe sárga aszalt száz jobbágygyerek. innen kerül sorra szép rendben másik h e t v e n h é t ; ihol gördül négy kerék, ihol a kocsicsapás, gyökér-lábuk a földben, kapaszkodik tíz köröm, pallost ránt a másik tíz saját leveleiből. ihol azon fekete csúf varjak lassú repte, ihol holló, hull a toll, villogó toll-szablya hull. csihi-puhi, nem apád, védd vitézül hazádat, összedől vagy a világ ha nem, úgyis rádszakad. — hegyével állt a földbe — villám csap ki belőle jobbra, balra fél világ melegszik lángjainál. 16 lángzó istenkard-gyepű sárba-süpped világig, innen s túlnan csak a mély kerékcsapás világlik. veri fagy és töri tél, porlasztja steppei szél, dugja dágvány, ingovány, vérbe-mossa Orgovány, homok tenger elnyeli, kibocsátják horhosok, latyakolják vadvizek, gázlót-rakók, elmosok. ölberejti mély Bakony, menti Börzsöny, rengeteg, hegygerinc vezetgeti, sziklatorok, kőkapu — dugja leveles lapu, sűrű papsajt, vadkapor; ihol két kerékcsapás, a kocsiút ni, ihol! visz tovább az ég alatt a nagy kerek kék alatt, a Göncölszekér alatt döcög négy kerék alatt. bandukolok nyomában, röggé kopott a lábam, rögtaposta rögre lép, holló-hó hull nyomában. Idő-hippodron Idő — idő — milyen — idő Mély tárna, mely mohos, voltál te már: hú, micsoda idő! — s voltál folyamatos múltidő, jelen és jövő pontokra szaggatott vonal visszafelé folyó folyam: örök s viszonylagos, voltál tömeg és sebesség függvényében változó tér — idő — s fordított idő-tér, égbolt, mely vakon hunyorog, mély tárna, melyben napvilág ég, éjszaka felkelő nap, nappali ragyogó hold, idő — voltál te gyilkosok ábrándos, gyönyörű szeme, s szerelmesek összeakadt sötét, gonosz tekintete, kedves ördög, förtelmes angyal, édes méreg és keserű csók, bürök-levű, jeltelen történelem, márványba foglalt pitypang, — idő — idő — milyen — idő sündisznó-bugyrod egyre nő megugatnak a hold kutyái én felnövök s viszlek magammal. �B á b a M ih á ly Vonulnak a gólyák — Hallottam a traktor pufogást. — Ketten. Adhatna egy kis tejet, megfizetnénk. — Adok én ingyen is. Ügy se tudok vele mit csinálni. — Csak nincs mibe vinnem — dörzsölte meg állát Zerke. — Hozok egy köcsögöt, majd itt teli fejem. Mikor jön? — Reggel. — Jó, ha a nyárfa csúcsára ül a nap én már itt vagyok. A traktorral nem volt semmi baj. Váltáskor egy fél óráig pi­ hentették, megolajozták, megnézegették a zörgő részeket és így nem kellett hosszabb időre leállni. Zerke nem szólt sem­ mit Seresnek az aszonyról. Éjszaka alig aludt valamit, leste, várta a napot, hogy a nyárfa csúcsára üljön, aztán elindult. Az asszony már ott ült a tegnapi helyén, faricskált. — Jóreggelt. — Jóreggelt. — Miféle madár ez? — Gólya. — Régen farag? — Régen. Van időm. Ezt szeretem. Van már nekem min­ denféle madaram, de csinálom tovább. Az uram csak neveti. Azt mondja bolondság. Fejjek? Zerke bólintott. A traktor pöfögve állt meg a dűlőút végén. Az árokparton pokrócon heverésző Seres feltápászkodott. — Mi baj? — Nen tudom - ugrott le a nyeregből Zerke. - Harapdál. — Várj, megnézem. Seres a traktorhoz ment, felhajtotta a motorház fedelét és halgatta a motor zakatolását. Egy hete dobták őket át a Szállásföldre, hogy őszi vetés alá szántsanak. A munka sürgős volt, a traktor éjjel-nappal dolgo­ zott. Seres és Zerke egymást váltották. Amióta kijöttek, be se néztek a faluba, pedig kedvük lett volna hozzá. Feltarisznyásztak egy hétre valót és maguknak főztek: paprikáskrumplit, öhönt, lecsót, reggelenként meg ciberét. — Baj van? — Semmi az egész. — Fuccs a prémiumnak, ha bedöglünk. Arcuk, kezük maszatos volt az olajtól, amikor lecsapták a motorház fedelét. Az asszony felállt, egy kétliteres köcsögöt bontott ki a pu­ — Indulhatsz — dörzsölgette le az olajat kezéről Seres. — lóverből, aztán odament a tehénhez, ráveregetett a farára, Én meg megyek főzni. A traktor tovább pöfékelt, Seres meg a kalyiba mellett tü­ megsímogatta, majd lenyúlt a tőgyéhez, megtörölte a köté­ zet csinált, a bográcsot ráakasztotta a földbeszúrt ferde fára, nyével és már zuhogott is a meleg tej a köcsögbe. Zerke két vizet öntött bele, megmelegítette aztán kilöttyentgette a ke­ lépésnyire állt az asszonytól, nézte a hátát, formás kerek csí­ zére, hogy megmossa. Pirított levest főzök — gondolta, — azt pejét, szoknyájából kilátszó hófehér térdehajlását. — Igyon, amennyi kell, aztán még fejek bele — nyújtotta mind a ketten szeretjük - szedte elő a zsírt, sót, paprikát, meg felé az asszony. a kockatésztát. Zerke addig kerengett a hosszú táblán míg Se­ res le nem intete. Zerke szinte egy hajtásra megitta a felét. Régen nem ivott — Hahó! Kész az ebéd. már ilyen friss, langyos tejet. Telitömték a gyomrukat. Félórát heverésztek, cigarettáztak. — Köszönöm. — Szerdára végzünk. Az asszony ismét telefejte. — És a vetés? — Ezt meg vigye el a társának. — Hm. Hallgattak. Magukban töprengtek. Napokig egyedül, szót­ A vízben, a sás között piroslábú gólyák lépkedtek méltó­ ságteljesen. Nem törődtek a két emberrel. Zerke a köcsögöt lanul vannak, megszokták a hallgatást. maga előtt tartotta. Seres már másodszor fordult, amikor Zerke átvágott az ár­ — Reggel, meg kora délután mindig itt vagyok. Jöhet tejért, kon és felment a dombhátra. Odább egy kerek rét, lapos, szívesen adok. közepén csillogott a víztükre. A nádas benyúlt a szántóföldre. — Köszönjük - mosolygott Zerke. — Megnézem - gondolta. Az asszony visszaült az ócska nagyujjasra, kezébe vette a A víz meg a nádas melletti szénakaszálón egy nagy tőgyű kést meg a fát, faragta tovább a madarát. tehén legelészett, egy tarka kis bikaborjú meg ott ugrándo­ zott körötte. Néha odament az anyjához, döfködte a tőgyét. A tehén felemelte fejét, hátranézett, elbődült, de tűrte engedel­ mesen a hatalmas döféseket. Zerke nevetve nézte. Olyan ez, gondolta, mint amikor egy vasgyúró kölyök bokszolja az anyja mellét, az öröm, a boldogság letompítja a fájdalmakat, a tehén se döfi meg a borját, az anya se üti meg ezért gyer­ mekét. A nádas szélében egy ócska nagyujjason egy asszony ül­ dögélt. Puha fűzfát faragott. Zerke odament hozzá, amikor észrevette. — Jónapot. — Jónapot - ejtette ölébe az asszony a fehér fát, csak a bicska nyelét szorongatta. — Legeltet? — Legeltetek. — Mi lesz az? - kérdezte Zerke és leguggolt az asszony mellé. — Madár. — De ugye, ez nem repül el? — Ez nem — nevetett az asszony. Szép fehér fogsora volt. Arca sötétbarna a nap égető hevé­ től. Telt volt, kerek és feszes börű. Negyvenen túl, vagy innen — Zerke nem tudta megállapítani. — Az a jó, ha nem repül el — mosolygott Zerke. Kezébe vette a simára faragott fadarabot. — De mind elrepül, egyszer mind elrepül — mondta az aszszony és mélázva az égre röpítette tekintetét Zerkéről. — Odaát szántunk. — Hahó! — kiáltott Seres, amikor meglátta Zerkét a köcsög tejjel. — Hát ezt meg hol szerezted? — Tehén adta, asszony fejte. — Ne bolondozz. — Mondom. A dombon túl, a laposon legeltet. — Kicsoda? — Az asszony. — Máskor is ad? — Amennyi kell. — Akkor szüret. Tyúkja van? Mert tojás is kellene. — Majd megkérdezem. — Vagy én — nevetett Seres. Zerke összehúzta szemöldökét. — Az asszony nem traktor, hogy felváltva üljünk a nyergébe. — Ne marhulj! Csak úgy mondtam. Zerke aludt néhány órát, aztán felváltotta Serest. Nem volt fárasztó a munka, csak egyenletesen kellett tartani a kor­ mányt, hogy a kerék ki ne ugorjon a barázdából. Egy fordu­ lót végigdudorászott, aztán az asszony jutott az eszébe. Mo­ solygott, milyen keményen markolta a bicskát, amikor először meglátta. A szeme is összeszűkült. Megmártotta volna benne, ha nekimegy. És milyen szépen formálja a fát az éles bicská­ val. De miért csak madarakat farag? Mindennap elment az asszonyhoz, reggel is, délután is. Vitte üresen a köcsögöt, beszélgettek egy ideig, aztán fordult vissza a tejjel. Már vége felé jártak a szántásnak, várták a vetőmagot, a vetőgépet. Zerke ebéd után ment az asszonyhoz. 17 �Ott ült a nádas szélén, faragott. - Nekem nem lenne türelmem így faricskálni. - Szív kell ehhez, nem türelem, — mondta az asszony mo­ solyogva. — Nagyon szeretem a madarakat, azt akarom, hogy sok legyen köröttem, de az élők elrepülnek, ezért faragok ma­ gamnak. - Gyereke nincs? - Kettő. A fiút elvitte az apja, a kislány van velem a ta ­ nyán. - Elváltak? - Mire gondol? nevetett az asszony. — Elválni? Ugyan. Az uram Pestre jár dolgozni amióta itt tsz van és viszi magával a fiút is. Ha szabadszombatjuk van, két hetenként, akkor ha­ zajönnek, két napra. Vasárnap este meg mennek vissza, hogy hétfőn reggel ott legyenek. - Maga meg egyedül van? - A lányommal. Az is nagy már, tíz éves. A bicskával szüntelenül nyesegeti a fát, csak néha néz Zerkére, de akkor sem pihenteti rajta sokáig tekintetét. - Nekem adja? - Mit? - Ezt a madarat. - Gólya lesz. Hosszúlábú — mosolygott az asszony. - Az a jó. Szeretem a gólyát. Sokszor elnéztem itten. Ez a tanyájuk? — mutat a sás, a káka foltok felé. - Nem. Csak idejárnak. - Sokan vannak. - Most gyülekeznek. Nemsokára vonulnak. Tavaly ilyenkor már elmentek. Emlékszem, olyan nyugtalanok voltak. Ezek most, nézze csak meg, olyan nyugodtan sétálgatnak, mintha nem akarnának elmenni. - Maga sem akar elmenni? - Hová? - El. Pestre, vagy be a faluba. - Nem. Itt nőttem fel, itt éltem. A tanya az apámé volt. Én örököltem. A nagy kertet meghagyták vele. A levegőben gólyapárok kerengtek. - Nézze, hogy jönnek. Egymás után. Ezek holnap már vo­ nulnak. - Nem sajnálja őket? - Majd visszajönnek. Egyszer itt maradt egy. A szárnya tö­ rött volt. Ott élt az istállóban az árva. - És ha én itt maradnék? - Maga? — nevetett fel az asszony. — Elmegy maga is a gólyák után. Minek is maradna itt? — legyintett. — Most még szép itt, de ha esik az eső, meg télen rettenetesen egyedül van az ember. Hetekig egy lelket se lát. Nem bírná, megszökne. - És maga? az asszony keze felé nyúlt, megfogta. - Én? Itt születtem. Megszoktam. Zerke kiveszi az asszony kezéből a bicskát, éles hegyes, mint egy tőr, kartávolságnyira a földbeszúrja. A kötőben ott a félig kész gólyamadár. Ezt is tenyerébe fogja, nézegeti. - Ez már az enyém, ugye? — kérdezi. - Ha akarja, ha szereti a magáé lehet, ha megcsiszolom. Leteszi azt is a kés mellé, a fűre, óvatosan, hogy össze ne törjön. Az asszony nézi, lesi a mozdulatát, de nem szól, nyu­ godtan vár. Csak a szeme csillog, fényesebb, barnább, mint szokott lenni. Zerke zavart, azt várta, hogy tiltakozzon, hogy megkérdezte, mit akar, hogy ő beszélgessen, valami szépet mondhasson, de az aszony nyugodt tekintete ellopta gondo­ latát, akkor sem gondolt semmire, amikor kinyújtotta a karját, átölelte és hanyatfektette. Az asszony nem csukta be a sze­ mét egy pillanatra sem, Zerkét meg a kék eget bámulta. Az apró jajok halkan és nagyon mélyről szakadtak ki belőle. - Tejet nem viszel? — kérdezte, amikor Zerke megmozdult, hogy induljon vissza. - De, de . . . Az asszony fürgén felugrott, megigazgatta szoknyáját, az­ tán telefejte a köcsögöt. - Már azt hittem ott ragadsz - nevetett Seres, amikor el­ vette a köcsögöt és szürcsölni kezdte a tejet. - Itt volt a Ve­ rebes. - Mit akart? - Át kell menni a görögkúti dűlűre, ha végzünk. 18 — Az isten . . . — Csiba te. Mi bajod? — Hát nem vetünk? — Mi csak szántunk. Más vet, más arat - nevetett Seres és elindította a traktort. Reggel Zerke várta az asszonyt. — Korán keltél - mosolygott az asszony és terítette le a nagyujjast. — Korán. — Kész a gólyamadarad. — vette ki a pulóverből — Vigyázz rá! Vékony a lába. Zerke a fűbe állította. A kis fűzfa-madár félrebillent fejjel nézett rá. — Szép. — Minden madár szép. Még a sas is, meg a héja is. Fej­ jek? — Nem, még nem - húzódott közelebb az asszonyhoz. — Tudod, hogy szép vagy te is. Az asszony mosolygott, magához ölelte Zerkét, görcsösen szorította és arcát arcához dörzsölte. Sokáig szótlanul fe­ küdtek egymás mellett. — Miért nem költözöl be innen? — Nincs hová. — Rettenetes lehet itt. — Látod, hogy nem, mert kibírom. Volt itt tavaly egy trakto­ ros, az is hozzám járt tejért. Az, látod, nem olyan volt, mint te. Szüntelenül beszélt és esküdözött, hogy elvisz innen. De látod, az a traktoros is elment. Te is így leszel . . . Zerke megmozdult. — Csak az nem kért, hogy faragjak neki m adarat. . . Hová mentek? — A görögkúti dűlőbe. — Tudod melyik a tanyám? — Az ott ni — mutatott Zerke két nyárfa felé. — Nem, nem. Attól balra. Az a magányos. A párjára két éve csapott a villám. Kiszáradt. Fejjek? Zerke bólintott. Szürcsölve itta a friss tejet. Az asszony fogta a köcsögöt, hogy ismét telefejje. — Nem kell. Már nem jövök. Most nem. Majd egyszer átugrom a Görögkútból. — Jó, de vasárnap ne gyere, szombaton se. Zerke kezébe vette a gólyát, szó nélkül megfordult és el­ ment. — Isten áldjon - hallotta az asszony nyugodt köszönését. Valami összeszorítota a torkát, nem bírt kinyögni egy szót sem. Úristen, micsoda élete lehet itt? Távol az emberektől, a világtól, dolgozik egész nap, vagy faragja álmai madarát, mik sosem repülnek el mellőle. Csak azok maradnak vele, a fűz­ famadarak, az élők elmennek innen mind. Az ember is, a ma­ dár is. Két óra múlva összepakoltak és kihúzattak a dűlőre. Zerke ült a traktoron. Seres meg hátul a pótkocsin. — Körbe a dűlőúton, aztán észak felé a fasornál — kiáltot­ ta Seres. Zerke bólintott. Végignézett a felszántott táblán, a dombhá­ ton megállt a tekintete. Nem láthatta az asszony. Abban a pillanatban egy hatalmas fehér-fekete folt rebbent az égre, kerengett körbe-körbe, majd délre húzott. — Odanézz! — kiáltotta Seres. Vonulnak a gólyák! Zerke homlokához érintette tenyerét, árnyékot vetett sze­ mére. Szótlanul sokáig nézte a vonuló gólyacsapatot. Szót­ lanul és szomorúan, pedig az ő zsebében ott lapult a hófehér gólyamadár, amelyik nem repül el, amelyik nem hagyja el so­ hasem. Beindította a motort. A motorzúgás elnyelte a csendet. Neki­ lendültek a kereket, kapaszkodtak előre a dűlőúton. — A magányos nyárfástanya az övé. Könnyen megtalálom - gondolta és visszalesett a délre vonuló gólyákra. �G y ö r k e Z o ltán A PÁM elmentél nem vártad meg míg kisarjadok a barázdából s felnövök az ekeszarváig itthagytál apám hatévesen sokáig visszavártalak mint ekéd mely tavaszt remél a kerítés mellett vasa hantok meleg szorításáról szarva — a rozsda rákristályosodott gyűrűivel — tenyeredről álmodik a kútágas szikár dereka kettéroppant ostora görcsberándult újjal vizet sóvárogván kapaszkodik a beton moha-szakállába a kert gyümölcsfái kényszerű termés-türelemmel elvadítva fésületlenül várnak a hangvilla-alakú körtefa — te oltottad legénykorodban — megtagadta hogy tovább nőjön a szomszéd óljának árnyékában a fonott gallykerítés köszvényes derékkal földre roskadt bordáit átszúrja a gaz a kert borostája mint horpadt mellet száraz köhögések kikopnak életünkből magad-faragta bútoraink, szerszámaid a fekete homlokú szekrény a gyúródeszka petrencerúd a szénarendek hónaljait csiklandó vakondtúrásokon — a rét pattanásain — pendülő szép ívű favilláid a szétkorhadt medencecsontú székek a szoba-asztal (rajta írtam első versem) béna lábain utánad táncolt harmatban sikló kaszád elkúszott a hajnali dombok közt de pengéje ma is szemembe vág szólít szigorú suhintásra fakuló katona-képeid őriznek meg én komoly egyfiad aki azóta hogy térdedre ültetve nullás-géppel lenyírtad háborútól serkés hajgubancait férfivá keményedett megőrizlek ha hűtlen lettem is örökségedhez kapához-földhöz az agyagosan csillogó röghöz — pacsirtaként újjongott tenyeredben — mezőkhöz -rétekhez-erdőkhöz barázda-járó bakancsodhoz te Bridgeportban fogant kései magyar megállok fejfádnál megsímítom sírodon az örökzöld ágakat halmon átütött hajad a fűszálakat szélben lengő szakállad a véredből cseppent pipacsokat a szemed kékjéből sarjadt ibolyákat téged folytatlak más utakon keményebb barázdát taposva de kövek konokságával homlokomon talpig becsület-páncélban apám én örökségedhez hűtlen-hű fiad elvégzem félbenmaradt dolgaidat MIT TUDJA AZ Mit tudja az aki még nem kóborolt el reménnyel huzatos kertek alján milyen a mezők barázdában csobogó csendje a kukorica-muskétások kardcsörgető vigyázz-állása a napraforgók fényalázkodása a krumplibokrok guggoló türelme hogyan pödri a búza bajszát hegyesre a harmatos szellő hogyan kövesül bele a pacsirta dalolva a levegő üvegébe mint ősbogarak a borostyánba hogyan dacol a jegenye az ég villám-fejszéivel hogy rázkódik meg a vadvíz háta ha landol rajta egy szitakötő mit tudja az hogyan bukdácsol el a délibáb lépcsőin az idő Mit tudja az akit még nem kötözött meg millió karjával a láp hínárja aki még nem tévedt el erdőben eget szurkáló fák között s magányban nem eresztett gyökeret a humuszba lába akit még nem csúfoltak még ürülékeikkel a madarak akinek tenyerébe nem haraptak ablakot a kígyók akiknek még fészekrakó varjak nem hordták szét nyugalma boglyáját akit még nem ostromoltak hangyák mini partra vetett halat hogy leegyék csontjairól a húst s hátukra vegyék szemgolyóit mint Atlasz a földet 1 9 �mit tudja az milyen szél öblíti tisztára a dombok közt fulladó völgyet Mit tudja az aki még nem emelte fel barázdába horgadó fejét mint bóbitájukat kerék után a virágok aki még nem pihent meg a tiszta forrású patak partján mint űzött szarvasok aki még nem szállt mélyre a vízért s nem ütődött pengve a betonhoz mint kútostor végén a veder akinek nem csaptak a szemébe futás közben tüskés-szárnyú ágak aki még önmaga ellen se lázadt aki nem vitte vásárra bőrét akinek nem hullt hóra a vére aki még nem volt kerékbe törve mit tudja az milyen a küllők szorítása s az abroncs kör-fegyelme aki még szándékába omló várából nem futamodott meg akiknek szemében szégyen se égett mit tudja az hogyan csikordul a kiskapu ha gondjai egyszer hazatérnek CON BRIO a szemed a szemed miért hallgat miért ringat tó-tükör-nyugalmat benn mélyen hol sirály kerengett vihar kaszáljon hullám-rendet a század naptól fénylő barázda mezők fogsora összezárva a csend ajkát feszíti a vágy a szád a szád miért nem kiált kezed semmibe ágazik kezed tétova mozduló emlékezet ujjaid — piros parázsló rügyek — lobbantsanak az avaron tüzet V a le n t J ó z s e f Tartásgyakorlat Itt, ahol én vagyok, ez az előszoba. Innen nyílnak az ajtók: egy ajtó, két ajtó, három ajtó, négy ajtó. Ha balról számolom négy, ha jobbról kezdem úgy is négy. Hátam mögött is van egy, oda nem nézek, úgy is tudom, hogy van. — Rést nyitok az ajtón, az úr ott kefélgeti a Mungót. Szigfrid úr! Van már öt? — Nincs, Butus. — Mikor lesz? — Pontosan ötkor. — Akkor jó! Szavalok: „Ág-vég-re Hágj, lépj le! Rop-pan-hat A -la t-ta d ! 20 Első ajtó indulhat sétálni! A sétányt meghúzom: erre, erre, erre. Az öreget visszük? Vigyük! Nem vihetjük, mert nagyon beteg. És ha sír? Mégis vigyük! Mondjuk jön velünk az ágy. Indulás ötkor. Még nincs annyi. Mondjuk, most már van. Ve­ zethetek? Vezethetsz. A szokásosat? A szokásosat. Mondjuk, a fogas a riohmansarok, itt veszi át Szigfrid úr. Átvétel. Mond­ juk most már átvette. Sétálni! Séta, séta, séta, séta. Rést nyitok az ajtón. Az úr most készíti a kutyaeledelt. Szigfrid úr! Van már Ö t? — Nincs, Butus. — Mikor lesz? - Majd szólok, csak játssz tovább! - Éppen ötkor indulunk? - Pontosan. - Miért ötkor? - Mert akkora beszéltem meg a barátom­ mal. — A főorvossal? — Vele. - Miért barátja a főorvos? - Mert neki is van kutyája. — Ha nagy leszek, nekem is barátom lesz a főorvos? - Igen, ha lesz kutyád. — Akkor én is fogom sétáltatni? - Valószínű. — És miért kell a kutyát sétáltatni? — Hogy levegőn legyen. - A kutyának sok levegő kell? - Sok. — Több mint az embernek? — Több. — Hánnyal több? — Tízzel. — Akkor j ó . . . Szigfrid úr! Ma lesz tartásgyakorlat? - Az mi? — Amikor séta közben pisszentünk a Mungónak, hogy büsz­ kén tartsa a fejét. — Az lesz. Sorra megnyitom az ajtókat: Konyhaajtó, innen jön a konyha­ szag, vécéajtó, innen jön a vécészag, nagyszoba, innen jön az úriszag, kisszoba, innen jön a betegszag, itt fekszik az öreg, kiadták már a kórházból is, mert meg fog halni. Beosonok óvatosan, tolvajlépés egy-kettő. Most éppen alszik, a takaró alól kilóg a csontos lába. Lóbálja meg! Csak egy picit! Icurkapicurkát! A hasa sem mozog! Mozgassa! Csak egy picit! Nem mondom meg senkinek. Isten bizony! Dobogok. Először a job­ bal egyet, aztán a ballal. Most egy sorozatot. Semmi. Köhögök egyet . . . kettőt.. . H a ! Ha-ha! Na végre! - Szigfrid úr! Az öreg akar valamit! - Butus, én megverlek! Miért nyitogattad ki az ajtókat? Miért keltetted fel az öreget? — Csak játszásból. - Ha még egyszer szemtelenkedsz, nem vezethetsz! - A sarokig sem? — Addig sem. Most pedig ülj a feneked­ re, ha megmoccansz, már indulhatsz is hazafelé! - Ő ... - Richárd kérem! - Az öreg az úr apósa, de azért csak úgy lerichárdozza. — Richárd kérem! — Ö . . . ő . . . Jajj! . . . Jajj! . . . - Legyen tekintettel a Mungóra, nem szereti a jajgatást! — Ő ... ő . . . ő . . . — Ne adjunk hangokat! A Mungó elkezd vonítani, aztán nem bírok vele! — Jajj fiam! . . . Meghalok! — Bebeszélés. - Mi? — Ö nszuggesszió. Nem halunk meg könnyen! - Teát. . . csak . . . teát! Nagyon fáj! . . . Mit tegyek? - Richárd kérem, lőjje le magát! — Hová lőjjek fiam? — A szájába. — Az nem fáj? — Nem értem, mondja hangosabban! — Az nem fáj? — Akkor lőjjön a fenekébe! - A fenekemben kup van. — Igazán Richárd, olyan váloga­ tós kérem! — Az orvos . . . - Beszéljünk hangosabban! - Az orvos mit mondott? - Hogy szép állat, igazán büszke lehetek rá. — Mit? — Hogy büszke lehetek. - Rólam nem szólt? semmit? - Ha a hajnalt megérjük, akkor száz évig élünk. - Hazudsz! Mindig csak hazudsz!... A gyógyszer kijött fi­ am. Már minden visszajön . . . Alul is vizes vagyok. Add a ka­ csát ! . . . Most hová készültök? — Megpisiltetjük a Mungót. — Add előbb a kacsát! - Minek, ha úgy is pisisek vagyunk? �— Az orvos mit mondott, ha pisilek, megforduljak? — Szabad elhatározásunk van Richárd. — Merre forduljak, balra? — Vegyük a lábunk közé! — De ahhoz szét kell tenni a lá ­ bam, ugye? — Eltalálta Richárd. Gyere toldd meg az egyiket! — Most éppen etetek. - A balt toldd meg, az fáj kevésbé. — Mondom, etetek! — Tudom miért nem akarsz bejönni . . . Mert szagot árasz­ tok . . . Ott a pénz . . . a szekrényben balra, . . . hozzon a gye­ rek k ö ln it!... Az ablakot meg nyisd ki! — Nyitva van kérem! — A másikat is. — Egy ablak van. — Ha jön a roham, megfulladok! — Roham már nem lesz. — Az orvos mondta? — Ő . — Mit mondott, az orromon lélegezzek? — Azt, hogy hagyjon engem békén! Nem bírom ellátni a ku­ tyát, mert állandóan zavar! — Az orromon, vagy a számon? - Az orron. — De a számon több jön. — Akkor a száján! Érti? Ha még egyszer megszólal, meg­ fojtom. — Akkor téged becsuknak, fiam? - Be. — Mennyire? — Tizenötre. — De fellebbezni azt lehet, ugye? - Természetesen. — Fiacskám! Vőm! Gyere be! . . . Gyere fiam! — Ugyan! Ha közelében leszek, még elsírja magát. — Fontosat akarok mondani. — Nyögje csak ki, ha akarja, meghallom én ide is! — Nem jössz be? — Kisebb gondom is nagyobb. Nem kaptam kutyaeledelt. Azok is, ha hirdetik, legalább gondoskodnának róla, hogy le­ gyen is! — Nem jössz? - Nem! Mit szól hozzá! — Akkor meghalok. — Hamvadni óhajt, vagy egyenesen a kukacok gyomrába sétálni? — A kukac az gusztustalan, ugye? — Nézze Richárd! Most mi rövidesen elmegyünk. Tegyen igé­ retet, hogy rendesen viselkedik! — Teszek. — Nem üvöltözik hisztériásan, és nem vágja a papucsot az ablakba! — Igérem. — Nem töri össze a lázmérőt, hogy az üvegszilánkkal felvág­ hassa az ereit! — Igérem, csak gyere be, legalább egy kicsit! — Tessék, itt vagyok. Mi az a halaszthatatlan? — Ülsz? — Ülök. — Rég láttalak. — Ha ritkán nyitja ki a szemét, nem láthat. — Nem igaz fiam. Aludni sem tudok . . . A sok gyógyszer az oka mindennek. Te nem így vagy vele? Olvastam valamikor, hogy semmi gyógyszer sem kellene az embernek, és akkor lenne egészséges . . . A sok méreg ott kering a vérben, és egy szép napon . . . — Mondja gyorsan mit akar, mert sietek! — Beszélgessünk fiam! — Csak ezért hívott? - Tényleg fontos. — Tessék! — Mondd fiam! Sárgák a falevelek? — A levelek zöldek. — Valaki azt mondta, hogy sárgák. — Júniusban mindig zöl­ dek. — Valakitől hallottam. - Valóban zöldek, apa. Emiatt ne aggódjon! — Azt mondtad, apa? — az öreg arcán most biztosan folyik a könny. Én csak a szipogást hallom, mert itt ülök az előszo­ bában — Hová indulsz fiam? — Becsukom az ablakot. — Ne! — Majd éppen nyitvahagyom! — Ne! ne! M e g fu lla d o k!... Tegnap is alig kaptam levegőt! Sokáig voltatok! . . . Nekem rég megjósolták, hogy fulladással végzem. Bizony fiam. — Most félti a kis életét, tegnap meg öngyilkossággal kisér­ letezett? — Félek! A fulladás borzalmas! - De a kerten át bárki be­ jöhet! — A betörő? — Az is. — De a betörő is ember, ugye? - Most szabad lenne tud­ nom, ezt miért kérdezte? — Mert te egy gazember vagy fiam! — Elég! Ha így folytatja, visszavitetem a kórházba, pedig egyszer már mindent megigért, csak oda ne kelljen vissza­ mennie! — Fenyegetőzöl? Azt hiszed, hogy megijedek, mert tehetet­ len vagyok? Eddig csak tűrtem, hallgattam, de most kimon­ dom! A szemedbe mondom, hogy te illetlenséget követsz el! Bizony fiam. Alkalmatlan vagy mellém! Nem teszel keresztbe szalmát sem értem! Két hete itt rohad a virág a vázában, de ki nem vinnéd! Utolsó napjaimban legalább friss levegőt szív­ nék. . . Szemét! Utolsó hazug! Ha élne a lányom, majd meg­ táncoltatna! Te szakállas majom! Feljelentlek! Vedd tudomá­ sul, az lesz az első, csak még egyszer birjak megmozdulni! . . . Becsukatlak! ! . . . Jajj! . . . Meg-ha-lok! Meg-ful-la-dok! Leve-gőt! Ja jj! Jajj! Szigfrid úr, mintha misem történt volna, közömbösen átmegy a másik szobába a Mungóhoz. Így közömbösen, ahogy én most rángatom a vállam. Rángatom. Tudom ettől közömbösebben is rángatni. Rángatom külön a jobbat, most a balt, most egy­ szerre. Elég! . . . Az öreget sajnálom, mert egyszer adott nekem egy fogaskereket százhúsz foggal. Máskor én adtam neki egy öngyújtót, ő adott egy díszes dobozt, én elszaladtam a boltba, hoztam neki cigit. Azt mondta, hogy csuda rendes vagyok, nem olyan, mint Bódog, aki beint neki, aztán elszalad . . . Most szomorú vagyok. Legyen akármi is, megszólalok. — Szigfrid úr! Hallja? - Mi baj Butus? — Kérdezhetek valamit? — Tessék. Elmozdulhatok a székről? — Unod már? — Zsibbadás ment a lábamba. — Tegyél néhány lépést! — Bemehetek az öreghez? — Miért akarsz bemenni? — Kíváncsi vagyok rá. - Ne légy kíváncsi! — Csak egy kicsit, Jó - Kicsit sem. — Már be is mentem. Az öreg csupa sárga, nincs már benne annyi vér sem, mint a sapkámban. Meg sem mozdul, pumpálni kellene bele a le­ vegőt. — Szigfrid úr! Elmehetek az ablakhoz? — El. — Kinézek egy kicsit. Jó? — szeretem, hogy mindent meg­ kérdezel, de már unom. — Kinyitok egy rést. - No, ne tréfálj! — Csak egy icipicit. — Semmit! — Már ki is nyitottam. — Csukd be! Csukd be, ha mondom! — Nem érem fel. — Most miért nyitottad ki? — Nem tudom. — Szeretném tudni, hogy miért? — Játszásból. — Tudod mit, Butus? Amiért ilyen szemtelen vagy, nem ve­ zethetsz. — — — — A sarokig sem? — Addig sem. Mellette sem mehetek? — A közelében sem lehetsz. Holnap sem? — Holnap sem. Holnapután? — Soha többé! Szigfrid úr már ott kényeskedik a Mungóval a téren. Körül állják a bámészkodók: egy bámészkodó, kettő, három, oldalt még egy, messziről is nézik hárman, ő meg csak büszkélkedik. Kecsesen tartja a pórázt, valahogy így. Felhúzza hozzá a kesz­ tyűt is. Nyáron? Megtörülöm a szemem, lehet, hogy nem jól látok. Most áll. Most éppen elindult, csámpázza a cipőjét. Az egyik lábát így teszi, a másikat meg emígy valahogy. M ind­ járt megmutatom. Mondjuk így. Még ettől is jobban. Meg is mondom mindenkinek, ő egy csámpa. A szája is ferdén áll: így valahogy. Nem is tudom annyira lehúzni, majd segítek az ujjammal. Mondjuk így. Ha nem lenne szakálla, majd meglát­ nák az emberek, aztán mehetne. 21 �B encze József G yőri L á s z ló v e r s e i Vonaton Jel Zötyögött a vonat a dunatiszaközi homokon át méltóságiteljesen, teljesen szabadon. Csille. Kocsi. Tárgyak. Füst. Por. Tégla. Mész. Az ember. Az állat. Verejték. Küszködés. Tárgyak. Csille. Kocsi. Mész. Tégla. A por, füst. Emberi, állati verejték. A testünk. Tárgyak. Kocsi. Csille. Verejték. Küszködés. Állatra, emberre hull a por és a mész. Füst. Mész. Por. A tégla. Küszködés. Verejték. Emberre, állatra a tárgyak, a csillék. Verejték. A füst, a por. Állatok. Az ostor. Te, ember, a tárgyak, íme, körül állnak. A tárgy ezer s ezer megjelenése, jel: itt a tárgy küszködik, tűz, fa, fém harcol itt. A te címereid! Ember, a tie id! A por, a füst, a mész. Jeled, a küszködés! Haza­ felé mentem azon a vonaton húsz évesen, ha ma megyek a bajai vonalon utazom huszonhat évesen. Nem onnan indulok, de oda érkezem: haza. Ugyanúgy utazom, félárú jeggyel a fapadoson, a legtermészetesebben, hisz minden gőzkorszaki ősöm itt robogott, itt beszélgetett, ahol én beszélgetek, ha néha haza megyek a vonaton — a fapadoson! A parasztrokonok közül a föld elől egész sereg kelt útra döccenő vonaton s utazott északra dél felől egészen Bátonyig! A bánya kezüket szerette, szeretett minden parasztkezet, mert a parasztkezek kivájták a szenet. A bánya sok rokont sokáig bújtatott. A hétvégeken, hébe-hóba, nekilódult a kis sereg, délután fölkapaszkodott s légylepte állomásokon át a térképen délre ereszkedett. Velük döcögök egy fatáska emlék az egész hóbelevanc. Költözöm erre-arra, nem onnan indulok, de oda érkezem, haza. 22 Kőfacsaró A piros fazék meddő méhe nem szül paprikást ebédre, nem szeretem a fazekat, jó ízeket sohase ad. A fehér kancsó meddő méhe nem szül óbort a gégémre, nem szeretem ezt a kancsót, sohase ad finom óbort. A gáztűzhely meddő méhe nem szül pecsenyét ebédre nem szeretem a tűzhelyet — egyedül az életemet. Az életem termő méhe a jövendő jó reménye, úgy szeretem életemet, énfelőlem bármit tehet. Felőlem még hős is lehet, követ, vizet, tüzet ehet, Kőfacsaró vagy Fanyűvő, remegheti szikla, erdő. Felőlem, hisz bő a tavasz, lehet poros aktakukac, aktakukac avagy nem az, olyan hosszú ez a tavasz! Türelmetlen lábadozásom sóhajai Búzamag, te jó Vitézem, temetésed, születésem. * Nézem a tó öreg sását, tavasz, nyár, tél elmúlását. * Égig kalászosodom, mielőtt megrothadok. * Vers-szekerem leigázott szíveddel a sírba gázolt. * Harag cibálta meg ezt a véres földet, s elvitte titokban a fényes köhögőket. * Hunyorgó száz kaszás a hullámzó rozsban, az izgatott nyárban nézz a csillagokra! * Szívünkön megkékült évszakok fájdalma, őszhajú csillagok reggelre meghalnak. ★ Szerszámai féltik fényes lehelletét, gyomok is tisztelik elfáradt életét. Halál, ne adj erőt, védd a megtévedőt. Halál, ne jöjj haza árván egy éjszaka! Szivárvány-fácán lakik a lángban, szívemig hallik kukorékolása. ★ Tükörbe kést vágok, leköpöm az angyalt, lekötözött őrült. Sírásom kiagyalt. ★ Csontfehér székemen vasbavert ballada, irgalmazzon néked halódók fájdalma! * Tejút ravatalján keze madár-fészek, halála is élet, az öröklét része. * Bicsaklik menésed fájdalmas szegénység, lelkem erős frigye, felszított reménység! �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE játszott a szocialista közgondolkodás és közéletiség tudato­ sításában. Évekig tartó fejlődési folyamat eredményeként az MSZMP X. kongresszusa szinte programot adó követelményként fo­ galmazta meg: „Művészeti életünkben növelni kell a pártos A magyar filmművészet 1968-ig követhető fellendülése, amely szocialista közéletiség szerepét". Az őszinte ábrázolhatóság 1963-ban veszi kezdetét, azt a korszakot foglalja magában, kérdésében még meglévő bizonytalanság elleni állásfoglalás amikor a magyar film a modern filmművészet egyik legerőtel­ szinte korlátlan lehetőségeket biztosított a ma filmművészete jesebb, legsajátosabb ága volt. Ezekben az években a hazai számára a valóságfeltáró funkció érvényesítésében, a konflik­ szellemi élet középpontjában a film állt, és kiteljesedett, mint tusok” tudatosításában és végigharcolásában". Ennek elle­ a társadalmi tevékenység sajátos formája, mint tényleges tár­ nére a magyar film megrekedt a továbbfejlődésben: az el­ sadalmi hatóerő. ,,A filmnek ma Magyarországon úttörő sze­ múlt másfél évben bemutatott alkotások tanúsága szerint a repe van” - mondta 1968-ban Lukács György, s e korszak ki­ magyar filmművészet máról alkotott képe hézagos, nem eléggé emelkedő, izgalmasan közéleti, tehát közönséget is vonzó, ma­ nyomatékos. Kevés a társadalmi életünk jelentős folyamatait gas szinten elkötelezett alkotásai — HÚSZ ÓRA, SZEGÉNYLE­ igényesen ábrázoló alkotás. E helyzetnek csupán egyik, de GÉNYEK, TÍZEZER NAP, APA, HIDEG NAPOK (a legrangosab­ alapvető oka, hogy a fejlődés során újrakeletkezett ellent­ bakat említve) — valóban maguk után vonták a társadalmi tu­ mondások mind bonyolultabbak, filmművészeti kofliktussá eme­ dat megújulását. Minden különbözőségük ellenére megegyez­ lésük a valóság mind mélyebb ismeretét követeli meg és a tek abban — az adott társadalmi, politikai valóság igényé­ magyar film adósa maradt ennek a követelménynek. A párt­ nek megfelelően — hogy közös témájuk: csak a múlttal való dokumentumokban is lefektetett kivezető út nyilvánvaló: ha őszinte szembenézés és önkritika adhat alapot saját koruk kér­ a valóság ábrázolhatósága nehezebbé vált, akkor az a va­ déseinek haladó megfogalmazásához, közös mondanivalójuk lóság mélyebb, dialektikus megismerésére kell ösztönözze az pedig az egyéni felelőségvállalás és aktív résztvétel szüksé­ alkotókat, nem elfordulásra a mai témáktól, közéletiségtől a közéletieskedés, a „magánélet” felé. Vannak más korlátai is gessége e kérdések megoldásában. A felemelkedés összetevőit Nemes Károly filmesztéta a kö­ a kibontakozásnak, de azokra megengedhetetlen reagálás az vetkezőkben foglalta össze: „Egyrészt vállalta (t. i. a magyar amit a Film és Televízióművészek Szövetségének ezévi köz­ film) az adott társadalmi helyzetben a valóságos ellentmon­ gyűlésén Kovács András főtitkár említett: „sokan már kezdenek dások filmművészeti konfliktussá emelésével azok tudatosítását, maguk is kételkedni abban, hogy lehet és érdemes-e (sic!) másrészt ezeknek az új típusú ellentmondásoknak ábrázolása politizáló filmművészetet csinálni.” A szocialista filmművészet lé­ a film — sajátos művészeti jellegénél fogva — sokkal inkább nyegével való szembefordulás helyett a korlátokat irányító szem­ alkalmas volt mint más művészeti formák". Filmjeink külföl­ léletmód bírálatával — elkötelezett közéletiséggel — kell élni! A konfliktusok mellett a másik, vele szerves egységet alkotó dön is jelentős szakmai és közönségsikert arattak, melynek alapja Enno Patalas német filmtörténész szerint: „A magyar kategória a hős jelleme; a konfliktus fejlődése mindig a je l­ filmművészet iránt megmutatkozó nagyfokú érdeklődés oka, lemek cselekvésén keresztül valósul meg. „Az új művészet sohasem az új formákkal, hanem az új em­ hogy a filmek az ország realitásával, valóságával foglalkoznak” . E két vélemény egységbe foglalása — ha egyszerűsítve is berrel születik” — és alighanem Johannes R. Becher szavai -rám utat a felemelkedés kritériumára: a magas művészi szin­ világítják meg legjobban, hogy a megújulás igénye esetén vonalon megjelenő közéleti elkötelezettségre. Ma, e korszak miért kell a magyar filmnek elsősorban mai hősöket — ahogyan kezdetének tízéves jubileumán hiába is akarnánk szépítgetni Aczél György megfogalmazta: „az új meg új feladatokkal meg­ a dolgot; a magyar film messzire került a csúcstól. Ennek oka­ birkózni képes, esendő és győzelmes embert” ábrázolnia. Bár it kutatva kézenfekvőnek tűnik: ha a közéleti elkötelezettség a közéleti elkötelezettség nem szorosan vett tematika kérdése megléte volt a fellendülés alapja, akkor annak hiánya a stag­ (éppen a magyar film kiemelkedő korszaka bizonyítja) de a mai ellentmodások — melyeknek tisztánlátását az MSZMP nálás oka. Ez a vulgáris megközelítés azonban már filmművészetünk Központi Bizottsága novemberi határozatai nagymértékben egészének szocialista jellegét kérdőjelezi meg és járhatatlan elősegítették — a mai ember felé kell fordítsák a film temati­ tévutakra vezet. Az viszont feltétlenül jogos kérdés, hogy mi­ kai érdeklődését. Az igaz, hogy azok nem antagonisztikus vol­ lyen eszmei céltudatossággal, milyen felelősséggel vizsgálja ta nehezíti a hősük értékhierarchiájának ábrázolását, de ez mai életünket, társadalmunk lényeges vonásai tükröződnek-e ugyanúgy nem indokolja a múltbafordulást, a közéletiségről benne? Nyilvánvaló tehát, hogy a „hullámvölgy” okáról va­ való lemondást mint a bonyolultabb konfliktusok ábrázolási lós képet a filmművészet és a társadalom ellentmondásai kap­ gondjai. csolatának hogyanja adhat. Ezt vizsgálva elsőként kell szólni Sok szó esik ma a formanyelv megújulásának kérdéséről is. a magyar film- és általában a filmművészet egyik alapkérdésé­ A tartalom és a forma viszonya alapján ez csak a tartalom ről, a konfliktusra vonatkozó nézetekről. megújulásával járhat együtt: az új kifejezése mai valóságunk Általánosan ismert, hogy a szocialista művészet nem a konf­ mai hősökkel — eredményezheti az új kifejező eszközöket. Lehetetlen dolog persze valamilyen új hullámot megrendelés­ liktusok szorgalmas, hivatalnoki magyarázását kívánja, hanem (Marx szavaival élve) azok tudatosítását és végigharcolását. re előidézni, de több, eszmei céltudatossággal megalapozott, Már rövid történeti áttekintés igazolja, hogy erre még olyan filmművészeti hagyományainkat alkotó módon továbbfejlesz­ kedvező lehetőség (és szükséges) nem volt, mint éppen ma. tő, izgalmasan közéleti alkotás végül is újabb felemelkedés­ A személyi kultusz éveiben arra a hibás nézetre alapítva, hogy hez vezet. Ez az írás — címe is bizonyítja — természetesen a szocializmus építése fejlődésével az osztályharc éleződik — nem a magyar film helyzetének általános elemzése, hiszen an­ épült az a felfogás, hogy a filmművészet konfliktusokban min­ nak gondjait, eredményeit az elmondottakon kívül a szóra­ dig kibékíthetetlenül szembenálló hősök harcát ábrázolták. koztató film- bár a témával öszefüggő de mégis sajátos - prob­ Ehhez csatlakozott más oldalról a konfliktusnélküliség-elve, lémáitól, a filmgyártás szerkezetén keresztül a forgalmazásig ami az ellentmondás és az antagonizmus — Lenin tanítását sok tényező befolyásolja. Célja viszont, hogy bizonyítsa, filmfigyelmen kívül hagyó- azonosításán alapult. Az 1956-os ellen- művészetünk értékét az határozza meg, hogy a filmeknek van-e forradalom után megvalósult az ellentmondások maxista-le- belső kapcsolata a mai magyar valósággal. E kapcsolat csak a pártos közéletiség lehet, csak ez erősít­ ninista megitélésének lehetősége és ezzel a lehetőséggel élt a magyar film a hatvanas években, amikor úttörő szerepet heti meg újra a magyar film és közönsége kapcsolatát. Korill F e re n c Közéletiség és film 23 �Interjú Kertész Ákossal Ú gy tű n ik , m in th a c s ö k k e n t v o ln a sa. a H o lo t t egész k ö z v e tle n k o r la tb a n az ír ó in k u tó b b i k ö z é le ti e d d ig i id ő b e n a k t iv it á ­ ir o d a lm u n k r a tá r s a d a lm i- p o lit ik a i v a ló a k tív ré s z v é te l gya­ v o lt a je lle m z ő . — A Makrában érintettem ezt a kér­ dést. Hozzávetőleges pontossággal a következőt írom egyhelyütt: „Az ember csak kiélezett történelmi helyzetekben kényszerül cselekvésre.. És egyénileg vál­ tozik az is, hogy valaki számára melyik történelmi helyzet kiélezett. Ez hajlam, szerencse dolga és a körülményeké." Én személy szerint nem tartom magam közéleti szereplésre alkalmasnak. Tévesz­ me, hogy egy írónak közéleti szerepre van szüksége. Egyáltalán nem biztos, hogy ért is hozzá. Az író naív em ber. . . Korunkban a szélsőséges munkameg­ osztás nem is teszi lehetővé, hogy más­ sal foglalkozzék, mint írjon. A politikus azt tanulta, ért hozzá. Az író akkor hasz­ nos, ha ír. De én még ezt sem akarom általánosítani. Magamról ezt tartom. Ugyanakkor, ahogy a Makrára tett utalá­ som bozonyítja, vannak helyzetek amely­ ben az író is cselekvésre kényszerül. De az író is csak úgy, mint más. Ez min­ den emberre vonatkozik. V é g ü l is m u n k á s té m á jú ír á s a iv a l e le g e t te sz e n n e k a z á tté te le s k ö z é le tis é g n e k . S o k a n k é rd e z ik , m ié rt ke vé s a m u n k á s té ­ m á jú írá s . je z e tte n zás le n n e Ö nnek a v is z o n t m unkásokkal az í ró i m in th a A v a ló f o g la lk o ­ p r o g r a m ja ? K ik e r ü lh e te tle n , h o g y a M a k r á r ó l n e k é r­ d e z z e m . H o g y a n g y ű lt össze a z é lm é n y ­ anyag? — Egy tévhitet szeretnék eloszlatni. Ugyanakkor a kérdés általában vett bo­ nyolultságát is szeretném érzékeltetni, amely már nem csupán rám vonatkozik. Először is: Nem vagyok önéletrajzíró. Másodszor: Thomas Mann, aki szintén nem nevezhető önéletrajzírónak, azt mondja valahol, hogy minden igazi író önéletrajzot ír. Nem mindig személyes él­ ményekről van szó. Sem a Makra-Vali, sem a Sándor-Zsuzsa (a Névnapból) vi­ szony estében. Abban a formában vi­ szont igen is élmény, hogy például á l­ landóan tapasztalom magam körül a k r itik a u g r a tta ” jó l a a jó v a l fo g a d ta a m e g je le n ő H a lla ts z o tta k hogy v is z o n t o ly a n m u n k á s o s z tá ly b o n y o lu lta b b , M a k r á t, „ k i­ k ö n y v tö m e g b ő l. hangok s tr u k tú r á ja m in t is, ma ahogy a M a k r á b ó l k is z ű rh e tő . — Lehet. Nem vagyok szociológus, Nem a munkásosztályt akartam ábrá­ zolni a Makrában, hanem Makra Fe­ rencet. Ezért nincs rajta csodálnivaló, ha nem tipikus munkás. Nem is ez volt a célom. Makra egészen más aspektusból tip i­ kus, ha ezt a kategóriát nem értjük fél­ re. Korunkra ugyanis jellemzőnek tartom azt a jelenséget, hogy az egyes ember az elmagányosodás elleni tiltakozásul va­ lamilyen zártabb embercsoportba, mond­ juk a kortárscsoporthoz igyekszik alkal­ mazkodni. A kortárscsoport igényli is ezt az alkalmazkodást. Makra az autonómiáért harcoló em­ ber, és alul maradó ember. k if e ­ — Nem írói programom a munkások­ kal való foglalkozás. Nekem az az írói programom, hogy olyan írói témát keres­ sek mondanivalóm eszközéül, amelyet is­ merek. Bizonyos témák hiánya nem ér­ dekel. Az a fontos, hogy jó írások szü­ lessenek. Az olvasónak nem az az igénye, hogy saját társadalmi rétegéről olvasson, ha­ nem, hogy önmagára ismerjen. Soha nem voltam orosz arisztokrata, de ma­ gamra ismerek Tolsztoj írásaiból. — Legtöbbet az orosz realistáktól és a modern amerikai prózától tanultam. Ismeretes a viszony, amely az utóbbia­ kat az orosz nagyrealizmushoz fűzi. 24 nők megnövekedett szerepét. Egyre-másra találkozom okos, tehetséges nőkkel, akik nehezen illeszkednek be abba a környezetbe, amely a régi hagyományok szerint ítéli meg az embereket. Egy új embertípus van kialakulóban. Az évezre­ des társadalmi nyomás miatt egészen érthető, hogy a nők szívósabbak. Ma társadalmi méretekben elismerjük okos­ ságukat, tehetségüket. Ez viszont ma még sokaknak nem tűnik természetesnek. A tudatunk előre haladt, ez sokkal könynyebb, mint az ösztöneinket korszerűsí­ tenünk . . . . . . És V a li? — ben mert nem Vali is. Csak ő ebben a küzdelem­ sokkal előbbre jár. Ő is elbukik, olyan korban próbálja meg, amely igényli az autonómiát az embertől. V a li a la k ja h iá n y é rz e t m in th a in k á b b m e g fo g a lm a z á s a , le n n e egy m in t va­ ló s á g . — Nem tudom igaz-e ez. Nem tartom Valit ideálisnak. Nem is akartam ideális embert ábrázolni. Nem is tudnék, de nem is akartam. Vali bizonyos tulajdonságait tekintve tényleg hiányzik. Éppen azért, mert a kor, amelyben élt — az ötvenes évek első fele — nem igényelte az autonómiát. Emiatt Valiban olyan ellenérzések alakul­ tak ki, amelyek kitaszítják a társadalom­ ból. Mert az autonómia konstruktív oppozíció! És ha erre a konstruktív oppozícióra a társadalom nem tart igényt akkor ez könnyen kap destruktív felhan­ gokat. Szóval Vali nem ideális hanem lehetséges. Mint írót, nyilván izgatja a magyar regény sorsa. Véleményem szerint a történelmi szituáció megteremtette an­ nak a lehetőségét, hogy korszakos jejelentőségű magyar regények szülesse­ nek a 70-es években. Valószínűnek tar­ tom, hogy a Makra már ennek a be­ tetőzésnek első magas szintű jelzései közé tartozik. — Nem tudom. Ez az irodalomtörté- JÁ V O R P IR O S K A : A L L A PRI M A IV. nészek dolga. De talán merészség is ezt megjósolni. Minden esetre nem ér­ zem, hogy a hetvenes évtized kevésbé forrongó, kevésbé változó. Már pedig úgy vélem, hogy a nagy összegezésekre nyugalmi korszakokban nyílik lehető­ ség. V é g e z e tü l m é g egy sai tá r s a d a lm i k ö z v e tle n k é rd é s . H is z -e ír á ­ hasznossá­ gában? — A hasznosságában igen. De nem abban, hogy közvetlenül hat. Jótanács várása az irodalomtól hamis igény. Egy példával meg lehetne világítani az iro­ dalom szerepét a társadalomban. Va­ lami olyasmit csinál az író, mint a vizs­ gálóbíró. Feltár egy helyzetet, ha elju­ tott az igazságig: jelentést ír. A továb­ biak már nem tartoznak a vizsgálóbíró hatáskörébe. Ítéletet más hoz, a kon­ zekvenciát más vonja le. Az írónak valami ilyesmi a feladata: amit lát arról igaz jelentést készítsen a társadalom számára, függetlenül attól, hogy negatív-e ez a kép. Persze az iro­ dalom és a művészet fikció. Olyan fikció, amely nem különbözik a valóság szerke­ zetétől. A valóságot nem kell bizonyítani, önmagát igazolja. A művészetnek viszont el kell önmagát hitetni. Az irodalom ese­ tében ez azon múlik, hogy az olvasó az átélés révén el tudja-e fogadni a más életeket. Egyáltalán átéli-e ezeket a más életeket. Ezért van az, hogy az irodalom soha­ sem hat közvetlenül. Az ember az élet­ helyzetekben eddigi tapasztalatai alap­ ján dönt Ezekbe a döntésekbe épül bele a „másodlagos” — a művészet által nyújtott — tapasztalat. Pál J ó z s e f �HAGYOMÁNY F a n c s o v its G y ö rg y A munkáséletmód kutatásának feladatairól Az utóbbi években erőteljesebb hangsúlyt kapott, valamiképp előtérbe került a magyar társadalom szerkezetét adó jel­ legzetes társadalmi osztályok és rétegek teljes életmódjának kutatása. A társadalomtudományok, mindenekelőtt a történettudomány, a szociológia, s újabban pedig a múzeológia különböző szakágai — a néprajz, az új- és legújabbkori mun­ kásmozgalmi múzeológia — foglalkoznak e témakörrel. Té­ vednénk azonban, ha azt hinnők, hogy itt és most valmi egé­ szen új kutatási szféra kibontakozásának vagyunk szemlélői. Korántsem ez a helyzet. A gyökerek messzebbre nyúlnak vissza, mint gondolnánk. A társadalomtudományok művelői már a múlt század nyolc­ vanas éveinek végén felkarolták a némiképp mellőzött és el­ hanyagolt induktív kutatói eljárást. A társadalomtudományok­ ban „felfedezték" — többnyire angolszász és német példák alapján — , majd a magyarországi viszonyokra alkalmazták a konkrét megfigyeléseken alapuló statisztikai módszert. Töb­ bek között így született meg a szociálstatisztika eljárása is. A szociálstatisztikai vizsgálatok kapittalizmuskori jellemzője az, hogy lehetőleg kis körre, egységre (térre) kívánja szorítani, tehát lokalizálni a vizsgálatokat, másrészt behatóan és részle­ tesen akarja kutatni a választott jelenséget, hogy így eljusson az egyedihez, a speciálishoz, s végül az összeség helyett az egyénre, az individuumra fordítja a figyelmet. Első szempillantásra nyilvánvaló, hogy ennek a módszernek néhány tulajdonsága, legyen bár mégoly induktív is, ma már nem korszerű, aligha alkalmazható. Pontosan az hiányzik be­ lőle, ami nélkül sem modern társadalomtudomány, sem ku­ tatás nincs. Nevezetesen az összefüggésekben való látás, az összefüggések keresése, a lokális, individuális, speciális je ­ lenségek szintézise. Ennek a zsenge szociálstatisztikai, induktív kutatásai eljárás­ nak hibáit részben korrigálta a századbeli, önálló, magyar szociológiai műhely: a Huszadik Század, majd a Társadalomtudományi Társaság, utóbb a Szocializmus című folyóirat mögé felsorakozott írók, szociológusok, történészek, politikusok mun­ kássága. Mindezek azért méltók említésre, mert vizsgálataik nagyjából kijelölik azokat a kutatási irányokat, vagy más meg­ fogalmazásban témákat, melyeket újra felfedeznünk nem kell, ámde újraértékelnünk, mi több, a ma követelményeihez iga­ zítanunk, valamint korszerűbb eljárásokkal fejlesztenünk an­ nál inkább szükséges. Korunk modern marxista társadalomtu­ dománya, történettudománya, az új- és legújabbkori múzeollógia jelentős előrehaladásáról adhat számot az ipari munkás társadalom kutatása terén. Hosszasan sorolhatnánk az újab­ ban megjelent monográfiák, dokumentumgyűjtemények ta ­ nulmánykötetek, az üzem- és helytörténet komoly eredményeit. (Ebben egyébként Nógrád megye is előkelő helyen áll.) Ugyan­ akkor éppen a kapitalista korszak ipari munkás társadalmá­ nak vizsgálata még nem mindenben elégíthet ki bennünket. Márpedig a munkásosztály létének és történelmi orientáltságának elemzése, a polgári társadalom szerkezet helye, a városi urbanizált civilizációban illeszkedik számos ak­ tuális politikai problémát vet fel. Az alábbiakban erről írunk kissé részletesebben: Kísérletet teszünk néhány - általunk fontosnak tartott to­ vábbi kutatást igénylő, megoldásra váró probléma felvázolá­ sára. Ha az ipari munkásosztályt el akarjuk határolni a kapita­ lizmuskori magyar társadalom többi osztályától, pontosan kö­ rül kell írnunk mindazt a közös jegyet, amely az ipari munkásosztályt jellemzi, egyesíti, valamint azt, ami a többi társadalmi — osztálytól megkülönbözteti. „A magyar munkásságnak ugyan­ úgy, mint a magyar parasztságnak, nyomás alatt külön vilá­ got kellett magának kialakítani amelyben élhessen.” — írja Kemény István „A magyar munkásosztály rétegeződése" c. cikkében. (Szociológia, 1972. 1. 36. old.) Több, e kérdésekkel foglalkozó műből, általános, üzem- és helytörténeti munkából egyaránt hiányzik a konkrét és pontos körülírás, a munkások társadalmi eredetére, a munkástársadalom függőleges (verti­ kális) és egymás melletti (horizontális) tagoltságára ható té­ nyezők elemzése. A vizsgálatot többnyire statisztikai adatsor helyettesíti. Nem is a statisztika alkalmazása a hiba, — ellen­ kezőleg, az szükséges és nélkülözhetetlen — , hanem az, hogy nincs mögötte részletes, konkrét, induktív társadalmi, szocioló­ giai töltetű bizonyítás. A munkásosztály külön világa további kis világokra oszlott. Ezeket helyenként éles különbségek választották el egymástól. Másutt azok nem voltak annyira kiélezettek. Idegen származá­ súak, faluról jöttek, volt kisiparosok, majd a mesterek, szak­ munkások, napszámosok (segédmunkások) csoportjai különül­ tek így el egymástól. Más és más volt helyzetük a munkástársa­ dalmon belül és megint más a függőségi rendszerben elfoglalt helyük, egész életmódjuk szerint. Intenzívebb és körültekintőbb kutatásra van szükség e munkásrétegek körében. Többek kö­ zött alapos induktív vizsgálatokat kell végeznünk ott, ahol a munkás, valamint termelőeszköze (szerszáma) bonyolult kap­ csolatát, munkájának társas, kollektív jellegét, öntudatát, á l­ lásfoglalását, életmódját akarjuk feldolgozni. Az említett zárt munkásvilágot a szervezett munkásság a munkásmozgalom törte meg. A szervezett munkás urbanizáltabb volt szervezetlen társánál. Kutatandó témánk újabbal bővül: az ipari munkás és a város kapcsolatának problema­ tikájával. A vidéki, várostól távol eső, elszigetelt munkásko­ lóniák, (ahogyan régen nevezték „munkásgyarmatok") eddigi alig felkarolt kérdései szintén kutatási feladatot jelentettek. A nagyobb településből adódó lehetőség, az üzemek tömörü­ lése a munkás társadalmat a szervezettség irányában fejleszti, emeli a munkás civilizációs és kulturális színvonalát, módo­ sítja látószögét, bővíti tapasztalatait. Ugyanakkor a munkás­ ság „értékrendszerének voltak a polgári értékrenddel meg­ egyező s azzal poláris ellentétben álló elvei" — írja Kemény. Valamilyen társadalmi osztály az egész társadalmi rend anyagi kultúrája által is determinált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jóllehet a munkás igényelte a felette lévő polgári életforma min­ den vívmányát, ne próbálkozott volna sajátos, rá jellemző, az előbbitől eltérő életforma kialakítására, miközben ösztönösen és tudatosan elutasította a kapitalista társadalmat, sőt lerom­ bolni kívánta azt. Ha igaz az a tétel, mely szerint a nagyváros a munkásságot a szervezettség, a nagyobb kultúrálódás irá­ nyába viszi, akkor az is igaz, hogy a kisváros, mezőváros vagy éppenséggel a falu lassítja, fékezi e folyamatot. Elszigetelt helyzetben lévő kishelységek mellé települő iparimunkás tár­ sadalom a század végi Magyarországon egyáltalán nem volt ritka. Következésképp a kultúrálódás hiánya, vagy annak ki­ sebb intenzitása lassította, fékezte a szervezett munkásmoz­ galom kialakulását, fokozta az ott élő munkástársadalom el­ bizonytalanodását, növelte kiszolgáltatottságát és elősegítette a tőkések által olyannyira kívánt politikai beilleszkedésüket. Többek között ezzel is magyarázható egyes vidékek munkásmozgalmának késése, vagy hiánya a fővárossal, kiemelt ipari centrumokkal, városokkal szemben. Ebből fakad az a tünet, hogy hosszú, csendes, belenyugodó időszakokat hirtelen és igen heves, a forradalmi lázadást már-már elérő mozgal­ mak követnek. Azt az ellentmondást, amely az egyes iparimunkás rétegek, végeredményben helyes politikai és eszmei céljai, és a kispol­ gári életforma utáni vágya között mutatkozik — alapkutatá­ sok hiányában — , ma még alig tudjuk megrajzolni. Az ellent- 25 �mondás feloldásának lehetősége talán ott és abban van, hogy az egész társadalmi rend által determinált munkástársadalom ennek a kispolgári civilizációk és kultúrának csupán külső­ ségeit, bizonyos életmódbeli jelenségeit szeretné magáévá tenni és nem annak eszmei és politikai alapjait. Más ipari­ munkás rétegek a paraszti társadalomhoz kötődnek, házasság, kétlaki élet útján. Ezek életmódjában a paraszti hagyomá­ nyok módosult formájú továbbélését tapasztalhatjuk. Ügy véljük, hogy éppen ennél a pontnál van igen nagy szereep a múzeológiának. Pontosabban abban, hogy az ipari munkás társadalom tárgyi, anyagi kultúrájának szerkezetét felkutassa és amennyire ez lehetséges, rendszerbe foglalja: abból a feltételezésből kiindulva, hogy egy-egy munkáscsalád, vagy mun­ kásközösség tárgyi felszerelése feltárható. Ha ezt a bonyolult feladatot a munkásmozgalmi múzeológia legjobb tudása szerint elvégzi — mint e témakör hivatott mű­ helye — nagymértékben járul hozzá a történettudomány ered­ ményeihez, a munkásosztályról szóló ismereteink bővülésé­ hez. A félreértés elkerülése végett újból megemlítenénk, hogy az új-és legújabbkori, munkásmozgalmi múzeológia a mun­ kástársadalom tárgyi világában hivatott primér kutatásokat végezni; a kérdés más oldalai már nemcsak rá, hanem a többi társadalomtudományra tartoznak. Az utóbbi tény is figyelmez­ tet arra, hogy nagy szükség van az interdiszciplináris vizsgála­ tok elterjesztésére, kibontakoztatására, a társadalomtudomá­ nyok intézményeinek és művelőinek országos és helyi szintű összefogására. Előbb az embernek, közelebbről az ipari munkásnak saját tárgyi környezetében tükröződő rendszeralkotó képességét em­ lítettük. Azonban az ipari munkás rétegek tárgyi környezetének világa — annak vizsgálata - bonyolult probléma, nehezen kö­ zelíthető meg, nem úgy, mint a parasztságé. A paraszti tár­ sadalom életrendjét ugyanis, kivált a múltban, zárt és alig át­ hágható szigorú keretek határolják. A munkásságra ezzel szemben a mobilitás jellemző. A paraszti társadalom így vagy úgy tulajdonosi társada­ lom, amely többnyire maga alkotta (később már vásárolta) tárgyi felszerelését. Ezzel szemben az ipari munkás réteg (ta­ lán a kétlakiak kivételével) egyáltalán semmiféle tulajdonnal nem rendelkezett, tárgyi felszerelését nem alkotta, hanem vá­ M olnár Pál A munkáséletmód változásának néhány kérdése A m u n k á s é le tm ó d - k u ta tá s f ő b b p r o b lé m á it b e m u ta tó írá s is a lk a lo m a rr a , h o g y rö v id e s e n b e s z á m o lju n k a rró l, h o g y is á ll e z a m u n k a n á lu n k , s ik e rü lt- e m á r v a la m i e re d m é n y t e lé rn ü n k és e g y ú tta l a rra is le h e tő s é g ü n k v a n , h o g y a z e lé r t e re d m é n y e k rő l, a z ily e n irá n y ú k u ta tá s o k ré v é n sze r­ z e tt is m e re te k rő l is v á z la to s tá jé k o z ta tó t a d ju n k . A m e g y e tö rté n é s z e i, k u ta tó i a z e lm ú lt é v tiz e d b e n tö b b m a rx is ta f e l­ fo g á s ú ta n u lm á n y t, m o n o g r á fiá t k é s z íte tte k N ó g rá d e lm ú lt, é v s z á z a d o s tá rs a d a lm i, p o litik a i, g a z d a s á g i és k u ltu rá lis v á lto z á s a ir ó l. E ze kb e n a m u n k á k b a n , s a z e ls ő é v e k b e n n a p v ilá g o t lá t o tt d o k u m e n tu m - k ö te te k b e n k ie m e lt h e ly e t k a p o tt a z ip a ri p ro le tá r iá tu s k ia la k u lá s á n a k , n e m z e tis é g i m e g o s z lá s á n a k , s z á m sze rű n ö v e k e d é s é n e k , o s z tá lly á s z e rv e z ő d é s é n e k b e ­ m u ta tá s a . F e lm é ré s e k , h e ly s z ín i v iz s g á ló d á s o k h íjá n a z o n b a n h á tté r b e s z o ru lta k - m é g a le g jo b b a n s ik e rü lt m u n k á k b a n is - a m u n k á s é le tm ó d k o m p le x je lle g ű , d e a z e g y e s ré te g e k s p e c iá lis h e ly z e té t is b e m u ta tó le írá s o k , é rté k e lé s e k . A m u n k á s s á g é le tm ó d já t, a n n a k v á lto z á s á t d o k u m e n tá ló k u ta tá s o k h iá ­ n y a in a k o k a it tö b b té n y e z ő re is vissza le h e t v e z e tn i. Ezek s o rá b ó l c s u p á n n é h á n y a t e m líte n é k . A z e g y ik a la p v e tő p ro b lé m a a m u n k á s é le tm ó d -k u ta tá s e lm é le ti — m ó d s z e rta n i k é rd é s e in e k k im u n k á la tla n s á g a — , a z e té re n sze r­ z e tt g y a k o r la ti ta p a s z ta la to k h a s z n o s ítá s á n a k h iá n y a . (A n é h á n y é ve m e g ­ in d u lt ily e n irá n y ú te v é k e n y s é g c s a k m o s t k e z d i é re z te tn i k e d v e z ő h a tá ­ s á t.) S z ü k s é g e s n e k ta rto m , h o g y m e g fe le lő k é p z e tts é g g e l és h e ly i is m e ­ re tte l re n d e lk e z ő s z a k e m b e re k á llja n a k re n d e lk e z é s re . N a g y o n fo n to s a tá r s a d a lm i b á z is k ia la k ítá s a is. A z in d u k tív je lle g ű fe ltá r ó m u n k á t - a fe n ti té n y e z ő k ö n tú l - n a g y b a n b e fo ly á s o lta a n n a k a jo g o s tá rs a d a lm i ig é n y n e k a k ie lé g íté s e , h o g y a n e m z e tk ö z i és a m a g y a r m u n k á s m o z g a lo m k ie m e lk e d ő s z a k a s z a it k i á l l í t á ­ sok, k ia d v á n y o k ú tjá n , a n a g y tö rté n e lm i é v fo rd u ló k k e re té b e n k e lle tt b e ­ m u ta tn i. M in d a m a g y a r tö rté n e le m tu d o m á n y ö s s z e g e z é s e i, — b e n n e az e lm ú lt é v e k b e n n a p v ilá g o t lá to tt, a m u z e o ló g u s o k á lt a l k é s z íte tt e lm é le ti és m ó d s z e rta n i ta n u lm á n y o k - , m in d a fo r r a d a lm i id ő s z a k m e g e m lé k e z é s e i­ 26 sárolta, bérelte. Tipikusnak tekinthető példa a ház, a lakás. Míg a parasztház (a legszegényebbeknél is) saját tulajdon, legtöbbször magaépítette lakhely, a munkás háza nem az övé, hanem bérelt lakrész csupán, vagy telepi, a gyár által rendel­ kezésre bocsátott u. n. szolgálati lakás. A parasztház (lakás) egyúttal munkahely is, a paraszt gazdasági tevékenységének színhelye. Az ipari munkás lakása, netán háza, sohasem azo­ nos a munkahelyével, attól teljesen elkülönül. A paraszt éle­ tének tárgyi világa (viseletétől a munkaeszközig) együtt, egyhelyen található, vizsgálható, a munkásé viszont nem. A munkáscsoporton belül sajátos kategória a telepített (ko­ lonizált) munkásság. A munkáskolónián lakó mindent a gyártól kap ; nemcsak a lakást, hanem a berendezést is, egyik sem az övé, hanem a gyárosé. Kiszolgáltatottsága hehát már nem is lehetne tökéletesebb. Életét környező tárgyi felszerelése (személyi holmiját leszámítva) nem a munkás igé­ nyét, elképzeléseit, ízlését, vágyát fejezi ki, hanem a tőkés ér­ dekeit, s azt a törekvését, hogy biztosítsa a maga számára az állandó munkásbázist. A kolónián előre megszabott szigorú, felülről diktált kötöttségek uralkodtak. Indokolt a kérdés, le­ het-e ilyen körülmények közepette az ipari munkás valamilyen tárgyi és rendszeralkotó képességéről beszélni? Azt hiszem, igen. Először is számos helyen — ha nem is érintetlen álla­ potban — mindmáig kutatható a telepített (kolonizált) ipari munkásság tárgyi környezete. Másodsorban: ebből a rákényszerített világból kitört (vagy kitörni készülő) szervezett mun­ kásság „otthonában" és magaalkotta intéményeiben karak­ terisztikus tárgyi szférát tudott teremteni. Marad azonban még egy nehézség, mellyel a kutatóknak szembe kell nézni: a jelenből visszafelé haladva, alapvetően megváltozott körülmények közepette kell a muzeológusoknak és a történészeknek e letűnt világ tárgyi, konkrét valóságát kutatnia, tudományosan rekonstruálnia, úgy és akkor, ami­ kor e valóság már csak szétszórt, vagy módosult állapotban, esetleg egyáltalán nem található. Tudatában vagyunk annak, hogy közel sem sikerült a ka­ pitalizmuskori iparimunkás társadalom vizsgálatának minden részletére, feladatára kitérnünk, inkább arra törekedtünk, hogy néhány, eddig talán kellőképp nem értékelt kérdésre irányít­ suk az olvasó figyelmét. b ő l le s z ű rt ta p a s z ta la to k re á lis a la p o k a t és g a z d a g ú tm u ta tá s o k a t n y ú j­ t o tta k a m u n k á h o z és a le h e tő s é g is m e g te r e m tő d ö tt ( tá r g y i és sze m é lyi fe lté te le k , k u ta tá s ra fo r d ít a n d ó id ő ) , h o g y a m u n k á s o s z tá ly fo r r a d a lm i h a r ­ c a tá rg y i d o k u m e n tá c ió s e m lé k e in e k g y ű jté s é n tú l a m u n k á s -h é tk ö z n a p k é rd é s e iv e l is in te n z ív e n fo g la lk o z z u n k . A m u n k á s é le t v á lto z á s a iv a l v a ló fo g la lk o z á s fo n to s n e v e lé s i fe la d a t. Ú j m u n k á s g e n e rá c ió k n ő n e k fe l. A n e m z e t v e z e tő o s z tá ly á n a k , a m u n k á s o s z ­ tá ly n a k tr a d íc ió - te r e m tő , s e z á lt a l n e m z e d é k e k e t n e v e lő , fo r m á ló s z e re p e m e g k ö v e te li s z ü le té s é n e k , fe jlő d é s é n e k a z e d d ig in é l te lje s e b b b e m u ta tá ­ sá t. U g y a n a k k o r a p ro b lé m a b e h a tó b b v iz s g á la ta m é g m a is é lő és h a tó p o z itív , d e u g y a n a k k o r n e g a tív je le n s é g e k fe lis m e ré s é t is s e g íti. A k u ta tó , fe ltá r ó te v é k e n y s é g in te n z ív ir á n y b a v a ló fe jle s z té s é t a k ö z é p tá v ú t u d o ­ m á n y o s te rv e k b e n f o g la lt fe la d a to k o n tú l a m e g y e m u n k á s s á g á n a k tö b b v o n a tk o z á s á b a n a z o rs z á g tó l e lté rő k ia la k u lá s a és fe jlő d é s e is in d o k o lja . A m e g y e m u n k á s o s z tá ly á n a k s p e c iá lis h e ly z e te , a b b a n is m e g n y ilv á n u l, h o g y a s z a b a d v e rs e n y e s k a p ita liz m u s id ő s z a k á b a n d ö n tő e n n e m z e tis é g i, b e v á n d o r o lt m u n k á s o k b ó l á l l t a m e g y e p ro le tá r iá tu s a . A m o n a rc h ia k ü lö n b ö z ő m e g y é ib ő l és a k ü lfö ld i o rs z á g o k b ó l S a lg ó ta r ­ já n b a és k ö rn y é k é re te le p íte t t m u n k á s o k m a g u k k a l h o z tá k s z ü lő fö ld jü k s z o k á s a it, v is e le té t ,é le tv ite lé t. A m ú lt szá za d m á s o d ik fe lé b e n kö z e l h á ­ rom é v tiz e d e n k e re s z tü l rö v id e b b -h o s s z a b b id e ig i t t ta rtó z k o d ó n e m z e ti­ sé g i m u n k á s o k a s z á m u k ra b iz to s íto tt k o ló n iá k b a n e ls z ig e te lte n é lte k , c s a k ig e n r itk á n ta lá lk o z ta k tö m e g e s e n a h e ly b e lie k k e l. A v é g le g e s e n i t t m a ­ r a d t m u n k á s o k a k ö z s é g i la k o s s á g b a b e h á z a s o d v a , a m e g y e a la k u ló m u n ­ k á s o s z tá ly á n a k szerves részévé v á lta k .A le te le p ü lt és a z itte n ie k k ö ré b ő l c s a lá d o t a la p ít ó n e m z e tis é g i m u n k á s o k , to v á b b á a p a ra s z ti s o rb ó l le s ü s ü lly e d te k b ő l, c s e lé d e k b ő l, a g r á r p r o le tá r o k b ó l a la k u lt ki v é g le g e s e n a m e ­ g y e m u n k á s s á g a . E zeknek n a g y része a g y á ra k és b á n y á k m e lle tt, a k o r je lle g z e te s te le p ü lé s é n a k o ló n iá k b a n h e ly e z k e d e tt e l. A k o lo n iz á lt b á n y a - és ip a rm u n k á s o k é le tm ó d já b a n m e g h a tá ro z ó sze re ­ p e t t ö lt ö t t b e a tő k é s e k á lt a l k ia la k ít o t t z á rt k a s z tre n d s z e r.. A k a p ita liz m u s k ia la k u lá s á n a k és k ite rje d é s é n e k id ő s z a k á b a n a z ip a rv id é k k ö z p o n tjá b a n n é g y, a z ip a r i ü ze m e k, ille tv e a b á n y a ig a z g a tó s á g m e lle tt a la k u lt k o ló n ia S a lg ó ta r já n b a n - a b á n y a i, a z a c é lg y á r i, a z ü v e g g y á ri és a tű z h e ly g y á ri. Ezek k ö z ü l a z e g y ik le g n é p e s e b b a b á n y a i v o lt. A J ó z s e f-tá ró m e lle tt é p í­ te t t b a ra k k o k b a n á lt a lá b a n a f ö ld a la t t i b á n y a m u n k á s o k la k ta k . A v o n ta ­ tá s n á l és a s z á llítá s n á l fo g la lk o z ta to tta k a m é g m a is m e g lé v ő „k o c s is s o r " - b a n la k ta k . A b á n y a ig a z g a tá s tó l d é lre k ia la k ít o t t k é ts z in te s b lo k k o k - �b a n a b á n y a ip a ro s o k , a tö rz s m u n k á s n a k s z á m íto tt v á já ro k , a ltis z te k , e lő m u n k á s o k , a k ü lö n b ö z ő é p ü le te k b e n p e d ig a b á n y a i tis z tv is e lő k k a p ta k h e ly e t. A b á n y a i k o lo n iá v a l s o k h a s o n ló s á g o t m u ta to tt a z ü v e g g y á ri. A H ir s c h -g y á ri m u n k á s n e g y e d e m e le te s é p ü le te i so k v o n a tk o z á s b a n a fő v á ro s i b é rk a s z á rn y á k h o z h a s o n líto tta k . A R im a m u rá n y i S a lg ó ta r já n i V a s m ű Rt. la ­ k ó te le p e v o lt a le g k o rs z e rű b b e n k ié p íte tt és le g z á rta b b . A g y á r k ö z v e tle n k ö z e lé b e n a J ó n á s c h te le p e n , to v á b b á „ A m e r ik a - b a n " k a p ta k h e ly e t a s e g é d - és b e t a n t ío t t m u n k á s o k . A g y á rh o z v e z e tő ú to n , k ö z v e tle n ü l a g y á r b e já r a tá n á l, k ü lö n la k o s z tá ly o k b a n é lte k a z ig a z g a tó k , m ű v e z e tő k , v e z e tő tis z tv is e lő k . A j ó l fiz e te tt s z a k m u n k á s o k és a k ie m e lt k a te g ó r iá b a ta rto z ó b e ta n íto tt d o lg o z ó k a z Ó z d o n is m e g ta lá lh a tó R im a típ u s é p ü le te k b e n la k ­ ta k . A h u s z a s é v e k b e n a v á ro s fe lő li ré s z b e n b é rk a s z á r n y á k a t é p íte tte k , a m e ly e t a z a k k o ri s z ó h a s z n á la t s z e rin t „ k u lt ú r p a lo tá " - n a k n e ve z te k . A n é g y k o ló n ia , k iv é v e a b á n y a it és a z ü v e g g y á r it e g y m á s tó l e l v o lt z á rv a . A z e g y e s k o ló n iá k b a n fe ln e v e lk e d e tt g y e rm e k e k s z in te k iv é te l n é lk ü l a p ju k fo g la lk o z á s á t k ö v e tté k , h á z a s s á g o t is a b b a n a k ö z ö s s é g b e n k ö tö t­ te k . A k u ltu r á lis le h e tő s é g e k e t is (a k ö zö ssé g ille tv e a v á ro s e g y é b k e rü ­ le té h e z v is z o n y ítv a ) m a g a s a b b s z ín v o n a lo n , d e fe lté tle n ü l a b á n y a - és g y á r tu la jd o n o s é rd e k e in e k m e g fe le lő e n b iz to s íto ttá k . A z a c é lg y á r i és b á ­ n y a k o ló n iá k n a k k ü lö n is k o lá ja , tis z ti, a ltis z ti k ö re , o lv a s ó k ö re v o lt. H a k e z d e tle g e s fo k o n is, d e it t te r e m tő d ö tt m e g a m u n k á s s z ín já ts z á s , it t m ű k ö d ­ te k a f u v ó s z e n e k a ro k , d a lk ö rö k , a m e ly e k a m u n k á s m o z g a lo m s z á m á ra is le g á lis m ű k ö d é s i le h e tő s é g e t b iz to s íto tta k . A s a lg ó ta r já n i ip a rm e d e n c e , b e n e a s z é n re te le p ü lt g y á r ip a r b a n f o g la l­ k o z ta to tt m u n k á s s á g s a já to s v o n á s a a b e já r ó m u n k á s s á g n a k a k o lo n iz á lt m u n k á s s á g o t m e g h a la d ó lé ts z á m a . É le tm ó d ju k , tu d a t i á lla p o tu k tö b b v o n a tk o z á s b a n e lté rő a k o lo n iz á lt m u n k á s s á g é tó l. É le ts z ín v o n a lu k a z o tth o n m ű v e lt fö ld b ő l s z á rm a z ó jö v e d e le m m ia tt tö b b s z ö r m á r a k ö z é p p a ra s z té n á l is m a g a s a b b v o lt, d e m e g h a la d ta a k ö z e p e s k e re s e tű v á ro s i s z a k m u n k á s é le tn ív ó já t is. A k e ttő s jö v e d e le m ­ fo rrá s k ö v e tk e z té b e n n á lu k h ó d íto tta k e lő s z ö r te r e t fa lu n a g y á ri k é s z ítm é n y ű b ú to ro k , a fé r fi és n ő i k o n fe k c ió s ru h á k , h á z ta r tá s i fe ls z e re lé s e k . P o litik a i fe jlő d é s ü k la s s ú b b v o lt, s ő t a k is p o lg á r i in g a d o z á s h o rd o z ó iv á is v á lta k a m u n k á s s á g k ö ré b e n . A k é t v ilá g h á b o r ú k ö z ö tt, a m ik o r is c s ö k ­ k e n t fö ld te r ü le tü k és a s z a n á lá s o k n á l ő k k e rü lte k a z e ls ő h e ly re , sze rve z­ k e d é s i k é s z s é g ü k e rő s ö d ö tt. A g a z d a s á g i v ilá g v á ls á g , s ő t a h á b o r ú r a v a ló fe lk é s z ü lé s id ő s z a k á b a n k ife je z e tte n k é tla k i k ö z s é g e k b e n : E tesen, B o c s á rla p u jtő n , K a r a n c s a ljá n , K a z á ro n , V iz s lá s o n , S o m o s k ő ú jfa lu b a n e rő te lje s e b b b a lr a to ló d á s v o lt t a p a s z ta lh a tó k ö rü k b e n . L a k á s k u ltú r á ju k — fő le g ra s z ti la k o s s á g g a l kában z e te azonban nem fo k o z a to s v á lto z á s szoba — ko n yh ás — g y á ri k ih ú z ó s fő le g u tá n a je le n ik rá d ió , a üzem m eg a a lk a lm a z o tta i a s z á z a d fo rd u ló házak b e re n d e z é s b e n b e ls ő s z e rk e ­ m u ta tk o z ta k . A és a a ille tv e k ö z ö tt, g y á ri f a lu n é rte lm is é g i S z in te is nagyban a fe ls z a b a d u lá s ig le g jo b b a n p lé b á n o s , is k e lle tt a já n d é k o z n ia a v á z la to s a n te rm é s z e te s e n e g y á lta lá n m u n k á s -é le tm ó d k o m p le x is m e rt fo r r á s a n y a g o t bánya- és n y e iv e l k a p c s o la to s , ig e n nagy le v e le k nem is és át vagy fiz e tő egy u ta lá s s z e rű az hogy g y á ri n é z n i. g y á r ig a z g a tó s á g o k n a k gondot (s e g é ly e k , vagy k e ll ily e n a k é ré s , té m a K ü lö n ö s e n m unkásság a m unkában v a ló a ú tjá n v o lt h íz o tt lib á t ö ssze g ezé se k k im e ríté s é t. ú ja b b , e d d ig é rd e k e s n e k ta r ta lm a z ó k ü lö n b ö z ő és b e k e rü lje n e k . te lje s é le t- m ű­ k e rü lé s á l ­ „ b e n fe n te s " fe ltá r á s á h o z a d a to k a t f o r d íta n u n k e lő le g a ő A Nógrád megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztálya a szocialista jellegű irodalmi, művészeti alkotómunka ösztön­ zése, a megye szellemi életének céltudatos gazdagítása ér­ dekében Madách Imre alkotói díj elnyerésére pályázatot hirdet. Írók, képzőművészek, újságírók, pedagógusok, nép­ művelők, politikai munkások kaphatnak lehetőséget színvo­ nalasabb alkotómunkára, eddig elszórtan publikáló, szer­ zők, alkotók, kutatók tervezhetik elmélyültebb munkát igénylő művek létrehozását. Az alkotói díjat azok kaphatják meg a pályázók közül, akiknek a pályázatban benyújtott tervei a dolgozó nép éle­ tét bemutató alkotások létrehozására, a munkások, fiatalok megváltozott életének tükrözésére koncentrálódnak, illetve szorosan kapcsolódnak Nógrád megye aktuális művelődési feladatainak megoldásához, megyénk szocialista hagyomá­ nyaihoz. A pályázatban számot kell adni az anyaggyűjtés, az a l­ kotás tervezetének előrehaladottságáról, dokumentálni kell, hogy 2 hónapos intenzív alkotótevékenységgel a mű elké­ szül, vagy minőségileg új állapotba, a megvalósuláshoz kö­ zelebb kerül. Az alkotói díj személyenként 7 000,— forint, odaítéléséről a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága dönt, s a díj átadá­ sára (minden év) január 20-án, Madách Imre születésének évfordulóján kerül sor. A Végrehajtó Bizottság az alkotói díjat elnyert pályázók rendelkezésére bocsátja a csesztvei Madách Múzeum vendégszobáját is, ahol zavartalan mun­ kakörülményeket teremthetnek munkájukhoz . . . A pályázatokat a Nógrád megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztályára, 1973. október 20-ig lehet benyújtani . . . m e ly ik a c é lg y á r i ü z e m . A z id e m e g á lla p ítá s o k , je le n th e tik d if f e r e n c iá lt k e ll e re ­ is a z fo g la lk o z á s ú a k b e fo ly á s o lta , a k ö z v e títő n e k , h o g y a z ü z e m b e fe ls o ro lt, ru h á s konyhában íz e s ítő ta r tó k 1 9 3 5 -1 9 4 0 és A k e ré k p á r. É le tk ö rü lm é n y e ik e t o tth o n to v á b b r a v o lta k . fő je g y z ő , é le lm e z é s i, t a lá lu n k . le h e ts é g e s . G y a k ra n e lő fo r d u lt, h o g y e g y c s a lá d n a k k é t-h á ro m Ezek pa­ id ő s z a ­ k é s z íte tt á g y a k a t, székeket fö ld b ir to k o s o k g r a m o fo n m e lle tt és k ö z ö tt fő le g z a g y v a p á lfa lv i ü v e g g y á r v o lt a t a lá b a n a k is ip a ro s á lt a l a s z ta lo k a t k é t v ilá g h á b o r ú fö ld te r ü le tü k A k a m rá s h á z a k b a n n e m v o lt u. n. tis z ta s z o b a . A h á ló ­ az e d é nye k, evőeszközök, la k á s u k b a n a X IX . szá z a d v é g é n a m u ta to tt. k ö v e tk e z e tt b e . A k é s z ítm é n y ű , v a g y s z e k ré n y e k e t, d e tű e k . A v e lt h á z a k b e ls e je — azonosságot v á lto z o tt, a v á ro s ia s o d á s je le i szobában és a te lje s T U RI E N D R E : LÓ V E R S E N Y és A nem i g é rk e z ik a m u n k a k ö r ü lm é ­ le v e le z é s e . k o ro k b a n E m e lle tt ír o t t e lh e ly e z k e d é s , m unkás­ e lb o c s á tá s e lle n i fe lle b b e z é s s tb .) ta n u lm á n y o z á s á r a , m e rt e z e k sok té n y a n y a g o t n y ú j­ t a n a k a z é le tv is z o n y o k ra , d e á lt a lá b a n A m u n k á s é le tm ó d - k u ta tá s a lk a lm á b ó l ságok tö r té n ő le írá s a in a k , ig a z g a tá s ia k te h e tjü k az to v á b b i k ila k o lta tá s i és egyéb ir a to k , le v é ltá r i ta n u lm á n y o z á s a . A e g y -e g y p á ly á z a to k , az s z é lg e té s e k a d a ta it , te le p ü lé s id ő s e b b a a z é le tm ó d r a v o n a tk o z ó a n tö k é le te s íté s é t á rv e ré s i h ird e té s e k , anyagoknak, fe n ti té m a k o m p le x s z o lg á lja e ze n v á lla ló s z trá jk o k k o ra b e li b e lü l k u ta tá s á n a k fo n to s b e m u ta tá s á t is. a is a eszközévé h e ly tö rté n e ti m u n k á s o k k a l, a s s z o n y o k k a l f o ly t a t o t t h e ly s z ín i m ég m in d ig is m e g ta lá lh a tó ú j­ kö z- k o ló n iá k be­ ta n u lm á ­ n y o z á s á t. Jó s z o lg á la to t te h e tn e k a s z o c io g rá fik u s fe ld o lg o z á s o k és a k ü ­ lö n b ö z ő ré te g e k M in d e z e k é le t m ó d já t n y ilv á n v a ló a n v iz s g á ló to v á b b é le tm ó d v á lto z á s a in a k te lje s e b b e m lé k e k s z is z te m a tik u s g y ű jté s é re , m in t e ls ő d le g e s E m unka e le jé n fo rr á s b a n ta r tu n k , d e m ányos m u n ká b a n . r e jlő s z o c io ló g ia i b ő v ítik fe lm é ré s e k is m e re te in k e t, m e g é rté s é h e z a fe ld o lg o z á s á ra k ö v e tk e z te té s e k m á ris é re z z ü k e n n e k is. de a m unkás­ m ég fe lle lh e tő és tá rg y i a le v o n á s á ra p o z itív van tá rg y i anyagban szükség. h a tá s á t a t u d o ­ B E N C ZE L IL L A : A K É K S Z A K Á L L Ú B Ó L E G Y 27 �KÖRKÉP SZÉP SZÓ A z almanach újjászületése Szépirodalmi és kritikai folyóiratot in­ dított a Cserépfalvi-kiadó 1936-ban, Hatvany Bertalan mecénás támogatá­ sával, amelynek a Szép Szó címet ad­ ták, szerkesztője pedig József Attlia és Ignotus Pál volt. József Attila publicisz­ tikai és költői törekvése a folyóirat ha­ sábjain is a marxista világnézet és a szi­ lárd alapon álló művészet terjesztésére irányult. A lap köré olyan költők és írók csoportosultak, akik elítélték a fasizmus, sovinizmus, fajelmélet megnyilvánulásait, bár baloldali magatartásuk nem volt ki­ kristályosodott, egyértelmű, hiszen a né­ piesek balszárnyát is távoltartották ma­ guktól, mozgalmuk pozitívumait is elvet­ ve. Mindamellett József Attila irányítása alatt a folyóirat nagy szolgálatot telje­ sített a haladás és humanizmus szolgá­ latában. A Szép Szó napjainkban a Népszava, hazánk második legnagyobb példányszámú napilapjának szombati mellékle­ te, amely nemcsak a folyóirat címét örö­ költe, hanem József Attila szándékait is: a folyóirat köré tömöríteni a kor jelen­ tős irodalmárait, érvényesíteni a leg­ messzebbmenő marxista-leninista esz­ mei egységet, szoros kapcsolatba lépni a néppel, hiszen küldetésének mind a folyóirat, mind a Népszava kulturális melléklete csakis így tudhat eleget tenni. Különösen vonatkozik ez a napilapra, amely jellegénél fogva is (a szervezett dolgozók, a munkások újságja) ilyen ki­ fejezett tevékenységre predesztinált. A Táncsics Könyvkiadó immár harmadik esztendeje válogatást, antológiát állít össze és ad ki az előző év terméséből, amely az esztendő legjobb novelláit, verseit, esszéit, írójegyzeteit és tanulmá­ nyait tartalmazza. Az idei könyvhétre jelent meg a har­ madik Szép Szó antológia, Szalontay Mihály válogatásában és szerkesztésésében, 422 oldalon, tizenegyezer pél­ dányban, tizenhét illusztrációval. A Szép Szó antológia egy dologban tehát, mégpedig a széleskörű műfaji vál­ tozatosságban és a szerzők nagy számá­ ban, elüt a könyvheti antológiáktól, nem csupán versekből, vagy színművekből, vagy novellákból álló válogatásokat fog­ lal össze. Van ebben novella, vers, jegyzet és tanulmány, mint a régi kalen­ dáriumokban, sőt még azokhoz hasonló­ an számos ismeretterjesztő írással is bő­ víti az olvasók tájékozottságát. Minthogy azonban a naptári, csillagászati és sta­ tisztikai rész hiányzik belőle, a kiadványt 28 je llegé nél fogva kalendárium helyett sokkal inká bb a lm a n a ch nak neveznem, amely nemcsak tá g a bb horizontú, hanem népszerűbb kiad vá ny is. O lyan könyv ez, am elyet nemcsak a beavatottak, hanem a kezdő olvasó k is érdeklődéssel fo rg a t­ hatnak, az írások t ö b b sége népszerűbb hangvételű, ta lán csak egyedül Király Istvánnak a debreceni irod a lmi napokon elhang zott vita in d ító beszéd é ből vett részlet számolt érthetően kvalifikált, műértő közönséggel. A m últ szazad végén és századunk elején nagy népszerűség­ nek örvendtek az alm anachok, kü lö n ö ­ sen a S inger és W o lfn e r kiadásában m egjelent Mikszáth A lm anach, amely a r­ ról kapta nevét, hogy előszavát évről évre sok eredetiséggel és hum orral a Nagy Palóc írta. Csak örvendezni lehet az alm anach újjáéledésének, az úgy rendszerezett kötetnek, hogy abban kü­ lönböző igényű olvasók ta lá lh a tjá k meg, ami őket érdekli, s olvasása nem fe lté ­ telez m eghatározott sorrendet, szemelgetni lehet belőle. A szerkesztő, aki Illés Endre hetvene­ dik születsénapja alkalmából írt tanul­ mányával szerepel is a kötetben, az almanach (hadd nevezzem így!) sajátos rendszerezéséről is gondoskodott. Hu­ szonhét idősebb és fiatalabb író szere­ pel elbeszéléssel, az első, Emlékek című részében; az örökség címet viselő, má­ sodik részben harmincegy költő mutat­ kozik be verseivel; Sugárhatás címet vi­ selnek az írójegyzetek, a negyedik rész pedig Kritika és tudomány címen a ta­ nulmányokat tartalmazza. Általános értékelésnél figyelembe kell venni azt az átlagos színvonalat, amely mindnégy résznek sajátja, bár azt is szükséges hangsúlyoznunk, hogy az egyes részek között észrevehető értékbeli különbség figyelhető meg, elsősorban a költészeti anyag hátrányára. De a pró­ zai írásoknál is megfigyelhetők különb­ ségek: stilárisan és tartalmilag az író­ jegyzetek és a tanulmányok emelked­ nek ki, az elbeszélések színvonala esztitikailag ugyan töretlen, viszont eléggé ellentétes tartalmakat nyújtanak. Az a l­ manachban olvasható novellákra, elbe­ szélésekre tökéletesen vonatkozik Darvas Józsefnek, a szocialista brigádvezetők országos tanácskozásán elhangzott fel­ szólalásából a következő citátum: „Amel­ lett, hogy irodalmunk, művészetünk egé­ szében véve nagyon jól és egészségesen fejlődik, egy komoly torzulását én — és nemcsak én, hanem nagyon sokan — érezzük ennek a fejlődésnek. Azt tudni­ illik, hogy a dolgozó nép a munkásosz­ tály, a paraszt, a dolgozó ember egyre inkább kiszorul a mi legújabb alkotá­ sainkból. És ez nem jó dolog." Szeren­ csére az írások többsége szoros kapcso­ latot tart fönn az élettel, nemhogy nem periférikus, hanem eszemeileg is meg­ alapozott, kifejező. Terjedelmi korlátok miatt nincs lehe­ tőség valamennyi írásra kitérni, így csak néhány megjegyzés engedtessék meg, kiváltképpen a szemléltetés kedvéért. A legjobban tetszett Kolozsvári Grandpierre Emil Maradványaija, ez a kővé merevedett, maradandó értékű (és talán érvényességű!) társadalmi kritika, s ugyancsak szatirikus hangvétele teszi ér­ dekessé a Házunk fia című novellát, Csurka István írását. A jobb írások közé sorolom Csák Gyula, F. Rácz Kálmán, Hallama Erzsébet, Mocsár Gábor, Mol­ nár Géza, Rákosy Gergely, Thiery Árpád és Tuli József elbeszélését, érdekes kí­ sérlet Csalog Zsolt írása. Sajátmaga át­ lagát nyújtja Bertha Bulcsu, Cseres Ti­ bor, Földeák János, Galambos Lajos, Illés Endre, László Anna, Raffai Sarolta, Sánta Ferenc, Siklós János, Szeberényi Lehel és Urbán Ernő. Kiagyaltnak hat, lombikban születettnek Bárány Tamás, Déry Tibor és Kalász Márton írása, Gerő Jánosnak is jobban tetszett írójegyzete, mint elbeszélése. A költemények közül néhányra az előbbi megállapítások ellenére szívesen emlékezem. Szép vers Jékely Zoltán Rész­ vét-nyilvánítás — , a megyénkbeli Jobbágy Károly Az a vajsárga, két kipufogós — , a Kónya Lajos mitosz-a, Ladányi Mihály Nézem az utódokat című költeménye, de legtartósabban talán Sipos Gyula és Soós Zoltán két rövid című verse, a Za­ var, illetve a Summa ragad meg közé­ leti hangvételével. A jegyzetek és tanulmányok írói szinte kivétel nélkül megérdemelnék, hogy ide kerüljön nevük. Kritikáik, tanulmányaik, emlékezéseik, s mindennemű írásaik ér­ deklődést felkeltő, érdekesen tálalt, ta ­ nító művek, ami néha nagy szó a kímé­ letlenül megszabott terjedelmek mellett. A nevek helyett álljon itt néhány idézet, utalva a szerzők megválasztására és a témákban rejlő érdekességekre. „Még egy adat: Közgazdasági tanul­ mány igen-igen óvatos becslése szerint a borravaló évi összegének alsó határa 3 milliárd forintra tehető. Nagy pénz ez, de a valószínű összeg kétségkívül több ennél, az évi összes családi pótlékok költségvetési tételének talán a kétsze­ resét is eléri. És túlhaladja az összes nyilvántartott maszekok közgazdasági­ lag becsült, összes jövedelmet. . . " - ír­ ja Fekete Gyula Egy falat forró kása című, a borravalóról elmélkedő jegyze­ tében. Más okból érdekes Kassák Lajos Szé­ naboglya címen írt önvallomása, amely­ ből a nőkhöz kapcsolódó viszonyáról né­ hány idézet: „A művész minden társa­ dalmi bűnét művészetéért követi el, min­ den erénye művészetében nyer formát és társadalmi értéket jelentő kifejező­ dést. Ehhez a kiteljesedéshez szükség van a nő segítségére, áldozatos társulá­ sára . . . Végső igazság: a művész le­ hetőleg ne nősüljön, a nő lehetőleg ne �kösse művészhez a sorsát.” Végezetül: „Azt merném hinni, életem végéig nem esem ki a nők »kegyeiből«, alkotó tevé­ kenységemből nem maradt ki a szigorú szerkesztői törekvés és a kielégíthetetlen kaland-vágy. S én ezt a két ellentétes, de egymást tápláló kiegészítő végletet tartom a művész legjellemzőbb alkotási és képességbeli vonásainak.” Koroda Miklós Bod Péter „leksikonjából” idézi a 226 év előtti igét: „Az aszszonyoknak egyenlő Méltóságok és Jus­ suk vagyon a Férfiakkal, ha nem na­ gyobb.” Vagy a bor definíciója: „A bor jelenti egyrészt az igaz tudományt, mely ugyancsak megvidámítja a Leányokat, másrészt a hamisságot, mely megrésze­ gíti a babonás embereket.” Természetesen ezek csak kuriózumok, a jegyzeteket és tanulmányokat nem extrémitásuk, sokkal inkább munkáscentri­ kus, időszerű és időtálló voltuk kap­ csolja össze. Mindent egybevetve: a Szép Szó a l­ manach nagyszerű kiadvány, bizonyosra vehető: megjelenési példányszáma aligha elégíti ki a várható érdeklődést. (Táncsics Kiadó, 1973.) L a k o s G y ö rg y Körkép ’73 Szép hagyománya könyvkiadásunk­ nak, hogy az ünnepi könyvhét alkalmá­ ból minden évben megjelenteti a Szép versek és a Körkép című antológiát, mint­ egy ízelítőt adva költészetünk és novella irodalmunk legutóbbi időszakában szü­ letett alkotásainak javából. Mégis vegyes érzelmekkel teszem le, és ajánlom az ol­ vasónak a Körkép 73-as kötetét. Az a l­ cím 22 magyar elbeszélést igér. Az an­ tológiában 22 kiváló írónk szerepel egy egy elbeszéléssel, ennek ellenére bizo­ nyos hiányérzetem van. Nem azért, mert nem jók ezek az elbeszélések — a maga nemében mind kiváló alkotás, hiányérze­ temnek az az oka, hogy alig van az el­ beszélések közt igazán mainak mondha­ tó, olyan mű, amely napjaink problé­ máira reagál, melyben napjaink figurái elevenednek meg. Tudom, abba a kifejezésbe, hogy „mai magyar elbeszélés” sokminden be­ lefér, azt is tudom, hogy egy novellás kö­ tet alcíme miatt fölösleges lenne ennyit problémázni, csakhogy most nemcsak ennyiről van szó. Mert igaz, hogy Déry Tibor írása („A napok hordalékai'' ), Illés Endre: „ Iró és modell” című történetei, Illyés Gyula visszaemlékezései („Gyer­ mekkorom lángjai” ) és Lengyel József „Antkriton” -ja mindig aktuális és ma is hozzánk szóló olvasmány, de a bennük megjelenített „örök emberi” mondanivaló nem, vagy csak igen áttételesen reagál napjaink magyar valóságának problémá­ ira. Megkérdezhetnénk azt is, hogy hol vannak a fiatal novellisták. Mindössze kettővel találkozunk az antológiában (Simonffy András és Vámos Miklós). Bár tudvalévő, hogy a Körkép nem a fiatal írók antológiája, mégis föltehető a kér­ dés, hogy helyes-e ez az arány. Kétféle hiányérzetet is támaszt tehát a Körkép 73-as kötete: az egyik napjaink magyar valóságának a másik fiatal íróink mellő­ zésével kapcsolatos. Nem tudok szaba­ dulni attól az érzéstől, hogy az elbeszé­ lések többsége bárhol megjelenhetett volna; s amikor egy-egy írásban fölcsil­ lan az aktualitás izgalmas varázsa, az is­ merős problémák láttán érzett öröm haj­ lamossá tesz arra, hogy elnézőbbek le­ gyünk a novella kisebb-nagyobb hiányos­ ságaival szemben. (Simonffy András: „Az igazi lecsó” című elbeszélésében a fia ­ talok beilleszkedési problémáinak és ér­ vényesülési nehézségeinek t ulzott kiéle­ zése, önirónikus ábrázolása láttán; vagy az egyébként rendkívül izgalmas és ak­ tuális Galgóczi kisregény a „Pókháló” esetében, amikor a történet maisága, plasztikus ábrázolása még az egyes fi­ gurák jellemzésének elnagyoltságát is feledteti.) Kolozsvári Grandpierre Emilről eddig is tudtuk, hogy remek elbeszélő. „Egy sze­ replő a múltból” című története minden bizonnyal készülő önéletrajzi regényének részlete; kellemes olvasmány, — csak azt nem tudni, hogy miért épp e kötetben kellett helyet kapnia. S van még néhány elbeszélés, melyről ugyanez mondható el. Mindez nem von le semmit sem a novellák egyedi értékéből, csupán szer­ kesztési problémát jelez. Persze nagyon nehéz dolog antológiát szerkeszteni, az ezerféle igénynek és elvárásnak szinte le­ hetetlen megfelelni. A Körkép 73-as kö­ tete és előző években megjelent kötetei azt a szerkesztői koncepciót jelzik, hogy a szó szoros értelmében körképet kíván­ nak adni novella-termésünkből, ízelítőt minden irányzatból, megkisérlik érzékel­ tetni irodalmunk sokrétűségét. Ez - mint fő célkitűzés — helyeselhető, csupán az arányokra kellene jobban vigyázni. Fö­ lösleges mástól elvenni a helyet regényrészlettel, vagy külön kötetben már meg­ jelent kisregénnyel. Komolyabban kellene venni azt, hogy mai magyar elbeszélések kerüljenek be az antológiába és ne csak ma élő magyar írók elbeszélései, — mert a kettő nem ugyanaz. A Körkép antológia az ünnepi könyv­ hét kiadványa. A könyvhéten az irodalom kilép a könyvtárakból és a könyvesbol­ tokból az utcákra, pavilonokba, formáli­ san is közelebb kerül az olvasóhoz. A könyv ünnepének fő célja is az, hogy új olvasókat toborozzon, segítsen olvasóvá nevelni a tömegeket, bővítse az irodalomszerető, irodalomértő, emberek körét. Kü­ lönösen jogos ilyenkor a könyvheti kiad­ ványokkal kapcsolatban az az igény, hogy mai irodalmunk fokozottabban tö­ rekedjék mindennapi életünk bemutatá­ sára, hogy az „itt és most” érvényes va­ lóságot tárja az olvasók elé. Nem bővel­ kedünk manapság novella antológiában, talán ezért is olyan sok az egy-egy anto­ lógiával kapcsolatos igény. Több anto­ lógiára lenne szükség, akkor könnyebb lenne a differenciáltabb válogatás, szer­ kesztés. Hiányosságai ellenére is hasz­ nos, érdekes és értékes olvasmány a Kör­ kép 73, bárcsak több lenne az ilyen el­ beszéléskötetből. (Magvető Kiadó 1973) Szalánczay G yörgy Szép versek 1972 A Szép versek antológia megjelenése hagyományos eseménye irodalmi éle­ tünknek, de leginkább a könyvkereskede­ lemnek (a költészet napján féláron áru­ sítják). Meglepetést senki számára nem okoz: a költők jóelőre tudják mit közöl­ nek tőlük, a verset kedvelő olvasó pedig már régen olvasta a kötet verseit folyó­ iratokban, napilapokban, kötetekben. Nem újdonság, legjobb esetben is a ki­ válogatott versek - 69 költőtől 248 a l­ kotás — másodközlési fóruma. Mégis: kell a Szép versek, jó, hogy van. Jelentős ízlésformáló, irodalom- és költészetpropagáló funkciója van. Nagy hátránya, hogy szükségszerűen válogatás, tehát hiányos, nem fér el benne minden valóban jelentős vers. Kö­ vetkezésképpen a kötetben való szerep­ lés nem jelent kiemelt minősítést. Az an­ tológia címe esztétikai értékelést asszo­ ciál, pedig a „szép” itt nem esztétikai kategória. Az igényes olvasó sokféle kérdésre kíván­ hatna választ a kötettől, de valószínű, hogy kielégítetlenül marad, hiszen való­ jában sem egy-egy költőegyéniség, sem pedig a magyar költészet fejlődésrajzát nem mutatja, mutathatja be ez a válo­ gatás, sem nem tükröz valamilyen — ha­ tározottan — felismerhető irodalompoli­ tikai vagy esztétikai szemlélet. Mégis: kell a Szép versek, jó hogy van. Tájékoztató — bár nem teljes — szerepe van; és jónéhány verse maradandó él­ ményt jelent a versszeretőknek, a verset értőknek. A versek olvasása közben kétségtele­ nül erősödik meggyőződésünk: a költők, a költészet továbbra is vállalja az emberi, társadalmi felelősségben való részét. Az elemzés és a teljes felsorolás helyett itt csak utalhatunk az alkotókra, a mű­ vekre: Benjámin: Két megálló között, Buda: Tanya-hazám, Fodor József: Meg­ élt évek, megélt történelem, Garai: M a­ gyarul, Kónya: Hűség, Simon István: Vir- rasztás és Györe, Papp Lajos, Simon La­ jos, Ladányi egy-egy verse. Észrevehető, hogy az aktuális évfor­ dulók nem maradtak hatástalanok a szerkesztő válogatására: Demény, Fodor József, Juhász, Nagy László, Cs. Nagy István, Petőfi; Héra, Simon István, Si­ mon Lajos, Tamás és Tornai Dózsa; Ju­ hász és Csorba Janus Pannonius emlé­ kének áldoztak egy-egy verset. Ezeken kívül feltűnik még, hogy gyakoriak azok a versek, melyeket költő vagy írótársnak ajánlanak, vagy azok alakját idézik fel (Devecseri, Veres Péter, Babits, Karinthy, Kosztolányi, Vörösmarty, József Attila, Radnóti, Arany János, Móricz Zsigmond.) A kötet verseinek színvonala természe­ tesen nem egyenletes, de most a kima­ gaslókat, a legékesebben csillogókat érdemes kiemelnünk: 29 �Illyés Gyula: Az igéret megszegése, A tél ellen örök forradalomban; Juhász Ferenc: A kis nyírfa első őszülése; Kónya Lajos: Hűség, Garai Gábor: Halotti be­ széd; Vihar Béla: A kenyér megdicsőü­ lése; Zelk Zoltán: Ezerkilencszázhuszonnégyben láttam, Bari Károly: Karácsony. Ladányi továbbra is a maga sajátos hangján folytatja mindennapjaink feltér­ képezését. Weöres a különleges érdekes­ ségű Psyche-sorozat néhány versével sze­ repel. A válogatás most kissé szűkmarkú volt a kezdő költők (hat elsőkötetes szerepel kötetnélküli egy sem) és bőkezű a köl­ tőnők (hatan kaptak helyet) esetében. Sajnos, a külföldi magyar költők alko­ tásainak bemutatásáa — e fórumon — még mindig hiányzik. A lírai irányzatok sokféleségét szük­ ségszerűen érzékeltetni kellett, ennek el­ lenére azonban a nem hagyományos for­ ma csak elvétve fordul elő, főképpen a prózaversek jelenlétével (Csoóri, Juhász, Nagy László, Pákolitz, Takács Imre). Ugyanakkor jelentős számban találunk a népköltészet hatását mutató alkotásokat ( Bella, Hajnal Anna, Gergely Ágnes, Keresztes Ágnes, Tamás Menyhért, stb), Nagy László pedig Testvérek fehérben című versében tiszteleg a magyar balla­ dáknak. Annak az olvasónak, aki a magyar költészet élő folyamatát, szívhangjainak lüktető dobogását akarja érzékelni, e kö­ tet mellett is a lapokhoz, folyóiratokhoz, de leginkább az egyéni verskötetekhez kell fordulnia. Mégis: kell a Szép versek, jó, hogy van. örömmel fogadott költészet-napi ajándék a versszerető olvasóknak. (Mag­ vető. 1973.) K o jn o k N á n d o r Kétszer öt pontban a „Tengeri szél“ -ről Éppen tíz éve, az 1963-as könyvhétre jelent meg először a szovjet írók új el­ beszéléseiből válogatott novelláskötet ,,A visszhang titka” címmel. A kötet rendkí­ vül kedvező fogadtatásban részesült mind a közönség, mind a szaksajtó részéről (J. Nagibin címadó elbeszéléséből készült televíziós adaptációt a közelmúltban lát­ hattuk,) s a sikeres kezdet hagyományt teremtett: az Európa Kiadó az ünnepi könyvhetek kiadványai sorában rendre megjelentet hat-tíz novellára terjedő vá­ logatást a szovjet elbeszélésirodalomból. Az idei „jubiláns” kötet „Tengeri szél" címmel látott napvilágot az Európa Zseb­ könyvek srozatában, Nikodémusz Elli vá­ logatásában. Ha valaki „mindössze" e kötetek rendszeres olvasása révén kíván általá­ nosítható ismereteket szerezni a szovjet kisepika elmúlt másfél évtizednyi termé­ séről, jó nyomon jár: az évente megjele- 30 J A K A B ESZTER: IK O N nő válogatások együttesen elégséges ala­ pot nyújtanak bizonyos fejlődési jelleg­ zetességek, főbb tendenciák megállapí­ tására. Tévedés viszont azt hinni, hogy egy-egy ilyen -a válogatást végző szer­ kesztő végső soron szubjektív értékítéle­ tét tükröző- kötet önmagában hasonló funkciót teljesít, s keresztmetszetét tud­ ja adni a -soknemzetiségű jellege foly­ tán már eleve- sokszínű terjedelmében hatalmas szovjet széppróza egy adott időszakának. Mi az, amit ennek ellenére mégis joggal és talán egyértelműen megálla­ píthat a magyar olvasó a mai szovjet irodalomról a „Tengeri szél” kilenc elbe­ szélésének ismeretében: 1. Nikodémusz Elli nagyon jól is­ meri az elmúlt két év szovjet novellater­ mését, minden bizonnyal sok gyengébb művet is elolvasott ahhoz, hogy ilyen egyenletesen jó színvonalú válogatást összeállítson. A kötet egésze méltó az orosz-szovjet irodalom hagyományaihoz, azt bizonyítja, hogy napjainkban is van­ nak olyan írók, akik mesterei a „novel­ lakészítésnek” . A mai szovjet irodalom­ mal való mélyebb kapcsolatteremtéshez jó kedvcsináló e kötet. 2. A kilenc szerző csak egy valami­ ben azonos: valamennyien mai szovjet írók. Egyébként különböző írói alkatok, egymástól merőben eltérő alkotói mód­ szerekkel -a klasszikus orosz irodalom hagyományainak továbbélésétől a kor­ szerű formakisérletekig, Irina Velembovszkajától Vaszilij Akszjonovig- készült novellák képezik a kötet tartalmát. Nyil­ ván ez is volt a magyar szerkesztők szán­ déka: minél tágabb körét bemutatni a szovjet irodalom novellatermésének. 3. Nikodémusz Elli előszeretettel vá­ logatta be a kötetbe „kolléganőinek" írásait: a kilenc elbeszélésből ugyanis négynek írónő -A lla Drabkina, Maja Ganyina, Irina Velembovszkaja, Lidia Vakulovszkaja- a szerzője. Valószínüleg ez is az oka a kötetbe foglalt novellák zömére jellemző líraiságának, bensőséges hang­ vételnek. 4. „Ma, húsz év elteltével, amikormint Vaszil Bikov „Az obeliszk” című el­ beszélésének egyik hőse mondja- a há­ ború ütötte sebeket már begyógyítottuk, a háború dúlta népgazdaságot helyre­ állítottuk, és a szovjet nép kiemelkedő sikereket ért el a népgazdaság vala­ mennyi ágában, úgyszintén a kultúra, a tudományok és az oktatás te rü le té n ...” még mindig kisért a háború emléke s úgy tűnik a szovjet emberek mindenkinél lassabban felejtik -mert nem felejthetik el- a néha még napjainkban is konflik­ tusforrásként jelentkező éveket. A hábo­ rús tematikát nem lehet száműzni még sokáig a szovjet irodalomból ha az új nemzedékek sorsában már csak áttéte­ lesen érződik is a huszadik század kö­ zepi világégésnek a hatása. 5. Talán abban is van szerepe a háború okozta szomorú emlékeknek, hogy a gyermektéma polgárjogot nyert az utóbbi másfél évtized szovjet irodalmá­ ban. Solohov már-már klasszikus értékű „Emberi sors” -a után Akszjonov, Nagi­ bin és mások írásaiban egyre többször jelenik meg gyermek a főhős szerepében. A gyermektéma a szovjet írók műveiben nem jelenti a társadalom közügyeitől va­ ló visszahúzódást, sőt annak a gondo­ latnak a kifejeződése, hogy a gyerme­ kekben a legérezhetőbb „a kor lázas fe j­ lődése” . A „Tengeri szél” -ben is két el­ beszélés (Fazil Iszkander: „Csik egy nap­ ja ” ; Irina Velembovszkaja: „A kiskoru” ) játszódik a gyermekek világában, illetve az ő nézőpontjukból és itéleteik alapján történik az események, gondolatok leí­ rása. A tényeken alapuló, objektívnek tű­ nő megállapítások után a kötetről kiala­ kult, szorosabban vett egyéni vélemé­ nyemet az alábbiakban foglalhatom össze: 1. A színvonalas írások sorából hi­ ányzik legalább egy kiemelkedően jó el­ beszélés, ami mind valóságérzékenysé­ gét, mind korszerű formanyelvét tekintve maradandóan nagy élményt nyújtana. 2. Talán nem túlzás egy ilyen pro­ filú kötettel szemben olyan tartalmi igénnyel sem fellépni, hogy az irodalom nyelvén információkat nyújtson napjaink szovjet társadalmáról, a mindennapok aktuális, izgalmas problémáiról. E szán­ dékú tájékoztatással a kötet írásai adó­ sak maradnak. Aligha azok ugyanis a 70es évek elejének legérdekesebb társa­ dalmi,erkölcsi kérdései a Szovjetúnióban, amelyekkel a kötet írásai foglalkoznak: pl. egy kései nászút tragikus története Li­ dia Vakulovszkaja elbeszélésében vagy egy turnézó színésznő gondolatai, élmé­ nyei Maja Ganyina novellájában. (Figye­ lemre méltó érdekesség, hogy hasonló bírálat éri a „Körkép 73” című magyar antológiát is Szalánczay György részé­ ről a Palócföld jelen számában.) 3. Fentiekből - a valós konfliktusok hiányából — következik, hogy kissé „bágyadt” , szenvtelen a kötet hangvéte­ le, hiányzik a hév, a sodró lendület az �írások nagy részéből. Egy nagyobb an­ tológia esetében, néhány szenvedélyes írás mellett ez aligha merülne fel kifo­ gásként, így azonban feltűnő sajátosság­ gá válik. 4. A mai, természetszerűleg korsze­ rűségre törekvő szovjet irodalomra sem marad hatástalan a klasszikus hagyo­ mány: az emberábrázolás melegsége, mélysége még a kötet legelvontabb, gro­ teszk-szerű elbeszélésére -V. Akszjonov: ,,A randevú” - is jellemző. Szerintem a kö­ tet egészének ez a sajátosság a legna­ gyobb pozitívuma, sőt ez képezi -ha ki­ csit erőszakolt is ennek kimondása- az elbeszélések közötti laza összekötő kap­ csot. 5. Legjobban egyébként az abház nemzetiségű Fazil lszkander:„Csik egy napja” című elbeszélése teszett. Az író a pszichológiai realizmus eszközeivel áb­ rázolja egy gyermekcsapat erdei kirán­ dulását a „fővezér" Csik gondolatainak tükrében. Egy látszatra teljesen esemény­ telen nap a különböző alkatú és jellemű gyermekek számára élményekkel, felfe­ dezésekkel teli „emberformáló" emlékké válik Iszkander tolla nyomán. Élvezetes, szép írás. A fenti kétszer öt pontban megfogal­ mazott megállapítások végeredménye­ ként azt mondhatjuk, hogy elolvasni fel­ tétlenül érdemes a szovjet írók új elbe­ széléseit, de ebben a sorozatban volt már nem egy, nagyobb élményt nyújtó, művészileg izgalmasabb válogatás is. (Európa Könyvkiadó, 1973) C s o n g rá d y B é la Írószemmel Negyedik alkalommal jelenik meg Nemes György szerkesztésében — ez, az előző naptári év legjobb riportjait pre­ zentáló kötet. Az elsőt (Életünk tükrében) lelkes méltatás, a későbbieket már bi­ zonyos fanyalgás fogadta. De végül is csatát nyert a szerkesztő, mert ezt (és a következőt is) vártuk, várjuk. A fanyalgás oka nem is annyira a riportok minő­ sége volt, mint inkább maga a műfaj. Az irodalom mostohagyerekeként számí­ tott. Pedig — ez a kötet is bizonyítja — igen nagy szükség van erre a műfajra. Erénye: a mozgékonyság, nyitottság, az, hogy hic et nunc azonnal reagál és moz­ gósít, tehát az a közéletiség, amire iro­ dalmi műfajok éppen az esztétikumhoz elengedhetetlenül szükséges horátiusi érlelődés „9 év” miatt, nem alkalmasak. A jó riport nem csupán tájékoztat, noha elsőrendű feladata az. A magyar iro­ dalom fő vonala mindig is kötelességé­ nek érezte, hogy népünk sors és létkér­ déseivel foglalkozzon. Sokszor jelentette a nemzet lelkiismeretét, nem egyszer az irodalom volt az első fórum, ahol közé­ letünk kérdéseit felelősen felvetették. (Elég, ha csak Szkhárosira, Bornemiszszára, Zrínyire utalunk itt.) Ez a funkció később — éppen közéletünk fejlődésével — némileg módosult, de nem szűnt meg! Az irodalom, a jó irodalom még ma is erjesztő, kovász, jótékony „botrányokat” okoz. (Példaként csak Zám Tibor horto­ bágyi riportját vagy Végh Antal penészleki „esetét” idézzük) Nem kevesebbről van szó — kissé élesen fogalmazva — , mint arról, hogy közéletünket, közvéle­ ményünket időről-időre fel kell „rázni", hogy nyitott szemmel járjunk a világban, felelősen cselekedjünk, gondolkozzunk. Az, hogy a szabolcsi alma prizmákba rakva ki van téve az időjárás szeszélyei­ nek (Végh Antal: Mi újság az almafron­ ton?), mert nem szállítják el időben, nincs elég hűtőház stb, nem csupán az illető tsz-ek, gazdaságok gondja. Az író maga nem intézkedhet, de azzal, hogy a nagy nyilvánosság előtt feltárja a gondokat, nehézségeket - mint egy katalizátor meggyorsítja a pozitív folyamatokat. Az lenne az örvendetes, ha az írók, ripor­ terek nem a nehézségekről írnának, de még örvendetesebb lenne, ha ezeket a nehézségeket a felelősök vennék észre és oldanák meg hamarabb. Ilyen típusú riportokra mindig szükség van, míg a felelős gondolkodás, tehát az, hogy min­ denki a maga posztján a lehető legjob­ ban dolgozik — nem lesz általános. Eh­ hez azonban idő, türelem és törhetetlen hit kell. Az is, hogy felnőttként szembe merjünk nézni a tényekkel. A 29 riport java erre figyelmeztet. A recenzens sa­ ját ízlésére, élményeire hagyatkozva csak néhányat emelhet ki. Zám Tibor: Egy elnökválasztás történeté-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokrá­ ciát, a jogokkal való élést, gyakorlást meg kell tanulnia a közösségnek, hogy néhány ügyeskedő ne élhessen vissza vele, ne játszhassa ki a tagság gya­ korlatlanságát, tájékozatlanságát. Mo­ csár Gábor (Falusi könyvtárak - Pa­ raszti olvasók) írása igen keserűen pa­ naszolja fel, hogy a könyv még nem jut el azokhoz, akiknek írják. Csongrád me­ gye néhány községében vizsgálta a könyvtárak helyzetét. Azt tapasztalhatta, hogy ahol a község előljárói maguk is olvastak, szívügyüknek tartották a kul­ túrát, a közművelődést — ott helységet pénzt is adtak a könyvtárnak. Ám - saj­ nálatosan - sok az ellenpélda is. Pedig ha azt akarjuk, hogy közgondolkodá­ sunk, közvéleményünk előbbre lépjen valóban demokratikussá kell tenni a közművelődés lehetőségeit is. S ez nem is annyira pénz, mint inkább szemlélet kér­ dése. A témához kapcsolódik — más vo­ natkozásban — Berkovits György Házi­ divat c. riportja. Már a cím is jelzi, hogy olyan divatjelenségről van szó, ami mel­ lett nem mehetünk el szó nélkül. A szűkölködés századai után most mintha a ház nagyságával, az eltúlzott — tehát funkciótla n — méretekkel kárpótolná ma­ gát a gazdagodó falu. Nem érdemelne szót a téma, ha a falvakban rosszul ter­ vezett és épített házak nem terhelnék meg fölöslegesen „építőipari kapacitá­ sunkat" és valóban, lényegesen enyhí- LŐ R IN C V IT U S : A N Y A G Y E R M E K É V E L (RÉSZLET) tenék a lakásgondokat. De ez az ízlés­ ficam arra mutat, hogy a „leszálló kul­ túra” , tehát a hajdani módosok puszta (és rossz) utánzása, a precc „mutatás" nem jelent szemlélet és életforma válto­ zást is, az anyagi gyarapodást nem kö­ veti a kulturáltabb, gazdagabb élet igénylése is. Sok esetben nem. A kötet egyik legjobb riportja (sok kri­ tikus szerint is) Kereszty András: Integra dominó-ja. A riporter egy egyszeri, meg­ ismételhetetlen (esetünkben vasúti bale­ set, — amiről kívánnák is, hogy ne ismét­ lődjön meg!) történés kapcsán jut el mé­ lyebb összefüggésekhez. Végül is az okozta negyvenhárom ember halálát, hagy - durván fogalmazva - nem a megfelelő ember kezelte a váltókat. A riporter nem menti fel, - ezt nem is te­ heti - de kinyomozza hogyan jutott el Szániel Ferenc oda, hogy nem volt ura a rábízott berendezésnek. Idős, fáradt emberről van szó, aki — 1800 Ft-os fi­ zetéssel! — több évtizedes becsületes munkával eltöltött szolgálat után már nem tudott lépést tartani a megnöveke­ dett követelményekkel. Érezte, tudta ezt, de kötelességtudata, hűsége miatt nem hagyta ott posztját. Amikor könnyebb, más munkát keresett elutasították. „A vonatnak menni kell" — vérévé vált. Kis odafigyeléssel, ha a vonatokat irányító embert is nézik, elkerülhető a baleset. Erre figyelmeztet a riport, s ez a tanul­ ság általánosítható is. 29 riport, 29 embert és problémalátást jelent. A valóság egy-egy szegletét, je ­ lenségét mutatják fel. A kötet, a ripor­ tok haszna az, hogy eszméltetik, cselek­ vésre és gondolkodásra késztetik az ol­ vasót. Tehetnek-e többet? (Kossuth Kiadó, 1973) H o rp á c s i S á n d o r 31 �K a tk ó Is tv á n : Vadhajtás Jóleső érzéssel csukja be az olvasó Katkó István Vadhajtás című legújabb kötetét. Érzi, egy kitűnő — az író eddigi életművében talán legjelentősebb — mű végéhez érkezett. Pedig Katkó ebben a regényeben — saját korábbi műveihez vizsonyítva — sem hozott tárgyában és témájában különösebben újat, vagy mondanivalójában megdöbbentőt. Miért hát e revelációszerű lelkesedés? Mindenekelőtt azért, mert — úgy érez­ zük — az író ebben a műben a forma és a tartalom olyan harmóniáját terem­ tette meg, gondolatainak olyan kristálytiszta megfogalmazását adja, amellyel egyenértékűt nem igen találunk eddigi műveiben. S ezen túlmenően, sikerült egy nehéz, — konvencionálisan — kényes témát úgy ábrázolnia, olyan hitelesen és őszintén, annyira érdekfeszítően és iz­ galmasan, ahogyan a kortárs irodalom­ ban még csak keveseknek sikerült. bokra, mert az egyes részecskék egymás­ ból építkeznek, gondolatilag kapcsolód­ nak egymáshoz. A kitűnő részletmegfi­ gyelések egész sorával találkozunk a re­ gényben. S ezek az apró, plasztikusan megrajzolt életdarabkák éreztetik meg az olvasóval a személyi kultusz első évei­ nek korát, annak teljes bonyolultságá­ ban, minden jóságával és hibájával együtt, történelmileg hitelesen, reálisan. Ennek a szimpatikus, olvasmányossá­ got biztosító ábrázolásmódnak másik eré­ nye az a mesteri virtuozitás, ahogyan Katkó a történés időrendjének merész felforgatásával a különböző egymás után elhelyezkedő idődarabokat egyidejűsítve évtizedeket fog össze. A főhős, a kovács fia, akinek szemével látjuk a történte­ ket, több mint másfél évtizeddel az ese­ mények után tekint vissza életének arra a sorsdöntő szakaszára, amikor az Ideo­ lógiai Akadémia hallgatója volt, s amikor a baleset történt. Az emlékezés, mint írói, ábrázolási módszer, az adott időin­ tervallumon belül a gondolatok szabad asszociációjának korlátlan lehetőségét nyújtja, amellyel az iró megfelelőképpen él is. A történet gondolatilag így érde­ Dicséretes ökonómiával építkezik, s kes és izgalmas igazán. Egy-egy szerep­ lényegretörő, modern elbeszélő stílusban lőivel később is találkozunk, s régi és je ­ meséli el két ember — apa és fia — lenkori helyzetük különbözőségéből, sor­ történetét egy hitet és emberséget pró­ suk alakulásából a társadalom életében bára tevő, fájdalmas ellentmondásokkal végbement változásokra következhetünk. terhes korban, amikor az egzisztenciális, Katkó István könyve tehát ezért is jó: a sőt nem egy esetben a fizikai lehetet­ munkáshatalmat nem metafizikusan áb­ lenné válás, — esetleg — megsemmisülés rázolja, hanem történeti folyamatossá­ - Damoklész kardjaként kísértett az em­ gában, kialakulásában és megerősödé­ berek feje fölött, az egyén számára sok­ sében. szor érthetetlen módon, megfoghatat­ Katkó nem szépít, nem célja a törté­ lanul. nelmi valóság lakkozása. Hiszi és vallja A tulajdonképpeni konfliktust jelentő — amit egyik középponti figurája, az cselekmény 1951-ben játszódik. Az öreg, öreg kovács nem ért — , hogy jelenünket kommunista kovácsot Budapest egyik kül­ — és múltunkat is mindig az ellentmon­ városában kilökték (vagy kiesett?) a vo­ dásokkal együtt kell vállalnunk. Az öreg natból. Szerencsére nem esett különö­ kovács politikai naivitás, az illuziók vilá­ sebb baja. De csak látszatra,mert az ad­ gában élt, s az ellentmondásokra hirte­ dig tevékeny, társadalmilag mobil em­ len rádöbbenve, meghasonlik — önma­ ber megváltozott. Elvesztette kommu­ gával és a politikai vezetéssel is — , nista harcosságát, aktivitását. Magába visszavonul a közélettől, s a továbbiak­ zárkózó, csendesen beletörődő, béketű­ ban nem szolgálja azt a rendszert, amely­ rő ember — amilyen soha életében sem re addig a mindenét tette. volt — lett belőle. Ö nként „lépett ki" az Hasonkorú társa, Rigó Jenő, az egy­ időből, a történelemből; hagyta, hogy szerű munkásból lett gyárigazgató — nélküle történjenek a dolgok. akit a németek elől a háborúban az Vajon miért? Ki lehetett a tettes? Ki­ öreg rejtegetett - a határozott, a cél­ nek ,kiknek állt, illetve állhatott érde­ tudatosan cselekvő kommunista típusa. kükben — és miért — , hogy megpróbál­ Mint vezető beosztású ember — érthető ják elnémítani? — nem mentes a kor téves eszméitől, a Ezekre a rendkívül izgalmas kérdések­ voluntarizmustól. Ügybuzgalmát, szenve­ re keres választ az öreg kovács fia, miu­ délyes harcosságát ezért érezzük néha tán az apa a tettes személyéről — bár túlzottnak, olykor már-már túlkapásnak, ismeri - , megváltozásának kiváltó oká­ amely - például a szappan csökken­ ról semmit nem hajlandó elmondani. tése miatt a munkások tervezett sztrájkja Félig tehát a krimiizgalma is benne van alkalmával — szembefordítja osztályosa­ a regényben. Mégis sokkal több szimpla ival. Mégis — minden tévedése és túlzása oknyomozásnál. Hiteles korrajz és lebi­ ellenére — az általa járt utat fogadjuk lincselő pszichológiai vizsgálat és ön­ el és tartjuk követendőnek, mert ez az vizsgálat egyszerre. Egy lélek megrop­ építő cselekvés útja. Rigót kemény fából pan, s következményeként egy másikban faragták, nem lehet egykönnyen elbánni vele. Kommunista hitét, cselekvő tennikínzón fellobog a lelkiismeret. Az író ábrázolásmódjára a filmszerű akarását a kudarcok sem törik le. Élete megjelenítés jellemző. Mozaik-kockákból, végéig megmarad politikailag, társadal­ jelenetekből építi fel a történetet. A me­ milag aktív, szocialista építésben élen­ se, a cselekmény mégsem törik dara­ járó kommunistának. 32 Katkó nem a „gátlástalanul” csevegő írók fajtájából való. Nagyon ökonomi­ kusan és tudatosan szerkeszti meg mon­ danivalóját. Szereplőiről általában hosszú leírásokban - nem alkot külön véleményt. Szituációkban jellemzi őket, vagyis azzal: hogyan viselkednek egyegy, sokszor kritikus helyzetben. Csiszár Andrásról például, a sokat próbált és át­ élt porcelángyári munkásról - aki az öreg kovácsot „kilökte" a vonatból — sem mond semmi írói véleményt. Mégis, hogy milyen embernek tartja, azt elárul­ ja azzal, hogy - és hogyan - szembesíti „áldozatával" és annak fiával, ahogyan beszélteti. Ez a közvetett jellemzés, min­ den leírásnál érzékletesebbé teszi ezt a — néha bizony logikátlanul — gondolko­ dó munkásembert. Az ábrázolás kitűnő­ ségét dicséri, hogy — bár Csiszár csak villanásra tűnik fel a regény lapjain — alakja élő és hiteles, sorsa sok túlbuz­ góságból, alaptalanul meghurcolt em­ berré. A regény többi szereplője is egy-egy jellegzetes korabeli típust képvisel. Ki­ tűnően jellemzett, egyénített figurák. Jelszerűen utalunk csak néhányra: a saját hasznát néző, karierista művezetőre, egykori munkástársaitól, a tömegektől elidegenedett pártközponti munkatársra, vagy az Ideológiai Intézet két — teljesen különböző karakterű — hallgatójára, a kevés politikai érzékkel megáldott, in­ kább a sportban feloldódó, nyírségi pa­ raszt fiúra, Lencsés Mihályra és az okos, céltudatosan tanuló Trall Alfrédra, aki nagypolgári származása ellenére az egyik leghűségesebb és legőszintébb kommunista. Legközelebbi és legszemélyesebb is­ merősünk az öreg kovács fia, aki a tör­ ténetet elmeséli. Vele — szemléletével és gondjaival — azonosulva, szinte valósá­ gos résztvevőként éljük végig belső vívó­ dásokkal, megpróbáltatásokkal és meg­ megújuló erőfeszítésekkel tarkított ifjú­ felnőtt életét, a küzdelmes tanulóéveket. A történelmi és társadalmi szükségsze­ rűség a főhőst olyan feladat vállalásra kényszeríti, amely pillanatnyilag terhes és megerőltető számára, de amelynek elvég­ zésére — képességeinél fogva — alkalmas. Tulajdonképpen e kényszerűség mozgat­ ja a többi szereplő cselekedését is. S e kényszerűség nem egy esetben jogos történelmi és társadalmi alapjaitól elsza­ kadva, egy félelmetes mechanizmus á l­ tal kiépített és táplált nyomasztó lelki kényszerré válik. „ . . . Annyi év után a saját viselkedé­ semet szeretném megfejteni. Esküszöm, hogy nem kényszerített senki, s én mégis féltem. Mikor keletkezett bennem a bűn­ tudat? Miből táplálkozott? Talán abból, hogy mindennap elhangzott: "Sorainkba furakodott az ellenség«.” — meditál egy helyütt a főhős, s ezzel egyszerre jelle­ mez kort, társadalmat, emberi magatar­ tást. Katkó István könyve eredeti, egyéni hangú írásmű, kitűnő olvasmány. Tárgyá­ nak megválasztásában, témájában, gon­ dolati igényességében és színvonalas �formai, tartalmi megvalósításában szer­ vesen illeszkedik az írói életmű eddigi realista ihletésű vonulatába. S úgy érezzük — meggyőződésünk, nem alap­ talanul - , hogy pillanatnyilag ez a re­ gény annak koronája. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.) S. L. VISSZHANG Közös dolgaink Nem ildomos éppen afféle „bennfen­ tesként” reagálni az idősebb, és főként rangosabb laptársaink hasábjain a Pa­ lócföldről „elejtett” dicsérő megjegyzé­ sekre, véleményekre, hiszen ez jogosan tűnhet hivalkodásnak. (Persze az érdemi bírálatot is jobb csendben tudomásul venni és az abba foglalt intelmeket megfogadni.) Hogy ennek biztos tuda­ tában a Napjaink augusztusi számának „Tallózás” rovatában -Horpácsi Sándor tollából, „A mai magyar valóság képe és ami hiányzik" címmel megjelent írást mégsem hagyjuk visszhangtalanul, annak kettős oka van. Mindenekelőtt örömmel konstatáltuk, hogy a számunkra az irodalmi sajtóorgá­ numok közül -a tájjellegű rokonság kapcsán- a „legédesebb testvérnek” kí­ nálkozó Napjaink ismét figyelemre mél­ tatta a tartalmi és formai célkitűzései ben egyaránt megújhodott Palócföld tö­ rekvéseit. (Egy hónappal előtte ugyanis Győri László köszöntötte a Napjainkban a nógrádi folyóiratot. (E reflexiókat a két lap között az elmúlt évek során hol szorosabbra húzott, hol kilazulni s mármár teljesen elszakadni látszó kötelék újbóli erősödése jeleinek is felfoghatjuk, és mi szívesen fogjuk fel annak. A Pa­ lócföld szerkesztésbeli változásának irá­ nya a haladó hagyományok missziószerű ápolása mellett a „kisbetűs" nap­ jaink valóságának vallatásával, ujságszerűbb, olvasmányosabb tipográfiájával évi hatszori megjelenésével- ugyanis merjük remélni- arra az útra vezet, ame­ lyet elsősorban a Napjaink próbált előt­ tünk simára taposni, többnyire sikerrel. A némely területen való együtthaladás, -amely jelenthet egymásutániságot, illetve szerencsésebb esetben egymásmellettiséget is- lehetőségének megpendítése lett mondandónk serkentője. Egyet kell értenünk a szerzőnek azzal -a té­ nyekkel igazolt- ítéletével, hogy a mun­ kásság, mint alapvető társadalmi osz­ tály szerepköréhez, jelentőségéhez mél­ tatlanul jelenik meg - ha egyáltalán meg­ jelenik, tisztelet a kivételnek a mai ma­ gyar szépirodalomban. (A Napjaink á l­ tal is patronált tokaji írótábor éppen ennek, az egyre nyugtalanítóbb je le n ­ ségnek az okait volt hivatott felderíteni, s e szándék mindenképp tiszteletremél- tó, akkor is, ha a megvalósítás -mint hírlik- még nem sikerült maradéktalanul.) Ugyancsak könnyen belátható an­ nak a felismerésnek az igazsága is, hogy az irodalmi riport, a szociográfia nem kevés eredményt produkált a munkásság élet- és munkakörülményeinek, maga­ tartásának, gondolkodásmódjának, ér­ zelmi világának ábrázolása terén. Ez persze nem jelenti azt, hogy e területen nincs már tennivaló bármelyik folyóirat házatáján. Mindkét területre -szépiro­ dalom és szociográfia- vonatkoztatva el kell fogadnunk a cikkíró javaslatát -ami mintegy megerősíti ebbéli hitünket- mi­ szerint: ” . . . e tárgykörre való „profilírozást” éppen a Napjainktól és a Palóc­ földtől „várnánk el” , hiszen Miskolcon, Salgótarjánban „a téma az utcán he­ ver” . Ugyanakkor nem kis feladatunk ne­ künk sem, hogy e törekvésünk a pro­ vincializmus, a sematizmus veszélyétől mentesen valósuljon meg. Ugyancsak továbbgondolkodásra kell hogy késztessen valamennyiünket -szer­ kesztőket, munkatársakat, régebbi és ujonnan toborzott olvasókat- az a meg­ jegyzés, amelyet a szerző a Valóság cik­ kei kapcsán tesz. „Félő azonban, hogy ezek az igényes és magas színvonalú írá­ sok éppen azokhoz nem jutnak el, akik­ ről szólnak” — írja, mintegy önkéntelen önvizsgálatra kényszerítve bennünket is Vajon a megújult Palócföld négy szá­ mát -vagy csak egy-egy cikkét is- hány munkás olvasta? Még csak megközelítő­ en pontos számadatnak sem vagyunk a birtokában -ami önmagában is figyel­ meztető jele munkánk hiányosságainakmégis nyugodt lelkiismerettel kijelent­ hetjük: közel sem annyian, mint ami fel­ tétlen szükséges lenne s pláne nem an­ nyian, mint amennyit szerettünk volna. A propaganda munka, a jóértelmű ön­ reklám mindég kifejezetten gyenge pont­ ja volt a Palócföldnek s a némi javulás ellenére még mi is az. Az utóbbi időben inkább visszájára fordult közmondás alapján -miszerint a jó bornak is kell cégér- is jogos annak megállapítása, hogy fokoznunk kell irodalomnépszerűsitő tevékenységünk színvonalát, a Pa­ lócföld olvasottsági szintjét általában és főleg a munkások körében. Többek között ezekre, a jó néhány fo­ lyóiratot érintő, de alapvetően mégis­ csak az ipari tájakhoz kötődő feladata­ inkra figyelmeztet a Napjaink idézett Ki írta a Tragédia utolsó sorait? A zárómondat problémája Az ember tragédiája körül — a sokrétű nagy műveket jellemzően — mindig sok és sokféle vita folyt. Ezek egyik legré­ gebbike és legszívósabbika: ki írta az Úr parancsaként hangzó zárósort: „M ondot­ tam ember: küzdj és bízva bízzál!” ? Már Mikszáth felröpentette, tréfás ka­ csaként, hogy nem Madách írta, hanem egyik barátja, Bory István. Arany János írta — vélte még komoly irodalomtörténész is — , hogy a mű peszszimizmusát enyhítse. Ismét mások: Madách írta, de utólag Arany János javaslatára. Hasonló vélemény variánsait folytatni lehetne. Külön említést érdemel Mohácsi Jenő­ nek, a Tragédia mindmáig legjobb né­ met-fordítójának stilisztikai-verselési meggondolásból eredő véleménye. Madách tőművének ez a kitűnő értője a Nyugat 1926. december 1-i számában ezt írja: ,, . . . Vallom és hiszem, hogy Az ember tragédiájának utolsó sora Madách utólagos hozzátoldása; hiszem és vallom, hogy a mű eredetileg Ádám kételkedésé­ vel fejeződött be: Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! Ezt bizonyítani is tu­ dom. Az ember tragédiája első hat színe rímesen végződik, rímpárokkal, bizonnyára Shakespeare és követői hatása alatt, akik így gyakorolják a jelenetek kicsendítését. . . Madách valószínűleg rímesen akarta befejezni a Tragédiáját. Az utol­ só sor pedig rímtelenségével a levegőben lóg. (Követni — feledni rímek számit.) Madách később írta hozzá ezt a sort, mely a mű konstrukciójával ellenkezik és két rímes sor után rímtelen . .." A Tragédia zárómondata madáchi szerzőségének ez a — meggyőződésünk szerint — alaptalan vitatása konok ma­ kacssággal itt-ott ma is felbukkan. Varga Imre, aki nagyszerű salgótarjá­ ni Madách-szobrát csak a Tragédia lé­ nyegértésének birtokában alkothatta meg, a Palócföld 1973/2. számában ezt í r j a : ........A lét kérdéseire Madách igazi válasza nem az Arany Jánosi tolladékban, az ember küzdj és bízva bízzálban szólal meg (saját kiemelésem), hanem kitűnően poentírozott kérdésfelvetések révén, az élet sodró önismétlésében . . . " A Tragédia zárómondata a szerzőség irodalomtörténeti problémája mellett esz­ mei problémát is okozott. Egyes vélemények szerint a Tragédia utolsó mondata nem simul bele szerve­ sen és egyértelműen a mű mondanivaló­ jába, „kilóg” a szöveg egészéből. Hogy megtöri a gondolatsort, mesterkélt „odaragasztás" érzetét kelti s legfeljebb némi szerkezetlezáró szerepet szánhatott neki a költő. Mintha Kárpáti Aurél a Színház­ ban megjelent alábbi mondata is erre utalna: „ . . . A kibékíthetetlennek hitt tézis-antitézisét (a műnek) az égi szózat, az utolsó mondat szintézise oldja fel . . ." Csak ez volna a zárómondat szerepe? Érdemes idéznünk Reményik Sándor, erdélyi költő „Az utolsó mondat problé­ mája” című versének néhány mondatát: „Ember küzdj és bízva bízzál!” Ki sugallta e mondatot Neked, Csonkatornyod komor koloszusát Aranytetővel ki tetőzte be? 33 �ezt a sort. Különösebb grafológiai szak­ értelem nélkül minden kéziraton meg le­ het állapítani, ha valaki, akár maga a szerző, utólag írt hozzá valamit. Ismét egy pillantás a Kéziratra: azo­ nos tintaszín, azonos, folytatólagos sor­ vezetés, azonos betűtestek, azonos fa ­ ragású és fogású lúdtoll — Madách ki­ lenc Iúdtollat használt el főműve írásá­ ban — tehát azonos kéz írta a zárósort. Ha a Tragédia pesszimista hangvéte­ lű volna, akkor is remekmű volna. De a pesszimizmust már Arany János is cá­ folta s azóta is számos, jelentős szak­ értő. Az ember tragédiája nem optimista, nem is pesszimista, hanem a kettő szin­ tézisében illuziótlanul realista. Sőtér m egállapítása:... Az ember tragédiája legalábbis pesszimistaellenes . . . . ” Mohácsi Jenőnek a színzáró rímpárok­ ra való hivatkozása érdekes, de nem meggyőző. A rímpárokkal való befejezés Mert lelked sikoltó díszharmóniája lenti, hogy a parancsadó itt mintegy lé­ nem törvény Shakespearenél sem, még Más véget követelt. legzetet vesz, ezzel felfigyelést indikál, kevésbé Madáchnál. A tragédia tizenöt A hűtlen asszony, a vesztett haza, mert most mondja ki a legfontosabbat, szinéből csak hat szín zárul rímpárral; A nyűgös test, mely szellemlakosának a megoldást: ” . . . küzdj és bízva bízzál!” ellenben rímpár nélkül végződik kilenc Börtöne inkább, semmint otthona, Az idei évfordulón megjelent, helyre­ szin: az ötödik -ezt Mohácsi tévesen A céltalan, őrült történelem, állított szövegű díszkiadás remélhetőleg számolta a rímpár végződésűek közé-, Mely kerekével vaktában tipor végső pontot tett — a többi mellett — a a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik, t i­ A tehetetlen, balga népeken, zárósor központozásának zűrzavarában zedik, tizenegyedik, tizenkettedik, tizen­ A horizontra ráereszkedő is.harmadik és tizennegyedik, tehát a szi­ Vérpárás magyar alkonyat: A Tragédia utolsó mondata a fordí­ nekben majdnem kétharmada. Ez a leg­ Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd tóknak is problémát okoz. A fordítás köz­ tetszetősebb érv is elesik tehát. Évájával együtt Ádámodat. ismert egyéb nehézségei mellett, ebben Befejezésül Bálint György nagyszerű a sorban, különösen a „bízva bízzál” sorait idézzük, „A toronyőr visszapillant” hangsúlyosított és hangsúlyosító, ünne­ című, 1966-ban megjelent műve első kö­ pélyes és nyomatékos, kettőzött igealak Ember küzdj és bízva bízzál! tetének 513. oldaláról: jelent gondot. E sornál több fordító kért Ki sugallta e mondatot Neked? már tőlem jelentés-meghatározó, eliga­ „ . . . Ma eszembe jutott Madách. M in­ Talán egy aranylelkű bölcs barát? dig nagyon szerettem Az ember tragé­ zító tanácsot. Nem szólva néhány, értelmileg is el­ diáját, csak utolsó mondatával nem tud­ hibázott fordításról — ” . . . ember bízzál tam kibékülni. Annyi céltalan küzdelem Vagy tán kötelességnek ismeréd bennem!” , „ . . . ember bízzál magad­ után mégis: Ember küzdj és bízva bíz­ Hitet ébreszteni — hitetlenül? ban!" a fordítók rendszerint csak hal­ zál! - mindig úgy éreztem, hogy M a­ Lásd, ha olykor a bu rám nehezül, ványan, a parancs mozgósító erejét dách ezt a mondatot meggyőződés nél­ Jobb’ szeretném, ha tornyod úgy ma­ meggyengítve tudják visszaadni. kül írta a nagy mű végére; csak azért, rad . . . Igaza van Radó Györgynek: „ . . . az hogy eleget tegyen az optimizmus illemFélelmesen, csonkán, kegyetlenül. utolsó sor tartalmi és hangulati megol­ szabályának. Most. nem is tudom, ho­ dását egyetlen német fordítás sem tud­ gyan, ezen a koratavaszi napon ráesz­ ta adni s a többi fordítás sem igazán ..." méltem, hogy ez a mondat az egész mű Van a Tragédia zárómondatának filo­ Ö sszefoglalásul. Ha a Tragédia záró­ lényege, Küzdelem magáért a küzde­ lógiai problémája is. Ennél a sornál kü­ sora hiányoznék, a mű a maga egészé­ lemért: ez az élet. Madách nemhiába lönösen is hibának kell minősítenünk a ben akkor is remekmű volna. nevelődött Hegelen, dialektikus volt, - Tragédia szövegének egészében is elEzért Madách remekműve volna, ak­ megértette, hogy élni annyi, mint küz­ búrjánzott — henye központozást. kor is ha bizonyítható lenne, hogy ezt a deni, és ezért a küzdelem jó. Bízva bíz­ A Kéziratban ez van: „Mondottam em­ zárósort nem ő írta, vagy utólag írta. ni: ez kissé nehéz és nem mindig sike­ ber: küzdj és bízva bízzál!” Így került — De a sor idegen-kezű vagy utólagos rül. Küzdeni viszont olyan természetes helyesen — az első és második kiadás­ szerzősége nemcsak nem bizonyítható, és nélkülözhetetlen, mint lélegzetet ven­ ba is. A harmadik kiadásban elmarad hanem teljességgel kizárható. ni. Küzdeni még bizakodás nélkül is le­ a " : " . Elég egyetlen pillantást vetni a Tra­ het . . . ” Ettől kezdve, a további kiadásokban a gédia Kéziratának eredeti nagyságban Kevés irodalmi műből született annyi hogy központozás legkülönfélébb variációkkal itt közölt zárósor-fotokópiájára, közmondás, szállóige, mint Az ember tra­ meggyőződjünk: Madách írta azt és találkozunk. A kézirati kettőspont helyére gédiájából. Egyik leggyakoribb szálló­ „ , " vessző kerül s ugyancsak vessző nem más. átcsúsztatja a hangsúlyt az Úr erőtel­ Sőtér István írja „Álom a történelem­ igénk éppen a zárósor: „Mondottam jes „mondottam” szaváról az emberre s ben” című Madách-monográfiája 50. ol­ ember: küzdj és bízva bízzál!” Nyugodtan idézhetjük abban a meg­ ezzel gyengíti az Ádám hezitálását, a l­ dalán: Azt a legendát, mintha a kudozó szándékát — „Gyanítom én is, . . . Tragédia híres végsora Aranytól szárma­ győződésben, hogy ez a sor is Madách csak . . . ” — keményen lezáró és az egyet­ zott volna, Madách eredeti kézirata két- leikéből lelkedzett. len lehetséges teendőre — „küzdj és bíz­ ségbevonhatatlanul cáfolja meg . . . ” zál!” - adott parancsot, amelyet a ket­ A Kézirat azt is kizárja, hogy nem is Szabó József tőspont még hangsúlyosít, mert azt je ­ utólag, hanem egyidejűen írta Madách 34 �STEFÁNIAI EDIT: EMLÉKEK KERTJE II. Országos Zománcművészeti Biennálé Salgótarján 1973 BOHUS ZOLTÁN: MOTÍVUM KISS ÉVA- STEFÁNIAI EDIT: ÉKSZER HATOLDALON: PETRILLA ISTVÁN: BALLADA �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/a99cf28862f10c2181da077d915551cd.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kassai - Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/451ba4063d7ed8a15663fd05da2ab21b.pdf 02c58e27934d381035633ac4274e2d5f PDF Text Text Demográfiai robbanás és alacsony népszaporulat Válságban van-e a mai család? Az egyenjoguság gyakorlatáról Kell-e színház Salgótarjánnak? Csanády János, Jobbágy Károly, Solymos Ida, Tamás István versei A népi kultúra emlékei Ismeretlen dokumentumok Csontváryról Vita a falusi értelmiségről Milyen könnyű is a felszín fényjátékaitól megtéveszve tévesen ítélkezni dolgainkról! Figyelmetlenül vagy fe­ lelőtlenül számot vetni — s ennek megfelelően cseleked­ ni utána. Figyelmetlenül vagy felelőtlenül: mert mozga­ tórugóiig fel nem bontottuk a hibásan mozgó szerkeze­ tet, ismereteink hézagairól tudván sem merészkedtünk a józan áttekinthetés magasába, másokéval meg nem ter­ mékenyítettük magunk korlátozottnak vallott tapaszta­ lását. Figyelem a demográfiai helyzetünk történetével, a gyermekszaporulat összesített helyzetképével és az ural­ kodó tendnciákkal tisztában levők utóbbi időben meg­ szaporodott, veszélyre figyelmeztető szavait — s félek: a félreértés ilyen lehetősége fenyegeti társadalmunk egye- deinek számottevő részét. S olykor-olykor magamat sem határolhatom el ettől a sokaságtól. Mire is gondolok hát? Hiszem, tudom, maradéktalanul elfogadom azok iga­ zát, akik felelős cselekvést sürgető központi problémát látnak a gyermekkérdésben. Nincs is más lehetősége annak, aki következetesen szembesülni kíván az egyér­ telmű valósággal. De mert Magyarország lakóinak töre­ dékét sorolhatom csak a „dolgok tudói” közé, azokra a milliókra hivatkozom, akiknek a gyermekkérdés megol­ dását „realizálniuk” kellene — csakhogy talán tévésen ítélkeznek ebbéli állapotainkról. Ha az ilyen optikával szemlélem például a negyvenezer lelket számláló várost, ahol élek ,úton-útfélen megállapodom magammal: sok �a gyerek. Sok lehet, legalábbis nem aggasztóan kevés teltek az óvodák, zsúfoltak a játszóterek; ismerőseim kö­ rében egyre gyakoribb örömhír a harmadik gyerek érke­ zése; mind többször találkozom házasságuk kezdetén állókkal, akik az ,,egykénél" többet terveznek: életszín­ vonalunk jó, egyre javul, nem lehet hát baj a gyermektelenségből. VII. évfolyam 3. szám Ezt mutatja a felszín. S akik csak ezt a felszínt tapo­ gatják végig napról-napra, nemigen ásnak mélyebbre — legfeljebb ha érintőlegesen vetődik fel bennük hét-nyolc gyermekes nagyszüleik példája. Meg hogy mit jelent biz­ tosító, örömhozó utódok nélkül átlépni a hatodik X-en túlra. De ez a futó szembesülés sosem tágul nemzeti­ társadalmi keretekig, nem szüli meg a gyermekszapo­ rulat növekedését. VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK Népesedési helyzetünk problémáinak megoldása út­ ban van - nem is első lépéseinél tart már. S ha megért­ jük a dolgok megnyugtató elrendezésének állapotát, az semmiképpen sem lesz csak és kizárólag törvények, ren­ deletek, intézkedések eredménye. Záloga lesz annak a minél többekben tudatosuló felelősség is: közös érde­ keink szerint áttekinteni, ítélkezni és cselekedni — ,,gyerrekügyben" is. MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE Kassai-Végh Miklós tartalom Kovács Ferenc: Demográfiai robbanás és ala­ csony népszaporulat 5 K. Bacskó Piroska: Válságban van-e a mai család? 7 Avar Pál: Egyenjogúság? 8 Szalánczay György: Értelmiség a közéletben — vidéken 3 10 Molnár Gál Péter: Kell-e színház Salgótarjánnak? 11 Barna Tibor: Színházi város vagyunk? 13 Korill Ferenc: A Petőfi '73 és ifjúságunk SZÉPIRODALOM 15 15 17 18 20 20 20 22 Tamás István: Petőfi, Dózsa Kádár Péter: Emberek között Jobbágy Károly: Őszi utazás (részlet) Bartha László: Tükrös Solymos Ida: Estély a kultursznobnál Csanády János: Egy másik éhség Nap Fábián: Ha Max üzen Varga Rudolf: Helyzetkép HAGYOMÁNY IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁ­ LYÁNAK FOLYÓIRATA Megjelenik két havonta Felelős szerkesztő: Kassai-Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kere­ kes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahivatalokban. A szerkesztőség címe: 3100. Salgótarján, Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 4863 NyV Balassagyarmat 2000 db Fv.: Kelemen Gábor 23 24 25 27 Kapros Márta: A népi kultúra emlékei Gerő László: A nógrádi várak Hann Ferenc: A gácsi patikus Szigethy Gábor: Szerepálom KÖRKÉP 29 3. salgótarjáni Tavaszi Tárlat (Pál József) 30 A munkásosztály a paradicsomba megy (Csongrády Béla) 31 Andrej Rubljov (K. F.) 32 Szekulity Péter: Hány nap a világ? (Lakos György) 32 Interjúk a munkásegységről (H. Hámori Anna) 33 Útikönyv a születő Budapestről (Schneider Miklós) * VITA 34 ,,Magának él-e a falusi értelmiség?” (Kicsiny Miklós) Címoldalon: Tar Ferenc Tereferélők c. szobra (részlet) a 11, 12, 19, 28, 30 oldal reprodukciói válogatás a III. Tavaszi Tárlat anyagából Foto: Veres Mihály �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK Kovács Ferenc Demográfiai robbanás és alacsony népszaporulat Napjainkban egyre gyakoribbá válik a népesedési kérdések vizsgálata. Olvashatunk túlnépesedésről és szenvedélyesen vitatkozhatunk a népesedés pangásáról: — nem nére is — Ha ilyen ütemben gyarapodik az emberiség, maholnap lesz bolygónkon hely. 650 év múlva a Föld egész felszí­ számítva — beleértve a tengerek és szárazföldek felszínét 10 fő jutna minden négyzetméterre. — Ahhoz, hogy egy emberöltő múlva ne csökkenjék hazánk lélekszáma, az kellene, hogy 1000 édesanya közül 16 szüljön egészséges gyermeket. Ahhoz pedig, hogy egy emberöltő múlva szaporodjék a nemzet, az kellene, hogy minden 1000 lakosra 17 újszülött jusson. A mai arány 1000 a 14,7-hez . . . * A két megállapítás az első pillanatra mintha ellentétben állna egymással. A valóságban azonban a Föld lakossága ténylegesen rob­ banásszerűen növekedik. Az évi szaporulat 2 %. Felületesen szemlélve ez nem tűnik soknak, de egy tucat embernek (12) ilyen növekedés mellett még egy évszázad sem kellene ahhoz, hogy elérje Földünk jelenlegi népességét. S ez a szám ma már túl van a 3,5 milliárdon. 1980-ra pedig a 4 milliárdot is túlhaladja az emberiség létszáma. A problémát különösen súlyossá az teszi, hogy az évi 2 %-os növekedés is egyenetlenül oszlik meg Földünkön. A gazdasá­ gilag fejlett kapitalista és szocialista országokban ez az arány jóval kisebb. Sokan éppen az alacsony népesedés tényével küszködnek, ugyanakkor a fejlődő országokban, ahol egyéb­ ként is problematikus a lakosság ellátása, az arány magasabb (Köztudott, hogy fejlődő országoknak a gazdasági fejlődésben elmaradt latin-amerikai, dél-ázsiai, afrikai országokat nevez­ zük.) A népesség robbanásszerű szaporodásának forrása tehát a fejlődő országok túlnépesedése. A fejlődő országok általános gazdasági fejlődésének legfőbb akadálya a népességnövekedés döbbenetes üteme. A legtöbb fejlődő ország demográfiailag annyira szalad, hogy éppen ezért gazdaságilag kénytelen egyhelyben topogni. A termelés egyébként sem tudja foglalkoztatni a felesleges munkáskeze­ ket. A túlnépesedés a termelőerők fékjévé válik. Nem lehet az ipari és mezőgazdasági munka termelékenységét megfele­ lőképpen fokozni, mert a korszerűbb technika munkaerőt tesz feleslegessé. A magas szaporulat a tőkehiányt is súlyosbítja. A közvetlen létfenntartási szükségleteken felül csak igen kevés marad be­ ruházásokra. Az aktív népességnek igen sok gyermeket kell eltartania. Ez az amúgyis nagyszámú lakosság évről-évre sok millió éhes szájjal gyarapodik és közömbösíti a magasabb életszínvonalra irányuló nemzeti erőfeszítések jó részét. Latin-Amerikában a második világháború végétől 1970-ig évi 2,65 %rkal nőtt a mezőgazdasági termelés, de a népes­ ségnövekedés évi 2,8 % volt. Afrikában 1952 és 1965 között évi 2,2 %-kal növekedett az élelmiszertermelés, de a népesség 2,6 %-os évi növekedést produkált. Tehát a termelésnövekedés nem fedezi a népességnövekedést. Az egy főre jutó termelés csökken. A fejlődő országok elmaradottsága éppen ezért fo­ kozódik. A második világháború előtt elmaradottságuk még csak 8-szoros volt a fejlett országok mögött. Ez az arány ma 12-szeres és 2000-ben a jelenlegi tendenciák mellett 18-szorossá válik. Ha földünk lakosságának egészét nézzük, 5 ember közül 4 éhezik vagy nem kap elegendő táplálékot. A fennmaradó 20 % Észak-Amerika, Európa és a Szovjetunió területére esik. Nyilvánvaló, hogy az éhség elleni harc és a fejlődő országok magas szaporulata olykor közömbösítik egymást. De honnan ered ez a rendkívül magas természetes szapo­ rodási arány? És miért csak a fejlődő országokat jellemzi? A természetes szaporodást a születések és a halálozások különbsége adja. A születések száma nem emelkedett ezekben az országokban. A halálozások aránya csökkent robbanás ­ szerűen. A civilizált ember elsősorban saját magát védi, amikor a járványok kialakulását gócukban megakadályozza. A járvá­ nyokat sikerült kiirtani. Az antibiotikumok tömeges felhaszná­ lása, a BCG oltás elterjesztése, a DDT-permetezések, a kép­ zett bábák alkalmazása, az orvosegészségügyi szervezet gya­ rapodása erősen tompítja a korábban krónikusan pusztító be­ tegségek erejét (vérbaj, gümőkór, malária, lepra, trachoma . . .). A fejlett országok a DDT-permetezést már évek óta betil­ tották, de a fejlődő országok zömében még áldást jelent al­ kalmazása, mert a trópusi rovarok ellen a leghatásosabb szer. Tehát a nagy szaporulatot nem a születések növekedése, hanem a halálozások csökkenése eredményezi. Európa orszá­ gai is voltak hasonló helyzetben. Elsőnek Angliában jelent­ keztek a túlnépesedés problémái. Az 1750 és 1880 közötti éve­ ket magas szaporulat jellemezte. Persze a megoldás itt egy­ szerűbb volt. A fölösleges népesség kivándorolt Amerikába. Európa többi országa késve, de követte Anglia példáját. Ázsia, Afrika, Latin-Amerika népeinek a kivándorlás nem je­ lenthet megoldást — a legfejletteb országok nem is fogadnak ázsiai, afrikai bevándorlókat. Az európai országokban a születések számának csökkenése hozta meg a megoldást. Az ipari fejlődés, az életszínvonal emel­ kedése a természetes szaporodás csökkenését eredményezte. Általánossá vált a családtervezés. A fejlődő országok is komoly erőfeszítéseket tesznek a csa­ ládtervezés elterjesztésében. A legnagyobb erőfeszítések épp a legsúlyosabb problémák­ kal küzdő Indiában történtek és történnek ma is. India évi szaporulata több, mint hazánk lakossága. India a független­ ség kivívása óta (1947) tisztában van a népességnövekedés problémáival. Egyik eszköznek a fogamzásgátlás alkalmazá­ sát tekintették. Az Ogino-Knaus módszer elterjesztése mellett döntöttek. Ez nem ellenkezett India hagyományaival, szokásaival, anyagi kiadásokkal nem járt. De Indiában igen magas az analfabéták aránya. A falusi nők 7,5 %-a tud írni-olvasni, és a lakosság 82 %-a falusi. Tehát a nők többsége nem rendelkezik számfogalommal sem. Éppen ezért problémát jelentett a menstruációs ciklus helyes nyilvántartása, kiszámítása. Egy színes gyöngyszemekből álló nyakláncot szerkesztettek: narancs színnel jelölték a menstru­ áció napjait, pirossal a termékeny napokat és zölddel a bizton­ ságos napokat, amikor a nemi kapcsolatok nem járnak megtermékenyüléssel. Minden asszonynak az egyéni ciklus alapján fűzték fel a gyöngyöket. A problémák néhány hónap múlva már jelentkez­ tek: az éjszaka sötétjében nem lehetett látni a gyöngyök szí­ 3 �nét. Ezen is segítettek: szögletes és gömbölyű gyöngyöket al­ kalmaztak és a gyöngyszemeket csak egy irányban lehetett tologatni. Ez sem hozott megoldást. Voltak, akik elfelejtették tovább tolni a gyöngyöket. Mások nem viselték a láncot, mert nem akarták, hogy az egész falu tudja, a családban születés­ szabályozás folyik. Voltak, akik bűvös amulettként kezelték elegendő csak viselni és nem esnek teherbe. Tíz évet vacakoltak el ezzel a módszerrel. Semmi eredményt nem értek el. Különben is vannak a módszernek biológiai hiá­ nyosságai: a ciklus időről időre változik, az aritmikus nők töb­ bet szülnének. Megpróbálták a pesszárium elterjesztését is. De a falusi asszonyok nem mentek el a klinikára a védőszert felszereltet­ ni. Bizonyos ismeretek is szükségesek lennének az emberi test felépítéséről, működéséről, a fajfenntartásról. A zselén lévő utasítást nem tudják elolvasni. A költséges tablettákat elfe­ lejtik beszedni. Stabil és végleges megoldásnak egyedül a sterilizáció bi­ zonyult. 1957-től 1969-ig 4 millióan steriIizáltatták magukat önkéntesen. 7-8 dollár vagy újabban egy táskarádió és 3—6 nap fizetett szabadság a jutalma annak, aki sterilizációra je­ lentkezik. A jelentkezők száma alacsony. Az átlagos hindu fiúgyermeket akar. A többségnek nincs társadalombiztosítása. Az öreg szülőket a kereső fiúk tartják el. A lányoktól, nőktől nem tartják illendőnek anyagi segítséget elfogadni. Könnyebb rávenni családtervezésre azt a házaspárt, ahol már van 3 fiúgyermek. Ahol 4 leány van, tovább próbálkoznak. India a családtervezésre sok pénzt költ. Irodákat, országos hálózatot építettek ki. Házaspáronként évi 3,5 dollárt fordí­ tanak családtervezésre. A rádióállomások naponta sugároznak műsort, a mozik, újságok rendszeresen foglalkoznak a témával. Ingyen osztanak ki fogamzásgátló szereket. Számottevő eredményt ezideig mégsem sikerült elérni. Az életszínvonalat kellene jelentősen emelniök. Ha megkós­ tolják az emberek a jobb életet, ragaszkodnak hozzá és ke­ vesebb gyermeket hoznak világra. Ugyanakkor az alacsony életszínvonalat nem lehet a születési arányszám csökkenése nélkül emelni. Nem egyszerű ebből a körből kilépni. India példáját elemeztük, de a többi fejlődő országban is hasonló problémák vannak, csak mindegyikük még fel sem mérte helyzetét és a megoldáson sem kísérletezik. A pápa „Humanae vitae” kezdetű enciklikája, amely a ka­ tolikus házaspároknak csak az Ogino-Knaus módszert enge­ délyezi - nem véletlenül talált ellenállásra épp a latin-ame­ rikai püspökök körében. * Tehát a demográfiai robbanás a fejlődő országok igen ma­ gas születési arányának következménye. A születési arány ezek­ ben az országokban 40 % körül mozog. A gazdaságilag fejlett országokban a demográfiai problé­ mák éppen ellenkező előjellel jelentkeznek. Itt az alacsony születési arányszám a jellemző. Az NSZK-ban 13,3, az NDKban 13,9, Svédországban 13,6, Magyarországon 14,6, Belgium­ ban 14.7, Ausztriában 15,1, Csehszolvákiában 15,4,... Szov­ jetunióban 17,4, USA-ban 18,2, Japánban 18,9 ezrelék volt az élveszületési arány 1970-ben. Az alacsony születési arányt hajlamosak vagyunk magyar sajátosságként feltüntetni. Akadnak, akik etikai problémát csinálnak a jelenségből, mások a nemzet pusztulásáról be­ szélnek. A leghevesebb vita néhány éve a Nők Lapja hasáb­ jain folyt. A vita azóta könyv alakban is megjelent (Fekete Gyula: Éljünk magunknak? Bp. 1972) s ez újabb hullámokat indított a vitának. A népesedés alacsony foka nem speciális magyar jelenség, uqyancsak nem kifejezetten magyar sajátosság a születése növekedésének ösztönzése. Franciaországban már a háború előtt igen határozott gaz­ dasági ösztönző eszközöket alkalmaztak, s ezzel, ha magas szaporulatot nem is értek el, de a népesség csökkenésének 4 tendenciáját sikerült megállítaniok. Jelenleg Franciaországban a 16,7 %-os szinten sikerült stabilizálni a születések arány­ számát. A legtöbb európai ország ma szintén alkalmaz valamilyen ösztönzési módszert. A módszerek között tekintélyes helye van a gazdasági ösz­ tönzőknek. A szocialista országok — így Magyarország is — ki­ emelkednek e téren. A fizetett szülési szabadság, a havi vagy egyszeri gyermekgondozási segély, a nem dolgozó, de gyer­ mekeket nevelő anyák támogatása, a gyermekes családok tá­ mogatása, a lakáshelyzet javítása — azon túl, hogy humánus intézkedések — a szaporulásra is ösztönöznek. Vannak jogi eszközök is. Ezek között tekintélyes helye van a tiltó jellegű intézkedéseknek. Az óvszerek hirdetésének, ter­ melésének, forgalmazásának betiltása. A művi vetélések betil­ tása vagy határozott korlátozása. Romániában például ezek az eszközök dominálnak. Nem véletlen, hogy a leghátrányo­ sabb eredményeket éppen ők érték el. Korábban hazánkban is voltak hasonló intézkedések, de már ezeket az adminisztratív jogi tiltásokat nem alkalmazzuk. Ennek következményei elég súlyos problémákat okoztak első­ sorban az iskoláztatásban, a gyermek intézményekben. Az 1954ben született nemzedék majdnem duplája az 1962. évinek. Az eszközök harmadik csoportját a propagandamunka al­ kotja. A legtöbb szocialista országban célul tűzték ki a második a harmadik gyermek megszületésének ösztönzését. Magyarországon legalább a népesség reprodukcióját sze­ retnénk biztosítani. Az elmúlt másfél évtized nálunk a jövedelmek szolid, de fo­ kozatos emelkedését hozta, ugyanakkor a fogyasztási lehető­ ségek ugrásszerűen bővültek (gépkocsi, magánlakás, külföldi utazás, víkendtelek. . .). Vannak kifejezetten fogyasztásra orientált házaspárok is, akik a családcentrikus szemlélet he­ lyébe a presztizst, az anyagi sikert állítják. A család funkciója is változott, szűkült, kohéziója csökkent. A nagylétszámú családok életszínvonala alacsonyabb. Ma a családok létszámát jobban determinálja és differenciálja a demográfiai összetétel, mint a keresők bérszínvonala. Nem mindegy, hogy egy családban mennyi gyermeket kell eltartani. Jövedelemelosztásunk figyelembe veszi ezt a jelenséget, s a távlati terveiben fokozottan bővül a nagyobb gyermeklétszámú családok anyagi támogatásának volumene és köre. A gyer­ mekruházati ellátás szabályozása, a sokgyermekes családok kedvezőbb lakásépítési, lakásjuttatási lehetősége — amelyek legújabb intézkedéseink közé tartoznak — ugyancsak ezt a kört bővíti. A demográfiai problémák megoldása igen bonyolult és ne­ héz a fejlődő országokban is, és a fejlett országok sem tudnak egyedül üdvözítő eszközöket találni. A népesedés kérdése a két térségben más-más előjellel je­ lentkezik, de a megoldási módok sokrétűen komplex összefo­ nódása azonos. Egyik helyen sem szabad elszakítani a gaz­ dasági fejlesztést a népesség szabályozásától. Minden or­ szágnak figyelembe kell venni sajátos nemzeti körülményeit, gazdasági erejét és szellemi hagyományait egyaránt. S az eredmény így is csak hosszabb távon jelentkezik. Találkozunk napjainkban neomalthusiánusokkal is. Malthus tanításának tudománytalan és reakciós voltát már a múlt szá­ zadban bizonyították. * Engels 85 évvel ezelőtt írta a következő sorokat: „Persze absztrakt fennáll a lehetősége annak, hogy az em­ berek száma olyan nagy lesz, hogy szaporodásuk elé korláto­ kat kell állítani. Ha azonban a kommunista társadalom valamikor szüksé­ gesnek látja majd éppen úgy szabályozni az emberek termelé­ sét, mint ahogy a dolgok termelését már szabályozta, akkor éppen ez a társadalom és csakis ez lesz az, amelyik ezt ne­ hézség nélkül véghezviszi . . ." �K. Bacskó Piroska Válságban van-e a mai család ? A család hosszú történeti fejlődés eredményeként alakult ki. A társadalom evoluciójával szakadatlanul fejlődött és a társadalomnak gyökeres átalakulásaikor alapvetően megvál­ toztatta formáját. A monogám család, amely a a magántulaj­ don talaján jött létre, a civilizált társadalmak története során jelentős funkcióváltozáson ment át, például eredetileg termelő majd később mindinkább fogyasztó mikro-egységgé vált. A magántulajdon fontos szerepe a házasságkötésben kezdetben leplezetlenül jelent meg, így a birtokos osztályok családalapí­ tását általában rögzítő, szabályozó házassági szerződés kez­ detben elsősorban gazdasági jellegű magánjogi ügylet. A polgári felvilágosodást követően ezeknek a szempontoknak nyílt megjelenését eltakarta az érzelmekre, a családi boldog­ ságra való hivatkozás. A kapitalizmus azonban, miután az egész társadalom a magántulajdon jegyében és védelmében funkcionál, nem tudta kiküszöbölni a birtokos osztályokhoz tartozók házasságából az anyagi szempontok jelentőségét. Az emberiség számára első ízben a szocializmus keretei kö­ zött nyílt lehetőség arra, hogy a házasságkötésben döntő sze­ repe az érzelmeknek legyen. Ez addig, amíg fennáll a társa­ dalmi egyenlőtlenség, nem jelenti az anyagi szempontok teljes eltűnését. Ehhez még igen hosszú időnek kell eltelnie, egy új társadalomnak kell felépülnie. Az anyagi tényezők szerepe a családban maradéktalanul valószínűleg csak a kommunizmus­ ban szűnik meg. Vajon beszélhetünk-e a fejlődés jelenlegi szakaszában a család pozitív irányú átalakulásáról és megújulásáról? Ismeretes, hogy a válások száma évről-évre növekszik és Magyaror­ szág az „előkelő” második helyet foglalja el az USA után. A válások mennyiségének összehasonlításakor különös gond­ dal kell eljárni, mert nemcsak egyes országok között van lé­ nyeges eltérés a jogrendszerekben és a bírói gyakorlatban, hanem országon belül is változhatnak a jogszabályok. Hazánk­ ban 1870. és 1880. között ezer lakosra még csak 0,7 válás jutott, s az 1894. évi magyar házassági törvény megalkotása után még kevesebb lett. A századfordulótól erőteljes növeke­ désnek indult, mivel a házasságfelbontással kapcsolatos joggyakorlat megenyhült. 1910—11 között ezer lakosra már 0,4 válás jutott. Az első világháború alatt 0,1-re csökkent, majd újabb lendületet nyert. A felszabadulás után a válások száma messze meghaladta az első világháború utáni éveket. Ez an­ nak következménye, hogy 1945-ben megalkotott kormányren­ delet a bontást megkönnyítette. Az új családjogi törvény ismét átmeneti visszaesésével járt. 1955-től az emelkedés folyamatos és különösen kiemelkedik az 1969. év, az eddigi legnagyobb eredményével, amikor az ezer lakosra jutó válások száma 2,2 (A rendkívül magas szám az ellenforradalmi eseményekkel, majd a disszidálások során felbomlott házasságok utólagos jogi rendezésével magyarázható.) Vajon e válási statisztika nem azt bizonyítja-e, hogy az ép­ penséggel felbomló kisközösség, a család válságban van? Úgy véljük, helytelen lenne messzemenő következtetéseket levonni ebből a néhány számból. A tény azonban tény marad. Ezer házasságra tíz válás jut. Ez azt a benyomást kelti, hogy válságban van a család. Heller Ágnes ennek alapján ír arról, hogy „Ma a magántulajdonon alapuló monogám házasság felbomlásának korszakában élünk. Igaz anélkül, hogy ez az intézményváltozás jogilag megfelelő mértékben kifejlődött volna . . . De miután a gyermekek neve­ lése a mi korunkban elsősorban családi ügy, tehát a régi monogámiára van alapozva, a monogámia e felbomlási fo­ lyamata gyermektragédiák sorozatához vezet, és hozzájárul a gyermekbűnözések rendkívüli elszaporodásához. Ugyanakkor a normafelbomlás és kiüresedés jelenségeitől kísérve, ideigle­ nes erkölcsi visszaesést is kifejez. Remélhető azonban, hogy a válságból majd tisztultabb emberi viszonyok születnek.” Az idézett megállapítással kapcsolatban fel lehet tenni a kérdést: milyen állapothoz, vagy milyen normához viszonyít a szerző, amikor ideiglenes erkölcsi visszaesést, kiüresedést a gyermekbűnözés rendkívüli elszaporodását említi? Az Engels által tárgyalt monogám családhoz mérve, amely a kizsákmányoló társadalomban bontakozott ki, a szocialista társadalomban élő monogám család gazdaságilag és érzel­ mileg megalapozottabb közösség, amelyre nem jellemző álta­ lában véve a bomlás, az erkölcsi visszaesés és a gyermektra­ gédiák elszaporodása. Ha azonban egy általunk már megformált ideális családhoz hasonlítjuk a jelenlegi állapotokat, akkor valóban súlyosnak kell megítélni a helyzetet. Ez az eljárás azonban nyilvánvalóan nem helyes. A család — mint intézmény — nem válságban, hanem átalakulóban van. Funkciói változhatnak, de mint dr. Csiki Ottó is mondja, a páros családnak még óriási tartalékai vannak. I.Sz. Kon. a család elhalását pedig puszta szóbeszéd­ nek tartja. A válást nem lehet mindig a családi forma bomlási jelé­ nek tekinteni. Esetenként a válás jogának biztosítása jelentős demokratikus vívmány. Olaszországban például néhány év­ vel ezelőtt egyetlen törvényesített válást sem lehetett kimu­ tatni. Nem mintha ott minden rendben lett volna a családdal, hanem mert az olasz törvények nem ismerték el a válás jogát. Méltán nevezte Fenoltea a felbonthatatlan polgári házassá­ got jogi szörnyszülöttnek, a konkordátum szerinti házasságot pedig a legzavaróbb házassági törvénynek. A válás kifejezi az emberek társadalmi viszonyaiban bekö­ vetkezett feszültségeket, ezek kisugárzását a családra. A csa­ lád az a különleges és igen érzékeny mikroközösség, melyen a társadalom összes ellentmondásai átszűrődnek. „Aligha le­ het elképzelni azt - legalábbis tömegméretekben érvényesülő társadalmi jelenségként nem -, hogy a társadalmi előítéle­ tektől, a legkülönfélébb presztízsszempontoktól, a végsőkig vitt szerepjátszástól megkínzott ember a családjában elnyeri «érzelmi egyensúlyát». Legtöbbször ennek éppen az ellenke­ zője történik: a «külvilág» a család küszöbét is átlépi, és így vagy úgy, de megmérgezi a családi viszonyokat” — írja He­ gedűs András A család tervezéséről és jövőjéről című tanul­ mányában. Társadalmunk a külső világ humanizálására törekszik. A szocializmus azonban ugyancsak nem mentes az ellentmondá­ soktól, az egymással szembenálló érdekektől, a társadalmi és a pillanatnyi egyéni érdek konfliktusától. Ezért az alapjaiban helyes célkitűzések sok-sok ellentmondás közepette közelít­ hetők csak meg. Mindez szükségszerűen rányomja bélyegét a családra is, s adott esetekben ezek szétbomlására vezet. A válás alapjában véve negatív megoldás. Mindenképpen el kell kerülni, ha Iehet, de ha nem lehet, még mindig több előnyei jár a kényszerű együttélésnél. Ha azt állítjuk, hogy a gazdasági érdektől mentes szerelmi házasság és a kölcsönös megértés alapján nyugvó család az erkölcsös, akkor a házas­ ság, amelyben a szerelem már nincs jelen, szükségképpen er­ kölcstelen. És nincs törvény, nincs racionális érv, amellyel az elmúlt érzelmeket fel tudnánk támasztani. A válás kimondása a családok többségének életében két­ ségkívül sok káros következménnyel jár. Figyelembe kell azon­ ban venni azt is, hogy a válás nem más, mint a valóságban már végbement folyamat utólagos szentesítése a törvény ál­ tal. Ezért azt a feladatot kell célul kitűzni, hogy ezekben a valóságos folyamatokban kutassuk fel azokat a tényezőket, melyek a válás tendenciáját hordják magukon, és azokat ame­ lyek a házassági kohézió irányába hatnak. Mindez hozzáse­ gíthet bennünket az események tudatos befolyásolásához, a pozitív tendenciák következetes erősítéséhez. A váláshoz, a házasság felbomlásához vezető okoknak csupán 1/10-e van meg a házasságkötés előtt. A bontásra vezető okok 9/10-e a házasság alatt jön létre. Mint dr. Lukács Tibor írja: „A házasság nem sorsszerű adottság, nem elrendeltetés, melynek tartalma eleve adott, hanem két ember kö­ zötti kapcsolat és mint ilyen, nem lehet tartalmában több, mint amivé teszik, mert a házasság nem lehet más, nem lehet nemesebb és értékesebb, mint az abban élők.” 5 �A házasság folyamán létrejött akok közül leggyakoribbak: az elhidegülés, a szexuális meg nem értés, az iszákosság, a durva bánásmód, egy harmadik személlyel szerelmi kapcsolat létesítése, az egyik házasfélnek az otthontól való gyakoribb távolmaradása. Ezek az okok összefonódnak és gyakran több együttes ok vezet a végleges bontásra. Á. G. Harcsev a család széthullásának okait keresve a leningrádi városi bíróságon lefolytatott válóperek anyagából ezret dolgozott fel. Ezen kívül speciálisan meghatározott prog­ ram alapján 52 férfival és 68 nővel készítettek interjút, akik válókeresetet nyújtottak be. A megkérdezettek majdnem mindegyike kijelentette, hogy szerelmi házasságot kötött. Csak a férfiak 10, a nők 7,5 szá­ zaléka kötött házasságot úgy, hogy nem szerette, vagy nem volt biztos abban, hogy szereti házastársát. A válófélben lévők életkora, akikkel a beszélgetést lefolytat­ ták, a következő volt: 18 éves v. fiatalabb nők férfiak 3,7 2,2 19-20 21-23 28 éves v. 24-27 idősebb 16,1 8,5 31,5 26,1 27,5 35, 21,2 28,1 A család széthullásának megfigyelhető egy másik formája, melynél a házasfelek a valójában felbomlott házasságukat jogilag fenntartják. Szociológiai felmérések bizonyítják azt, hogy a ténylegesen elváltak száma jóval nagyobb a jogilag elváltak számánál. Ez az inkongurencia Lőcsei Pál szerint társadalmi jelenség. A vizsgálatok arra a meglepő eredményre vezettek, hogy a jogilag felbomlott házasságokhoz viszonyítva a ténylegesen felbomlott házasságok száma másfélszer nagyobb. A további elemzések azt is kimutatták, hogy ebben az inkongurenciában élő népesség összetétele heterogén. Többségében alkalmazás­ ban álló fizikai dolgozó, jelentős kisebbsége pedig alkalmazásban álló szellemi dolgozó. Ezen kívül az inkonguren­ ciában élők ötven százaléka útban van helyzetének jogi ren­ dezése felé, de a másik 50 százaléka tartós vagy végleges inkongurenciára rendezkedett be. Ennek egyik oka abban kere­ sendő, hogy a lakások száma rendkívül kevés és azok akik házasságukat ténylegesen felbontották, kénytelenek továbbra is együtt élni, mert nem tudnak külön költözni, s a lakás sem választható le. Így a házasság jogi formája nem fedi tényle­ ges családi állapotukat. Lőcsei Pálnak az a véleménye, hogy az ilyen állapot részben közömbösséget jelenthet a családjogi viszonyok iránt, de je­ lenthet ellenállást is a tradicionális házasságetikai normák­ kal szemben. Az inkongurencia-vizsgálat csak a felbomlott házasságúakra vonatkozott. Lőcsei Pál felveti a problémát, hogy helyes lenne ezt a vizsgálatot kiterjeszteni a nőtlenek, hajadonok, özvegyek, sőt a jogilag házasok csoportjára is, ezzel sok értékes tapasz­ talatot nyerhetnénk a férfiak és a nők közötti kapcsolatok tar­ talmának alakulásáról. Ha a válások számához hozzáadjuk az inkongurenciában élők számát, a statisztikák által közölt elég magas számadat csak növekszik. Ez újabb figyelmeztetés arra, hogy a társada­ lom az eddigieknél is nagyobb figyelmet fordítson a családvédelemre, s a megelőzés helyes módszerét széles körben al­ kalmazza. A válási arány a 21-27 éveseknél, tehát az aktív korban élőknél a legnagyobb. Ugyanilyen módon megvizsgálták azt is, hogy milyen szere­ pet játszik a válásban a házastársak eltérő életkora, vagy az, hogy azonos vagy különböző speciális csoporthoz tartoznak. Az adatok azt is bizonyították, hogy az életkori eltérések a válófélben lévő házastársaknál nem lépik túl a normális ha­ tárt. Általában csak annyi az eltérés közöttük, amennyi a jól­ szervezett családokra is jellemző. Hasonló eredményre jutottak a szociális csoporthoz való tartozás elemzésénél. A válófélben levők többsége azonos szociális csoporthoz tartozott, műveltségi szintjükben tehát nem lehetett lényeges eltérés. Ezért kiegészítő adatokat gyűj­ * töttek annak megállapítására, mivel magyarázható mégis a A család válságának, a válásoknak csupán néhány vetületét válások magas száma? Ebből a vizsgálatból arra következte­ tésre jutottak, hogy a házasság széthullásának legfontosabb és problémáját vettük szemügyre. Az itt tárgyaltakból kitűnhet, tényezője a férj és feleség eleve rosszul kialakított, vagy meg­ hogy még sok házasság nem tudja betölteni feladatát és romlott emberi kapcsolatában keresendő. A széthulló családok ezért válással végződik. Ha nem is mindig kerül sor a végső többségében a férj nem segített eleget a feleségének, nem lépésre, sok családban élnek az emberek egymás mellett kö­ jártak közösen szórakozni, tehát társaságuk külön-külön cso­ zömbösen, formálisan, ahelyett, hogy egymásért élnének. Nem kivétel még a családtagok önzése, felelőtlensége, eset­ portot képezett. Érdeklődésük, gondolatviláguk tehát foko­ leg durvasága sem. zatosan távolodott egymástól. Az összkép azonban nem ilyen sötét. A szocializmus építése Ennek a helyzetnek a kialakulásában maguk a házasok is során fokozatosan humanizálódnak az emberi viszonyok, gaz­ vétkesek voltak, mert sok-sok alkalom kínálkozott, hogy vál­ dagodik az emberek szellemi arculata, megnövekszik a köl­ toztassanak a helyzeten, de ehhez tudatos cselekvésre lett csönös érzelmekre való igényük, növekszik felelősségtudatuk volna szükség, arra, hogy mindketten felelősséget érezzenek és erkölcsi érzésük. Mindez a családra is hatást gyakorol és egymásért. Ha nincs ilyen tudatos törekvés, felbomlik a házas­ ennek következtében az egy tisztultabb, emberibb mikrokö­ ság. Ebben a szituációban viszont két lehetőség kínálkozik. Az zösség irányába halad. egyik az, hogy jogilag felbontják a házasságot és mindketten Ezen túl a gyakorlati életben, épp e tendenciák kibontako­ megpróbálnak új életet kezdeni. Ezt bizonyítja az a tény is, zása következtében, különösen a nagyjából hasonló képzett­ hogy a bíróság elé rendszerint már csak azok az esetek kerül­ séggel, szellemi igénnyel biró fiatalok házasságával a csa­ nek, ahol a házasság súlyos válságban van. Családjogi tör­ ládok többsége mindinkább érzelmi közösséggé válik, amely vényünk nem ismer törvényes bontó okot, de védi és szilárdítja biztosítja tagjainak a kiegyensúlyozott életet a munkához, a a házasság és a család intézményét. A felbonthatatlan jogi szórakozáshoz és pihenéshez, a gyermek gondozásához és házasság fogalmát azonban ellentmondásosnak tartja, tehát neveléséhez szükséges feltételeket, és az idős szülők eltartásá­ a véglegesen elromlott házasság felbontását megengedi. Ezért ról, érzelmi támogatásáról is képes gondoskodni. az elutasító ítéletek száma igen alacsony. A családok egy részénél mutatkozó válságjelek valóban lé­ Másrészt a szocialista társadalom és egész jogrendszere teznek, de ezek nem magát a házasság intézményét fenyegetik, arra törekszik, hogy a családot védje, fejlessze, és lehetőség hanem régi, hagyományos formáit, és bennük csupán a múlt­ szerint kiküszöbölje a válásra vezető tényezőket. A Legfelsőbb beli viszonyokkal terhes egyes házasságok életképtelensége Bíróság 3. számú irányelve, - melyet dr. Lukács Tibor Szere­ jut kifejezésre. A házasságnak — mint sajátos intézménynek lem, házasság, család című munkájában idéz — ezeket a gon­ - óriási tartalékai vannak. A család intézménye még nagyon dokat a következőképpen fogalmazta meg: hosszú ideig fejlődhet ezen a formán belül. Ez a fejlődés a ,,A szocialista erkölcsi felfogás szerint a házasság a szabad személyiség gazdagodásával, érzelmi világának színesedésé­ és egyenlő jogi férfinak és nőnek kölcsönös vonzalomra ala­ vel jár. Nélkülözhetetlen eleme a gyöngédség, a megértés és pított, a családi kapcsolatok alapját alkotó jogilag szabályo­ felelősségtudat. A család, melyet a nagy társadalmi átalaku­ zott közössége. A szocializmus építésének előrehaladásával lások folyamatában sok különböző - néha ellentétes - hatás a család és a házasság mindinkább szocialista jellegűvé válik. és, túljut e válságosnak tartott korszakán, és megszabadulva E fejlődéshez erkölcsi és jogrendszerünk messzemenő segít­ mindazoktól a visszáságoktól, melyeket az osztálytársadalmak séget nyújt. . ." raktak rá, nem lesz más, mint őszinte és intim emberi viszony. 6 �avar pál Egyenjogúság ? A múlt század vége felé kibontakozó feminista mozgalom, a mozgalomban rejtező, valamint az ellene gyülekező indulatok elsőizben különös, bár nem ritka módon egy irodalmi alkotás, egy színpadi mű előadása és „botrányos" si­ kere kapcsán ütköztek össze. Mint ahogy min­ den revolució megkölti a maga Marseillaise-ét vagy Nemzeti Dal-át, hasonlóképpen született Ibsen Nóra című drámája is, s fejezte ki a férfi-zsarnokság alól magát erővel is kiszabadító szoknyás ember forradalmi igazságát. A despotaférjét elhagyó, természetes családi kötelékeit is elszakítani képes, elszánt heroina mögött a Ba­ baotthon ajtajának becsapódása úgy rezzentette meg a kortársi dobhártyákat, mintha az egy hosszan érlelődő forradalom első puskalövése lett volna. S talán az is volt. Talán, mondom kissé bizonytalanul, minekután ez a „forradalom" oly bonyolultan, annyi ellent­ mondás között fejlődött, s még korántsem te­ kinthető lezártnak, befejezettnek ma sem. Hiszen csak nálunk, a mi társadalmi rendszerünkben is — amely tagadhatatlanul a legkövetkezete­ sebben igyekezett a valóságban is érvényt sze­ rezni a nemek egyenjogúságának, — mennyi el­ lentmondás, objektív és szubjektív forrásokból származó nehézség akadályozza az egyenjogú­ ság gyakorlati megvalósulását. A dolgozó nőkre nehezedő második műszak terhe, a még min­ dig érvényesülő megkülönböztetések a bérezés­ ben, a gyermeket váró és kisgyermekes anyák közismert munkavállalási - és munkahelyi! nehézségei mind-mind olyan jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy még az egyenjogúság ér­ telmezésében sem jutottunk olyan következe­ tesen egységes álláspontra, amely lehetővé ten­ né a társadalmi gyakorlatban felmerülő prob­ lémák minden szempontból megnyugtató rende­ zését. Az egyenjogúság értelmezésénél mutatkozó tanácstalanság és bizonytalankodás ma első­ sorban a nők munkával kapcsolatos igénybe­ vételének és igénybevehetőségének módjával és mértékével összefüggésben jelentkezik, mégpedig több vonatkozásban is. Még koránt sincs tisz­ tázva, hogy melyek azok a foglalkozások, mun­ kakörök, ahol a munka eredményében, a telje­ sítményben, valamint a dolgozók testi-lelki ép­ ségének megóvásában figyelemmel kell lenni a nemek közötti biológiai és pszichológiai különb­ ségekre, — annál kevésbé, hiszen még a különb­ ségek valóban tudományos, részletekbe menő feltárása is kutatási feladatot jelent. S e kuta­ tásokra igazán nagy szükség lenne. Gondoljuk csak meg: az ötvenes évek elején traktorosnak vagy éppen bányamunkára jelentkezett nők egy részénél komoly egészségügyi problémák me­ rültek fel. Szervezetüket nem egy esetben súlyos károsodások érték. Az ok egyértelműnek látszott: a női szervezet bizonyos sajátosságainak, igény­ bevehetősége határainak figyelmen kívül hagyá­ sa. Mélyebben elemezve a kérdést azonban a válasz korántsem ennyire világos: nem tudjuk, hogy a tünetek, a panaszok oka egyes nők szervi érzékenységében rejlik-e, — hiszen voltak, akik nem betegedtek meg — vagy bizonyos idő után minden nőnél jelentkeztek volna. Persze, ez esetben a tapasztalatok elégségesek annak megállapításához, hogy a nagyon nehéz fizikai munkákra ne alkalmazzuk a nőket. Vannak azonban sokkal bonyolultabb kérdések is. Pél­ dául a nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy az orvosi és a jogászi munka mindinkább „női foglalkozássá” válik — a nők részaránya növe­ kedik. Ez a növekedés azonban korántsem egyen­ letes. Míg pl. a medicina bizonyos ágaiban (a belgyógyászat, a szemészet, a gyermekgyógyá­ szat) valóban rohamosan növekszik a nők aránya, más területein (a sebészet, a szülészet-nőgyógyá­ szat) jóval csekélyebb a növekedés. A jogi pályán a bírói munkakörbe nyomultak be a nők, míg az ügyvédi munkaközösségek névtábláin női név még mindig csak elvétve szerepel. Mi en­ nek az oka: előítéletek, beidegződések, vagy va­ lóban fennálló nemi különbségek? E különbségek felmérésének hiányosságaiból, általában a nők munkával kapcsolatos túlter­ heléséből származó problémák különös hang­ súllyal jelentkeznek az ideggyógyász és a pszi­ chológus munkájában. S a felgyülemlő pszi­ chiátriai és pszichológiai tapasztalatok nem egy vonatkozásban fényt is derítenek a nemek újjáalakuló egyes „kényes" kérdéseire. Túlterhelés - felelősség Az alábbi eseteket sok száz közül választottuk ki. A válogatásnál azt az elvet tartottuk szem előtt, hogy az esetek mindegyike leprezentáljon valamit abból a kérdés-szövevényből, amit a mi társadalmunkban jellegzetesen női problema­ tikának nevezünk. A történet (kóreset) ugyanakkor egyedi is: hoz­ zájuk hasonlóak ezrei, tízezrei mindmegannyi árnyalattal fordulnak elő az életben s térnek el — sokszor nagyon is — egymástól. Eltérnek mar abban is, hogy többségük so­ hasem fordul orvoshoz, különösen nem pszi­ chológushoz, s így történetüket nem őrzi kórrajz vagy pszichológiai dokumentáció. N. J.-né 38 éves, laboránsnő egy vegyi üzem laboratóriumában, ahol olyan bevizsgáló mun­ kát végeznek, amely robbanásveszélyes szerek előírásszerű keverési arányát ellenőrzi. N. J.-né feladata, hogy minden mérés után, speciális tisztítószerek segítségével kimossa a pipettákat és a lombikokat. A kimosásnak igencsak ala­ posnak és szakszerűnek kell lennie, mert az esetlegesen visszamaradt szennyező anyagok megzavarhatják az ellenőrző mérés pontosságát s ezáltal komoly balesetveszély forrásai lehet­ nek: nem várt vegyi reakciók, pl. öngyulladás, robbanás, stb. keletkezhetnek. A munkakör jellegéből következik, hogy N. J.nének a munkát az első mozzanattól az utolsóig összpontosított figyelemmel és a megfelelő ütem ben kellett végeznie. Ebben a sztressz-szituációban N. J.-né töké­ letesen helytállt, amíg azután egy napon úgy érezte: nem tud koncentrálni, képzelete únosúntalan elkalandozik, akaratlanul is el nem vég­ zett házimunkájára gondol. Egyre erősödik az a képzete, hogy olyan, mint egy gép, amely kora reggeltől késő estig robotol, mégsem vé­ gez el mindent, ami rá vár. Minden nap elma­ rad valamivel... És már kezdte gyűlölni labo­ ratóriumi munkáját, később munkatársait is, amiért „az ott végzett munkával nem lehet el­ maradni". Bezzeg a gyerekei ellátása, a főzés, a mosás és a takarítás nem olyan kötelesség, amelynek hiánytalan ellátását bárki is számonkérné egy dolgozó asszonytól! De a munkahely, a társadalom, az megköveteli a magáét... Ilyen s ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. A gondolatok nyomán azután sorra feltámadtak az indulatok is: hol gyűlölködött, hol pedig szorongott: rendszerint azért, hogy mi lesz, ha szórakozottságában valamit eltéveszt vagy olyan mulasztást követ el, amiből baj szár­ mazik. Félt az esetleges következményektől: a fegyelmi megdorgálástól, de talán még ennél is jobban a megszégyenüléstől. Szorongása hamarosan idegességgel, inger­ lékenységgel párosult, amire munkatársai — egy kivételével valamennyien nők — hasonló idegességgel és ingerültséggel reagáltak. Amikor panaszkodni próbált egyik-másik munkatársá­ nak, hogy egy idő óta folyton fáradt, éjszaka mégsem alszik jól, étvágya sincs, úgy eszik, mintha az ételt a háta mögé dobálná, sorra legyintettek: „ők is hasonlóképpen vannak, mert manapság minden asszony úgy él, mint N. J.-né, csak a munka meg a kötelesség; egyedül a fér­ fiaknak jó és a lányoknak, amíg férjhez nem mennek...” és így tovább. Egyik munkatársa gúnyorosan azt ajánlotta, hogy csalja meg a férjét; így lázadjon az asszonysors ellen és ne ideges panaszkodással. Akkor majd megnyug­ szik, mert lesz valami szép és jó is az életében, nemcsak a kötelesség. Egy másik kolléganője pedig éppen tisztességét vonta kétségbe, azt állítva, hogy biztosan van valakije, akivel csalja az urát és aki miatt nem ér rá elvégezni a munkáját. „Ha amiatt vagy ideges, mert rossz a lelkiismereted, akkor gyónd meg valakinek, papnak vagy orvosnak, de ne mirajtunk töltsd ki az idegességed!” — vágta neki oda a kollé­ ganő. N. J.-né érezte, hogy nem értik meg a mun­ katársnői, és már bánta, hogy beszélt nekik ma­ gáról, az állapotáról. Amikor pedig egyik nap behívatta a főnöke, akkor biztosan tudta, hogy nemcsak értetlenek voltak vele szemben, de még árulkodtak is ellene. Főnöke, a laboratórium vezetője nem volt túlságosan barátságos hozzá. Szárazon és tár­ gyilagosan taglalta neki, milyen fontos az a munka, amit ők végeznek, milyen sok elisme­ rést kaptak már eddig is a szakmától és a fölöttes hatóságoktól, amiért hosszú évek óta nem csúszott hiba a méréseikbe. A módszert az ő módszerét! — laboratóriumok, még külföl­ diek is át akarják venni, és hogy milyen sokan jönnének dolgozni ő hozzá, ha lenne hely; N. J.-né pedig — mint hallja — nem örül, hogy itt lehet, ilyen tökéletesen összecsiszolódott kollek­ tívában, nem tud szívből örülni a „kitüntetés­ nek , hogy itt dolgozott... Úgy hogy, amikor a főnök feltette neki a kurta és türelmetlen kér­ dést: mi a baja? — egyetlen mondatot tudott csupán kipréselni magából, azt is halkan. A mon­ dat így szólt: „Nem tudom." Erre orvoshoz küld­ ték, aki ideggyógyászhoz és munkapszichológus­ hoz irányította. N. J.-né a vizsgálat alkalmával elmondta, hogy munkabírása sohasem volt nagy, de nem tartozik a kimondottan gyenge nők közé. Két év óta azonban, mióta férjet vállalata vidéki fiókjához helyezték és csak hetente-kéthetente jön haza, akkor is fáradt a munkától és a sok utazástól, azóta háztartásukat és három gyer­ meküket egyedül látja el. Gyerekei sem tudnak segíteni neki. Kicsik még, a legnagyobb is csak tizenegy éves. Nagyon hiányzik az apai kéz mellett az apai szigor és tekintély is a család­ ban. Két év óta, tehát, mióta minden gond egyedül az ő nyakába szakadt, úgy érzi, elég lenne, ha csak az otthoni munkát végezné, de állását nem meri felmondani. Nem is annyira a kereset miatt, hiszen a férje hazahoz annyit, amiből szerényen és beosztással mindnyájan meglennének, hanem inkább azért, mert ő kicsi korától fogva dolgozik, több mint húszéves mun­ kaviszonya van és már el sem tudná képzelni magát a háztartásbeli asszony szerepében (füg­ gőviszony, a nyugdíj elveszítése, stb.). De még ezen túlmenően is: valami, amit ő nem tud ugyan jól megfogalmazni, de érzi és tapasztalja a különbséget a dolgozó nők és a háztartás­ beliek között. Az utóbbiak, szerinte, óhatatlanul elmaradnak a világtól; bár ők ezt ritkán érzik, legfeljebb a férjük és a gyermekeik. Sok olyan esetet tud, amikor éppen ebből a lemaradás­ ból származott a baj: a férj elhidegülése, sőt a gyermekek elidegenedése is. „Nem szeretném, ha én is azt kapnám egyszer otthon, hogy mit tudsz te a világból, amikor ki sem mozdulsz itt­ honról, legfeljebb a piacra mégy vagy az üz­ letbe!!” - mondta N. J.-né, és még hozzátette: „Ilyen nő én már nem akarok lenni!” N. J.-né esete több szempontból is tanulságos. Az egyik a terhelés, jobban mondva, a túlter­ helés kérdése. Mit bír egy nő és hogyan lehet a terheit csökkenteni, hogy az N. J. -néhez ha­ sonló kimerülés ne jöjjön létre? A válasz sum­ mázva így hangzik: egy nő, még a viszonylag gyengébb alkatú is általában sokat bír, ha ter­ heit — de főként a gondjait — megoszthatja va­ lakivel: férjével vagy a munkatársaival (lehető­ leg mind a kettővel!). Ha nem azt érzi, hogy minden az ő „esendő" vállaira nehezedik, hogy mindenért ő a felelős, s ha valami hibát vét, abból helyrehozhatatlan baj származik, esetleges „figyelemkihagyása" vagy egyéb mulasztása sú­ lyos következményeket von maga után. Sajnos, azonban az egymás iránti érzett felelősség, a gondok megosztására való aktív készség meg­ nyilvánulásait kevés munkahelyen lehet tapasz­ talni, még a családon belül sem mindig. Ennek ma már nem minden esetben a jó közösségi szellem hiánya az oka. Legalább ugyanennyit nyom a latban — különösen a túlnyomórészt nő­ ket foglalkoztató munkahelyeket — a fáradtsággal, kimerültséggel küszködő nők ingerlékenységétől, idgességétől vibráló feszült mikroklima. Felmerül a kérdés: mi az oka a már említett felelősségtől óvakodásnak? Nevezhetnénk ide­ genkedésnek, sőt - egyik-másik esetben - ki­ mondott félelemnek, szorongásnak. 7 �Úgy tűnik, hogy ha ennek van is biológiai oka (a nők a szaporodás funkciójának betöltése közben gyakran szorulnak mások, más nők és férfiak, segítségére, s talán ebből ered, lega­ lábbis bizonyos fokig, a rászorultság élménye); egymagában nem elegendő magyarázat. Az a fajta, meglehetősen elterjedt nézet, hogy „a férfi mégiscsak férfi", valószínűleg nem a bioló­ giai különbözőségekből ered. Gyökerei minden bizonnyal a neveltetésben, a patriarchátus túlélő hagyományait mindkét nem részéről máig dé­ delgető felfogásban keresendők. Ennek azon­ ban előbb-utóbb meg kell szűnnie. Felelősségvállalást t. i. nemcsak a veszélyes vegyszerekkel szennyezett pipetták és lombikok tisztítása igé­ nyel, hanem — közvetve vagy közvetlenül — min­ den társadalmi tevékenység egyúttal felelősségvállalással is jár. A laboránsé éppúgy, mint az igazgatóé vagy akár a ranglista legalján sze­ replő segédmunkássé. Enélkül az egyenjogúság eszméje sem válhat valóra, hanem mindörökre írott malaszt marad. Női munka? Férfi munka? Mint jól ismert: bizonyos munkák inkább valók férfiaknak, mint nőknek és megfordítva. Amikor Engels azt írja ,,A család, a magántu­ lajdon és az állam eredete" című művében, hogy az első munkamegosztás az embernél a férfi és a nő között jött létre abból a célból hogy. gyermeket nemzenek, olyan történelmi tényt hangsúlyozott, amely messze többet takar a gyermeknemzésénél. Magában foglalja a nemek ősi egyenjogúságát, a férfi és a nő egyenlő tár­ sadalmi értékét is. Az emberréválás folyamata tudvalévőleg a munkával, a munkaeszközök készítésével és hasz­ nálatával kezdődött, s ezek tökéletesítésével párhuzamosan jutott magasabb és magasabb szintre, s ez a folyamat még ma is tart. Az ősember, ébredező-formálódó tudata segítségé­ vel egyre bonyolultabb munkát tudott elvégezni, egyre jobban felmérte saját helyzetét a földön s ezzel egyidejűleg ismerte fel a nemek egy­ másrautaltságának szükségszerű, sőt kényszerű tényét is. A sokszázezer éves közös tevékenységben vég­ eredményben mindkét nemnek megvolt a lehe­ tősége, — s erre gyakran kényszerítve is volt —, hogy értelme és tudata egyformán fejlődjön. S hogy a két nem — bizonyos funkciók kivé­ telével — minden emberi tevékenységben egymást helyettesíteni tudja. S mivel ez az egymást he­ lyettesítő képesség, az emberiség túlnyomó több­ ségénél, az osztálytársadalmak idején is tovább­ fejlődött. Az elenyésző kisebbség, a mindenkori uralkodó osztály került csak, időnként, abba a helyzetbe, hogy tevékenysége egyoldalúvá vált. Tagjai közül csak kevesen „dolgoztak", s ezért többségük — a férfiak kevésbé, mint a nők — regrediált is, méghozzá nemegyszer a tudat paszszív, mondhatni vegetatív szintjére. Ez a regreszszió gyakran olyan mély volt, hogy nemcsak a szaporodási, de még az önfenntartási ösztön de­ kadenciájához is vezetett, s ezzel, a tudati-értel­ mi fejlődést egyedül biztosító munka elhagyásá­ val, ítélte magát életképtelenségre és kihalásra. A létért örökösen küzdeni kényszerült elnyomott osztályok férfiai és női — sok szenvedés és nyo­ morúság árán ugyan —, de megőrizték életreva­ lóságukat, fejlődőképességüket, s ami jelen gon­ dolatmenetünk szempontjából különösen fontos, egymást helyettesítő képességüket is. S ez a ké­ pesség csupán olyan társadalmi viszonyok köze­ pette Került veszélybe, ahol a nők egzisztenciáli­ san tökéletes függőségbe kerültek a férfiaktól s számukra semmilyen vagy csak kevés mód kínál­ kozott a férfiakkal egyenértékű munka végzésére. Ilyen végletes helyzetbe a nők, nagyobb tömeg­ ben, talán csak a polgári társadalomban kerül­ tek, ahol a javaknak addig elképzelhetetlen bő­ ségét produkálni tudó technicizált termelés a nők részvételét a munkában teljesen fölöslegessé tette. A tőkés polgárcsaládok nőtagjai a töké­ letes egzisztenciális függőség, s méginkább a termelőmunkából való kiszorulás következtében fokozatosan elveszítették önértéküket, majd a társadalom — a polgári társadalom — is lassacs­ kán tárggyá, tulajdonná devalválta őket. Hason­ lóképpen, csak sokkal nyilvánvalóbban, mint bár­ mikor a patriarchátus kezdete óta. A nők értéke, akárcsak némely passzív részvé­ nyeké a tőzsdén, a múlt század második felében már nagyon bessz-re állt, s ez indította el a fe­ minista mozgalom szerveződését: a mozgalom zászlajára pedig a női egyenjogúság jelszavait írták. A progresszív törekvések mellett azonban továbbra is ott éltek és munkáltak a nők alacsonyabbrendűségét kifejező retográd értékítéletek, amelyek lassanként a munkásság és parasztság öntudatlanabb tömegeihez is leszivárgtak, akik­ nek imponált a gazdag polgár, irigyelte gazdag­ ságát, s ezért — ha a vagyonához nem jutott hozzá —, legalább a modorát, gesztusati, s min­ denekelőtt a cinizmusát próbálta átvenni és utá­ nozni. (Így szivárgott le egyébként korábban az arisztokratikus magatartás- és gondolkodásmól a SZALÁNCZAY GYÖRGY Értelmiség a közéletben - vidéken Az értelmiség munkája, társadalmi tevékenysége, sőt élet­ módja a közfigyelem előterében áll. Néha kevesebbet beszé­ lünk erről és jobban odafigyelünk, máskor meg gyakran be­ szélünk és kevésbé figyelünk oda - vagy legalábbis kevésbé alaposan. Manapság nagyon sokat vitatkozunk arról, hogy kiket tartsunk értelmiséginek (mely foglalkozások tartoznak az értelmiségi foglalkozások körébe), meg arról is, hogy a felső­ polgársághoz is, s ösztökélte egyes tagjait a grá­ fok és a bárók allürjeinek majmolására.) Ha most már a minden korokban termelődő retrográd jellegű értékítéletek epidemiológiájá­ nál tartunk, ne álljunk meg hirtelen és ne kí­ méljük meg magunkat, a mi társadalmunkat sem a kissé kellemetlen „tisztiorvosi” vizsgálattól. Íme egy példa, ismét egy eset a sok közül: Dr. H. K. kitűnően képzett, vezetésre minden vonatkozásban rátermett orvosnő néhány évvel ezelőtt három főorvosi pályázaton is alulmaradt férfi versenytársaival szemben. Mindhárman alka­ lommal H. K. nő-volta volt a perdöntő akadály, s hendikepp. Ezek időrendi sorrendben így követ­ keztek egymás után. Az első alkalommal a kórház főorvosi kara (a javaslatot nekik kell megtenniük a fölöttes egész­ ségügyi hatóságnak) a szokványos módon hatá­ rozott: egy férfi mégiscsak férfi. Nota bene: a pályázó férfiorvos nemcsak a szakmában eltöltött gyakorlati éveit tekintve volt fiatalabb H. K.-nál, hanem tudományos munkássága sem érte el az orvosnő szintjét. Ám volt még egy kuriózuma ennek a pályázatnak: a főorvosi kar két nőtagja is a férfi kolléga kinevezésére szavazott... A második pályázatnál a tudományos fokozat hiánya miatt maradt le H. K. egy kandidátussal szemben. Itt nem volt hiba a döntésben, annál több fájlalnivaló volt az orvosnő családi körülmé­ nyeiben: ő ugyanis már két évvel ezelőtt elkészült kandidátusi disszertációjával, de nem nyújtotta be, mert meg akarta várni a férjét: nyújtsa be előbb ő az övét, legyen ő előbb kandidátus, ne­ hogy a családi harmónia emiatt zavart szenved­ jen. Ez a veszély — a férj néhány megjegyzésé­ ből következtethetően — valóban fennállt, s H. K., mint egész házasságuk alatt, most is vigyázni akart a családi harmóniára. Mit tehetett mást, várt. S ez a várakozása újabb csatavesztést ered­ ményezett. Harmadszor, a sors különös szeszélye folytán és igazában mulatságos módon egy nővel szem­ ben maradt le. A rivális ez esetben H. K.-val nagyjából azonos érdemek birtokában indult a pályázaton. Volt azonban egy H. K. számára „be­ hozhatatlan" előnye: külsőre csúnya volt, így a férfi szavazók nyugodt lélekkel adták rá voksukat, mert így gyanún kívül álltak. Nem érhette őket az a vád, hogy behódoltak H. K. csinos­ ságának. H. K. végül azért mégis főorvos lett egy pará­ nyi kórházban, ahová ő rajta kívül nem pályázott senki. vagy a végzett munka irányító jellegét tartsuk-e az értelmiségi tevékenység kritériumának. Az azonban ma már vitán felül áll, hogy az értelmiség fontos, egyre fokozódó jelentőségű fe­ ladatot tölt be szocialista társadalomépítő munkánkban. Sokan állítják, hogy az értelmiség elkülönül, egyre zártabb réteggé válik, egyre inkább csak a „maga dolgával" foglal­ kozik, csak a „maga köreivel" érintkezik. Mások arról panasz­ kodnak, hogy mind kevesebb az idejük és a lehetőségük az eredményes munkához egyre szükségesebb elmélyülésre és az önképzésre. A tények azt bizonyítják, hogy az értelmiségiek je­ lentős része egy sor alacsonyabb képzettséget igénylő fela­ datot (például adminisztráció) is kénytelen elvégezni. A másik oldalon viszont azt látjuk, hogy - például a szakmunkásoknak - egyre több olyan feladatot kell megoldaniuk, amelyek során nagyobb szerepe van a fejnek, mint a kéznek. fokú végzettséget vagy az elvégzendő munka alkotó jellegét, az önálló szellemi tevékenységet vagy az emberekre való hatás közvetlen lehetőségét, a társadalmi, gazdasági kérdé­ tanácselnököt, méginkább a tsz-elnököt nem tartja értelmisé­ sekben való döntési (beleszólási, véleménynyilvánítási) jogot ginek, nem vesz tudomást arról, hogy egy-egy munkaterület 8 Elgondolkoztató az is, hogy a közvélemény jelentős része a �fontossága mennyire megnövekedett vagy növekvőfélben van. Kevesebbet vitatkozunk, és annál többször kinyilatkoztatunk, amikor az értelmiséggel kapcsolatos igényekről van szó. A fejlődés szükségszerű velejárója a szellemi munka jelentősé­ gének fokozódása — az értelmiségiek munkájával kapcsolatos igények emelkedése természetes jelenség. Növekednek az igé­ nyek a munkahelyen - szakmai és közéleti vonatkozásban egyaránt - és a lakóhelyen is. Az értelmiséghez való tartozás­ nak - sok más egyéb között - mindig is kritériuma volt a társadalmi elkötelezettség és a közéleti tevékenység; s ez manapság egyre inkább érvényes. Amikor ma az értelmiség közéletiségéről vitázunk, legtöbb­ ször társadalmi tevékenységük és életmódjuk áll a vita közép­ pontjában. Én is ebből az aspektusból szeretném megközelí­ teni a kérdést — a szakmai tevékenység megítélése messze túlnő egy cikk lehetőségein, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely és szerep minősítése pedig a politikai szocio­ lógia feladata. Különösen élénk figyelem kíséri a vidéken — elsősorban falun - élő értelmiség tevékenységét, közéleti szerepét. A te­ vékenységük iránti társadalmi igény nagymértékben fokozó­ dott és reális szükségletek szerint alakult. A közvélemény igé­ nye azonban meglehetősen lassan fejlődött, az értelmiséggel kapcsolatos követelmények sorában még mindig több a nosz­ talgia, mint a realitás. Hányszor hallunk ilyen stílusú megnyi­ latkozásokat: „Bezzeg régen az értelmiség szerepelt a szín­ körben, szervezte a bálokat, énekelt a dalkörben, kártyázott a kocsmában ...” — tehát érintkezett, kapcsolatot tartott a „néppel.” Hát ezt kellene tenni értelmiségünknek? Vagy tehet bármit — ha ezt nem teszi, akkor siránkozunk, elégedetlenek vagyunk, fanyalgunk? Jó ez így? Kinek jó ez?! Nem arról van szó, hogy utasítsuk el általában az értel­ miség tevékenységével kapcsolatos spontán elvárásokat. Hiba lenne, ha nem látnánk meg, hogy mögöttük — ha elavult for­ mában is - az a régi és indokolt igény lappang, hogy az értel­ miség a helyi kulturális élet fő részese, mozgató rúgója legyen. Ezeket a régi, elavult művelődési szemléleten alapuló igényeket kellene felváltani az új közművelődési koncepcióból fakadó igényekkel. Szükséges, hogy a lakosság tisztában lássa, tárgyilagosabban ítélje meg a helyi értelmiség munkáját, társadalmi tevé­ kenységét. A közvélemény egyoldalú és irreális elvárásai ked­ vezőtlen légkört teremtenek az értelmiségiek közéleti tevékeny­ ségéhez, sőt néha — akaratlanul és kimondatlanul is - ká­ rosan befolyásolják a helyi vezetést. A tények korántsem ad­ nak olyan méretű aggodalomra okot, amelyet sokan látni vélnek. Sok-sok tény bizonyítja, hogy az értelmiség egyre jobban bekapcsolódik a lakóhelyen és a munkahelyen a közéleti tevé­ kenységbe is; egyre kevesebb, akire az jellemző, hogy munká­ ján túl semmiféle feladatot, megbízatást nem vállal, aki tel­ jesen elzárkózik társadalmi környezetétől. Az elmúlt időszakban jelentősen emelkedett az értelmiségiek körében a párttagok száma, legtöbbjük az alapszervezeteken belül rendszeres és konkrét munkát végez. Növekedett arányuk a községi taná­ csokban és végrehajtó bizottságokban is; igen sok értelmiségi dolgozót találunk a Hazafias Népfront és a Vöröskereszt ak­ tívái között is. A falun élő értelmiségiek közül ma már többen kapcsolódnak be a különböző szakmai és tudományos szerve­ zetekbe, társulatokba; erről tanúskodik az MTESZ, a TIT, a Magyar Pedagógiai Társaság stb. taglétszámának állandó emelkedése. De nemcsak a szervezettség fokozódásáról, hanem a tartalmi munka színvonalának emelkedéséről, az aktivitás erősödéséről is beszámolnak ezek a szervezetek. A műszaki- és agrárértelmiség rendszeresen segíti az üzem, a tsz dolgozóinak alap- és középszintű továbbképzését. A közművelődési tevékenység szervezésének és irányításának orosz­ lánrészét a pedagógusok végzik. Az orvosok és gyógyszerészek többsége rendszeresen tevékenykedik a Vöröskereszt szerveze­ teikben, de kiveszi a részét az egészségügyi ismeretterjesztés munkájából is. Mindezek a tények nem jelenthetik azt, hogy teljesen elé­ gedettek lehetünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az előbb leírtakkal csupán egy — véleményem szerint — indo­ kolatlanul sötét képet kívántam cáfolni, ha úgy tetszik ellen­ súlyozni. Valóban van még sok lehetőség, amit az értelmiség nagyobb segítségével, rendszeresebb társadalmi munkájával jobban kiaknázhatnánk. A közművelődés és a tudatformálás munkájának is sok területe van, amely mind jobban várja az értelmiségiek hatékonyabb részvételét. Ma még az a jellemző, hogy az értelmiség közéleti tevékenysége — az érzékelhető fejlődés ellenére is — mind szervezettségében, mind tartal­ mában és hatékonyságában elmarad a szükséges és lehetsé­ ges szinttől. Probléma az egyenlőtlen terhelés is: vannak akik túl sokat, vannak — egyre kevesebben — akik szinte semmit sem vállalnak. Jelenleg még mindig az a jellemző hogy az értelmiség közéleti részvételével kapcsolatos kérdéseket túlnyomórészt az igények oldaláról közelítjük meg. Pedig az igényeket is szük­ séges lenne differenciálni: vannak reális, de vannak illuzórikus igények is. Az illuzórikus, a régi — sokszor csak az idő által megszépített helyzetet idealizáló, és arra hivatkozó — igényektől meg kell szabadulnunk. Akinek kedve van, az legyen műked­ velő, — de tudomásul kell vennünk, hogy nem az a jó tsz-elnök, aki maga vezényli a menyecskekórust. Rangsorolni kell a reális igényeket, kezdeményezni és szer­ vezni az értelmiség közéleti tevékenységét. Ez a helyi szervek, helyi vezetés feladata. Nem elégséges csak óhajtani, elvárni, hogy az értelmiség spontán módon bekapcsolódjék a falu közművelődésébe, közéletébe. A kérdés igénycentrikus megközelítése mellett feltétlenül szükséges, hogy a lehetőségeket is mérlegeljük, és töreked­ jünk arra, hogy az értelmiség közéleti kibontakozásához opti­ mális feltételeket biztosítsunk. A konkrét lehetőségek figye­ lembe vétele nélküli, elvont igény hangoztatása többet árt, mint használ. Tudomásul kell vennünk, hogy a vidékre — és főleg a falvak legtöbbjére — ma még a szakemberhiány jellemző. Bár eddig még soha nem látott ütemben emelkedett falvaink­ ban az értelmiségiek száma, ez a fejlődés mégsem tudott lé­ pést tartani a szükséglettel. Alig van olyan falusi iskolánk ahol ne tanítana képesítés nélküli, szinte nincs is olyan ter­ melőszövetkezetünk, ahonnan ne hiányozna egy-két agrár­ mérnök - közgazdászról nem is beszélve. A kisebb gyárak, üzemek sem bővelkednek műszakiakkal. A feladatok viszont növekednek, s a helyi létszámmal kell megoldani azokat. Falun élő értelmiség nagy többsége kisebb-nagyobb fokú munkahelyi túlterheltséggel küszködik. Ez nehezíti, vagy fékezi közéleti tevékenysége kibontakozását. A szakmai túlterheltsé­ get sok esetben még az is fokozza, hogy a falura kerülő értel­ miség jelentős része kezdő, fiatal, tehát ismerkedniük kell a munkahellyel, munkafeladatokkal, környezettel is; a taninté­ zetekben szerzett elméleti tudást a helyszínre kell adaptálni, a gyakorlatban kell alkalmazni — s ez sem könnyű feladat. Különböző tényezők fékezik is a közéleti tevékenység kibon­ takozását: az egyik helyen bizalmatlanok a pályakezdőkkel szemben, másutt túl sok feladattal terhelik, s a szegény „új embert” agyonnyomja a bizalom. Sok helyen nem megoldott az értelmiség rendszeres helyi informálása. Gyakran tapasz­ talható, hogy főleg a kezdő értelmiségieket nem képzettségük­ nek, érdeklődésüknek megfelelő munkába akarják bevonni. S végül, gyakran elfelejtik a végzett munkát megköszönni. A helyi gazdasági és társadalmi szervek önállósága, hatásköre és felelőssége jelentősen növekedett az elmúlt időszakban. A megnövekedett lehetőségekkel és feladatokkal akkor tudunk optimálisan élni, illetve megbirkózni, ha okosan és jól gazdál­ kodunk a rendelkezésre álló szellemi energiánkkal is. A la­ kosság és a helyi vezetés közös érdeke — s ezt teljes mérték­ ben egybeesik az össztársadalmi érdekkel is —, hogy a helyi feladatok megoldása érdekében (ide értem a közművelődési és tudatformálási feladatokat is) minden lehető erőt mozgó­ sítson. Ennek legfőbb lehetősége az értelmiség közéleti szere­ pének fokozása és hatékonyabbá tétele. 9 �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE Molnár Gál Péter A társadalmi élet egyik legszebb helye a színház, ahol min­ denki elveszti kicsit énjét és beleolvad a közösségbe, annak tagjának érzi magát, miközben — ellentmondásos módon — személyisége megsokszorozódik és talán élénkebben érzi gon­ dolatainak, érzéseinek működését, mint a köznapi életben. Kell-e színház A színház szent hely (nem véletlenül eredt minden kultúrá­ Salgótarjánnak ? ban a vallási szertartásokból), itt az ember legtisztábbnak érzi magát, itt a legvidámabbnak, emberségre legfogékonyabbnak; valósággal kitágul lelke és gondolkodása, és fogékonnyá válik Mi kell egy színházhoz? A kérdésre bárki azt válaszolná kapásból, hogy a színház­ részvétre, segítőkészségre, szerelemre, barátságra, nagy tet­ hoz természetesen színház szükséges először is. Díszes vagy tekre, tisztességre, helytállásra, önbecsülésre, mások tisztele­ tére. értelmesen egyszerű épületre gondolna, elegáns nézőtérre, De csak akkor, ha a színház falain túli életben is ugyanazt bársonyfüggönyös színpadra, villanyfényes, tágas dohányzókra, tiszteljük, ugyanazt tekinti sok ember helytállásnak, becsület­ plüssfotelokra. nek, nagy tettnek, ugyanazt aljasságnak, megvesztegethető­ Mi kell egy színházhoz? Természetesen színészek kellenek, akik pajtában, csűrben, ségnek, árulásnak, becstelenségnek. Színház mindig akkor szerveződik meg, amikor sok ember fogadóban vagy kocsmában ideiglenesen felállított asztalok­ ból is színpadot szerveznek maguknak; a színpad berendezé­ a társadalomban egyre gondol, egyet érez. Amikor jönnie kell séhez szükséges bútorokat kölcsönkérik a helység tehetősebb a művészetnek, hogy kimondja helyettük a saját gondolatai­ lakosaitól, almáriumot, kanapét, függönyöket kölcsönöznek- kat, helyettük formába önti életüket, hogy áttekinthetőbben könyörögnek ki, hogy feldíszíthessék játékterüket. Nem az épü­ lássák. Színház mindig akkor szerveződik meg, amikor sok em­ let a lényeges, hanem a játszási szándék. Az ismert színházi ber a társadalomban egyre gondol, egyet érez. Amikor jönnie szállóige szerint egyetlen, kockacukornyi hely is elég ahhoz, kell a művészetnek, hogy azt mondja ki, amit ők gondolnak. hogy ott színházat teremtsenek a tehetséges művészek. Tehát Hogy megerősítse őket hitükben, törekvésükben, harcukban, a színházhoz színészek kellenek. Lehetőleg olyanok, akik az erkölcsükben. Megérett-e Salgótarján arra, hogy színháza legyen? Van-e előadás után nem pattannak gépkocsijaikra, nem mennek el autóbuszon, hanem ott maradnak továbbra is a városban, olyan közönsége-közössége, amelyik létrehívja a maga színhá­ színesítik közéletét, részt vesznek mindennapjaiban, együtt él­ zát, másra nem hasonlítható színházat, és az itt élő embereket nek és együtt gondolkoznak a többi emberrel, mint a művé­ egyesíti könnyben és nevetésben, gondolkodásban és belső szet munkásai: tudják mi fáj, mi jó a többi dolgozó embernek, megszépülésben? Nem az a kérdés, hogy a salgótarjániak szeretnének-e né­ és művészetük arra igyekszik válaszolni, azt igyekszik segíteni. Mi kell egy színházhoz? — kérdezzük most már harmadszor ha színházba menni, gyönyörködni a színészek játékában, dísz­ letek káprázatában, tarka színpadi mesékben, zenében és mu­ is. Pénz természetesen. A színházhoz pénz kell, mégpedig sok latságos tréfákban, megható történetekben. Ha csak ennyi pénz. A színház pénzkérdés. Egy színházi Montecuccoli ki is volna a színház, akkor rendelkezésére áll a salgótarjáni nézők­ mondta: a színházhoz pénz kell, pénz, pénz és pénz. Régen a nek a városukba látogató alkalmi előadásokat tartó, más vá­ vármegyék székhelyei versengtek egymással, melyiknek lesz ha­ rosokból ideutazott színházi társulatok előadása. Akkor ott a marabb, melyiknek lesz nagyobb és díszesebb színháza. Ver- Déryné Színház számos utazótruppja, mindig mozgó, mindig sengve építkezték le egymást. (A kaposvári színház hatalmas utazó színtársulata. nézőtere ennek a gőgös versengésnek eredménye: kellett — nem A kérdés az, hogy Salgótarján el tud-e tartani egy állandó színházat? kellett, nagyobbra nőtt a pécsiek színházánál). Mi kell egy színházhoz? — tesszük fel utoljára a kérdést. Nem anyagilag. Biztos, hogy azt megengedhetné magának. A színházhoz közönségre van szükség. Állami pénzből, tanácsi segítségből vagy akár közadakozásból Nem a színház teremti meg közönséget, mindig a közönség is létre lehet hozni egy salgótarjáni színházat. Biztos vagyok, hívja létre a színházat. A közönség nem azonos a nézőkkel. hogy a városi büszkeség, a helyi öntudat megnyitná a pénztár­ A közönség — mint a neve is mutatja — a közösséggel azonos. cákat — a közöst és az egyénit egyaránt —, és hamarosan fel­ A nézők alkalmi színházbaruccanók; jegyet vesznek, mert ki­ épülne a színház. De vajon színház lenne-e igazából vagy váncsiak az új primadonnára, vagy meg akarják mutatni saját csak büszke színházépület? új ruhájukat a többieknek, találkozni akarnak emberekkel a El tud-e tartani Salgótarján egy állandó színházat erköl­ színházban, egy-egy darab érdekli őket, egy-egy színházi szen­ csileg? zációra gyűlnek egybe, vagy csak fölös idejüket akarják elütni El tud-e tartani Salgótarján egy állandó színházat szelle­ alkalmanként ezzel a szórakozással. mileg? Tartósítani tudja-e a közös érdeklődést? A folytonos társa­ A közönség az más. A közönség sokféle ember gyülekezete dalmi érdeklődést, szellemi izgalmat, erkölcsi fogékonyságot? Látszólag úgy néz ki a közönség is, mintha nézők volnának. S voltaképp így is van, mert a közönség is nézőkből tevődik Igénylik-e az emberek, hogy kilépjenek esténként önmaguk össze. Mégis, minőségileg merőben másfajta gyülekezetet je­ bőréből-sorsából és beleéljék magukat más sorsok, más emberek köntösébe; ahol mégis a saját életükre kapnak vá­ lent a közönség. Egygondolkodású, egyérzésű embereket. Olyan embereket laszt; ahol összeforrhatnak egy közös érzés, közös gondolat, jelent, akik összetartoznak, akik egy ügyért élnek, akik egyfor­ közös ügy megélésében? El akarják-e hagyni úgy saját énjü­ mának érzik és tudják a dolgokat. A közönség olyan emberek­ ket és beleolvadni a nagy közösségbe, hogy egyszersmind ön­ ből áll, akik talán nem is tudják, hogy összetartoznak, de a maguk gazdagabban, kiteljesítettebben kerüljenek ki ebből színházi élmény forróságában egybekovácsolódnak, mert a kö­ a közös szellemi kalandból? Kell-e színház Salgótarjánnak? zös élmény ráeszmélteti őket, hogy nincsenek egyedül, má­ sokkal együtt harcolnak, másokkal együtt kínlódnak, kételked­ Voltaképpen ezt a kérdést más városokban is fel lehetne nek, örülnek, szeretnek, félnek az elmúlástól, boldogok, ha tenni, de talán itt izgalmasabb és elevenebb a kérdés, mint másutt. Ebben az 1922-ben alakult városban még fiatal az csak kicsiny életterületen is képesek legyőzni a halált. A színházi közönség — közösség. összetartó-összehúzó erő. Itt a későn fejlődésnek induló vá- 10 �rosok hátrányból előnyt formáló erejével még hajlékonyabb és fogékonyabb a közösség iránti szándék, mint más, nagyha­ gyományú és ezért talán kissé megdermedt életű városokban. Úgy gondolom, hogy Salgótarjánban még szemmel tudják kí­ sérni a város polgárai: ki mit tett városukért, s mivel gazda­ gította életüket, ki az igaz ember (nem a vagyon, nem a szer­ zett vagy öröklött hely és méltóság, hanem az értékes telje­ sítmény okán.) Kell-e színház Salgótarjánnak? Bizonyos tények arra mutatnak, hogy kell. Bizonyos jelensé­ gek arra mutatnak, hogy már nyílik is valamiféle egybetartozás, szellemi közösség, összehúzó bajtársiasság, ami létrehozza majd a színházat. Salgótarjánban elevenen működik az ama­ tőrszínjátszás. Ha nincs állandó színház, szakképzett színészekkel — csiná­ lunk magunknak! Ez a vágy és ez a társadalmi cselekvés már arra mutat,hogy kialakult egy (vagy több) csoport, s tagjaiban már munkált szándék: közelíteni, egyesíteni a város társadal­ mát. Ezeknek a csoportoknak a tagjai tudják, mi kell — leg­ feljebb nem mindig tudják azt, hogy miként kell -, és a város közösségének hangját szólaltatják meg legsikerültebb műso­ raikban. Jól vagy rosszul — de inkább jól — csinálják. S e helyi erő­ ből kivirágzó színházakat pártolni kell, segíteni kell és tisztelni kell, mert innen is kinőhet a közönségegyesítés, a demokrati­ kus közérzést, az összetartozást és egyregondolást megtestesítő színház. Azért is pártfogolandóak az ilyen helyi színházak, színházi kísérletek, mert izmosító erejük van: játszókra, nézőkre néz­ vést egyaránt. Színház ott születik, ahol sok ember egyért él. De a színház neveli is, erjeszti is, hogy sok ember egyért éljen. Ezért kell színház Salgótarjánnak. PETŐ JÁNOS: HÁROM ZENÉSZ BARNA TIBOR Szinházi város vagyunk? Valamikor az jellemezte leginkább egy város kulturális rangját: van-e kőszín­ háza vagy nincs. Egy-egy színész maga is rendszerint úgy határozta meg érvé­ nyesülése kezdetét, hogy: „Amikortól már kőszínházban játsztam ...” Pedig ezek a „kőszínházak” sem min­ dig és egyaránt voltak a művészet, a kultúra megbízható bázisai. Sem a fő­ városban, sem - még kevésbé - vidé­ ken. Hát akkor milyenek lehettek azok a vándortruppok, amelyek az olyan ki­ sebb városkákat látogatták a puszta létfenntartás reményében, mint az egykori Salgótarján is volt? Ha hű képet akarunk idézni róluk, talán a Szabin nők elrablása című, valaha kirobbanó sikereket arató zenés bohózat nyújtja azt róluk, Rettegi Fridolin ripacs-direktor kompániájával. Salgótarján viszont - eltérően számos hasonló lélekszámú várostól — jelentős iparfejlettsége révén, az ipari munkás­ ság növekvő kulturális érdeklődéséből adódóan már a század elejétől (de ki­ vált a huszas évektől) jóval többre tar­ tott igényt, mint amit az alkalmi daltár­ sulatok nyújtani tudtak. Egészen bizo­ nyos, hogy ezt az igényesedést tükrözi a rendkívül fejlett műkedvelő színjátszás, amely legnagyobb üzemeinkben, elsősor­ ban az Acélárugyárban, az öblösüveg­ gyárban, de a bányászoknál is számos évtized emlékezetes eredményeire lehet büszke. Salgótarjánban az amatőr szín­ ház egy hosszú időszakban olyan hézag­ pótló szerepet töltött be a műsorválasz­ tás és előadási színvonal tekintetében, aminek betöltése a hivatásosok dolga lett volna. A felszabadulást követő közvetlen né­ hány esztendőben különösen nagy jelen­ tőségre tettek szert ezek az együttesek Salgótarján kulturális életében. A hiva­ tásos vándortársulatok felbomlásával missziós feladatukká lett a haladó és a szovjet szocialista színpadi irodalom köz­ vetítése: az önnevelés mellett a közön­ ségtábor szocialista irányú ízlésfejlesz­ tése, - s ennek legjelentősebb csoport­ jai becsülettel eleget is tettek. E fá­ radozásukhoz csatlakozott az ötvenes esztendőktől az Állami Faluszínház (a Déryné Színház névelőde), amely immár országos hatókörében Nógrádra és ben­ ne Salgótarjánra is kiterjesztette műkö­ dési terét. Ez évtizedre bátran ráillik, hogy Salgótarjánnak négy színháza is volt; egy a Faluszínház által nyújtott, az Ipa­ roskor terében: egy-egy műkedvelő pe­ dig az acélgyári, az öblösüveggyári és a bányász kultúrotthonban. Sőt időszako­ san a debreceni operisták is megfordul­ nak a városban. Az évtized végefelé, de kivált a hatvanas évek elején, a televízió-korszak beköszöntésével tel­ jességében nyilvánvalóvá vált, hogy a műkedvelő színjátszás alól lassan kicsú­ szik a talaj; a régi keret egyben a to­ vábbfejlődés végességét is meghatároz­ za, s az új konkurrencia, a tévé, mely a legrangosabb színházak legjobb pro­ dukcióit képes nyújtani, sorvadásra ítéli a legnemesebb ügybuzgalmat is. Erre a felismerésre kellett ráeszmélni a Déryné Színház produkciói láttán is, melyek bár­ hogy igyekeztek lépést tartani a hatal­ mas konkurrenciával, mégis szegényes­ nek bizonyultak, mondhatni őskorinak ahhoz a komplettséghez mérten, melyet egy-egy televíziós színházi est összege­ zett. Hiába mondtuk ki például a jelszót: A Déryné Színház a mi színházunk! ettől még nem váltak teltekké a néző­ terek, s hovatovább nemcsak a megyeszékhelyen, de a községi, falusi kultúrotthonokban sem. S méginkább ezt ész­ lelhettük a műkedvelő együttesek pro­ dukcióin, a színházkultúra legerősebb fellegváraiban. A Palócföld 1962. évi számában már tettem erről néhány em­ lítést, „Merre tart a Déryné Színház?" című írásomban, s meg kell mondanom, a színház akkori vezetői nem túlzottan lelkesültek a következtetésekért, melyekre a jövőt illetően jutottam. Pedig nem kel­ lett különösebb jósképesség ahhoz, hogy belássuk: a Déryné adott művészi és technikai eszközei felett a mind növekvőbb igények tekintetében eljárt az idő; 11 �lassudan nemcsak a megyeszékhelyről szorul ki a színház, de minden olyan helyről, ahol a televízió tért hódít. S hatványozottan vonatkozott ez a műked­ velő színjátszásra, amely a művészi kife­ jezés eszközeiben mégiscsak másodrendű hatóerőt képvisel mindenféle okokból. A tévé-színház robbanás-hatású jelent­ kezése után viszonylag eszméletre térve, azoknak kellett igazat adni, akik vall­ ják az élő színház halhatatlanságát, ne­ vezetesen azt, hogy korunk nagyszerű technikai eredményei (a film és a tévé) legfejlettebb eszközeikkel sem tölthetik be az eleven, test, - hús vér ember helyét, azt a nagyszerű kontaktust, amely a né­ zőtér és a színpad között a művészi te­ remtés közvetlen pillanataiban születhet. A hatvanas évek zavarodottságából mindenképpen kiutat kellett keresni, s ez számtalan elgondolást szült. Az már nyilvánvaló volt, hogy a rohamos növe­ kedésnek indult megyeszékhely igényeit a Déryné Színház és a műkedvelő együt­ tesek betölteni képtelenek. Valamiféle öszvér-elgondolás úgy képzelte: megold­ hatjuk a gondot, amennyiben a régi, nagy hírű műkedvelő csoportok legte­ hetségesebb tagjaiból, hivatásos színé­ szekkel és rendezővel megerősítve vala­ miféle népszínházat hívunk létre, ám ennek szervezeti, gazdasági problémája egészen tisztázatlannak és meggondo­ latlannak tünt. A másik, s jóval kecseg­ tetőbbnek tűnő kilátásnak kínálkozott az Eger-Salgótarján területi színház létre­ hívására, melynek jóváhagyásával talán megoldódhatott volna a mind sürgetőbb gond. Csakhogy ez immár nemcsak anyagi kérdést jelentett, hanem azt is feltételezte, hogy Salgótarján megfelelő színházteremmel rendelkezik, amelyben méltó fogadtatásra lel a drámai művé­ szet. Ezt viszont egyáltalán nem mond­ hattuk el arról a színpadról, mely az Iparoskor helyiségében addig a vendég­ játszó együtteseket fogadta. Nem tudni pontosan, mi volt az oka végül az „Eger—Salgótarján területi szín­ ház" gondolat halálának, annyi a bizo­ nyos, hogy már embrionális állapotban elhunyt, mint később az egri önálló szín­ házzal kapcsolatos tervezgetés is. Színházpolitikánk egyik leghibásabb lépésének tartom, amikor az Eger-Sal­ gótarján körzet ellátására szolgáló mű­ vészeti részleget Lendvai Ferenc miskolci igazgató igényei-elgondolásai alapján beolvasztották a miskolci társulatba, mert ez a színház területi, tájegységi funkció­ jának — ahogyan a tervek jelezték — egyáltalán nem felelt meg. Nem felelhe­ tett, mert a bázishely állomásai megle­ hetősen távolesnek, kiváltképp Salgótar­ ján, melynek megközelítése nehézkes és költséges. Amikorra az egri színházépü­ let rekonstrukciója befejeződött, addigi társulatának önálló létéről már nem le­ hetett beszélni, pedig akkor épült meg a salgótarjáni új művelődési központ is korszerű színháztermével, igényes nagy produkciók fogadására alkalmas színpa­ dával. Hogy Salgótarjánt hagyományosan 12 vett színházi várossá tegyük, azt hiszem, adott feltételeink közepette is utópiszti­ kus óhaj volna. Országos példák, olyan városok gondjai bizonyítják ezt, mint Szolnoké, Békéscsabáé, Veszprémé, Ka­ posváré, amelyek lélekszámban mégis­ csak kétszeresei a nógrádi megyeszék­ helynek, s ennek ellenére sűrű tájolásra kényszerülnek rentabilitásuk érdekében. Kecskemét például annakidején belebu­ kott a néhány éves vállalkozásába, Nyí­ regyházának soha nem sikerült a társu­ latalapítás, az ezeréves Székesfehérvár színháza szintén vendégegyüttesekkel eg­ zisztál. S nekünk sem igen kínálkozott jobb lehetőség, mint a fehérvári példa követése — azénál szűkítettebb formá­ ban. Így alakult ki a jelenlegi gyakorlat, hogy színházi igényeinket a feladatra vállalkozó debreceni, szolnoki — és ese­ tenként a miskolci, illetve a Déryné — színház szolgáltatásaival elégítsük ki. De lehet-e egészséges olyan színház­ politika, mely az adott hely sajátos, konkrét kívánalmaitól függetlenül érvé­ nyesül, hat, különösen ha ez több köl­ dökzsinóron szivárog el hozzá. Az a mű­ sor, mely Salgótarján színpadán teret kap, egyedileg lehet jó, hasznos, érté­ kes, de összességében mégiscsak hete­ rogén és eklektikus, melynek nincs tuda­ tosan meghatározott, a helyi szükségle­ tekkel és igényekkel is számotvető irá­ nya, tendenciája. Az „eszi nem eszi, nem kap mást" kényszere szerint fogyasztjuk színpadi táplálékunkat, gyakorta valóban ínyünkre való falatokhoz is hozzáju­ tunk, de az étlapi választék változatossá­ gát nem élvezzük. Talán az egyik oka, hogy a kezdeti évek lendülete után ha­ tározott megtorpanás mutatkozik Salgó­ tarján színházi életében. Figyelmeztető jelenség, hogy gyakran a bérleti helyek jelentős hányada is üresen marad, az együttesek három játszási napjáról kettő­ re kellett visszakozni, s esetenként még ez is soknak bizonyul. A felsorolt együttesekkel való több éves kapcsolatunk tapasztalatai kedve­ zőknek mondhatók; a produkciók színvo­ nalában nyoma sincs az afféle hevenyészettségnek, mint ami egy-egy alkalmi műsorra gyakran nagyon is jellemző. Mind a debreceni, mind a szolnoki tár­ sulat bázishelyéhez szabott komolyság­ gal látja el feladatát, az viszont más do­ log, hogy a művészek legjobb szándé­ kuk mellett sem képesek több száz kilo­ méteres fárasztó utazás után teljes érté­ kűt nyújtani. Színházkultúránk ilyen adottságú léte mellett arra már gondolni sem lehet, hogy a megye másik városát és jelentő­ sebb helységeit szintén olyan szolgálta­ tással láthassuk el, amilyenre egyre in­ kább, és mind több helyütt igényt for­ málnak. A megyeszékhely vendégjátszó együttesei ezt sem idővel, sem fizikai, művészi erővel nem győznék, ugyanakkor költséges voltuk sem teszi lehetővé me­ gyén belüli tájoltatásukat. Maradnak hát tovább is a Déryné Színház szórványos jelentkezései. Pedig, ha valahol van pó­ tolnivaló a színházkultúra fejlesztése, HIBÓ TAMÁS: KÜZDELEM pontosabban: alapozó munkája terén, Nógrádban bőségesen van, sőt! . . . Azzal még, hogy Salgótarjánban immár jó né­ hány esztendeje alkalmas, eléggé kor­ szerű igények szerinti játszóhellyel büsz­ kélkedhetünk, korántsem mondhatjuk magunkat színházi városnak; nagyon is hézagos még az a kulturánk, amely a színpadi irodalomhoz és művészethez tapad. Az ízlésfejlődés a minden külölönösebb koncepció nélkül egybeálló program függvénye, s a műfajkavargások bukfencei közepette gyakran elvesztjük tájékozódásunkat a színház valódi hiva­ tását, közművelődési szerepét, szocialista célját illetően. S addig aligha is mozdulunk el a to­ vábbjutáshoz kívánatosan a mai tehetet­ lenségi pontról, amíg saját magunk nem határozhatunk szuverén módon: mi az, amit színpadunkon, színpadainkon látni szeretnénk, s mi az, amit nem, vagy csak mértékkel. Azt hiszem, egy vidéki szín­ ház akkor töltheti be teljes módon sze­ repét, ha úgy szolgálja az általános ér­ tékeket, hogy közben adott környezete sajátos szükségleteit is kiteljesíti, annak sajátos szellemi törekvéseit is tükrözi. A már említett okok miatt azonban belátható időn belül hiú dolog volna önálló salgótarjáni színház ábrándjait dédelgetni. De nem érzem elérhetetlen­ nek olyan területi színtársulat megalapí­ tását, amely a korábbi Eger-Salgótarján elv alapján, a társulaton belüli műfaji részlegek egészséges váltásával a két szomszédos megye szükségleteit biztosí­ taná. Legutóbbi éveinkben politikai, gazda­ sági, kulturális fejlődésünk eredménye­ ként szerte az országban egész sor fiatal város született. Ez a tény új helyzetet teremt a megnövekedett szükségletek te­ kintetében is. Az ügy szorgalmazása az érdekelt megyék és városok vezetőire vár. A Művelődésügyi Minisztérium illetéke­ seire pedig az, hogy az adott helyzetnek megfelelően felülvizsgálják színházháló­ zatunk mostani rendszerét, és azt az ész­ szerű kívánalmakhoz igazítsák. De addig még — alighanem — sok víz lefolyik a Dunán. �KORILL FERENC A Petőfi '73 és ifjúságunk Általános és ismert tény, hogy a film társadalmi értéke a közönséghatás révén valósul meg. Egy-egy film mennyiségi fogadtatása és a nézők visszhangja azonban nemcsak a fil­ met, hanem a közönséget is minősíti. A filmek erkölcsi, maga­ tartásbeli, ideológiai mintául szolgálnak az aktuális esemé­ nyek és jelenségek értékelésekor, a velük kapcsolatos érzelmi és értelmi állásfoglaláskor. Befolyásolják világnézetünket, íté­ letalkotásunkat, gondolkozásunkat és — bizonyos esetekben — cselekedeteinket is. Hogy milyen irányban, az sem egyéni, sem társadalmi szempontból nem mindegy. Mindezek fokozottan hangsúlyozzák a filmhatás vizsgálatá­ nak jelentőségét, különösen akkor, ha olyan alkotásról van szó, mint Kardos Ferenc Petőfi'73 című filmje. A megkülönböz­ tetett figyelem oka, hogy társadalmunknak ahhoz a rétegéhez szól, melynek befolyásolhatósága, mozgósítási lehetősége a legnagyobb, ahol a téves nézetek a kellő ideológiai képzett­ ség és a társadalmi tapasztalat hiánya miatt a legkönnyebben hatnak. Kardos Ferenc: ,,A Petőfi réteg-filmnek készül, első­ sorban a fiatalok, középiskolások, egyetemisták körében kellene hatásosnak bizonyulnia, .. . leginkább a fiatalok kö­ rében kell rezonálnia a film gondolatainak." Az is nyilván­ való, hogy akik a filmet látták, a belőle szerzett „szabályozott­ ságukat" továbbítják társaik felé, hiszen azokhoz sokoldalú társadalmi és egyéni konvenciók fűzik őket. A hatásvizsgála­ tot másrészt az indokolta, hogy a film - amelyet ankétok so­ ra kísért országszerte - Nógrád megyében is kiváltotta a né­ zők aktivitását, társadalmi érzékenységét és továbbgondolkodó készségét. * A vizsgálatot Balassagyarmaton, Kisterenyén és Salgótar­ jánban végeztük középiskolások körében. A választható mód­ szerek közül a spontán beszélgetés mellett döntöttünk, mert nem akartuk sugalmazni, befolyásolni a kialakuló képet, sőt még dimenzióit sem kívántuk megjelölni. A véletlenszerű min­ taválasztás követelményének eleget tettünk, de a vizsgált elem­ szám (196) kevés. Ennek ellenére adataink sokkal több fia­ talra vonatkoznak, hiszen a mintában szereplőkhöz számos, többnyire hasonló középiskolás van, s így a beszélgetéseken résztvevők őket is képviselték, megközelítően reprezentálták. A beszélgetések között a balassagyarmatit közvetlenül a film vetítése után tartottuk, a másik hármat 2-3 héttel a bemutató után. Ezért a közvetlen filmhatás vizsgálatára kevés módunk volt, s így maradt a másik két aspektus: - a film távlati (többé-kevésbé tartós) hatása a személyi­ ségre: az adott film és az egyén viszonyára jellemző, hogy milyen részletek maradtak meg az emlékezetben; — csoportokra (tömegekre) gyakorolt távlati hatás: milyen mértékű és minőségű a film motívációkeltő hatása, illetve a látott cselekvés- és gondolkodásséma kiváltja-e az utánzás vágyát. A felvetődött fontosabb problémacsoport hatásbeli sajá­ tosságait két szempontból elemeztük: a) eszmei — milyen gondolatokat sugall? — melyek a levont következtetések? b) esztétikai filmműveltség vizsgálata — megvalósítás ,,miként"-jére adott válaszok. Természetesen az összegezést ebben az esetben nem lehet mechanikusan végezni: Ezért a beszélgetésekből kiemeltük a film azonos eszmei síkjaira vonatkozókat — véleményünk sze­ rint minden vizsgált csoportban ugyanarról beszéltek, csak más-más szinten — és egymás mellé helyeztük őket. Létrehozva így egy valóságban létre nem jött, de valóságos elemekből álló véleménycserét a vizsgált 196 fő körében. * A vélemények közül: „A film lényege, hogy a mai fiatalságnak nincs hová kitör­ nie, a fiatalok nem akarnak és nem is kell változtatni. A mos­ tani öregek, amikor fiatalok voltak, akkor harcoltak valamiért, elérték és most megnyugodtak (kocsi meg minden). Nekünk nem kell a szabadságért harcolni, beteszünk a takarékba ennyi meg annyi pénzt, amiből kiveszünk és veszünk belőle lakást. Csinálunk két gyereket, adnak érte hatvanezer forintot és kész. Negyvennyolcban volt alkalom forradalminak lenni, ma nem látjuk az utat és különben is elcsépelt közhely a forradalmiság. És mégsem tudjuk, mi az. A forradalom nem az, hogy megdöntjük a társadalmi rendet, ma az is forradalom, hogy segítünk egy öreg házaspárnak.” „Mai fiataloknak nincs szükségük arra, hogy úgy harcolja­ nak, mint Petőfiék. Ilyen forradalmiságról ma nem lehet ná­ lunk beszélni, ma lassú fejlődés kell." „Nem akarok beleavatkozni semmibe, középembernek tar­ tom magam. Most a szocializmus alapjait rakjuk le, és ezen forradalommal nem lehet semmit csinálni. Akkor miért pont most beszélünk annyit a forradalmiságról? Pár évvel ezelőtt nem volt róla szó." „A kulturális forradalom is évtizedek alatt folyik: az analfabéta nem tanul meg gyorsan írni, ezért lassú a folya­ mat. Cél az, hogy a mai kort is forradalommá tegyük. Van lappangási idő, utána jön a robbanás. Petőfi után, 1919 után miért most vetődik fel megint? — azért mert nemsokára elkövetkezik a vége a lappangási időnek." „Én csak egyetlen egy dolgot tudok, de azt biztosan: manapság nincsen olyan fok, amit át kellene ugranunk, amire szükségünk volna, hogy forradalmat kelljen csinálni. 1973-ban az a forradalom, hogy az emberek gondolkozzanak, az is forradalmi dolog, hogy ifjúsági törvény van, és ez jó jel." „Szerintem az a forradalom, hogy mindenki kivonul kokár­ dával és piros-fehér-zöld zászlóval. És elmondják, hogy nem tetszik. Persze, ez milyen jól jönne a provokatív (!) elemek­ nek: mehetnének, szíthatnák az ellenségeskedést. Ott volt Prá­ gában is a csőcselék a hokimeccsen,egy kis csoport, akinek van hatása a fiatalokra és meg lehet nézni, hogy akkor mit csinálnak. Utána ezerszer megbánták.Az biztos, hogy ha ná­ lunk összegyűlik egy nagy tömeg március 15-én és valaki el­ mondja a Nemzeti Dalt, azért a rendőrség nem fog kivonulni. Azért nem! A tömegnek van egy olyan tulajdonsága, ha van két ember, aki elkezd teljesen mást csinálni, mint amit erede­ tileg akartak, mennek utána." „Ma nem is felvonulni kell. Hanem a cél az, hogy felgyor­ sítsuk a fejlődést és elérjük a kommunizmust. Forradalmat nem úgy kell csinálni, hogy mindent összetörjünk. Tág ez a fogalom; sok fiatal nem tudja, mit csináljon. Ez a film sem mutatott semmit, csak felvetette a problémát. Úgy mint a gyűléseken, újságokban és a könyvekben. De megoldást senki nem ad. Azt nekünk kell megtalálni." „Ezt a filmet nemcsak Magyarországon nézik meg, és kér­ dezem én, hogy miből látják a forradalom nagyságát, Petőfi nagyságát. Ez az egész olyan, mint amikor Peter Weiss drá­ máját angol filmen láttuk, ahol a nagy francia forradalmat a charentoni elmegyógyintézeti lakók játszották el. Jellemző, hogy azt egy francia nem írta volna meg és nem vitte volna filmre. De mi leköpjük magunkat. A Cromwell a jó történelmi film, úgy kell megmutatni a múltat. A rosszat inkább ne mutassuk, hogy ne tanuljanak belőle. A Szovjetunióban 1917et nagy tiszteletben tartják az emberek és jó filmeket csinál­ nak róla. Az olyan történelmi filmek sem jók, mint az Egri csillagok, mert az ki van színezve. A magyar történelmet úgy kell ábrázolni, ahogy a Szegénylegények meg a Hideg napok. Nincs szükség arra, hogy úgy ábrázoljuk a történelmet, hogy ami magyar, az csak jó lehet, csak győztes stb. De azért az értéket meg kell becsülni.” „Ez a békés helyzet sokkal bonyolultabb, mint egy forra­ dalom. Itt előre pontos terveket kell csinálni és azokat szá­ mon kell kérni. A fáktól nem látjuk az erdőt, túl sokat írnak a pártról ahelyett, hogy megmondanák, hogy mit kell csi­ nálni. Az hogy itt tart az ország, az annak köszönhető, hogy vannak, akik irányítják, akik tudják, hogy mit kell csinálni, és ez ma a párt. Ma a vezetőknek nem kell lovon vágtatni a sereg élén, hanem határozatokat kell hozni.” 13 �196 fö véleménye alapján A film nem csupán objektív értékelé­ sek, hanem szubjektív vélemények tárgya is. A beszélgetéseinken résztvevők is szinte valamennyien tetszésítélettel kezd­ ték mondanivalójukat. Többségüknek nem tetszett a film, ke­ vés kivétellel — gyakran dühösen — el­ marasztalták: Nekem nem tetszett, szerintem a magyar ifjúság nem ilyen. — Nagyon rossz film volt. - Ez nem is szatirikus, ennél is rosszabb volt a hangvétele, a srácok, akik szerepeltek, elhülyéskedték a filmet. — Petőfi emlékének meggyalázása, nem kellett volna. Illyés Petőfije az igen, az a Petőfi. - Sokat akart markolni — keveset fog. — A mi tanul­ mányaink alapján nem lehet Petőfiről filmet csinálni. - Ez a film sok hülyesé­ get mondott. - Nagyon tetszett, amit vártam, azt kaptam. — Ilyen jó megoldás még nem volt a világ filmművészetében. - Nagyon érdekes és jó film. — Nekem nagyon tetszett, a mai fiatalságról le­ rántotta a leplet." Marx szavaira gondolva — ,,Ha élvez­ ni akarod a művészi alkotást, akkor mű­ vészileg művelt embernek kell lenned.” — temészetesen adódik a kérdés: vajon nem komoly érvek nélküli „nem tetszik tetszik” ez csupán, ami a film nem-érté­ séből, félreértéséből adódik a hiányos filmműveltség következtében? A következtetések: az elhangzottak ér­ tékelése miatt is, először erre a kérdésre kerestük a választ a filmművészet eszkö­ zeinek csoportosítására (Nemes Károly: A filmművészet útján. 1968) és az adott válaszok alapján. Elemi eszközök: tér- és időszervezés. A résztvevők valamennyien érezték és értették a jelen-múlt kapcsolatot, a való­ ságos- és filmidő összefüggését s ezzel felismerték a film dramaturgiai feszítő­ erejét, lényegét (Kardos Ferenc: „A tör­ ténelemnek és a jelennek ez a perma­ nens együttélése — ennek kifejezése — a film egyik fő célja.") 14 Plasztikus eszközök: plánok, beállítá­ sok, fény-árnyék. Ritmikus eszközök: vágás, gépmozgás, trükkök. Erről a két eszközről jóformán semmit sem mondtak, (egy balassagyarmati fiú hasonlította a filmbeli gépmozgást a Fényes szelek-ben látottakhoz) a beszél­ getésbe szőtt kérdéseinkre a jellemző vá­ lasz: „részleteiben nem figyeltük meg.” (?!) Szintetikus eszközök: irodalom, ipar­ művészet, színművészet. Csak az utóbbiról — de arról bőven — volt szó: ,,— Nem tetszett Petőfi megjelenése, más kellett volna. — Ez nem színész, ez statiszta és rossz volt. — A Petőfi gyenge volt, a többiek mégcsak játszottak vala­ mit. — Legalább beszélni megtanulhat­ tak volna.” Közismert, hogy a főhős — aki köré a cselekmény épül — erős azonosulás tár­ gya lehet ha az megfelel a néző önma­ gáról alkotott, idealizált képének. A Pe­ tőfi '73 esetében különösen nagy jelen­ tőségű: egységesen ellenszenvesnek ta­ lálták Petőfi figuráját, nem fogadták el a film nyújtotta Petőfi-képet. A vele való azonosulás főleg érzelmi, de értel­ mi vonatkozásban sem jött létre, és véle­ ményünk szerint nagyrészt ez okozta az értékítéletekben megnyilvánuló visszauta­ sító, nemleges beállítottságot. Kisegítő eszközök: hang, szín, plasz­ tika, stb. Nem használták véleményeik indoko­ lásakor. A halmozott eszközök: rajz-báb, fest­ mény, zene. Az Illésék jók voltak, még több zene lehetett volna. — Az „Európa csen­ des" az jó szám volt, de a Tolcsvayék is jók voltak. — Az volt a jó, hogy ilyen fiatalokról szóló filmben ilyen zenét ját­ szottak, ami megfelel nekik: fiatalos rit­ mus, mozgás." Végeredményben a résztvevők filmmű­ veltsége sok kívánnivalót hagy maga után, de jelen esetben nem ez negatív­ izmusuk oka. Az elemi eszközök felisme­ résével értik a Petőfi ’73 lényegét, te­ kintettel arra, hogy ez a komponens ját­ szik elsődleges szerepet a film eszmeisé­ gében. A Petőfi ’73 középiskoláink körében erős emóciókat váltott ki, nem tudtak kö­ zömbösek maradni. A film érzelmileg és értelmileg fogékony pontok sorozatát érintette bennük. Katarzist nem okozott, a távlati hatást tekintve nem játszik je­ lentős élénkítő és energizáló szerepet. Az erős emóciók nyomán felhalmozódtak bi­ zonyos agresszív töltések, de ezek csak addig fejtettek ki hatást, amíg megszüle­ tett a többnyire elutasító tetszésítélet. A katarzis hiányában létrejövő itéletalkotás kényszerének volt köszönhető, hogy nyil­ tan beszéltek a filmmel kapcsolatban fel­ merült kérdésekről. Hogy az agresszió másképp vezetődjön le, mint itéletalko­ tásokban, arról szó sem volt, és a filmben látott cselekvés-séma sem váltotta ki az utánzás vágyát. Nyilvánvaló, hogy a filmhatás vizsgá­ latának végső célja gyakorlati, mégpedig kétirányú: egyrészt a filmalkotás, más­ részt a közönség alakítása. Ez utóbbi ér­ dekében kell levonni következtetéseinket még akkor is, ha jelen esetben ifjúsá­ gunknak csak szűk köréről volt szó. A viták során felmerült fő kérdésekkel — a forradalom és forradalmiság mai értel­ mezése, a nacionalizmus és internacionalizmus, történelmi személyiség és a for­ radalom vezető ereje — kapcsolatban ki­ alakult nézetek, a bizonytalanság még akkor is figyelmeztető, ha minden cso­ portban jelen voltak olyanok is, akik a helyes irányt képviselték. Az bizonyos, hogy a téves nézetek nem a film hatása nyomán alakultak ki, bár ez sem segí­ tette elő tisztánlátásukat. A kérdés lénye­ gét Aczél György fogalmazta meg az or­ szágos agitációs, propaganda és műve­ lődési tanácskozáson: „Azok a fiatalok, akik forradalmi ideálokkal, de tapaszta­ latok nélkül találják szembe magukat társadalmunk mai valóságával, sokszor azért igazodnak el nehezen társadal­ munk jelenségei, problémái között, mert nem kaptak elég segítséget és útmuta­ tást a forradalmi távlatokról és a távlati céljainkhoz vezető út nehézségeiről." �TAMÁS ISTVÁN versei kádár Petőfi Emberek között melledből kitépni a vasat fehérre fényesült fogunk s tíz körmünk ásó keresünk virágok kristály látomásaiban Kutatunk e nem tudott nyelv gyémánt verítékén Kiáltunk ha felvérzik a nap nemzeted tiborchomloka fölött a szavak sarkantyúitól s ha új csörgőkre alkuszik a kufár kik élő fejfád vagyunk Könyörgünk élőknél élőbbek kik haltak s te élőbb vagy a holtnál bennünk mindörökké Petőfi Dózsa Te vasban és vérben kővájó verejték gyöngyben öklünkbe zárt leköpött és megátkozott rögben Te vagy Te vagy a juss nekünk Kik nem tudunk ünnepelni Téged piros tapsokkal de makulátlan tisztaságban hordunk a történelem márványarcú bálványai között Péter Éjjel két óra. Mordul a mosó szalagja, kannák csörögnek a kövezeten. „Tehén a tizes rampához!” „Tíz kannát még fejt­ senek!” „Hol a nyolcas járat? „Nyolcas jáárat!" Mint a kígyó csúsznak a sárga köténynek. Hajladozó fehér bóbiták. „Huszas a túró, köszönöm.” „Dobjatok fel még két rekesszel!” Pista bácsi késik. — Tovább nem várunk — mondja Dénes, a tejmester. — Megalszik a tej. Ma kimehetsz járatra. Ez Kálmánnak szól. Kálmán medikus. Három hete jelentke­ zett a munkaügyön. — Csúnyán elvágták félévkor — mondta —, hat hónapig mit csináljak. Itt kereshetek egy kis pénzt. — Na, csak vigyázz azzal a pénzzel - mondta Pista bácsi. Aki most késik. — Mozogj — mondta Tóni. — Jól nézek ki ma veled! Konganak a kannák, csörögnek a rekeszek a kocsiplatón. Lassan gurulnak végig a főúton. Kálmán szeretne valamit mondani, de semmi okos nem jut az eszébe. — Te persze azt sem tudod, hol vannak a járaton a boltok. — Azt se - mondja Kálmán. Szótlan az utca. Fekete, fekete-tükrű ablakok mindenfelé. Csak a villanyrendőr működik, s az is pirosat mutat. — Nesze neked - mondja Tóni és belehajt. — Egy ötvenes! — Maga mindig sofőr volt? — Mindig? Voltam én gyerek is, meg pólyásbaba is, meg . . . Kálmán elszótlanodik. Pedig mennyire örült. Két hétig ra­ kosgatta a hűtőteremben a rekeszeket, meg a mosószalagra a piszkos kannákat. Most bedolgozhatná magát! Így igérték: „Ha lesz egy üresedés, beléphet!” — Ha valaki nyugdíjba megy? - kérdezte. — Nyugodjon meg. Mi sokkal ritkábban szeretnénk, annyi üresedés van itt. A vezető hirtelen fékez. Zúdulnak a rekeszek és a kannák. — Spriccelj már! - kiált Kálmánra. A fiú kiugrik az ülésről. Rohan a kocsihoz, hogy lenyissa az oldalát. A sofőr megvárja, míg kiakasztja a karokat. — Alakul. Most csinálj szépen vissza mindent! Itt lakik a Pista bácsi. Biztosan ráült az öreg gatyájára az asszony. Na, várj meg itt! Hideg van. Hiába az április, a tavasz; hajnali fél háromkor harap a levegő. Kálmán a kezeit csapkodja, ugrál a kocsi mellett. Autó közeledik. Áll, megindul, vánszorog. Megismeri: a ke­ nyereskocsi. — Szia, kispajtás! Új ember vagy? — Vadonatúj. — Vigyázz a harminchármasnál, meg a telepi bisztróban. Ott gyorsan átverik az embert. — Átverik? Köszönöm. — Majd belejössz. Van nálad tejföl? — Nem is tudom. A kenyeres rakodó már fenn van a platón. — Ujjé! Dögivel. Üres üveg? Kálmán szólna, de inkább rá, mint neki. Nem tudja, mi a szokás. A másik közben fog két félliteres üveget és kilocsolja belőlük a tejet.Lehámozza a kannáról a blombát. A kanna szája széles az üveghez képest. Folyik a tejföl mindenfelé a platán. Mire a két félliteres üveg megtelik, pocsékba megy kétszerannyi. -- Gyere fel — kiabál a kenyeres. Kálmán szófogadóan mászik. 15 �— Most figyelj! Ezt meg kell tanulni. - Egy-két mozdulattal visszailleszti a blombát. Bicskájával segít, fogával rögzíti. — Így — mondja. — Tíz liter volt, annyi is maradt — Akármi legyek, ha nem adnak el belőle tizenkét litert. Lemászik, Kálmán még marad. Néz, Megütögetik a lábát: — Kispajtás! Bedobtam az ülésre a Viszlát! Tudod, a harminchármas! Kálmán bólint a kanna felé. Megérkezik Tóni. Az arca vörös. — Mi történt — kérdezi Kálmán. — Mi - Nem kap választ. A sofőr az utat figyeli néz - a kannára. cipókat, jóétvágyat! van Pista bácsival? meredten. Felkanyarodnak a járdaszegélyre. Kálmán ugrik a fülkéből. Már nyitná a kocsi oldalát. — Fel! — kiáltja a sofőr - Nem! Majd én adom! — Fel­ ugrik a platóra. - Vigyázz! Kapd el! Repül a palackokkal telt rekesz. Kálmán felé. Nagyot ránt a karján: fájdalom sarjad az ujjaiban. — Lendületből! Lendületből kapd el! Elég egy hibás mozdulat és az első bolttól a kórházba in­ dulnak tovább. Karját, lábát törné a tejjel telt kanna. Lassan átveszi a vezető ritmusát. Még végigfut a hátán az áram a zúduló kannák láttán, de már sokkal könnyebbek. — Kész. Elégedetten vágja be magát az ülésre. Hirtelen fáradt lesz. Boldogan fáradt. — Ellenőrizted? — kérdezi a sofőr — Megvolt minden? — Meg . .. Azt hiszem. — Hiszed? Itt a számla! Rohanj vissza és nézd meg! Kálmán fut. Nézi, számolja háromszor is. Eggyel több. Szá­ guld vissza. — Egy kanna föle van. — Föle? Tudod mibe kerül egy üres kanna? Több mint ötszáz forintba. Legalább ötnapi kereseted. Plusz a tej ára. — Most mit csináljak? — Hozd vissza! Te, idióta! Verdesi a kanna a combját. Nagy kék folt lehet rajta. — Segítene feldobni? — Talán bakot tartsak? Csak kínlódd meg a hülyeséged egyedül! Ötszáz forintot kerestem neked. Nem elég segítség? Kálmán egyik kezével kapaszkodik, másikban a kanna. Emeli a roppant súlyt, feljebb, feljebb. A körmei csúsznak az oldaldeszka vasalásán. Ölébe szorítja a kezét a kocsiban. Csak a következő bolt­ nál mert rápillantani. Mind a tíz ujja véres. Reggel ötkor a Bányász étteremnél befejeződik a terítés. — Nem érdemled meg a reggelit — mondja Tóni sötét kép­ pel. Aztán egyszerre elneveti magát. - Gyere, bemutatlak egy konyhalánynak. Ilyen bögye van! Te, te maflakirály. A Bányászban ingyen reggelit adnak. Kálmán csodálkozik. Kakaó, jam, vaj, kalács, téliszalámi. Csak úgy. — Mutass be ennek a fiúcskának valakit, Csöpikém. Úrifiú, fél évig még egyetemre is járt. Azám. Doktorka lesz. Lehet, hogy még ártatlan. — Miért piszkál engem, — mondja Kálmán - Azt mondja meg: miért piszkál ön folyton? — Én nem vagyok neked ön, - mondja kifelé menet a sofőr. - Ezt jegyezd meg egyszer s mindenkorra! Beülnek a kocsiba. A pilóta rágyújt, kinyújtja a lábait. A Nap, vörös korong, éppen kiröpül a hegy fölé. — Nesze. Egy cigaretta. Kálmán óvotosan nyújtja ki a kezét. Attól fél, hogy a sofőr rácsapja a dózni fedelét az ujjára. De ehelyett az öngyújtó­ val csipi be csaknem az orrát. Tóni nevet, Kálmán is. Kény­ szeredetten. Pöfékelnek. Nézik a domboldalban a kötélpályán hintázó csilléket. 16 — A bányászokat sem kel! irigyelni. — mondja Tóni. — Apám mindig azt mondta, hogy akkor megy le a tárnába, ha mus­ kátlit ültetnek az ablakába. Kálmán mosolyog és bólogat. — Azért én csak lementem tíz évre ötvenháromtól. Azok voltak ám a szép idők. — Itt sokkal jobb, ugye? — Jobb-e? Már akinek. A mi járatunk boltjaiban ismernek minket. Hat éve járunk együtt az öreggel. Tíz órára mind a harminc boltot, éttermet, közkonyhát, üze­ met és büfét végigjárták. A fele ezzel kész. Következik a göngyölegezés. — Számolj! — mondja Tóni — Úgy számoljad, mintha az életed függne tőle. Kálmán úgy számol. Az átvevő a tejipari rampájánál csak végigviszi a ceruzáját a rekeszsorokon. — Egy hiányzik! — Lehetetlen. Tóni a kocsinak támaszkodva cigarettázik. — Bizony, kétszáz forint - mondja. — Aránylag olcsón megúsztad az első napot. — De én.. . — Nem való vagy te ide, öcsém. Járj csak iskolába. Itt a hideg vízre valót sem . .. — Mindent háromszor számoltam meg . . . Hová tette! — Én?! Kálmán nekiugrik a sofőrnek. A testes férfi megrázkódik. Lepereg róla a fiú. — Lódulj! — mondja. — A harminchármasban nézz körül. Két kilométer. A tejjel átitatott zubbony a hátára, tarkójára tapad. Torkában édesség. Orrán, száján egyszerre kapkodja a levegőt. Még ötszáz méter. . . még száz! — Mi történt magával? Otthagyta a pilóta? — A számlát! A számlát kérem! — Nocsak - mondja a bolt vezetője — Hiszen egyszer már aláírta! Nem egyezik valami? Kálmán számolja az ottmaradt rekeszeket. Hét a számla szerint, annyi is van egymásra rakva. Lábai remegnek. Egyszer csak észrevesz a pult alatt egy nyolcadikat. — Rendben? — Az ott! — mondja Kálmán — Az enyém! — Né! Csakugyan! Észre sem vettem. — Javítsuk ki a számlát. — Azt bizony nem lehet. Ha a magáé, ott van, fogja, vigye, ne is lássam itt! Csak foglalja a helyet. — Holnap elvisszük! — Egy percig sem őrzöm. — Kár, hogy így gondolja! — mondja Kálmán. Vállán a rekesz. — Tudja lehet, hogy ezentúl én leszek a járaton. Aztán, mint ahogy maga, úgy én sem szeretem, ha becsapnak. — Becsapják? Ki csapta be magát? Én? Vágja a rekeszvas a vállát. Egyre inkább bírhatatlan a súlya. Elhalad az egyetem előtt. Nem gyorsít, nem lassít. Fiúk lányok jönnek a presszóból: két előadás közötti pihenő. A tejipari vállalat udvarán az első, akivel találkozik, Pista bácsi. Szürke öltönyben, kalapban feszít. Alig ismeri meg. — Megvan, fiú? Leteszi a rekeszt, fujtat. — Átvertek. De csak egyszer. Mert holnaptól . . . — Jól van, jól! Te maradsz a járaton. — Mi baj? — Baj? Az mindig akad. Kilépek. — De miért? — Talán - mondja az öreg. - sok hajnali levegőt szívtam. Kitágítja a tüdőt, aztán álomszuszék lesz tőle az ember. Nem akar mást, mint aludni. Aludni egyszer, késő délelőttig. Mire megéreznéd ezt, elmész innen. Kezet fognak. Pista bácsi kikacsázik a kapun. — A telepi bisztróra vigyázz! Ott egyszer nekem is hiányom volt — szól vissza még és int. �JOBBÁGY KÁROLY: ŐSZI UTAZÁS |Budapest—Moszkva— Ungvár—Budapest| 3 Ukrajnai utazás, visszafelé \ 1 Útközben Ez a ez a mind mind zöld, sárga őrület, lobogó tűzlugas, azt kiáltja: Ég veled! azt kívánja: Jól utazz! A fenyők zöld hullámain egy-egy bronz-vörös gálya ring, — nyárfa vagy tölgy? olyan a szín hintáztat ezer rézkabint. A nyírfa-lányok derekát borongás homály öleli, szaggatja róluk a ruhát borzongó kéjekkel teli. Mindez egy villanás csupán a vonatablak üvegén, egy októberi délután az ősz és a tél peremén. 2 Moszkvai reggel Az elhagyott ősz üszkei itt lobognak a hó felett. Napfény villog és kérdezi: — örök vándor, mi van veled? És újra nap süt, újra ősz van. Tegnap, szikrázó tél jegén toporogtam vaksin Zagorszkban, — ma arcom elönti a fény. Ukrajnai ősz! Sárga lombok, a fű még zöld; piros bogyók feledtetik a téli gondot, a folyton bennem bujdosót. Emlékeim még ott vacognak mélyen, jelenem simogat. Szűz havára tegnapoknak kifekszem s rámzuhog a nap. Hogy fut a nap a fák mögött! Ki kergeti? Jönnek az esti ördögök, hely kell neki, hová elbújhat reggelig. S míg a világ aluszik, ő is egy kicsit kifujja magát. * Eddig csak mező volt és dombok, bokrok, ligetek, néma lombok, most az árnyakból házak nőnek, — bazilikái az időnek — Megjött az este, furcsa, részeg, tornyot emelő építésznek. Keze nyomán — borzongva látom — hold lovagol a kupolákon. Metropolisba, ismeretlen városba visz a vonat engem. Riadtan nézem torz csodáit. Sehol egy fény, mely rámvilágít. Havas moszkvai háztetők. Október van még csak, de itt arcomba téli, zord időt dob a vihar, decemberit. 4 S a hirtelen jött változást a bennem síró kisgyerek nem tűri. Nyom a hópalást, s kötött ingben is didereg. Mielőtt az otthon magához-ölel, simogat Nagydobrony szép neveivel, Kárpátalja Beregszász becézget, Beregsom tanít, meglátni az élet halvány jeleit. A sok idegen szó örvénye közül pár édesen hangzót választ ki a fül, s egyszer az eddig megfeszült ideg, sejtéseinek. hirtelen útat nyit Testvérek ölelnek ... s mint fény a falon, úgy árad szét bennem a hűs nyugalom. 5 Epilógus Az út végére, azoknak, akik várnak és majd fogadnak, jó lenne néhány szál virág, de késő ősz van, csupasz ág. Formálok talán. Ám híre-hamva sincs agyagnak. „Vedd az élmény aranyporát (súgva valami) nyersanyagnak!” Hát akkor lássuk: zöld levélnek, szárnak, az induló élmények; (Még a tél is egy kis levél, — ezek közt hajt ki, ami él) MOSZKVA — tűz, olvadó havon — ZAGORSZK — pengő jégcimbalom — UNGVÁR — ősz, aranysugarú — SALAMON — tündöklő falu — BEREGSZÁSZ — ölelő karú — Utam! Utam! — Szép, szomorú! 17 �Bartha László Tükrös — Miatyánk isten, kivagya menyekbe... Rézi, az úristenit, gyere má! — Mi van megint? Nem tudok mitse csinálni, mindég kiabál! Mit akar? - Rézi, hozd ki az újságot! Meg a szemüvegem. Máma me­ gint nehezen mozgok. - Ki látott még ilyet? Vagy imádkozik, vagy olvas. Engem meg nem hagy békibe. Várjon a sorára! Két egymással öregedett ember morgolódott. Csepcse Nagy János a tornácon ült, régebben széken, most négyrét hajtott zsákon. Az utóbbi időben elnehezedett. Szálfaegyenesen jár, fokosra támaszkodva, amelyet inkább csak megszokásból visz a kezében, de ha leül, nehezen mozdul. 1883-ban szüle­ tett a kis Gömör megyei faluban, idevaló volt minden őse, nemesi rangot kapott szolgálat fejében az egész falu. Itt mindenki nemesi vér, de birtokot a legnagyobb királyi jóindulat sem tudott szakítani a meredek, erdős, bokros hegyek között. A házat a harmincas években cserepezték, háborút csak hírből hallott a falu, a hősi halottaknak sem hittek soha; azok egyszerűen nem jöttek haza. Nem csoda, ha a fehérre me­ szelt falak ma is újaknak tűnnek, gerendáit, a sugaras orom­ zatot nem koptatta, csak barnította az idő. ,.Isten segítségéve! épült 1870." — mutatják az írást az arrajáróknak, hogy ebül szerzett pénzen épült, hirtelen gazdagodott a Csepcse família. - Jöjjön el a te országod, — Legyen meg a te akaratod .. . Rézi, hozd ki a pipám! . . . — Asszonyunk Szűzmária, - Istennek szentannya ... Azt a keserves istenit annak a kurva kakasnak! Megint a paradicsomot vágja! Rézi, gyere már, mer agyoncsapom! - Mért is veszi el isten az embernek az eszit! Legalább a szájával ne vétkezne! Vénségére teljesen elment az esze! - Te Rézi, hova lett az a tükrös a kaszniról? Régen nem láttam. Hova tetted? - Istenem, istenem, de borzasztó is, ha megvénül valaki! Tudja hova lett? Hát a fiának adta. Még harminckettőbe. Hol forog a maga feje? Hogy jut eszibe ilyesmi, nemhogy ülne nyugodtan, hagyná az embert! Minden nap elégyön va­ lamivel! Nem restelli? Palkovics Rézi kinéz az ajtón, hóna alatt lisztes szakajtót visz át a tornácon, be a kamrába. Oda-vissza fűzi a szót, indulat nélkül, az öreg Csepcse meg a fejével kiséri, mozog, lábát próbálgatja. Felállna, de nehezen megy, oldalra fordul, mint a kisgyerek. Sóhajt, igazít a zsákon, s ottmarad. — Nem vigy minket a kísértésbe . . . — Asszonyunk Szűzmária, — Istennek szentannya ... Legalább olvasóról mondanám. De az asszonynak való. Így meg tévesztek. — Mi való asszonynak? Mit beszél össze-vissza? Itt az újságja! Palkovics Rézi kis kosarat hoz balkezében, valaha korsófo­ nadékként szolgált, de kitört belőle az üveg, tetejét egyenesre vágva a demizson őrzése helyett varrószerszámokat tűpár­ nát, cérnát, horgoskapcsokat véd a széthullástól. Ledobja a lyukas baíyuruhát, a pipát is nyújtja. - Még ilyen hamis libánk nem vót. Kukoricafiat hoztam ebbe a batyuruhába, odaszórtam nekik, oszt feltettem a garádra. Hát nem szétszedték? Most csinálhatom. - Elálló, drótkeretes, olcsó SZTK-szemüveget görbít a kendő alá, s letele­ pedik az öreg mellé. - Pedig szép doboz vót. Emlékszek rá. Még a nevem is rajta vót. Csepcse János; Meg az évszám. De azt már nem tudom mennyi. — Mit akar attól a doboztól? De odavan érte! Címeres legények! Őket legalább nem lőtték meg, mint magát! 18 — Véletlenül. Két katona is meghalt. Én még elmentem Szécsbe akkor is, golyóval a derekamba. A lovakkal. Nyolc lóval. Szegény Franci ottmaradt. A pataknál. A hasába lőttek. Máskor biztonságos út vót ez a Kiserdőn át le a pataknak. Azután ismertek vótunk. — Mind ilyenek vótak. Az egész had csempészkedett. De ki is haltak a Csepcsék. — Két fiunk is van. Csak mindnek lánya lett. Mind férhement. A hatból kettő van otthon. Ugye Rézi? — A Janié mind a kettő. A Tera, meg Melinda. — De hova lett a doboz? Janinál lenne? Pedig a nevem is rajta vót. — Jaj édes istenem! Hogy lett vóna a neve rajta! Csepcse János vót, de az a maga atyusa! Neki faragta valami pásztor, tán Elek Mihály. így mesélték. Nem is a magáé. Ezernyócszáznyócvan, vagy mennyi vót benne. Az apja vót, meg a három cimborája. Bezzeg azokat nem lőtték meg. Házat építettek, mind módos lett. — Enyém vót, csak az enyém. Akkor adtam Janinak, a kór­ házba. Mikor meglőttek. Mielőtt Kassára vittek. Úgy, úgy. Ki is tőtöttem az időt. Hat évet. A falu híres juhtartó. Magas szikár öregek álldogálnak nap­ hosszat a kerítésre dőlve, nézik, a jövő-menőket, a fiatalok után se fordulnak meg. Időntúliak, messzenézők, kihagyják a jelent. Járták a füves domboldalakat, sok-sok falka birkával, disznók nyomát a ritka makkerdőben. Itt a betyárok is meg­ teremtek. Pásztorkunyhó, juhhodály, erdőszólen vert csősz­ kunyhó volt pihenőhelyük, s balkezi jószágot, az érte kapott pénzt gazdagodva őrizte egy-egy híres juhászfamília, néha két generáción is. A szótartás máig se pusztult ki belőlük. A közösségben való rejtőzködés védte a törvény útját kerülőket: csempészutak nyomáról, éjjeli, lövöldözésekről, kocsmai vere­ kedésekről senki se tudott. Csendőrök puskatusa igencsak csattogott errefelé. Mégse lett tőle senki beszédes. — Hát a fiam átgyön délután? Ígérte, megszögeli a kaput. — Gyön, ha nincs munkája. Ügy tudom, most sok kosarat csinált. A szövetkezet rendelte krumpliásásra. Nyár végi koradélután volt, a nap éppen odavert a tornácra. Jólesett az öregnek. Macskával együtt nyújtózkodott János, a szemtelen kakas meg messze tőle — a fokossal elérte volna - szárnyát emelve sütette oldalát a kifürdött lyukban. Csepcse Nagy látta, hogy fürdik, s az előbb is csendes mosollyal nézte, hogy hiába kettyelt a tyúkoknak a szétvágott paradicsom­ magon, nem fértek be az udvart választó léceken, békén szedegélt egy darabig, majd a gang alatti borona alatt nyújtóz­ kodott el. — Megkérdezem Janit, mi lett a tükrössel. Csakugyan akkor adtam neki, amikor elvittek. Búcsúzkodtunk. Neki. Neki adtam. Kassán ugyis elvették vóna. Kilenszázharminchat. Vasárnap este jöttek a pakerozó bar­ kók, kinőtt ujjú kiskabátban, vasportól mindig barnán, színes, keresztcsíkos kötényüket megbámulták a telepi gyerekek. A kohónál dolgoztak, meg a Sárli-telepen, kokszot, vasércet la­ pátoltak, revét, salakot pucoltak. A kolóniáról gyűlt gyerekcsapat mindig odaállt a négyes kapu elé, s nézte őket. Kitö­ mött négylábú tarisznyával, félrecsapott kalappal jöttek, az egy faluból valók mindig együtt. Akik kicsit bolyongva jártak, búcsúból indultak útnak, Anna-napkor, Mihály-napkor, Erzsé­ betkor, Andráskor, mindig más csoportnak volt jó a kedve. Persze a fura járás nemcsak a délután otthagyott búcsútól volt. Gyalog keltek át - ahogy ők mondták - a Bikken, két hétre való élelemmel a háton, kenyérrel, szalonnával, rántás­ sal, krumplival, váltás fehérneművel. Csepcse Nagy agyán átvillant a börtönnél is rosszabb gyári élet néhány éve. — Csak Janinak adtam. Mikor szabadultam, hát nála vót, borotvát tartott benne, meg aprópénzt, papírpengőt ritkán. Simon Andráséknál vótunk kovártélyon. Jani, Pali fiam, meg én. Józsi nem vót. — Mit mongya, mit sorolja? Én tán nem tudom? Nem az én gyerekeim is? Míg maga odavót, én tartottam rendbe őket. — Szegény Pali fiam. De nagyerejű vót. �Nagyot sóhajt az öreg, fokosát előrenyújtja, vékony vona­ lakat húz a homokba. Véletlenül is kis keresztek rajzolódnak ki. - Huszonhat évesen temettük. - Nem hagyta levágni a lábát, pedig akkor tán még most is élne. De nem. Inkább meghalt. Akkor sokan haltak el a gyárba vérmérgezésbe. Azt mondták, a vasportól. - Olyan vót, mint maga. Ha a katonák meg nem fogják, ott döglik meg Szécsbe. Inkább, minthogy doktorho mennyen. - Aggyon isten! — mordul valaki a kapunál —, de bezár­ kóztak. Áthajol a kapun, a reteszt elhúzza, belülről. Jani jött megszögelni, ahogy ígérte. - Hogy van? — szól röviden az öreghez, de ő csak hümmög. - Tudom, hogy nem húszéves, de a sok ülés se jó. Járjék eggyet! Könnyedén, gyengén egyenesre segíti az öreget, majd ma­ gára hagyja. Lassan lép Csepcse Nagy az udvaron, fia meg fordul a kamrába szögért, kalapácsért, faragóért. - Te fiam, hova lett a doboz, amit adtam neked? A tükrös. Szépen vót faragva. Te vitted el a kórházból a holmival. - Mi nem jut eszébe! Ezt meg honnan veszi most? Van az embernek elég baja, maga meg ilyeneken töri az eszét nap­ hosszat. Persze hogy én vittem el, de vissza is adtam, ahogy kigyött! - Jól van fiam, csak kérdeztem, mert nem emlékszem már rá. - Mikor megroppant a derakam, még maga hozta be utánam a kórházba. A doktor úr is csodálta, de látta mennyire kedves, nem akarta magának. Simonéktól hozta be, ott vót a sifonyba. Pénzzel, beretvával. Mikor a nagy betegségem után tudtam beretválkozni, akkor hozta be. Nekem meg öröm vót. Megént tudtam ülni, oszt megborotválkoztam. - Csakugyan. Ércet raktatok ki. Éccaka, vagy hajnal fele vót? Má néggyel kihajítottatok. Az ötödik vagonná. Szerencse, hogy a térmester úr szólt a doktornak. Sturm. Vagy Sturman, nem tudom. Az ajtón estél ki fiam a vagonbul. - A jányommak adtam, elvitte magával be a kollégiumba. Azóta nem láttam. Melinda nagyon szerette, leveleket tart benne, harmadikos kora óta. Bálint írt neki mindég, járt elibe az iskolába. Ha levelet kapott, beletette. Fura szokásaik vótak. Egy városba tanultak, mégis minden áldott nap írtak. - Komoly fiú, már Erzsike sorolta, hogy három év óta ud­ varol Melindának. Úgy mondják, jól keres — tér a közepére Rézi néni - az örege csak hümmög. Ő már nemigen ért ezekhez. - Nem való, ha el akarja venni, vegye. De a jányom is csak csapkod, ha szólok, letette az iskolát, mit akar még? Csak albérlet, meg lakás, ilyeneket mond. Albérletben laknak egy másikkal, Margittal, nem jó má nekik az otthon. Pedig itt a nagy ház. A nagy vályú felé fordul, amelyik ott nyújtózkodik az udvar közepén, jó szöget egyenesíteni a végén. A beszéddel felhagy János, ennyit nemigen szólt egyvégtében. A lánya sora izgatja. Valami nem egyenes körülötte. Nem tud úgyse mit tenni, lányaival kiskoruktól kezdve kedvesen bánt, azok meg felesel­ tek vele asszonyostul, most már hiába a beszéde. fog közé szorított botos pipával, kezükben pisztoly, berakásos nyelű fokos. Dísznek, üres helyet töltve madár, fokos, lepke. Látnivaló egy H. E. meg egy L. J. monogram, talán a két leg­ híresebb betyár életében sem sokszor kimondott nevét jelöli. A kis doboz szemközti oldalán felismerhető a név és évszám: Csepcse János 1895. A betűvetés nehezen mehetett a faragó­ nak, az S fordítva kanyarodik, a név utolsó betűje meg el­ kallódott valahol. - Nagyapád kereste a multkor - bök a tükrös felé Csepcse János, amint körülnézett. - Mondtam, nálad van, leveleknek. De most má nem kell! Elment az urad! - El. - Megszokta már ezeket a mondatokat Melinda, de még most sem tud rá hosszabbat válaszolni. Szeme is homá­ lyos lesz ilyenkor. Nem sír, már nem is bánja, hogy így tör­ tént. Ki volt az oka? Bálint, akit ő sem szerethetett eléggé, talán az apjáék miatt ment hozzá? Ki tudja már ezt? - Csak egy levél van benne, apám. Az utolsó levele. Még néha el szokta olvasni. Először szinte nem is látta a betűket, most meg már tudja szószerint. Mégis előszedi. Látja Bálint fura, elhúzott sorait, amelyet csak ő tudott elolvasni. ... Ne haragudj levelemért, de emlékszel, ugye, megegyez­ tünk annak idején, hogy őszinték leszünk egymáshoz. Nem szeretlek téged, mást szeretek. Furcsa, hogy így történt, egyi­ künk se gondolta volna. Tudom, fájni fog neked, de hidd el, soha nem hazudtam neked. Felejts el, lesz valaki, aki jobb lesz hozzád. Nem halok meg, nem is viszek magammal semmit. Élek tovább, ahogyan lehet. Mire megkapod a levelemet, túl leszek mindenen. Megérted, nagyapád sokáig hordta dereká­ ban a golyót. Én Is sokáig hordom emlékedet, de volt bátor­ ságom akkor abbahagyni, amikor még te is újra tudod kezdeni. Nem vittem el semmit, csak a holmimat, amit az útra becso­ magoltam . . . - Igen, most csak egy levél van benne. Emlékszik, harma­ dikos koromban kezdtem el levelezni vele. - Jó messzi van. Svédországba. Ismertem az apját is. Csa­ vargó természet volt. Egy helybe nem maradt. - A kollégiumban ültünk a radiátor mellett, beszélgettünk. Három csoportra oszlottunk. Akik tanultak, a kosarasok, meg a férhezmenők. Mi mindent megbeszéltünk, szerettünk levelet kapni. Tőle minden nap kaptam. - Sok leveled vót. Mind Bálinttól. Mindig kis vaskos levelet írt, tudom, szürköletkor oda hozta a postás, haza. Hát elment. - El. - Szép doboz, minek a leveleknek? Add vissza a nagya­ pádnak, keresi! Mindég csak azt keresi. Hogy az ő neve van benne. - Nem tudom, mondja meg neki! Nem akarom, hogy meg­ haljon! Akárhányszor elvitte a tükröst valaki, szerencsétlen lett. Legyen még nálam egy darabig. Levélnek. Hátha ír még valaki. • Kétszemélyes kávét főz magának. Panellházban, a másfél szobás lakások egyikében. Városi módra, divatosan öltözött fiatalasszony. Cigarettára gyújt, majd egy bátortalan csenge­ tésre megmozdul. Gyerekek játszanak a lépcsőházban? - Magasan laksz, édes jányom, nehezemre esett feljönni hozzád. Hányadik emelet? Negyedik? Ha nekem fizetnének, se laknék itt! Lihegve mondja, fulladósan, ki-kihúzza magát, hátha több levegő férne a bordák alá. - Hát eljött megnézni, édesapám? Bontok egy kis gint. Van itthon. - Nem kell jányom, a múltkor se szerettem. De a kávét azt megiszom, látom főzöd. A tükrös a kombinált szekrény vitrin részében árválkodik, nem érzi jól magát porcelán-nippek között. Fedelén ma is büszkén áll a négy betyár, bő gatyában, marcona szemmel, LÓRÁNT JÁNOS: GURZUF 19 �SOLYMOS IDA CSANÁDYJÁNOS Estély a kultúrsznobnál Egy másik éhség Konc Mártának ajánlom Nem kell a siker, nem kell; hanem az, hogy munkáljon a szó, az eleven; egyre finomabb és igazabb szerszámmá csiszolódjanak, s szárnyakat alkossanak a szavak, s gondolatokból egy emberi természetet. Egy másik éhség földvakságot emésztő éhe ez. Zavart vagyok, mert beléptem e sárga, testmelegnek ígért borzadályba. Neve szokás szerint: lakószoba. Itt látható a tárgyak alkonya: négertestű lámpa, posztókutya, girland, szekrényen, ajtón sokredőjű firhang, üleped alá horgolt csipke-ábra, párna szalmából, posztóból, delénből, préselt üvegváza, nyomatok az égről és csiricsáré korsógyűjtemény — hagyomány és műpártolás ürügyén. Magam is dísztárgy, ülök s nevetek. Csipegetem a datolyát, a szőlőt. Decens vagyok — mint pálya-csúcson hősnők. Én: kultúrtermék, szó, amely lebeg a vendéglátó képzelet egén, végig-nem gondolt sorkezdet, LENNI: Cél, hajtorony, whisky, távoliét és beteg hiányérzet, mely kezeket keres; de nem, nem itt, ahova beterelt a rosszul tájolt gyűjtőszenvedély. „Szavalj valamit magadtól” — hánytorog szoba és kép, a ronda bútorok — nógat a fennkölt kultúrgyülekezet. De én egy más vesztőhelyre megyek — Ütés ne érjen, behúzom nyakam, árnyékomnak is csak didergése van. Felületem alatt rég ragasztgatok védelmemre szótaghoz szótagot, mint akivel már Isten vitatkozott s ott feledte a mondat közepén ... nap Fábián Ha Max üzen Az ember, aki görögdinnyét szállított ócska furgonján, na­ gyon kedves volt. Maga mellé ültette a vezetőfülkébe a me­ zítláb baktató asszonyt, a magafajta emberek együgyű ked­ vességével megcsipkedte a gyerek arcát, igyekezett nem venni tudomást a nő kisebesedett lábáról; egyszóval igazán kedves volt. Elmesélte, hogyan zajlik az élet a dinnyeföldeken, milyen jó érzés a csőszkunyhóban várni a napfelkeltét, a harmatos hajnalt, amikor végre félre lehet dobni a furkót, mert a dinnye­ tolvajok elbátortalanodnak a fényben. Ám a dinnyés ember rákanyarodott egy földútra. Ismeretlen nevű város felé igyekezett, ahol mint mondta: nagyon jó árat fizetnek a dinnyéért. Kell nekik a gyümölcs, sok a skorbutos arrafelé. Az asszony egyenletes tempóban kocogott, mint az oszlop­ ban menő katonák végtelenül hosszúra nyúló gyakorlataikon. 20 Gondolat-folyamok lüktetnek a földgolyón, hevesebb és érzékibb vágyra tüzelnek, mint az ezeregy éj minden kincse, szépséges lánya, és messze lök a sors vakító fény-buggyantó forrásaiktól, vagy nem lelünk nyitó szavára; oly vad kétségbeesés önt el, ha nem lelnénk élve anyánkra. Atlantisz süllyedő zajára riadtunk bent, visszabeszélnek vad katalizmák, ezredévek, minden, mi az emberre támadt, minden bajunk, amin kifogtunk — elegendő csak, ha bezárul útja, mint a sivatag kútja, eldugul a szív vércsatorna, elpattan a távvezeték fenn, beomlik a vágat a mélyben; — s az Ararát-homlokú éjben mintha a végzet zúgna özönnel. A gyerek kimerülten gubbasztott a hátraköthető batyuban. Autók húztak el mellettük a macskakő-pikkelyeket vedlő út­ testen. A kövek közeit gyom verte ki, héjakútfű magasodott a régen elkopott felezővonal mentén. Többnyire kopasz úrvezetők ültek a volánnál, kifestett arcú hölgyekkel jobbjukon, akik a legdivatosabb mintázású lámpa­ ernyőt viselték büszkén a fejük búbján. Bólogató műkutyák intettek igent bármire, ami a hátsó ablak törhetetlen üvegével határolt birodalmon kívül történt. Szenvtelen üvegszemük vil­ logott. Az asszony azt remélte, előbb-utóbb ismerős városnévre bukkan az útjelzőtáblák erdejében, de egyre bizonyosabb lelt benne, hogy eltévedt. A különös növények koszorúzta út isme­ retlenbe vezet. - Nem baj - dünnyögte magában. most már úgyis mindegy. Vissza nem fordulhatok semmiképpen. Jó emberek meg akad­ nak errefelé is. Birom még a munkát, hasznomat vehetik, mindenütt. Szekeres ember állította meg lovát: - Szálljon fel! Erős ez az állat, észre sem veszi, ha megsza­ porodunk. A ló hosszúszőrű volt, előreugró állkapcsú. Réges-rég kihalt ragadozóra emlékeztetett. Soha nem látott még ilyen igavo- �nót. Kibogozta a mellén megkötött csomót, batyuját ölébe vette. A gyerek megérezte, hogy anyaibb helyzetbe került, harsányat rikkantott. — No lám! — mondta a szekeres — Derék gyerek ez, meglássa, sokra viszi még. Az asszonyt a ritmikus rázkódások észrevétlenül átvezették az álom földiekfeletti birodalmába. Azt álmodta, hogy tenye­ rén a csukló hajlatánál felnyílt a bőr. A pergamenszerű, kiszá­ radt réteg elvált a tenyér húsától. Megbillentette fejét, beleesett a henges, korallszínű hús és holt bőr közötti hézagba. A kisujj eredeténél rubinszemű fe­ hér féreg tekergőzött egy bilharzia kitartó makacsságával. Rosszulléttel ébredt. Magához fogta gyermekét és leugrott a bakról. Már kilométereket tett meg, de iszonya nem akart szűnni. Próbált a nedves-feketén csillogó földekre gondolni, melyek fel-felbukkantak vándorlása során, de a hasadt, gőzölgő ba­ rázdák újra szörnyű álmát juttatták eszébe, melyet képtelen volt megmagyarázni (talán ezért tartotta baljósnak, ezért töl­ tötte el nyugtalansággal), s mely éppolyan plasztikusan élt benne álma szakadtával is, mint megjelenése pillanatában. Majdnem nekiütközött a város kezdetét jelző krómsárga táb­ lának. A név idegen volt, mint az eddigiek általában. Három, néhol négy magánhangzó követte benne egymást, mindenféle farkak és háromszögek fészkelődtek a betűk fölött. A város nevét valaki erőszakos vörös vonallal átlósan át­ húzta, s kicsi, de jól látható ábrákkal ezt a szót karcolta a sárga mező sarkába: MAX. Az első pillanatban úgy érezte, biztonságosabb vidékre ér­ kezett. Hónapok óta ez a három betű volt az egyetlen látott jel, amihez képes volt kapcsolni valamit, vagy valakit. (Egy vásott kölyköt, akit rikácsolva hív vacsorázni az anyja: Max! Max! Siess már, apád nagyon dühös!: vagy egy parasztot, aki most ismerkedik a betűvetéssel, s a falra, táblákra, a meg­ szántott sor végén repedező árok oldalába kaparja a számára legszemélyesebb jelet: a nevét.) Az asszony fáradtan, mégis méltósággal lépkedett a fel­ tünedező házak között. A peremkerület fekete volt, füstös tűzfalak ágaskodtak ki­ szorítva a tenyérnyi udvarokról a napot. Sikongó, zakkanó villamosok viháncoltak az úttest közepén, homlokukon parázslott a kyklops-szem, s a benne tükröződő jelzőszám. A járművek oldalán meglepődve fedezte fel az ismerős szót: MAX; aztán egy-két transzparensen olvasta újra, majd kréta­ rajzok alatt a házak falán. A járdán emberek tülekedtek. Sietős lehetett a dolguk. Ru­ házatuk — melyben a szürke, a fekete és a parajzöld színek domináltak — elhanyagoltnak tűnt. Az asszony egyiken sem fedezett fel egy vörös sálat, vagy kanárisárga kamásnit. — Uram! — szólított meg egy férfit — Idegen vagyok a városban. Éjszakai szállásra lenne szükségem, A megkérdezett értetlenül meredt rá: — Mire gondol? — Lekötelezne, ha megmutatná, hol találok egy olcsó szállo­ dát, vagy panziót, esetleg valakit, aki befogadna néhány éj­ szakára. — Szálloda nincs. — mormogta a férfi. — Volt egy, de még gyermekkoromban bezárták. Azóta nem fordult meg nálunk idegen, tehát nem is volt rá szükség. Az ember kifejezéstelen arccal álldogált az asszony előtt. Savószeme megszűrte a benne feszülő indulatokat, csupán valamiféle mániákus félelmet lehetett felfedezni benne. Hóna alá szorította oldaltáskáját, ügyelve, hogy ne takarja el a szecessziós betűkkel hímzett nevet: MAX. — Ne haragudjon uram, hogy megkérdem — folytatta az aszszony —, de mint mondtam, idegen vagyok itt. Árulja el, mit jelent ez a szó! Kinek a neve, vagy név ez egyáltalán? — Nem tudja, kicsoda Max? — riadozott a savószemű, majd pördült maga körül és félénken nézelődött: — Ne ejtse ki ezt a nevet a száján, ha jót akar... ha békében szeretne tovább jutni, bár innen nem vezet út sehová. Az asszony elképedten nézett a távozó után, aki táskáját hóna alá szorítva beolvadt az asszony lépésritmusában loholó, láthatatlan cél felé tartó városlakók tömegébe. SZUJÓ ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA A hajópallóból összetákolt piaci bódé árván magasodott az üres tér közepén. Oldalára reklámtáblákat, gyümölcsösdo­ bozokról letépett jegyzékeket aggatott valaki. A kunyhó egyik falán műmárvány hálatáblácskák függtek. Az asszony falusi templomokban látott ilyeneket a fából faragott festett köntö­ sű szentek padkája alatt. „Ob reverentiam personae", „Ob felices curas", „MAX consiliáriusnak" olvasta az arany betű­ ket. Belökte az ajtót. A félhomályban gyalulatlan tölgyasztalt, keskeny priccset pillantott meg. Finom szemcsés sárga por borította a padlót. Rezignált pókok futkároztak fel és alá a hályogszemű ablak mélyedésében, ügyet sem vetve az érke­ zőkre Nem érezte a lóca keménységét. Sajgó dereka, összezúzott lába átvette agyától a kormányzást. Lerántotta a rongyos ruhadarabokat alvó gyermekéről, várta, hogy meglepje a béke, melyet együvétartozónak hitt a csenddel. Zizegő papírlap hullott mellére. Úgy érkezett, mint a gyer­ tyán röpítőkészülékkel ellátott szárnyas magja gyermekkora távoli fáiról. A kártyán apró, láthatólag nem emberi kéztől származó betűk feketéi lettek: „Hat órát adok. Távozz házamból! Semmi keresnivalótok itt. MAX" A fakult papírdarab túlsó oldalán finom vonalakkal készí­ tett rajzot vett észre. Alaktalan tömegben, feszesen várakozó zoriIIák parádéztak az ábrán büszkén felütve vöröses szőrrel borított menyétfejüket. Mancsukban ezüstös fegyvert szoron­ gattak. Jó fejjel magasabb, túlfejlett példány emelkedett ki közülük. Mellkasán parányi királyi korona imbolygott. A nefrités berill-cseppecskék jól kivehetően három betűt formáltak: MAX. Valahol messze, a város szívében esti hatot ütött egy to­ ronyóra. A gyerek megérezhette a veszélyt, rémülten vinnyogott. - Nem megyek sehová ... nincs hová mennem ... itt maradok - fogadkozott eszelősen az asszony. Az asztalhoz vánszorgott, meglazította az egyik ügyetlenül odaillesztett asztallábat, szálkás fa megsímult tenyerében. Tudta jól, hogy fel kell ké­ szülnie az egyenlőtlen harcra. A kapuk bezárultak mögötte, a városlakó szerint pedig innen nincs továbbvivő út. A rémület, a helyzet reménytelensége elszánttá tette. Hangosan számlálta az óraütéseket. A tizenkettedik után megreccsent a priccs mellett egy deszka, hasadozni kezdtek a kunyhó falai, befelé billentek, mint a kártyavár lapjai, aztán támolygó részegként visszanyerték egyensúlyukat, kinyújtózkodtak, biztosabban álltak, mint valaha. A márvány táblácskák porrázúzva szállingóztak a hirtelen feltámadt szélben, a reklámcédulák a lehullott transzparen­ sek alatt lapultak szárnyszegetten. A város falairól, az üz­ letek cégtábláiról, a villamosok oldaláról, az ágyukban izzad­ tan kuporgó emberek oldaltáskáiról, az intézet rácsrendszere mögött álmodó gyerekek gallérjának szegélyéről eltűnt MAX neve. 21 �VARGA RUDOLF Helyzetkép — Jó idő van, tanító úr. Csak megmaradjon ilyennek mondja V. néni, a takarítónő. — Igen. — felelem. Mosolyogni nincs erőm hozzá. Régóta nem mosolyogtam, nem nevettem, és nem sírtam már. Ülök az asztalnál, szemben az ablakkal. Hátamat a falnak támasztom. Érzem, ahogyan rátapadnak a finom mészporszemcsék. Nézek ki az ablakon, érzem, beleké­ kül a szemem, annyira bámulom az eget. Odakint tavasz van. A tanteremben tél, vagy más megállapíthatatlan évszak. Min­ dent elront az ablak csupasz négyszöge. Óceáni ködök vo­ nulnak el odébb a dombon a gesztenyefák fölött. Fehér virá­ gaikat fújja a szél. Nagy pelyhekben havaznak, kavarognak a szirmok a zöldeskék égen. Látni az erdőt, ahogyan lélegzik, a fák verdesését, fölötte a magasságot: madarak egyetlen indo­ kát a repülésre. Miért szállnak fel a Földről olyan messzire? Ma sem tudok erre választ adni magamnak. Az iskolakerülő kisfiúk megtalálják tollaikat a bokrokra fennakadva. Ismerik az értékét, tudom, sokat beszélek erről velük. Ismerik az erdőt, a virágok készülődését, hiábavalóságát. Balra tőlem az osztály, huszonegy gyerekkel. A falon kar­ tonpapírra rajzolt táblázat. Igeragozás. A másik falon műanyag vázában poros, penészes barka. Nincs erőm kidobni, kidobatni, kicserélni. Fölötte 0 alakú sár­ ga csipkés gipszkeretben Gárdonyi Géza gondolkodik egy sár­ gabolyhos játékmackó mellett. Ő nem látja a mackót, mert előre néz, felém, mintha figyelne. Szerencsére éppen olyan szögben ülök, hogy az ablak felől bejövő fény az ő üvegén csillan meg,így csak akkor látok a szemébe, ha megváltoztatom tekintetem beesési szögét. Katika szavalja a verset. Papírcet­ liket morzsolgatok ujjaim között. Kis cédulákra firkálok állan­ dóan. Leírom ellengondolataimat. Rögzítek, hogy elejét ve­ gyem a gondolkodásnak. Én vagyok a gondolat madárijesztő­ je — ezt akarom kigondolni. A papírdarabot a zsebembe gyű­ röm, aztán előveszem mindegyiket. Sokáig nézem őket. Ezeket a neveket, számokat, jeleket, amiket leírtam, el kell felejtenem. El-kell-fe-lej-te-nem. Az egészet széttépem, bedobom a kályhá­ ba, aztán megbánom. „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt..." — mondja éneklő hangon Katika. Elég, köszö­ nöm. Jeles — mondom — Ülj le! Fölállok, körbejárom a ter­ met. Leülök. Vége az órának. Menjetek ki! — mondom. Aztán: bejöhettek. Üljetek le! Zsuzsi álljon fel! Osztály vigyázz! Én is vigyázzak! Amikor először kijöttem ide, megijedtem a vi­ szonyoktól. Tudtam, nehéz dolgom lesz magammal. Mostanra, azt hiszem megszoktam. Minden nap egyforma. Sötét, olajos, mint a padló. Csak az órák változnak, ismétlődnek, az órarend mindig ugyanaz. Nem tudtam volna elképzelni magamat itt. Most sem tudom. Ha Gárdonyi lejönne a falról, vele szívesen elbeszélgetnék. Bizo­ nyára nem értene egyet az elveimmel. „Maga túlságosan peszszimista, fiatalember" — mondaná. „Kedves kartársak! Jól felszerelt iskolánk...” - kezdte az igazgató az értekezletet. Az ablakból ki lehet látni az elszá­ radt fára. Az ott rajta a madárijesztő. Innen is jól látni a lel­ tári számot az oldalán. „A madárijesztő eteti az ég madarait. Téli hónapokban . . ." Bár csak negyven napos eső esne, meg­ javítaná a látási viszonyokat. Megmoshatná az ablakokat is. Egyedül vagyok a teremben. Nincsenek itt a gyerekek. Sovány gyerekek, itatott gyerekek, dadogás gyerekek, hosszúra nőtt-körmű gyerekek. Már az el­ ső napokban észrevettem, hogy R. utánozza mozdulataimat. Ügy tettem, mintha nem venném észre. Jól megfigyeltem; hir­ telen három-négy gyors helyzetváltozást csináltam. A kis R. szemével követte mozdulataimat, aztán a legutolsó pózba vágta magát ő is. 22 A teremben sztaniolpapír ropogású csend. A plafon sarkában egy pók. Tudom, engem néz. Ugyan milyennek lát? Biztosan ő is a szándékaimat akarja tudni, mint a kartársak. V.-né biztosít róla, hogy csak nekem mondja meg jóindulat­ ból: vigyázzak C. kartárssal. K. kisasszony kávéval kínál. Meg­ köszönöm. Amikor beszél, kis kirándulásokat tesz a tekintete arcomon. Mintha azt nézné, mennyit loptak el az éjszakák szarkái szemem fényéből. Szakavatottan vizsgálja ruhám gyű­ rődéseit. Majd ő ráncba szedne — gondolja. Az én pillantá­ som melltartójának pántját találja meg és a folytatását, egé­ szen a kapocsig. Már ki is gomboltam. Így. Most beszéljen tovább, kedves kartársnő! Ott tartott, hogy... Bízzon bennem! Bár nem vagyok magányos fiú, lakással és porcelán fogakkal, meg nyugati kocsival, vagyok olyan bátor, hogy megkérném a kezét. De tudom, ellentmondana — ismerem a szerénységét —, így meg sem kockáztatom. Cs. kínosan tiszta, ápolt nő. Negyven éves. Már nem biz­ tos, hogy férjhez megy. Csöndes délutánokon vagy lyukas órá­ kon el lehet vele beszélgetni. Egyetlen ember a testületben, aki őszinte mer lenni önmagához. Ha nem félnék attól, hogy nagyon megszeretem, nekem ezt mondaná el: - Több, mint tizenöt éve még másként gondoltam. Akkor, se azóta nem értettek meg. Vagy nem akartak. Megfutamod­ tam? Nem. Itt még nagyobb munkát vállaltam. Aztán körbe­ kerítettek az évek, észre se vettem. Formalitássá vált az életem. Menekültem, és messzire kerültem. És innen már nincs vissza­ út. Minél több baj éri az embert, annál bizonytalanabbul til­ takozik. ellene. Fél, hogy avval is nehezíti sorsát. Végül már csak maga ellen tiltakozik. Elárulja, megalázza, megszomorítja magát. Állandó légoltalmi várakozásban él. Végül csak megbánt lépteihez talál vissza. Bámulja körötte lengő álmai­ nak ágain fennakadt hajszálait. De ekkor már az álom sem menekülés. Eldobálja láthatatlan repülésének kellékeit. Moz­ dulatlanságának légcsavarját leszereli. Lassan kihűl benne a szerelmek emléke is. Jönnek a kinyomozhatatlan eredetű káprázatok. Éjjelenként hallani a nyomtalan elmúlás surrogását. A mégcsonkított belső kontinenseken, a romok között, óceánná dagadnak a felszívódni látszó könnyek. Ilyenkor érheti tetten magában az otthonkeresést. De már nincs otthon; beköltözik az örök költözésbe. Nagy sár. Lenézek a lábamra. Kioldódott cipőfűzőm mintha gyökeret eresztett volna a földbe. Belóg a sárba. A pocsolyák tükrében ott marad az arcom. A mindenség törvényeit keresem magamban. Csak ezzel vál­ hatok egyenrangúvá saját életemmel. Ha mindennek megta­ lálnám a helyét, ha mindent elhelyeznék magamban, bizto­ san meg. lennék elégedve sorsommal. „Nemzetünk sorsa a pedagógusok kezében van ...” — mondta az előadó. Kíváncsi lennék, hogyan látja a jövőnket? A jelentésében túlságosan derűsnek. Valami „tíz kanál cukor, egy kanál só" recept sze­ rint. Ez a legbiztonságosabb. A teremben kocka alakú csend. Nem is csend, hallgatás. Senki nem szólt? Nem szólt senki. Rajtakapom magam, álmomban is a teremben vagyok. Igen, az előbb valami megoldás kínálkozott. Ha benyitnék abba a szomszédos terembe vagy folyosóra, minden rendben lehetne. Nem tudok. Nem ér addig a kezem. Rengeteg időt fordítok a Gárdonyival eltöltött vitákra, képzeletbeli beszélgetésekre. Állítólag, amikor az egri érsek kézcsókra nyújtotta elé vizenyős, fehér kezét, Gárdonyi megfogta és megszorította. Sétálok a padok közt. Nézem a második és harmadik ablak közti falrészen a felakasztott történelmi táblázatokat. Az iskola mögött a sportpályán gyerekek lövöldöznek légpuskával egy szitává lyukasztott céltáblára. Fiatal tanár irányítja őket. Odébb tíz, tizenöt kisdiák rohamozza fakardokkal a bokrokat, A salakos pályán kézigránát formájú fabábúkat dobálnak egy kör közepébe a gyerekek. Eldobják, aztán hasra vágják ma­ gukat. Az erdőből apróvadak figyelnek riadtan önkéntes őr­ helyeikről. �HAGYOMÁNY KAPROS MÁRTA A népi kultúra emlékei Ha számbavesszük hazánk tájait, az ÉszakiKözéphegység vidéke, az itt élő palócság azok közé tartozik, akik a legjobban megőrizték a hagyományos paraszti életforma, kultúra jelleg­ zetességeit. A „hagyományos" szó hallatára azonban nem szabad valami romantikusan „ősi”re gondolnunk. A török pusztítás következtében az itt élő lakosság folytonossága is megbomlott. Az Alföld elnéptelenedett vidékeinek a Felvidék irányából történő betelepítése oly nagy — és ma már többnyire ellenőrizhetetlen — népmozgást okozott, ami alapvetően megváltoztatta a lakos­ ság összetételét, s nagymértékben befolyásolta kultúráját is. Ebben az időben települtek le Nógrád megyében szlovákok, innen számolha­ tunk a csekély számú németséggel is. A nemze­ tiségi falvak lakóinak életlehetőségei azonosak voltak a magyarságéval. Az újjászerveződött nagybirtokokból egy-egy parasztcsaládra csak kicsiny terület használata jutott az amúgy is elég gyenge minőségű hegy­ vidéki földekből. Már a XVIII. századtól csapa­ tosan jártak le az alföldi uradalmakba, hogy csekély keresetükkel javítsanak valamit a család helyzetén. Nem hozott javulást a jobbágyfelsza­ badítás sem. A megváltott földek egyre aprózódtak, művelésük nem biztosította a megélhe­ tést. Márpedig a megye parasztságának lét­ alapját a földművelés jelentette, az állattartás nem volt számottevő. Sokan fuvarozást vállaltak, mások kupeckedtek, egy-egy község háziiparral próbálkozott. A századfordulótól a megye keleti részén egyre többen jelentkeztek munkára a Karancsvidéki bányákba, más falvakból a férfiak csa­ patostól mentek budapesti és más építkezések­ hez részben segédmunkásoknak, részben ács­ munkára. Továbbra is jártak — csak most már inkább dunántúli uradalmakra — nyári mezőgazdasági munkára; néhány község egy-egy kultúrnövény termesztésére specializálta magát. A vázolt tények bizonyítják, hogy nem vélet­ lenül nevezték Nógrád megyét szegény vidék­ nek. Márpedig a gazdasági szint nagymértékben meghatározza egy terület néprajzi emlékeit. A szegény ember az anyag utolsó lehetőségeit toldozza-foldozza eszközeit, s a már végleg alkalmazatlanná vált darabokat kidobja, feltüze­ li. Így régi, datált tárgyakat nemigen találni. A tárgyak tényleges kora és kultúrtörténeti kora között azonban vidékünkön nagy a különbség. Ennek okát megintcsak a gazdasági elmaradott­ ságban találjuk meg, ami eleve gátat vetett a költségesebb, sokszor bizonytalan eredményű újításoknak. Más vonatkozásban a nehéz anyagi helyzet konzerválta a társadalmi formációkat, meghatározta a szellemi kultúrát, ami a hagyo­ mányokhoz való ragaszkodáshoz vezetett. Tehát eleve szívesebben fordultak a megszokott, bevált vagy szépnek tartott formákhoz, így a fellelhető tárgyak régiesebbek, az ország többi vidékéhez viszonyítva talán hívebben őrzik a régi korok formavilágát. Ezt a hagyományokhoz való ra­ gaszkodást sokszor a falvak elzártsága csak tovább fokozta. Nézzük most vázlatosan, mi az, ami Nógrád megyében néprajzilag érdekes: akár azért, mert egy korábban országos jelenség itt tovább fenn­ maradt, akár pedig, mert csak erre a vidékre jellemző sajátosságról van szó. A mezőgazdasági eszközök nagyobb földrajzi egységen belül sem mutatnak különösebb elté­ rést, szükségszerű meghatározójuk a természeti adottságon alapuló művelési mód. Mindössze egy-egy eszköz használatát nyújtották meg idő­ ben a szegényes hegyvidéki föld adottságai, a lakosság alacsony gazdasági szintje, — ezt azonban az ország bármely hegyes-dombos vidékéről elmondhatjuk. Összetettebb a helyzet az építkezés, házbelső esetében. Kétszáz évvel ezelőtt meg általános építőanyag volt a fa a nógrádi falvakban. A zsilipelt technikával készült házak többnyire háromosztatúak voltak. A bejárati ajtó a pitvarba nyílt, ami leginkább éléskamrára emlékeztetett, de elfértek itt szerszámok is. Az elsöház (első szoba) egyhatodát elfoglaló, kezdetleges füstelvezetésű, lapos kemence volt a lakóház központi eleme. Ebben sütöttek, szája elé kihúzott parázs fölött vasháromlábakra állított cserépfazekakban főtt az étel; a kemence melegítette a szobát, ahol téli hónapokban az egész család tartóz­ kodott. A kemence tetején húzták meg magukat a fázós öregek, itt aludtak a kisebb gyermekek is. A ház hátulsó helyisége a kamrika a csa­ lád nőtagjainak hálóhelye volt. A házilag össze­ tákolt fekvőhelyek mellett ácsolt-ládák álltak a menyecskék kelengyéjével. A férfiak az ugyan­ csak fából készült istállóban, pajtában húzták meg magukat éjszakára. Nem is fértek volna el a lakóházban, hiszen a nagycsaládrendszer ér­ telmében három-négy generáció élt egy portán. A fiúk apjuk házához hozták feleségeiket, s ugyanígy volt az unokák esetében is. Az együtt­ maradt család szoros gazdasági és társadalmi egységet képezett, ami döntően meghatározta az egész életformát. A bővített család emléke még él a falvakban, a faházak azonban eltűntek, helyükre föld- és vályogfalú házakat emeltek. A régi belülfűtős kemence mellett nem nagyon lehetett a lakás díszesebb berendezésére gondolni, hiszen a szobában terjengő füst tönkretett volna minden bútort, textilfélét. A házak füsttelenítése (a ke­ mence szája kikerül a pitvarba, fölé szabadké­ ményt építenek) a múlt században indult meg. Ezzel párhuzamosan a korábbi lakószoba foko­ zatosan tisztaszobává válik. A fal körül futó, durván bárdolt padok helyére faragott támlájú lócák kerülnek, ezek fogják közre a szőttes ab­ rosszal leterített asztalt. A kemencével átellenben lévő sarokba teszik a nyoszolyát, a díszes háziszőttes huzatú ágyneműkkel egészen a pal­ lásig (menyezetig) fölvetve; az ágy végében kap helyet a cifraláda. A falakon egyre több a szentkép, tarka cifratányér, megjelenik a festett számlapú ingaóra is. A sütés, főzés kellékei a pitvar elválasztott, - most már konyhának ne­ vezett - részében kapnak helyet. A régi kamrika alakul át lakószobává, s a lakóház végéhez hozzátoldott újabb helyiség veszi át a kamrika szerepét. A szécsényi, gyöngyösi asztalosoktól vásárolt újabb festett ládák mellett megyénkben sokáig megmaradtak a régi, ácsolt technikával készült szekrények (nagyméretű kelengyés ládák), me­ lyek készítésére falvak specializálódtak, száza­ dunkig megőrizve ezt a régi formát, mind gaz­ dagabbá téve geometrikus díszítését. Ezek a ládák éppen úgy jellegzetes darabjai a nógrádi házbelsőknek, mint az egyre gazdagabb díszí­ tésű, többnyire piros szedetes mintájú szövött ágy- és asztalneműk, valamint az áttört faragású bútorok. Ez utóbbiakról érdemes külön is néhány szót ejtenünk, mivel sajátos stílust kép­ viselnek a magyar népművészetben. A múlt szá­ zad vége felé már egyre inkább megvan az íz­ lésbeli igény arra, hogy az asztalosok által ké­ szített bútorokkal rendezzék be a házat. A már jelzett gazdasági nehézségek miatt azonban csak a menyasszonyi ládát, esetleg nyoszolyát tudták megvenni a nógrádi parasztok, többre nemigen futotta. Az ügyesebb parasztemberek, de főleg a pásztorok ellesték az asztalosok technikáját, s hogy a maguk készítette bútorokat díszesebbé tegyék, kis faragott táblácskákat készítettek, me­ lyeket a lócák háttámlájába, bölcsők oldalába, fogasokba illesztettek. Ezeken a táblákon az ornamentális díszítés mellett megjelenik a pa­ raszti élet számtalan mozzanata (juhait kísérő pásztor, makkoltató kanász, kedvesével sétáló legény), de kedvelt téma a lovas-, gyalogos huszár is vagy a vadász kutyájával. A jó kézügyességű pásztoremberek nemcsak a falubelieknek faragtak, hanem elsősorban sa­ ját használati tárgyaikat készítették el. Munkájuk elengedhetetlen kellékei voltak a különböző bo­ tok, melyeket vésett vagy domború faragással, sok esetben ólomöntéssel tettek díszesebbé. Az utóbbi díszítésmód kedvelt volt az ostornyelek­ nél is. Különösen a baltákat díszítették sárgaréz szalagok beverésével. Formában és díszítésmód­ 23 �ban a merítőpoharak vagy csanakok a legválto­ zatosabbak, melyeket a pásztor mindig magánál hordott, hogy az útjába kerülő források vizéből ihasson. Ezek díszítőmotívumai ugyancsak a pász­ tor környezetéből kerültek ki; különösen figye­ lemreméltó a csanakok fülmegoldása, mely legtöbbször stilizált állatfigura. Pásztorok voltak készítői — és megszólaltatói is - a dudáknak, melyeknek fejét legtöbbször kecskefej formára faragták ki és gazdagon díszítették. Ezt a viseleti alapformát vidékenként változa­ tosan díszítették, variálták, így alakult ki a 3-5 faluból álló viseletcsoportok, számszerint 16. Ezek között legkönnyebben a díszes féketők se­ gítségével igazodhatunk el. Az egész magyar népterületen itt a legváltozatosabbak a főkötők — formában és díszítésben egyaránt. A fékető — ami csak a fiatal menyecskéket illette — dí­ szítéséből következtetni lehetett viselője társa­ dalmi, gazdasági állására, s egy menyecskének is más volt a fejviseletet nagy ünnepeken a templomban, vasárnap délutáni sétakor, lakoda­ lomban vagy ha valamelyik közeli városba igye­ kezett. Az asszonyokéhoz képest a férfiviselet jóval egységesebb és egyszerűbb. A korábban orszá­ gos elterjedésű vászoning — bő gatya viselete Nógrádban még a XX. században is általános volt, noha már hordták a szabó készítette fe­ kete vagy sötétkék posztóruhákat. Ismerték a szűrt — vagy ahogy itt nevezik: csuhát —, egyegy jobbmódú gazdának subára is tellett. A férfiak viseletét a szövött vagy varott hímmel dí­ szített szakácskák (kötények) tették színesebbé. A hétköznapi viseletek természetesen ezeknél jóval egyszerűbbek voltak, többnyire magukszőtte vászonból, olcsó gyári anyagokból készültek, viszont a régies formákat, szabásvonalakat ezek a darabok őrizték meg inkább. Különösen a házivászonból készült viseletdarabok díszítésénél gyakori a hímzés: ingek ele­ jén, kézelőjén, kötények alján, pruszlikon, fejés vállkendökön. A Nógrád megyei hímzések nem nagy múltúak, inkább csak a múlt század utolsó harmadában alakultak ki a szőttesmin­ tákból és a szűcshímzésből. A régi darabok egyszerű szerkezetű mintáit fehér, majd piros és kék fonallal varrták, később egyre több színt használtak. Méltán híres a megye változatos népvisele­ téről. Századunkban a nők tipikus ünnepi vise­ letének szembetűnő jellegzetessége, hogy „na­ gyon szélesen jártak”, az alsószoknyák száma a tizenötöt is elérte. Bő, könyök fölött záródó ujjú inget viseltek, erre került a szűk, testhez sza­ bott, derékig érő pruszlik (mellény). Az apró ráncokba szedett felsőszoknya elé keskeny vagy szélesebb kötényt kötöttek. A mély kivágású ingeknél elmaradhatatlan a vállkendő. Nya­ kukban többsoros gyöngy, lábukon keményszárú csizma. Télen szűkkujjú, testhez szabott kabát­ kákat hordtak, melyek derékban fodrosan kibő­ vültek. A jobbmódú asszonyok hímzett, hosszúujjú ködmönt viseltek; jellegzetes viseletdarab a gaz­ dagon kivarrott, ugyancsak bőrből készült rövid mellény, a cucaj is. 1945 — de különösen a mezőgazdaság kollek­ tivizálása — alapvetően megváltoztatta a nóg­ rádi parasztság életét is. A regi gazdasági-társudalmi rendszerben gyökerező kultúra szükség­ szerűen átalakult. A fentebb vázolt jelenségek­ nek, leírt tárgyaknak emléke még él, az időseb­ bek szívesen mesélnek róla. a tárgyi anyag azonban - funkcióját vesztve — egyre pusztul. Ennek megmentése a múzeumok feladata. A balassagyarmati Palóc Múzeumban több, 5,000 néprajzi tárgyat őriznek, s a még meglévő em­ lékek tudományos igényű gyűjtése ma is folyik. A múzeum állandó kiállításain sokszínű képet kaphat a látogató Nógrád megye népművésze­ téről: szőttesek, hímzések, faragott háztartási eszközök, kerámiák, mézeskalácsos mesterség, tojásfestés, pásztorfaragások, népi hangszerek a fontosabb témacsoportok. A „Rimóc népviselete" című kiállítás egy község népviseletének két vi­ lágháború közötti keresztmetszetét adja. A népi építkezés és lakáskultúra bemutatására legal­ kalmasabbnak a szabadtéri múzeumi egységek. A balassagyarmati Palóc-ligetben felállított lakóház a hozzá tartozó melléképületekkel a XVIII. századi állapotot mutatja be. A hollókői falumúzeum a XX. század elejéről ad képet. A községet egyébként is érdemes meglátogatni, ugyanis az Országos Műemléki Felügyelőség a Nógrád megyei Tanáccsal összefogva itt az egész hagyományos falukép megőrzését tűzte ki célul. A megye szlovák lakosságának néprajzába és tör­ ténetébe nyújt betekintést a bánki falumúzeum. Az elsöszoba, pitvar, konyha a XX. század ele­ jére jellemző módon van berendezve, egy helyi­ ség vitrinjeiben hímzések, viselet kapott helyet. E két vonatkozásban mutat ugyanis lényeges eltérést a szlovák betelepítésű lakosság. Nemcsak a háziszőttest, de a gyári anyagból készült vise­ letdarabjaikat is gazdagon díszítették hímzéssel, hímzőkultúrájuk sok vonatkozásban még ma is élőnek mondható. Virágmotívumaik a palóc fal­ vak stilizált mintáitól naturalisztikusságukkal és változatos színezésükkel térnek el. PÁSZTOR IVÓBÖGRE (CSANAK) MENYECSKE FÖKÖTÖBEN ÉRSEKVADKERT (NÓG- RAD MEGYE) MENYECSKE ÜNNEPI VISELETBEN. GALGAGUTA NÓGRÁD MEGYE) 24 Gerő László A nógrádi várak Feltérképezve a megye területén található várakat — helyesebben azt, ami napjainkra megmaradt belőlük: a várromokat -, azt látjuk, elég sűrű hálózatot alkotnak. Keletkezésük sor­ rendjében számbavéve őket, feltűnő, mennyi a földvár még ma is. A régebbi időkben ország­ szerte lényegesen nagyobb számú földvár volt ismert, amelyekből azonban ma már csak keve­ set sikerülne azonosítani, s mégis Novák Gyula régész kutatásai alapján tudjuk, mennyi nógrád megyei földvárat talált meg napjainkban. Ezek­ kel most mégsem foglalkozunk, hanem megvár­ juk, mit közöl róluk a feltáró régész, miután a megye egész területére kiterjedő kutatásait ki­ értékelhette. A földvárak közül legtöbb a honfoglalás kora előtt keletkezett, és bár alakjuk, elrendezésük és építési módjuk a későbbi, magyarok készítette földvárakkal sok rokon vonást mutat, most bennünket elsősorban — az egykori okmányok­ ban sűrűn említett, és nyom nélküli eltűnésük miatt feltételezhetően fából épített lakótorony­ várakkal szintén nem foglalkozva - a falazott várak, megyénk területén a kőből épített várak érdekelnek. Azok a középkori várak, melyek között ott van a megye nevét hordozó NÓGRÁD, és más, or­ szágosan ismert nevűek, (HOLLÓKŐ, BUJÁK, DRÉGELY), de kevésbé ismert nevűek is, melyek szerényebb szereplői a megye történetének (ahogyan azt a megye műemlékeit számbavevő „Magyarország műemlékei topográfiája III. kö­ tet”, a Nógrád megye műemlékanyagát tárgyaló műben Makkai László történészünk olyan kere­ ken és kellő részletességgel összefoglalta). A várak kutatása, feltárása fontos része egyegy terület történetének. De fontosak a várak építészetünk, különösen védelmi építészetünk megismerése szempontjából is. Építészeti ha­ gyományainkat, a múlt technikai, építőművészeti kultúráját őrzik, ezeknek hiteles tanúi a műem­ lékek — és ezeknek egyik speciális csoportját al­ kotják a védelmi építkezési szokásokat, módo­ kat őrző várak. A műemlékek e csoportjának sorsa 1945 előtt elég mostoha volt. Nem sokat törődtek velük. Csak festői megjelenésükről ol­ vashattunk itt-ott Mikszáthnál, néha költőink énekeiben. Állaguk azonban állandóan pusztult. A gyakori téli fagyok egyre nagyobb méretű ká­ rokat okoztak a fedetlenül maradt falakban. Egyre több boltozat omlott be, egyre több fal dőlt le. A vár-műemlékek állagának fenntartása, meg­ őrzése, a későbbi nemzedék számára átmentése a szocialista magyar műemlékvédelem egyik fő feladatává vált. A budai egykori — középkori — királyi palota és vár maradványainak helyreállí­ tása és bemutatása élőmunkái során figyeltünk fel a magyar várak építésére, vettük számba és kutattuk az országszerte található váraink épí­ tésének módjait, a várépítés fejlődésére jelleg­ zetes alakzatokra. Ezekből állítottuk fel a ma­ gyar várépítés korszakait, és állítottuk be azokat az európai védelmi építkezések kialakulásába. A budai várral való foglalkozás vetette fel a többi várainkkal törődés kérdéseit, és így ke­ rülhetett sor annyi más várunk műemléki helyreállítására, melyek között megemlítjük EGER, SÜMEG, NAGYVÁZSONY, SZIGLIGET, CSOBÁNC, DIÓSGYŐR, SÁROSPATAK, KISVÁRDA, GYULA, SZIGETVÁR, SIKLÓS, PÉCSVÁRAD, VISEGRÁD. TATA, VARGESZTES, BOLDOGKŐ, MÁRÉVÁR, DUNAFÖLDVÁR, várait, ESZTERGOM, SOPRON, KŐSZEG, BUDA, PÉCS, GYŐR, SÁROSPATAK vá rosfalait. E pusztuló várak építészeti helyreállításának, — mint minden műemléki munkának — alapvető feltétele a munka tudományos előkészítése, a műemlékre vonatkozó minden fellehető történel­ mi, régészeti művészettörténeti adat lelkiisme­ retes összegyűjtése, és a helyszín alapos kutatása, a falak alaprajzok, beomlott, eltemetett részek feltárása. �Ilyen módon, a műemlékvédelem nemzetközi tanácskozásain, legutóbb 1966-ban Velencében elfogadott módszerekkel folyik most is a megye területén HOLLÓKŐ várának műemléki munkája, amiről a feltáró régész, Ambrusné Kozák Éva a MÜEMLEKVÉDELEM című lap 1969. 4. szá­ mában, valamint legutóbb az ARCHEOLÓGIAI ÉRTESÍTŐ 1972. 2. számában számolt be. Makkai László idézett történelmi összefoglaló­ jából tudjuk, hogy a megye igen fontos sze­ repet játszott a korai magyar-szláv együttélés, összeolvadás kialakulásában. A magyarok az Alföldről vonultak fel a Galga és a Zagyva mentén az Ipoly völgyébe. Erre vallanak a korai nemzetségek birtokelhelyezkedései. A megye nyugati fele viszont a fejedelmi szállásterülethez tartozhatott. Már I. István király korában a király birtoka, NÓGRÁD sőt HONT várakkal együtt. A nagy király államszervezése Nógrád megye területére is kiterjedt. A nógrádi királyi várhoz tartozó várföldek elhelyezkedésében már felsejlik a későbbi Nógrád megye. A nógrádi várszervezetről nagyon korán maradt fenn adat (1108), a királyi várföldeket pedig a XIII. szá­ zadi oklevelek említik (Szécsényhalászi, Karancsberény, Szécsény, Zsember, Sámsonháza, Balassagyarmat). A királyi várszervezet — élén a várispánnal — a szolgálatokkal alárendelt vár­ népet kirendelt tisztekkel: a várjobbágyokkal igazgatta. A királyi birtok mellett számos nem­ zetségi birtok van már a legkorábbi századok­ ban (Záh, Kacsics, Szolnok, Aba stb.), melyekre a tatárjárás (1241/42) pusztításai következtében a király kénytelen megengedni magánvárak építését. Ezekből az engedelmekből azonban leg­ többször nem az ország védelme lát hasznot, hanem a főúri anarchia, mely kíméletlen dulásai közepette e magán-földesúri váraiban elzár­ kózva talál menedéket - nemegyszer még a ki­ rály ellenében is. Végül nem lenne teljes a kép a monostorok nélkül, amelyekből nem egy le­ hetett várszerű védelemmel megerősített. Ilyenek: Tereske, Karancsapátfalva (benedekrendiek), Kö­ kényes, Garáb, Ipolyság (premontreiek), Pásztó (cisztercita). De volt a III. Bélától kedvelt Jánosrendi lovagoknak rendházunk Szirák, fold, Szomolya, és Tolmács községek területén. A királyi birtokok szétesésével és a feudális anarchiával az itt birtokos nemzetségek egyik várat a másik után építik: FEJÉRKŐ, ECSEG, SZŐLLŐ; korai említésű várak (HOLLÓKŐ, SOMOSKŐ, SALGÓ, ZAGYVAKŐ, DRÉGELY, CSERTERIVÁR (HASZNOS) és egy lakótorony BALAS­ SAGYARMAT. E magánvárak mellett csak kevés királyi vár épül (ÁGASVÁR, BUJÁK, SZANDA, és még a tatárjárás előtti időkre visszavezethető egyetlen nógrád megyei vár, NÓGRÁD). A főurak kö­ zött is leghatalmasabb Csák Máté, aki egész országot tart az országban, és számos vára itt, a megye területén is segíti önálló kiskirályságában. Ez a IV. Béla után kifejlődött anarchi­ kus helyzet törik meg Károly Róbert követke­ zetes politikáján, aki egyik várat a másik után veszi el Csák Mátétól, és az itt is hal meg Balassagyarmaton. Károly Róbert uralkodása egész idejét a főúri anarchiával való küzdelme tölti ki, hogy fiának és utódjának, Nagy Lajos­ nak erős központi hatalmat adjon a kezébe. Az ő kedvelt embere itt Szécsényi Tamás, akiben a megye leghatalmasabb birtokosát teremti meg. A túlnyomó többségükben XIII—XVI. században keletkezett nógrádi varak a szabálytalan alap­ rajzú belsőtornyos várak típusába tartoznak, melyeket nem túl magas, és nem is terjengős fennsíkú hegyek csúcsára építettek, hogy a hegy természetes lejtői a vár ostromát megnehezít­ sék. Az ily módon hegy tetejére épített várat meg­ közelítő, a vár kapujához felvezető utat legtöbbször egy kapuszorosban fogták közre, melyet, vagy melynek több szakaszát külön-külön is csak kapuján lehetett megközelíteni, amit be­ zárhattak, és amit esetenként — eppen úgy, mint a várkaput — felvonóhiddal, kaputoronnyal védtek. Az ilyen falszoros egyben azt is jelen­ tette, hogy a vár legbelső védőfal-gyűrűjét még egy külso falgyűrű védte, melynek falkoronáján ismét védőfolyosót építettek. Ez az elrendezés, a várba csigavonalszerűen felvezető úttal és falszorosokkal eléggé megnehezítette a vár ost­ romát, távol tarthatta a súlyos ostromtetők, ost­ romtornyok, faltörő-kosoknak, hajítógépeknek a védőfalak ostromára való felállítását, a várfalak tövéig előre hozatalát és ezzel hatékony haszná­ latát (HOLLÓKŐ). Mindez így volt egészen az új ostromeszkö­ zöknek, az ágyúnak bevezetéséig és XVI. századi lassú elterjedéséig. Az új fenyegető ellenségnek, a töröknek előnyomulása a megye területéig, — Buda török kézre kerülése (1541) után mind gyakrabbá váló betörései — a nógrád megyei várkapitányságot sürgős ellenintézkedések meg­ tételére, a védelem átszervezésére késztették. Ebből az időből számos részletes ismerettel bí­ runk a várakról, azokból a jegyzőkönyvekből, amelyek az ekkor már avult középkori várak ellenállóbbá tételére vonatkozó megbeszéléseken készültek. Az új várépítés az olasz hadmérnökök által bevezetett — a fal elé kiugró — védőmű­ vekkel, a baluardokkal, rondellákkal, vagy aho­ gyan később nevezték őket bástyákkal vette kezdetét, amelyek elegendő nagyságú területtel épültek a védőtüzérség ágyúinak elhelyezésére, — melyekkel egyrészt a messzebben fekvő cé­ lokra tüzelhettek, másrészt a falat ostromlókat kereszttűz alatt tarthatták. A középkori váraknak bástyás rendszerű át­ építéséhez azonban nálunk általában, itt Nógrádban különösen, hiányoztak a kellő anyagi eszközök. Ezért egyedül NÓGRÁD várában ta­ lálunk ilyen bástyákat, melyek gondolatát talán a tulajdonos váci püspök (Báthori 1475—1506) vethette fel. Harcászati jelentőségük a bástyák­ nak azonban itt, a hegyen nincs, hiszen a várfalak teljesen takaratlanok, a bástyák és a közöttük lévő várfalak, az un. kötőgátak a hegytetőn HANN FERENC A gácsi patikus Ismeretlen dokumentumok Csontváryról Ha több évtizednyi késéssel is, a közelmúltban néhány fontos tanulmány, könyv jelent meg Csontváry Kosztka Tivadar életéről, festészetéről. Minden bizonnyal a legfontosabb ezek között Németh Lajos kitűnő monográfiája, melyben a szerző nyomon követi a festő művészi fejlődésének belső logikáját, elemzi műveinek esztétikai minőségét, kutatja Csontváry kö­ tődését a korabeli magyar valósághoz. (Németh Lajos: Csont­ váry Kosztka Tivadar - Corvina Kiadó. Második kiadás) Kétségtelenül rendkívüli fontosságú dr. Pertorini Rezső ideggyógyász Csontváryról szóló könyve is (Pertorini Rezső: Csont­ teljes egészükben kitettek az ostromtüzérség ha­ tásának, (és az a hosszabb ideig folyó küzdel­ lemben az ostromló számára döntően előnyös). Ezért nem helyes a hegy tetején bástyás várat építeni, még ha ilyenre pl. Bajorországban több példát is találunk (WÜRZBURG, ROTHENBERG). Ezért is ajánlják a magyar várkapitányok az országgyűlésnek, hogy a hegyi várakat rombol­ tassa le, és a síkvidék mocsaraitól védett várat épittetni rendeljen. A Nógrád megyei váraknak erre az időre kor­ szerűtlenné avulása volt egyik oka annak, hogy a török oly hamarosan (1552) befészkelhette magát az itteni várakba, melyeknek megtartá­ sa védőiktől nagy hősiességet kívánt. És nem csoda, ha a várak védelmét ellátók e legendás magatartását sokan megénekelték Tinódi Lantos Sebestyéntől és Balassi Bálinttól kezdve. A megye sík területein fekvő nagyobb tele­ püléseket a XVIII. században természetesen már bástyás falakkal övezik, ahogyan Le Dentu áb­ rázolásában ezt Balassagyarmat esetében lát­ juk. De ilyen lehetett Valter Ilona: Műemléki fel­ tárások és helyreállítások Pásztón című cikke (MŰEMLÉKVÉDELEM, 1969. 4. sz.) szerint a XVI. században említett erősség PÁSZTÓN is. Ha az ország egész várállományát vizsgáljuk, úgy látjuk, a nógrádi várak eléggé népes, de nagyon is elpusztult emlékcsoportot alkotnak. Az ország védelmében nem játszathattak túl­ ságosan jelentős szerepet, mert egyikükben sem tartózkodott a király, nem tartotta bennük ud­ varát, amihez hely sem volt bennük elegendő, éppúgy, mint a később mindinkább elsőrendű fontosságúvá váló nagyszámú védő, hadianyag elhelyezésére szükséges lehetőség. Ezért . BUDA, VISEGRÁD, DIÓSGYŐR, KANIZSA, SZIGETVÁR, EGER, GYŐR, KOMÁROM, KŐSZEG, SÜMEG nagyobb méretű váraihoz képest kisebb a nóg­ rádi várak jelentősége, ami a török európai előnyomulásának megakadályozására szervezett bécsi Udvari Haditanács (Hofkriegsart, 1556) által tervezett végvárvonalban elfoglalt kisebb szerepükben is megnyilvánul. Mégis nagy kár, hogy számos nógrádi várnak ma már nyomát sem találjuk (FEHÉRKŐ, ún. SÁMSONVÁRA, NEMTI, stb.). És azoknak a vá­ raknak is kevés a rommaradványa, amelyek meg­ maradtak (DRÉGELY, BUJÁK, SZANDA). A nógrádi változatos, hegyes-völgyes, erdős tájnak szerves része a történelem. Csák Máté, Balassi Bálint, a végvári vitézek (Szondi György és társai) neveit idézik a festői megjelenésű falomladékok, amelyek valaha a vitézi élet, a hazaszeretet érzeményének is ápolói és fejlesztői voltak. Ha az országosan látogatottabb BalatoniRégió várai, vagy SZIGETVÁR, EGER várainak helyreállítása érthetően sorrendi előnyben ré­ szesült is, nem jelenti ez azt, hogy a nógrádi várak sorában HOLLÓKŐ várának műemléki helyreállítása egy befejezetlen sor első állomá­ sa ne legyen. váry patográfiája — Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.), mely­ ben a festő személyiségének és művészetének részletes és alapos patográfiai elemzése olvasható. Életének egy - időtartamban, művészi fejlődésében egyaránt - jelentős szakaszáról azonban viszonylag keveset tudnak a művésszel foglalkozó kutatók: ez az etap a Gácson töltött évtized. Csontváry maga is, rendkívül szűkszavúan, csupán ennyit ír Önéletrajzában a gácsi évekről: ,,A Gácson töltött tíz eszten­ dő a magyar közművelődésre is befolyással volt s azt a küz­ delmet nem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előál­ lott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem a napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv ke­ resztülvitelére és Münchenben a Hollósy-féle festőiskolába lép­ tem." Németh Lajos a fenti önéletrajz-részlet alapján von le néhány következtetést, állít fel néhány hipotézist, meghagyva, hogy a gácsi tíz esztendőről tulajdonképpen semmit nem tud a kutatás. (i. m. 25. o.) 25 �Ennek oka az lehet, hogy bár „Csontváryról elég sok adat maradt fenn, de rendkívül rossz elosztásban. Így elsősorban a gácsi évekre hiányoznak az adatok — pedig mégis csak akkor formálódott a világképe." (Németh Lajos hozzám írott szíves leveléből. A szerző.) Pertoríni a gácsi időszakot következetes és praktikus megol­ dásnak tartja. Azt írja: „Szokatlan olyan életvezetés mellett, amelyben annyi jelentős és nagyhatású pszichotikus tünet for­ dul elő. A praktikus életnek, az anyagiaknak, a külső körül­ ményeknek ez a jó szervezése élete végéig jellemzi Csontváryt." (i. m. 52. o.) E helyes konkluziót azonban Pertoríni sem támasztja alá tényanyaggal . A Gácsra kerülés dátumát helytelenül adja meg s konkrét eseményekről nem tud. Csontváry az iglói látomás után azzal a bizonysággal foglaIja el a patikusi állást Gácson, hogy ő lesz a világ legna­ gyobb plein air festője, s tíz évvel később - gácsi munkái tanúsítják - már félig-meddig felkészülten utazik Münchenbe. A Balassagyarmaton megjelent korabeli félhivatalos kor­ mánylap, a Nógrádi Lapok és Honti Híradó (továbbiakban NLHH) vizsgálata fényt derít a felkészülés körülményeire, némiképp eloszlatja a homályt. A lap több ízben is foglalkozik Kosztka Tivadarral, a gácsi gyógyszerésszel. Hírt ad a patika „felállításáról", közli Csont­ váry gyógyszertár-hirdetését, egy cikkét, a gácsi vezető polgá­ rok támadó hangú írását, s a lapban rendszeresen megjelenő közigazgatási bizottsági ülések híranyagában olvasható a gá­ csi patikus regálé-csonkítási ügye. A dokumentumok zömmel illeszkednek az ismert Csontváryképhez, kiegészítő jellegűek, eldönteni látszanak néhány fik­ ciót, erősítenek vagy gyengítenek egy-két feltevést. A NLHH hamarosan hírt ad, hogy a „Gácsi patika decz hó 10-én nyílt meg s a „vörös kereszthez" lesz czímezve. (NLHH 1884. dec. 14.) Kosztka Tivadarnak tehát két egész hónapra sem volt szük­ sége az engedély megszerzésétől számítva, hogy megnyissa gyógyszertárát Gácson. A jelentéktelen felvidéki városkában természetesen igyeke­ zett beilleszkedni a köznapi életbe. Tudjuk róla, hogy egész életében vonzotta a közéleti tevékenység. Az önéletrajzából kiemelt részletben büszkén említi, hogy Gácson sokat tett a magyar közművelődés fellendítése érdekében. Ez a kijelentése különféle találgatásokra adott okot — hogy mit értett alatta, mindezidáig nem tudtuk. Az alábbi újságcikk­ részletek talán válaszolnak a kérdésre. A NLHH 1885. augusz­ tus 23-án közölte azt a Csontváryt támadó írást, melyet „a gácsi polgárság nevében” Barta József, a város bírója, Hanko Lajos és Körmendy György írt alá. A felháborodott hangú cikk a gácsi leányiskolával kapcso­ latos Csontváry-véleményt támadja. A „szerzők" lelkesen dicsé­ rik a helyi plébánost, aki sokat tett az alakulófélben lévő iskoláért, majd így folytatják: ,, ... szánalommal kell megjegyeznünk, hogy mégis akadt olyan egyén, ki az eszmét egy fillérével sem támogatta, s annak rontására, csupán a Losoncz és Vidéke czimű hetilap hasábjain Felvidékünk iskolái czim alatt a színlelés köpenye alatt a gácsi polgárságot megtámadta. Zsákbamacskát nem árulva azt kérdezzük Kosztka úrtól első sorban is, hol rendelkezik a leányiskola részére hírlapilag felajánlott 3 szoba és egy konyhával? tudtunkkal Gácson nem, mert itt önmaga is haszon­ bérelt házban lakik, melyhez még egy szobát hozzátéve ugyanennyi helyiségből áll, mint a felajánlott s ezen toldalék szoba is akart már lenni (lehet, hogy most már lesz is) első ízben kórház, majd sebészeti műhely s talán leányiskola, de ha a két első nem lesz, mely a gácsi gyógyszertárra nézve üdvösebb és czélirányosabb, a harmadik czélja (beismeri ma már) bukva van, no de meg ideiglenes leányiskola léte­ sítése nem is volt czél! tehát ez iránybani jószívűsége s áldozatkészsé­ géért köszönetet mondva, áttérünk czikke némely komolyabb pontjára." A továbbiakban a cikk írói azt kifogásolják, hogy Kosztka Tivadar községi pótadó bevezetését javasolja, s a gácsi posz­ tógyárral kapcsolatban tett néhány olyan kijelentést, melyek a városka vezetőinek érdekeit sértették. Valószínűnek látszik, hogy Csontváry igen aktívan részt kí­ vánt venni Gács közéletében. Bizarr vagy éppen nagyon is racionális ötletei, szentenciaszerű álláspontjai sérthették a helyi érdekcsoportokat, s még ebben a cikkben megtámadják, olyan ügyben, melyben a közvélemény és a törvény egyaránt elmarasztaló ítéletet hoz: „...a nép mégis... hogy adhat 10 ezer forintot szeszivásra? Nem tudjuk, de ha ön mondja, hinnünk kell, mert tagadhatatlan, hogy a gácsi gyógyszertár és magkereskedés ma már szeszmérés is, de ha a bajon segíteni feltett szándéka, akkor... gyógyszertárában a szesz­ mérést, melyet ivási szándékból divatba hozott, hova előbb szüntesse be s ne nyújtson a népnek alkalmat arra, hogy az olcsón mért szesz ivása által anyagilag és szellemileg tönkre menjen." A lap első ízben 1884. november 30-i számában közöl in­ formációt a festőről: ,,A gácsi patika felállítása a következő miniszteri rendelettel engedlyeztetik, Nógrád megye közönségének B-gyarmaton . . . ... a Gácson felállítandó gyógyszertár által a losonczi gyógyszertárnak fennállása nem veszélyeztetik; a kékkői gyógyszertár pedig egy más vidék góczpontján fekszik; ennél fogva az 1876. évi XIV. tcz. 134. §-a alapján az első folyamodó Kosztka Tivadar, okleveles gyógyszerésznek ezennel megengedem, hogy Gácson egy egyszemélyes üzleti jogú gyógyszertárt felállíthasson. Erről a megye közönségét ... oly felhívás­ sal tudósítom, hogy a jogot nyert Kosztka Tivadart figyelmeztesse, misze­ rint az 1883 é. jún. 4. 22370. szám alatt kelt szabályrendelet 6. §-a ér­ telmében gyógyszertárát egy év lefolyása alatt felállítatni tartozik. Mert különben jogosítványa elévültnek tekintetik. Végül a gyógyszertár meg­ nyitása alkalmával történendő hivatalos vizsgálatra szóló jegyzőkönyvet a megnyitás napjának azonnali bejelentése mellett ide terjessze fel." A fenti idézet nyilvánvalóvá teszi Pertoríni tévedését — aki a gyógyszertárnyitási engedély dátumát 1883. október 15-ben jelöli meg (i. m. 52. o.) — s Németh Lajos ide vonatkozó ada­ tának helyességét bizonyítja (i. m. 25. o.). 26 Az utóbbi szegmentum választ ad egy fontos kérdésre. A tízezer forint mai pénzben a jelölt összeg sokszorosának felel meg. Csontváry anyagi megerősödésének egyik módja minden bizonnyal a szeszmérés lehetett, mely - mint később látni fog­ juk — okoz még jónéhány bonyodalmat. A leányiskolában kapcsolatos „vádakra” Csontváry elegán­ san válaszol: viszonylag jelentős összeget ajánl fel a leány­ iskola javára. Erről a NLHH a következőket közli:. „Gácson a magyar közművelődés előmozdítása czéljából felépített leányiskola javára rendezett nagy mulatság 284 frt jövedelmet hozott. Elismerést érdemel Miessl Zsigmond plébános úr, ki a leányiskola javára 100 frt alapítványt tett, Striker Ede posztógyár igazgató, Kosztka Tivadar gyógyszerész urak, kik évente 100-100 forintot biztosítanak az iskolá­ nak." (NLHH. 1885. okt. 18.) Feltűnő az azonos szóhasználat Csontváry önéletírásában, s a fent közölt szövegrészletben. A magyar köz művelődésre gyakorolt befolyást a festő valószínűleg a gácsi leányiskola, a kisdedóvó körülötti „harcokban" való részvételére értette. Hogy mennyire komolyra vette ezeket a ma már mosolyra késztető helyi küzdelmeket, bizonyítsa az a cikke, melyet a NLHH-nak írt: �Gács, 1886. jún. hava ,,Gács Losoncztól nyugatnak egy óra járás távolban a hegyes vidéknek egy kiemelkedő pontján vár alatt épült, alig kétezer lelket számláló községben van egy pokrócz és finom posztógyár is mely úgy a község, mint a vidék munkás osztályainak is, nagy részben a napi kenyeret adni hivatva van. Gács községben vannak letelepülve a régi modern faze­ kasok s ezeknek száma a községben döntő szerepet képvisel olyannyira, hogy különczködésökkel máig is czéh mester alatt állnak, s csak ezt ismerik fellebvalóiknak, híressé váltak nem a haladásban, hanem a civilizatiotól való visszamaradásban. Ezen kb. száz családra menő fazekasok, ma már a gyári s a modern ízlésű hasonczélú iparcikkekkel szemben leszoríttattak a piacokról, faze­ kaikat potom áron vesztegetni kénytelenek, s így a legnagyobb erő­ feszítéssel sem képes egy egyén hetenként 1,50—2 írtnál többet meg­ keresni. Ez sajnos reánk nézve, de több év óta tény. Gács községben tehát, úgy a magyar szó iránti hajlam mint a culturális haladás telje­ sen meg volt bénítva. . . . Még nincs egy éve, s mondhatni egész büszke önérzettel, miszerint Gács két év előttihez képest — a még hátramaradt fazekasok bevoná­ sával — ma e kis község a hol a magyar szó ritka volt, mint a fehér holló — mert még a csekély számú intelligentia is németül érintkezett — teljesen átalakulván; magyar szót olyanok ajkairól is már hallani a kik­ tól nem is volt várható, hogy még magyarul is beszéljenek. ... az egész vidéken megindult a mozgalom egy magyar közművelődési egyesület létesítésén s e tekintetben Gács már első helyet foglalt el s ma felső a nógrádmegyei (értsd: felső-nógrád megyei- H. F.) magyar közművelődési egyesületnek 50-nél több alapító, 400-nál több rendes s számtalan pártoló tagja is van. Mi a modern haladásnak, s a magyar állameszmének rendíthetetlen harczosai ebben kimondtuk azt is, hogy Gács s a vidék csak úgy nyer­ hető meg teljesen, ha az óvodákon kezdjük, s erre Gács községet első­ sorban a nagy közlekedő pontja miatt is alkalmasnak találtuk ... Kosztka Tivadar" (NLHH. 1886. július 4.) A cikk szociografikus indítása bizonyítja Csontváry érdeklő­ dését a „nép”, a „színvonaltalan” életet élő alakuló munkásosztály iránt. Írásában érezhetők a divatos korszólamok, ten­ denciák (magyarosítás, némileg egyénített nacionalista hazafiság stb ...) Cikkének (itt nem közölt) végén leírja az „óvó" megnyitását, azt javasolja, hogy törvénybe kellene iktatni Gácson az óvo­ dába járást. Javaslata — mint ötleteinek java része — nem nélkülözi a racionális magot, ám a valóságban keresztülvihetetlen. 1886-ban jelenik meg a lapban gyógyszertárának hir­ detése. Kiderül, belőle, hogy a szeszmérés vádja igaz. Kap­ ható nála magyar és francia konyak, a „gácsi magyar gyo­ morkeserű”. Reklámját meglepő mondattal zárja: „Az idők változtak, változni kell mindenkinek s a régi szokás ma ezen a téren is a közegészségügy világos hátrányával a közönség egyenes kizsarolása s a milliók egy helyre való gyűjtésénél nem egyéb s tovább nem is tartható fenn.” A záró mondat szinte direkt módon jelentkező politikuma látszólag ellentétben áll Hankoék vádjával: Kosztka Tivadar az olcsón mért szesszel anyagi és szellemi romlásba dönti a gácsi népet. Az igazság könnyen megközelíthető az egy évvel későbbi közigazgatási bizottsági ülések jegyzőkönyvi anyagá­ ból. Az 1887. jan. 15-én tartott ülésen a következők hangzottak el: „Megbotránkozást szült a gácsi gyógyszerész regale csonkítási ügye. Ugyanis Kosztka Tivadar amint fellebbezéseiben maga is nyíltan be­ vallja, szeszméréssel foglalkozik, csak azért úgymond, hogy a gácsi SZIGETHY GÁBOR Szerepálom Élt egyszer egy színész. A nevét senki nem tar­ totta fontosnak megjegyezni, mert nem játszotta Lear királyt, Romeot, Coriolánt; nem tapsolták meg nagy szerepekben, nem hívták előadások után a függöny elé és ismertebb volt a neve a színházi öltözőkben s a kiskocsmákban, ahol színészek költötték el szegényes vacsorájukat elő­ adás után, mint a színházi nézők körében. Szí­ nész volt, de aprócska színész. Epizódista. Aki a színielőadás során csak egyszer léphet igazándibul színpadra, akkor is csak néhány pillanatra, éppencsak hogy bejön, elmondja mondókáját, amelytől a főhősök sora jobbra vagy rosszabbra fordul, vagy éppen mint gyilkos, hóhér, adó­ szedő, gonosz apa, csendőr, besúgó, jóbarát be­ teljesítheti a főhős végzetét. Némaszereplőként népet a jó szesziváshoz szoktassa, s a rossz szesztől megóvja. Ez sze­ rinte egészségügyi feladata egy gyógyszerésznek. A bizottság azonban úgy találta, hogy az egészségügy ily módoni javítása és fejlesztése nem Kosztka Tivadar gyógyszerész feladata és hivatása, miért is K. T. fellebbezéseit melyeket a szolgabírói illetve, alispáni végzések ellen adott be visszautasította, őt regálé csonkítónak kimondotta, s Forgách Antalné kártalanítását 14 hektoliter szesz erejéig megállapította, s mi­ után Kosztka majdnem kimondja azt. hogy ő bizony jövőre is árulni fogja az ő extra jóminőségű pálinkáját, az 1866. 14. t.cz. 115. §-a alapján a bizottság elrendelte, hogy a gácsi gyógyszertár gondnoki kezelésre adassék." (NLHH. 1887. január 23.) A fogalmazásmód ironikus. Csontváry „védekezése” első pillantásra nevetséges. Egy tény azonban világossá teszi: a megszokott képlet alkalmazásáról van szó ez esetben is (v. ö.: Csontváry bizarrériái mögött általában reális tartalmak fedez­ hetők fel). Ezidőtájt terjedt el ugyanis a Felvidéken a filoxéra. A szőlők nagy része elpusztult, a földművelők áttértek a direkttermő fajták (főleg a noah) termesztésére. Ezek a fajták ellen­ álltak a betegségnek, viszont a belőlük nyert borok kimutat­ hatóan ártalmasak az egészségre (roncsolják az agysejteket stb...) Csontváryt nyilván e felismerés vezette el az ötletig: a tiszta és égetett szesz kevésbé ártalmas (ugyanakkor árusí­ tása jövedelmező). (Elkerülhetetlen arra gondolni, hogy Csontváry jóval később írott röpirataiban — Energia és művészet, 1912; A lángész Ki lehet és Ki nem lehet Zseni, 1913. — dühödt kirohanásokat intéz az alkohol ellen. A fentiek és a röpiratokban jelzett állásfoglalás összefüggése nyilvánvaló.) A helyi birtokos gr. Forgách Anlalné anyagi károsodása miatt indíttatta ellene a regálé-csonkítási pert, melyben (bar erre a lap lezárt adatot nem közöl) Kosztka Tivadar valószínű­ leg elmarasztaltatott. Az utolsó adatot 1887. április 17-i szá­ mában közli az ügyről a NLHH: „A gácsi patika. Tudvalevő, hogy Kosztka Tivadar gácsi gyógyszerész üres óráiban szesz méréssel is foglalkozott. Emiatt gr. Forgách Antalné kérvénye folytán ettől nem csak eltiltatott, de a gyógyszertárra nézve a gondnoki kezelés kimondatott. Ez ellen Kosztka panaszt emelt a minisz­ terhez, kihez most az ügy felterjesztetik végeldöntés végett." Ügy tűnik, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Csontváry anyagi megerősödése Gácson az ott töltött tíz esztendő első felére tehető. A regálé-csonkítási ügy (talán az előtte zajló összetűzések is a gácsi „vezetőkkel”) többé-kevésbé elszigetel­ ték a „jobb” társaságtól. Németh Lajos feltételezése („Részt vett talán özvegy Forgáchné gácsi fogadásain vagy nógrádi irodalmi, művészeti körök munkájában?” — i.m. 25.) megdőlni látszik, hiszen gr. Forgách Antalné „peres félként” került szembe. Komjáthy Jenővel, Madách Aladárral vagy a Smitt-körrel való esetleges kapcsola­ tait is homály fedi, talán a helyzet ismeretében egy-két érv az említett kapcsolatok ellen szól. A helyi sajtó alaposabb vizsgálata, a talált dokumentu­ mok alaposabb elemzése sok tisztázatlan részletet megvilágít­ hat. Jóval többet, mint ez a lényegében figyelemfelhívó szán­ dékú, vázlatos írás. végigácsorogja az első, a második, a harmadik, a negyedik felvonást s aztán az utolsó pillanat­ ban, fellép, megszólal, lefejez, beárul, kinevet, együttérez. Ő volt Fortinbras, a második gyilkos, Romeo későn érkező szolgája; ő volt a harmadik pol­ gár, aki tudja, hogy ha az új király a régi ki­ rályt meggyilkolja, aligha várnak a polgárokra jobb napok; ő volt Vackor, aki míg lelkesen rendezi-szervezi ünnepi színjátékát, nem veszi észre, valójában mily dolgok is történnek az ünnepein feldíszített és ünneplésre készülő At­ hénben; ő volt a második sírásó, a harmadik katona, az uraság jöttét jelentő lakáj; ő volt a súgó és ő volt, akinek súgtak; ő volt, aki míg a főszereplők ágáltak a színpadon, cipelte a dísz­ leteket; ő hordozta szét délelőttönként a belé­ pőjegyeket és a színészet pártolására buzdította a derék polgárokat; s aki őszinte meggyőződés­ sel hirdette a nemzeti játékszín látogatásának és támogatásának minden magyar honfiúra nézvést kötelező és lelkesítő voltát, mert ha üres a né­ zőtér, akkor este üres marad az ő hasa is. Ő volt az, akinek nem jegyezték meg a nevét. Ő volt az, aki esténként, előadás után, egy meszely bor mellett vidám történeteket mesélt s önmagán kacagva másokat is megkacagtatott. És ő volt az, akiről történeteket meséltek. Ne­ vettető és szomorú és mindenfajta történeteket. Pulszky Ferenc, midőn a forradalom bukása után, emigrációban, A magyar jacobinusok című elfelejtett történeti regényét írta, (melynek utolsó kiadását még Mikszáth Kálmán ajánlotta az ol­ vasók figyelmébe) felelevenítette az elfelejtett nevű régi színész sokat mesélt történetét. S mint ahogy az már a névtelenek sorsa — nevének említése nélkül. Kazinczyról szól a történet s fogolytársáról, Szulyovszkyról. Akiket 1795-ben halálraítéltek, de aztán a kiszámíthatatlan királyi kegyelem folytán a halált elengedték nekik s csak meghatározat­ lan időre várbörtönre ítéltettek. Sok évet töltöt­ tek a birodalom különböző börtöneiben, s mert Napóleon időközben egyáltalán nem volt tekin­ tettel a haladás aprócska gondjaival bajlódó magyar börtönlakókra s a Habsburg-érdekek ellenében is megpróbálta császári kezében egy­ séges birodalommá szervezni Európát, bizony a 27 �Monarchia belső bajai is megszaporodtak. Kazinczyék erről mitse tudtak, csak látták, hogy újabb és újabb börtönökbe szállítják őket, el­ hagyják Kufsteint, s vigasztalan kocsizás után végül már magyar földön, Pozsonyban állnak meg pihenni. S amíg eligazításukra vártak s pár napos pihenést reméltek, arról beszélgettek: egy fél évvel tovább ülnének börtönükben, vasban, ha elolvashatnának néhány újságot. Ha tájéko­ zódhatnának a külvilág dolgaiban. Ha megtud­ hatnák: mi van odakint. És akkor odalépett hozzájuk az őrzésükkel megbízott katonatiszt, köszönt s azt mondta: „Látom, hogy barátjával a városba óhajt menni újságot olvasni. Az újságok különösen érdekelhetik; egy szabad órát végtelen boldog­ ságnak tart! Irigylem e pillanatban érzéseit, de nagyon örülök, hogy kívánatát teljesíthetem. Önök ez éjjel szabadok! Öltse fel rokkomat, ba­ rátját pedig burkolja köpenyembe, az őrállomásig személyesen elkísérem. De kezet rá, hogy pont három órakor éjfél után megint itt lesznek. Most múlt el tíz, öt órát mulathatnak. El ne felejtsék, hogy becsületemmel kezeskedem önö­ kért és ha megszöknek, haditanács elé állítta­ tom. Hatkor tovább kísérik, hogy ezentúl a mun­ kácsi börtönben sínlődjenek." A két fogolynak eláll a lélegzete. De élnek az alkalommal. És kimennek a városba és be­ ülnek egy kávéházba és olvassák az újságokat. Néhány órára élvezik a szabadságot, a külvilá­ got, amelytől évek óta falak zárják el s amely­ től még évekig falak kímélik majd meg őket. Aztán két órakor bezár a kávéház, sétálnak egyet az elhagyott Duna-parton, megbeszélik az élet nagy és jelentős dolgait, és pontban idő­ ben, háromkor a megbeszélt helyre sietnek, ahol csalódottan mór várja őket a kapitány. Kazinczy hálát rebeg, köszöni az emberséges megértést, amely — ha csak pár órára is — de szabadság­ hoz juttatta őket. Ám a tiszt nem köszönetre vár. Sőt. Maga mond köszönetet s életét kö­ szöni Kazinczynek. A későbbi „széphalmi mester", aki most még csak egyszerű kegyelemmel menekedett halálraítélt, nem érti, szabadkozik, uram én soha életemben nem láttam önt, életét sem menthettem meg tehát — mondja, de a tiszt csak mosolyog. Valóban, uram — fordul hozzá — mi még nem találkoztunk soha, de az életem való­ ban Önnek köszönhetem. Életem eddig a csalódások hosszú sora volt. Gyermekségemtől fogva semmit sem gyűlöl­ tem jobban, mint a hazugságot és álnokságot. Az emberektől csak igazságot vártam, de soha­ sem nyertem. Anyám növelte bennem ez érzést, hívén, hogy miként a hajósnak a delejtű, kije­ löli jó utamat, és átkom vele. Még iskolába jár­ tam, midőn anyám meghalt, atyam pedig sok­ kal előbb. Anyám tanítását soha nem feledém, megvetettem a hízelgést: őszinteségemet és nyílt­ ságomat büszkeségnek, sőt romlottságnak is ke­ resztelték, iskolatársaim nem szerettek; mert min­ dig hallgatag voltam és víg játékaikat kerülő. Azonban vigasztalám magamat. Gyámnokom anyám egyik rokona vala. Anyám iránt érzett szeretettel húzódtam hozzá. Fia velem egykorú, játszótársam volt. A legábrándosabb barátság­ gal függtem rajta. Gazdagnak tartottak, tana­ raim meg voltak szorgalmammal elégedve, és midőn iskoláimat végezve teljeskorú levék, a leg­ fényesebb jövő mosolyga felém. Egy kedves lány­ ka volt jegyesem; boldog valék, mert hívém, hogy viszontszeret. Házasságunkat semmi sem akadályozá, mert szülői beleegyeztek és néhány hónap múlva remélém, hogy esküvőmet meg­ ünnepelhetjük, midőn váratlanul egy levél Pestre szólított. Egy pörnek atyám végrendeletét illető­ leg kellene eldőlnie, előbbi gyámnokom atyám ellen többféle követeléssel lépett föl; de én a törvényszék itéletével nem törődtem, a birvágy úgysem bántott. Jegyesem sírt, midőn elváltam, és én bátyámat, legjobb barátomat, mint hívém, kértem fel, hogy gyakorta látogassa meg és szor­ galmasan tudósítson felőle. A pör miatt a fő­ városban sokáig kelle időznöm; a leány levelei telve voltak égő szerelemmel, - végül eldőlt a pör; vagyonomnak nevezetes részét rokonaimnak ítélték. Bármely igaztalan volt is ez ítélet, mégis örültem, hogy hosszas száműzetésemnek végetvetett. Siettem jegyesemhez. Megváltozott: nem volt oly őszinte mint előbb, szülei az esketést elhalasz­ tók és szemlátomást kerülték a felvilágosítást, végre 28 felszólitám és tagadó választ nyerék. Szerelmem­ ben csalódva, keserű fájdalommal meg inkább huzódtam barátomhoz; azonban ő is megválto­ zott, néhány nap múlva megtudám, hogy volt szeretőmnek ő a jegyese! kétségbe esvén, rokon, barát, szerető megcsalt, mindenütt önzést, ha­ zugságot, álnokságot és árulást láttam. Ekkor ütött ki a franczia háború, ram nézve ez várva várt alkalom volt, katona levék. Szemben a ha­ lállal gondolám, akkor mégis csak megszűnnek az alacsony emberi szenvedélyek; meg voltam győződve, hogy vagy meghalok a csatatéren, vagy barátot nyerek. A halai komoly arcza előtt, mely minden pillanatban fenyeget, mégis csak leveti az ember az önzés és az álnokság álarczát. És újra csalatkoztam. Láttam, hogy a csatatűz, melybe társaim gyakorta bátran mentek, a szivet salakjától meg nem tisztítja; irigység és önzés nem kevésbbé uralgott itt, mint a társa­ dalomban, még a feljebbvaló halálában sem látott az alábbvaló mást, mint előléptetését, és este, midőn a csatában elesetteket számítók, ugyanazon pillanatban, midőn a csatában még meg nem hidegült társainkat említők, már nem járt máson eszünk, mint azon változáson, melyet a seregben haláluk előidézett; a mindennapi ve­ szély csak nevelte a könnyelműséget és az élvezethajhászást. Mélyen gyökerező gyűlölet szállta meg lelkemet, utálattal teltem el az örökös ha­ zugság által, elvesztém hitemet az emberekben, be nem látnám, hogy élni érdemes, megúntam az életet és vártam a halált; de a csatamezőn hasztalan kerestem, a golyók kikerültek; gyorsan haladtam, nevem a napi parancsokban említteték, bátorságomat érdemjelek jutalmazták, mint mondani szokták, társaim irigyeltek, mert nem tudták, hogy életuntság vezet, és hogy míg ki­ tüntetéssel halmozának el, én az öngyilkosságra gondoltam. Ily kedélyhangulatban voltam tegnap, midőn beszédüket végig hallgatám, — sötét gon­ dolatok zavart tömkelege tódult agyamba, mi­ dőn hirtelen azon eszme villant fel lelkemben, hogy még egyszer megkísértém, miszerint az em­ beriség kivétel nélkül az önzés és hazugság áldozata-e. E végből lebocsátom önöket a város­ ba, visszaadám néhány órára szabadságukat. Önök ismét honfitársaik körében voltak hazá­ jukban, megszökhettek, barátaik családjuk intett a távolból feléjök, semmi sem tartá vissza, csak egy idegennek adott szó! Meg voltam győződve hogy börtönükbe többé vissza nem térnek, sor­ som el van döntve. E pisztoly meg van töltve, szívemnek szántam. De önök megtartók egy kor­ mány bérenczének adott szavukat, önök, a kik. mint mondják, igaztalanul vannak több évi bör­ tönre ítélve. Szavuk által kötve hitték magukat; ez új bizalmat ébresztett bennem az emberiség iránt, mely felett még sem eshetem kétségbe, s ezért elhatározám, hogy tovább is éljek." A történet nem hiteles. Kazinczy nem említi. Fogságom naplója című művében elszórva talál­ hatunk egy-két szavas utalásokat egy kitűnő tisztről, aki utazás közben „mindent megenged” s hasonlóképp arról is hallunk, hogy Kufstein és Prága között utaztukban Kazinczy Szulyovszkyval JÁNOSSY FERENC: AKT egy stációt a többiektől elválva tesz meg, gya­ log. Kazinczy hangos felkiáltással és földreborulva köszönti Pozsonyt, s a Pályám emlékezeté­ ből azt is megtudjuk, hogy „besötétedék s Szulyovszky bejárá az utcákat”. De még ezek a tö­ redékes utalások sem lehettek nagyon ismertek, mert hiszen az 1828-ban papírra vetett naplót Kazinczy kéziratban adta át Toldy Ferencnek, akinek az Akadémia kézirattárában őrzött máso­ latából először Alszeghy Zsolt adta ki a szöve­ get — 1931-ben. Így tehát Pulszky is aligha is­ merhette Kazinczy munkáját, ámbár igaz, hogy ilyen veszélyes gondolatokat tartalmazó művek gyakorta kéziratban is terjednek s a Fogságom naplójának is alig harminc évvel ezelőtt került elő egy, az eredetivel közel egykorú, kéziratos másolata. De ismerhette Pulszky azt a reformkorban nem ismeretlen esetet, melyet Bártfay László is fel­ jegyzett naplójában: „B. Wess. ma reggel 9-10 óra körül utazott Graffenbergbe, maga kocsiján ugyan, de egy Katona Tiszt’ kíséretében ki őt, mint hallik, ott letevén, adott becsületszavánál fogva magára hagyja". 1839. április másodikán teszi ezt a bejegyzést Bártfay a börtönbezárt, egészségeromlott, gyógyítókurára küldött Wesse­ lényiről. Meglehet, ez a történet sem hieles. Bártfay bár közeli ismerőse s tiszetelője a báró­ nak, elfogatása idején maga is elkíséri börtönbe vezető útján s naplójának legemlékezetesebb lapjain panaszolja fel, hogy mily szomorú: ily kitűnő férfiakat börtönbe zárnak s aligha tíz-húsz ember tudja, kit kísérnek a katonák a Duna jo­ gén át a börtön felé; mégis — elgondolkodtató csak az: az adott szóra magára hagyott rab példája Kazinczynál, Wesselényinél, Bártfay nap­ lójában, egy névtelen színész mendemondáiban s végül Pulszky regényében is felbukkan. A történet, melyet Pulszky Ferenc elmesél, igaz, aligha esett meg Kazinczyval. Egy fecsegő szí­ nész, egy mellékszereplő innen-onnan összehor­ dott, álmokból szerkesztett életbölcsessége volt ez, amelyet bor mellett mesélgetett társainak, s amit napról napra mindjobban kiszínezve, újabb és újabb részletekkel gazdagítva adott elő 1850 őszén és telén, kocsmákban, pincékben, szekér melletti tűznél. Ahol lehetett. Mert akkori­ ban a vándorszínészekre igencsak rossz idők jártak. És ilyen mesékre volt szükség,amelyeket hall­ gatva megvidámodtak, elszántak lettek, vagy csak éppen eltöprengtek az emberek. Erre gondolhatott a mi névtelen színészünk is, amikor összekevrte a maga s a mások életét, megtörtént s meg nem történt eseményeket, szabadság- és szerepálmokat, valóságot és re­ ményeket, — és esténkint történeteibe belekez­ dett. Romantikus meséjét aztán Pulszky Ferenc hal­ lomás után, közvetítők szavából kibogozta, saját ismereteivel, élményeivel, gondjával-bajával ki­ bővítve lejegyezte, irodalommá formálta. A történet nem hiteles. De ... �KÖRKÉP 3. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat Kezdhetnénk azzal, hogy „évről évre..."; esetleg: „a múlt éveihez képest különösen..."; vagy „egyenletesen javuló ...”. Hagyjuk el azon­ ban a fordulatokat, s kezdjük jóval messzebb, hogy biztosabban célba érjünk. A felszabadulás pillanatában megyénk — benne Salgótarján — kulturális szintje az orszá­ gos viszonyokhoz mérve alacsony volt. A város­ ban ismert okok miatt nem alakult ki számottevő polgári, értelmiségi réteg, akik rendelkeztek volna — hogy témánknál maradjunk — egyfajta képzőművészeti kultúrával. Ennek a jelenre nez­ ve megvolt a maga haszna. Ugyanakkor kára is. Haszna, mert jórészt egy paraszti hagyomá­ nyokat is felszívó sajátos, tiszta munkásfolklórral indíthattunk. Kára, mert a „grand art" hagyo­ mányok nélküli meghonosítása nem is bizonyult olyan könnyűnek. Mégis milyen kísérletekről tudunk a felszaba­ dulást megelőzően, amelyek legalább műalko­ tások köztéri elhelyezését célozták? Számuk je­ lentéktelen. A századforduló táján megpróbáltak társadalmi összefogással Kossuth-szobrot felállí­ tani. Minden igyekezet ellenére sem gyűlt össze elegendő pénz, mert akiknek lehetőségük lett volna az adakozásra, nemigen nyitották ki pénz­ tárcájukat. Így aztán nem csoda, hogy évtize­ dekig még a szándék sem merült fel, ha nem sejtenénk mögötte a politikai indítékot, csodál­ koznánk is, hogy 1936-ban szobrot állítottak Báthorynak. És mi a helyzet ma? A városba látogató idegenek miután kifogy­ tak a város építőinek dicséretéből, amiért si­ kerrel oldották meg az emberi környezet és táj kapcsolatát, rögtön szaporodó köztéri szobrain­ kat csodálják. Mert a kettő szorosan összefügg. Akik emlékeznek a régi Tarjánra, tudják, hogy valamire való (köztéren, netalán épület belse­ jében) műalkotások elhelyezésére alig kínálko­ zott lehetőség. A városkép gyökeres átformálá­ sával együtt a szobrok, mozaikok, pannók, iparművészeti alkotások száma ugrásszerűen növe­ kedett. A „kenyeretlen Tarjánt” az „éhe a Szépnek” is hajtotta. Adattal bizonyítva: az utol­ só két évben került elhelyezésre a jelenlegi 34 műalkotásból 25. Államunk mecénási szerepének meggyőző bizonyítéka ez. Természetesen a szem­ léletváltozásnak Salgótarjánban kellett lezajlania. Az MSZMP Megyei Bizottság ún. „kulturcentrum" határozatának ebben elvitathatatlan érdemei vannak. A határozat célul tűzte ki, hogy a város köztereire és közintézményeire színvo­ nalas alkotások kerüljenek. A művek ma már hétköznapjaink szerves ré­ szei. Hatásuk egzakt módon nem mérhető. Állandó jelenlétük azonban magában hordozza számunkra a valóság kibontakozásának lehe­ tőségét. Túl köztéri szobraink szemléletformáló hatá­ sán, szólnunk kell élénk képzőművészeti éle­ tünkről. Az idetelepült művészek otthonra leltek nálunk. Ma már nógrádiakként, salgótarjániak­ ként ismertek az országban. Egyéni és gyűjte­ ményes kiállítások követik egymást. 1965-től, hazánk felszabadulásának húszadik évforduló­ jától indult el a nagy tavaszi seregszemle Észak­ magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállítás címmel. Jogutódja a harmadik alkalommal meg­ rendezésre került Tavaszi Tárlat. A nyár várt eseménye a szabadtéri szoborkiállítás. A tárlat­ látogatók száma olyan magas, hogy országo­ san a második-harmadik helyen állunk. (A vá­ zolt folyamat nyilván jóval bonyolultabb. Tény­ anyagában is feltárásra szorul. Annyi azonban bizonyos, hogy lassan szárnyrakapó művészetszociológiánknak kitűnő kísérleti lehetőségeket kínál Salgótarján. Fel fognak-e figyelni rá?) örömmel és megelégedéssel vehettük tehát tudomásul a Magyar Képzőművészek Szövetsége legutóbbi közgyűlésének dicsérő szavait. Azok közé a vidéki városok közé tartozunk, amelyek kezdeményezéseikkel új színt vittek a magyar képzőművészeti életbe. Büszkeségünkben azonban legyünk önkritiku­ sak. Eredményeink továbbfejlesztése ettől függ. Ezen a ponton van gondom a Tavaszi Tárlattal. Pontosabban szólva, a tárlat egészének minősé­ gével. * A Tavaszi Tárlatra — bár nem országosan meghirdetett — nemcsak a területi szövetség tagjai küldhetik be munkáikat, hanem bárki, aki szívesen állítana ki Salgótarjánban. Főleg azonban olyanok jelentkeznek, akik valamilyen módon kötődnek a városhoz, a megyéhez: innen elszármazottak, itt elhelyezett alkotásaik vannak vagy lesznek stb. Az anyag zöme pedig az e területen élő művészektől gyűlik össze. Fájdalmas ellentmondás évről-évre való újra­ éledésének vagyunk itt tanúi. Egyfelől célunk a területen, a megyében élő művészek támogatása. Sokuknak évekig kell várni egyéni kiállításra, más országos jelentőségű tárlatokra „nem férnek be”, s csak itt a Tavaszi Tárlaton jelen­ hetnek meg rendszeresen a közönség előtt. Ők a többség. Másfelől ez a többség a minőséget is meghatározza, nem mindig pozitív módon. A mennyiség meghatározó jellegű túltengése abból is adódik, hogy az országos visszhang nem túl nagy. Abból kell tárlatot rendezni, ami van, ha alapos szűréssel is. Hovatovább oda jutottunk, hogy a tárlat anyagának mennyiségileg meghatarozó része, s így a tárlat egésze, jóval mögötte marad a város lakosainak mindennapi életét meghatá­ rozó környezet vizuális modernségének. Fel­ vethető, hogy a modern környezetből mennyi apercipiálódik, s hogy városunk lakóinak vizuális kultúrája alatta van a környezet színvonalának. Nem merném egyértelműen ráfogni. Lassan évti­ zedes múlt van mögöttünk modern városképpel és megnövekedett intenzitású képzőművészeti élettel. Rég kimozdultunk a holtpontról. Van érdeklődő és értő közönségünk. (A tárlatlátoga­ tók országosan magas aránya minimum az érdek­ lődést mutatja!) De továbblépni csak olyan tár­ latokkal lehet, amelyek nem takaróznak a közérthetőség, vagy éppen a megye művészeinek támogatásával. (Félreértés ne essék! Nem a támogatás ellen vagyok, hanem a valódi érté­ kek megbecsülése mellett!) Országos színvonalat próbáljunk érdeklődő és fejlődő közönségünk elé tenni. Mert végül is a tárlat a közönségért van. Támasszunk „magas követelményeket" (Lunacsarszkij) a közönséggel szemben! Könnyebben és nehezebben megérthető művek didaktikai meggondolású betartásával se adjunk szakköri színtű képeket! Merjünk országos tárlatot rendezni a Tavaszi Tárlatból! (Hogyan, és mik ennek a feltételei, az más kérdés. Vásárhely, Szeged, Debrecen, valamint a balatoni tárlat rendezői nyilván könnyebb helyzetben vannak.) Nem fogja ron­ tani a megye képzőművészeti életét. Hanem az értékek kiválásához, a jelenleginél méltányosabb erkölcsi és anyagi megbecsüléshez fog vezetni. Ezzel együtt fogyasztja provincializmusunkat is. X Mindezek után, milyen az ezévi Tavaszi Tárlat? Jobb mint az előző éveké. Jobb a „vendégek" által, s jobb néhány „hazai” által — mintha kölcsönösen erősítenék egymást. Mindenekelőtt jobb a szobrászati anyag által, amelynek színvo­ nala jóval fölötte áll a festészeti és grafikai anyagnak. Mert az a bizonyos fentebb emlege­ tett meghatározó mennyiség jórészt a festők kö­ zül kerül ki. Az általában figyelmet érdemlő alkotásokkal szereplő hét szobrász közül kettőt emelnék ki. Borbás Tibor és Kő Pál frisseségükkel, kísérle­ tező kedvükkel valósággal levegőt visznek a zsúfolt kiállítóterembe. Ők ketten akár stúdiókiállítást érdemelnének, elrekesztve a kiállítás egészétől, hogy zavartalanabbul élvezhessük őket. Borbás Tibor Lakomájáról. A közismert újszö­ vetségi jelenetből elhagyta a leonardói meg­ oldás perspektíváját. Így a dorbézoló figurákkal az abszurditás párhuzamosságát, pillanatnyisághoz kötött kérészéletét, s a központi alak kiáltó magányosságát teremti meg. Szava, létjogosultsága van a gipsznek. Olyan meggyő­ zően bizonyítja ezt Borbás, mint Varga Imre a Hősi emlékmű bronz és gipsz változatával. Kő Pál szobrászata csoda. Nem utánoz senkit, szobraiban mégis jelen van a mélységesen átérzett hagyomány; ötvözve az önálló lelemény kifogyhatatlan bőségével. Olyan természetesen szól, mint a Gyermek a bölcsekkel. Minden alko­ tásában ott mozdul a lehetőség a még na­ gyobbra. Mintha csak hetyke kamaszként azt mondaná: „Ez még mind semmi!” Egyértelmű realizmusa önmagában is érték. Chagall és én című szobrán éppen annyira lóg az álmokon, viziókon, mint amennyire a valóságba rántja azokat. Az első ízben nálunk kiállított Hann F. portréján a barát játékos iróniája keveredik megbocsátó emberismerettel. Reméljük, hogy a későbbi Tavaszi Tárlatokon tanúi lehetünk egyéni leleményei érett művekbe fordulásának. Id. Szabó István kisszámú anyaga mintha a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállítás cáfoló tanulságát előlegezte volna: szobrászatának értékei nem az etnografikus jellegben, hanem máshol keresendők. Vasas Károly hűséges jelenléte kiállításainkon mindig biztos „szakmai” színvonalat képvisel. (Talán a hűség miatt fukarkodnak olykor az elismeréssel?) A festészeti anyagból Lóránt János és Feledy Gyula alkotásai magasodnak ki. Kettőjük közül Lóránt János bizonyul szuverénebbnek. Madácha a kiállítás másik meglepetése Kő Pál szobrai mellett. Meglepetés, mert előzmény nélkülinek gondoljuk. Árnyalatok iránti - mai képzőművé­ szeti életünkben szokatlan - érzékenysége, olykor halk, visszafogott képei inkább elégikus alkatot, mint gondolkodót sejtettek. Pedig a nógrádi (vagy Kaposvár környéki?) tájélmény 29 �elhatározó művészt mutat. Igéretesek mindketten. Figyelünk-e rájuk eléggé? Grafikában kiegyensúlyozottabb a mezőny bár különösebb izgalmat csak néhány lap vált ki. Czinke Ferenc, a kitűnő Lenkei Zoltán, Lu- kovszky László, Pető János, Szwierkiewicz Róbert és Tóth Imre biztosítják a színvonalat. Csohány Kálmán bizonytalanabb a megszokottnál. Mintha elhagyni készülne az ökonomikus csohányi vo­ nalvezetést. Bár Hibó Tamás mindkét lapja igé­ nyes, jó munka, mégis várakozásunk inkább ko­ rábbi alkotásaiból táplálkozik. Czinke Ferenc Dózsa-lapjai méltán váltottak ki közönségsikert. Most is, mint múltévi egyéni kiállításán a bizonyítás kényszere nélkül bizo­ nyított. Nem „állt be" nála a „népiesség" görcse, a megteremtett formanyelv kiüresedése, amelytől féltették. Az Édesanyám ikonjának egyszerisége, az Ősi szerszámok egyszólamúságanak modernsége, majd a Bartók-sorozat bo­ nyolultabb képi epitkezése bizonyította, hogy itt nem egyszerűen a népművészet ornamentiká­ jának népieskedő átvételéről van szó. A népies­ ség Czinke művészetének belső lényege, s nem rátett dísze. A Dózsa-variációk keresztényienplebejusi felfogása egyértelműen ezt tükrözi — a népi díszítő elemek jelenléte nélkül. Mert hi­ szen ki tagadná, hogy több múltbeli hősök népi értelmezéséhez mindig tapadt valami keresztényi, vallásos elem. FARKAS ANDRÁS: FOGATOS lóránti absztrahálása erőteljes gondolkodói hajlam nélkül nemigen jöhetett volna létre (s ha ez az absztrakcio emberi melegséggel is te­ lítődik, csak javara válik a képnek). Maga a portré sem új Lóránt pályáján. Még jelenlegi hangját próbálgatta, amikor készült Favágója. Kesobbiek a lopó-fejű Vincellér, az Iparitanuló, a Vadorzó, hogy csak néhányat említsünk. Tudomásul kell vennünk: Lóránt portretista is. Nem lehetetlen, hogy azok közé fog tartozni, akiket e mutaj modern lehetőségeinek hazai kikisérletezőiként tartunk majd számon. Madách portréjában dicsérnünk kell a vállalkozás me­ részségét. Se szeri, se száma a Madách-illusztrációknak. De ki merte újabban Madáchot meg­ eleveníteni a festők közül? Csábít a gondolat, hogy az irodalom felé hajlásról, esetleg az ördöggel bábozó drámaköltő miatt könnyű szim­ bolizmusról beszéljünk. Mindkettő veszélye fenn­ áll. Gazdag festői tartalmakat kínálva ránk kényszeríti azonban, hogy nézzük, s ne legyenek előzetes meggondolásaink: Madáchát a kiugró alkotásoknak kijáró elismeréssel kell fogadnunk. Lóránt másik képe első jelzés a nyilvánosság számára szovjetúnióbeli tanulmányútja élmé­ nyeiről. És hogy ezen is „filozofál”, de kevesebb veszéllyel, az bizonyos. Csupán a terjedelem és az arányok miatt nem foglalkozunk vele rész­ letesen. Értéke alapján kijárna ennek a képnek is. Feledy Gyula Vesterplattejáról önkéntelenül is Picasso hasonló témájú vásznai jutnak eszünkbe, különösen a Koreai háború című. Ennél azonban jóval fontosabb, hogy Feledy sajátjaként, nagy biztonsággal alkalmazza az ismert formanyelvet. A történelemmé lett esemény újraélt tragikuma, a megformálás feszültsége hitelt ad a képnek. Úgy állít emléket a Vesterplatte védőinek, hogy érvényességét általánosnak érezzük. Meg kell még említenünk Blaskó János túlsá­ gosan disztingvált Meditációját, Jánossy Ferenc két portréját, Péterfy Gizella tapintatos-őszinte Családját. Mustó János nem mindenben elfogad­ ható (különösen bántó Dózsa-kompozíciójának túlhajtott szimbolizmusa), mégis figyelmet ér­ demlő két képét. Végül még két fiatalról ejtsünk szót: Földi Péterről és Molnár Béláról. Földi Péter Az öreg óriás énekel című feliratos képe széles tájéko­ zódást sejtet. A látványt dúsítja fel szürrealisztikus tartalmakkal, megtartva a látvány, különö­ sen az emberi figura létjogosultságát. A kutatás és a keresés első aranyszemcséinek felcsillaná­ sát adja nekünk. Molnár Béla másfajta alkat. A látványhoz Földinél jobban ragaszkodó táj­ képe a táj belső rendjét tárja fel, itt-ott bi­ zonytalankodva az utolérhetetlen modell lecsupaszításában. Egyetlen képe egy hatásfoktól független maradni akaró, önmagát nehezen 30 Szujo Zoltán mindhárom kiállított lapja biztos rajztudásról és összetéveszthetetlen egyeni hang­ vételről tanúskodik. Különösen színvonalas Bulgakov-illusztrációja. A regény egyik sajátosságát, a fekete humort meghökkentő pontossággal ad­ ja vissza. Az akvarellek között Réti Zoltán lapjai a tőle megszokott igényességgel szerepelnek. Katona Zoltán élvezettel festett képei élményt jelente­ nek. Említsük még meg G. Mészáros Erzsébet kel­ lemes gobelinjét. Végezetül ide kívánkozik egy kérdés. Művé­ szetcentrikusnak mondott közművelődésünk megtesz-e mindent, hogy a rendezvényeken túl a befogadást és az elmélyítést is segítse? Az egyértelmű igen kimondását, úgy vélem, még el kell halasztanunk, az eddigi kezdeményezések ellenére is. Szeretnénk azonban kimondani, mert ezen az igenen múlik a jövőbeni Tavaszi Tár­ latok — és tegyük hozzá minden tárlat — értelme és haszna. Pál József A munkásosztály a paradicsomba megy Az 1972. évi cannes-i fesztivál nagydí­ jas filmje minden bizonnyal újabb feje­ zetet nyitott az olasz filmművészetben és — a már ki tudja hányadik — új hullám kezdetét jelentette. A formájában csak különös, mélyebb tartalmát tekintve azon­ ban paradox című film újszerűségét nem a munkáshősök jelentik — hiszen velük ezelőtt is találkozhattunk haladó olasz filmekben —, hanem a mindezideig sze­ mérmesen elkerült üzemi milliő atmoszfé­ rateremtő, realisztikus ábrázolása jelzi, hogy Elio Petri, a neves rendező szokat­ lan vállalkozásba fogott. Felvevőgépével a gyárkapun belülre hatolva, a korszerű műhelycsarnokok zárt világában láttatja meg az ipari társadalom egyre mélyülő ellentmondásait. Elio Petri „gyárában" hangszórón kö­ szöntik műszakváltáskor a modern gépek kezelőit és figyelmeztetik a balesetmen­ tes munkavégzésre, ugyanakkor — mind­ össze néhány perccel később — külön e célra rendszeresített „eleven számológé­ pek” ellenőrzik s kérik számon a másod­ percek minél jobb kihasználását. Mit sem számít már ekkor az automatikusan ismételt „jószándékú” figyelmeztetés. Ha pedig valaki nem bírja az eszeveszett tempót - s elmegyógyintézetbe kerül, mint a film egyik hőse —, azonnal jön helyére más a kerítésen kívül ácsorgók közül. Mechanikus, tarthatatlan e világ­ ban minden emberi kapcsolat: akár há­ zasságról, akár tiltott szerelemről, akár barátságról legyen szó. Elio Petri akarvaakaratlanul az elidegenedés tipikus kör­ nyezetrajzát adja konstruált gyárának művészi ábrázolásával: merthogy a szo­ ciológiai elemek ellenére nem a doku­ mentatív erőn, hanem a „mívesre" for­ mált művészi eszközökön van a hangsúly. Nyilvánvalóan ez utóbbit értékelte oly magasra a cannes-i filmfesztivál nem igénytelen bírálóbizottsága is. A film témája tulajdonképpen egy „nagyteljesítményű" vasesztergályos — akit Gian Maria Volonte tökéletes illú­ zióval alakít — tűntető egyetemisták által is szított lázadásának, látszateredmények­ hez vezető ellenállásának, sikertelenség­ be torkolló bukásának és kétségekkel teli megtérésének krónikája. A film monda­ nivalóját nehezebb tömören megfogal­ mazni. Annál is inkább, mert úgy tűnik, mintha a rendező tudatosan tartózkodott volna az egyértelmű állásfoglalástól. Ré­ széről mindenesetre némi szkepszissel zá­ rul a film: nem tud vagy nem kíván re­ ceptet adni a felvetett társadalmi gon­ dok orvoslására. Ennek ellenére filmje a nézőben a változtatás igényét, a forra­ dalmi cselekvés igenlésének érzését kelti fel. Ez pedig akkor is pozitívuma alkotá­ sának, ha netán eredeti szándéka más lett volna. „A munkásosztály a paradicsomba megy" fenti erényei birtokában, kedvező sajtóvisszhang közepette, átlagos propa­ gandával körítve került a nagyközönség elé. Minden előzmény sikert sejtetett, a közönség mégis távollétével minősítette - mondani sem kell, hogy teljesen téve­ sen - e kitűnő olasz filmet. Gyakori ta­ pasztalat, hogy a közönség differenciá­ latlanul értelmezi az úgynevezett művész­ filmek kategóriáját és eleve lemond bi­ zonyos művészi élményekről. Sajnálatos módon ezúttal is ez történt; s Elio Petri díjnyertes filmje máltánytalanul áldoza­ tul esett az előítéleteknek. A közvélemény tévedett, amikor úgy vélte, hogy e film csak a szakemberek, a műértők szűk no meg a „bennfentesek", a kuriózumok­ ra vadászók, a sznobok valamivel bővebb — táborához kíván szólni. Ez a film telt házakat érdemelt volna, mert azok közül való, amelyek modernsége magvas tar­ talmat hordoz, amelyek úgy korszerűe hogy nem értelmetlenek, amelyek magas művészi színvonalában nem tesz kárt a közérthetőség. S e különbséget meglát­ tatni a népművelők feladata. Csongrády Béla �Andrej Rubljov ,,A filmművészet segítségével korunk legbonyolultabb kérdéseit is felvethet­ jük." (Andrej Tarkovszkij) Andrej Tarkovszkij első nagyjátékfilm­ je, az 1962-es velencei fesztiválon nagy­ díjat nyert költői szépségű Iván gyermek­ kora mély humanitásával, az életbe ve­ tett hitével olyan élményt jelentett, ami után joggal vártunk folytatást. Akkor a fiatal rendező lírai vallomását láttuk a közelmúlt történelemről, melyben nyilván­ valóan szerepet kaptak a személyes él­ mények, hiszen a háború alatt Tarkovsz­ kij éppen egyidős volt hősével. Az Iván gyermekkorában a napfénytől csillogó folyó hullámai közt tovatünő fiú alakjá­ val búcsúzott. S ezután némi meglepetést jelentett, hogy új hőse félévezred homá­ lyából került elő. A középkori orosz ikonfestészet legje­ lentősebb alakjának, Andrej Rubljovnak megjelenése a filmvásznon egyúttal ara­ tott világsikert és került nemzetközi mé­ retű ideológiai és esztétikai viták közép­ pontjába. Rubljov - a művészettörténet által is alig ismert — élete önmagában aligha adhatott volna alapot elutasítás­ ra vagy elismerésre. Az okot Tarkovszkij ars poeticának beillő szavai világíthat­ ják meg: „Csak a dolgokról alkotott sa­ játos szemlélet megléte esetén, szinte fi­ lozófussá válva lehet a rendező művész és a film művészet.” E sajátos szemlélet és filozófiai mélységű gondolkodás ered­ ményezte, hogy az Andrej Rubljov nem szokványos életrajzfilm. Tarkovszkij az ikonfestő alakját jelképes erejűvé és ér­ telművé formálva, az orosz történelem tanulságos példázataival a ma emberét izgató, általános érvényű erkölcsi, politi­ kai és ideológiai kérdésekre irányítja a figyelmet. „Nem az etnográfiai hűség lebegett a szemünk előtt, hanem a gon­ dolat igazsága és aktualitása” — nyilat­ kozta a film operatőre, Vagyim Juszov és ezt az aktualitást teremtette meg a sa­ játos Tarkovszkij-féle történetiség, mely­ nek legjellemzőbb vonása, hogy a teljes (!) történelmi igazság érvényben hagyá­ sával, egyes konkrét események hangsú­ lyát megváltoztatva, közelíti a múltat a mához. Ha ideológiailag vizsgáljuk a filmet a marxista kritikának ez kötelessége -, akkor eszmei tartalmát össze kell vetnünk a jelen fontos ideológiai kérdéseivel. Az 1966-ban készült Andrej Rubljov eseté­ ben ehhez a keletkezés körülményeit kell vizsgálnunk. Az SZKP XX. kongresszusa után a szov­ jet társadalom életében megmutatkoztak a személyi kultusz bírálatának és követ­ kezményei leküzdésének pozitív hatásai. A dialektikus materialista történelemszemlélet dogmatizmus csorbította jogai­ nak helyreállítása után a filmművészet ­ ben is szükségszerűvé vált az őszinte szembenézés a múlttal. Bizonyságot nyert, hogy a következetes történelmi önkritiká­ ból természetesen adódik korkérdéseink haladó megfogalmazása. Tarkovszkij a XV. században, Andrej Rubljov alakjának segítségével találta meg annak a progresszív magatartásnak a gyökereit, melyről nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi haladás hajtóereje. Rubljov — írja Tarkovszkij — „nemcsak a művésznek az őt körülvevő világra való reagálását fejezi ki, hanem egy egész nép reményét és erkölcsi eszményét.” Így a filmet összegző harang-epizódban a munka csodálatos himnuszának meg­ fogalmazásával az egész nép alkotóere­ jét bizonyítja, s eléri fő célját: a társa­ dalmat előrevivő magasrendű vonások felmutatását. Tarkovszkij történelmi para­ bolája — mint ahogyan a történelem is — magában foglalja a személyi kultusz kor­ szakát. Ezt elhallgatni legalább olyan ká­ ros, mint felületes azonosításokkal, rossz­ indulatú találgatásokkal félremagyaráz­ ni az alkotás lényegét. Lukács György írja 1965-ben: „A nép, amely a személyi kultusz túlzásaitól érintetlenül fejlődött, . . . még csak hazug vágyálomnak sem jó.” Tarkovszkij művészi arculatát éppen úgy formálták ennek a kornak az élmé­ nyei, mint főhőséét a XV. század. Ennek következtében Rubljov művészete lénye­ gének, a valósághoz való viszonyának ábrázolásával a személyi kultusz problé­ májának esztétikai értékelését is adja, kritikusan mérve fel a közelmúlt esemé­ nyeit. Felmutatja a sztálini korszak nyo­ mán fellépő társadalmi és erkölcsi eli­ degenedést meghatározó okokat (erő­ szak, félelem, bizalmatlanság) és felmu­ tatja azt a ténylegesen meglévő erkölcsi és társadalmi mozgatóerőt, amely túlmu­ tat a reménytelenségen, az elidegenedés zavarán. Meggyőző erővel bizonyítja, hogy az elidegenedés a szocializmusban nem sorsszerű, annak nem velejárója, s hogy a hatalom torzulásai fékezhetik a néptömegek alkotóerejének kibontakozá­ sát, de nem akadályozhatják meg. A már említett Tarkovszkij-féle történe­ tiség másik jellegzetessége, hogy a nemzetileg különállót közelíti az egész embe­ riség szempontjából lényegeshez. Közismert, hogy a nemzetközi kommu­ nista és munkásmozgalomban az 1960-as évek elején komoly nézeteltérésekre ke­ rült sor; s az is, hogy az SZKP milyen hatalmas erőfeszítéseket tett a káros tendenciák visszaszorításáért, az egység megteremtéséért. Ekkor - az 1969-es moszkvai értekezlet évében — jelenik meg a Cannes-i filmfesztivál vásznán az ikonfestő alakja. Egy olyan hős akinek korában folyt Oroszország politi­ kai széttagoltságának felszámolása, s aki Tarkovszkij (és a film) szerint: „előre megérzi, hogy Oroszországot egyesíteni fogják, hogy hazája előre halad a fejlő­ dés útján, megérzi, hogy csakis a jövőbe vetett hit tudja magával ragadni honfi­ társait, csakis ez nyit távlatokat előttük.” Történelmi tény, hogy a mongol hódító politika és a belső viszályok ellenére az egységesítés a XV. század végére a moszkvai nagyfejedelemség vezetésével befejeződött. Ezután Rubljov önmagánál messzebbre mutató alakja egyértelműen ad lehetőséget párhuzamokra. A nemzet­ közi kommunista és munkásmozgalom útja ma sem mentes az összeütközések­ től, tévedésektől, de az egységesítésért minden áldozatot vállalni kell, mert ez a történelmi előrejutás legfőbb feltétele. De az is nyilvánvaló, hogy a kínai egy­ ségbontás és az ezen felbátorodó impe­ rialista politika ellenére sem lehet fel­ tartóztatni a történelem menetét, a szo­ cialista világ további térnyerését. Ám egy pillanatra se gondoljuk, hogy ez a súlyos ideológiai tartalom valami­ lyen száraz, nehezen emészthető filmet eredményezett. Tarkovszkij hű maradt önmagához — „a film költőisége az élet közvetlen megfigyeléséből születik — s ez szerintem a film költészetének igazi útja” — s csodálatos líraisággal valósítja meg az igazi realizmust. Létrehozva így a nagy elődök - Eizenstein és Dovzsenko - hagyományainak újrateremtőjeként a szocialista filmművészet legnagyobb al­ kotásainak egyikét. K. F. 31 �SZEKULITY PÉTER Hány nap a világ? ,,A takarón túl nyújtózkodó rongyrázás, egy új népbetegség. A kisszerű, vidékies nagyzolás gyakran nagyobb protokollal, felhajtással fogadja Budapestről az osz­ tályvezetőt, mint magát a minisztert. A miniszter a túlzásokat visszautasítja, a »kisebb« ember ritkán. A megyék, a vá­ rosok egymással versenyeznek, hogy ki tud jobban reprezentálni.” A fenti idézet Szekulity Péter címadó riportjából, a Hány nap a világ?-ból való, s mint e néhány sorból is sejthető, a duskálás, a könnyelműség, a pazarlás, a be­ osztás nélküli, nagyképű, dzsentris élet­ mód vádiratát készíti el azzal, hogy föl­ sorakoztatja és ezáltal leleplezi „bűnein­ ket.” A kötet e kiemelkedő darabja nem­ csak szituációkat, érveket, tényeket sora­ koztat föl, hanem jellemeket is, mint a riportkötet legkiemelkedőbb írásai, ame­ lyek már-már összetéveszthetők a novel­ lával. S nem is akármilyen novellák ezek! Természetesen a jó szemű Szekulity lá­ tóhatára túlterjed könnyelműségünk, nagyzolásaink fölismerésén. Sokoldalúan lát, szinte teljes keresztmetszetét adja felszabadulás utáni, illetve mai életünk­ nek. Szinte azt mondhatnánk, hogy ez a riportkönyv a Bács- és Tolna megyei falu, a falusi élet, életmód monográfiája. Mint egy szeizmográf mutatója, a legkisebb mozgásra is megmoccan, ha csak az em­ berek legkisebb életbeli változása kö­ vetkezik is be. Az első novellisztikus hőfokú és szer­ kesztésű írás, a Tüzes tavasz a felszaba­ dulást követő közvetlen napok megindító élményeivel indítja a kötetet. A Félanal­ fabétákban az olvasás problematikáját veti föl az író, hiszen valóban sokan elvégzik minálunk az általános iskola nyolc osztályát, mégis oly kevés a könyvés újságolvasó. ,,B. községben, a Móricz Zsigmond lakótelepen a szövetkezeti gaz­ dák új, sátortetős házakban élnek, a szal­ mazsákot kihajították, rekamién hálnak, kagylófotelokban ülnek, hűtőszekrényből veszik elő a sört, világvevő rádiót hall­ gatnak, tévén nézik a közel-keleti kon­ fliktus legújabb fejleményeit, motorbicik­ livel mennek az állattenyésztési telepre, de könyvet nem olvasnak.” És nagyon ér­ dekes, vagy inkább meghökkentő forrá­ sokhoz vezetett el az író oknyomozó mun­ kája: „A dadogó, a verejtékező harminc kisoskolásból felnőttként egyetlenegy sem nevezhető könyvszerető embernek.” Ezek az úgynevezett félanalfabéták Szekulity szerint. Csodálatosan szépek, életszagúak az otthoni látogatások és a falu-város (szülők-fiú) közötti üzenetváltások. Szinte magunk előtt látjuk a tsz teherautójáról leugró Markát, az üzenethordó rakodómunkást. Együtt verejtékezünk a kuko­ ricatörő édesapával és a városba sod­ ródott, segíteni hazatért fiúval, s átérezzük roppant, egészséges fáradtságukat. 32 A szerző nem kényes, nem keresi a szalonképesebb, komfortosabb témákat, mélyre mártja a tollát a tintába, ha a falusi erkölcs kényesebb pontjait kell pa­ pírra vetni és akkor is, ha olyanokról ír, akik változó, szép életünk perifériájára kerültek, akik a ma szegényei, s nem lak­ koz, nem szépít, hanem az okokat kutat­ ja, mint a megoldás kulcsát. Mert ha az okot feltártuk, már-már közelebb a javí­ tás lehetősége is. S a falusi életképek sorával ismerked­ hetünk meg, akár csak Nagy Lajos Kiskunhalomjában, vagy Csehov mini-no­ velláiban, s olyan figurákkal, akik tette­ ikkel hűségesen vagy karírozva tükrözik a falusi mozgást. (A falu szinte a szemü láttára lesz parasztfaluból munkás tele­ püléssé!) Résztveszünk lakodalmon és más családi ünnepeken, éljük a falusiak hétköznapi életét, s méltányoljuk az író szókimondó őszinteségét, mint például a Belül élő kivülállóak-ban, amely egy zár­ számadó közgyűlés kapcsán többek kö­ zött a következő párbeszédig jut el: „Székszomszédomhoz fordulok. Két év­ tized választja el a nyugdíjtól. Beszámoló közben szunyókált. — Te mire szavaztál? — kérdeztem tőle súgva. Hátraint. — Amire a többiek. — Figyelted a beszámolót? — Figyeltem. — Egyetértesz minden pontjával? — Nem. — Hogyhogy nem, hisz megszavaztad? Méltatlankodik: — Éppen én legyek kivétel? Ez az ember a belül élő kívülállók egyik típusa. Elégedett kívülálló.” S innen kiindulva az élet különböző területeire vezet el, ahol a demokratiz­ must korábban sérelem érte, s ahol ezek a nyomok még ma is láthatók, tapintha­ tók. Olykor közömbösségben, felületes­ ségben, érdektelenségben nyilvánul meg. Valakik nem tudják, hogy ki a szakszer­ vezeti, vagy übé-titkár, valaki automati­ kusan felnyújtja a kezét, ha szavazni kell, akkor is, ha nem ért egyet. Érdekes végigkísérni, hogy a ma em­ bere kit tart úrnak, kit sorol az urak közé. Még érdekesebb, hogy milyen veszéllyel jár, ha az agronómus nem akar beleszó­ lást engedni a tsz-tagnak a szövetkezet ügyébe, sőt még bele is hallgat a ,,fel­ sőbbrendű" vezetők dolgába. De még ezen is túltesz, ha a vezérkar és a dol­ gozók nem találnak közös témát, közös hangot: „A magam világát áttekintve, ki merem jelenteni: a vezető beosztású dol­ gozók nagy többségét az egyre növekvő tudáskülönbség távolítja el a fizikai dol­ gozóktól. Sietve mondom: ez a tudáskü­ lönbség teherként nehezedik a haladó gondolkodású kommunista értelmiségi­ ekre, és sokszor a lelkiismereti konflik­ tusok már-már elviselhetetlen forrása.” Csodálatos kisnovella Szeplős Kiss Virág története az Ahol az utak véget érnekben. Az utazó munkásokat több helyütt is mély rokonszenvvel figyeli, nem elíté­ lően, mint egynémelyik újságcikk. Sajnál­ ja, a város cselédeinek látja őket és kényszerű helyzetükkel magyarázza oly­ kor alantasnak tetsző cselekvésük rúgóit. Másutt az érettségi és a szakmunkásvizsga közé erőszakolt különbséget vitatja, hiányolja a ballagást, mégisinkább az ismerést a szakmunkásoknál, akik csaku­ gyan, a szó legszorosabb értelmében az életbe lépnek már ki. S az utolsó előtti írás, amelyet legjobb befejezőnek is te­ kinteni: Félúton. Kicsit jelképesen igazol­ ja, hogy az átmeneti helyzetek, jellemek lényegében annak következményei, hogy megyünk és még csak a fele úton va­ gyunk ... Nagyszerű, lenyűgöző könyv Szekulity Péteré, különösen az a megkapó benne, hogy hétköznapjainknak olyan rezdülé­ seit fedezi fel, amelyek mellett naponta lemegyünk, csak képtelenek vagyunk megfogalmazni őket. Szekulity lefényké­ pezi, definiálja és úgy rendszerezi a je­ leneteket és jelenségeket, hogy abból mindig, legalább is túlnyomó többségé­ ben elgondolkodtató, formás egész kere­ kedik ki. Benne él az élet sűrűjében, nem alkalmaz frázisokat, mindig konkré­ ten néven nevezi a gyermeket. Az egész kötetből csak néhány írás tű­ nik ki felszínesebb megfogalmazásával. (Láthatatlan aratók, Se vele, se nélküle, Szeretetház), s egyetlen olyan akad, amellyel — úgy hisszük — joggal lehetne tartalmilag is vitázni (Mennyit érnek a tanyák?). Egyébként kedves, szívhezszóló, közvetlen stílussal mutatja meg magun­ kat az élet különböző szituációiban. (Szépirodalmi, 1973) Lakos György Interjúk a munkásegységről Ez év júniusában volt a Magyar Kom­ munista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülésének 25. évfordulója. A ne­ gyedszázados évforduló alkalmából je­ lent meg az Interjúk a munkásegységről (1945-1948) című kötet. A 19 visszaem­ lékezést tartalmazó gyűjtemény a mun­ kásegységért folytatott küzdelem harcosai közül a két párt egyesítésében tevéke­ nyen résztvevőket szólaltatta meg. A kiadó többek között a következőkép­ pen fogalmazza meg a kötet célját. „Mi­ ért idézzük fel akkor mégis ebben, az egyesülés 25. évfordulójára kiadott kö­ tetben is az egyesülés előzményeit, lefo­ lyását, az egyesüléssel kapcsolatos élmé­ nyeket? Azért, hogy meghajtsuk a tisz­ telet zászlaját azok előtt, akik igazuk tudatában bátran belevetették magukat a munkásegységért vívott harc sokszor �kegyetlenül nehéz csatáiba. Azért is, mert a történelem őket igazolta! A kom­ munistákat és a baloldali szociáldemok­ ratákat, mindazokat, akik megértették a történelem parancsát." A nyilatkozatok során személyes élmé­ nyek elevenednek fel, személyes vélemé­ nyek fogalmazódnak meg, amelyek egy­ részt több oldalról közelítik az egyesí­ téssel kapcsolatos eseményeket, többfé­ le nézőpontot tükröznek az egyesítés részkérdéseit illetően, másrészt egyértel­ műen és egybehangzóan hangsúlyozzák az egyesítés szükségességét. Az egyes nyilatkozatok így kötetbe gyűjtve túlnő­ nek az egyéni álláspont szubjektivitásán együttesen, egymást kiegészítve, bizonyos kérdésekben egymással vitatkozva a két párt egyesítésének dokumentumait jelen­ tik. S az évforduló kiadványa együtt nyújtja az olvasóknak a történelmi ese­ mény elemzését, annak alaposabb meg­ ismerését szolgáló tényanyagot, a té­ nyek többoldalú értékelését, s az esemé­ nyeket átélt, végigküzdött szemtanúk ál­ tal emberközelbe hozott élményt. Az in­ terjúk kiegészítik, színesítik a munkás­ egység megteremtését feldolgozó törté­ nelmi és politikai irodalmunkat. * „Végigtekintve a munkásmozgalom fejlődésének történelmi korszakait, meg­ figyelhető, hogy a két munkáspárt, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülésének kérdése, az egyesülés szükségessége általában két szélsőséges esetben kerül napirendre. Vagy a forra­ dalmi fellendülés időszakában, amikor a munkásosztály számára lehetőség nyílik a hatalom átvételére, vagy a munkásosztályt fenyegető végveszélyben, amikor a burzsoázia ellenforradalmi támadása különösen kiéleződik.” — olvasható a 99. oldalon a gyűjtemény központi kérdésé­ ről, melynek a recenzens szerint szüksé­ gesnek látszik itt áttekintő felvázolása. A magyar munkásmozgalom történeté­ ben két forradalmi időszak szülte meg a munkásegység közvetlen létrehozásának igényét. 1919 márciusának forradalmi válsága egyértelművé tette, hogy csak a munkásosztály erejének egyesítése ment­ heti meg a proletáriátus és a nemzet ügyét. A két magyarországi munkáspárt­ nak történelmileg szükséges, jelentős elvi-politikai tapasztalatokat adó 1919 évi egyesülését 1948-ban követte a mun­ kásegység pártegyesítéssel történő meg­ teremtésének újabb igénye. Az igény a népi demokratikus forradalomba torkoló antifasiszta küzdelemben gyökerezik. 1944 októberében dokumentum formájában is megfogalmazásra került az akcióegység­ re lépés ténye. A két magyarországi munkáspárt akcióegységének rögzítése­ kor ez az igény fejeződött ki a pártveze­ tőségek részéről, hogy az együttműködés a kibontakozó forradalom során pártfú­ ziót eredményezzen. „Az SZDP és a KP megállapítja, hogy a magyar munkásosztály harcos, forradalmi egységének to­ vábbfejlesztése szükségessé teszi a két párt egyesülésével az egységes és egyet­ len forradalmi szocialista munkáspárt megalakítását." (Dokumentumok a ma­ gyar párttörténet tanulmányozásához. V. kötet, 217. oldal) A népi demokratikus forradalom koa­ líciós keretben is zajló küzdelmei 1948 tavaszára érlelték meg az egyesítés köz­ vetlen végrehajtásának történelmi szük­ ségességét. 1947—48 fordulóján a hata­ lom minőségi változása, a munkásosz­ tály osztatlan hatalmának létrejötte, il­ letve az új típusú hatalom megtartásá­ nak a feladata napi közelségbe hozta a munkásegység megteremtését. A forra­ dalom eredményei, s a kommunistáknak az eredmények elérésében játszott sze­ repe, s ennek következtében a kommu­ nista politika a Magyar Párt tekintélyé­ nek növekedése, a kommunista pártta­ gok számának emelkedése megérlelte az egyesítés feltételeit. A jobboldali szo­ ciáldemokraták munkásosztályra — külö­ nösen annak egyes rétegeire — gyako­ rolt befolyása megingott. A Szociál­ demokrata Párt vezetésén belül a jobb és baloldal harca a forradalmi erők győ­ zelmével végződött. A Szociáldemokrata Párt komoly munkásbázisa, különösen a nagyüzemi munkások körében történeti­ leg kialakult tekintélye egyértelművé tet­ te egyrészt a kommunista pártvezetés, másrészt a baloldali szociáldemokraták számára, hogy kemény, s elsősorban a Szociáldemokrata Párton belül megvívott elvi-politikai küzdelemben kell kiszorítani a jobboldali vezetést pozícióiból. A ki­ alakuló munkáshatalomnak szüksége volt a minél szélesebb tudatos munkás­ bázisra. A forradalmi erőknek kedvezett a külpolitikai helyzet is, mindenek előtt a Szovjetunió a második világháborúban, illetve az antifasiszta nemzetközi erők összefogásában játszott szerepe. A szo­ ciáldemokrata baloldal őszinte bizalom­ mal viseltetett a Szovjetúnió, s a szov­ jetbarátságra épülő kommunista külpo­ litika iránt. A marxizmus-lenizmus elvei alapján, a kommunista politika talaján, s a bolse­ vik típusú pártok szervezeti elvei szerint történt meg a két munkáspárt egyesíté­ se. Az egyesülés eredménye a Magyar Dolgozók Pártjának létrejötte, a magyar munkásosztály egyetlen, s az osztály egészére épülő, annak érdekeit képviselő forradalmi pártjának megalakulása lett. Az MDP programja: a szocializmus építésének, a munkáshatalom megerősítésének tudatos meghirdetése. Jelentős részük van a kiadvány sike­ rében, többoldalú feladatkörének magasszintű teljesítésében Sánta Ilona értő. lényeglátó kérdéseinek. Az interjúala­ nyok kiválasztásában, s a kérdések nyo­ mán kibontakozó válaszok csokorba kö­ tésében jelen van — külön érdem, hogy első pillanatban szinte észrevétlenül van jelen — Sánta Ilonának a munkásegység­ ről e témakörben írt tanulmányaiban ki­ érlelt, világos állásfoglalása. (Kossuth, 1973) H. Hámori Anna Útikönyv a születő Budapestről Ritkán találkozhat az olvasó a történeti iro­ dalomban olyan sokoldalúan komplex megköze­ lítésű témafeldolgozással, mint az a Budapestcentenáriumra megjelent művek egyikénél ta­ pasztalható. A könyv (Vörös Károly: Egy világ­ város születése) a szerző leleményes alapötlete nyomán valóságos kis enciklopédiaként tárja az olvasó elé az 1872-1873 év eseményeit, legjel­ lemzőbb vonásait. Az ötlet: egy képzelt utazó érkezik Pest-Budára 1872. novemberének végén, s közel egyéves itt tartózkodása alatt tövirőlhegyire megismerkedik a várossal, annak prob­ lémáival. Ez a kerettörténet (noha helyenként talán kissé erőltetettnek is tűnhet következetes végigvitele) kitűnő alkalmat ad arra, hogy a szerző ne csak a három város egyesítésének alapvető történelmi körülményeit és lefolyását mondja el, hanem mindent (a szó legszorosabb értelmében), amit egy máshonnan érkezett fi­ gyelő idegen megláthat és ami elengedhetet­ len kiegészítője, megvilágítója a nagy folyama­ toknak. Egyet lehet érteni a szerzővel, mikor ar­ ról beszél, hogy mennyire szükséges a legapróbb részletek megvilágítása is, hiszen „a város épí­ tészeti keretei, az utcákon hömpölygő tömegek, a kirakatok, a templomok, vagy a forgalom ké­ pe így, ezen az áradó, sokszor a részletekbe belevesző, de többnyire mégiscsak szórakoztató csevegésen át telik meg élettel, válik teljessé, egy nagyváros eleven színes látványává. Az olvasó természetesen világos és szakszerű magyarázatot kap annak a történelmi folyamat­ nak szükségszerűségéről, melynek lezárásaként Pest, Buda és Óbuda az 1872. évi 36. törvény­ cikk értelmében egy várossá egyesült. Az alapo­ kat e nagyjelentőségű eseményhez a kapitaliz­ mus hazai fejlődése adta meg, melynek leg­ jellegzetesebb tünete volt az általános iparfejlődésen túl a közlekedés és a kereskedelem széles kibontakozása. Ennek eredményeként vált Pest-Buda az ország első áru-, hitel- és mun­ kaerőpiacává, gyáripari központjává (és ebből következően munkásmozgalmi központjává is). S mivel ekkor Pest-Buda egyúttal az orszáq fő­ városa is volt, a városok egyesítése elkerülhe­ tetlenné vált. Természetes az is, hogy a tör­ vényben kimondott egyesítés csak a szervezeti alapot teremtette meg, még hosszú hónapok teltek el az egységes városi élet teljes kibon­ takozásáig: ki kellett alakítani az új város közigazgatási beosztását, a kerületeket, megalkot­ ni a város igazgatását szabályozó szabályrende­ letet, meg kellett alakítani a legfőbb testületi szervet, a törvényhatósági bizottságot, megvá­ lasztani a város első tisztviselőjét, a főpolgár­ mestert. Rengeteg problémát vetett fel a városfejlesztés, ezen belül is a közművesítés össze­ hangolása (ennek legfőbb gazdája az u. n. Köz­ munkatanács volt,) hiszen az egyesítést megelőző években a három város ilyen jellegű gondjainak a megoldása három törvényhatóság: Pest és Buda szabad királyi városok, valamint Pest me­ gye (mint Óbuda mezőváros gazdája) vállára nehezedett. Rendkívül érdekes az a kép, melyet a törvé­ nyesen már egyesített, de az egyesülés folya­ matát még le nem zárt város egyetlen hónap­ járól, 1873. májusától kap az utazó (s az olvaso is), és melynek révén ragyogóan érzékelhető Budapestnek a könyv címében is említett világ­ város jellege; egyetlen hónap nevezetes esemé­ nyei között olvashatunk a munkásosztály nagy­ gyűléséről, az Arbeiter Wochen Kronik megje­ lenéséről, a nagy vasúti szerencsétlenségről, a bécsi tőzsdekrach hatásáról, az Eszterházi-képtár égéséről, a lóversenyekről és evezőversenyekről, valamint Edward walesi herceg és Albert herceg látogatásairól. A szerző imponálóan hatalmas anyagismerete (melyet Budapest polgárságáról írt tudományos feldolgozásának elkészítése során szerzett), így lehetővé teszi, hogy a történeti műfaj kereteit 33 �szétfeszítő érdekfeszítő útikönyve a szorosan vett politikai történeten kívül gazdag tárháza legyen a Budapestre vonatkozó gazdaságtörté­ neti, művészettörténeti, művelődéstörténeti tudni­ valóknak; és értékes adalékokkal járuljon hozzá az egyes üzemek történetére, a munkásság és polgárság életmódjára, sőt egyes nevezetes pol­ gárcsaládok történetére vonatkozó ismereteink­ hez is. Sehol másutt nem olvasható — lényegte­ lennek látszó, de valójában nagyon is jellemző — momentumok ismeretébe avatja be az olvasót (gondoljunk csak a hordárok, fuvarosok díjsza­ bására, a lakásbérletek körülményeire, a királyi palota belsejének, a régi országháznak a leí­ rására, vagy akár a nyilvánosházak ismerteté­ sére), megteremtve ezzel egy regényes korrajz hiteles légkörét. Vörös Károly könyve rendelkezik Ráth-Végh kulturtörténeti csevegéseinek, Siklóssy László er­ kölcstörténeti tanulmányainak, Kiss Lajos nép­ rajztudós társadalmi rétegrajzainak, vagy akár a Világjárók sorozat bármely kötetének legjobb erényeivel és így a fővárosunk centenáriumát ünneplő kiadványok közül talán a legszélesebb olvasóréteg számára teszi élvezetesen közkinccsé mindazokat az ismereteket, melyek a 100 évvel ezelőtt történt nagy eseményre vonatkoznak. (Kosssuth, 1973.) Schneider Miklós VITA Magának él-e a falusi értelmiség ? Az újabb szakaszába lépett Palócföldben olvastam Lakos György riport­ ját. Véleményem szerint a cikkíró egyik informátora rosszul, teljesen tájékozat­ lanul ítélte meg egy nagyközség értel­ miségének szerepét, aktivitását. Az értelmiség helyzetének megítélésé­ nél nem lehet csak szakmai csoportok együttesét vizsgálni, és abból általáno­ sítani. Sokkal lényegesebb, ha arról be­ szélünk, hogy valójában milyen motivá­ ciók jellemzik a nagyközségben élő ér­ telmiség életmódját, milyen aspirációkkal közeledik a művelődés felé, egyáltalában beszélhetünk-e falusi keretek között szer­ veződő művelődési szokásokról? A lényegi megközelítést segíti, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy — marad­ junk a bányász műszaki értelmiségi cso­ portnál — jelentősen megváltozott a tár­ sadalomra jellemző átrétegződés foly­ tán az értelmiség szociális összetétele. Szorospatakon, Tiribesen, Kányáson a főmérnök, a gépüzemben az üzemigaz­ gató munkásszülők környezetéből indult, így természetes, hogy a társadalmi mo­ bilizáció, amely folyamatnak tekinthető, objektíve magában hordozza az értel­ miség magatartásában azonosulót a munkásosztály érdekeivel. (Van-e kap­ csolata az értelmiségnek a fizikai dolgo­ zókkal?) Az értelmiség szakmai struktu­ ráját elemezve további közelítését kap­ juk a nagyközség politikai, gazdasági, kulturális életének. 34 Bekövetkezett egy általános strukturá­ lis változás, amely a szellemi munkások — így természetesen az értelmiségek — társadalmi státusát is megváltoztatta. MSZMP csúcsbizottság alapszervezeti vezetőségeinek tagjai, munkásőrök, ta­ nácstagok. a népfrontmozgalom vezetői, vöröskereszt vezetői tagok, szakszervezeti Az irányítónak a felszabadulás utáni vezetők vagy a fiatal műszakiak ügyeit intézők. időkben a legfőbb motiváltsága a poli­ Általában vezetőink 9—13 aktivizáló tikai megbízhatóság, a munkásosztály funkció tulajdonságai. A mai szakember iránti elkötelezettség volt. A mai korsze­ rűsödő gazdaságpolitikai szemlélet az politikus, agitátora az üzemben az előbbiek mellett fontos tulajdonságjegy­ MSZMP politikájának, az üzemi - párt, ként igényli a műszaki értelmiségtől a szakszervezet — politikai képzési folya­ mat vezetője, szervezője. nagyobb tudást, a széleskörű ismeretA szakmai továbbképzés az ő gond­ biztonságot. juk. Van-e munkakapcsolata a fizikai Ennek megfelelni az értelmiség szá­ dolgozókkal? Van. Ő a szocialista bri­ mára újabb továbbtanulást jelentett, il­ gádmozgalom patronálója, a munka letve jelent. személyes ügyeinek ügyintézője stb. Igaz, sajátja az értelmiségnek az Szinte teljes permanenciának tekint­ hető az önképzés mind szakmai mind po­ anyagi is, de kié nem az. Ha ma Ma­ litikai téren. (Marxista Esti Egyetem, sza­ gyarországon státusz-szimbólum a gép­ kosító, mérnök-, közgazdász képzés stb.) kocsi, többsége rendelkezik ezzel is. De A cél, megfelelni — a politikai és gaz­ tudja használni is a gépkocsit, ha kell, úgy, hogy a számára a nagyközségben dasági — elvárásoknak. nem kapható kultúrát Pesten veszi meg Ma a Nógrádi Szénbányáknál politi­ vagy ott szórakozik. Nem baj. Soknak kai, műszaki, gazdasági területen tevé­ van azonban bérlete Salgótarjánban is. kenykedni egész embert igénylő felada­ Nem hiszem az elhatárolódás jogossá­ tot jelent. Itt azok dolgoznak, akikben a gát úgy, hogy autós és gyalogos. A kép­ szakmai önbecsülés mellett kötelességér­ letességnek ilyen általánosítható meg­ zet is van az itt dolgozó, élő négyezer fogalmazása, mely kategorikus értékren­ bányásszal szemben. Gazdaságosan det kreál: hamis. Dühe a „gyalogos­ termelni és dolgozni, vagy ha nem, ak­ nak” a realitással szemben, ugyanazt kor a ma 40 éves ember új szakmába teszi, amit tett a televízióval szemben a kényszerül. Bizony ez elgondolkodásra hatvanas években. kell késztesse az inaktív jelzőt használó A fizikaiaktól távol? Nem. Szerintem informátort. egyre közelebb. Erre jó példát ad a .ta­ Hogyan él az értelmiség a múlt — je­ nácsválasztás és előzménye, a rétegta­ len — jövő keveredő, ellentmondásoktól lálkozók. Az emberek együtt voltak a ré­ nem mentes valóságában, valóságos tegtalálkozón, a szocialista brigádveze­ helyet keresve? Az értelmiség ma már tő, a mérnök-képviselővel és üzemvezető nem egyedüli tulajdonosa a szellemi ér­ mérnökkel, tanácselnökkel. tékeknek, a demokratizálódási folyamat­ Április 15-én őket is választotta a ban a munkásság, az alkalmazotti réte­ munkás; Vállai Istvánt, Szomszéd Istvánt, gek érdeklődési intenzitásuk szerint ré­ Gazsi Zoltánt, Kovács Sándornét, Simon szeseivé válnak, illetve várományosai a Bélát, dr. Tolmácsi Ferencet, Varga Gyu­ kulturális értékeknek. Természetes abban lát, Varga Ferencet, Lesziák Ferencnét, igaza van az informátornak, hogy a fe­ Lumper Jánost, Urbán Istvánt, dr. Tóth lelősség a terjesztésben, a kultúra fej­ Tibort, Kassai Vilmost, Berényi Istvánt, lesztésében, ha valamikor, akkor ma az Kenyeres Pált stb. értelmiség számára újabb tartalmakat, Remélem, nem kerülök abba a hibába, feladatot jelent. hogy műszaki, műszakit ment. A társadal­ A magyar társadalmon belül tény, mi kötelezettség elmulasztásának fele­ hogy az értelmiségnek részvétele sem a lőssége nem ment senkit azért, mert va­ közvetítésben, sem az értékek képzésé­ laki túlterhelt. ben nem kielégítő. Sznob az értelmiség? Biztosan van Azt azonban általánosítani, hogy in­ ilyen is, többségében azonban rá az új aktív a bányász, műszaki, vasipari-, tex­ iránti érzékenyebb reagálás a jellemző, tilipari-, vagy az orvosegészségügyi ér­ ami semmiképpen sem sznobizmus. Hol kulturálódik az értelmiség általá­ telmiségi csoport — szerintem nem igaz. A felelősségről beszélve a túlterheltség ban? Az informátor szerint a „komoly­ nem pedagógus probléma, hanem álta­ zenei hangversenyeken”. Nincs ott! A lános értelmiségi probléma, csak más a Művelődési Házban? Ott igen, lényege­ sen többen, mint amennyiről az infor­ színtere az elfoglaltságnak. mátor tud és az utóbbi időben legna­ Ma naponta egy főmérnök, gyáregy- gyobb örömünkre az üzemben segíti a ségvezető, igazgató aktív munkaideje munkahelyi művelődést. 10—12 óra. Az intenzitása a produktum­ Nagyon sok igazán nagy aktivitást bi­ nak változó, de lényegesen nem eltérő zonyító partnerre lenne szükségük a mű­ Mik az eltérőek az elfoglaltságban? velődést szervezőknek, akik nem csak Mennyi óra jelölhető meg a szabadidő apostolai az ügynek, hanem azt a gya­ tartományban? Mit csinál szabadidejé ­ korlatban segítik és a tapasztalatokból ben az értelmiség? Próbáljunk választ ítélkeznek. keresni az utóbbi kérdő mondatra. Köz­ Kicsiny Miklós ügyek intézését végzik, zömük az üzemi �BORBÁS TIBOR: DÓZSA CZINKE FERENC: VARIÁCIÓK EGY DÓZSAFEJHEZ SERES JÁNOS: AVASI PINCÉK CSOHÁNY KÁLMÁN: SZIROMTÉPŐ SZUJÓ ZOLTÁN: BULGAKOV ILLUSZTRÁCIÓ �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/2f47688c9cc2d6f345fed6624702c113.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kassai - Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/80bafa30fe71dcfc7a4c71fd4e7e987f.pdf 213a814746178e8a4b269fedb3201dee PDF Text Text A munkásművelődés néhány kérdéséről Szerződés művészek és üzemek között Mit hoz a szabadszombat? Kovács Andrással — filmjeiről Madách Imre népszerűségéről Gyárfás Miklós, Ránki György Sinkovits Imre, Varga Imre — Madáchról Látogatóban id. Szabó Istvánnál Pogány Ö. Gábor a művészről Búcsú Gerelyes Endrétől Úgy tűnik, egyre sűrűsödik körülöttünk az olyan aszta­ lok száma, melyek mellett értő s minket gazdagító vitává szembesülnek az eddig lazán egymásután rakódó gon­ dolatok. Nem a bútoripar nagyobb termelékenységének köszönhető ez, amint nem magyarázható (félre) azzal sem, hogy netán mai hétköznapjaink a korábbiaknál bővebben szülnének ilyen-olyan véleménykülönbséget. Egyszerűen arról van szó, hogy egészséges társadalmi fejlődésünk gravitációs ereje optimálissá erősítette szel­ lemi életünk folyamának ezt az áramlatát. Az ember magábanvaló egyéniség és szükségszerűen közösségi láncszem: természetéhez tartozik, hogy viták során rendezze különállása vagy hovatartozása erővo­ nal-rendszerét. Mert a vita — az értő, józan, alkotó szel­ lemű vita — pótolhatatlan mágneses erőtér gondolataink egymáshoz igazítására, nélkülözhetetlen műszer szellemi egészségünk ellenőrzéséhez és megőrzéséhez — ha kell: fájdalmat is okozó sebészi kés. Csakhogy: a vitának a vitakészség nem elégséges alapja — mint minden összecsapás, melyben győztes és vesztes születik, felkészült küzdőfeleket kíván. Egyébként nem más, mint szemfényvesztő játék. A vita lehetősége nem jelentheti a bárhol-bárkik általbármiről-bárhogyan folyó nézetütköztetések gyakorlatát. Ahogy ezt sokan feltételezik. Mert igen sokan vannak ma még közöttünk, akik a mindenáron és minden ellen való támadás, a lerohanás, a „kikészítés" szándékával nyúlnak a szó fegyveréhez, vitába szállva — akár felkészületlenül és illetéktelenül is rombolni mindent. IRODALMI MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRAT �És igen sokan vannak ma még közöttünk, akik szá­ mára a vita „a kinyilatkoztatás” szószéke, üléspontjuk látványos megláttatása — vagy, az ellenkező pólust jel­ lemzőknél: egyik módja a megalázkodó helyezkedésnek, a behízelgő „bólogatójánoskodásnak". S hasonlóképpen veszélyhelyzetet teremthet azok tá­ bora is, akik (nem kevesek ezek) bátorság, kellő felkészültség híján — netán, mert a „kibicnek semmi sem drága" felelősség nélküli felelőtlenségét élvezték eddig —, a megjátszott közöny, a méltatlankodó duzzogás ké­ nyelmes fedezékéből tüzelnek alattomosan — nyíltan meg nem mutatván magukat. Mindehhez még számítsa hozzá az olvasó azokat, akik megélt múltunkból a „Ne szólj szám, nem fáj fejem. Hallgatni arany. Mondd meg az igazat, betörik a fejed.” hamis bölcsességeivel élnek — ki tudja hány töredéké­ vel annak a kollektív tapasztalásnak, mely kudarcok, méltánytalanságok keserű tengeréből kikristályosította azokat. Mi is következik hát mindebből? Sok más egyéb között az, hogy kinek-kinek a közös dolgokért vállalt személyes felelőssége tudatában, a tisztánlátást és kollektív alkotó­ munkát igénylők bátorságával kell akarni-merni vitába szállnia. Mindig tudva, miért, kik mellett és kik ellené­ ben kell lándzsát törnie. Minden érdekében, amit „a miénk”-nek vallunk. Kassai-Végh Miklós tartalom VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK 3 4 6 8 9 11 Kiss Aurél: A munkásművelődés néhány kérdéséről Csongrády Béla: Munkás és öntevékeny művészet Tóth Elemér: Az új mecénás Csukly László: Költő és olvasója Molnár Pál: A múltőrzés felelőssége Erdős István: Szabadszombat LÁTOGATÓBAN 16 Tóth Elemér: Földalatti harangszó MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE 13 14 15 Pál József: Egy pannó élete Zengő Árpád: Egy film ürügyén 3. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat SZÉPIRODALOM 17 17 19 Búcsú Gerelyes Endrétől Gerelyes Endre: Al Boháken Oravec János: Az öreg favágók . . . MADÁCH IMRE 21 23 25 (26 Kerényi Ferenc: Madách népszerűsége Lakos György: Timon, a publicista Szabó Béla: Madách, a főbiztos TALÁLKOZÁSAIM MADÁCHCSAL Sulyok László interjuja Gyárfás Miklóssal, Ránki Györggyel, Sinkovits Imrével és Varga Imrével A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁTÁLYÁNAK IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRATA Megjelenik két havonta Felelős szerkesztő: Kassai-Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kerekes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahiva­ talokban. A szerkesztőség címe: 3100. Salgótarján, Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft KÖRKÉP 28 29 30 30 31 32 33 34 id. Szabó István kiállításán (Pogány Ö. Gábor) Megörökíteni vagy retusálni (Fábri Péter) Galgóczi Erzsébet: Pókháló (L. Gy.) Könnyű tollal (E. K. S.) A Korunk Madách-emlékszámáról (Kojnok Nándor) Egy hiánypótló kézikönyvről (H. Hámori Anna) Zenei krónika (Molnár Zsolt) Pogány Frigyes: Salgótarján új városközpontja A címoldalon Lóránt János: Madách, a hátsó borítón Madách Imre Veres Pálnéhoz írott képrejtvény-levelének negatívja Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 4173 NyV Balassagyarmat 2000 pl. Fv.: Bednár Károly Fotók: Veres Mihály és Kovács Ferenc �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK KISS AURÉL Sokféle, elsősorban az irányítók munkájában megnyilvánuló szemléleti hibával, téves beidegződéssel kellett megküzdeni. S kell részben a közeljövőben is számolni. Nem alakultak ki azok az átfogó vezetési módszerek és ará­ űvelődés nyok, amelyekben a gazdasági-politikai-művelődési és szo­ ciális területek mindegyike jelentőségének megfelelő szerepet, néhány kérdéséről helyet kap. Különösen a letelepült, vagy letelepülő új üzemek esetében érvényes ez a megállapítás. Ott, ahol az üzemszer­ A szocialista kulturforradalmat megvalósító és szolgáló vezés sajátos gondjai méginkább a termelés-szervezés irá­ nyába fordították a vezetés figyelmét és fő energiáit. Az irá­ művelődési folyamatok középpontjában a proletárdiktatúra létrejötte óta ott áll a munkásosztályt sujtó, súlyosan hát­ nyítás munkájában, szemléletében tapasztalt másik sajátos rányos kulturális örökség megszüntetése, az osztály és a kul­ fogyatékosság a művelődés funkcióit illető kellő tudatosság túra új minőségű és tartalmú kapcsolatainak kialakítása. E hiánya. Gyakorta találkozhatunk ötletszerű, nem a tényleges folyamatban azonban — amely a társadalom (s benne a mun­ helyzetelemzésen alapuló „tervezéssel”, a kulturális élet szer­ kásosztály) kulturális arculatát átformálta és alapvetően meg­ vezésben az összehangolatlanság jeleivel, a távlatok meghatáváltoztatta — a hatvanas években (máig is ható) belső ellent­ zásának hiányával. (Ezt tükrözik a kulturális alapok felhasz­ mondások keletkeztek — az impozáns eredmények mellett. Az nálására vonatkozóan időről-időre végzett vizsgálatok is) Így általános gazdasági, társadalmi fejlődés által szabott mű­ a munkahelyi művelődés objektív feltételei - a lassú javulás veltségi követelmények növekedésével egyidejűleg ugyanis ellenére — ma még elmaradnak a társadalmi szükségletektől, érzékelhetővé vált a munkásság kulturális igényeinek és szo­ kevés helyen biztosítanak a jelentkező kulturális igények kielé­ kásainak átalakulása, aktivitásának csökkenése. A felismert gítésére megfelelő lehetőséget.) A ma is szakszervezeti keze­ ellentmondás feloldását sürgető általános és politikai ér­ lésben működő 12 kultúrotthon állapota, az épületek állaga, dekek közismertek: a pártértekezleteken és a X. kongresz- belső struktúrája, működési körülményei ma már alig felelnek szuson konkrét és egyértelmű művelődési program kidolgo­ meg a korszerű közművelődési igényeknek — s egyre nehe­ zása kezdődött meg, ma már ezek alkalmazásának gyakorlati zebben elégítik ki a hagyományos művelődési követelmé­ nyeket is. Némileg kedvezőbben alakultak a munkásság la­ tapasztalatait vehetjük számba. kóhelyi művelődési viszonyai, nagyobb hiányosságok csak Ba­ • Azok a társadalmi feltételek és kulturális lehetőségek, lassagyarmaton, Salgótarján egyes peremkerületi részeiben és amelyek között e művelődéspolitikai folyamat kibontakozott, a salgótarjáni járás néhány községében okoznak kulturális nem igértek a művelődést szervező-irányító szervezeteknek, vákumot.) A bonyolultabb feltételek között végzett munka irányai intézményeknek könnyű munkát. Figyelembe kell vennünk, hogy a megye gazdasági fejlődésének talán legdinamikusabb azonban egyre tisztábban fogalmazódnak meg, egyre konk­ szakasza tart a hatvanas évek végétől. Ebben a periódusban az rétabb cselekvési lehetőségek formájában jelennek meg. Így új iparszerkezet kialakítása, a termékstruktúra és a termelési vált nyilvánvalóvá, hogy a spontán igények befolyásolása, a kultúra átalakítása, a gazdaságirányítási rendszer követel­ szükségleteknek megfelelő kulturális magatartás kialakítása ményeinek helyi viszonyokra alkalmazása a munkásság kultu­ az érdekviszonyok konkretizálását, művelődési ösztönzők ki­ rális viszonyait, művelődési magatartását átalakító társadalmi alakítását, érvényesítését feltételezi. A hagyományos érdekelt­ erőkoncentrálás lehetőségeit korlátozták. Illetve az alapvető ség (nagyobb egzisztenciális biztonság, fokozottabb anyagi gazdaságpolitikai feladataink megoldása utáni időszakra megbecsülés, munkahelyi perspektívák) a szakmai művelődés­ transzponálták. S az is köztudott, hogy a jelzett gazdasági ben hat elsősorban és - a technikai-termelési feltételek folyamatokkal egyidőben a megye munkásságának belső tár­ szabta korlátok ellenére — széles körben. Egyre több nagy­ üzemben keresik az általános műveltség emelését szolgáló sadalmi szerkezetében is bizonyos átrendeződés zajlott le. Az ipari munka vonzerejének, a munkaerőszükségletek ha­ ösztönzők alkalmazási lehetőségeit, főként a felnőttoktatás tására már a hatvanas évek óta tart az új munkásréteg be­ hatókörének bővítése terén (Kohászati Üzemek, Síküveggyár, kapcsolódása a szervezett ipari termelésbe. (Az elmúlt három öblösüveggyár, Jobbágyi Textilművek, stb.) Több nehézség évben az új munkahelyek száma meghaladta a 7000-et). Ez ellenére ezeknek az ösztönzőknek legszélesebb körével a nagy az alapvetően, s főként távlataiban sokat igérő folyamat szá­ munkástömegeket átfogó szocialista brigádmozgalom rendel­ mos — ellentmondásos, vagy rövid távlatokban negatív hatású kezik. Elsősorban a kulturális magatartást kedvezően befolyá­ — „mellékterméket” is létrehozott: megnőtt az ingázó dolgo­ soló pozitív üzemi légkör és értékrend kialakításában játszott zók száma (a jelenleg megyénkben körülbelül 70 000 főt szám­ szerepe révén. Ezért is fordult a közelmúltban e — kulturális láló munkásság 40-50 százaléka nem a lakóhelyén dolgozik), vállalások minőségében ma még szerény eredményeket, de akiknek kulturális viszonyai, lehetőségei átmenetileg kedve­ igen nagy lehetőségeket felvonultató — mozgalom felé a közzőtlenné váltak. Másrészt az új munkahelyek jelentős része új művelődés figyelme. Ma még szűk körben hat az életmód (s részben távlataiban is) kisüzemekben jött létre, ahol a mun­ pozitív változásainak (elsősorban a lakásviszonyok javulásá­ kásművelődés objektív feltételei, a nagyüzemi munkásságra nak) kulturális ösztönzőként való felfogása; elsősorban az jellemző politikai tradíciók még nem alakultak ki. Az új üze­ életmódkutatás kialakulatlansága, a közművelődési felfogás­ mek kollektíváiban az életforma, a gondolkodásmód, a kultu­ ban érvényesülő konzervatív elemek miatt. Néhány éve, s egyre szélesebb körben segíti a munkásság rális igények és szokások számos átmeneti vonást mutatnak. Az új munkásrétegek iparba áramlásából fakadó sajátos művelődési viszonyaira ható közművelődési tevékenységet az ideológiai és kulturális hatásokat a megye nagyobb hagyo­ a felismerés, amely a munkássá válás és a közművelődés mányú nagyüzemei sem kerülték el. Részben ezzel is magya­ összefüggéseit tárta fel. Elsősorban a TIT érdeme, hogy e fel­ rázható, hogy a munkáskultúra régi és pozitív hagyományainak ismerés nyomán gazdagabb tevékenység bontakozik ki. Az (például a munkásművészeti mozgalom) fenntartása és to­ ismeretterjesztés rendszerében közvetített szakmai, állampol­ vábbfejlesztése ma több erőfeszítést igényel, mint a korábbi gári, munkajogi és munkaegészségügyi, közgazdasági és poli­ tikai tartalmak jól egészítik ki a munkahelyi kollektívák össze­ években. A munkásm 3 �kovácsolását. Segítői a politikai és közösségi rendezvények, fórumok rendszere által kifejezett törekvéseknek. A közművelődés tudatosabb és tervszerűbb részvétele a munkásság művelődési viszonyainak fejlesztésében feltételezi a korábbi globális szemlélet feladását, a feladatok és eszkö­ zök szükséges differenciálását. Noha az általános társadalmi érdekek a munkásság valamennyi rétegétől megkövetelik az általános és szakmai műveltség fejlesztését, a permanens művelődési folyamatban való részvételt — a közművelődés­ nek más eszközöket kell mozgósítania a szakmunkástanulók, ifjúmunkások kulturális aktivitásának fokozására, s mást a jelentős kulturális hátrányokkal küzdő segédmunkásság kö­ rében. Eltérő feltételek között kell a társadalmi-politikai szer­ vezetek támogatásával a nagyüzemi munkásság kulturális hagyományait felhasználni, és az új vagy a kisüzemekben ha­ gyományokat építeni. Az eddigiekben jelzett — a cselekvési irányokra jellemző — tudatosulás nem elsősorban elméleti kutatómunka eredménye, hanem a hatvanas évek végén megindult határozottabb ka­ rakterű tevékenység során szerzett tapasztalatok általánosí­ tása. 1970 — a tudatos feladatmeghatározás — óta is számos jelentős tényezővel segíti a közművelődés a munkásság kultu­ rális viszonyainak fejlesztését. Évente több tízezerre tehető azoknak a száma, akik valamilyen szakmaszerző tanfolyamon képezik magukat. A TIT-elődások hallgatói közül átlagosan 20 — 25 000 fő üzemi munkás, a szakszervezeti és tanácsi könyvtárak munkája révén az ipari munkásság 33-38 száza­ léka tartozik a többé-kevésbé rendszeres olvasók közé. Ered­ ményes munkával járul a munkásművelődés fejlesztéséhez szakköreivel, klubjaival, vetélkedőivel — a művelődési otthonok egy része. A különféle vizsgálatok, elemzések (például a salgótarjáni munkásság körében végzett művelődés-szociológiai vizsgálat) és a gyakorlati tevékenység tapasztalatai azonban arra is fi­ gyelmeztetnek, hogy a kétségtelen változások ellenére inten­ zívebb, tudatosabb és tervszerűbb munkára van szükség. Az izléskonzervativizmus, az aktív kulturális magatartás fejlet­ lensége, esetenként a kulturális „fogyasztás” iránti érdekte­ lenség és igénytelenség, a megnövekedett szabad idő célsze­ rűtlen felhasználása jelentős munkásrétegekre jellemző még. A művelődési lehetőségek gazdagodásával, az alkalmak és a választék bővítésével nem azonos arányában növekedett a munkásság kulturális aktivitása. A művelődési hátrányok ellensúlyozása, az életmódban és kulturális szokásokban bekövet­ kezett változások következetes figyelembevétele, a művelődési viszonyok társadalmi hátterének további alakítása hosszabb folyamatot igényel, s eredményei sem máról-holnapra jelent­ keznek. A munkásság mai kulturális magatartását gyakran vagyunk hajlamosak kívülről, egy absztrakt módon megfogalmazott társadalmi igény alapjáról megitélni. De találkozni olyan szemlélettel is, amely csak a megtett út oldaláról, a változás tényeit rögzítve méri a munkásság mai műveltségi állapotát. Az elégedettség és az azonnali változásokat, gyökeres for­ dulatokat sürgető türelmetlenség szélsőségei — ezt az elmúlt évek vitái és gyakorlata egyaránt igazolták — nem vezethet­ nek eredményes cselekvéshez. Az a tény, hogy a szabad idő felhasználásának, az aktív pihenésnek sokféle formája alakult ki az elmúlt években, a lakosság minden rétegében, a munkásság körében is érez­ tette hatását. A kiskert-mozgalom, a hobbyk, az utazási igé­ nyek és lehetőségek növekedése a hagyományos eszközrend­ szerű közművelődést „nehéz helyzetbe” hozta (noha távla­ taiban részben segíti is.) Megnőtt a TV nagyarányú jelenlétével a konkurrencia is (ma a megyében 1000 lakosra 191 készülék jut). A TV veszélyes versenytárs voltát nemcsak változatos műsorszolgáltatása és szinte korlátlan lehetőségei miatt, hanem kultúrházaink állapota és helyárai miatt is érezzük. A munkásművelődés gyakorlatát irányítóknak és szervezők­ nek több, a kulturális szférán kívüli elemet is számításba kell venniük az elmúlt évek folyamataiból. Például azt, hogy a lakásépítési kedv és szükséglet, mely a fiatalabb munkás­ generációkat érinti elsősorban, jelentős energiákat (és sza­ 4 bad időt) köt le — ma elsősorban a művelődés rovására. Ugyancsak a szabad idő felhasználását befolyásolja, hogy az új munkásrétegek kötődése előző gazdasági bázisukhoz, a mezőgazdasághoz, ma is erős. Igényeik, szokásaik, kötött­ ségeik (háztáji) kulturális magatartásukat ma erősebben meg­ határozzák, minit az új társadalmi helyzetük szabta követel­ mények és szokások. Ezeknek figyelembevételén túl a közművelődés megújulása szükséges a műveltségfelfogásban végbement változások kö­ vetése révén. A Palócföld egyik múltévi számában közölt interjúk (s méginkább a gyakorlat) tanúsága szerint is a hu­ mán orientációjú műveltségfelfogás vonzereje erősen csök­ kent, viszont a szakmai művelődés jelentősége minden társa­ dalmi réteg körében jelentősen megnőtt. A közművelődés feladatainak, cselekvési lehetőségeinek, mozgósítható tartalékainak számbavétele részben megtörtént, elsősorban a munkásság társadalmi magatartását befolyásoló szervezetek, érdekvédelmi és politikai tényezők feladata az adódó lehetőségek felhasználása. Az ezen a téren tapasztalt kezdeti törekvések nagyobb távlatokat igérnek. E távlatok rea­ lizálása fokozottabb politikai feladatvállalást és kezdeménye­ zőkészséget igényel. A szakszervezet, az ifjúsági mozgalom és az üzemi pártszervezetek munkájában kifejeződő politikai erő felhasználását. CSONGRÁDY BÉLA Munkások és öntevékeny művészet Salgótarján mindössze százegynéhány évet kitevő tör­ ténelmének, félévszázados városi múltjának karakterisztikus vonásait a munkásmozgalom foglalja egységes keretbe. A szá­ zadfordulótól a felszabadulásig a szervezett politikai harcok, az embertelen körülmények között is elért gazdasági eredmé­ nyek és a mozgalmi tevékenység talaján született fejlett munkáskultúra tették ismertté a város nevét. Mindmáig — közel három évtizednyire társadalmi fejlődésünk sorsdöntő fordula­ tától — lényegében egy fogalommal bővült az általános jellem­ zők köre: a nagyvonalú városrekonstrukció, a korszerű urbani­ zációs törekvések új vonásként illeszkednek a Salgótarjánról kialakult összképbe. A gyökeresen megváltozott életmód, a megújult életforma természetszerűleg más tartalmat ad a munkáskultúra néven összefoglalt tevékenységi formáknak is. Kiszélesedett-e vagy szűkült, gazdagabb lett-e vagy elszegényedett a - létszám­ ban és tudásban egyaránt jelentősen gyarapodott - munkás­ ság kultúrateremtő illetve fogyasztó tevékenysége: e kérdésnek sokoldalú, differenciált vizsgálata az aktuális közművelődési feladatok egyike. A felmérések megkezdését sürgette a munkáscentrikus művelődéspolitika cselekvési programja. E fogalom jelentésváltozásának, terjedelmének elemzése meghaladja mondandónk kereteit. Ugyanakkor a munkáskul­ túra egyetlen — egykor szinte meghatározó jellegű — területét, az öntevékeny művészeti mozgalom helyi eredményeit, gond­ jait, perspektíváit kiemelve, mint a város kulturális arculatának egészét ma is nagymértékben befolyásoló tényezőről szólha­ tunk. A jelen helyzet megítélésének kiindulópontja az a kétség­ telenül örvendetes tény, hogy az öntevékeny művészeti moz­ galomnak napjainkban is van bázisa a szervezett munkások körében. A mozgalom válságos időszakait, korszakváltásait „túlélő”, több évtizedes múltú együttesek a szakszervezeti mű­ velődési otthonok keretei között működnek. Tevékenységük so­ rán tiszteletet parancsoló hagyományokat őriznek — s mint kitűntetéseik, sikeres szerepléseik bizonyítják —, fejlesztenek tovább. Mind a Bányász és a Kohász Fúvószenekar, mind a Bányász Férfikar képes kiemelkedő teljesítményre a hasonló �profilú együttesek mezőnyében. E művészeti csoportok elsősor­ ban a nógrádi munkásfolklórt, dallamkincset feldolgozó reper­ toárjuk, hangversenyprogramjuk révén töltik be hivatásukat, de elmaradhatatlan és pótolhatatlannak látszó résztvevői — kiváltképpen a két zenekar - a politikai, társadalmi ünnepsé­ geknek, rendezvényeknek. A tradíciókban ugyancsak gazdag Petőfi Színjátszó Csoport hosszabb-rövidebb megtorpanások után az utóbbi időben ismét pozitív értelemben hallat magá­ ról. Szisztematikus nevelőmunka folyik a Bányász Művelődési Ház képzőművészeti körében, amelynek tevékenységét a fo­ lyamatosság dicséri. Új — két-három éves — törekvések jegyé­ ben alakult az Öblösüveggyári Művelődési Ház munkásfiata­ lokat tömörítő irodalmi színpada, amely az ambiciózus veze­ tés, a jó kollektív szellem révén rövid idő alatt a megyei be­ mutatókon rendszeres szereplésre érett együttessé formálódott. (Ez az intézmény teremtett egyébként fórumot az ifjúmunkás versmondók városi, megyei és — két évenként — országos ver­ senyének megrendezéséhez is. Elsőrendű szándéka és feladata szerint valamennyi csoport missziót teljesít: művelődési ott­ honokban, üzemekben, munkásszállásokon, falvakban, töme­ gek körében szerepelve népszerűsíti a művészetet, és ezzel párosulva új ismeretekkel, élményekkel gazdagítja az egyes művészeti ágak művelőit. E — sokakat megtévesztő és egyértelműen kedvezőnek lát­ szó — helyzetképnek szép számmal vannak árnyoldalai is, amelyek hozzátartoznak a realitáshoz és aláhúzzák a Kritika 1972/9-es számában „Salgótarján - munkásváros, - és a kultúra?" címmel megjelent írás egyik megállapításának jo­ gosságát: „Egyre vékonyabb erecskeként csörgedezik a Sal­ gótarjánban egykor oly gazdag munkás művészeti öntevékeny­ ség”. Érvekkel, tényekkel bizonyítható ez. A csoportok egyike-másika nehezen tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, társadalmi igényekhez: tevé- ZENÉSZEK, ISPÁN BÉLA FOTÓJA kenységük sem tartalmi, sem formai tekintetben nem korsze­ rűsödött a kívánt mértékben, munkájuk színvonala esetenként joggal vált ki kritikai észrevételeket. Magas az együttesek élet­ kora, az utánpótlás biztosítására nem történt határozott in­ tézkedés, az erőtlen próbálkozások pedig nem vezettek ered­ ményre. Az említett művészeti együttesekben mintegy kétszáz fő tevékenykedik rendszeresen — s ez a munkáslétszámnak csak elenyésző százaléka. A csoportok a művelődési otthonok anyagi és erkölcsi támogatásával működnek s így eleve szo­ rosan kapcsolódnak bizonyos szakmákhoz és vállalatokhoz. Ez egyúttal azt jelenti, hogy akaratlanul is e körökön kívül ma­ radnak a művelődési otthon nélküli és az újonnan telepített, szervezett üzemek dolgozói. Az intézményekhez való kötődés — amely magán viseli a városrendészeti, kolóniakénti egykori elkülönülés nyomait — nehezíti az együttesek tisztább profil­ jának, „összvárosibb” jellegének kialakulását — s esetenként az egészségtelen rivalizálás tüneteit is mutatja. Az öntevékeny művészeti mozgalom jellege, funkciója - az ismert okok következtében — alaposan megváltozott az elmúlt évtizedben. A hangsúly határozottan az önművelésre, a kiscso­ portos foglalkozásokra, a „klubszerű" szereplésekre tevődött át. Ilyen felfogásban ma is - és a növekvő szabadidőt tekintve a jövőben még inkább — társadalmi igényt elégít ki e moz­ galom, melynek továbbfejlesztése a helyi sajátosságok, gon­ dok figyelembevételével, az eredményekre alapozva történhet. Fentiek szerint Salgótarjánban az öntevékeny művészeti mozgalom sikeres jövője az anyagi és szellemi erők koncentrá­ lását, az irányító és fenntartó szervek összehangoltabb mun­ káját követeli meg. Elérkezettnek véljük az időt úgynevezett tarjáni munkásszínpad létrehozására, amely reprezentatívan képviselné a várost a megyei és országos rendezvényeken, színvonalas műsorokat biztosítana a jelentősebb helyi ünnep­ ségekre, s differenciált rétegtevékenységet végezve teljesítené irodalomnépszerűsítő hivatását. E sokrétű feladatnak a meg­ lévő csoportok legjobb szándékuk ellenére sem tudnak eleget tenni. A városi jellegű együttes kialakításának gondolatát alá­ támasztja a jelenlegi gyakorlat is, ugyanis többen tagjai egy­ szersmind a Petőfi Színjátszó Csoportnak és az Öblösüveg­ gyári Irodalmi Színpadnak - s a szükség diktálja, mikor, hol szerepelnek. Az összevont színpad fenntartása közös anyagi és erkölcsi támogatást igényelne a szakszervezeti és tanácsi szervek részéről. A művészeti munkát a jelenlegi vezetők be­ vonásával egy szakképzett rendező irányíthatja, akinek min­ denekelőtt tehetségkutatás révén kellene kibővítenie a törzs­ tagságot. A színpad lehetőséget nyújtana a helyi alkotók egyegy művének bemutatására is, s így lendítője lehetne a város irodalmi életének. A fent jelzett versmondó-seregszemléhez kapcsolódva például „Ifjúmunkások pódiuma" címmel a szín­ pad országos rendezvény házigazdája is lehetne. Nem prob­ lémamentes egy ilyen együttes működtetése, alapos kimunká­ lásra szorulnak a szervezeti keretek, de a körülmények, a kö­ vetelmények és nem utolsó sorban a várható eredmények ebbe az irányba orientálnak. Városi összefogást igényel a zenekarok és a férfikar utánpótlásának biztosítása is, amelynek csak egyik része a zenével, a kórus mozgalommal rokonszenvező munkásfiatalok felkuta­ tása az üzemekben, további feladat az úgynevezett „második vonalat" képező új csoportok (például úttörő fúvószenekar, szakmunkástanuló kórus) szervezése. E munkában a zeneis­ kolának is aktív szerepet kell vállalnia. A bányász képzőművé szeti körben a városi stúdió-jelleg kialakítását célszerű szor­ galmazni. A művészeti csoportok, szakkörök számára gyakrab­ ban kell együttszereplési alkalmat teremteni, rendszeresen visszatérő találkozókat, fesz iválokat kell rendezni a városban. A művészeti hetek hagyományos programjában egyedi, a helyi munkáskultúra multját és jelenét reprezentáló rendezvények­ nek kell elsősorban helyet biztosítani, azaz az ilyen irányba telt kezdeményezések megerősítése szükséges. Megújulás előtt áll Salgótarjánban a munkásokat mozgó­ sító öntevékeny művészeti mozgalom. A téma vitára érdemes, ezért a konkrét intézkedéseket megelőzően fórumokat kell te­ remteni az eszmecserékre, a vélemények, az igények, a szán­ dékok megismerésére. 5 �TÓTH ELEMÉR Az új mecénás először, mint a csodabogarat. Ma jó barátságban vannak egymással, körülállják, segítenek neki, várják az égetők, mi jön ki a képekből. Magunk közé fogadtuk a művészt, akinek gyári belépője is van, mint a többi dolgozónak.” Czinke Ferenc a huszonegytagú K. Feoktyisztov kiváló szo­ cialista brigád tiszteletbeli tagja. A technológiai osztály bri­ gádtagjai műszaki beosztásban dolgoznak, többek között ők készítik elő az új technológiák bevezetését a gyárban. Sándor István anyagnorma-technológus, brigádvezető: „Mi műszakiak általában távolesünk a művészetektől, a mai képzőművészeti irányzatoktól. De számunkra sem közömbös, milyen alkotások vesznek körül bennünket a köztereken, középületekben, vagy éppen otthonunkban. Szeretnénk megérteni a mai festészetet, szobrászatot, grafikát. Ezért is választottuk tavaly nyáron tisz­ teletbeli brigádtaggá Czinke Ferencet, aki előadásokat tart nekünk, élménybeszámolókon, baráti beszélgetéseken ismertet meg bennünket a művészeti stílusokkal,a művészettörténet nagy alakjaival, és így tovább. Bizonyára nem haszon nélkül, hiszen például az esztétikai érzéket munkában sem nélkü­ lözhetjük. Az új gyártmányok bevezetése feltételezi, hogy meg­ feleljenek a legkülönbözőbb paramétereknek — és az esztétikai normáknak. Az esztétikum felismerése, annak alkotó tevékeny­ ségünkben való alkalmazása tehát munkaköri kötelességünk is. Többi közt ez is a mi hasznunk ebből a szerződésből.” Más lett a gyár gazdája, másé lett a föld Magyarországon 1945 után. A művészet is másé lett. Következésképpen meg­ szűntek a mecenitás régi formái. (A XVIII. század a főúri és főpapi mecénások korszaka, a felülről irányított, megrende­ lésre készülő munkák ideje a képzőművészetben. A XIX. század első fele, túlzással, inkább az eladásra szánt intímebb műfa­ joké, az új polgári művészeté, a freskó után a miniatúráé. A társadalmi, gazdasági fejlődés az 1867-es kiegyezés után nagyobb szerepet kínál a művészetnek, de már nem elsősorban a közönség révén. Új mecénás kopogtat, az állam. Kialakul s ez európai jelenség — az úgynevezett ,,hivatalos” művészet. Állam és akadémizmus e században elválaszthatatlan egymás­ tól. A hivatalos művészetpártolás új formája pedig a tárlat és a zsűri. Más kérdés lehetne e korabeli formák vizsgálata mind­ azokkal a következményekkel, amelyek ma már a magyar művészettörténet részeként ismertek.) A felszabadulás után, a kultúra demokratizálódásával a mű­ vészetek helye, szerepe is megváltozott — mind fontosabbá válik az emberek életében. Nemcsak kevesek kiváltsága a Czinke Ferenc: „A szerződések tartalma bővül az évek során, művészetekkel való érintkezés, amely mindennapivá, az otthon értéke kölcsönösen növekedhet. A forma kitűnő, főként a kép­ falai közt is elérhetővé válik. Nem lehetünk közömbösek az új zőművészeken múlik, milyen tartalommal töltik meg, milyen társadalmi, gazdasági feltételek kialakulásával szemben sem, hiszen például az ember sokoldalú képzésének magában kell szerepet szánnak neki. A mi szemléletmódunktól függ a képző­ foglalnia a művészetekhez való viszonyát is ahhoz, hogy a művészet és a közönség közötti kapcsolat további alakulása mecénás szerepét szintén mind közvetlenebbül vehesse át az, a gyárakon belül és azokon kívül egyaránt. Bent vagyunk — akié a hatalom. Új formákra van szükség a mecenitásban, a szó szoros értelmében bementünk a kapun — a gyárban, amelyek egyrésze már kialakult pl. a Szovjetunióban, mind ahol lényeges kérdések dőlnek el napról-napra, ahol a dolgozó pedig nálunk. Ezek közé tartozik a szocialista szerződések munkásosztály szép és küzdelmes élete fog körül bennünket. rendszere a képzőművészek és az üzemek, termelő egységek Hogyan tükrözzük, művészileg hogyan közvetítjük ezt az életet, között. A szerződések hatásfoka függ a művésztől, s attól is ellentmondásosságát sem megkerülve, értelmét-szépségét is hogy az adott gyár, vállalat hogyan él a művész jelenlétéből kibontva, rajtunk múlik. Az emberek körülvesznek minket, vár­ ják, mi kerül ki a kezeink közül. E bizalom kötelez. Hovatovább adódó lehetőséggel. Napjainkban különösen kedvező a lehetősége a szerződések­ egy évtizede járok ebbe a gyárba, második munkahelyemmé nek. Létrejöttek a szocialista brigádok. Jelentőségük nemcsak vált. Az itteni emberekben kicsit munkatársakra találtam. Talán ők is így érzik’.’ a termelésben számottevő, hanem a tanulásra, a humaniGordos Albert zománcégető hozza vissza az egyik képet záltabb élet- és munkakörülményekre, a kultúráltabb élet­ módra való ösztönzésben is. E mozgalom szellemi kitárulkozás frissen, melegen az égetőből. Még forró, mint a kemencéből is, célja szerint igyekszik a benne résztvevőknek mind szélesebb kibújt kenyér. Ahogyan hül, úgy kapja meg végleges tüzét a körű műveltséget adni. Tehát a szocialista szerződések rend­ kép. A zománcégető feszülten figyeli, több szögből megnézi: szeréhez hasonlóan közös célokat szolgál. A szerződések for­ „Ennek van a legszebb tüze” — mutat a vörös színre. — „De mája és tartalma aszerint változik, hogy a művész hogyan a zöld is nagyon szép, ünnepélyes." méri fel helyzetét a gyárban. Mint egy falusi ünnep, úgy virít itt a zománcmalomban. Milyen szerepe van a szerződésnek az új mecénás neve­ * lésében, kinevelésében? A műszaki jellegű modern civilizá­ ció közepette hogyan teremtődik meg a humán műveltség me­ Iványi Ödön festőművész nem egészen két éve a salgótarjáni legágya egy-egy művész körül? Elsősorban ezen kérdésekre Síküveggyárral kötött szocialista szerződést. kerestük a választ Salgótarján gyáraiban, s néhány képző­ „Természetesen, anyagi segítséget is jelent nekem a szer­ művész társaságában. ződés. Ha nem is nagy összegről van szó, elég a festékre, * egyéb anyagokra, — számomra így szinte „ingyenben van a A Lampart Zománcipari Művek salgótarjáni gyárában egy piktura”. A városban a szerződések, úgy tapasztaltam, kicsit évtizede szerződéses Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikus- kényszerházasságként indultak: se az üzem, se a szerződő nemigen tudta, mit kezdjenek egymással. Hozzám például művész. csak lassan kezdtek jönni apróbb kérésekkel. Kellett egy Az égetők körülállják. Itt a ,,malomban” meleg a levegő. Zrínyi llona-portré az üzem által patronált iskola számára. — „Vihetem égetni?” — kérdi egy fiatalasszony a művészt, s Vagy jött egy külföldi küldöttség, képet kértek tőlem ajándék­ mutat a zománclapra. — „Kíváncsi vagyok, milyen lesz égetés nak. Csináltam a klubba kőzománcot. Most a síküveg jellegét után?” Tóth Miklósné sok zománckép születésénél volt már kihasználva zománokompozíciókat készítek irodába. Egyébként jelen az évek során. Gordos Albert zománcégető magyaráz: nem számoljuk, ki mennyit ad. Ha szükség van valamire, „Tisztelem a művészt, mert zománccal dolgozik. A zománcot hozzám fordulnak, az „üzem művészéhez”, s én szívesen adok ismerni kell. 1949-től élek benne, tudom, hogy milyen nehéz képet, tanácsot. Én is megkapom a gyártól, amit kérek, üveget, kihozni a színeket, a vonalakat. Mert a zománc legalább há­ keretet a kiállításokhoz, más egyebet. Úgy gondolom, ma már rom színt mutat. Más a vizes, a száraz és a fény-zománc . . . nem kérdés az, hogy: itt ez a művész, mit kezdjek vele. S én Hogyne, nekem is van zománcképem otthon a művésztől. sem érzem, hogy feleslegesen, ellenszolgáltatás nélkül kapom Becsben van.” Pollók Béla igazgatási osztályvezető, korábban műszaki titkár: „Az emberek dolgoztak a kemencénél. Műszaki a pénzt.” titkár voltam. Odamentünk hozzájuk a művésszel, mondtam nekik, engedjék meg, hogy itt dolgozzon. Mert csak bámulták 6 Ez így tisztességes „üzleti megállapodásként” hat. Van-e mélyebb szerepe a szerződésnek? �„Hogyne. A legfontosabb talán az, hogy a gyárban a for­ málódó anyag, a gépek, az emberek között dolgozom, munka közben, s a munka szüneteiben művészeti és egyéb kérdé­ sekről váltunk szót. Ez is művészeti ismeretterjesztés, esztétikai nevelés, túl az előadásokon, amelyeket tartok. Nagyra becsü­ löm ezeket az embereket, nem köntörfalaznak, s a szemük is jó. Szerintem az értelmiség és a munkások közötti kommuni­ káció szempontjából is figyelmet érdemel a szerződések rendszere, kölcsönösen mód nyílik az esetleges fenntartások eloszlatására.” * Mustó János festőművész a Nógrád megyei Építőipari Vál­ lalattal kötött szerződést. Véleménye? „Olyan kapcsolatot jelent a szellemi dolgozók, közelebbről a képzőművészek és a munkások között, amely közvetlenségénél és gyakorlatiságánál fogva szinte beláthatatlan lehetőség mind a művészeti alkotást létrehozó, mind pedig az azt élvező között. Mi, szerződéses képzőművészek most „üvegesek'', „acélosok”, „építők", stb. vagyunk, aszerint, hogy melyik gyárral, vállalattal kötöttünk szerződést. Tehát egymástól kicsit elszigetelten, mondhatni külön-külön tevékenykedünk ugyan­ azért a célért, az új mecénás neveléséért. Szervesebbé te­ hetnénk e rendszert, ha módot találnánk közös akciók szer­ vezésére. Például közös tárlatokat rendezhetnénk az üze­ mekben, vállalatoknál. E kiállításokat vándoroltathatnánk nemcsak a város és Nógrád megye, hanem az ország más gyáraiban is. Cserébe a többi területi szervezet művészei hoz­ nának Nógrád ipari üzemeibe tárlatokat.” Milyen hatással van e kapcsolat a dolgozókra és a művé­ szekre? „Még nincs sok tapasztalatom, de egészséges kapcsolatnak érzem. Az emberek a művészettől joggal elvárják, hogy mun­ kájukról közvetlenebbül is nyilatkozzon. S a kapcsolatból a művész haszna az, hogy megtanul egy közösséggel együtt gon­ dolkozni, s nagyobb egészben, társadalmilag nézni az emberi viszonyokat, a mindennapok kérdéseit. S egy megjegyzés: a későbbiekben a megyében élő fiatalabb tehetségeket is be lehetne vonni a szerződésekbe, hogy lehetőségük nyíljon még szorosabban kötődni az itteni élethez, létrehozzanak olyan alkotásokat, amelyek e palóc tájban, munkás környezetben gyökereznek." Mustó János a vállalatnál sajátos helyzetben van. Az építők szinte az egész országban dolgoznak, munkásszállások adnak otthont azoknak, akik családjuktól távoli munkahelyeken tevé­ kenykednek. Az emberekkel a „falakon” nehezebb találkozni, együtt dolgozni, mint egy gyárban. Tavasszal a művész képeiből kamarakiállítást rendeznek, amelyet a vállalat mun­ kásszállásain vándoroltatnak, s a tárlatok megnyitásakor képzőművészeti előadásokat is tartanak. A szerződésben egyébként rögzítették, hogy a művész az építőipari munkások életét és munkáját ábrázoló képzőművészeti alkotásokat készít­ sen, amelyek a vállalat kulturális, sportlétesítményeit, a munkásszállókat, irodákat díszítsék. A szerződés másik pontját idézem: „szaktanácsadás a meg­ bízó által kivitelezésre kerülő lakó- és középületek homlokzati munkáinak esztétikus kialakításához”. Tájékozódásunk szerint eddig erre nem volt példa. Nem is lehetett, hiszen az ilyen jellegű megbízás nem tartozik a vállalat hatáskörébe, ehhez a lektorátus bevonása szükséges. Mégsem egészen hiábavaló a szerződésnek ez a pontja. Miért? Salgótarján előnyös hely­ zetben van, acélgyár, üveggyár, stb. termel a városban, a burkoló, a díszítő anyagok viszonylag könnyebben és olcsóbban rendelkezésre állnak, mint esetleg más városokban. Granasztói Pál a városépítészet magas értékszintre helyezett alkotásának tekinti Salgótarján új központját, amely körül folyamatosan újul meg a város (Granasztói Pál: Ember és látvány városépítészetünkben, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.) A modern, szép beton szerkezetek merevségét humánusabb melegséggel lehetne tovább oldani, követve — ha kicsiben is — a mexikói példát, az épületekbe szervesen beépülő képzőművészeti alko­ tások tovább erősítésének, a természeti táj oldó hatásait is. Az e téren meglévő kihasználation üzemi eszközöket az eddi­ ginél jobban hasznosítani lehetne. A lektorátussal egyetértés­ ben Salgótarján város falaiból az itt élő művészek is kapnának felületet. A szerződés e pontja ma ugyanis formális. * „Nagyon szép az üvegfúvás, színben, formákban." — vélekedik Lóránt János Munkácsy-díjas festőművész, a salgótarjáni Öblösüveggyár szerződésese. - „Falusi ember lévén a gyári légkör is sok tanulsággal szolgál, s a gyár belülről festőileg is csodálatos látvány. Az üzemszervezés, is érdekel, hogyan követi egyik folyamat a másikat. A gépi termelés mindinkább előtérbe kerül, ez más gondolatokat és lehetőségeket hoz magával. Sokáig kell nézni az embereket, ahogyan dolgoznak, ahhoz, hogy igazán közel kerüljünk hozzájuk, festőileg is képessé váljunk kifejezni őket. Az Üzemi porta, az Iparita­ nulók című képeim például nemigen születhettek volna meg e tanulságok nélkül.” Ami leginkább a gyárhoz köti Lóránt Jánost? A gravirozókkal való foglalkozás. Hetente egyszer találkoznak, rajzkészségfej­ lesztés, az üvegre vésendő figurák megtervezése, stb. szerepel a programban. A gravírozó szocialista brigádnak a művész is tagja. Takács Géza üvegtervező iparművésszel beszélgettünk. Elmondta: a formakultúra alakulásában — különösen a gravirozóknál — Lóránt Jánosnak is szerepe van. (Gravírozott terméket napjainkban csak a salgótarjáni öblösüveggyár készít Magyarországon.) Csaknem valamennyi Salgótarjánban élő képzőművésszel kötöttek már szocialista szerződést. E forma fejlesztésére a lehetőség adott. A gyár, az üzem, a vállalat részéről él az igény a szerződésből fakadó lehetőségek intenzívebb kihasz­ nálására. A forma Salgótarjánban bevált. Miért állják körül a gyárban az „üzem művészét” az embe­ rek? Az élmény ereje köti őket az alkotás születéséhez. Közben fejlődnek azon képességeik, amelyek birtokában felfogják, át­ érzik a szépet nemcsak a művészetekben, hanem a természet­ ben és a társadalomban. Az esztétikai nevelésnek e formája létező társadalmi igényt elégít ki. Végső soron az alkotó megnyilatkozás lehetőségeit is magában hordja, egyúttal az új mecenitás közvetlenebb feladatainak ellátására is képessé tesz. 7 �CSUKLY LÁSZLÓ nala. De fordítva is igaz; művészi élmé­ nyek nélkül mindenféle esztétikai alkotó és újraalkotó tevékenység öncéluvá, üres formalizmussá válik. A kettős feladatot csak tervszerű, folyamatos neveléssel ér­ hetjük el. Nem reménytelen célkitűzés A Kritika című folyóirat 1973. februári ez, hisz a harmonikusan, sokoldalúan számában Baranyi Ferenc tollából ,,A fejlett ember személyiségjegyeinek kia­ költő a dolgozók szemében" címmel ta­ lakításában az esztétikai nevelésnek ép­ nulságos eszmefuttatást közöl, elsősor­ pen az ember többre törekvését kell jól ban az író-olvasó találkozók alkalmával kihasználnia. A közönséget is nevelni kell elhangzott kérdésekre építve fejtegeté­ a műélvezésre, mint ahogy Lenin fela­ seit. Baranyi nemcsak az alkotó és közön­ datul hagyta: „a művészetnek a töme­ ség kapcsolatára tér ki, hanem igen he­ gek érzéseit, gondolkozását és akaratát lyesen, látja a költők felelősségét olyan kell összefognia, a tömegeket kell fele­ szempontból is, hogy egy-egy találkozón melnie. Bennük kell a művészt felébresz­ missziós népművelő feladatot is el kell tenie és kifejeznie ..." Lukács György „A művészet jövője” látniok, hogy a szépre szomjas dolgozó­ című tanulmányában írja: „A tudomány kat el tudják vezetni a szépség, a mű­ arra törekszik, hogy az embert mint hi­ vészi kifejezés szeretetéhez. Baranyi tudja, hogy — Babits szavai­ baforrást kikapcsolja, megbízhatatlan val élve — a dolgozóknak egy kicsit meg érzékszerveit műszerekkel kiszorítsa, ál­ kell tanulniok „versül”, hogy értsék az talános és objektív törvényszerűségeket alkotót, hogy meg tudják különböztetni matematikai formulákban ábrázoljon. A a tartalmas modernséget a sokszor szél­ művészet arra törekszik, hogy a valóság teljességét közvetítse az embernek mint hámos modern kedéstől. Az alkotó soha nem azzal a szándék­ egésznek, tehát érzékszervei, értelme és kal ír, hogy a fiókot gazdagítsa, hanem képzelete számára. A tudományos for­ befogadókat, hasonló érző embereket mulában a megfigyelő nincsen jelen, a képzel el, akik tovább éltetik a gondo­ műalkotásban az a személy, aki megkí­ latot, a maguk gazdagítására fordítják sérli a valóság ábrázolását, ennek a va­ és ezzel szolgálják minden igazi költő lóságnak lényeges mozzanata. A tudo­ titkos vágyát is, hogy hangjukat „zeng­ mányon az ember kívül áll, a művészet­ jék vissza az időnek bércei, a századok.” ben benne. A tudomány világismerés, a Csak egy menthetetlenül elidegenke­ művészet mindenekelőtt világ-megélés.” A művészeti nevelésben óriási felada­ dett korszakban születhetnek meg olyan nyilatkozatok, mint Schönbergnek, a mo­ tai vannak az iskolai oktatás mellett az dern muzsika egyik jelesének a kijelen­ ismeretterjesztésnek. Az utóbbi években tése, miszerint számára a közönség csak igen sokan pesszimisztikus hangokat hal­ mint termet megtöltő akusztikai közeg lattak a hagyományos ismeretterjesztési jelent valamit. A mi korszakunk Koszto­ formák létjogosultságával kapcsolatban. lányi vallomását tekinti igaznak, a mű­ Kialakult egy olyan felfogás, hogy csak alkotás csak „egy másik lélekben ébred rendszeres, kerek egészet nyújtó ismeretéletre. A könyvet mindig ketten alkotják: terjesztő formáknak van értelmük, mert az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.” egy-egy egyedi előadás, legyen az akár Marx Károly minden emberi alkotásnak a legmagasabb szintű is, nem járhat ko­ moly eredménnyel, hatása elvész, nem legfőbb értékeként jelölte meg azt a gyönyörűséget, amely abból a tudatból indít meg további erjedési folyamatot. származik, hogy a munkával emberi Két évtizedes népművelői tapasztala­ szükségletet elégítünk ki. „Az én indivi­ tom ennek az ellenkezőjét bizonyítja. duális létem kifejezése közben közvetve Egy-egy évforduló, egy-egy életpálya be­ a Te léted kifejezését is megalkotom, va­ mutatása további erjesztési folyamat gyis individuális tevékenységemmel leg­ megindítója lehet. És ahol az előadónak igazibb emberi lényemet — közösségi lé­ sikerült a témán keresztül önmagát is el­ nyemet — erősítettem.” fogadtatni, megszerettetni, ott igenis van Marx utal arra is, hogy minden em­ folytatás, feltámad az igény és mi tud­ berben szükséges a művészi érzék bizo­ juk, hogy az a bizonyos étvágy evés köz­ nyos fokú fejlettsége, és hisz is abban, ben szokott feltámadni. hogy ez minden emberben ki is fejleszt­ Az író-olvasó találkozók is egy meg­ hető. „Csak az emberi természet objek­ nyilvánulása lehetnek az irodalmi isme­ tumokban kifejtett gazdagságában szü­ retterjesztésnek. De csak ott és akkor, letik meg a szubjektív emberi érzékek ahol és amikor megfelelően elő is van­ gazdagsága és jön létre a muzikális fül, nak készítve. Baranyi Ferenc fejtegetései a formaszépségeket meglátó szem, szó­ pedig arról vallanak, hogy az adott ese­ val az emberi élvezetekre képes érzé­ tekben nemcsak és elsősorban nem a kek." hallgatóság járatlanságában volt a hiba, A közművelődésnek ezt az érzéket kell hanem a nem kellő előkészítésben. Az alkotóművészeket bizonyos nimbusz a kialakulásában segíteni, de világosan kell látnunk azt is, hogy ezt passzív mű­ övezi, ha nem is mindig csudabogarat, élvezéssel nem lehet sikeresen szolgálni. de mindenesetre olyan embert látnak Az igazi műélvezetnek éppúgy előfeltéte­ bennük, akik szellemi magasokban élnek. le, mint következménye a művészeti te­ Lehet-e csodálkozni, ha kínkeservesen vékenység, az aktivitás bizonyos színvo­ indul meg a beszélgetés és a feltett kér­ Költő és olvasója 8 dések legtöbbször banálisak, nem lép nek túl a kuriózumok keresésén. Ma­ guknak az íróknak is kellemetlen termé­ szetesen, hogy olyan közegben ünnep­ lik, ahol jószerivel azt se tudták addig, hogy a világon van. Nem kellene meg­ engedni, hogy csak azért, mert a költé­ szet napja vagy éppenséggel az ünnepi könyvhét eseményei zajlanak, mindenütt és mindenáron író-olvasó találkozó le­ gyen. Csak ott és akkor, ha a tényleges érdeklődés megvan, s ezt az érdeklődést tervszerűen előkészítették. De még eb­ ben az esetben is eredményesebb lehet a találkozó, ha nem az írónak kell ön­ magát dicsérnie, hanem van — és erre a feladatra minden, hivatását szerető magyartanár alkalmas — egy bemutató, aki ismerteti az író pályafutását, értékeli tevékenységét és eleve irányt szab a kér­ déseknek. Ebben az esetben nem csapongnak a kérdések a kedvenc ételek­ től a műalkotás titkáig, kialakulhat egy valóságos kép a mai magyar irodalom­ ról. De nemcsak az író-olvasó találkozók, e ritka és - tudjuk, falusi művelődési ott­ honaink anyagi viszonyai között — nem is olcsó lehetőségei vannak az irodalmi ízlés nevelésének. A tömegkommunikáci­ ós eszközök térhódítása csak látszóla­ gosan adott mindenkinek azonos lehető­ séget a lépéstartásra. A néző művészi befogadó képessége fejlettségétől füg­ gően többet vagy kevesebbet fog ugyan­ abból a produkcióból magábafogadni. De előfordulhat az is, hogy a helytelen felfogás, a nem kellő megértés következ­ tében nem vonzani, hanem taszítani fog­ ja a látott vagy hallott alkotás. Különö­ sen a nehezebb, mélyebb elemzést igény­ lő darabok esetében érdemes ezekre is felkészíteni a nézőket. E sorok írója már volt előadó kis községekben, ahol Sha­ kespeare munkásságát azért kellett is­ mertetni, mert az előadás után bemuta­ tásra került a Hamlet. Ugyanakkor, kü­ lönösen klubfoglalkozások során termé­ keny vitát válthat ki egy-egy — akár kö­ zösen, akár külön-külön látott — alkotás is. A televízió jóvoltából rendelkezünk immár országos színházzal. Madách hal­ hatatlan művét, a Tragédiát így egyszerre annyian tekinthették meg, mint kilencvenesztendős színházi pályafutása alatt együttvéve. Élnünk kell a lehetőséggel, hogy ne csak láthassa, hanem értse is mindenki, a cselekményen kívül lássa a mű filozófiai mélységeit és élvezze a szí­ nészi újraalkotás nagyszerű folyamatát is. A munkásosztály műveltségi szintjének emelése központi feladatunk. A szoci­ alista brigádmozgalmak kulturális célki­ tűzései jó alapot nyújtanak az irodalmi műveltség emeléséhez is. Az olvasómoz­ galmakba való bekapcsolódás, a közös színház- és tárlatlátogatások már eddig is jól bevált formái voltak a jó közössé­ geket szorosabbra fűző művészi nevelés­ nek is. Egyet mutatóba személyes élményeim közül! �A nagybátonyi Bányász Művelődési Otthon vezetősége például úgy kíván se­ gítséget nyújtani a vele szocialista szer­ ződést kötött brigádoknak is, hogy a művész-mű-közönség hármas kapcsola­ tát elevenebbé teszi. Már eddig is vol­ tak olyan próbálkozásaik, amelyek során írókat, művészeket vittek le az üzemekbe, bányai munkahelyekre, de ezeknek első­ sorban az alkotóik elevenebb valóságkapcsolata volt a céljuk. Most a művészi alkotások jobb megismerése, az új mű­ vészeti irányzatok megkedveltetése, s ezek értő élvezésének a megteremtése a cél. Első próbálkozásként mai magyar iro­ dalmunk néhány kérdésének megvitatása került napirendre, olyan megoldásban, hogy egy közös olvasmányélmény kap­ csán vitatták meg a résztvevők a kérdé­ seket. Szóba kerültek olyan kérdések, mit is értünk új magyar irodalmon: hogy ez nem pusztán stílus vagy szerkezet kér­ dése, hanem elsősorban társadalmi áta­ lakulásunkból sarjadó eszmék jelenlétét igényli. Beszéltek arról, hogy rendkívül gyorsan változó, alakuló világunkban milyen nehézséget jelent az íróknak a kor ellentmondásai között a valóság áb­ rázolása. Milyen kötelezettségeket ró az íróra az embernek olyan ábrázolása, ,,ahogy jön a tegnapból és megyen a holnap felé”. A nagyon eleven vitában résztvevő munkások joggal kifogásolták, hogy újabb irodalmunkban erősebb hangot kapnak a hibák, mint a meglevő pozití­ vumok. A gyakran fellelhető úrhatnám­ ság, a kispolgári magatartás makacsul továbbélő megnyilvánulásai mellett áb­ rázolja a ma irodalma azt az erőt, amely törvényszerűen — előbb vagy utóbb, de — végső győzelmet arat ezek felett. Élénk vita alakult ki arról, is, helyes-e az az egyre gyakrabban jelentkező ábrázolásmód, hogy az írók nyitva hagyják a vitás kérdéseket, az olvasókra bízzák, hogy er­ kölcsi ítéletüket megfogalmazzák. A vitázók helyes érzékkel az írói vilá­ got saját mindennapi életükkel szembe­ sítették és ebből vonták le a következte­ tést, hogy a szocialista tudat kialakítása nem könnyű feladat. Akárcsak a társa­ dalom fejlődésének, ennek is vannak tör­ vényszerűségei. Marx írta a Tőkében: „Egy társadalom még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének ... ter­ mészetes fejlődési szakaszokat sem át nem ugorhat, sem parancsszóval el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat.” Ezeknek a szülési fájdalmaknak enyhí­ tője az irodalom is. Ezért dolgozik minden igazán nagy alkotó. Ahogy Illés Gyula vá­ laszol a kor-felvetette kérdésére: „Dolgo­ zom: küzdve alakítom / nemcsak maga­ mat, aminő még / lehetek, akinek jövőjét /az „ihlet óráin” gyanítom:/formálom azt is, amivé ti/válhattok, — azt munkálom én ki." Segítsen a közművelődés és akkor a költők nem dalolnak hiába. MOLNÁR PÁL át új rendeltetésének. Hollókőn a népi építészeti együttesek helyreállítása, közkinccsé tétele indult meg. Közel fél évtize­ des előkészítő és felújítási munka után még az év folyamán adják át rendeltetésének a szécsényi Forgách-kastélyt: az A multőrzés felelőssége épületben országos vadászattörténeti állandó kiállítás mellett, régészeti, feudális kori, újkori-köztörténeti, képzőművészeti és Valamennyi nemzet törekszik történelmi múltjának megisme­ iskolatörténeti kiállításokat helyeznek el. A felsorolást tovább résére, a műemléki kulturális értékek feltárására, közkinccsé nem folytatva kitűnik az az érdemi munka, amely a Nógrád tételére. A nagymúltú országok többségében - de másutt is — megyei műemlékek helyreállítása és célnak megfelelő hasz­ az évszázadok során feltárt műkincsek közönség elé bocsá­ nosítása érdekében történt. Ezen — alapjaiban elismerésre méltó és dicséretes — tevé­ tása szervesen illeszkedik be az ismeretek gyarapításán túl a nemzeti tudat alakításába, a tudományos és kulturális élet kenység érdemleges elismerése mellett azonban szükséges mindennapos tevékenységébe. S keleten és nyugaton egyaránt néhány, a megye sajátosságaiból, történelmi múltjából, oszkülönös aktualitást kap e probléma az ifjúság arculatának tályharcos hagyományaiból eredő problémára és azok meg­ oldására is felhívni a figyelmet. E később taglalásra kerülő formálásában. Hazánkban a műemlékvédelem csupán évszázados múltra kérdéscsoport aktualitását eddig kellően fel nem ismert or­ tekinhet vissza. S az önálló nemzetté válás után, a kiegyezés szágos érdekek is indokolják. Nevezetesen az az egyre ége­ adta részönállóság következtében csak részleges eredménye­ tőbb és - az új, valamint legújabb kori történész-muzeológu­ ket mutathatott fel első időszakában; a Horthy-korszakban sok által — egyre hangosabban jelentkező jelzés, hogy a ka­ a fasiszta rendszer célkitűzéseit szolgálta. A műemlékek fel­ pitalizmus és a szocializmus kezdeti szakaszának tárgyi emlé­ tárása, állagának megóvása, tervszerű védelme csak szocia­ kei, objektumai gyorsabban pusztulnak, mint az azt megelőző lista rendszerünkben bontakozhatott ki. Ennek során a műem­ koroké. lékvédelem a műemléki és idegenforgalmi szempontokon túl Az elmúlt több mint száz év technikai fejlődésében, a tőkés fokozatosan a szocialista haza, a szülőföld megszerettetését osztály létrejöttében, a proletariátus kialakulásában, osztállyá és - közvetve, de esetenként közvetlenül is — a szocialista szerveződésében, fejlődésében és nem utolsó sorban életmód­ kultúrpolitika célkitűzéseinek megvalósítását szolgálja. jában bekövetkezett változások ugyanis számos problémát A műemlékvédelem Nógrád megyében is szép eredményeket vetnek fel. A ma embere kevésbé észleli annak a nagy válto­ mutathat fel. Igen nagy szolgálatot tett a helyi nevezetessé- zásnak a horderejét, amelyet apáink, nagyapáink, dédgű — különböző korokból való és építészeti stílusú — épüle­ nagyapáink és üknagyapáink átéltek: sokan ezt az időszakot tek, kúriák helyreállíttatása, célnak megfelelő hasznosítása még nem is tekintik történelemnek, mert képletesen szólva a terén, továbbá az országos, egyes esetekben nemzetközi ér­ tegnapelőtt a tegnapba, a tegnap a mába, és bizony nem deklődésre is számot tartó irodalmi emlékhelyek, népi építé­ egy esetben a ma a holnapba nyúlik. Így felesleges kacatnak szeti együttesek felújíttatásában, kultúrpolitikai hasznosításá­ tart fontos tárgyi emléket, s csak a harácsoló üzletelő, a ban. Történtek kezdeményezések — elsősorban a megyei párt- hobbyból gyűjtő, vagy legjobb esetben a muzeológus hívja fel bizottság és a megyei tanács részéről — a munkásmozgalom a figyelmet a tárgyban rejlő történeti értékre. Ennek ellenke­ emlékhelyeinek feltérképezésére, e helyeken emléktáblák el­ zőjével is naponta találkozunk: egyre gyakoribbá válik a népi helyezésére. emlékek üzletszerű beszerzése, forgalmazása és nem egy eset­ A helyreállított műemlékek sorából kiemelkedik az 1960-ban ben a nyugati országokba való kijuttatása. Ez nemcsak azért és 1972-ben felújított horpácsi kúria, ahol a Mikszáth Kálmán káros, mert külföldre viszik nemzeti kincsünk egy részét, hanem életéről és munkásságáról szóló emlékkiállítás; az 1964-ben azért is, mert a magánosok magasra verik fel az árakat, ami­ és 1972-ben helyreállított csesztvei kúria, ahol a Madách nek következtében a közgyűjtemények költségvetési összegeik Imre-emlékkiállítás; a karancsgerényi Légrádi -féle vadászház, terhére érdemlegesen egyre kevésbé vásárolhatnak. A magá­ amelyben a felszabadulási állandó kiállítás és a Nógrádi nosoknál lévő emléktárgy vagy viseleti darab a legtöbb eset­ partizáncsoport tevékenységét bemutató emlékkiállítás kapott ben valós értéke felett kel el — vagy a mesterségesen felvert helyet. Az utóbbit 1969-ben Salgótarján negyedszázados fel- árak miatt eladásuk megreked. szabadulási ünnepségei keretében avatták fel, illetve adták A kapitalizmus és szocializmus kora tárgyi emlékeinek érté- 9 �két megyénkben még országos nézőpontból is növeli, Hogy egy földrajzi egység — a salgótarjáni iparvidék — keretén be­ lül zajlott le egy olyan nagy történelmi átalakulás, mint a szón nagyüzemi termelése. Az 1860-as évek elején meginduló bányászkodás megváltoz­ tatta a gazdaság strukturáját, a szón tömeges feltárása meg­ teremtette a lehetőséget új ipari nagyüzemek létrehozására. Mindkét ipari fejlesztési tényező kihatott a települések arcu­ latának változására is: a nagyrészt paraszti birtoktestek mellett megjelentek a tőkés birtokok is, a kapitalizálódó falu köré pe­ dig kolóniák települtek. Megindult a közlekedés modernizá­ lási folyamata: az 1867-ben Salgótarjánig kiépített állami va­ sút mellé később kiépítették az iparvasúti hálózatot. A közle­ kedési útvonalak racionális kiépítése miatt a salgótarjáni ipar­ vidéken igen sok alagutat kellett építeni. A szénbányászat és az ipari termelés fokozódása miatt újabb és újabb munkások­ ra volt szükség. Mivel azt az itt lakók nem vállalták és nem is értettek hozzá, vendégmunkásokat hívtak külföldről. Ezek új viseletet, szokásokat hoztak magukkal. A szén teremtette meg a lehetőséget a vas- és üvegipar letelepítésére. Az SKÜ elődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Rt., majd a Rimamurányi-Salgótarján Rt., az öblösüveggyár elődje a palackgyár, a LAMPART salgótarjáni üzemegysége elődje a Hirsch és Frank Művek, a XIX. század második és harmadik harmadában a település számára szokatlan épületeivel, gyárkéményeivel, kohóival hívta fel a figyelmet. A gyár belsejét, a műhelyeket, a raktárakat, gépeket természetesen csak az ott dolgozó munkások láthatták. Századunk első felében újabb üzemek létesültek, de a régebbiek is bővültek, korszerű­ södtek. A szocialista építés első évtizedeiben nagyrészt még a régi keretek közt folyt a termelés. Az 50-es évek vége felé az MSZMP és a Foradalmi Munkás-paraszt Kormány által megindított és a helyi szervek által kivitelezett rekonstrukció, továbbá a 60-as esztendők iparfejlesztő és új üzemeket tele­ pítő munkája során — és legfőképpen a népgazdaságilag ol­ csóbb energiastruktura változásával — új helyzet állt elő. A szón teljesítette történelmi hivatását, s alkalmazására a fenti tényezők miatt egyre kevesebb szükség mutatkozik. Sal­ gótarján és környékének munkássága zömében már ipari jelle­ gű. Új objektumok épültek és épülnek, új gépek és automata gépsorok kerülnek alkalmazásra. Megnövekedett a munkásság száma, változott összetétele. Az ipari struktúra is változott, so­ kat fejlődött a könnyűipar és a szolgáltató ipar. Mindezek kö­ vetkeztében a bányamedence, bányaváros helyett találóbbá vált az iparvidék, iparváros jelző. A modern nagyipar kialakulása, a technika ugrásszerű fej­ lődése következtében fokozatosan vetkőzte le és „nőtte ki ru­ háit” az iparvidék. Több tucat bányát zártak be, de bontottak le ipartelepeket, üzemrészeket is. A szénbányászkodás az ipar­ vidék déli részére tolódott át. Az egykor technikai újdonságnak számító szénosztályozók, rakodók közül már csak néhány mű­ ködik. Az iparvidék északi részén megszűnt az iparvasúti szállí­ 10 tás. A megye ipari fejlődésében kulcsszerepet betöltő bányá­ szatnak a 60-as évek elején állítottak emléket a megye poli­ tikai és gazdasági vezetői azzal, hogy a József-tárót bánya­ múzeummá alakították át. Hasonló törekvést jeleznek — ha nem is váltották be mindenütt a hozzáfűzött reményeket — a különböző gyárak ipari termékeinek válogatásából készült kiállítások, mintatermek. (A legteljesebb és talán a legérté­ kesebb ipartörténeti és iparművészeti gyűjteménnyel az öblösüveggyár rendelkezik. A többi nagyüzemünkben fennállásuk 75., illetve 100. évfordulójára rendezett ünnepségek keretében készítettek alkalmi kiállításokat.) A kampányszerű gyűjtőmun­ kán alapuló kiállítások nagymértékben hozzájárultak az ünnep­ ségek nevelési célkitűzéseinek megvalósításához, de nem szol­ gálták azt a nemes célt, hogy önálló gyűjteménnyé, illetve állandó kiállítássá fejlesszék őket. A Tanácsköztársaság 40. évfordulója alkalmából alapított Nógrád megyei Munkásmoz­ galmi Múzeum hozzákezdett ugyan az iparvidékre jellemző tárgyi és dokumentációs anyagok gyűjtéséhez, megfelelő szak­ ember híján — s leginkább raktározási gondok miatt - azon­ ban e tevékenység csak kezdeti eredményeket mutathatott fel. A városi, járási és nagyüzemi pártszervek segítségével, a vállalati igazgatók aktív közreműködésével 1972-ben kezdőd­ hetett meg csak a Munkásmozgalmi Múzeum keretében az in­ tenzív gyűjtő- és feldolgozó munka. Az első eredmények a vá­ ros 50. évfordulójára rendezett kiállítást megelőző gyűjtőmun­ ka során jelentkeztek. 1973-ban a kedvező tapasztalatokat felhasználva, az új Munkásmozgalmi Múzeumban felépítésre kerülő állandó kiállításhoz a korabeli munkaeszközök és ter­ mékek gyűjtésével folytatódik a munka. A múzeumi gyűjtőmun­ kát bizonyos vonatkozásban objektív körülmények is segítik. Legtöbb nagyüzemünkben ugyanis — a korszerű munkaeszkö­ zök gépek mellett, vagy már használaton kívül, de még az üzemben — találhatók 50, sőt 100 éves munkaeszközök is. Ezek begyűjtése a vállalatok igazgatósági főosztályaival, üzemegy­ ségvezetőkkel való együttműködés útján, a törvényes előírások betartásával történik. Különösen kedvező tapasztalatokat sze­ reztünk az együttműködésben a Salgótarjáni Kohászati Üze­ mek, az öblösüveggyár és a LAMPART salgótarjáni gyáregy­ sége vezetőivel, szocialista brigádvezetőivel. A gyűjtőmunka során negatív tapasztalataink is voltak. Szomorúan kellett megállapítanunk, hogy az utókor számára értékes objektumok kerültek lebontásra, gépek, szerszámok jutottak selejtezésre és ezt követően zúzdába. Ilyen sorsra ju­ tott a kapcsolatok hiánya miatt az első 1913-as automata Owens-gép. A történeti értékű objektumokkal rendelkező vál­ lalatok, helyi tanácsok a múzeumok és a műemlékek védelmé­ vel foglalkozó intézmények, szervek, mozgalmak közötti menetközbeni munkakapcsolat, továbbá kellő átgondoltság hiánya miatt olyan objektumok is lebontásra kerültek, amelyek ide­ genforgalmi szempontból is kulcsszerepet töltenének be (mint például a salgóbányai fogaskerekű kisvasút, a közép-európai �hírességű Somoskőújfalui kőzúzó és iparvasút, az első üveg­ huták, aknák, bánya bejáratok, stb.) Mivel ezek lebontásira, illetve leszerelésre kerültek, szükség lenne a még működő, vagy megfelelő állagú ipartörténeti értéket képviselő objektu­ mok, gépek nyilvántartásba vételére, védetté nyilvánítására, nehogy a selejtezés sorsára jussanak. A munkáséletmód tárgyi emlékeinek gyűjtése, állagának megóvása nemcsak a mának, hanem az utókor számára is való hasznosítása ugyancsak országos múzeumi, de egyúttal idegenforgalmi feladat. A salgótarjáni iparvidék munkássága osztállyá szerveződésének folyamata, kialakulásának körülmé­ nyei számos vonatkozásban azonosak az országossal, de speciális vonásaik is megtalálhatók. A demográfiai adatok tanulmányo­ zása szolgáltat részleges ismereteket, ez azonban nem pótol­ hatja a tárgyi világ hiányát. A múzeumi szakemberek szeren­ cséjére itt még találhatunk (szinte originált állapotban) 70—80 éves kolóniákat, kolónia-típusokat, ritkábban lakásbelsőket, viseleti együtteseket. E vidék sajátossága, a különböző bányaés ipari üzemek köré kiépített kolóniák különbözősége — a bá­ nyászok számára épített közöskonyhás fabarakk, a viszonylag korszerűbb, magasföldszintes szoba-konyhás acélgyári, az eme­ letes kaszárnyarendszerű hirsch-gyári stb. — mellett feltűnik az is, hogy a munkás a bányában és a gyárban betöltött mun­ kahelye, beosztása (és ennek következtében jövedelme) sze­ rint kapta a lakásokat. Az aknászok, gyári előmunkások pél­ dául már elkülönített épületekben laktak. Az újabb lakások építésével fokozatosan megszűnnek a kolóniák: ezért már most szükség lenne kijelölni lakástípusuk ERDŐS ISTVÁN Szabadszombat I. László üzenete az íróasztalamon várt szombat délben, ahogy vidékről hazaértem. ,,A vízcsapod várhat még két napot. Hétfőn délutános vagyok, így csak reggel mehetnék fel. Vagy hagyjuk hétvégére? Szólj át az öregékhez, hogy mi újság! Laci” Mivel a vízcsap a fürdőszobában nem egyszerűen csöpögött, hanem spriccelt, köpködött, folyt a szélrózsa minden irá­ nyába, ha tisztálkodási szándékkal hozzáért valaki, hát azonnal átmentem az „öregékhez". Nagymama szokása sze­ rint ölbeejtett kezekkel ült a konyhában az ablak előtt. A tűzhelyen fortyogó éte­ lekre figyelt félszemmel, félszemmel meg az utcát kémlelte. Jönnek-e az unokák hazafelé az iskolából. - Nagymama! Negyedik szabadszombatján ejt át a tisztelt veje! Két hónapja vár rá az az átkozott vízcsap, hogy rend­ be tegye. Azóta az Ingatlan tizenötször megcsinálta volna . . . - Szólni kell az Ingatlannak, tanár úr! - Hol van? - Laci? Vagy az Ingatlan? - Laci! - Festenek. Kifestenek egy lakást Rudival. Tegnap este szóltak nekik Galbácsék a negyedikről, hogy volna egy kis maszek munka, amiért fizenek is, és nem olyan baráti szívesség . . . Estére végeznek vele. Azt mondta, mire az Angyal elkezdődik, itthon lesznek. - Szobafestést? Laci? - Ő hát! szerint azokat az egységeket, amelyeket eredeti állapotukba vissza kívánunk helyezni. Természetesen arra törekedve, hogy a benne lévő bútorok, felszerelések is megfeleljenek a törté­ neti hűségnek. A lakásbelsők eredeti állapotba való visszahe­ lyezése ma már igen nehéz. A lakások külseje, különösen a kolóniák esetében alig, vagy igen keveset változott, a berende­ zés és a viselet - több nemzedék ízlésváltozása következtében — már igen nagy fejlődésen ment keresztül. A lakásbelsőben és a viseletben bekövetkezett fordulópontok, a korszakok tipikus tárgyi anyagainak gyűjtése, a paraszti és munkásviselet ke­ veredése és egymás mellett élése - különösen az asszonyok­ nál - megnehezíti a gyűjtőmunkát. E téren is a szisztematikus gyűjteménygyarapításhoz van szükség nagyfokú társadalmi se­ gítségre. A csak vázlatosan felvetett, de a rendelkezésre álló terje­ delem miatt csak részben kifejtett gondolatok egy része nem újkeletű. Ahhoz, hogy a máris meglévő nagyarányú lemaradást bepótoljuk, a múzeumi és műemléki intézmények részéről terv­ szerűbb munka, a gazdasági egységekkel intenzívebb együtt­ működés és a társadalom szélesebb rétegének intenzívebb bekapcsolása szükséges. A műemlékek, ipartörténeti értékű tárgyak gyűjtése, az ipari objektumok védelme, állagának megóvása és a nevelésben való hasznosítása nem jelentheti, hogy nemzeti történetünk fontos emlékeinek védelméről, kultúrpolitikai hasznosításáról mondjunk le. Tevékenységünkben arra kell ügyelnünk, hogy a nemzeti hagyományok ápolása és a munkástradíciók felkarolása egységet képezzen. — Dehát, lakatos! Nem? Géplakatos! — Attól, hogy lakatos, attól még a maga vízcsapját se tudná megszerelni. Más szakma az is, megint más a laka­ tosság, meg a mázolás. Ő mindent meg­ csinál, ha kell. Megmetszi a rózsafákat, átkárpitozza a nagyrekamiét, könyves­ polcot épít, rádiót szerel. Ülök kétségbeesetten a szürke pokróccal leterített heverőn, nagymama hátat fordít, a tűzhellyel foglalatoskodik. A tűz­ hely fölött falvédő, indigókék figurákkal, felirattal. „Az ebéd már készen vár, ked­ ves férjem jössz-e már.” Nagy ricsajjal megérkeznek a fiúk az iskolából. Imike, Lacika. Ikrek. Nyolcadikosok. Jobbrólbalról megcsókolják a nagymamát, szü­ leik felől érdeklődnek. — Apátok maszekol anyátok takarít a kettes lépcsőházban, — mondja tömören nagymama, és leszedi az unokákról az iskolaköpenyt, melegítőfelsőt vesz elő az előszobai beépített szekrényből. — Ebédre itthon legyetek — kiabált még a fiúk után, akik focival a hónuk alatt rohannak a ház mögötti játszótérre egy félórás szombat déli foci-csetepa­ téra. Legszívesebben beállnék magam is a srácok közé, itt a Vásártér körül ugyis gyakori eset, hogy negyven felé közeledő munkásapukák feltűrt nadrágszárral, együtt fociznak a fiaikkal. Rúgják a lab­ dát a hétköznapok sok apró dühével ru­ góizmaikban, s ők a leghangosabb já­ tékosok, számukra a legfontosabb a gól, a tizenegyes, a végeredmény . . . 2. I. László 40 éves munkás. Géplakatos. 1973. tavaszán huszonöt éve, hogy a vá­ ros egyik legnagyobb üzemének dolgo­ zója lett. A nagy hagyományú gyár ne­ velte szakmunkássá, ott dolgozik meg­ szakítás nélkül negyedszázada. A szocia­ lista brigád, amelynek tagja, háromszor nyerte el az aranykoszorús brigádjelvényt. Órabére 13,60, átlagos havi keresete 2 300 forint. Március elsején, a bérren­ dezéskor egy forint ötven fillér órabér­ emelést kapott. Családjához tartozik fe­ lesége, aki ugyanabban az üzemben rak­ táros, és ezernyolcszáz forintot keres ha­ vonta, két fia — nyolcadikos kamaszok, házfelügyelő anyósa, akit négy lépcső­ ház tisztántartásáért, 48 lakás felügyele­ téért, ugyanannyi család lakáskarban­ tartásának szervezéséért havi 800 forintot kap -, s végül plusz egy személy, nagy­ apa, aki hol van, hol nincs a létszámkeretben, aszerint, milyen tűréshatárokra hangolódik vele szemben a család, illetve önmaga milyen belső korlátokkal tudja rendszabályozni rossz természetét és al­ koholfogyasztását. Úgy is lehetne mon­ dani, nagyapa a család szégyene. Mert azontúl, hogy néha a család békéjét megbontva, rosszhírét keltve félévre is nénjéhez költözik egy Rokkant-telepi kis házba, azon túl hétköznapi viselkedése is sok kívánni valót hagy maga után. Nyugdíjas lévén apró-cseprő alkalmi munkát vállal; kétkezi munkát, egyszerű dolgokat, mint szénhordás, bútorszállítás, bevásárlás. Igen, bevásárlás. S ez az a pont, ez az a vállalkozás, ami nincs ínyére a családnak, mert nagyapának ebben a szolgálatában nem a munkát látják, hanem a kiszolgálást, a szolgaszerepet. S aki munkás volt, ne Jegyen szolga, tartják. Nagyapa fél hétkor be­ csenget X tanár úr, Y doktor úr laká­ sán, - karján nagy bevásárló kosár —, és megkérdezi: mit hozzak. A tejboltból ezt, a hentestől emezt, a csemegéből ezeket, sorolják a megrendelők, s nagy­ apa hűségesen sorban áll a boltokban, 11 �tülekszik friss kenyérért, húsért, elfoglalt emberek helyett letudja a beszerzést, hogy aztán diadalmasan megtérve a nagykosár árukkal, egy-egy pohár sör, féldeci várja itt is, ott is. Mindezt szégyelni valónak tartja a család, ahol ugyan az egy főre eső jövedelem alig ha­ ladja meg a kilencszáz forintot, de a csa­ ládfő I. László munkás osztálytudata, az asszonyok hiúsága egyaránt elutasítja nagyapa ilyenfajta kilincselését, hiszen ha nem is mindennap, de egy-egy üveg sörre, féldecire való megakad otthon is, a konyhapénzből elcsípve is. I. László egyál­ talán nem jár kocsmába, nem a féldecipárti munkások közül való. Egy üveg sört otthon, családi körben, ebéd vagy vacsora után szívesen megiszik, de ezzel az alkohol I. László életében ,,le van tudva”. Hétköznap is, szombaton is, ünnepnapokon is. I. László életeleme a munka. Így a világ legtermészetesebb dolga számára, hogy a pihenőnapok egy részét is hasznos kenyérkereső foglala­ tossággal tölti el, a szabadszombatokat kivétel nélkül. A szabadszombati prog­ ramjai legnagyobb részben és szinte kizárólagosan a család közvetlen napi céljaihoz, érdekeihez, önkiszolgálásához kapcsolódnak. Ha egy évben átlag hu­ szonöt szabadszombat van, akkor I. Lász­ ló húszat minimum Rokkant-telepi ,,bir­ tokán” tölt el. Télen is, nyáron is. Négy­ száz négyszögöles ikertelekről van szó, amelyen szerény kis házikó - nem hétvé­ gi ház — állja az időjárás rohamait vagy negyven éve. Az ikertelek társtulajdonosa P. Rudolf szerelő, I. László barátja, Csak­ nem mindig együtt dolgoznak. Szabad­ szombatokon egész nap. Még az ebéd is ott készül, odakinn. Rossz időben a szegényes konyhában, jó időben pedig a nagy almafa alatt szalonnasütés járja. Ez a telek, vagy inkább ez a kert a csa­ lád piaca. Itt terem meg a koratavasz­ tól késő őszig a friss zöldség, gyümölcs, ami szükséges, itt rakják el szakszerűen a télirevaló burgonyát, zöldséget, almát a régi kis házikó padlásán, pincéjében. Mennyi munka van négyszáz négyszögöl­ nyi konyhakerttel, harminc-negyven gyü­ mölcsfával! Töménytelen! Attól kezdve, hogy a kerítést festeni kell, a kertet fel­ ásni, a fákat metszeni, egész évben csős­ tül van munka. Kemény fizikai munka, nem pepecselés, víkendezés. Ez a munka úgyszólván elengedhetetlenül szükséges a család adott nívóju életviteléhez, életszínvonalához. I. László igényli a gazdag, változatos étkezést, a különleges ízeket, a speciális ételeket, hát megteremtette az ily módon elképzelt konyhához a spe­ ciális éléskamrát is. Mindehhez nagyje­ lentőségű időtöbbletet ad számára a sza­ badszombatok sora. Többet, jóval többet el tud végezni az állandóan tornyosuló műszak utáni feladatokból, s alkalom­ adtán az asszonyoknak is tud segíteni a vásártéri ház rendbentartása körül. I. László életében egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy a szabadszomba­ tok révén nyert időből a korábbinál töb­ bet fordítana pihenésre, kikapcsolódás­ 12 ra, szórakozásra, művelődésre. Jelenlegi életvitele, a család mostani életszínvo­ nala mellett erre gyakorlatilag nincs módja, de eszköze sem, és különös mó­ don ennek nem is érzi szükségszerűségét. Teljesnek érzi életét, s alkotónak, szí­ nesnek is. Két vödör vízzel felmosó­ rongyokkal, partvissal vonul fel a negye­ dik szintre a házban, s az éppen adott családi munkamegosztás természetes menetrendje szerint takarítja, mossa a lépcsőket. S elfogadja egyetlen szórako­ zásnak a televíziót, a vasárnap délutáni Stécé-meccset. A televízió programját műsorkezdéstől az éjszakai híradóig vé­ gignézi. Különösen kedveli a gazdag in­ formációs anyagot nyújtó híradót, a foly­ tatásos, vagy sorozat jellegű adásokat, a sportközvetítéseket. Évente két-három alkalommal, ha eljut moziba-színházba, akkor is vagy a fiúk, vagy a feleség ked­ véért, illetve esetenként a szocialista brigád közös kulturális programjában való részvételért. Színházban, moziban csak a zenés vígjátékokat, bűnügyi ko­ médiákat szereti. Olvasni nemigen szo­ kott mást, mint a napi sajtót; a könyvolvasást túl nagy időráfordítást igénylő elfoglaltságnak tartja. Évek telnek el, hogy nem vesz könyvet a kezébe. Műve­ lődési intézmények rendezvényeit álta­ lában nem látogatja, viszont bélyegki­ állításra, alkalmi postabélyegzésre a vi­ lág végére is elmegy. Szenvedélyes bé­ lyeggyűjtő, az üzemi kör szervező titkára. A bélyegkiállításokra, bemutatókra álta­ lában viszi magával fiait is, rá akarja nevelni őket a szép bélyeg szeretetére, mert azt tartja, hogy a bélyeg tudást is közvetít, jó ízlésre is nevel. A gyereke­ ket egyébként az általános iskola elvég­ zése után közgazdasági technikumba akarja járatni, azt gondolja, hogy a nem elég erős fizikumú gyerekek legyenek in­ kább szellemi foglalkozásúak; könyvelők, adminisztrátorok vagy közgazdászok. Ami majd telik tőlük, amire futja tehetségük­ ből. Az iskolázásukkal járó terheket — el­ sősorban a diákfiúkhoz méltó nívósabb öltözködés többletköltségeit - I. László még további túlmunkával, többlet-tevékenységgel szándékozik kiegyensúlyozni. Ami jelenleg alkalmi vicc csupán — a maszekolás, fusimunka —, az a következő négy évben vagy nyolc évben kényszerítő vállalás kell legyen I. László életében, mert természetesnek tartja, hogy az ikrek pontosan olyan ruhában, felszereléssel fognak iskolába, járni, mint a doktor úr. a mérnök úr gyerekei. Az igényeit, a napi gyakorlatát a művelődésben, szórako­ zásban I. László olyannak érzi, amelye­ ket nem kell szégyelnie, mert megítélése szerint átlagszintnek felelnek meg, így tágításukra, bővítésükre, akár a szabad­ szombatok által megnövekedett szabad­ idővel, akár más körülményekkel össze­ függésben egyáltalán nem gondol. 3. A baráti szívességként megígért, elvál­ lalt vízcsapjavításra soha nem került sor. Régesrég rendbehozta a fürdőszobám csapjait az Ingatlan szakembere. De a vízcsapjavítás halogatása során sokat beszélgettem I. Lászlóval — egy­ szer festőlétrán állt, egyszer ásózott, egy­ szer lépcsőt mosott —, és legalább most már tudom, hogy a munkásoknak min­ den második szombatjuk szabadszombat, és hogy egy-egy dolgozónak még nem az az alapproblémája manapság - mint ahogy sokan hisszük -, hogy a megnöve­ kedett szabadidőt milyen típusu művelt­ ségszerzéssel, szórakozással, kikapcsoló­ dással töltse el. I. László és a hozzá ha­ sonló körülmények közt élő munkások esetében csak igen lassan, nagy terülemmel, fokozatosan lehet kialakítani a változtatás belső igényét. BORBÁS TIBOR: SZARVAS (A III. salgótarjáni Tavaszi Tárlat anyagából) �MŰVÉSZET ÉS KÖZÖNSÉGE PÁL JÓZSEF tudnák mire költeni” - mondták. De mi­ kor Lóránt festegetni kezdett, el-eljárogattak arrafelé az emberek. Kezdetben nem tetszett nekik, a festés alapozásánál durva munka volt még a képpel. Az aszszonyok is eljártak megnézni. Ahogy ala­ kult, aztán ahogy elkészült a kép, egyre inkább tetszett. Amikor rendezvény van a klubházban, olyan emberek is, akik nem értik ezeket a dolgokat, azt mond­ ják, hogy emeli a terem színvonalát. Már volt arra is javaslat, hogy nagyon vi­ gyázzunk a képre. Egy pannó élete Magyargécen 1972. november 16-án a klubkönyvtár nagytermében értékelte a zsüri Lóránt János pannóját. A község vezetői meleg szavakkal mondtak köszö­ netet a művésznek — így szólhatna a rövid újsághír a kisközségből, amely a megyehatárokon túlnövő jelentőségű eseményt közreadja. A magyargéci klubkönyvtárban elhe­ lyezendő pannóra kiírt pályázat befejező aktusához érkezett, Lóránt János igazol­ ta a bizalmat, s rácáfolt a kételkedőkre: első nagyméretű, murális megbízatása az utóbbi évek egyik legsikerültebb ilyen jellegű alkotásaként került a közönség elé. Realizmusa meggyőző, megoldásá­ ban nem érezni semmi leereszkedő en­ gedményt. Egész eddigi pályáján egymásból táp­ lálkozott realizmusa, s óvatos vagy in­ kább megfontolt, tudatos absztrakciója s teremtett életet adó feszültséget. Festői világa szuverén festői világ. Alföldi táj­ motívumokat felhasználó képeiről gyak­ ran mondják, hogy eszköztelenek. Az eszköztelenségben rendkívüli finomság, halk — már-már komor — lírai alkat, Egryt idéző emberi-festői érzékenység nyilat­ kozik meg. Önmaga kivetülése a tájra, s a táj befogadása, a tájjal való szemé­ lyes összeforrottság nem feledteti vele a tájban élő másik embert, — a többieket. Különösen szembetűnő ez a nógrádi dombok formarendszeréből építkező ké­ pein. A gyermekkor tájai mellett a férfi­ kor otthont adó világa, a „gyönyörűsé­ ges nógrádi táj” is vászonra kerül. Ahogy létezik egy Egry Balatonja, a szentendrei festők addig nem látott Szentendréje, az alföldi festők Alföldje, már ugyanúgy van Lóránt János Alföldje és nógrádi tája is. Lórántnak ezt a magyargéci pannóját ugyanaz hitelesíti, mint korábbi képeit átgondolt festői program és mélyről jö­ vő elkötelezettség. A néző hamar hatása alá kerül annak a bölcs derűnek, amely­ ről szinte alig hisszük, hogy sajátja lehet egy az életútja felénél járó fiatalember­ nek. Keveset mond a szó arról, ahogyan kora tavasszal puha pasztellbe vált a lassan éledő domboldalak szántásbar­ nája, majd hol itt, hol ott feltartózhatatlanul tör fel a duzzadó, a zöld, új élet. A friss fényben megfakulnak az öregek sötét ruhái, ereikben új remény terjed, s a csikótestű kamaszoké az öröm. Ter­ mészet, munka, szerelem, születés, ifjú­ ság, érett emberi lét, a megrokkantak RÉSZLET A PANNÓBÓL bearanyozott alkonya és szelíd elmúlása — épp azokat ne fogná meg a kép, akik élői ennek a küzdelmes, földszagú élet­ nek? Riportunkkal ezt kutattuk. Következ­ zen a község lakóinak véleménye, minden kommentár nélkül. • KISDIÁK - Hát... szép. Parasztokat ábrázol. TANÁCSELNÖK — Amikor értesítést kaptunk a megyei művelődési osztálytól, hogy ilyen fest­ ményt fog kapni a klubház (mert megér­ demli ez a szép épület), nagyon meg­ örültünk. Úgy tájékoztattak bennünket, hogy csak Tarjánban a szakszervezeti székházban van ilyen, és az nagyon szép. Örültünk az ajándéknak. A VB. és a ta­ nácsülés is örömmel fogadta. Volt per­ sze vita, amiért ilyen nagy pénzt befek­ tetünk. Meg volt olyan vélemény is, hogy nem a mi pénzünkből megy. Erre viszont lettek olyanok, akik azt válaszolták: „ne­ künk is megérné, ha annyi pénzünk volna. A KISZ-fiatalok ellenállása volt a leg­ nagyobb. „Adnák inkább nekik a pénzt, - KISZ-esküvőket, zárszámadást, leg­ utóbb farsangi mulatságot tartottunk a gyerekeknek, a klubházban. Ilyenkor az öregek is eljönnek. Most, ahogy megérik az emberekben, már kezdik értékelni. Most már nem beszél senki sem a pénz­ ről. „Ideillik” - mondják. Nagyon örülök annak, hogy a kép győzte meg az em­ bereket. Mi is kiálltunk érte, de valójá­ ban a kép győzött. És persze Lóránt is mindent elkövetett. A pályázat alkalmá­ val kértük, hogy Nógrád megyei ember fesse meg, mert az többször is megláto­ gathatja, mert annak olyan lesz a kép, mint a gyereke. Kezdetben neki nem na­ gyon tetszett a terem. De látszott rajta, hogy nagyon szereti a munkát, sokat is dolgozott. Reggel 6—7 órakor már itt is volt, „nyomta a melót". Egyik kezében kenyér, a másikban ecset — úgy dolgo­ zott. Tisztára, mint a munkásember. Mun­ ka közben is kikérte a véleményüket... Elvette az egyik gyereket a képről. Mond­ tam neki, hogy kell az oda. Másnap már ott volt. A gyereket, meg a traktorosokat el is fogadták az emberek. A parasztembert nem. Valahoav formásabb pa­ rasztember kellett volna. Nem ilyen bús­ komor. Úgy gondolom, ez attól van, hogy a mai művészetet úgy szeretnék az em­ berek, hogy tisztább, valósághűbb képet kapjanak. Mert hiszen hozzászoktak az egyházi képekhez, ahogy Szűz Mária van lefestve. TANÁCSTITKÁR - Nekem az tetszik a legjobban, ahogy a kislány sámlin olvas. Mellette meg a másik kislány a befont hajával. Az alakok, meg a figurák teljes kidolgo­ zását már a mai festészet biztosan nem tartja fontosnak. Pedig olyan arányosak azok a gyerekek!... Már négy KISZesküvőt is tartottunk a teremben, mióta a kép elkészült. Az volt a vélemény az első esküvőnél, hogy a templomban sem tartanak ilyet. KLUBKÖNYVTÁR IGAZGATÓJA (tanár) - Végig rajzot tanítottam. Megértem, mit jelent eljutni oda, hogy ezt a képet valaki értékelni tudja. És van, aki tudja. 13 �Több embernek nem érthető a kép stílu­ sa. De az ő szemükben a NAGY kép — nagy érték. - Fölismerni mindenki fölismeri Magyargéc környékét. A lakosságnak tet­ szik, védik is. Dobogót tettünk a kép elé, hogy védjük, bálban csak a dobogóig lehet menni. Érezheti mindenki, hogy csak nézni lehet. Nehéz megérteni még azt is, hogy nem érhetnek hozzá, nem lehet megtagadni. Meg kellett magya­ rázni, hogy mit jelent, mennyit ér. Hogy nem a pénz az értéke, hanem az, hogy a község múltját, jelenét, jövőjét egybe­ sűríti. Ez az értéke. Elvittem a gyerekeket is az iskolából, hogy mutathassam, ma­ gyarázhassam. - Én személy szerint roppant nagyra értékelem. Gyönyörű mű. Szinte fáj az embernek, ha mások nem értik meg a színharmóniát, a kompozíciót, a formá­ kat. Magam is festegettem. Persze csak mint rajztanár. Énnekem ez a kép cso­ dálatos. A szívem fájna, ha el kellene válni tőle. Pedig tudom, hogy múzeum­ ban a helye... Csak két képem van ott­ hon, de inkább a zongorát adnám el. K. K. (4. osztályos kislány. Darálni kezdi, mint a leckét): - Nagyon szép. Egyrészt azért, mert községünkről festették. Van olyan része, amelyik a gépesített tsz-t ábrázolja. A gyerekek a jövőt jelenítik. Van rajta egy kis pólyás baba és azért is nagyon tet­ szik. És a dombok is. Hasonlítanak a mi dombjainkra. Nagyon sokszor láttuk már. Szüleimnek is tetszik. Nagymama is eljött, amikor volt ott egy lagzi. Neki is nagyon tetszett. M. R. (3. osztályos kislány) - Lóránt János festette ezt a képet. Akkor láttam először, amikor lakoda­ lomban voltunk. Először az öreg bácsi tetszett és az asszony a kisbabával. K. I. (harmadéves iparitanuló) - A KISZ-esek valóban nem fogadták jól. Győzködtek is bennünket. A farsangi bálban még ennek ellenére elhangzott egy gúnyvers. Persze ez már csak ma­ kacsság volt, mert már sokaknak tetszett a fiatalok közül is. SZ. A. (3. osztályos kislány) - Én szeretek festeni, de mindig öszszefut a festék. Szeretnék olyat festeni, amilyen a klubban van. Azért is tetszik, mert János bácsi olajfestékkel festett. V. F. (KISZ-vezetőségi tag, növényter­ mesztő) - Nekem tetszik ez a kép. A témája paraszti, a mindennapi dolgokat ábrá­ zolja. A színe is elég jó. Első látásra megtetszett. F. J. (nyugdíjas tsz.-raktáros) - Nem olyan sokat voltam ott, de tet­ szik. Szépen megoldotta. Az volna a fon­ tos, hogy most már megőrizzék. Szép ez egy ilyen kis faluban. Meg hogy a mos­ tani rendszert ábrázolja. A nagyüzemi gazdálkodást. A fiamnak is tetszik, ő még fiatal. 14 O. P. (agronómus, 3 éve végzett állatte­ nyésztési szakon) — Témában tetszik. Falura való. Szín­ ben van probléma. Túl sötétnek tartom. Benne van minden, traktorosoktól kezdve minden. Megnéztem messziről is, közelről is. Összességében tetszik. A tájrészletek különösen. TSZ ELNÖK — Mi zsüriztük, mi javasoltuk. Körülbe­ lül sikerült. Tetszik mindenkinek, a pesti zsüri is azt mondta: jól választottunk. Már akkor, amikor néztük, a traktor miatt tetszett... A táblásított földek... Az épületek ... Hát aki felfogja a képet, an­ nak tetszik. De persze van, aki azt sem tudja, mit ábrázol. Falun nehéz dolog ez. Az idősebbek nem tartják nagyra. A fiam tanárképzőben tanul, ő már jobban tud­ ja, hogy mit ér, mint mi. Megfordult már képtárakban is. Legjobbra értékelte a tanuló lányokat és gyerekeket a kép jobb szélén. H. I. (adminisztrátor) — Hát, hogy őszinte legyek, nem va­ gyok elragadtatva tőle. Nem ide való. Fiatalok vagyunk, messze áll tőlünk ez a korszak. (?) Úgy magában egyébként jó. F. E. (könyvelő) — Szerintem nem kultúrházba való. A színek miatt. Olyan egyhangú, monoton. Szürke paraszti élet... (nevet) A pa­ rasztok se annyira szürkék már, mint ahogy le van festve. Azt is megérti az ember, hogy modern festészet... de olyan torzak lettek! A mai parasztok már nem ilyenek. L. B.-né (könyvelő) — Emlékeztet a nógrádgárdonyi képre. Az szép, nem ilyen egyhangú. Azt hi­ szem, azt is ez a festő festette. A fiam nagyon rajongott érte már akkor, amikor a „bácsi” dolgozott rajta. Beszélgetnek az emberek róla, de amúgy nem nagyon ismerem a véleményeket. Nézték, beszél­ gettek róla — ennyit tud az ember. TANÁCSTITKÁR — Úgy van az ember minden újjal, hogy kezdetben szokatlan neki. Aztán minden nap jobban tetszik. • Míg az írásra készülődtem, kerestem valami frappáns, a cikk elejére illő képet — bevezetőként. Oltárkép-szentelés: öt­ lött fel bennem (bár megvallom, nem tu­ dom, hogyan játszódhat le az ilyen egy­ házi aktus). Kibontottam az ötletet, de hamar el is vetettem. Mert ebben az esetben másról — többről — van szó, mint az oltárképek esetében. A magyargéci pannó nem imádat tárgya, mentes minden szakrális jellegtől. Magukról a nézőkről mond el valamit: szembesít, és nem az eleve elfogadást kényszeríti ki. Kölcsönösséget tételez fel, s nem egyol­ dalú függőséget. Ahogy minden igazi al­ kotás mindig, ez is állásfoglalásra kész­ tet, mert a közösség számára készült. Így a közösség elé vitt alkotásként pedig kü­ lönösen. ZENGŐ ÁRPÁD Egy film ürügyén A közelmúltban járt Salgótarjánban A magyar ugaron című filmjének díszelő­ adásán; a film vetítése után beszélget­ tünk munkásságáról Kovács András Kassuth-díjas filmrendezővel. — Az Ön filmjeit nézve — s itt első­ sorban a „Falak”-ra és a ,,A magyar ugaron”-ra gondolok — az embernek az az érzése, ha behunyná a szemét, akkor is pontosan tudná követni az eseménye­ ket. Mi az oka annak, hogy a képi meg­ fogalmazás háttérbe szorításával a gon­ dolat, a mondanivaló emberi szóban kap hangsúlyt? — Hogy a kérdés mennyire indokolt, azt úgy lehetne megállapítani, ha a pró­ báját megcsinálnánk. Mert van ellenpró­ ba. Éppen a ,,Falak”-kal történt meg, az egyik pécsi filmszemlén. Egy francia kritikus — aki később filmet is rendezett — eljött, hogy megnézze a filmet. Úgy adódott, hogy nem volt tolmács és én ezt nagyon sajnáltam. Erre ő azt mondta, szándékosan nem kért tolmácsot, mert fordítás nélkül akarta megnézni az al­ kotást. — Lényegesebb e kérdésben, ,,a kép háttérbe szorítása”. Nem háttérbe szorí­ tásról van szó, csupán a dialógusok na­ gyobb hangsúlyáról. — Meglehetősen nehéz az ön alkotá­ sainak műfaját meghatározni. Nevezték már film-esszének, tanulmánynak, vita­ filmnek műveit. Érzésem szerint ,,A ma­ gyar ugaron” (de a „Falak” is) már nem tartozik a film fogalma alá: egy új műfaj létrejöttéről van szó, mely annyiban kö­ zös a filmmel, hogy azonos módon vetítőtermekben, közönség előtt - vetítik. — Sokan mondták már, hogy az ón filmjeimben inkább tv-filmek, mások azt, hogy színpadon is előadhatónak tartják, s voltak, akik azt kérdezték, miért nem rádiójátékban írom meg gondolataimat. Természetesen fölvethető, hogy a tele­ vízióban ugyanaz a színész játszaná el, vagy a rádióban ugyanő mondaná el a szerepet, de kérdés, hogy ebben a kö­ zegben ugyanaz a tartalom megfogalmazódhatik-e. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról a milliőről, atmosz­ féráról, amit a mozi hozzáad a filmhez, amit például a televízió soha nem tud megteremteni. — A magyar közönség egy részét fá­ rasztja a sok párbeszéd. A probléma tulajdonképpen nem is a sok dialógus, hanem az, hogy ezek eléggé intellek­ tuális dialógusok. Nálam ez nem előre elhatározott törekvés, hanem belső kény­ szer. Engem az emberi magatartásnak, az emberi életnek az a momentuma ér­ dekel, amit tömören úgy jelölhetnék: az ember intellektuális oldala. Persze, egy biztos. Vitatható kérdés, hogy a film­ művészet feladata-e, hogy az ember intellektuális oldalát körüljárja. �- Az emberek meglehetősen ridegen fogadják a magyar filmeket. Pontosab­ ban nem is fogadtatásról van szó, hiszen a rendszeres mozilátogatók nagyobb ré­ sze meg sem győződik arról, hogy ez vagy az a film jelenthet-e számára élményt vagy sem. A kritikától függet­ lenül is létezik előítélet a komoly gon­ dolatú, művészi igényű filmekkel szem­ ben. - Ez a probléma két oldalról közelít­ hető meg. Az egyik, hogy a közönség jelentős részében van egy közömbösség a közéleti témákkal szemben. Akkor ne csináljunk filmet? Úgy a közömbösség még általánosabb lesz. Nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk ezt a kö­ zömbösséget mindenféle eszközzel fölol­ dani, annál is inkább, mert ez nem mű­ vészeti, hanem közéleti probléma. A szocialista társadalmat nem lehet kö­ zömbös kispolgárokkal felépíteni; olya­ nokkal, akik csak a maguk privált ügye­ ivel foglalkoznak. - A másik oldal pedig az, hogy a mi mozi-műsorrendszerünk (minden mozi­ ban mindent játszunk) elveszi a nézők kedvét. Aki könnyűt szeret, az fél hogy nehezet kap — és fordítva. Oly kevés információt kap a filmről, fél: elvész az ideje. Inkább marad hát a televíziónál. Ez alól csak az az eset kivétel, amikor a fotók és a cím alapján biztosra mehet. Mindemellett a nehezebb műfaj egy bi­ zonyos réteget már megnyert magának. A statisztikai adatok szerint országosan 6-700 ezer körüli nézőszámot érnek el ezek a filmek, ami egy tízmillió lakosú országban nagyon szép szám. Ez a mi jó kultúrpolitikánk eredménye. Persze ez a szám kevesebb, mint amennyit mi sze­ retnénk; de több annál, hogy kétségbe esnénk amiatt, hogy ilyen kevés. Azt hiszem, hogy a moziüzemi vállalatok megtalálják a módszerét annak, hogy a megfelelő közönséghez vigyék el a meg­ felelő filmet. - Mi volt a célja A magyar ugaron című filmmel? - Az ilyen filmekben, mint A magyar ugaron is, olyan emberi magatartást pró­ bálunk megfogalmazni, amely konfliktu­ sokkal jár, amelyre az jellemző, hogy nem veszi tudomásul vagy nem fogja fel megváltoztathatatlannak a körülménye­ ket, hanem azokon változtatni akar. Fel­ vetődik az, ha ilyen filmeket csinálunk, nem táplálunk-e illúziókat az emberek­ ben. - Egyszer bejött a filmgyárba hozzám egy ember. Azt mondta, hogy a Nehéz emberek az oka, hogy őt kirúgták a gyárból. Az történt, hogy ez az ember, úgy viselkedett, ahogy a film szuggerálta: Brigádban dolgoztak és valamilyen ügyben ő volt a szószóló, aminek az lett a következménye, hogy őt eltávolították a gyárból, a többiek pedig hallgattak. Nagyon izgalmas kérdés, hogy nem ho­ zunk-e embereket nehéz helyzetbe, ha megpróbálunk így „viselkedtetni.” Hiszen az emberek általában nem a filmek sze­ rint viselkednek. Ez - azt hiszem - min­ denki előtt tiszta, aki filmet csinál, vagy ír — verset, regényt, vagy bármit. Megfe­ lelő szerénységgel tudomásul kell, hogy vegyük: az emberek nem aszerint alakít­ ják ki magatartásukat, hogy mit olvas­ tak, vagy láttak a filmen, hanem saját tapasztalataik alapján. A film hatása ott jelentkezik, amikor, megerősít embe­ reket egy magatartásban — és ez nem kis dolog. — Másrészt a néző látja a be­ mutatott életdarabot - feltűnik neki; hogy a rendező, vagy az alkotók hasonló­ képpen gondolkodnak, mint ő — és ez önbizalmát, kitartását biztosítja, vagy éppen reményt ad arra, hogy mégis ér­ demes cselekednie. Nincs olyan helyzet, amikor valamit is ne lehetne csinálni. Mindig a konkrét, megfelelő helyzethez megfelelő cselekvési eszközöket vagy mó­ dokat kell megkeresni. Azt hiszem, nincs olyan magatartás, amelyet minden hely­ zetre érvényesnek lehetne mondani. Akár a kompromisszumról beszélünk, akár a radikális magatartásról. Nem is csinálnék filmet, ha nem érezném, hogy nem ártok másnak, amikor arra biztatom, ne adja föl az aktív, cselekvő magatar­ tását. 3. SALGÓTARJÁNI TAVASZI TÁRLAT FELEDY GYULA: WESTERPLATTE „Egyszerűen lehetetlen ma már az önkéntelen - pejoratív ízt sem nél­ külöző — szóhasználat: fővárosi és vidéki képzőművészet, művészeti élet. Magyar képzőművészet van, és szo­ cialista építőmunkánkat nyomonkövető; eredményeit és hibáit a maga eszközeivel társadalmi szinten tuda­ tosító képzőművészetünk folyamatá­ nak országos szintű állomásaivá vál­ tak a különböző városokban rende­ zett, a szakma egészét érintő nyilvá­ nos bemutatkozások . . . Salgótar­ jánban szeretik a képzőművészetet, de nem a fukarság „csak nekem és csak az enyém" fojtogató szeretetével. Ezért is válhatott a rendszeres tavaszi bemutatkozás országos jelle­ gű seregszemlévé." „Alapvető az a tény, hogy épp a salgótarjáni, s az ehhez hasonló tár­ latok bizonyítják a képzőművészet és a művészek társadalmi kapcsolódá- sának szükségességét, és a már meg­ lévő kapcsolatok tartalmi vonatkozá­ sainak fejlesztési igényeit.” (Részlet Bereczky Lóránd művészettörténésznek a kiállítás katalógusába írt előszavából.) A 3. salgótarjáni Tavaszi Tárlat díja­ zottjai; Városi Tanács VB, Salgótarján díja Kő Pál szobrászművész Nógrád megyei Tanács díja Feledi Gyula grafikusművész Czinke Ferenc grafikusművész Kohászati Üzemek, Salgótarján díja Jánossy Ferenc festőművész Öblösüveggyár, Salgótarján díja Lóránt János festőművész 15 �LÁTOGATÓBAN TÓTH ELEMÉR Földalatti harangszó — Hűha - mondja reszelős hangon. - Hát kerülj beljebb, hideg van. — Még szerencse, hogy nem tutul a szél — jegyzem meg. — Még szerencse — erősíti. Habár, ki tudja, mi a szerencse. Úgy gondolom, hogy ha itt istenigazá­ ból rákezd a szél, hát megkondítja a harangot is a toronyban. Toronyban? „Benczúrfalván pedig van egy kút, abban meg egy harang" - mesélték a közeli faluban még nemrég is. „A harang reggel, délben, este megkondul. A kút már kiszáradt, így hát nem tükre az égnek. S az emberek hallják a harangszót, bár a harangot nem találják, hiába keresik — ami­ kor a földet művelik, harangozni kezd a kút.” Mit harangoz? Ez már történelem. A község régi neve Dolány. A XVI. század közepén a törökök teljesen elpusztították. A régi falu a Sági­ völgyben terült el, csak egy templom alapfalai maradtak meg belőle. Volt-e harangja? Hol az a harang? Rege mondja a választ: mindez 1550-1552-ben történt. (Játszom egy pillanatig a fura gondolattal: akkor már körülbelül harminc éve meghalt a reneszánsz két legnagyobb mestere, Raffaello és Leonardo da Vinci. Már mosolygott a Mona Lisa. S még több, mint egy évtizedig élt Michelangelo Buonarroti ... Minek folytatnám?; Itt volt birtokos, itt dolgozott Benczúr Gyula festőművész, akitől a köz­ ség újabb neve származik. Az 1920-ban elhunyt művész itt pihen a te­ metőben. Az országút mentén fákkal benőtt dombon áll a XIX. század elején épült barokk, klasszicista átalakítások nyomát őrző épület, Benczúr Gyula egykori otthona és műterme. Idős Szabó István Kossuth-díjas érde­ mes művész dolgozik most benne. A régi műterem mellé új otthont épített magának. Előtte rózsatövek, kőpad. A műterem előtt meg egy vén harsfa, s két öreg akác nyújtogatja ágait. Az egyik akác alatt nagy halom tölgyfa, leendő szobrok anyaga. Őrzi a majdani formákat, közérthető mondandókat. Milyeneket? Néhány korábbi szoborra gondolok: Bányászasszony beteg gyermekével, Talpverető bányász, Ébredés, Lóvontatású csille, Kazári bá­ nyász, Szenet hordó kovácsinasok, Birkózó gyerekek, Arató, Anya gyerme­ kével, Csökönyös csillevontató szamár, Szélben a bánya felé. Még sorol­ hatnám. Így őrzi a hajdani életformákat a fa. Mint a népművészet, vagy egy-két öreg meséi, akiknek az élete maga is mese. Mégsem szabad úgy kezdeni: egyszer volt, hol nem volt. Másként kezdődtek ezek a mesék. Másként történtek. Öregember mondta nekem: — Az uradalomban volt egy tehenészet, a gulyás idős ember volt, szerettem hallgatni, tőle tanultam a meséket. Az istállóban készítettem magamnak ágyat szalmából, ott háltam, a mesékkel aludtam el. A mar­ hák több sorban álltak az istállóban, tél volt. Azt mondja nekem a gulyás: Most menj végig az istállón, számold meg a marhákat, mennyi van a bal és mennyi a jobb oldalon. Ha a bal oldalon van több, erősebb lesz az idő, ha a másik oldalon, akkor megenyhül. Ez mindig bekövetkezett. Elszegődött az apám egy másik helyre. Szilveszter napján hurcolkodtunk, nagy hó volt. Engem is felpakoltak egy szekérre a nagyanyám ölébe. Ereszkedtünk le a hegyről. A völgyben két méteres hó volt, lementünk a hó alá, nagyanyám ott halt meg, engem élve húztak ki. Amikor nagyobb lettem, az uradalomban hajtó lettem. Sok vadászatot megértem, szólt a fegyver, mint a háborúban. A nádasban meghajtottunk egy rókát, elszelelt, dühösek voltak az urak. Mentünk a nagy árok mellett hazafelé, szo­ morúfüzek alatt. Egyik) fán ült egy kakas, lelőtték. Valamelyik piacozó asszonytól szabadulhatott el az a jószág. Ez az a kakas, akit már nem szeret a tyúk, mondtuk. Titokban sokat nevettünk. Így volt, nem másként. Egy hétig mondhatnám az életemet. Beljebb kerülök. — Elfelejtettem felhúzni, már fél tizenegy, fel se érem - ágaskodik a vékony láncon függő súlyozó után idős Szabó István, s húzza föl a fali­ órát, hogy meg ne álljon, pontosan mutassa, mérje az időt. — Már erre is alig jut időm. Mire jut? Kiállító művész 1934 óta. A magyar bányászat 200 éves története című sorozatát, amely ma már Nógrád megye tulajdona, 1950-ben kezdte fa­ ragni. 1954-től Benczúrfalván él. 1958-ban Budapesten, a Műcsarnokban állította ki szobrait, 1963-ban ugyancsak itt nyílt gyűjteményes tárlata. A Műcsarnok tíz év után most újra idős Szabó István műveinek ad otthont, 123 szobor várja a látogatókat. Egy újabb sorozat is, amely a régi falusi, palóc életformát őrzi. Címe: Nógrád megye dolgozó népe. A műteremben szerszámok sokasága. Egy Mátra alatti faluban láttam egyszer ennyi szerszámot együtt valakinek a műhelyében, aki majdnem megpróbálta azt, amit Icarus. — Csináltam fából egy repülőt 1936-ban — mesélte. — Botkormánnyal is elláttam. Felvonszoltam a hegyre, molnár barátom eléje fogta a motorkerékpárját, s unszolt a többiekkel, hogy üljek bele. Ott volt a falu aprajanagyja. Úgy terveztem, hogy a motor a hegyen majd meghúzza a gépet, 16 amellyel átröpülöm a falut. De nem mertem beleülni. Szerencsémre. Mert alighogy felemelkedett, egy-két méter után a földre zuhant és ripityára tört a gép. Nem maradt belőle egy darab se, egy szálka se. — Nem mert repülni. Kár? — Kár. Bányász voltam. A föld alá le mertem menni, repülni meg nem. De csináltam hegedűt is, játszak rajta? Magamban újra hallom egy kicsit a falusi Icarus hegedűjének hangját, idős Szabó István felhúzza az órát. Idén lesz hetven éves, 1903. augusztus 29-én született Cereden. Egy polcon megpillantom 1969-ben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent könyvét, a Fába faragott esztendők-et. A fülszöveg írja: „Könnyű egy mondatban összefoglalni a Fába faragott esztendők-et. Hogyan lett az úrasági kerékgyártó már gyerekfővel nehéz munkát végző fiából elismert művész?” Ez csak egy mondat, amely utal a lényegre, de nem azonos vele. A lényeg ugyanis éppen az a küzdelem, amelyet a kerékgyártó fia vívott a művésszé érés útján. Szebb és fontosabb az a mondat, amelyet maga a szerző ír le a könyv előszavában: „Hogy mennyi küzdelem, mennyi keserves és boldog esemény hullámzik ezek mö­ gött a fába faragott szobrok mögött, azt próbálja elmondani ez a könyv.” Idős Szabó István életének eseményei az első világháború tájékán kez­ dődtek, így a napjainkig tartó korszaknak is tükre egy kicsit ez a könyv. Egész sorát felvonultatja azoknak a figuráknak, akik ezen időszakban Nógrád urai, vagy az urak elnyomottjai voltak. Mint az emlékezésből tudjuk, az uradalmi kerékgyártó fia korán kitűnt megfigyelő készségével, rajzaival. Az iskolában, a magtárak falára, minden üres helyre rajzolt. Sorsa úgy alakult, hogy szinte gyerekfejjel megismerte az uradalmak dolgozóinak, cselédeinek, mesterembereinek, urainak sorsát, s majdnem ezzel egyidőben a bányászéletet is. Aztán következtek az al­ kotások. A legelső sikerek közé egy fegyverállvány tartozott. Később egy kőfaragó meglátott nála egy fából faragott bányászt, - biztatta, próbálja meg kőből faragni. így kezdődött az ismerkedés más anyagokkal. Inkább fából farag. Megörökít. A világot nem költi át, a világnak talán erre nincs is szüksége. A domborművön nem rendezi Aphrodité fényjárta hajára emlékeztető rajzolatba a fák koronáját. A szobrász által nem is áb­ rázolható szélben pedig vaskos bányászok mennek a bánya felé A szél bizonyára elsöpri előlük a fényes port egy pillanatra, miközben faragja az emberek orcát. Most nem fúj. Innen a dombról újabb dombokra látni. Száz év óta bronz és arany leletek is előkerültek ezen a tájon. Például a Majorhegy oldalából. Nem csoda, hogy itt mesélték: — Amott, kint a gyümölcsös mögött van egy erdő. Nagyon sok arany van benne. Egy ökör beleesett ott egy mélyedésbe. Miután kihúzták, hosszú csatlókötélen követ engedtek le a mélybe, de a kő nem ért le a fenekére. Ott találtak egy buzogányt. A földből meg három lánggal bukkan fel az arany. Hogyan lehetséges ez, hiszen az arany nem ég. Ki tudja? Idős Szabó István kis poharakba erős itókát tölt. — Köszönöm - szabadkozom. — Ne köszönd! Egy pillanatig azt hiszem, mindjárt hoz egy hófehér vesszőkosarat is, tele dióval. Beszélgetni kezdünk. Néha, mintha hallanám a földalatti harangszót. �GERELYES ENDRE 1935-1973 Időnként majd egész napot ültem ná­ luk a fonott székben, szemben Vele, ki félkönyékre dőlve ült, feküdt a heverőn. Hírhozó voltam otthonról és ugyanak­ kor — kimondhatalanul is — vallató, kér­ dező. A szinte még gyermekkor, az ifjúság és a beérni készülő férfikor hu­ szonöt éve kötött, választott szét bennün­ ket. Mennyi közös emlék és élmény kényszerített újra meg újra végiggondolni párhuzamos életrajzunkat: kik vagyunk, mik vagyunk? Hová sodor és merre visz a rafinált sors hatalma minket, a körül­ mények kiszolgáltatott reménytelenjeit? Hogyan és mire jutottunk szándékaink­ kal, vágyainkkal a szabadság lehetősé­ geivel határolt életünkben? A megpró­ báltatásokkal is szép huszonöt év mivé érlelt, alakított bennünket? Mikor már alkonyodni kezdett, és a szoba kontúrjukat vesztett tárgyai a kávéillattal vegyes cigarettafüst gomolygó felhőiben lebegtek, mi még mindig ugyanúgy ültünk, hevertünk. Fáradt nyu­ galommal, mint harc utáni pihenőn a a katonák, a gátlásosan tartózkodó ba­ rátság, a szeretet összekötő vonzásában. Vártuk haza Editkét. Bandi a mesék győzelemre született harmadik, legkisebb fia volt. Valóságunk körülményei között romantikus, szenve­ délyes forradalmár. A hőskultusz nála az új embertípus keresését jelentette, azt aki „eszményeket látó és azokért harcol­ ni kész”, s akinek erkölcsi magatartására az őszinteség, a bátorság és a felelősség jellemző. A világ és az ember kapcso­ lata, szövetsége vagy ellentéte érdekelte, hitt abban, hogy az ember erősebb a félelemnél és a bizonytalanságnál. GERELYES ENDRE Al Boháken Mire elérte férfikorát, Al Boháken nagytermetű ménné iz­ mosult. Fekete volt, mint az éjszaka, testén ostorcsapások hosszú sebeit viselte, meggyűlölte a kantárt és versenyt, félt a zsokéktól. Feszült komorsággal állt a boxban, s ha valaki feléje közeledett, hátrasunyta a fülét, megvillant fenyegető szemfehérje. Általában békén hagyták, mert ezek a hétpróbás, ezer lovat ismerő és belovagló „rókák” is tartottak tőle. Ezért természtesen gyűlölték is. Al Boháken csupán két embert en­ gedett magához, két nyugodt parasztlegényt, akik sohasem hajszolták versenyre, és akkor nem voltak ott. Csikókora óta ők táplálták, tisztogatták: ezért, ha idegesen ránduló testtel is, de eltűrte közelségüket. Azután ott volt még egy harmadik ember is, akit Al Boháken valami rosszindulatú semlegességgel vett tudomásul. „Ő” naphosszat álldogált Al Boháken rezidenciá­ ja mellett, nem tett semmit, nézegette a hatalmas jószágot, ezt az összetört, de meg nem tört lovat, és ami kezdetben ide­ gesítette Al Bohákent — beszélt hozzá. Természtesen szót nem értett a mondatokból, csupán a nyugodt hang színét, lejtéséi szokta meg. Al Boháken komorrá vált ezekben az időkben, támadó szomorúság lepte el. Úgy gondolta, sohasem láthatja már a zöld gyepet, a napfényt, nem futhat kedvére a pázsiton, nem előzheti meg - ha kedve tartja — vetélytársait. Nem simo­ gatták már, és e három emberen kívül régen nem vette körül senki. Egyszer, óriási patáitól biztos távolban, emberek érkez­ tek és álltak meg, hadartak, mutogattak, alkudoztak. Azután elmentek. Al Boháken napjait kitöltötte a reménytelen tespedés, felosztotta a táplálkozás, itatás, csutakolás mozzanata. Semmi más nem történt. Csak ott volt mellette az az ember, ,,Ő" és gyakran beszélt hozzá. Kegyvesztetten, kitaszítottan állt, várt sorsára, amelytől nem remélt semmi jót. Amikor Al Boháken az istállóba került, nagy reménység volt, jövendő óriási versenyek favoritja, trónörökös, amely kiö- Ezért állt szemben gyakran önmagával és másokkal. Ezért vállalta ő maga, és vállalta hőseivel is a legreménytelenebb harcok fizikai, erkölcsi próbáit. Örökös szenvedély lobogott szívében és feszült testében. Szüntelen indulata — nem az önfegyelem hiánya — olyan természeti erejű volt, mint a tengereket állandó mozgásban tartó szelek száguldása, mint a folyók tengerbe vágyó gravitációs ösztöne. A sikerek és a dicsőség éveiben, há­ nyan körüllihegték erejétől bűvölten, hogy aztán sunyin sajnálkozzanak ön­ magukat mentve. Az ő harcát és sorsát nem lehet a józan okosság bölcsessé­ geivel megmagyarázni. Tragikus életé­ nek egyetlen alakító ereje a szigorú sze­ retet lehetett volna talán. De soha sen­ kitől sem kapta meg. Most a szomorúság és bánat kerít kö­ rül mindnyájunkat. Visszatekintünk meg­ ismételhetetlen, tovább nem folytatható életére, emlékét őrizzük, ismételten kéz­ be vesszük, olvassuk örökségét: könyveit, alkotásait. 1973. április 6-án halt meg, 38 éves korában. Nem győzte le világunk ellen­ feleit, de küzdelmünk terein velünk ma­ radt. (K. N.) regedett fejedelmek helyébe lép. Kamaszteste karcsú és haj­ lékony volt, mint a hajdani nagy fegyverkovács, Al Boháken kardja. Ősei, amennyire kinyomozható volt, sohasem húztak igát, csatatereken dobogtak halálos rohamokra, együtt har­ coltak gazdáikkal, széthasított fejjel múltak ki, vagy hordozták a győzteseket. Később nagy versenyek sorát nyerték, győztek, vagy futottak, amíg a szívük beleszakadt, de soha azt az em­ bert, akit megszerettek, nem hagyták, valami ősöktől öröklött törvény miatt, nem hagyhatták cserben. Al Boháken nem szerette az embereket, de nem is állott ha­ dilában velük. Túlságosan sokan voltak, túlságosan gyakran jutalmazták és simogatták, hogysem ez jelentett volna valamit. Inkább a szabad ficánkolást, a vidám dulakodást szerette, a mezőt és az önszántából, jókedvében végrehajtott óriási vág­ tákat. Különösebb berzenkedés nélkül megszokta a nyerget, s ha az iskolázás vagy alapozás közben pár nagy lódulással ki is tört, s visszaparancsolták, nem haragudott meg, mind­ össze enyhe bosszúság töltötte el, az értetlen gazdák miatt. Egyre nagyobb lett, s a „Főnök” rosszallóan szemlélte túl iz­ mos testét. Sokkal többet futott a sáros hóban, mint a többiek, de nem volt mit leadnia. Elérkezett az első versenyek ideje. Al Boháken értetlenül állt a szalag mögött, s noha ott csillogot előtte a pázsit, nem volt kedve futni, mert nem értette mi szükség van erre? Sok ember futkosott-izgult és karattyolt körülötte, vele nem törődtek, lo­ vasát sem ismerte. Furcsa ceremóniákon kellett átesnie, ott vezették el az előző futam lovait mellette. Al Boháken ismerte az edzések fáradtságát, most azonban a habbal-tajtékkal bo­ rított lovak szemében valami szokatlan meghajszoltság vibrált. Amikor elindultak, Al Bohákennek nekinyomakodtak a többi­ ek, s amikor visszahorkant rájuk, és elégtételt akart szerezni, az az ember ott a nyergében fájdalmat okozott neki, vadul egyenesbe rántotta, és megütötte. Kedvetlenül szedte óriási lábait, lovasa a csillagokat káromkodta le az égbről, Al Bo­ hákent azonban nem érdekelte az egész, s amikor ismét meg­ ütötték, lassított. Csaknem vérig sarkantyúzták az oldalát, ezért, valahol a középbolyban végzett. De azt, hogy egy ver­ senyen verték meg először, itt sarkantyúzták agyon, itt rán- 17 �gatták véresre a száját, sohasem feledte el. Még néhány ver­ senyen próbálkoztak vele, más-más zsoké lovagolta, Al Boháken kaján dühvei futkározott, udvariasan előreengedett min­ denkit, figyelmeztetően fújt, ha rácsapott a vessző, és ezzel a maga részéről lezárta az ügyet. Lovasai káromkodva, sírva jöttek le a pályáról, öklüket rázva átkozódtak. Al Boháken csodálkozott. Dicstelen versenysorozatának végére tökéletesen kifejlődött. Körülötte csikónak látszottak a karcsú lábú, horpadt hasú, fanatikus paripák. Ő nyugodtan tűrte a szidalmakat, nem ér­ dekelte, hogy nem simogatják, és nem dicsérik. Mi köze hozzá? — Ez az ambíciótlan disznó — ordította egyik zsoké — ha akarná, megverhetné ezt az egész csordát! — Á! — káromkodott a Főnök - lassú ez, gyerekek. Nehéz. Csak tudnám, ki volt az a barom, aki azt jósolgatta . . . — Te .. . vigyorogtak körülötte. — Vigyétek akadályra - javasolta az egyik edző, aki olyan volt az apró zsokék között, mint egy góliát. — Ugyan. Leragad. Minek vigyük? — Vigyétek csak! Nem látjátok, hogy ez nem galoppló? — Hát mi az isten csodája? Az edző, akinek ebben a „brancsban” semmi keresnivalója nem volt, nem itt dolgozott, visszaszólt az ajtóból: — Csatamén. Mindegyik ló fél az akadályfutástól is, a tereptől is. A ga­ loppon látják a pályát, csaknem szétfeszíti őket a győzni aka­ rás, nem tudják elviselni, hogy „valaki” eléjük kerüljön. Az akadályfutás más. Harc. Roham, amely gyilkos vizesárkok, sö­ vények, falak, gátak ellen folyik. Itt nem egymással versenyez­ nek. Mint minden nagytestű lény, tartanak az elzuhanástól és rettenetesen féltik mellső lábaikat. Az edzések csak elhalvá­ nyítják, de el nem tüntetik ezt az atavisztikus rettegést. Ezért itt hajszolni kell a lovakat, nem támaszkodhatnak a dicsvágyra és győzniakarásra, itt jókora szerep jut a terrornak is. Al Boháken itt is megtette, amit vártak tőle. s az edzéseken kiderült, hogy jobban bírja a mély talajt, mint a többiek, ere­ je elfogyhatatlan, és öröme telik az ugrás és futás természe­ tes kombinációjában. Al Boháken a többieknél jobban bízott köteges izmaiban, csontjainak törhetetlen erejében. A Főnök reményei éledezni kezdtek. Az első versenyt gyenge mezőny futotta. Al Boháken mindvégig az élen járt, súlyosan, hatal­ masan és megállíthatalanul futott, biztos győztesnek látszott, lovasa azonban sarkantyúzni kezdte, egyszer megütötte, és Al Boháken rájött, hogy becsapták; ez is olyan verseny, mint a többi. Ezért csaknem lépésben kocogott a célba, negyedik lett. Mi köze hozzá? Az az edző ott állt a cél közelében, nézte Al Boháken furcsa versenyét. Második alkalommal ugyanígy jártak vele. Al Boháken vérző oldallal és szájjal ballagott a gyűlöletes kantár végén. Kivívta magának az autszájder sze­ repét, a szó szoros értelmében „fekete ló” lett. Azután ször­ nyű dolog történt. Al Boháken a szélre húzódott, óvatosan mozgott, vigyázott, meg ne rúgják. Mivel még nem csattogtak az ütések, s kivé­ telesen kedve is volt futni, feltört a harmadik vagy negyedik helyre. Lovasa úgy érezte, itt a saját nagy pillanata, győze­ lemre hajszolta Al Bohákent, és irgalmatlanul rácsopott. A ló kitört, ágaskodott, s az árkot csaknem átlósan ugrotta át. Ezért nem esett rá arra a pejre, amely törött lapockával és mellső lábba! támaszkodva vonaglott, s amelynek tátott szá­ jából a halál ordított Al Boháken felé. A nagy fekete ló meredt sörénnyel oldalozott, és látta, ezt is látnia kellett, amint ketten is kétségbesetten, de hasztalanul erőlködve, hogy a levegőben irányt váltsanak, megtaposták a halálraítéltet. Al Boháken ekkor megállt, ő befejezte a ver­ senyt. Négy zsoké megvadulva vágta. Al Boháken megrántotta a fejét, pördült, és lehajította ezt a kis majmot magáról. Az felugrott, elkapta a zablát, forogtak egymás körül, s a zsoké Al Boháken lángoló szemére és vicsorgó szájára ütött. Elég volt! Al Boháken felrántotta őt a földről, s a háta mögé hají­ totta. Amikor pedig látta, hogy feléje rohan, ágyékon rúgta. Lovasa összegörnyedt, ott maradt a földön. Al Boháken ágas­ kodott, harcolni akart, de már fején volt a zsák, ráborult az éjszaka tehetetlensége, kettős fékre fogták, és elvonszolták. 18 Egy üres istállóban nekiestek az ostorok, de doronggal is ver­ ték. Al Boháken kétszer is felállt, végül mégis lenn maradt, alig nyögve, sebekkel bontottan. - Megmondtam, hogy gyáva bicskás! Ócska sátán — or­ dította a Főnök. — Megmondtam, vagy nem mondtam meg? - Nem mondtad meg. - Le kell ezt bunkózni végleg. - Az istennyilát. . . Menjen a parasztkancáihoz! Az az edző, akit Al Boháken később ,,Ő”-nek nevezett, csen­ desen figyelt. Amikor megszólalt, rámeredtek, az ordítozásban nem is vették észre. Pedig most is megnézte Al Boháken verse­ nyét. - Barmok. Fél holtra vertétek. - Dögöljön meg. Hiszen ez egy .. . - Ugyan. Jövőre győzni fog. Szánakozva nézték. Valamennyien tudták, mit jelent, ha egy ló így tör ki. Mint a kutya, ha megvész. - Bolond vagy te! Ki mászna még fel rá? - Én — és látva a tiltakozó mozdulatot, hozzátette —, in­ gyen. - Mi a nyavalyáért? - Mert ő Al Boháken. - De hát... ha kezes lenne is... belenyomod a földbe! ,,Ő", onnan a magasból, lemosolygott rájuk. - Ezt a lovat... ezt nem. Al Boháken kezdetben gyanakodva nézte, „Ő” azonban nem akart semmit. Beszélt hozzá, hangja megnyugtatta a lo­ vat, s egyre kevesebbet dobbantott tenyérnyi patáival. Később azt is meg-megkockáztatta, hogy átlessen a box felett, és szemügyre vette „Ő”-t. Zárkózott maradt, ha enni adtak neki, evett, és ivott, ha tisztogatták, rángó bőrrel, de tűrte a kefét. Azután egy ízben nem jöttek a lovászok. Al Boháken nyug­ talan lett, de hallgatag maradt, ezektől nem akart kérni sem­ mit. Ekkor „Ő" abrakot adott, s kellő időben vizet hozott ne­ ki. Al Boháken elfogadta. Az az ember a ló fejénél beugrott a boxba — kerülte még a hátsó lábakat —, s lekefélte a lovat. Al Boháken feszülten várt, mert elhatározta, ha egyetlen rossz mozdulatot tesz az a másik, agyontapossa. De a rossz moz­ dulat elmaradt. Máskor pedig ,,Ő” kinyitotta az ajtót, intett, és hívta Al Bohákent. A ló hátracsapott füllej nézte, mert ret­ tenetesen vágyott a napra és lemondott már arról, hogy va­ lamikor is meglátja. De nyilván ott az árok és az ostor. Oda­ ment az ajtóhoz, „Ő" ott fenn kuporgott a korláton, nem volt sem árok, sem nyereg. A kifutót mély hó lepte, ragyogott a napban, s Al Boháken tisztes távolságban tőle megállt, lépett egyet-kettőt, s hosszan szagolgatta a friss havat. Vonakodva várta a parancsot, melyet majd megtagad. Nem jött parancs. S ezek a közös akciók egyre szaporodtak. Eljött a nap, ami­ kor Al Boháken kelletlenül fogadta a lovászokat, mert ,,Ő” jobban értette a dolgát, és mert hallani akarta azt a nyugodt hangot is. Amikor elolvadt a hó, kimentek az edzőpályára nem volt egyetlen ló sem a közelben, mindazonáltal -, régóta először, ismét ideges lett. Tudta, ha „Ő” hozza a kantárt, el­ fogadja, de kívánta, csak ne hozná. Nem is kapta meg. Nye­ reg nélkül ült Al Bohákenre, hagyta, hogy arra menjen, amerre akar. Később megjelentek az első lovasok, azok, akik úgy el­ intézték Al Bohákent. Amikor „Ö” meglátta őket, leugrott, hívta Al Bohákent, de nem nézett hátra, rugdosta a lágy füvet, és ballagott az istálló felé. Al Boháken utánafutott. Később kimentek a mezőre. Al Boháken vonakodott egy ki­ csit, és ,,Ő” tudta, ez már afféle méltóságmegőrzés, de elfo­ gadta a kantárt. Nyerget nem kapott, együtt sétáltak a néptelen dűlőkön, Al Boháken szeretett volna futni, de nem hagy­ ta ott „Ő”-t. Nem hagyhatta ott, pedig remegett a mozgás­ vágytól, vágtázni akart, hátán ezzel az emberrel. „Ő” azon­ ban nem ült fel rá. Eljött ez a pillanat is, Al Bohákenre nagy­ szerű napok virradtak, a hegyekben lovagoltak, sokat vágtá­ zott dombra föl, hegyről le. „Ő” nekivitte egy pataknak, A! Boháken horkolva megtorpant, keservesen panaszkodva nyihogott; „Ő" sokáig beszélt hozzá, bíztatta eredménytelenül. Ekkor mindketten szomorúan mentek haza. Azután ismét a lovászok jöttek, közömbösen tettek-vettek körülötte, és „Ő” nem volt sehol. Ekkor Al Boháken megér­ tette, hogy az emberek ismét csapdába ejtették, verték, árok­ �nak hajszolták, megakarták ölni, és megszeretették magukat vele, s mindig magára hagyták. És csak az a két ember mocorgott körülötte, akikhez sem a gyűlölet, sem a szeretet ha­ talmas bilincse nem kötötte őt. És ezután egyszer — sétaidő­ ben - egy másik ajtóhoz vezették. Al Boháken megtorpant, mert e szokatlan tényben, e mögött a szokatlan ajtó mögött talán a zsák sötétsége, az égető ostor és a pörölyként súj­ tó bunkó várja. Tudta, hogy harcolni fog, s ez lesz az utolsó küzdelme. Ismét a napfény, és íme, ott volt előtte a sövény, s mögötte — jól sejtette hát, hiszen tudta —, mögötte ott lapul az Árok és benne a halál. De az árok másik partján ott állott ,,Ő”, intett, kiáltott, és hívta Al Bohákent. A ló megremegett, elnevette magát, eltűnt minden keserűsége és félelme, föld­ rendítő vágtába kezdett, mert mielőbb ott akart lenni, Nála. Átugrotta a sövényt, lendülete továbbrepítette, horkolva, meg­ roggyanva fékezett. ,,Ő” hozzárohant, átölelte a nyakát, A! Boháken pedig körültáncolta, mint egy ártatlan fergeteg. A gyülekezőnél Al Boháken is félt, de félelme kisebb volt, mint a többieké, hiszen a hátán „Ő” ült, „Ő" beszélt hozzá, „Ő” nyugtatta és simogatta. A verseny tétje nagy volt, s noha óriási, tökéletes termetével Al Boháken királynak látszott, min­ denki nevette a lassú, gyáva, nagy lovat. Csodálkoztak lova­ sának bátorságán, naivitásán, és tudták — hiszen szakértők voltak —, hogy vagy a ló Őt, vagy Ő Al Bohákent, belenyom­ ja a földbe. Amikor elindultak, Al Boháken előretört, de ,,Ő’’ csendesítette, s noha Al Boháken futni akart, megcsendesí­ tette. Valahol hátul voltak, s Al Boháken nagyon vigyázott a lendülő patákra. ,,Ő" sokáig semmit se szólt, nem beszél: hozzá, s Al Boháken kicsit sértődötten szedte a lábait. Aztán megérezte a térdek enyhe szorítását, lassan és nyugodtan kezdett előremenni, s bár a szeme lángolt, még mindig nem hallotta azt a szót. Jöttek az akadályok, és ,,Ő" végre megsi­ mogatta Al Bohákent. Éppen ideje volt. Al Boháken már nem zsörtölődött magában. Buzgalmában akkorákat ugrott, hogy csak úgy fröccsent szét a pázsit. Al Boháken látta, hogy itt is, ott is csattan már egy-egy ütés, de nyugodt volt, tudta, hogy őt nem fogják megütni. Beértek a boy közepére, s ebben az iszonyú tumultusban egyszerre véget ért az óvatosság, mit sem számított Al Boháken megaóvása. Meg is rúgták, visszahorkant a tettesre, de nem törődött vele. Szétnyomta maga előtt a lovakat, s amint hatalmas feje és szügye közeledett egyhez-egyhez, az ijedten kotródott előle. Megállíthatatlanul, mint a fekete vihar ment előre, s egymás után maradtak el mellette a győzelemre kiszemelt karcsú paripák. Győzni akart! Mit bánta Ő ezeket a primadonnákat! ,,Ő" érte akart győzni, ,,ŐT” vitte a harcba, most volt AL BOHÁKEN. — Jól van — mondta ,,Ő”, és ebben a torlódó káoszban noha égette a harc mámora, Al Boháken nem vesztette el a fejét. ,,Ő” beszélt hozzá. Al Boháken szemét is elborította a mások által felvert por és repülő fű, dühítette a fájdalom, akkorát ugrott, hogy mind a négy lábával, messze az ároktól ért földet. Ekkor már a lelátón sokan felálltak, s gyanakodva ámultan néztek. Már csak két ló volt előttük. És csak két aka­ dály. Al Boháken nekiment a sövénynek, hasát már súrolták az ághegyek. S akkor ott, előtte, mint a lázálom, ott vergő­ dött az egyik. — Ne nézz oda! Al Boháken nem tudta, mit mondott ,,Ő”, de érezte, hogy ez a hang, amióta ismeri, először, riadtan, segítségért kiált. Ke­ serű, fájdalmas szeretet töltötte el, mit bánta már, mi lesz vele, mi lesz a sorsa! Most már mindenki felugróit, az embe­ rek tátott szájjal ordítottak, hogy az égig zengett, de Al Bo­ háken csak az „Ő” hangját hallotta. — Hajrá, szívem! Két hosszai győztek. Al Boháken már kifújta magát, és most idegesen kapkodta a fejét, mert mindenfelől furcsa kis villámokkal vakították. Karattyoltak körülötte, tapogatni akar­ ták, ,,Ő” azonban nem engedte. Kivette Al Boháken szájából a zablát, a kápára akasztotta a kantárt, és elballagtak az is­ tálló felé. Mint két, nyugdíjas tornatanár. A szerző Ki vagy te? — Ábel! című (Szépirodalmi, 1967) kö­ tetéből. A szerző Ki vagy te? - Ábel! című (Szépirodalmi, 1967) kötetéből. ORAVECJÁNOS Az öreg favágók... A havas tájon keresztülrobogó gyorsvonat étkezőkocsija középső asztalánál ültem. Egyedül. A jégvirágos ablaküveg te­ nyerem melegétől nyitott kisablakán néztem a didergő, de­ rengő hajnali világot. — Egy ham and eggs — mondta az álmos pincér, és letette elém a reggelit. Sonka és tojás. Arcomat meglegyintette a frissen készült étel melege és a sült tojás jellegzetes illata, amely önkéntelenül is arra kényszeríti az embert, hogy a sótartóért nyúljon. Több évi távollét után, hazafelé rohant velem a vonat. Hazafelé, oda, ahol születtem, tehát a múltba. Az öreg Barkóczi jutott eszembe, az első felnőtt ember, akivel az életben először együtt reggeliztem. Tojásrántottát ettünk sült sza­ lonnával. * Barkóczi Józsefet az egész bányatelep ismerte, de róla éle­ téről senki nem tudott semmit. Azokkal a favágókkal került a mi vidékünkre, akik az új bánya megnyitásához az utak, a vasút és a nagyfeszültségű távvezeték megépítéséhez nagy területen kiirtották az erdőt. A telepen sok volt a gyerek és sok volt a kecske. Mi a látványos, hangos munka miatt mentünk az ir­ táshoz, szinte mindennap; a kecskéket a földre került dús, zöld lombok, gallyak csalták oda. Tisztes távolból néztük, hogyan faragnak be fejszével egy-egy faóriás törzsébe, és mint fűrészelik a másik oldalról. Aztán elhangzott a kiáltás: „Vigyázz! Dől a fa!” Ekkor egy pillanatra, mintha megállt volna az élet. Mindenki a faóriás koronáját figyelte. Még a kecskék is abbahagyták a kérődzést. A fa törzse enyhén meg­ remegett, aztán eldőlt olyan hatalmas reccsenéssel, mintha valami óriás felhő-nagyságú vásznat tépett volna szét egyetlen mozdulattal. Kidőlt egy fa, és ez olyan gyorsan történt, mint mikor fejlövéstől elesik a harcos. A hirtelen beállott csendben érezni véltem a faóriás hatalmas suhintása által kavart lég­ áramot, és néhány pillanatig úgy tűnt, mintha a nap megszűnt volna melegíteni és csak szikrázóan világítana. Sok fa halálát végignéztem. Láttam, hogyan ássák, tépik ki a tuskókat, a gyökereket is a földből. Lassan megszoktam a friss vágott tölgy kesernyés szagát, de a favágók munkájának nyomát nem. Esténként ott üldögéltünk a volt erdő szélén és néztük a távoli földkunyhók előtt lobogó tüzeket, amelyek a favágók vacsoráit főzték. Gyerekeknél szokatlanul keveset be­ széltünk, és a meztelen lábunkat melegítő kecskék durva szőrét simogattuk. Ámulva néztem a kopár hegyet és arra gondoltam, hogy nem lesz nekünk már erdőnk sohasem. Az egyik este odajött hozzánk egy szakállas favágó, veder­ rel és kannával. Megállt előttünk, letette a két edényt és ezt mondta: „Hozzatok vizet, hazavihettek cserébe néhány hasáb fát.” Mi szótlanul felálltunk, hátát fordítottunk és elindultunk a völgybe, a telepre. A kecskék úgy jöttek utánunk, mint a kutyák. Ősz lett, mire lecsendesedett az erdő. A döntött törzsek nagy részét elszállították már, a madarak pedig új fészkeket kerestek, építettek. Párosával, mint valami civil hadsereg, a favágók végigvonultak az Erdősoron a vasútállomásig. Hátizsá­ kot vagy zöldre festett katonaládát cipeltek, két válluk, karjuk tele volt zsákdarabba! beburkolt szerszámokkal, fejszékkel, baltákkal, fűrészekkel. Az állomás melletti kocsma egy szempillantás alatt megtelt velük. A tömegverekedés okát azóta sem lehetett kideríteni. Öt favágót és négy bányászt vittek el a mentők a kórházba, és vagy húsz embert kellett bekötözni a helyszínen a bánya orvo­ sának. Azon az estén hat pár csendőr sétált a telep rosszul megvilágított utcáin. A favágók közül akkor egy nem utazott el a többiekkel. Visszament a földkunyhóhoz, ás egy darabig ott is lakott. Az 19 �erdésszel járta az erdőt. Mindenki tudta a nevét, s ha va­ tuskóra szeleteltük, ledobtuk a földre - mintegy varázsütésre, lamelyik gyerek rossz fát tett a tűzre, így ijesztgette az anyja: széthullott. Megtanultam a fejsze kezelését is. A fenyőtuskókat „Majd odaadlak Barkóczinak!” Hetenként egyszer lejárt a én hasogattam el, a tölgyeket, a bükköt az öreg vállalta ma­ hegyről a telepi boltba, s ilyenkor szinte elcsendesedett az gára. Estére szép sorba raktuk a felhasogatott tűzifát, én utca. Mi, gyerekek, a kerítéslécek közül figyeltük az alacsony, pedig még rendbe is raktam, ki is sepertem az udvarnak azt erős testalkatú embert. a részét, ahol dolgoztunk. Örültem a munkának s láttam, az Később a bányában dolgozott, és egy régi elhagyott barakk­ öreg is vidámabb lett. ban élt magányosan. A bányát nem sokáig bírta. Nem fo­ Ha nem volt munkánk, Józsi bácsi barakkja előtt ültünk a gadták be az emberek, vagy talán hiányzott neki az erdő mér­ lócán. Az öreg szerszámnyeleket faragott, mert ilyen munkát is hetetlen szabadsága. Először a bánya főtanácsosának vágta, vállalt. Így készítettem el életem első fejszenyelét hasított aprította fel a tüzifát. Aztán sorba járta a házakat. Élelemmel, gyertyánfából. Durván kifaragtam a kívánt méretre, aztán rás­ használt ruhával, ritka esetben egy kis pénzzel fizették meg a pollyal, majd törött üveggel finomítottam a formát. Az öreg munkáját. Így jutott el a mi udvarunkba is. megnézte és megdicsért. Szó nélkül nekifogott a munkának és csak akkor hagyta Azon a nyáron azonban akkor sütött rám legszebben a nap, abba, amikor anyám reggelizni hívta. Ketten ültünk a kis amikor az erdőt jártuk Józsi bácsival. Korán, harmatos fűben konyha viaszosvászonnal borított asztalnál, és tojásrántottát kezdtük a napot. Gombát és gyógynövényeket kerestünk, vad­ ettünk sült szalonnával. Én ugyan inkább csak figyeltem. gyümölcsöt szedtünk, gyantát gyűjtöttünk. Józsi bácsi néha Öregembernek tűnt már akkor is. Boratválatlan, ráncos arca megállt, letörte a fa derekáról a taplót, nézegette, és közben felett szinte világított sima, fehér homloka. Szőkés, őszes haja a fák sokféle betegségéről beszélt. Ismerte valamennyit és a úgy állt, ahogy nőtt, előre, a homloka felé. Neki sem volt betegség okozóit is. Elmondta, milyen fajta rontó gombáktól frizurája, mint a régi szegény embereknek általában. Szeme korhadnak, revesednek a fák, miért ártalmas a tölgylisztharszíntelen volt, és csak fáradt tekintete vitt bele valami életet. mat, a cincér, az araszoló hernyó és a búcsújáró lepke. Őszes bajusza szája két sarkáig ért. Leginkább a régi, gallér Ha délfelé megpihentünk, rendszerint szalonnát sütöttünk, nélküli fehér ing vonta magára a figyelmemet, amit nagyrészt megfaragtuk a nyársat, rátűztük a szalonnát, tetejébe még viseletes, sok-gombú mellény takart. Kabátja nehéz, fekete egy fej vöröshagymát. Az erdei séta meghozta az étvágyat. posztóból készült, amely a váltaknál barnásra fakult. A szürke A sült szalonnára friss forrásvizet ittunk kopott kulacsból. Az cejg-nadrág ráncaiban, gyűrűdéseiben finom fűrészpor tapadt, öreg ezután meggyújtotta a pipát, én pedig leheveredtem a de fűrészporos volt ormótlan, szíjfűzős bakancsa is. fűbe és néztem a kék égboltot. Hatalmas, bejárhatatlan er­ Lassan, komótosan evett, és csak saját bicskáját használta. dőkről mesélt, ahol azelőtt élt, dolgozott és sokszor a felhők Két kattanás jelezte, hogy befejezte a reggelit. Az egyik a fölött járt. bicskáé volt, amit nadrágzsebébe (süllyesztett, a másik pedig a Egyszer megkérdeztem tőle: zsebóráé, amelyet mellényzsebéből húzott elő, és megszaba­ — Józsi bácsi! Meddig élnek a fák? dítva a puha rongyoktól, felnyitotta fedelét. Tenyerén tartotta Az öreg elgondolkozott. Kivette a szájából a pipát, és csen­ egy darabig az órát, nézte, aztán azt is eltette. Felállt, és szó desen mondta: nélkül visszament dolgozni. — Sokkal tovább, mint az emberek. Emberi szem észre sem Az ablakon keresztül láttam, hogy leült a fatuskóra, elővette a pipáját a kabátzsebből. Megtömte dohánnyal, meggyújtotta, veszi, miként öregednek. De egyszer ők is meghalnak. Télen aztán térdére fektette a fejszét és fanyelű háromélű reszelővei halnak meg. Csendesen. Tavasszal nem hoznak rügyet, nem elkezdte élezni. Ezután következett a kisbalta. Lassan, egyenle­ bontanak levelet. Ez a favágók sorsa is. Az öreg favágók is tesen húzta, vonta rajta a reszelőt. Mire kialudt a pipája, télen halnak meg. Először elkezdenek fázni, ami a favágóknál ezzel is végzett. Ekkor kimentem utána, és leültem a közelében az öregedés jele. Aztán csendesen meghalnak. Én is télen a farakásra. A fémkávával ellátott keresztvágó fűrész szinte fogok meghalni. A múlt télen már észrevettem, hogy fázok. sírt a reszelő alatt. Csak ezután fektette a fűrészt a fatuskóra, Fázni, öregedni nehezebb, mint meghalni .. . és a bőrtarisznyájából előhalászott kis kalapáccsal hajtogatni * kezdte a fogait. Egyiket jobbra, másikat balra. És ekkor vá­ Ez jutott eszembe ott, a havas tájon keresztülrobogó gyorsratlanul megszólalt, hogy belerezdültem. Ezt mondta: - Ez külön tudomány. Úgy kell csinálni, hogy egyformán vonat étkezőkocsija középső asztalánál. Közben kihűlt előttem a reggeli. Intettem a pincérnek, elviheti. feküdjenek el a fogak, és egy se törjön el. — Nem ízlett, uram? — kérdezte? Délben már arra oktatott, hogyan kell a fűrésszel bánni. — De. Igen finom volt. Este pedig megkaptam tőle aznapi béremet, életem első A pincér alig észrevehetően megvonta a vállát, és elvitte az keresetét, egy soha nem hallott, csodálatos mesét. érintetlen ham and eggs-et. Azt a nyarat ezután együtt töltöttük el. Fegyverhordozója Az állomástól messzi még a ház, ahová igyekeztem. Jólesett lettem; én vittem a fűrészt és a fejszét, segítettem neki a munkában. Ő pedig megosztotta velem ételét, tapasztalatát az a gyaloglás. Éreztem, hogyan poroszkál a szél és néhány hó­ életben, tudását a munkában. Talán csak én láttam néha mo­ pehely a homlokomon, arcomon. solyogni, talán csak én hallottam köhögésében fulladó neve­ Anyám úgy fogadott, mintha csak tegnap mentem volna el. tését, és a bányatelepi gyerektársadalomból talán csak én — Sütök hamarjában egy kis tojásrántottát. Biztos meg­ ismertem az erdőt olyannak, amilyen valójában. Mert az eddig éheztél a hosszú úton. hallott mesékben az erdő a félelem világa volt. Sötétnek Aztán sokáig beszélgettünk. Elmondta, ki mindenki ment el mondták, ahol eltévednek a mesehősök, ahol sárkányok, az élők sorából, mióta nem jártam otthon. ördögök, boszorkányok, gonosz manók lakoznak. Józsi bácsi — Hát az öreg Barkóczi? — kérdeztem izgatottan. — Él-e? meséiből az erdő a maga csodálatos világával a szegény em­ — Nem - válaszolta anyám közömbösen. - Meghalt. berek táplálója, az üldözöttek oltalmazója volt. — Meghalt? Minden reggel ott vártam Józsi bácsit a Kőfal utca végén. — Meg. Átadta a fejszét és a fűrészt, aztán ballagtunk egymás mellett. — Mikor? Munkába mentünk. A telepi gyerekek egyik része irigyelt, má­ — A múlt télen. sik része kicsúfolt . De én nem törődtem velük. — Télen? A munka leginkább fűrészeléssel kezdődött. Felraktuk a fű­ — Télen. részbakra a fát, egyik lábunkat rátettük a bak merevítő lécére, — Beteg volt? bal kézzel rátámaszkodtunk a beszorított fára, aztán egyen­ — Nem. Nem betegeskedett. Csak fázott. Azt mondják, az letes mozdulatokkal megindítottuk a fűrészt. Finom fűrészpor hullott a földre, meg-megcsillanva a napfényben. Nem fűré­ orvosnak is azt panaszolta, amikor meglátogatta, hogy fázik. szeltük végig a fát, hogy fennmaradjon a bakon. S mikor így Örökké fázott... 20 �MADÁCH IMRE KERÉNYI FERENC Madách népszerűsége Kilenc év telt el azóta, hogy a Béke-világtanács évforduló­ jává is emelten — európai közösségben ünnepeltük meg Ma­ dách Imre halálának centenáriumát — és íme a költő szüle­ tésének 150. évfordulóját köszöntjük. Ez a csaknem-évtized a Madách-életmű továbbélésében azonban majdnem többet je­ lentett, mint korábbon egy évszázad. A népszerűség jeleivel és kérdőjeleivel immár nemzetközi méretekben kell szembenéz­ nünk, okukat, magyarázatukat megtalálnunk és feltárnunk, hogy a madáchi gondolatok fénye a jövőben egyre kevésbé szóródjék hiába; jól kell sáfárkodnunk Madách népszerűségé­ vel, a szó nemes értelmében. A népszerűség jelei sokasodnak. Az elmúlt évtizedben Ma­ dách megszűnt egykönyvű szerző lenni, fiatalkori drámáinak sora került a Mózes sikerének láttán színpadra: az Endre ki­ rályfi, a Csák végnapjai, a Mária királynő, a Csak tréfa után ebben a színházi évadban a Férfi és nő is sorra került - ez csaknem teljessége már a Madách-drámáknak! Ha a szellemi térképvázlat után a földrajzi következik: a bemutatókhoz Vesz­ prém, Szeged, Gyula és majd Kecskemét városneve társul, és seregnyi kisebb-nagyobb község, amelynek kultúrházi színpa­ dára a Tragédia is bevonulhat a Déryné Színház kamara-ren­ dezésében. (S ne feledjük, Madách-opera is készült újabban, és a Tragédia tv-változata egyszerre milliókat toborzott néző­ nek.) Számok robbanása ez, akár a drámák sorrendjét, akár az előadások adatait, akár a nézőközönség összetételét tekint­ jük. Hol itt a probléma? — kérdezik sokan. A mennyiség fele­ lősségében. Vajon a Csák végnapjai előadásán Madách tör­ ténelemszemlélete van jelen, vagy a tudós Arany-kutató, Keresztury Dezső alkotta meg színpadra a Toldi estéje felfogá­ sának szellemi testvérpárját? A Mária királynő iróniája kire jellemző: Madáchra-e vagy Gyárfás Miklósra? Nehéz gond ez, régóta dúló, bár fölösleges háború irodalom- és színház­ történészek között. Fölösleges, mert nem kisebb költő, mint Illyés Gyula adott jelenkori példát arra az esetre, ha az ere­ deti mű csak gondolataival hat, de szemléletének részavultságai, szerkezeti gyarlóságai és nyelvi gondjai gyökeres át­ dolgozást igényelnek. Teleki László Kegyence irodalomtörténeti adatból lett élő, sőt elevenbe vágó színház Illyés kezében, s a cím alá odaírta: Teleki László eszméi nyomán... Ettől azu­ tán - furcsa optikája van a népszerűségnek! — mind teleki, mind Illyés közelebb került hozzánk. A színházjáró ember Az ember tragédiáját az elmúlt évti­ zedben több nyelven láthatta viszont: a bécsi német előadás­ nak és a lengyel színrevitelnek csak híre jutott el hozzánk, de Pozsonyból jött vendégeink szlovákul és a tartui színészek észtül vallották Budapesten is Madách gondolatainak mai­ ságát. Bevallom, a leginkább megkapó színházi élményt az észtek nyújtották, „tizenéves” Tragédia-előadásukkal. Ádámjuk hosszú és lobogóhajú fiatalként valóban elindul az Életbe, végigküzdi-szenvedi a színeket, olykor a szó fizikai értelmé­ ben is, hogy szájából végül a harc vállalásának problémái természetesen hangozzanak. Olyan színházi este volt, ahol a protokoll hűvösebb szabályain átsütött a szellemi találkozás melege, a mindenkori ifjúság egymásra lelése az örök gond­ ban: mi az élet célja, értelme, lényege? És a választás lehető­ sége nyílt színen érkezett; akkor és ott dönthettünk. Itt rímelnek vissza a színházlátogató emlékeire a pedagógus tapasztalatai, diákjaim érdeklődésének túllépése először a kö­ telező olvasmány okozta szokásos fanyalgáson, utóbb a tanterv VARGA IMRE: MADÁCH SZOBRA SALGÓTARJÁNBAN (részlet) szabta kereteken, óraszámon, kicsöngetésen. De Márk Tamás, magyar származású coloradói professzor kísérlete is hasonló eredményt hozott, Faustot és Tragédiát olvastatva olyan amerikai hallgatókkal, akik mentesek az európai értékrendek örökölt tiszteletétől. Ők a Tragédiát érezték eredetibbnek, sú­ lyosabbnak, egyetemesebbnek - rossz angol átültetése dacára. (Csupán a mi gimnáziumi tankönyveinkben szerepel még a sugallt sorrend: a Faust mint példa, mint a sőt forrás Madách számára. Miért? Meddig?) Kétségtelen reneszánsza van sokat mérlegre tett tizenéveseink körében a „problémás" költőknek, hazai és XIX. századi viszonylatban Vörösmarty filozófiai lírá­ jának, Vajda János önemésztésének. Madách keresettsége a könyvespolcokon ennek is függvénye, ha tetszik: kordivat, felszín, látszat. Ezzel azonban elérkeztünk fejtegetésre vállalt feladatunk lényegéhez, Madách népszerűségének keresendő okaihoz. Napjainkban szokásossá vált mindig és mindenben a felgyor­ sult időre hivatkozni, mint gondjaink, bajaink forrására. A XIX. század írói között alig találunk valakit, aki Madáchhoz ha­ sonlóan ennyire az utókorhoz fellebbezett volna: a Tragédia ú. n. víziószínei (a falanszter, az űrjelenet és az eszkimó-kép) 21 �szemünk láttára lettek furcsa látomásból időszerű kérdéssé, torokszorítóan izgalmassá téve a drámai költemény keltette olvasói és nézői élményt. Nem arról van persze szó, hogy Madách tudományos pontossággal előre látta volna korunkat. Inkább arról, hogy gyakran téves vagy túlhaladott nézetek, el­ méletek alapján, belőlük kiindulva, kora tudományosságának szintjéről költői erővel sejtett meg bizonyos társadalmi-emberi erővonalakat a jövő felé. S mindezt az eldugott Alsósztregován, az akkor már tíz esztendeje halottmerevségbe dermedt Ma­ gyarországon, ahol az 1848-at megelőző évek szellemi pezs­ gését, érdeklődését az európai együtthaladás feladása követte. Napjaink emberének emlékezetébe felkiáltójeles fogalmak vésődnek nap-nap után: tudományos-technikai forradalom! technokrata társadalom! elcsökevényesedő emberi gépiesedő művészet! ... Madách falanszterét évtizedekig a félre- és belemagyarázások hamis mítosza vette körül. Történelmi alapját, a kapitalizmus eredményeit, technikai fejlettségét átvevő és ,,tökéletesítő” utópista nézeteket a tudományos szocializmus paródiájának tekintették; díszletek, jelmezek, kihagyott szö­ vegrészietek, áthelyezett hangsúlyok rendelték alá Madách egyetemes mondanivalóját, figyelmeztetését a napi politika ér­ dekeinek. Itt is érvényes az a megállapítás, amit egyik író-kortársunk a Bánk bánra tett - valóban csak most élvezhetjük igazán a Tragédia valós értékét. Hovatovább világossá válik előttünk a XII. szín egyetlen helyes értelmezése: a költő a végsőkig vitt technikai társadalmat képzelte el, egy olyan vi­ lágot, amely megfeledkezett a sokoldalúan képzett, munkája és felhalmozott javai nyomán teljes életre igényt tartó Ember­ ről. A széklábakat faricskáló Michelangelo jobb jelkép, jobb mementó, a Tudás szavai keményebben kovácsoltak, mint a technikai társadalom visszásságainak mai felvetései: ... A serlegen virág, A széktámlán ábrándos arabeszk, Emberkezek pazarlott műve mind. S üdítőbb-é a víz azon pohárból Kényelmesebb-é széken az ülés? Most gépeink teszik mindezt helyettünk Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban, És a tökélyről az kezeskedik, Hogy a munkás, ki ma csavart csinál, Végső napjáig amellett marad. A jövőkutatás távlatai beláthatatlanok, haszna ma még felmér­ hetetlen — a félelem, amely az új tudományágat éleszti, Madáchéval azonos: Midőn az ember földén megjelent, Jól béruházott éléskamra volt az: Csak a kezét kellett kinyújtani, Hogy készen szedje mindazt, ami kell ... De már nekünk, a legvégső falatnál, Fukarkodnunk kell, általlátva rég, Hogy elfogy a sajt és éhenveszünk... Még szembeszökőbb az űrjelenet színeváltozása az elmúlt év­ tized során. A Földtől való elszakadás álma és ennek művészi megformálása Ikarosz mondájától Jules Verne Holdba röppenő ágyúgolyójáig közkincs és közhely az emberiség körében. Szép gondolatok míves megfogalmazása — ennyivel siklott át az olvasó a Tragédia XIII. színének szövege fölött. A színházláto­ gató rosszabbul járt: olykor technikai, olykor rövidítési szándékból-okból nem is értesült létezéséről, máskor meseszerű kellékek mosolyogtatták meg, szélben lobogó romantikus kö­ pönyegek, alulról megvilágított, kísérteties fényű arcok, a Föld­ szellem dörgő hangja szinte palackból szabadultan, akár az Ezeregyéjszaka meséiben. 1961. április 12-én azonban Jurij Gagarin szemeinek először tárult fel az űrhajó ablakából a távolodás madáchi képe: Először a virág tűnt el szemünkből, Aztán az erdők rezgő lombjai; A jól ismert táj száz kedves helyével Jellem nélküli síksággá lapult. Mi érdekes volt, minden elmosódott. Azóta új fogalmakkal ismerkedünk: űrjog, űretika — és a kozmosz küszöbén eltöltött évtized igazolta a költőt. Fogósabb problémáinkat, ha ki is lépünk a világűrbe, csak itt a Földön oldhatjuk meg véglegesen: 22 ... Mert minden felfogás És minden érzés, mely benned feszül, csak Kisugárzása e csoport anyagnak, Mit földednek hívsz, s mely, ha más leendne, Nem létezhetnék többé, véled együtt. — Az eszkimó-jelenet visszatérő csalódásom volt, amíg öröklő­ dött hagyományú hazai rendezésekben láttam színpadon. Olvasva döbbentem rá, hogy a látomás, amely tréfás replikák gyűjteményének hangzott át a rivaldán, más: felér a magáéval gazdálkodni nem tudó emberiség bukásáról szóló víziók bár­ melyikével. Ismét az észt Tragédia-előadás adott Madách szö­ vegéhez itt rendezői többletet, Ádám görnyedő figuráját, aki az eszkimóval szemben guggolva — mintegy ember-létének ellenőrzéséül — ujjainak számát hasonlítgatja. Száztizenhárom éve tett felkiáltójelet Madách Imre a Tra­ gédia utolsó mondatának végére, kilencven esztendeje gördült fel először a függöny a paradicsomon kívüli életszíntér dísz­ letei előtt, de a közvetlenül hozzánk szóló gondolatok köre azóta folyamatosan bővült. A növekvő népszerűségének immár nyelvi gátja sincs. Arany János 112 éve még azt írhatta a véleményét aggódva váró szerzőnek: „Csak itt-ott verselésben meg a nyelvben találok némi nehézségeket, különösen a lírai részek nem eléggé zengők." Mai olvasó számára ez utóbbi inkább erény, mint fogyatékosság, és ma bölcsészi szakértelem nélkül is megérezzük Madách nyelvezetének sodrását, erejét, amely a természetés társadalomtudományok olyan szókincsét görgeti magával roppant erőfeszítések árán, amire a kortárs magyar szépiro­ dalomban még évtizedekig nincs példa. Madách intellektuális nyelve persze nem előzmény és példa nélkül való; Kölcsey, Vörösmarty, Vajda és Arany gondolati lírájában elénk villan a kérdésfelvetés hasonló egyetemessége mellett néhány költői fordulat is, és Madáchinak költőként sikerül mindaz, amivel a kor magyar tudományossága adósunk maradt: az 1848-at megelőző és szorosan követő évek összegezése. A Tragédia nyelvi megvalósításának legszebb példáját a kolozsvári Állami Magyar Színház társulata szolgáltatta, sajátjukból kiegészítve, hozott értékeiből pótolva mindazt, amit Arany — második érvként - hiányolt Madách tollából: a magyar népnyelv alaposabb ismeretét, áthatóbb erejét. A másik, tágabb nyelvi gát is leomlóban. Az ember tragé­ diája eddig 26 nyelven 67 fordításban olvasható, és ami a legörvendetesebb, szorgos tollforgató mesteremberek helyett rangos nevű, kitűnő költők vágnak neki a feladatnak, egy Martinov, egy Rousselot vállalkozik az átplántáló szerepére. Megszűnőben tehát a Lukács Györgytől felemlegetett pro­ vincializmus veszélye, Madách másodlagos világirodalmi je­ lenség-szerepe, kallódása Goethe, Byron mellett és után. Hazai értékelésünkön azonban kísért még a magyar betegség, a földhözragadtság sajátos kóresete: valahogyan nem látjuk irodalmi folyamatunk XIX. századi szeletében szerves jelen­ ségnek Madáchot, s ez gyakran téves, sőt káros szembeállí­ tások sorozatában nyilvánul meg. Petőfi vagy Madách — a helyesen mellérendelő viszony helyén. Erre most, 1973-ban kivált két tény figyelmeztet, Petőfi és Madách születési évfor­ dulójának majdnem egybeesése (mindössze három hét vá­ lasztja el egymástól) és a statisztikai adat, hogy ők ketten azok, akik a szűkebb világirodalomban is helyet követeltek és kaptak. Ez a vagylagos szembeállítás, amely látszólagos válaztást enged, valójában az irodalmi egyoldalúság, a szellemi sán­ taság legbiztosabb jele, vezet el bennünket eszmefuttatásunk végső gondolatköréhez: az évfordulókon szokásos feladatkitűzéshez. A mű, a Tragédia még sokban elnyomja az embert, az alkotót; még legendák béklyózzák a szűkebb és tágabb közvéleményt, beteges dekadanciáról, magánéleti meghatáro­ zottságról, remeteségről. De a háttérben már készülődik, szer­ veződik a Madách-kutatás jelene és jövője, amely igaz képet fest majd a refomkori Pest lelkes diákjáról, a szabadon, dogmák nélkül vizsgálódó emberről, 1848 katonai főbiztosáról, a magyar függetlenségi gondolat hűséges hirdetőjéről. �LAKOS GYÖRGY Timon, a publicista Sokan állítják, hogy a dráma- és regényíró költőként kezdi, újságíróként folytatja és csak kellő élettapasztalat elérése után találja meg igazi önmagát. Annak is vannak szószólói, hogy a művészek legtöbbje hobbyként kiegészítő művészetet is űz, ahogyan a sportolók a kiegészítő sportágat. Köztudomá­ sú: ha többé-kevésbé általánosíthatók is az említett teóriák, mindenkire akkor sem vonatkoztathatók. Madách Imre élete viszont mindkét állítást tökéletesen igazolja. Tizenhét esztendős volt amikor a Mátray Gábor alapította Regélő, az első magyar divatlap — irodalmi mellékletében, a Honművészben — első versét közölte: az 1839-es évfolyam 103. számában jelent meg Az anya gyermeke sírján című köl­ teménye, Madách Emo aláírással. A következő évben már sa­ ját költségén kinyomatta a huszonhat versét tartalmazó, 72 lapos kötetkét, a Lant-Virágokat. „Írta: Madách” — így áll az 1940-ben megjelent köteten, de az eredeti kéziraton még Zarándként jegyzi a szerző nevét. Csak egy évet kell még várni és a Regélő Ország- és nép­ ismertetés rovata már első prózai írását is közli, „Trencsini, másként teplici fürdők” címen, most már Madách Emők alá­ írással, s cikkéhez magakészített rajzos illusztrációt. S amilyen megtiszteltetésnek számított tizenhét esztendős korában az akkori idők népszerű elbeszélőivel, Garay Jánossal, Nagy Ignáccal, Frankenburg Adolffal, Csató Pállal és Kunoss Endrével egy sorban költeménnyel szerepelni, szinte olyan megtisztelte­ tés érte első prózai írását is, amelyhez Mátray Gábor, a di­ vatlap alapítója és szerkesztője, a következő széljegyzetet biggyesztette: „A több tekintetben általunk mélyen tisztelt, je­ les tehetségekkel díszlő, derék fiatal értekező nemcsak a szép ismertetést, hanem magát a rajzot is szíves vala velünk közleni. Fogadja érette s hazafiságos buzgalmáért leghálásb köszönetünket.” (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az Az ember tragédiájának költője kiegészítő szórakozásként műkedvelő fes­ tő volt, több rajza, portréja, festménye ismert, hajlama nem elszigetelt családi vonás, hiszen öccse, Pál, Nógrád vármegye másodalispánja tájképeiből két festményt a Pesti Műegyletben is kiállítottak.) Madách azonban ezt a Regélő-beli első szárnypróbálgatást nem sorolta zsurnalisztikai alkotásai közé, nem szerepel be­ szédei és cikkei közös gyűjteményében sem, amelynek a kö­ vetkező címet adta: „Újsági cikkek és gyűlési beszédek, 1843tól 1847-ig.” Élénk publicisztikai tevékenységét Madách tehát négy esztendőre szűkíti: a 21-24 éves életkorát felölelő idő­ szakra. De későbbi élete és irodalmi munkássága is igazolja, hogy a zsurnalisztikát nagy tiszteletben tartja és a legfon­ tosabb közéleti tevékenységek közé sorolja. Amikor 1844-ben a Pesti Hírlap felkéri Nógrád megyei tudó­ sítójának, miáltal tulajdonképpen kebelbeli barátja, Szontágh Pál nyomdokaiba lépett, a lapot már nem Kossuth Lajos szer­ keszti, — radikális cikkei miatt, a bécsi udvar közbelépésére éppen abban az évben (1844) át kellett adnia helyét a cent­ ralistáknak. (Egy évig Szalay László a szerkesztő, őt Csengery Antal váltja föl, később — akkor már Madách a drámáinak él! — Kemény Zsigmond követi.) Első, Pesti Hírlapba szánt „leve­ le”, tudósítása kisérőlevelében szerényen a következőket írja: „Tekintetes Szerkesztőség! Igéretem szerint sietek kegyednek első levelem által küldeni, igen sajnálom, hogy annak tárgyai olly kevéssé érdekesek, s kevéssé gyakorlott tollam még ke­ vésbé képes azoknak érdeket kölcsönözni. Alázatos szolgája Madách Imre.” Mint később kiderült, a tudósító szerénysége túlzásnak bi­ zonyult. S ha nem is mint publicista tett országos hírre szert, a táblabíró úr radikális politikai felfogása, lírai színezetű mon­ datfűzése, önálló gondolatainak bátor kimondása tudósításait a „Törvényhatósági dolgok” jobbjai közé emeli. A Pesti Hírlapban tulajdonképpen két esztendőn át publikált. 1844-ben megjelent cikkei: július 7-én (367. szám), szeptem- MADÁCH SZOBRA BALASSAGYARMATON ber 8-án (385. szám), október 10-én (394. szám) és december 22-én (415. szám); 1845-ben megjelent cikkei: február 6-án (428. szám), július 4-én (497. szám), november 16-án (574. szám) és december 2-án (583. szám). 1846-ban, a január 11-i számban a szerkesztő csillag alatt a következő megjegyzést közölte: „tisztelt levelezőnk lemondta." Van ennek a tudósítói kronológiának még egy érdekessége, hogy az 1945. május 6-i lapban Madách helyett más küldött tudósítást a Pesti Hírlap­ nak megyénkből, a névtelen tudósítótól tudhatjuk meg: „Timon, mint a levelei egyikében érintve volt, hetedik megyében utazott, gondolatait önszemélyében is követve.” Mert a „Törvényhatósági dolgok” tudósítója Timon néven számol be a megye állapotairól, fontos és kevésbé fontos dol­ gairól, személyes észrevételeiről. Az álnév használata nem is hat meglepetésként, az Emő, Emők, Zaránd névmegjelölések ismerete után! * Madách kedvelte Eötvös Józsefet, akinek ars poeticaja szinte megegyezett a madáchi közéletiséggel, hiszen az író társa­ dalmi elhivatottságát, az írói irányzatosság elvét hirdette, el­ vetvén az öncélú költészetet. Eötvös viszont szívesen forgatta Louis de Haye Cormenin francia politikus, publicista és jogász könyveit, a De la centralisation (A centralizációról) és a Livre des orateurs (A szónokok könyve) címen Párizsban 1842-ben és 1844-ben megjelent könyveket, — s amelyek nagy hatást gyakoroltak a centralistákra a reformkori Magyarországon. Cormenintől vették át a centralizmus eszméjét és Cormenintől tanulták a szónoklatot, részben Robespierre, Mirabeau és a nagy szónokok portréi, részben közvetlen retorikai tanácsai révén. Valószínűleg Eötvös ösztönzésére vette kézbe Madách is a Cormenin-könyveket, amelyeket a vicomte nem saját nevén, hanem Timon álnéven bocsátott közre. Nos, ezt a Timon álne­ vet kölcsönözte magának Madách Imre, amikor kapcsolatba került Szalay Pesti Hírlapjával. S bár - mint láthattuk — Madáchnak szeszélye volt az álnév alatti publikáció, mintha a 23 �Madách Imre nevet maradandóbb és értékesebb alkotásnak tartaná fenn, Madách mégis kedvelte ezt az írói álnevét, s többé-kevésbé az álnévvel együtt átvette a francia Timon ellen­ zékiségét és pamflettírói készségét is, amit egyik vitacikkében a paszkvillusig fokozott. Ebben a gróf Dessewffy Emillel folytatott szenvedélyes vitá­ ban, amelybe — a vitát kiváltó cikkeit leközlő Budapesti Híra­ dóban — Kossuth is személyesen bekapcsolódott, Dessewffy a Kossuth-cikkhez fűzött széljegyzeteiben Madáchra is kitért, föltárván a Timon álnév eredetét is: „Nekem mindenesetre örömül szolgál kegyeddel vitatkozni meg e kérdést,” — intézte szavait Kossuthoz — „mert bárha látom is, hogy ellenvetései­ met nem fogta fel kegyed voltaképpen, a mi természetes, legalább más részről tapasztalom egyszersmind azt is, hogy azokat el sem ferdíté, mint a 405.-dik számú P. Hírlapban fel­ szólalt Timon, ki azon álnév alá, mellyel a gyönyörű-tollú francia író Cormenin használni szokott, búva, feljogosítva érzé magát megfúni a diadali tárogatót, mielőtt még meg volna küzdve a csata és szegény magamról meg statusgazdasági véleményemről olly contemptussal, és a hajdani atheni Timontól kölcsönzött keserűséggel beszél, mintha ő Smith Ádám és List Fridrik összvesített tudományával, ,s a görög misanthrop szeszélyes epéjével bírna, holott az egészből főleg azon ifjonczi praepotentia tűnik csupán ki, mellyet épen azon szilárd vitatási képesség szokott nagyon kerülni, melly inkább okos­ kodásnak erejétől, mint egy hánykolódó vitatási modortól várja a sikert.” Bár az a modor, amelyet Dessewffy a magyar Timonnál kifogásol, Cormenintől, a tanítómestertől sem idegen, egy dologra mégis ráfogható, hogy nem vette át, mégpedig a nehézkes magyar politikai prózánál sokkal világosabb, oldot­ tabb, rövid mondatokból álló cormenini stílust. Egyébként a Timon nevet annyira kedveltnek találta Madách, hogy írásaiban gyakran beépítette, játékosan, kihangsúlyozván az olvasóval egybekapcsolódó családias jelleget. „Valóban, ha nevem nem volna »Timon«, megyei ember lé­ temre, aligha szabadelvő lappal leveleznék, oly sok kicsinyes érdekbe, hiúságokba ütközik az ember; hát ha még ez a lap azon elvet, mely felé minden szabadelvűség utoljára is tör, nyíltan kimondja, ha ezáltal oly sok vidéki notabilitás devalvá­ ciójának idejét közelíteni látja s rémülten átkot mond a csak­ ugyan megjelenő szellemre, melyet ő csak camera obscurájából akart a falra idézni, a nézők tapsai között; valóban ily lappal csak a népszerűségről lemondani tudó Timon levelez­ het, ki legfeljebb is így válaszol: Machtet Ihr nicht so viel Lumpen, hatt' ich nicht so viel Papier." (Ne kövessetek el annyi aljasságot, kevés ahhoz nekem a papír.) Így ír augusztus 21-22-én keltezett levelében. A szeptember 26-án keltezettben ismét megjelent Timon: „És lőn helyeslés harsnáy torkokból, melyek még imént ellenvéleményben valá­ nak, s a végzés megszületett. Timon kacagott, hogy véleménye a közvéleményről így igazoltatott, s halkan elimádkozá magá­ ban Julius Caesar azon jelenetét, melyben Brutus s Antonius egymásután szónokolnak a néphez.” * Tonio Kroger mondja Thomas Mann azonos című elbeszé­ lésének egyik „monológjában” hallgató-társának: „Az iroda­ lom általában nem hivatás, hanem átok... Azzal kezdi, hogy megbélyegezettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rende­ sekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad és azután nincs többé mód a megértésre.” Ez a mondat is tökéletesen kifejezi a német romantikusok kísérletét és gyakorlatát, mely az iró­ niát - az élet kívülről és a valóság magaslatról való szem­ léletét - művészi ábrázolás elvének tekinti. Madáchnál az irónia, noha éleslátásában az élet megismerésének telítettsége már fiatalon megmutatkozott, sokkal inkább a fogalom hét­ köznapi értelmében jelentkezik: a nyílt gúnyolódásban ugyan­ úgy, mint álcázott formában, amint arra Shakespearenél töb­ bek közt Antonius gyászbeszéde nyújt kézenfekvő példát. 24- A költészetben az epigramma, az újságírásban pedig a pub­ licisztika jelenti a legjobb alkalmat, az irónia alkalmazására. Madách mindkettőben alkati készséget mutat a gyúnyra, a szellemességre, a visszásságok nevetségessé tételére, összmunkásságának ismeretében, mintegy előtanulmányként Luci­ fer ironikus, olykor szarkasztikus és cinikus figurájához. (Amint ezt a Nógrádi Képcsarnok című epigrammagyűjte­ mény is bizonyítja.) De Madách Pesti Hírlapnak küldött tudósításaiból sem hi­ ányzik a fűszer, különösképpen a bors. A szerkesztő át is en­ gedte őket, csupán az első tudósítás elejét találta túl erősnek s ennek elejéről kihúzott egy jelentős passzust, amelyben Madách többek között a nógrádi tűzesetekre, gyújtogatókra is kitért. A szerkesztő által kihagyott, illetve átírt részből álljon itt néhány mondat az eredetiből: „Rémítő sejtelmek fognak el minden kebleket, a gyújtogatókról szárnyaló hír jámbor utasok személybiztonságát veszélyezteti, s mert rendkívüli dolognak rendkívüli okait szoktuk keresni: jelen helyzetünket is sokan vallásos surlódások következményeként tekintik; még mások a kipusztítandó magyar paraszt helyét németekkel betölteni óhajtó országgyűlés kifolyását vélik benne feltalálni. Önkéntelen eszünkbe jönnek e sötét kép után az 1830-ki francia forradal­ mat megelőző események, eszőnkbe jön az irány, mely ott a kormány ellen nyilatkozott... Eszébe jött ez sokaknak, a kon­ zervatívok követve az elvet, mely szerént két ember visz fősze­ repet az álladalomban: az ki fénylik, s az ki akaszt, ezen egy igazság tételt, melyet ingyen kap a nép, statárium formában akarták gyakorolni." Ugyanebben a tudósításban szerepel Pallavicini őrgróf birtokvásárlási ügye, amelyhez ismét olyan megjegyzést fűzött Madách, amit a szerkesztő „megherélt”, a következőt: „Vannak nevek, melyeket csak a történetből is­ merünk nemes honfineveknek; reményijük, hogy a vevő őrgrófnál hasonló lesz az eset s történelmi nevezetességével ellenkező szerepet játszand.” (Jegyzet: „Pallavicinti Castala nem legmagyarabb érzelmű embere volt Izabella alatt.”) * Nem esett — vagy csak kevéssé — arról szó, hogy az újság­ írással kacérkodó Madách valóban publicista-e, noha iróniája mindenképpen e műfajra predesztinálta. Az „iparvéd-egyesület" ügyében föllobbantott sziporkái, valamint Keresztúri József a Jelenkorban megjelent centralizázió ellenes cikkére adott, a Pesti Hírlapban két részletben közölt (1845. decem­ ber 7 és 11-én), megfontolt, mérnöki precizitással fölépített válaszcikke e kérdésben nem adhat vitára okot. A losonci származású Jeszenszky Danó (Temérdek néven írta költemé­ nyeit) 1862-ben Felvidéki Magyar Közlöny címen hetilapot in­ dított, amelynek első mutatványszámában Szontághnak és Ma­ dáchnak is helyet biztosított. Ez volt egyébként Madách utolsó publicisztikai cikke: „Szabadelvűség s táblabíró-politika. ” Két részben jelent meg, mégpedig a július 1-i mutatványszámban és az októberben meginduló lap harmadik, október 7-i számá­ ban. Problémát okozhat viszont, hogy műfajilag az újságíráson belül hová soroljuk Madách (Timon) törvényhatósági tudósí­ tásait, amelyet levélnek nevez. A szubjektív, fennkölt, válasz­ tékos stílusú, állandóan eszméivel kommentált madáchi leve­ lek egyáltalán nem foghatók fel szimpla, unalmas informá­ cióknak, hanem sokkal közelebb állanak az irodalmi és politi­ kai igényű levelekhez, amelyeknek már az ókorban is akad­ tak mesterei (Cicero, Seneca, ifj. Pl i n i us, stb.), de később méginkább (Petrarca, Erasmus), hogy a franciáknál, a 17. szá­ zadban élje virágkorát (Guez de Balzac, Mme de Sévigné, stb.) A Madách-csal egy korban levelező Marx és Engels a tudományos szocializmus eszméinek ajándékozza még az el­ küldésre szánt, misszilis leveleit is. Mintha Madách a klasszi­ kus minták után indult volna el, csak kevesebb ambícióval, s azzal a korai felismeréssel, hogy sem a levél, sem az infor­ máció nem az ő igazi kifejezési formája! Ámde minden összehasonlításnál többet mond Timon tudó­ sításainak hangvétele, a kommentárba, glosszába illő harsány poének, s a vezércikknek is felhasználható „beszámolók." Így például a „Baculologia és még valami” című cikkében, a gácsi szolgabírói „túlkapás”, - amikor is egy nemes ember ka- �pott tíz botot azért, amiért a nem nemes bájmikor megkapja arra ad alkalmat Madáchnak, hogy keményen kikeljen a botbüntetés ellen, újságíró-iskolában is taníthatnó hangvétellel és hőfokon. Madách és a tudósító Timon is publicistának mutatkozott be hírlapi cikkeiben, s egynémelyik cikkének tárgya, hasonla­ ta, de még a párizsi Timon szelleme is megtalálható későbbi főművében, vagy ahogy ma kezdjük látni: főbb irodalmi alko­ tásaiban. Közéletiségének, ami képviselői mandátumával sem szűnt meg sohasem, a zsurnalizmus jó iskolája volt, de jó előiskolának bizonyult későbbi alkotó esztendeihez is. SZABÓ BÉLA Madách, a főbiztos . . . Addig, míg a szabadságharc előtt a hadi főbiztosság szinte csak címet jelentett, a szabadságharc időszakában e megyei tisztség jelentőségében és súlyában a legelsők közé emelkedett. A megye eddigi történetében szinte a legnagyobb áldozatvállalást a szabadságharc jelentette. Vonatkozik ez mind az emberi, mind az anyagi áldozat vállalására. E nagy­ arányú katonai mozgósítás kézbentartása, ügyeinek részbeni intézése főbiztos kezében futott össze, aki szinte láthatatlan, de tényleges orgánizátora volt a megye mozgósításának, a megye anyagi javainak a honvédelem szolgálatába való állításának. Hogy érzékeltetni lehessen azt a munkát, mely Madáchra, miint főbiztosra hárult, röviden ismertetjük azt az erőfeszítést, melyet Nógrád megye a szabadságharc 1848/49-es időszaká­ ban tett. Már 1848 májusában határozat született, hogy a független­ séget veszélyeztető támadás visszaverésére a megye 2200 jól felfegyverzett, vadászpuskákkal és kaszákkal ellátott nemzet­ őrt állít ki. E rendelkezés nyomán azonnal megindult a me­ gyében a nemzetőrség soraiba való toborzás, mely csak in­ duláskor volt önkéntes, a későbbiekben a vagyonnal rendel­ kezők közül történt a nemzetőrök kiállítása. A negyed telek, illetve a negyven okó bortermés volt az alsó határ, mely mel­ lett ezt a kötelezettséget vállalni kellett. A nemzetőrség élére Freyburg Lajos századost nevezték ki őrnagyi rangban. Már júniusban elrendelték a megyei nemzetőrség Szécsényben való összevonását, hogy onnan Vácra, majd gőzhajón Bajára, illetve az ókanizsai táborba a szerb felkelők ellen indítsák őket. A nógrádi nemzetőrök táborba szállásával egyidőben a megye úgyszólván egész tisztikara katonai, szolgálatra aján­ lotta magát. Mint tudjuk, Madáchot betegségére való tekin­ tettel előbb „honmaradónak” ítélték, de később betegsége ellenére is táborba szállásra határozta el magát. A nógrádi nemzetőrök júliusi táborba szállása elmaradt. Részint a ki­ tűzött határidőre nem tudták a mozgósítást végrehajani, más­ részt a galiciai események miatt a hadügyminisztérium elren­ delte a nógrádi nemzetőrök otthonmaradását. A megye tisz­ tikarának, köztük Madách Imrének katonai szolgálatra való jelentkezését pedig közvetlenül Batthyány miniszterelnök uta­ sította el azzal az indokkal, hogy a megye háborús, veszélyes időben nem nélkülözheti a polgári vezetést. A nemzetőrségnek már májusban megindult toborzása mel­ lett Nógrád megye a katonai helyzet súlyosbodásának láttán 1848. július 26-án elhatározta egy 1200 főnyi önkéntes, hadiszolgálatra alkalmas nemzetőrségi csapatnak a kiállítását. A csapatot a megye látta el csákóval, köpennyel, nadrággal, csizmával, fehérneművel, borjúval, lőtáskával, mely felszerelés­ re 80 000 váltóforintot ajánlott meg. A fegyverekkel való ellá­ tást — részint lőfegyverekkel, részint kaszákkal — szintén a megye vállalta. Nógrád ezzel a felajánlásával az első volt a magyarországi megyék közül a hadiszolgálatra alkalmas nem­ zetőr csapat kiállításában. E katonai erő megszavazása, gyors kiállítása nyilván a főhadbiztos érdeme is. 1848. augusztus 27 és 30 között az önkéntes nemzetőr sereget Losoncon és Ba- EMLÉKTÁBLA BALASSAGYARMATON lassagyarmaton összevonták, innen azonnal a váci gyülekezőhelyre szállították, és Ivánka Imre őrnagy parancsnoksága alá helyezték. Mint az előbbiekben ismertetett nyugtákból is ki­ tűnik, Madách Imre még a váci táborban is biztosította a me­ gye költségére a nemzetőrök ellátását. Ugyancsak tudunk ar­ ról, hogy balassagyarmati rabok által készített pokrócokat és bakancsokat szállítottak 1848. szeptember elején a váci tá­ borban összegyűlt nemzetőrök részére. Az 1848 augusztusában megalakuló önkéntes nógrádi nemzetőr zászlóalj szeptember 29-én a pákozdi ütközetben esett át a tűzkeresztségen, midőn a magyar seregek a Pest el­ len vonuló Jellasicsra mértek vereséget. Részt vettek Jellasics üldözésében, majd 1848. októberében, — már mint első ön­ kéntes nógrádi honvéd zászlóalj, - a schwechati csatában. Majd 1848. decemberében Horváth őrnagy vezetése alatt a Beniczky kormánybiztos irányítása alatt küzdő erők gerincét adták a budetini, szrecsnói, alsóturcseki harcokban. 1849. ja­ nuárjában nehéz körülmények között, lerongyolódva is igye­ keztek a Götz tábornok vezetése alatt álló császári erők betö­ rését megakadályozni. Január végén Besztercebányára vissza­ vonulva csatlakoztak a Görgey vezetése alatti magyar hadse­ reghez. Február 5-én Branyiszkónál Guyon vezetése alatt egyike volt a zászlóalj a hegyet elfoglaló és ezzel a visszavo­ nulás útját megnyitó honvéd erőknek. A tavaszi hadjárat ide­ jén a VII. hadtest kötelékében harcoltak Kápolnánál, Hatvan­ nál, Nagysallónál, Komáromnál, Ácsnál, majd részt vettek a magyar erők Görgey vezette visszavonulásában és eközben a váci, rétsági, érsekvadkerti utóvédharcokban. A zászlóalj Vilá­ gosnál tette le a fegyvert. A függetlenségi harc első önkéntes megyei zászlóalját tehát Nógrád megye adta. Batthány Lajos, Magyarország miniszterelnöke 1848. augusztusában a kormány nevében köszönetet is mondott ezért a megyének. Az önkéntes honvédsereg létrehozása, a szükséges költségek megszavaztatása, a mozgósítás munkájának lebonyolítása azonban annak a megyei tisztikarnak a nevéhez is fűződik, melyben — már csak állásánál fogva is — nagyon jelentős szerepet töltött be Madách Imre, Nógrád megye főhadbiztosa .. . (Részlet a megyei múzeumi szervezet készülő Madách- köte­ tének tanulmányából.) 25 �TALÁLKOZÁSAIM MADÁCHCSAL Gyárfás Miklós író — Mikor kezdődött a „Madách-szerelem"? — Még gimnazista koromban. Érettsé­ gi dolgozatom tárgyául Az ember tragé­ diáját választottam. Alapgondolata - az ember sorsa és rendeltetése a földön — izgatott, s izgat ma is. Ez a mű folyton kérdez, s az embert újabb és újabb fe­ leletekre kényszeríti. A Tragédia tőlem, az egykori diákgyerektől ugyanazt kér­ dezte, amit ma is kérdez: von-e értelme a létezésnek? — S mi erre az Ön válasza? — Akkor, és ma is az egyértelmű igen. Diákkorom felelete természetesen az egy­ szerű, naív igen volt. Mai feleletem na­ gyon messze van ettől a naív igentől. Ebbe az igenlésbe már sok fájdalom és keserű tapasztalat, irónia vegyül. — Miben látja a Tragédia modernsé­ gét? — A kérdésfelvetésében. Legizgalma­ sabb színházi vonatkozása éppen az, hogy minden korban és minden nézőtől — annak műveltségétől függetlenül — újra meg újra megkérdezi az említett, a létezés értelmére vonatkozó kérdést. Madáchban — mint drámaíróban — tu­ lajdonképpen ezt érzem Shakespeareszerűnek. Shakespeare is azt mondja, hogy az élet tele van feloldhatatlan el­ lentmondásokkal, kegyetlen konfliktusok­ kal, sorscsapásokkal, véres háborúkkal, s mégis az ő válasza is igen, mindezzel együtt. E problematika azért fontos, mert Madách istene is az emberre bízza a cselekvést. A világ az Úr szerint sincs teljesen megteremtve: az élet teremtés­ folyamata az emberre bízatott. A Tragé­ diában ez olyan nagyszerű. — Madách színháza című könyvében Madách drámaművészetére a tragikus irónia megnevezést használja. Hogyan érti ezt? — Madách minden művének két ol­ dala van: egyiken az élet mélyen tragi­ kus föltárulkozása, másikon az erőteljes intellektuális irónia látható. Példátlan a világirodalomban, ahogyan Madách az isten személyét is a fenséges ábrázolás mellett ironikusan láttatja. A világ teremtőjét hiúnak, gőgösnek ábrázolja, aki környezetétől csak elismerő, dicsérő sza­ vakat vár és fogad el. Az író minden alakjában érezhető ez az irónia, ami sa­ ját öniróniájából származik. Bámulatos, hogy ez a keserű életű költő milyen pon­ tosan és kíméletlenül látta saját emberi gyöngeségeit. Gúnyolódni tudott magán, hol szelíd tréfálkozással, hol kegyetlenül. Ezért tudott tűrni, megbocsátani, s álta­ lában minden helyzetben teljes ember maradni. 26 — Ön eddig több mint húsz színpadi művet írt. Hatott-e Önre, ha igen, meny­ nyiben hatott Madách drámaírói munkás­ sága? — Én elsősorban könnyed, keserű olykor nagyon keserű vígjátékokat írok. Színdarabjaimban az emberi gyöngeségeket, hibákat pellengérezem ki. Tudom azonban, hogy ezek természetesek, hogy az ember sohasem fog megszabadulni hibáitól. Tulajdonképpen ezért nem aka­ rom „agyonütni” hőseimet, csupán ne­ vetségessé tenni. Moliére például hiába írta meg A képzelt beteget, a hipochondriát nem tudtuk száműzni noha ne­ vetünk rajta. Madách is természetesnek ábrázolja az emberi gyöngeségeket, de ironizál felettük. Magamra nézve ebben az ábrázolásmódban látom hatását. — Néhány évvel ezelőtt Madách Mária királynő drámáját dolgozta át a mai színpadi és dramaturgiai követelmények­ nek megfelelően. Mi fogta meg ebben az eredetileg előadhatatlan, olvashatat­ lan, kaotikus Madách-műben? — A húszéves Madách zsenialitásának fényét láttam meg a darabban. Ezért dolgoztam át a drámát a költő gondol­ kodásmódja szerint, az ő zsenijét res­ taurálva, szolgálva. A hiúság, amely le­ het bűn, de alkotó, teremtő ereje is van — sokat foglalkoztatott. Erről van szó a Mária királynőben is. Nagy Lajos király leánya, Mária, aki végigálmodja egész sorsát, a végén minden baj és félelem ellenére, királynő akar lenni. Ezt egy­ szerre érzem drámainak és mulatságos­ nak; a kettő szorosan egymás mellett áll. S tulajdonképpen ez a felelet a „Madách-titokra” is. — Kit tart a Mária királynő szerzőjé­ nek? — Mindenképpen Madáchot ...annak ellenére, hogy az eredeti drámából mind­ össze százhúsz sort hagytam meg. A da­ rab átdolgozójának tartom magamat. — Véleménye szerint van-e létjogosult­ sága az előadhatatlan, régi drámák mai színpadra történő átdolgozásának? — Feltétlenül. Hisz mai színjátszásunk gazdagodik általa. Madách is így vált — a Mózessel, a Csák végnapjaival, a II. Endrével — napjaink egyik legsikeresebb színházi szerzőjévé. Madách, aki egy vi­ lágirodalmi remekművet írt, drámáival színházkultúránk legnagyobb alakja. Ezért kell a Tragédia mellett egész életművéből feltárni mindent, amit lehet, és megsze­ rettetni azt a közönséggel. Ránki György zeneszerző — Mikor került először közelebbi kap­ csolatba Madách szellemével és világirodalmi értékű remekével. Az ember tra­ gédiájával? — Madách Tragédiájával diákko­ romban ismerkedtem meg. Elementáris, életreszóló szellemformáló élményt jelen­ tett számomra. Ezt különben, azt hiszem, mindenki elmondhatja, aki magyar kul­ túrán nevelődött. Irodalmunk, színházi kultúránk mai napig — akarva-akaratlanul - visszacsendíti a Tragédia vissz­ hangjait. Ki ne ismerne rá például Lucifer utódjára Karinthy „Énké"-jében, ebben a jelképes figurában, mely ott bújkál minden gondolkodó „Én”-ben, megteste­ sítve a gúnyoros rombolás ösztönét, a jó­ hiszemű, alkotó lelkesedés tőszomszédsá­ gában. Írók, fordítók, tudósok, képzőmű­ vészek, színházi kollektívák sokaságát foglalkoztatja száz éve a Tragédia. Zene­ szerzőink egész sora jobbnál-jobb kísérő­ zenét komponált a Tragédia előadá­ saihoz. — Mint drámai tájékozódású, filozo­ fáló, moralizáló hajlamokkal terhelt ze­ neszerző, már pályám kezdetén felada­ tomnak éreztem a Tragédia valamiféle zenésítését, ami több lehetne az előírt „kísérőzenék" megvalósításánál. A har­ mincas évekből maradt pár jegyzetem: a hatvanas évek elején határozott javas­ latot tettem Operaházunknak Az ember tragédia zenés színpadi változatának kidolgozására. Tervemet mindenki kivihe­ tetlennek tartotta. Egyedül egy kiváló és tudós muzsikus barátom biztatott azzal, hogy CREDO, QUIA ABSURDUM (hiszek benne, mert képtelenség). Hároméves munka után 1970 szeptemberében fejez­ tem be a művet. — Milyen feladatok megoldását jelen­ tette a munka? — Szétágazó zeneszerzői tevékenysé­ gem során hasznos tapasztalatokat sze­ reztem a zenén kívül a társművészetek — színpad, film, tánc, irodalom, képzőmű­ vészet, népművészet — terén is. Ezekre a tapasztalatokra nagy szükség volt misztérium-operám felépítéséhez. Munka közben izgattak a darab lappangó zenei erővonalai, az adott drámai deklamáció éneklehetőségei, egy újszerű színpadi formátum kínálkozó körvonalai. Munkám természetesen nem csak zenésítésből állt. Először szövegátrendező, újradramatizáló munkát kellett elvégeznem. Fel kellett építenem egy olyan összművészeti elkép­ zelést, amelyben minden látni és hallani való színpadi elem egységes összjátékban és közös ritmusban szolgálhatja majd az adott fő értéket: Madách gondolatait és látomásait. — Véleménye szerint milyen aktuális tartalmukat hordoz a madáchi mű? — A Tragédia zárószavai — „Ember küzdj, és bízva bízzál!" —, ha jól értem, különösen időszerű üzenetként szólnak a ma emberéhez. Bízzál az egyéni és tár­ sadalmi fejlődésben, az emberségesebb jövőben. S küzdj érte, hogy fennmarad­ hass; ne add meg magad a luciferi vi­ lágrombolás öngyilkosságának! A Tra­ gédia Ádámja és a ma emberisége a „lenni, vagy nem lenni" hangulati di­ lemmájához jutott el. Ennek kézzelfog­ hatóvá tételére iktattam be misztérium­ �operámba a nukleáris háború látomását. Számunkra talán így fogható meg Madách üzenete. Érthető talán igyekeze­ tem, hogy megpróbáltam Madách pró­ fétai intelmeinek, látomásainak közve­ títője, tolmácsolója, hangerősítője lenni, egy korszerűnek vélt zenés-színpadi újra­ fogalmazás útján. Ez volt vállalkozásom­ nak morális indítéka. Csak természetes, hogy megpróbáltam összeszedni minden zeneszerzői, dramaturgi, színházi és filmtapasztalatomat, képzeletemet és gondo­ lataimat, hogy ez a tolmácsolási szolgá­ lat méltóképpen sikerüljön, hogy minél többekre és minél intenzívebben hasson Madách klasszikus, egyben modern, sőt égetően aktuális üzenete a zenés szín­ padról is. győzött meg, hogy tételesen bizonyítha­ tó: magunkban hordjuk a kettőt, s egyé­ niségünk diadala, vagy veresége, melyik kerül ki belőlünk győztesen. Áll ez a megállapítás természetesen a tágasabb emberi közösségekre - család, haza, emberiség — is. - Pályámon Mózes volt a következő feladat. De nem a bibliai, hanem a nemzetet kovácsoló, egységet teremtő, független, szabad hazát szervező nagy vezéregyéniség, a nagy egyéniség eré­ nyeivel és hibáival együtt. S a műben ismét a madáchi gyötrelem: vezető — nép, egyéniség - tömeg, egy akarat népakarat megütközése és igazsága; a jogos vagy jogtalan erőszak problémá­ ja. Csodálatos, s talán eddigi pályafu­ tásom legnehezebb feladatát jelentette a szerep. Nem a külső megformálás, hogy a húsz éves gyerekemberből a százSinkovits Imre egynehány éves aggastyánig kellett meg­ színművész formálnom a figurát. Ehhez már voltak előtanulmányaim. A nehéz és egyben fel­ — Mikor és hogyan történt első talál­ emelő annak az ábrázolása volt szá­ kozása Madáchcsal s a Tragédiával? momra, ami Mózes lelkében ez idő alatt - Tíz esztendős, elsőgimnazista diák megy végbe; az a belső emberi változás, voltam, amikor egy diáktársam ösztön­ fejlődés, amit én inkább felismerések neveznék. Következetes, zésére, a Kiscelli utcai bérházunk udva­ sorozatának meg-megújuló küzdelmek jelzik útját, s rán, a poroló alatt előadtuk a lakóknak egyéni sorsa kegyetlenül alakul: ő, aki Az ember tragédiája első színét. Én vol­ tam az Úr hangja, a legfelső emeleti megmunkálta, termővé tette a földet, aki folyosó szegletébe húzódva. Meghallotta vetett, nem érheti meg az aratást. — Másik feladatom a Csák és a Csák ezt egy tanárunk, s tetőt adott első pró­ bálkozásunk feje fölé. Így ismételtük végnapjai egyértelműbb, sokkal kevesebb meg néhány hónap múlva a játékot az áttételt igénylő mű és szerep. Csák az Árpád gimnázium aulájában önképző- ősi jogokat, hazát, függetlenséget féltő köri foglalkozás formájában. Nagy si­ Ős-Bölény, szinte a regék-mondák vilá­ kert arattunk, amely azonban kizárólag gából. S lám még ő is fejlődik, eljut va­ az ,,előadóművészek” magas életkorá­ lahová. Ha azt kívánja a nemzet boldo­ nak szólt. .. Aztán hosszú ideig csak is­ gabb jövője, kidől. Nem hajlik, nem tö­ kolai tananyagként, érettségi tételként, rik, nem vonul vissza, de egy hatalmas meg a Lucifer-szerep iránti titkos vágy­ figyelmeztetéssel, mint az öreg tölgy: ki­ ként élt bennem Az ember tragédiája. dől. - Milyennek látja a madáchi szel­ Mint színész — elmondhatom — ki­ jártam Az ember tragédiája inasiskolá­ lem világát, miben látja gondolatainak ját. Első éves színiakadémistaként sta­ aktualitását? tisztáltam az 1947-es „szürke tragédiá­ — Növekvő életéveimmel szinkronban ban”. (Ez a rendezés koncepciójára vo­ egyre érlelődött bennem az a felismerés, natkozó szakmai elnevezés. (Nép voltam: hogy a Tragédia minden egyes színe A nép. A gyűlölt, a megvetett, a megal­ nemcsak az emberiség, a világ fejlődés­ kuvó, a „mély tenger”, a lázadó, a fel­ történetének egy-egy illusztrációja. Több támadó, a legyőzött, a falanszterbe szo­ annál; a levert szabadságharc felett ke­ rított stb. Nép. Majd kezdő diplomás sergő költő, a meggyötört ember és ha­ színészként: rabszolga, Föld szelleme, zafi sikolya a kiegyezés felé baktató ma­ prágai udvaronc, Saint Just, a falanszter­ gyarság s a ma élők felé. Emberismere­ beli Plató, eszkimó. Azután jött — immár tére épített váteszi előrelátással, az el­ felnőttként - az Úr hangja, s néhány következendő századok betegségeit, tra­ esztendőre rá, éppen tíz éve: Ádám. A gédiáit is láttatja, amelyből nem a pesztörhetetlen, a mindig megújuló ember, szimista figyelmeztetést kell csupán ész­ maga Madách Imre, pontosabban az ő revennünk, mert meggyőződésem, hogy egyik fele, mert a másik — mint magának a költő nem annak szánta. Nekünk az embernek is - Lucifer. E kettő egy­ a rossz felismerésével — a féltő kiáltást, sége alkotja az egészet. Ezért is fogad­ az erőt, a küzdés célját és értelmét kell tam kitörő örömmel a lehetőséget, ami­ észrevennünk és kifejeznünk. Vélemé­ kor a kolozsvári Magyar Színház felkért, nyem szerint ebben áll Madách gondo­ vendégszerepeljek náluk, az ő Tragé­ latainak legnagyobb aktualitása. Ho­ dia-előadásukban, úgy, hogy felváltva gyan is búcsúzik a halálba induló Mó­ játszom Ádámot és Lucifert, egymás utá­ zes Józsuétól: „Ne hidd, hogy meddő ni négy színházi estén. Ezt követte a Sze­ volt a kín és a gyász kora! Az szülte a gedi Szabadtéri Játékokon néhánynapos jövő kort, — melynek csak kínja volt mi­ Lucifer-i fellépésem. Minden előadás énk, — virága a tiétek lesz! Ha! az új ösztönös megérzésemet igazolta, s arról nemzedék a győzelem hitével indul el!" Varga Imre szobrászművész - Salgótarjánban felállított Madáchszobra rendkívül kifejező, egyszerűségé­ ben is magával ragadó alkotás. Hogyan született meg a mű? - Megvallom, régebbtől foglalkozta­ tott a Madách-téma. A szobrot egy nyil­ vános pályázatra küldtem be, s elfogad­ ták. Igazán örültem, hogy megcsinálhat­ tam, és méginkább annak, hogy jelenlegi helyén állhat. Nagyon szeretem — ár­ nyékaival együtt is — ezt a várost. Az embernek — a dolgozó és alkotó ember­ nek — itt igazán kötelező tiszta fejűnek lennie, mert nagy sorsfordulóinknak se­ hol másutt nincsenek ilyen kézzelfogható jelei, s mert Madáchot itt nemcsak tör­ ténelmi alakként ismerik. Itt él. S — azt hiszem, nem mutatkozom szerénytelen­ nek, ha azt mondom, hogy — ehhez az élő Madáchhoz, egyik értelmezésben, ta­ lán ez a szobor is adalék. - Ön hogyan értelmezi Madáchot? - Madách fő művében Az ember tra­ gédiájában az emberi sorsnak azokat a nagy törvényeit rajzolta meg, amelyek számára, az ő szelíd hitű életének szét­ zúzásában jelentkeztek. A lét kérdéseivel szemben, a „lenni vagy nem lenni”-ben a „tenni vagy szemlélni”-ben, szerelem­ ben, halálban mindenki egyedül van. A kérdéseket mindenkinek felteszi a saját élete. E kérdésekre az évezredek során mindenkinek magának kellett válaszolni, s kell most és a jövőben is. Nincsenek örökre kimondott válaszok, annak elle­ nére, hogy a most elhangzó lehet igaz. Madách válaszai, amelyek az egyes szí­ nek végén elhangzanak, jobbára mindig az „el innen, el” keserű válasza, még a levegőben is. De máris ott a következő kérdés. Egynéhány jelenet után az em­ ber az átvezető konkluziót már nem érzi valóságnak, annál valódibbnak viszont a jelenetekben tömörülő életet. Madách igazi válasza nem az Arany János-i tol­ dalékban, az „ember, küzdj és bízva bíz­ zál” - ban szólal meg, hanem a kitűnően poentírozott kérdésfeltevések révén az élet sodró önismétlésében. Saját keserű­ ségein megégve is, a nagy költő minden szaván átsüt e nagy törvény megértése. - Miben látja a madáchi életmű ak­ tualitását? - Számomra Madách a tisztánlátó ember típusa. Szemét nem képes elhályogozni sem a mást akaró nő, sem a politikai csaló, sem a saját sorsa. Véle­ ményem szerint ennél nincs aktuálisabb, hisz a kötelező tisztánlátás korában élünk. Megtanultuk, hogy felelősek va­ gyunk válaszainkért, hogy magunknak kell újat és helyeset válaszolnunk, mert erre épül a jövő. Gyermekeink, társaink, mindannyiunk kérdéseire szenvelgés nél­ külit, mélyében is igazat kell válaszol­ nunk. Fel kell ismernünk a törvényeket, és messzebbre néznünk, hogy tanuljunk a múlt jeleneteiből. 27 �KÖRKÉP id. Szabó István kiállításán Századunk magyar művészetének egyik igen eredeti egyénisége idősebb Szabó István, a faplasztika hivatott mes­ tere. Művészete, személyisége jól ismert itthon és külföldön egyaránt, képessé­ geit egy sor tisztes elismerés érte pá­ lyája folyamán .Azok közé a kevesek közé tartozik, akik a saját hazájukban is próféták tudtak lenni, négy évtizedes munkálkodását mindig is megbecsülés övezte. Szocialista rendünk Kossuthdíjjal jutalmazta gazdag életművéért, a legutóbb — felszabadulásunk huszon­ nyolcadik évfordulóján — a Magyar Népköztársaság érdemes művésze lett. Az idén, augusztus végén lesz hetven éves. Szinte valószínűtlennek tűnik az, hogy korosodik - bár haja, bajusza ősz már —, de munkakedve fiatalos, alko­ tótevékenységének intenzitása, invenciózus volta irigylésre méltóan friss. Semmi olyan nincs a művészetében, ami önma­ ga vívmányai között akademizálódott volna, a lassanként már két emberöltőre tehető népszerűség nem ártott újító ked­ vének, hivatásérzete töretlenségének. Lát­ tuk már kortársai és a fiatalabbak kö­ zött, miként teszi a siker modorossá akár a legbiztatóbb tehetségeket is. Sokszor kellett tapasztalnunk a korán elaggot­ tak működésének elmechanizálódását. képzőművészetünk ragályos betegségét, a „morbus hungaricust”, az önismétlés, szériagyártás gyakoriságát. Kevés olyan, tehetségekben gazdag nemzet van, mint a magyar, melynek művészei sokszor negyven-ötven éves korukra megállnak a fejlődésben, ragyogó indulás után ma­ guk gyártott dogmák közé merev ülnek, remek kezdeményezések abszolválása után rutinossá váló mutvánnyá egyszerű­ sítik fiatalkori eredményeiket. Mi őrizte meg Szabó Istvánt az elgépiesedéstől, az elkényelmesedéstől? A felelet egyszerűnek látszik: fáradhatat­ lan tettrekészsége, eredendően nyugha­ tatlan szelleme, munkás életének termé­ szetes serénysége. Pöttömnyi legényke korától folyton csak dolgozott, mindig csinált valamit, nem volt megállása so­ hasem, elviselhetetlennek tartotta a tét­ lenséget. Ez a barkácsoló, tevő-vevő, a nehézségeket is magától értetődő helyt­ állással elviselő alkat, mikor már egész energiáját a művészetnek szentelhette, szinte csillapíthatatlan euforiában végez­ te alkotótevékenységét, pihenéstelenül, szünet nélkül fogott egyik művébe a má­ 28 sik után. Mint igazi „artifex universalis" faragja szobrait, maga tesz mindent, ami a mű létrehozásához szükséges. A régi kézművesek nemes hagyományát folytatja, a műhelyekben nevelkedett kö­ zépkori mesterekét, akik székesegyháza­ kat, városokat, oltárokat, kálváriákat emeltek a kor kívánalmai szerint, kézü­ gyességük volt az útravalójuk, hitük pedik az ihletük táplálója. Ilyen népi katedrális Szabó István bá­ tyánk életműve. A nagy korfordulókor érkezett magyar valóság enciklopédiája, a XX. század Nógrádjának tüköre. Mert legyünk bátrak kimondani — s nem is mentegetőzve, megbocsátást remélve —, hogy idősebb Szabó István szülőföldjé­ nek szószólója, amolyan palóc Hephaisztosz, bodnárok, kádárok, asztalosok jó utóda, famunkás a szónak legigényesebb értelmében, kézműves, aki helyi szükség­ letet elégít ki, munkásságának minősége, szellemisége ellenben egyetemes, mint a népművészeké. Bartók és Kodály hazá­ jában ma már kezdik megérteni a ma­ radiak, sznobok, a helyiérdekűn járók csakúgy, mint a kozmopoliták, hogy a népi művesség, találékonyság, a falu anyagi és szellemi kultúrája, a mostoha sorsra rendelt tömegek szépségigénye, önkifejező készsége olyan tiszta forrás, melyből a nagy művészet, a korszerű műveltség is képes megújulni. Észak-Magyarország couleur locale-ját lehet megtalálni Szabó István szobrai­ ban, a nemti, rimóci, karancsberényi, kisterenyei férfiakat, nőket, gyermekeket, az élő, termelő felnőtt lakosságot, bányászságot, parasztságot, az eszmélődő fiatalokat, szakmára készülő, hivatásra lelő új nemzedéket. Aki gazdaságtörté­ nettel, néprajzzal, lélektannal, vagy akár általános honismerettel is foglalkozik, kutatásaihoz nélkülözhetetlen adalékokat talál a benczúrfalvi műteremben, mert Szabó István művészetének anyaga, té­ maköre, motívumkincse maga a minden­ napi élet, hitelesítője az életismeret, vonzereje az emberi együttérzés, az él­ mény őszintesége. Kötőanyaga, a tapasztalatok, érzelmek, gondolatok szintetizálója viszont a fa. Szabó István izig-vérig faszobrász a körte, dió, cseresznye, tiszafa megmun­ kálásának, faragásának, hasításának, lebontásának mikéntje, lehetősége ha­ tározza meg stílusát. „Le style c'est I'homme”: a művész és stílusa elválaszt­ hatatlan - ez talán legérvényesebben éppen Szabó István esetében állapítha­ tó meg. Nála még az se dönthető el, hogy ő volt-e előbb, vagy az anyag, a faragni való fa. A feledhetetlen gyer­ mekkori emlék, az erdő szinte bevonult a műtermébe, kenyérkeresetét, a fiatal­ ember egykori egzisztenciáját a fa hatá­ rozta meg. Ma is, nagyhírű szobrász ko­ rában is azt teszi, amit öntudatosodó, munkálkodó élete kibontakozásakor el­ kezdett, a maga és környezete szolgála­ tába állítja ezt a nemes anyagot, a fát, úgy dolgozik vele, mint aki ismeri min­ den rostját, tudja, melyik rönköt, tus­ kót, törzset, ágat mire lehet használni, mire kínál megoldást, mi örömet okoz az embernek. A fa mint plasztikai anyag maga is va­ rázslatos, ősi képzetek támadnak fel lát­ tán még a mai, úgynevezett modern em­ berben is. A módosabbak azzal nyugtat­ ják meg hajszolt idegeiket, hogy esti órán kandallóba meredt szemmel nézik parázsló hasábjaikat. Mások betonhá­ zaikat deszkával boríttatják. A kiállításlátogató otthon érzi magát, ha faszob­ rot talál a tárlatokon, kézzel szeretne vizsgálgatni minden ilyen darabot. Szabó István bemutatóján a Műcsarnokban, tíz esztendő után most már másodízben megelevenedik az erdő, tápot kap múl­ hatatlan mesevágyunk, mert kiderül, hogy maga az élet is mesés, tele van játékos figurákkal, a képzelet színes játékaival. Így nő ez a regionális művészet mindenki számára kedves emlékké, az emberiség, a lélek előtörténetéből visszaintő meghitt üzenetté. Hála legyen annak, aki az önmegfeledkezés, pontosabban: a ma­ gunkra találás hangulatában részeltet bennünket. Pogány Ö. Gábor �Megörökiteni vagy retusálni I. Képek egy pesti szilveszterről. Közö­ nyös, mosolygó, nevető, vigyorgó. Álar­ cok, melyek alig különböznek a való­ diaktól. Egy jó üzleti érzékű fotós sorra lekapja őket. Nála bizonyosan nem fog fölmerülni a film későbbi fő konfliktusa: megörökíteni vagy retusálni. Mert a szilveszter maga a retusáltság. Két arc válik ki a tömegből: a Fotósé és a Re­ tusőré. Figyelnek. Ők még nem engedték el magukat. Egyedül a Fotós követi szem­ mel a verekedő fiúkat is. Nem avatkozik be, mint később sem, semmibe. „Csak” figyel. És még töretlenül szól a dal: „Ó, szállj le ide sólyom.” Lakás. Nem tudni, kié, nem is fontos. Ugyanolyan zsúfolt, mint az aluljáró az előző képekben. De itt nem cserélődnek az arcok. Ugyanolyan zsúfolt, mint az aluljáró, és benne az emberek ugyan­ olyan idegenek egymásnak, mint ott. Ugyanazt a dalt halljuk, egyre töredezet­ tebben, görcsösebben. Mint amikor valaki ki akar mondani valamit, s nem tudja megfogalmazni. Folyópart. „Hajnalban indultunk, ba­ rátom meg ón” — és valóban elindulnak. Sokan. Egy evezőlapát nélküli csónakon. „Mesterségünk a fotó.” „Megörökítjük a mát.” - hirdeti a Zenész, s elkezdődik a „megörökítés.” Az egymást váltó, riportszerű jelenetek befejezése szinte mindig „ez rólam ké­ szült? Ez nem én vagyok. Ezt nem lehet falra akasztani." Meglehetősen elütnek ezek a képek azoktól az agyonretusált mumiaarcoktól, melyekkel szinte minden ház falán találkozhatunk, ahová csak belépnek a főszereplők. Az úgynevezett hamis tudatot leglátványosabb meg­ nyilvánulásaiban kapja rajta a rendező. „Szerettél, hogy megölhess” - a disz­ nóöléskor hallott dal egy gyermekgyil­ kosság elbeszélése alatt tér vissza. Mivel sokan ezt a jelenetsort, — külsődleges dolgok alapján — a film legfontosabb, középponti részének tartják, hangsúlyoz­ ni akarom, hogy az egész művön belül ez a tragédia is csak katalizátor-szerep­ pel bír: ha eddig nem lett volna világos, itt végképp azzá lesz a tény, hogy a Fo­ tós és a Retusőr alapvetően különböző magatartást képviselnek. A Fotós tisztán akarja maga előtt látni az egész történe­ tet, a Retusőr szinte fél ettől. Az ő mun­ kája annál könnyebb, minél kevésbé pontos már a Fotós által készített kép is. Végül a háztetők. A Retusőrt már nem, csak a Fotóst látjuk. Figyel. Az aluljáró­ ból, utcákon és lakásokon keresztül, a háztetőkig jutott. S az ő szigorú, elnézést semmilyen értelemben nem ismerő tekin­ tete zárja a filmet, s nyitja föl a mi sze­ münket. II. Ebben a filmben a szituációk jelentősebbik része esetleges. Nem a rendező által adott helyzetekben a rendező által meghatározott figurák mozognak. Megnő így a reakciók szerepe. Márpedig egy magatartás ezekben jobban megmutat­ kozik, mint a vizsgált egyén által indított cselekvésekben, hiszen így az egyénnek kevesebb ideje jut számbavenni önmaga erőit, a részéről lehetséges válaszokat. Tulajdonképpen a három főszerep (Ze­ nész, Retusőr, Fotós) is „csak” egy-egy reagálás, tekinthetem őket egy ember (a rendező) három önmegvalósítási lehető­ ségének. A Zenész. Nem akarok belemagyaráz­ ni semmit ebbe a figurába, csak annyit leszögezni, hogy szerepe több a zeneihangulati-gondolati aláfestésnél. Az ő konfliktusa éppen az, hogy sohasem szembesül a valósággal, mindig csak „elvontan", zenében vesz arról tudomást. Vele senkinek sincs problémája, de nem is lehet, hiszen ő nem provokálja az em­ bereket, mint a Fotós, és nem próbálja az üzlet érdekében megnyerni őket, mint a Retusőr. Megszólalásai is „elvontak”, kizárólag énekelve morfondíroz. Ez a kü­ lönválás azonban módot ad neki arra, hogy megfogalmazza azt, amit a film többi szereplői átélnek. Meg kell róla említeni, hogy ő kölcsönöz a társaság­ nak a fotóról szóló dallal - „Érkezik a vándorcirkusz” - jelleget is. Röviden: ő a tisztességes kívülálló. A görög tragé­ diák bölcs kórusaira emlékeztet. A Retusőr. Neki bezzeg van kapcso­ lata az emberekkel. Ő az, aki ráveszi őket, álljanak a gép elé. Ő az, aki el­ adja a kész képeket. S ő az, aki eladha­ tóságuk érdekében retusálja azokat. Ő az, aki behódol a valóságnak, szemben a Fotóssal, aki csak tudomásul veszi azt. Ő az, aki fél megismerni egy tragédia minden elemét, hiszen azok ismeretében még fontosabb és még nehezebb az íté­ lethozatal. Ő az, aki aljas is tud lenni: beállítja „áldozatát” egy nevetséges pózba, majd háta mögött kigúnyolja. S aki erre képes, az sok egyéb hasonló do­ logra is képes. Addig szépítgeti mások számára a valóságot, hogy végül maga is megijed annak csúnyaságától. Így lesz gyáva, aki mindenre kapható saját biz­ tonságának érdekében. A Fotós. „Csúnyából nem lehet szépet csinálni." Ezt az igazságot vállalja, ezért ábrázolja kegyetlenül a kegyetlen való­ ságot. Nem ijed meg attól, hogy az em­ bereknek nem kell az ő róluk alkotott, valóság hű képe. Ha kell, egyedül marad, s a kétségbeesve is cselekvést vállaló em­ ber méltóságával figyel a világra, megtámadhatatlan magasból. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!" Fábri Péter 29 �Galgóczi Erzsébet Pókháló Győr megyei származású nőírónk első­ ként a változó paraszti világot, a tsz-közösségek életét, visszáságait bemutató irodalmi riportjaival érdemelte ki a „bá­ tor” jelzőt, noha groteszk ellentmondás bátorságnak nevezni a valóságra vonat­ kozó marxista-leninista ítéletet. Hiszen nem tett Galgóczi egyebet: az elméletet szembesítette a gyakorlattal, s rámuta­ tott azokra a „snittekre”, amelyekben a szinkron torz, félrecsúszott, javításra szo­ rul. Ezt teszi tavaly nyáron megjelent kisregényében, a Pókhálóban is, melyben kitűnő irodalmi eszközökkel elénk tárja: a mezőgazdaság szocialista átszervezé­ sével még nem oldódott meg minden, a múltból hozott örökség, az emberi gyar­ lóságok, az új feszültségek akadályozzák az elméletileg elképzelt szocialista kö­ zösségek viharmentes virágzását. A történet dióhéjban: Niklai Géza tíz esztendeje elnöke a példamutatóan mű­ ködő falusi termelőszövetkezetnek, egy­ ben a sikerek főrészese, motorja, nem vesz igénybe állami segítséget, nem ke­ res értékes felsőbb kapcsolatokat, a gaz­ daságban szilárd őre a tisztességnek és becsületnek, a legkisebb lazaságot is a közösség ítélőszéke elé viszi; mégis elle­ ne indítanak kegyetlen vizsgálatot; mire magához tér, egy hatalmas pókhálóban vergődik és a becstelen támadást végülis csak megalkuvással, tisztességtelen kompromisszummal képes kivédeni. A cselekményt az mozdítja ki a hét­ köznapok motorikus, ismétlődő egyhangú­ ságából, hogy Selyem Zsigát, az agronómust 120 kiló hal eltulajdonításán érik. Selyem ötletekben gazdag, fiatal ember, jó kapcsolatokkal. Mint kiderül: a halat is a megye nagyságainak, Vincellér, Sza­ bó, Kalocsai, Furján, Gelencsér, stb. „elvtársaknak" szánta, mert a rendőrsé­ gen tett vallomása szerint „meg szokták ajándékozni a .. . szóval, azokat az elvtársakat, akik kapcsolatban vannak tsz-szel.” Selyem Zsiga tehát életre­ valóságával, simulékonyságával, moz­ gékonyságával tipikus figura, mint ahogy ugyancsak az „Csegei elvtárs" is, aki védelmébe veszi Selyem Zsigát a ve­ zetőség elmozdító határozata után, s aki a hálót kiveti a makulátlan — bár hús­ vér és helyettese szerint a közélet és a társadalom tisztaságáért nem elég har­ cos Niklaira. Csegei a járás vezető embere. „Ő az, aki mindig ott áll helyt, ahová a párt állítja.” Újságot, könyvet nem olvas, uta­ sításokat hajt végre. Mint később kide­ rül, tervei vannak a jólmenő tsz-szel, ma­ ga szeretne kikerülni főagronómusnak és ott egy-kettőre megszedni magát. Fron­ tális támadást indít Niklai ellen, hogy rákényszerítse „jóembere”, Selyem Zsi­ ga erőszakos, antidemokratikus visszahe­ lyezésére. Csegeihez is többfelől érkezik 30 a szilva pálinka, a hal és mit csak terem a nagy járás birodalma. Gombnyomásra megjelenik a tsz-ben Galambos, az új­ ságíró, Müller, az ellenőr, majd egy el­ lenőri garnitúra. Galambos, a megyei lap munkatársa szánalmasságában is élő figura. A főszerkesztő nem szereti a reklamációt, helyreigazítást: ő pedig, a túlterhelt, vi­ déki „sajtkukac”, nem veszi a fáradtsá­ got, hogy utánajárjon a valóságnak, ha­ nem a megyei és járási szervektől szerzi információját: „Telefonál a titkárnő, hogy az „elvtársak” szeretnék, ha például Niklai Gézáról írnék riportot. Én meg szok­ tam kérdezni: pozitíve vagy negatíve? Ha azt mondják: negatíve — akkor ab­ ban a szellemben írom meg.” S valóban azt teszi a Pókhálóban is; negatívum kell, tehát informátorául Pigniczkit, az iszákosságáért és a háztáji szántásdíjak eltulajdonításáért leváltott brigádvezetőt választja. S védekezése: „Az egész szer­ kesztőség ezt csinálja.” Tipikus alak Csorvás Tibor, a főköny­ velő, aki nyomban hangot vált, amikor megtudja, hogy az ellenőr az elnök ellen keres bizonyítékot; Regina néni, a fukar parasztasszony, aki három zsák búzáért cserbenhagyja az elnököt; Zsuppán, a vagongyári munkásból választott, szangvinikus elnökhelyettes; Müller, a kákán is csomót kereső, gonosz, dróton ránga­ tott ellenőr. S tipikus a helyzet is: tíz esztendő kemény, eredményteli munkája után a népszerű elnök egyik napról a másikra, a gyanú legkisebb árnyékára magára marad, elszigetelődik. S az általános ellenőrzés? Az öt, haj­ szálra egyforma Volgán helyszínre érkező (tíz) ellenőr, mint a pókháló kiterjesztésének szemmel látható jelei, ismét arra a megfoghatatlan, sejtelmes, felsőbb erő­ re terelik a figyelmet, amely titokzatos­ ságában már-már Kafka Kastélyához ha­ sonlít. Niklai kétségbeesetten fakad ki: „Ezek azt hiszik, az embernek választa­ nia kell: vagy a nép oldalán áll, vagy a hatalom oldalán. Mintha a kettőt együtt nem lehetne képviselni. Sőt! Ma már csak együtt lehet...” Az elvek, a valóság és a mű egybe­ vetése ragyogó eredményt mutat: Galgóczinak sikerült olyan művel megaján­ dékoznia olvasóit, amely országszerte fellelhető főhőst, mellékalakokat és szi­ tuációkat mutat be, illetve leplez le, s amely úgyszólván művészi illusztrációként hat a tavalyi, novemberi KB-határozathoz. Mintha csak a paradoxont kívánta volna keserű ízű cselekményével igazol­ ni: „A pók csupán nyugalma és bizton­ sága védelmében szövi hálóját, de aki e hálót célba veszi, megszaggatja, annak pusztulnia kell.” S — lehet, hogy ez a pókháló csupán a gonoszok, az ostobák, gyengék agyszüleménye. Külön méltatást érdemel a kis remek­ mű (tíz éve még elbeszélésnek neveztük volna, most regénynek, bár mini-regény!) stílusa is. Rendkívül tömör kifejezésmód­ ja, patetikus hangvétele, az ábrázolás villanásszerű vázlatossága fölgyorsítja a cselekményt és arra kényszeríti az olva­ sót, hogy a csontvázhoz közben és utó­ lag hozzáképzelje a hal húsát, alakját, színét, ízét is. Keveset ír és sokat mond. Mintha csak egy filmvázlat menne át a kezünkön, amelyhez a tájat, teret, év­ szakot, a szereplők arcvonásait, a dísz­ letet és a kosztümöket főrendezőként ma­ gunknak kellene megtalálnunk. S meg­ borzongat a szándékos ismétlődés: Gé­ za hajszálra azonos hajnali ébredése, beretválkozása, snapsz- és kávéivása, ami itt nem modorosság, hanem tíz esz­ tendő egyhangú hajszájának írói érzé­ keltetése. Egy újabb darab a szerző gaz­ dag stiláris eszköztárából! A Pókháló értékes alkotás, Galgóczi sok olyat ír meg benne, amivel még nem találkozhatunk mai írók falusi napjaink­ ról megfogalmazott műveiben, s ami már-már a kritikust is arra teszi hajla­ mossá, hogy a szerző politikus látásmód­ ját bátorságnak nevezze. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) L. Gy. Könnyű tollal Moldova György Változások őrei Szeretem Moldova György írásait. Kü­ lönösen a szatíráit. Amelyekben nemcsak elfogadható, hanem egyenesen kívánatos írói módszer a valóság egyes jelenségei­ nek eltúlzása, felnagyítása, karikirozása. Szinte minden írásban található egyegy rész, vagy az írás egésze, amely to­ vábbgondolásra késztet, megerősít a va­ lóságról alkotott elképzeléseimben, vagy esetleg ellenkezést vált ki belőlem. Mind­ ezek mellett szórakoztat is, élvezem stí­ lusát, cselekményszövését. Ilyesféle izgalommal, várakozással vet­ tem kezembe egyik legújabb kötetét, A Változások őreit, annál is inkább nagy várakozással, hiszen ez a könyv a Ma­ lom a pokolban című regényének foly­ tatása. Be kell vallanom, nem merném egyér­ telműen azt állítani, hogy csalódtam benne. Mindenesetre, erős hiányérzetet keltett. A XXII fejezetnyire komponált regény Moldova tiszteletreméltó szándé­ ka és igyekezete ellenére sem állt össze szerves egésszé: már-már mozaikokra, epizódokra esik szét, nem annyira a tör­ ténések, a jellemek belső logikája, in­ kább az írói elhatározás irányítja a cse­ lekményt. Mintha egy nagy gonddal megkonst­ ruált szerkezeti vázra aggatná rá a pár­ beszédeket, a jelenéseket, az emberi konfliktusokat. De ez a „váz" túlságo­ san mesterkélt, s kiszámított, míg az egyes fejezetek megszerkesztésében Mol­ dova — érdekes ellentmondás — inkább az írói rutinra hagyatkozott. �Fel lehet róni a regény pongyolaságát. Csak egyetlen példát. A formákra, a szép, kifejező mondatokra, a jó ízlésre oly sokat adó Károlyi a regény folyamán átalakul: beszédstílusa néhol már-már egy utcagyerekéhez közelít. Az egyre inkább „piti” karrieristává züllő Flandera János fokozatosan válik alkalmatlanná a regény központi alakjá­ nak szerepére. Ugyanakkor az így kelet­ kezett űrt - ha sorsuk alakulása különkülön drámai is — se Károlyi, se Nagyezsda, se Altschuler nem tudja betöl­ teni, s különösen nem Mester Anna, vagy a szenvedő-erős Bóna Erzsi. Káro­ lyi baráti figyelmeztetése Flanderának ....... az elesettekhez való ragaszkodás nemcsak erény, hosszútávú befektetés­ nek is a legjobb, magasabbra visz, mint a világ legügyesebb taktikája.”, mindkét részről elkésett és erőszakolt, s Altschulernek és Károlyinak a munkáshatalom fegyveres védelmében való egymásra találása sem tud a regény igazi csúcs­ pontjává magasodni. Ezért is nem képes a regény átütő erejű és általános érvé­ nyű drámává kiteljesedni. Moldova nyilvánvaló „kikacsintásai” a mába sem túlságosan szerencsések. Most sem mentes a politikai pikantériáktól, ami önmagában még nem baj, de a részletigazságok, a pillanatnyi ellentmon­ dások kiterjesztésével és általánosításá­ val inkább ködösít, mint elősegíti a tisztánlátást. Mindezek ellenére mégis elolvasásra ajánlom Moldova regényét. Már csak azért is, mert élvezetes, jó olvasmány, s az 56-os ellenforradalmat megelőző idő­ szakkal foglalkozni mindenképpen tanul­ ságot adó vállalkozás. S azt az örömet sem szeretném senkitől elrabolni, hogy a regény erényeit — amik vitathatatlanul vannak —, ha ezekről most kevés szó is esett — ki-ki felfedezhesse saját magá­ nak. Csörsz István Bocsánatos bűnök Csörsz István könnyű tollú író. Talán egy kicsit saját magára is érvényes, amit Nyolc évszázad című elbeszélésének hő­ se mond: „Kacagva dolgozunk, ömlik belőlünk a művészet: csupa fény és len­ dület, mi nem vakarózunk! Ötlet! Sziporkázás! Amilyen a kor.” A Sírig tartsd a pofád című, sokat vita­ tott regény szociológiája után most a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, Bocsánatos bűnök címen megjelent öszszegyűjtött novelláival jelentkezett a nagyközönség előtt. Egy tucat novella. Mindegyiket szíve­ sen olvastam. S nem kisebb érdeklődés­ sel a róla szóló kritikákat. Csörsz István fiatal író, s a fiatalok általában kemé­ nyebb kritikát kapnak, mint az feltétlenül szükséges lenne, ezért is kísértem olyan nagy figyelemmel, hogyan fogadja újabb jelentkezését a műértő kritika? Nem rejtem véka alá, hogy amiket hi­ bájául felróttak, inkább ellenkezést, mint egyetértést váltottak ki bennem. Csak egyet emelnék ki a csokorból. Egyesek azt vetik a szemére, hogy periférikus, szélsőséges eseteket és jellemeket rajzol, ezzel mintegy a valóságon kívülre „száműzi” magát. Megvédeni, persze, én sem tudom. Az extrémitás, a különös mindenesetre önmagában nem feltétle­ nül valóságosan kívüli terület, ha csupán eszköz a „központi” valóságban rejtve maradó, lappangó általánosabb össze­ függések és jelenségek megragadására. Kétségtelen, hogy Csörsz István nem ritkán megmarad az egyedi, az extrém szintjén, úgy tűnik, tanulságai még nem eléggé átgondoltak és megszenvedettek. Néhol még az egyedi is jótékony ködbe burkolózik, mint Menjek című rövid írá­ sában, amelyben ember halála még az egyedi ok-okozatai összefüggésekbe sem enged bepillantást. Több írásában foglalkozik Csörsz Ist­ ván az érzelmi élet válságával. Sajnos, esetlegességükkel ezek az írások is in­ kább riasztóan, elkedvetlenítően hatnak, mintsem közelebb vinnének külső-belső konfliktusaink megértéséhez. Az író egyenlőre csak a betegségtüneteket, a kispolgárt pukkasztó, lehetséges szélső következményeket tudja felvillantani, a valóság művészi alakításához nincsenek meg a morális, eszmei fogódzói, sem kiforrott eszközei, Ez nem bűn, de tény. Ezt pótolja a sorsszerűség, a véletlen, a váratlan. Azért mondom, hogy könnyű tollú író Csörsz István, mert úgy tud írni, mintha szűk baráti körben mesélne el egy-egy furcsa történetet. Az igazi író azonban elsősorban nem „mesélőgép" ,még aki bevallottan csupán csak szórakozni akar, az is többet vár tőle: adjon valami kis többletet világlátásához és önismereté­ hez, napi drámái, gondjai feloldódásá­ hoz. Csörsz Istvánnak azért kívánom a si­ kert, hogy minél hamarabb túl tudjon lépni a Bocsánatos bűnök világán, föl, egy szélesebb horizontot nyitó magaslat­ ra. Ahogyan Moldovának is mindig ké­ pesnek kell lenni arra, hogy ebből az átmeneti hullámvölgyből kiemelkedjék. E. K. S. A Korunk Madách-emlékszámáról A kolozsvári magyarnyelvű folyóirat szerkesztősége a lap hagyományaihoz és a nagy alkotókhoz méltó színvonalon, példamutató igényességgel állította öszsze februári Madách-különszámának anyagát. Szerkesztői jegyzetükben az olvasót el­ igazítva, segítve magyarázzák elképzelé­ süket, szándékukat: „Ha a Petőfi-évfordulón elmondhattuk, hogy költőnk emlé­ kének idézése nem kegyelet dolga, ha­ nem a szembenézés alkalma, figyelmez­ tetés saját gondjaink újragondolására, még inkább azt kell mondanunk az em­ beriség egyetemes dilemmáit feszegető Madách Imre ünnepén. Amikor tehát Az ember tragédiája s a többi Madách-mű (így a Mózes) mai megközelítését kísé­ reljük meg, szükségszerűen szembe kell néznünk olyan alapvető kategóriákkal, mint például a haladás, idő, egziszten­ cia. És ahogy a kategóriák marxista ér­ telmezése is történelmileg determinált, nem hagyhatjuk figyelmen kívül tudo­ mány és irodalom már Madáchnál idő­ szerű viszonyát sem.” Ezek alapján nyilvánvaló, hogy na­ gyon is tudatos rendezői elv helyezett el a Madách-tanulmányok mellett — az azokban felvetett problémák háttereként - néhány jelentős elméleti cikket (Ion Aluas: A haladás nevében, Ágoston Vil­ mos: A tagadás: teremtés elv, Gheorghe Birsan: Idő és fejlődés). Madách egyetemességének és kortársi jelenvalóságának bizonyítására vállalko­ zott elsősorban a Korunk. E két gondolat szellemében fogant ünnepi emlékezé­ sük. A legfigyelemreméltóbb olvasmány kétségtelenül Jean Rousselot, a Tragédia legújabb francia fordítójának (adaptálójának) előszó-részlete (Madách Imre egyetemessége). Rousselot miután kifej­ ti, miben tartja többnek Arany, Vörös­ marty, Petőfi költészetét, vallomásszerű hitet tesz Madách mellett: „Mégis — úgy érzem - ő a legvonzóbb mindnyájuk közül. Mert ő a legösszetettebb egyéni­ ség. Mert vitathatatlan, hogy Madách főművében ... a legparancsolóbban szólalnak meg kora nagy filozófiái, tár­ sadalmi, tudományos újdonságai, teljes metafizikai szorongás-kíséretükkel.” Eb­ ből természetesen következik, hogy a vi­ lágirodalom folyamatában is kivételes­ nek tekinti Madách művét: „ ... Az em­ ber tragédiáját életre hívó madáchi lá­ tomások — az emberi jövőről, a Föld jövőjéről, a Kozmoszéról, a világ születé­ séről vagy a történelem alakulásáról olyan különleges színezetűek, olyan erő­ teljes vésetűek, akár egy Dante, Shakes­ peare, Goethe, Milton, Bloke, Hugo és más látnok költők, nagy tanúságtevők vagy nagy szerepjátszók, a szellem tör­ ténetének nagy alakjai alkotta művek." És folytatja még a sort Kafka, Sartre, Kosack és Buzatti nevével, alkotásaival. 31 �Nem tartja meglepőnek, hogy a Tra­ gédia a világ egyik leghíresebb művévé vált, mert „egyetemes” jellegűnek tartja, hiszen Madách „túllépett a helyi viszo­ nyok nyújtotta témán”, személyes (nem­ zeti) tapasztalataim, és Magyarországon lejátszódó átalakulásokat az egyetemes megmozdulás alkotórészének érezte, „olyan megmozdulásénak, amely nem­ csak a társadalom szerkezetét, hanem magának az embernek a struktúráját is megváltoztatta." Madáchot a modern gondolkodás előhírnökének látja, kie­ melve forradalmi hitét, az illúziókat ha­ tározottan elutasító szemléletét, ésszerű jövőbelátását, a nő társadalmi szerepé­ nek merész felvetését és a tudományos felvetések felhasználását az irodalom­ ban. Kántor Lajos napjaink Madách-rene­ szánszának okait kutatja és magyarázza tanulmányában (Kortársunk Madách). Megállapításai - melyeket igen gazdag és széleskörű Madách-irodalomra épít — meggyőzően bizonyítják, hogy e jelenség kulcsa főképpen Madách egyetemessé­ gében, egyetemességének és nemzeti voltának szétválaszhatatlanságában ta­ lálható meg. Madách „saját korának kortársa volt”, a korának megfelelő esz­ méiben az emberi haladás, az egyén sorsának kérdései fogalmazódtak meg, és ugyanakkor a Világos utáni magyar valóság tükröződik. A Tragédiában fel­ vetett szellemi, történelmi-társadalmi kér­ dések több, mint egy évszázada élő problémák, és ez a magyarázata annak, hogy Madáchot „mindegyre olyan tekin­ télyként idézik meg, mint aki a közvetlen társadalmi-történelmi feladatok megva­ lósíthatóságának vagy illuzorikus voltá­ nak bizonyításában koronatanú . . . Ma­ dách és századának kérdései nem csu­ pán történeti szempontból érdekesek ma sem, ha azok megvalósulását, kiteljesí­ tését vesszük figyelembe.” Indokolt Ma­ dách „XIX. századi" eszméinek időszerű­ ségét, XX. századiságát tudatosítaniuk ”, figyelmeztet teljesen indokoltan Kántor Lajos. El kell fogadnunk ösztönző jellegű megállapítását arról is, hogy „a Tragédia sokrétű — ideológiai, filozófiai, erkölcsi és esztétikai — gondolatvilága, a műhöz kötött konkrétumain túl számos, tovább gondolható tanulságul szolgál.” Dávid Gyula a Tragédia román fogad­ tatásának eszmei, politikai, irodalmi fo­ lyamatát vázolja fel (Az ember tragédi­ ája — román tükörben). A szerző meg­ jegyzi ugyan, hogy e komplex jelenség­ nek csak egyik részét fejti ki - a Gogaféle fordítás visszhangját —, mégis szemléletesen tárja elénk a román írók értel­ mezésén, elemzésén keresztül a kor tár­ sadalmi kérdéseinek tükröződését, és azt, hogy „összességében és részletei­ ben önmagáról is vallott egy nemzedék a madáchi mű kapcsán.’ Mindmáig kevésbé vizsgált problémát exponál Balogh Edgár: „a politikus Ma­ dách számbavételét és népszerűségét” (Madách útja Timontól Mózesig). Ma­ 32 dách politikai szerepvállalásainak, gon­ dolkozásának, állásfoglalásának jellem­ ző tényeit az egyre jelentősebbnek tűnő Mózes-dráma tükrében elemzi. Madách Imre „nemcsak az írás, hanem a maga­ tartás művésze is. A közügyi állásfogla­ lásé. Saját korában előbb politikus, ha­ gyatékában inkább író, de a kettő el­ választhatatlanul egy.” A Mózesben megjelenített ellentétek, „a tömeg és egyén, nép és vezető, régi és új nemze­ dék, szolgaság és szabadság ösztön és tudat, igény és fegyelem, tenyészet és tervezés” Madách számára ugyanúgy gyakorlati kérdések, mint mindannyiunk­ nak napjainkban is. Madách emberiművészi magatartásának egységes fejlő­ dése megértéséhez jelentős mértékben figyelembe kell vennünk Balogh Edgár záró tételét: „Az a benső fejlődés azon­ ban, mellyel Timon-Madách a negatív állásfoglalástól (az öngyilkosság szélén) Ádám-Madáchon, a kereső-kutatón át Mózes-Madáchig (s egyidejűleg a majd­ nem népvezérségig) ér el, minősége sze­ rint osztályon és társadalmi ellentéteken túl a gondolkozástörténet hasznos algo­ ritmusa”. Brettai György (Ádám harca Lucifer­ rel, avagy az idő és egzisztencia a Tra­ gédiában) és Szilágyi Júlia (Madách és a haladás aritmiája) tanulmányai filozó­ fiai síkon közelítik a Tragédiát, ugyan­ akkor aktuális, gyakorlati következteté­ sekkel hatnak az olvasók szemléletére. Az emberiség és a sors, a Sors lehető­ ségeinek felhasználása, az emberiség és a haladás az emberi küzdelem konkrét kérdéseiként, feladataiként fogalmazód­ nak meg ezekben. Az utóbbiakhoz kap­ csolható Aradi József fiktív „ifjúsági for­ gatókönyve” (A jövő visszavétele), amely valójában egy, a Tragédia értelmezésé­ ben új és eredeti gondolatokat megfo­ galmazó rendezői meditáció. A dráma szituációinak és szerepeinek erkölcsi, történelmi szempontú elemzésével az új ember, új nemzedék és közösség szü­ letésének fejlődésfolyamatát, lehetősé­ geit tárja fel. A tanulmányokat Lászlóffy Aladár, Octavian Fodor, Gabos Zoltán személyes hangú jegyzetein kívül Deák Ferenc, Kondor Béla, Paulovics László, Pernács László, Tóth László és Würtz Ádám illusztrációi egészítik ki. KOJNOK NÁNDOR Egy hiánypótló kézikönyvről Külön érdeme a lexikonnak, hogy 350 - az egész anyag 10 százalékát kitevő — szócikk erejéig szerepel a munkásmoz­ galom történetében leggyakrabban hasz­ nált alapfogalmak elemzése is. E fogal­ mak rövid és pontos definícióját általá­ ban követik azok történeti vonatkozásai­ nak jelzései — ezáltal az olvasó egyúttal segítséget kap a marxizmus tudomány­ ágai összefüggéseinek érzékeléséhez. A kötet érdemei messze túlhaladják a benne közölt tények és adatok — önma­ gában is jelentős - értékeit. A különbö­ ző témakörű szócikkek tartalmi és terje­ delmi arányai, a lexikonban szereplő sze­ mélyek és fogalmak kiválasztási szem­ pontjai egyúttal tükrözik a munkásmoz­ galom-történet felfogásának szemléleti alapjait. A kiválasztási elvek és terjedel­ mi arányok bizonyos fokig önmagukban is orientálják az olvasót az egyes esemé­ nyek, személyek, szervezetek jelentősé­ gének megítélésében. Az arányok áttételesen segítséget nyúj­ tanak a magyar munkásmozgalom tör­ ténetének a nemzetközi munkásmozgalom történetében való elhelyezéséhez, a nemzetközi és az egyetemes mozgalmak összefüggéseinek felismeréséhez. Termé­ szetesen következik a lexikon céljából és feladatából a magyar és nemzetközi munkásmozgalom arányainak tudatos el­ tolása. Mivel magyarországi és magyar nyelvű kötetről van szó, a hazai mozga­ lom szempontjából jelentős kérdések az egyetemes munkásmozgalomban játszott szerepüknél nagyobb terjedelmet kapnak. Ennek megfelelően egyes magyar vonat­ kozású ismeretek önálló szócikkben ta­ lálhatók akkor is, ha a nemzetközi moz­ Az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézete és a Kossuth Könyv­ kiadó kiadványaként 1972-ben megjelent a Munkásmozgalom-történeti Lexikon. Jelentős eseménye könyvkiadásunknak a kötet megjelenése: Magyarországon szinte előzmények nélküli vállalkozás lá­ tott napvilágot. A kutatókat, oktatókat, tanulókat és minden politikai érdeklődé­ sű olvasót örömmel tölthet el e népsze­ rű- tudományos igényű munka kiadása, hiszen a régóta várt kötet hiánya szinte áthidalhatatlan gondokat jelentett a munkásmozgalom történetének tanulmá­ nyozásában. A népes szerzői és szerkesz­ tői kollektíva többéves munkájának ered­ ményeként 85 íven 3200 szócikkben ad a lexikon vázlatos áttekintést a magyar és nemzetközi munkásmozgalom történeté­ ről. A szócikkek adatai alapján kibonta­ koznak a munkásosztály közel másfél év­ százados osztályharcának legjelentősebb állomásai, szervezetei, vezetőinek portréi. A kötet tartalmazza a jelentős nemzet­ közi munkásmozgalmi szervezetek jellem­ zőit az egyes országok munkásmozga ­ lom-történetének összefoglalását. és ezen országok kommunista, szocialista, szociáldemokrata, szakszervezeti mozgal­ mának rövid történeti vázát, a magyar és nemzetközi munkásmozgalomban ki­ emelkedő jelentőségű szerepet játszó személyiségek életművének ismertetését; a legfontosabb lapok, folyóiratok jelzé­ sét. �galom más, hasonló jelentőségű kérdé­ seivel ezt nem lehet ugyanúgy megtenni. A lexikonban szereplő adatok frissek. Ez a frissesség elmondható akkor is, ha a műfaj más termékeivel hasonlítjuk össze a Munkásmozgalom-történeti Lexi­ kont és akkor is, ha a nemzetközi esemé­ nyek gyors változásait vesszük figyelem­ be — az adatok jelentős része 1970/71-es helyzetet tükröz. Olyan nagy szükség van a műfaj szo­ rosan vett feladatain túl is rendkívül sok erénnyel rendelkező kötetre, olyan jelen­ tős érdeklődésre tarthat számot, s olyan jelentős feladatokat old meg a Munkás­ mozgalom-történeti Lexikon, hogy hibái­ nak szerény jelzése is aprólékos aggá­ lyoskodásnak hat. Nyilvánvaló, hogy a lexikonok műfajában egy ilyen hiánypót­ ló első mű meg kell, hogy küzdjön az indokolatlan következetlenségek, az apró tartalmi és fogalmazásbeli pontatlansá­ gok egész sorával. Az egyik legnagyobb gond a szócikkeket követő irodalmi tá­ jékoztatás hiánya. Érthető, hogy időmeg­ takarítás, a kötet olvasóhoz jutásában értékes éveket jelentett a bibliográfia el­ maradása, ugyanakkor már ez a hiány önamagában is sietteti a javított és bőví­ tett kiadás előmunkálatait. S az előkészü­ letek során célszerű lenne egy-egy olva­ sói kollektíva véleményének kikérése a lexikon használatának tapasztalatairól, a használat során jelentkező gondokról. H. HÁMORI ANNA Sokatmondó levelek Történelmi tárgyú munkákat olvasva hozzá­ szoktunk ahhoz, hogy a szerzők általában hiva­ talos forrásokból, különféle jegyzőkönyvekből, jelentésekből, azonkívül sajtóból, statisztikából merítik adataikat és egyáltalán mindazt a tény­ anyagot, ami alapul szolgál az adott kérdés fel­ dolgozásához. Pedig nem kis jelentősége van különösen az egyes korok életviszonyainak meg­ rajzolásánál, — azoknak a forrásoknak sem, me­ lyeket nem a hivatalos szervek hoztak létre, hanem maga a nép. Ilyen jellegű forrásanyag csak a legutóbbi évtizedekben került számottevő mennyiségben az érdeklődő közvélemény elé (ilyen volt pl. a Jobbágylevelek, Parasztsorsparasztgond, stb. című kiadvány), de még min­ dig nem olyan mértékben, mint arra lehetőség volna. Ezért nagy öröm számunkra, hogy a Valóság márciusi számában Hanák Péter ilyen anyagot tett közzé. A Népi levelek az első világháború­ ból című közlemény egy csokorravalót mutat be azokból a levelekből, melyeket Magyarországról írtak hadifogoly férjeknek, fiaknak és testvéreknek és amely leveleket a cenzúra nem engedett to­ vábbítani, így százával maradtak meg a cenzúrahivatal irattárában. A válogatás nagy érdeme, hogy mindazokat az ismereteinket, melyekkel eddig rendelkeztünk az első világháború utolsó éveinek közhangula­ tát illetően, itt elevenen tapinthatóan, első kéz­ ből, szinte a kortárs elbeszélő szuggesztív bizo­ nyító erejével egészíthetjük ki. De a puszta is­ mereteken túl annyi érzelmi töltetben gazdag benyomást is kaphatunk az elmondottakról, mint az a háború embertelenségéről, borzalmairól írt legjobb szépirodalmi alkotásoktól várható csak. A nagy háborúellenes, antimilitarista művek szerzői — mint egy Barbusse, vagy Norman Mailer — sem tudják sokszor megrázóbban, döb­ benetesebben érzékeltetni mondanivalójukat, mint ezek a gyakran írni is alig tudó paraszt­ asszonyok, anyák és testvérek. Az egyéni sorsok és a szenvtelen, hatalmas háborús gépezet közti nagy szakadékról is ritkán kapunk olyan magávalragadó képet, mint ezekből a levelekből, melyek nagy részénél az egyéni hang gyakran csak a megadott formulák, az öröklött, hagyo­ mányos levelezési fordulatok, megmerevedett ki­ fejezések mögül szólal meg. Napjainkban valóságos reneszánszát tapasz­ talhatjuk a naívok, a primitívek képzőművészeti alkotásainak, egyre jobban ráébredünk az ilyen művekben rejlő értékekre: jól zárkóznak fel ezekhez a gyűjteményben olvasható levelek, mintegy irodalmi-történeti naív alkotások, melyek mindegyike egy-egy kis sorstragédiát hordoz magában. Ezért tartjuk érdemesnek felhívni a figyelmet az említett közleményre. Bizonyos, hogy aki azt elolvassa, nem fogja tudni kivonni magát annak hatása alól. Remélhetjük, hogy a hasznos kez­ deményezésnek lesz még folytatása és a közvé­ lemény a későbbiekben is megismerkedhet tör­ ténelmünk más ilyen értékes forrásanyagával is. Sch. M. Zenei krónika A Nógrád megyei zeneiskolák szerve­ A szolfézsversenyen közel ötszáz zenét zésében és rendezésében Salgótarján­ szerető és tanuló gyermek vett részt. A ban megtartott két zenei verseny (feb­ Muzsikáljunk szépen vetélkedőre több ruárban Énekeljünk ..., márciusban Mu­ mint háromszáz hangszeres növendék je­ zsikáljunk szépen) megmozgatta zenei lentkezett. Boldog és felszabadult zené­ intézményeink szinte valamennyi növen­ lésnek lehettünk szem- és fültanúi. A dékét. Mindkét rendezvény célja azonos résztvevők saját nyelvükön muzsikáltak, tőről fakadt: a résztvevők és tanáraik elmondották az adott művek kapcsán az eddig oly gyakran és eredményesen érzéseiket, bemutatták gondolkodásukat, emlegetett „muzsikáljunk együtt" gon­ ügyességüket. dolatot — a felkészülés és a versengés A vetélkedők egymásutániságában is során - a „muzsikáljunk szépen" köve­ egyértelművé vált, hogy hangszeres ok­ telményévé fejlesztették tovább. Az elha­ tatásunk nem szakadhat el a zenei tározás fontosságát és megalapozottsá­ anyanyelv mindennapos gyakorlatától. A gát jellemezte, hogy nemcsak a döntők, cselekvő részvétel nyomán válik igénnyé hanem az azt megelőző iskolai versenyek a leendő hangversenylátogatók nevelé­ résztvevői is — életkori sajátosságaiknak se, tudatosabbá és megfontoltabbá a és képzettségüknek megfelelően - növendékek értékítélete. Mindkét zenei örömmel, szívből jövően énekeltek, zeneverseny - egyéb célkitűzései mellett történeti korokat, korszakokat idéztek fel. ebben érte el legfőbb eredményét. Az Énekeljünk szépen címmel megtar­ tott szolfézsversenyt a Kodály-évforduló Kamarazene Balassagyarmaton jegyében rendezték. A vetélkedő három Lelkes és őszinte előadásban szólalt fordulóból állt. Az első rósz népdaléneklését (amely a Nógrád megyei népdal­ meg Bach muzsikája, április 27-én Ba­ kincs iránti érdeklődés felkeltését szol­ lassagyarmaton. A Rózsavölgyi Márk gálta) biciniák megszólaltatása követte. Állami Zeneiskola meghitt műfajnak A harmadik fordulóban lapráolvasási adott helyet: koncerttermében kamara­ készségüket és jártasságukat mutatták zenét játszottak. A krónikás — élményei alapján, elfo­ be a résztvevők. A vetélkedőn is bebizonyosodott a gultság nélkül - a társaszene valódi Kodály-gondolat teremtő ereje: zene­ nógrádi otthonának tartja a már emlí­ kultúrát kialakítani csakis a hallás köz- tett hangversenytermet, amely sajátosan kinccsé tételével lehet. A selejtezők és egyesíti magában a közönség értő és a döntő résztvevőiről megállapíthattuk, megtisztelő jelenlétét a falak között folyó hogy általános zenei felkészültségük igen zenei nevelőmunka intenzitásával. Mint­ alapos, tájékozottságuk kielégítő. A ver­ egy felrázza a zenei alapélmények bur­ seny a zeneiskolai és a zenei-tagozat kában rejtőző dallamokat, felkészíti a szolfézs-oktatása, valamint az általános hallgatót a felcsendülő muzsika vala­ iskolai énektanítás eredményessége kö­ mennyi hangjára, igényeket szab és be­ zött (részben a szakember-ellátottság, váltja kamatkövetelését. Aktív és ösztön­ másrészt a szakmai továbbképzés hiá­ ző kapcsolatot hoz létre a művész és a nya miatt) jelentkező egyre nagyobb kü­ hallgató között, megteremti az alkotó­ lönbségre is felhívta a figyelmet. Bár­ előadó-közönség hármas egységét. Sza­ mennyire eredményes is,nem elegendő bolcsi Bencét idézve: minden zenei tö­ csak a zenei intézmények szolfézsokta­ rekvés hátterében ott állnak a zenét be­ tását vizsgálni, szükséges lenne beve­ fogadó tömegek. A nyelv, melyben a zetni — a szaktárgyi vetélkedők keretében zene nagy alkotóművészei éltek — ere­ - a fiatal énekesek versenyét. Valójában detében és végső kihatásában - vég­ ez szolgálhatná tömegméretekben az 55 eredményben az ő nyelvük volt. kétszólamú énekgyakorlat előszavában Lényeges ez a huszadik század máso­ írtakat: „Mennél jobb zenész valaki, an­ dik felének zenehallgatója számára is. nál jobban tud másokat is bevonni a Hiszen csak a hármas egység keretében zene boldogító fénykörébe, annál job­ értheti meg a Bach-kantáták érzelmi vi­ ban tudja szolgálni a nagy célt, hogy a lágát, előadóinak törekvését, szándékát. Így érezheti meg Komády Gerzson Bach. zene az egész népé legyen." 33 �előadásában a Hammerschlag János által megfogalmazott fékentartott erő ha­ talmas áramlását — a temérdekséget és a rendet. A 203. kantáta fenségességé­ ben Komády személytelenné váló dal­ lamvezetését, pianissimóit és hangsú­ lyait. A hangverseny zárószámaként előadott Debussy-Villon Ballada — Szelecsényi Norbert közreműködésével — a század zenei nyelvének kialakulását idézte. Komády lenyűgöző biztonsággal feled­ tette a mű technikai nehézségeit. A rit­ kán hallható Ballada az újrafelfedezés erejével hatott. A balassagyarmati zeneiskola tanárá­ nak, Für Évának művészete először tá­ rulkozott fel ilyen mélységben. Für Éva egyéniségéhez a romantikus zene áll közelebb. A Mendelssohn-dalok érzel­ mileg gazdagon megrajzolt előadása, a Kerényi Máriával előadott három Men­ delssohn-duett életörömtől duzzadó vi­ dámsága egy alkotópálya további gaz­ gazdagodására hívja fel a figyelmet. V. Sinkovicz Katalin magabiztos zon­ gorajátéka kitűnően érvényesült a Bach -kantáták előadásában. Érdemes felfi­ gyelni erre az igen tehetséges zongoris­ tára, aki otthonosan mozog a zenetörténet valamennyi korszakában, egyéni hangon játszik, elsőrangúan kísér és végtelenül szerény. Veres István — fuvola, Fogarasi Béla — gitár, M. Vas Magdolna és Réti Zol­ tán — hegedű, Ember Péter — brácsa, Nyíregyházi Ágnes és Réti Emőke — gor­ donka közreműködésükkel méltó része­ sei voltak a sikernek. Kórodi-hangverseny Salgótarjánban A Kórodi András vezényelte SalgótarjániSzimfónikus Zenekar május 7-i hang­ versenyét az évad egyik legjelentősebb zenei eseményeként tartja számon a kró­ nikás, aki másfélszázadnál több — a ze­ nét szerető és megbecsülő — társával együtt elismeréssel és tisztelettel adózott a koncert közreműködőinek. A jelenlegi számviteli főiskola — a leendő zeneiskola — koncerttermében első ízben felcsen­ dülő muzsika az otthonadás és terem­ tés öröme mellett őszintén és nyiltan ki­ fejezte a komolyzene új fórumának szük­ ségességét, az elhangzott műveket kellő értékítélettel fogadó résztvevők igényes­ ségét. Meghatározta a hangversenyterem helyét és szerepét a város és a megye zenei életében, további perspektivát ad­ va a két-három esztendeje Csipkerózsika álmából felébredt és új lendületet vett együttmuzsikálási kedvnek. A Salgótarjánba ellátogató Kórodi András a vonóskar hangzásához simí­ totta a fúvósok játékát, megteremtve a zenekari hangzás alkalmanként hiányolt kiegyenlítettségét. Kórodi nem a hangok egymásutániságában, hanem egymásköztiségében keresi a zene értelmét, gondolatait világos vonalvezetéssel közli muzsikusaival. Az együttes játéka fegyel­ mezettebbé és egységesebbé vált. Az 34- esetenként előforduló ritmikai problémák a további tudatos felkészülésre hívták fel a zenekar figyelmét, mielőtt a pontat­ lanság általános gyakorlattá válna. Bach h-moll szvitjének örömteli fel­ szabadultsága, a Mozart-muzsika szen­ vedélyessége és nemes gazdagsága (Esz-dur Simfonia concertante, K. 364.) a teljességre való törekvés jegyében szó­ lalt meg. Egyedül HändelVízizenéjében érződött visszafogottság: a vonósok fénytelenebbül, a fúvósok bátortalanab­ bul szóltak. A h-moll szvit fuvolaszólamát az együt­ tes szólistája, Szvoren András játszotta. Szvoren ösztönös előadó, ám jól oldotta meg feladatát, szép hangja megfelelő dinamikával párosul. A Mozart-műben az Állami Hangver­ senyzenekar két kitűnősége: Dőry Zol­ tán hegedű- és Mauthner Anna brácsaművész működött közre. Dőry határozott­ sága, biztonsága és virtuozitása, Mauth­ ner kivételesen szép hangja és muzika­ litása kiemelkedő zenei élményt jelen­ tett. A pianók tartalmassága, a forték fé­ mes csillogása, az első tétel eleganciája, a lassú drámai szenvedélyessége, a zá­ rótétel sziporkázó szellemessége a zenei anyanyelv maradéktalan elsajátításáról beszélt. A számviteli főiskola hangversenyter­ me építészetileg merész megoldású, ám akusztikailag kiegyensúlyozatlan. Érde­ kességként megemlíthetjük, hogy míg a mélyebb tónusú hangok bársonyos me­ legséggel szólalnak meg, addig pél­ dául a hegedűk magas hangjai fényte­ lenek, tónustalanok maradnak. Remél­ hetőleg ezen segít majd a megfelelő falburkolat. Molnár Zsolt POGÁNY FRIGYES: Salgótarján új városközpontja A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat Műelemzés címmel jelentős sorozatot in­ dított. Pásztóy Margit főszerkesztő tájé­ koztatása szerint, a sorozat napjaink kép­ zőművészeti alkotásaival, a legizgalma­ sabb művekkel kíván foglalkozni, eszté­ tikai elemzést nyújtva át róluk az olvasó­ nak, nyomdatechnikailag is jó minőségű kötetekben. Hogy mennyire szükség van e karcsú kötetekre (a Műelemzés első kötete Dávid Katalin: Munkásállam. Tör­ ténelem — Bernáth Aurél két falképe), mi sem bizonyítja jobban, mint azok a viták, amelyek időnként fellángolnak egy-egy építészeti alkotás, köztéri szobor, stb. kapcsán, vagy éppen az esztétikai — s nemcsak az esztétikai! — értékek iránti közöny nyomán jelentkező értékrombolás több szomorú ténye. Igen, nagy szükségünk van a szépség erkölcsiségére, amely a szépnek az emberekre gyakorolt nevelő hatásában rejlik, az embert tár­ sadalmi lényegére figyelmezteti, s ezáltal nemesíti. Pogány Frigyes könyve a téralkotás művészetének, az építészetnek korszerű szemléletére neveli az olvasót, hidat ver­ ve az elvont esztétikáról a konkrétumig. A Párizs, Róma, Firenze, s más nagy sikerű városesztétikai mű avatott tollú szerzője ezúttal Salgótarján új vá­ rosközpontjának röviden összefogott elemzésére vállalkozott, építőművészeti értékelést nyújtva e városi főtérről, s legfontosabb motívumait jelentő épüle­ teiről. Mint a művészeti alkotásoknál általá­ ban, az építészettel kapcsolatban is mindenekelőtt arra keressük, a választ, hogy mi a tartalma, mit fejez ki. Goethe metaforája ..megfagyott zené-"nek ne­ vezi az építészetet, hangsúlyozva érzelmi töltetét. Valóban, az építészeti stílusok kifejezik koruk tipikus érzelmi magatar­ tásait, azon túl, hogy tükrözik a kor anyagi kultúráját, ,s társadalmi életét. Pogány Frigyes tanulmányában hang­ súlyozza az építészet és a társadalom dialektikus kölcsönhatását, többször utal arra, hogy a jól megérzett és megoldott építészeti környezet visszahat az alapra. Salgótarján új városközpontja is nap, mint nap formálja a város polgárainak magatartását. Élményt jelent olvasni, amit a szerző az építészeti alkotások kapcsán anyagról és szerkezetről ír. Elsősorban a szerke­ zet művészi tényezőiről, a részek és az egész viszonyáról, a térbeli ritmusról, stb. árul el sokat a tanulmány. Az építészet mindhárom művészi szempontból fontos tényezőjéről olvashatunk a salgótarjáni főtér elemzése kapcsán: az épületek külső és belső teréről, valamint az épü­ letek és természeti, táji környezetünk vi­ szonyáról. Jóleső érzés ismételten felfedezni a ta­ nulmány olvasása kapcsán is, hogy a modern építészetben az aránytörvények, a szerkezeti egység, a plasztikai megol­ dások ,stb. ugyanúgy a szépség forrásai — ha jól élnek velük —, mint a régebbi építészeti stílusokat szülő korokban. S egy-egy városrész hangulatának megte­ remtése is lehet egyéni, csakúgy, mint egy épület tervezése. Pogány Frigyes tanulmánya a korszerű építészet követelményei közt tartja szá­ mon az épület funkciója egyértelmű vál­ lalásának szükségességét. A művészi jel­ leg és hasznosság az építészetben sem zárja ki egymást, sőt a két tényező egy­ mást erőstíheti. A szerző gondolatmenete az elemzett épületek funkciójáról szólva is rendkívül érdekes, gondolatébresztő. Annak ellenére, hogy az épületeket hasz­ nálók (József Attila Megyei Művelődési Központ, megyei könyvtár, Pécskő Üzlet­ ház) ma már nem tudnak minden funk­ ciót ellátni az adott kereteken belül. T. E. �A III. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat anyagából Jánossy Ferenc: Zsuzsika Kő Pál: Gyűrűfű (részlet) HÍREK A CSESZTVEI MADÁCH-EMLÉKMÚZEUM kibővített anyagú, újjárendezett emlékkiállítással tiszteleg a nagy dráma­ író, Palócfald szülötte emlékének. A kiál­ lítás megnyitására a Madách-centenáriumi ünnepségek keretében — április 29-én - került sor. • JEL. Május második felében vendég­ szerepeit Salgótarjánban a Komárom megyei „JEL" képzőművész csoport kiál­ lítása. Megnyitására 13-án került sor a Megyei Művelődési Központ üvegcsar­ nokában. 9 VIETNAM ÚJJÁÉPÍTÉSÉNEK TÁMOGA­ TÁSÁRA KÉPAUKCIÓT szervezett a Ha­ zafias Népfront és a Megyei Művelődési Központ. A megyei képzőművészek által felajánlott képekből rendezett kiállítás két hétig áll a látogatók és vásárlók rendelkezésére. A rendező szervek első­ sorban vállalatok, intézmények támoga­ tására számítanak. • KÉPZŐMŰVÉSZET. Czinke Ferenc gra­ fikusművész önálló kiállítására került sor az olaszországi Urbinóban. Iványi Ödön kiállítási anyaga május során a Banská Bystrica-i Oblastna Galériában szere­ pelt. Lóránt János festőművész Egerben mutatkozott be képeivel. • III. NÓGRÁDI MŰSZAKI NAPOK ren­ dezvénysorozata zajlott le májusban. A Műszaki és Természettudományi Egyesü­ letek Szövetsége Nógrád megyei Szer­ vezete és tagegyesületei által rendezett NAPOK kiállításokkal, neves szakembe­ rek előadásaival segítette sikeresen a szakember-továbbképzést. Technikai okok miatt a III. Salgótar­ jáni Tavaszi Tárlatról kritikánkat a lap harmadik számában közöljük. �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/1eedb5ac414fce8500f2524408f18539.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kassai - Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/2. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/f97cdcfaa8802f7800cc608356b31703.pdf 00d0168b3fd6607b733dad4d013bf66c PDF Text Text Vita a városi értelmiségről A munkahelyi légkör Riport az államosítások évfordulóján Papp Lajos versei Szervátiusz Tibor Petőfiről Czinke Ferenc Bátki Józsefről Kő Pál Chagall-szobra születéséről Nógrád megye 1848-ban Rózsavölgyi - évforduló Szocialista országok I. festészeti biennáléja Szeretettel köszöntjük a Tisztelt Olvasót — a fe jlő ­ désének most újabb szakaszába lépő Palócföld minden eddigi és majdani olvasóját. Mindazokat, akik lapunkat — erényeit dicsérve és fogyatékosságait felróva — pártoló figyelemmel kísérték máig megtett útja során. S mind­ azokat, akiknek már ez az, új tartalmi és formai törekvé­ seinket tükröző lap válik — reméljük, hasznos — úti­ társává. Megújhodásunk lényege az a törekvés, hogy közvet­ lenebbül, következetesebben megfeleljünk a társadal mi életünket, közgondolkodásunkat most és itt jellemző igé­ nyeknek. Szerves része, szervező, erjesztő ereje kívánunk lenni annak a folyamatnak, melynek során szellemi éle­ tünkben mind jobban megizmosodik a közös dolgainkat fejlesztő őszinteséggel vizsgáló és kollektívan elrendező nyílt eszmecserék gyakorlata — társadalmi fejlődésünk egyik főpillére: a szocialista demokrácia. S hogy „ezügyben” mi a feladatunk? Pártos meggyőződéssel nyilvános­ ság elé tárni társadalmunk mai valóságos kérdéseit: köz­ életünk követendő és kritikát kihívó jelenségeit egyaránt. Azt a valóságot, amelyben előrehaladásunk záloga a szocialista eszmék és alkotás melletti következetes állásfoglalás. Magánéletben és közéletben, munkában és mű­ velődésben. IR O D A LM I, M Ű V É S Z E T I , T Á R S A D A L O M P O L I T I K A I FOLYÓIRAT �Lapunk — irodalmi, művészeti társadalompolitikai folyóirat. A kultúra fogalmát lehető legtágabban értel­ mezve, foglalkozni kívánunk irodalmi-művészeti életünk és a megyei iparfejlesztés, a közoktatási reform és a kor­ szerűsödő mezőgazdaság, a közművelődés és az urbani­ záció, a fizikai és a szellemi munka elvi és gyakorlati kérdéseivel egyaránt. Helyt adunk minden, eszmei bizton­ ságot és művészi igényességet bizonyító alkotásnak; kü­ lönösen, ha az a közösségi élet, a felelősséggel végzett munka kérdéskörével ismerteti meg olvasóit. Következete­ sen támogatjuk a szocialista hagyományainkat feltáró kutatómunka eredményeinek bemutatását, dokumentu­ mok közlését. És — minden eddiginél jobban — igényeljük az Olvasó aktív támogatását: publikációinkkal kapcsola­ tos írásos és szóbeli észrevétel, eszmecsere formájában. Nógrád — a dinamikus átalakulások megyéje, s mint ilyen: a fejlődés nagyszerűségének érzékletes példázásával egyidőben szembeötlően mutatni képes m últ-jelen — jövő együttlétezésének hátrányait is. És Nógrád az a megye, amelyre — hiányos, sőt káros kulturális öröksége okán - joggal-jogtalanul még ma is elmarasztaló jelző­ ket aggat a köz véleménye; gyakorta híján a megalapo­ zottságnak, hiszen ezeken a végeken is egyre erősebbek a szocialista kultúra új várai. Éppen ezért nyomatékosan szép felelősség éppen most és itt hitet tenni egy olyan orgánum megformálása mellett, mely mai valóságunk feltárására összpontosítva erőit, az olvasók minél több rétegének érdekeit tartva szem előtt — egyforma termé­ szetességgel igényelheti a pedagógus és a kétkezi mun­ kás, a mérnök és az alkalmazott érdeklődését. Ideálunk — s törekvéseink szerinti — a folyóiratnak az az állapota, amikor a Palócföld közéletünknek egyik valóságos fóru­ maként - tekintet nélkül nemre, korra, foglalkozásra a legkülönbözőbb egyének és kiskollektívák számára válik mértéket adó, tájékoztatva befolyásoló útitárssá. És ideá­ lis — s törekvéseink szerinti — a folyóiratnak az az álla­ pota, amikor a Palócföld oldalairól a ma emberében élő világnak és a mai valóságban vélt vagy elfoglalt helyének minél hitelesebb rajzolata néz vissza ránk. Okulásul mindenfajta továbblépéshez. S új elképzeléseink együtt járnak néhány külsődle­ ges változással is. Ezévi első számunk máris ebben az új formában került az olvasó kezébe: hogy e — hitünk sze­ rint — vonzóbb külalakban nagyobb lehetőséget teremt­ sünk minél több és praktikusabban elrendezett informá­ ció továbbítására. És tehetjük ezt mától kezdve — évi hat alkalommal: kéthavonként. Hogy terveink helyesek voltak, s hogy nem tévesztet­ tünk irányt — minderre végül is az olvasói közvélemény ad választ. Céljaink megvalósítása nem napok kérdése. És sikertelen — bármilyen nemes próbálkozás legyen is — a befogadók segítsége nélkül. Folyóiratunk igényli, sőt munkája nélkülözhetetlen összetevőjének vallja a közön­ ség aktív támogatását. Hogy a Palócföld valóban a kö­ zönségigény közvetlen szomszédságában munkálkodó közéleti fórummá váljék. Valamennyiünk érdekében. Itt vállalt feladatainak sikeres elvégzésében bízva kéri a Tisztelt Olvasó támogatását a SZERKESZTŐSÉG TARTALO M : 3 5 7 9 11 14 15 19 21 22 24 25 26 27 27 28 29 29 30 dr. Horváth István vitaindítója Herold László, dr. Muzsay József, Venesz Ernő reflexiói Lakos György: Magának él-e a falusi értelmiség? dr. Hidasi József: A munkahelyi légkör Eőssi K. Sándor: Gondolatok, emlékezések Hann Ferenc: Transsylvania Papp Lajos: Konok és magyar, A város tizenhárom neve Nap Fábián: Kicsi sovány ublinkómadár, Nem történik semmi Fábri Péter: Menekülés a menstvárból Kondorossy Emőke: Nyughatatlanul Szabó Béla: Petőfi kora Nógrádban Szabó Károly: A márciusi forradalom Balassa­ gyarmaton Zólyomi József: Nógrád megyei parasztmozgal­ mak 1848-ban Szervátiusz Tibor: Gondolatok Czinke Ferenc: Egy dombormű ürügyén Kő Pál: Szabálytalan írás egy szobor születéséről Évforduló (Bónis Ferenc) A Kortárs Petőfi-emlékszámáról (Csongrády Béla) Végh Antal: Erdőháton, Nyíren (Horpácsi Sándor) Két megyei kiadványról (Schneider Miklós) Nemzetközi festészeti biennálé Kassán (Pál József) Réti Zoltán kiállításáról (Molnár Zsolt) A címoldalon Szervátiusz Tibor Petőfi-portréja, a hátsó borítón Kő Pál rajza A lapterv Kerekes László művészeti szerkesztő munkája A NÓGRÁD MEGYEI TANÁCS MŰVELŐDÉSÜGYI OSZTÁ­ LYÁNAK IRODALMI, MŰVÉSZETI, TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRATA Megjelenik kéthavonta Felelős szerkesztő: Végh Miklós A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kerekes László, Kiss Aurél, Kojnok Nándor, Schneider Miklós Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahiva­ talokban. A szerkesztőség címe: 3100 Salgótarján, Nógrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya. Egyes szám ára 5 Ft. Előfizetési díj fél évre 15, egy évre 30 Ft Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 73 3909 NyV Balassagyarmat 2000 pl. Fv.: Bednár Károly �VÁROS - ÉRTELMISÉG - KULTÚRA Dr. Horváth István Jubileumára emlékezett a város. Nem volt nagyszabású az ünnepség, hiszen az ok sem régi keletű: Salgótarján 1922-ben lett város. Formálisan. Éppen ezért az emlékezés is ezt tükrözte és folyamatában döntő súllyal szerepelt az 1945 óta eltelt korszak. Érthető. A városban akkor születtek meg azok a fel­ tételek, amelyek az alkotó emberi tevékenység lehetőségét tel­ jessé tehették. Teljessé, a szó legigazibb értelmében. Teljessé a társadalmi munkavégzés minden szintjén. A várossá nyilvá­ nítás évfordulója sok egyéb mellett jó értelmű apropót kínált arra is, hogy emlékezzünk létrehozott értékeinkre, vizsgáljuk tevékenységünket. Ehhez a város történetének elemzése — po­ litikai, ideológiai szempontból is — jó segítséget adott. Így kapott jelentős teret az 1919-es év, az elnyomottak mozgalma a Horthy-korszakban, a nagy alkotások létrehozásának idő­ szaka 1945 után. Ezek olyan tevékenységsort takarnak, amely­ ben a fejlődésnek kezdetén álló intellektus magas eszmei er­ kölcsi magatartással párosult. Ebben a folyamatban a cél és tevékenység szoros összhangja valósult meg. S ennek eredmé­ nyei nyilvánvalóak. Ez adta az ünnepségek erejét. A város újjászületésének, azaz valóságos kialakulásának folyamata szocialista viszonyaink között kezdődött el. Ez lénye­ gében ma is meghatározza az itt élők magatartását, szemléle­ tét. A város helyzetéből adódóan ez sokszor úgy hatott az itte­ ni társadalmi gyakorlatra, hogy az igény - éppen a sajátos körülmények folytán — elsősorban az anyagiak megteremtése felé fordult. A város történetében, a korábbi időszak káros ha­ tására, az értelmiségi foglalkozású csoport nem volt stabil, rendezett. A túlzóan degradáló általánosítás deformálta a köz­ véleményt, és a minduntalan viszonyítgatás sem kedvezett az e csoport körében kialakult saját gyakorlatnak. Ez a szemléleti és gyakorlati fogyatékosság — szubjektív minősége folytán — torzította cél, tevékenység, magatartás harmóniájának építmé­ nyét. A „nagy lehetőség” tudata, amely nemcsak a termékek előállításában közvetlenül résztvevőkre hatott, hanem a város szellemi erőit is orientálta, egy ideig nem a kedvező irányban alakította az utóbbiak gyakorlatát. A teljes emberi — jelen esetben nélkülözhetetlen alkotó — tevékenységhez szükséges mozzanatok kissé háttérbe szorultak, és főleg a rutinmunka, a mindennapi ismeretek reprodukálása valósult meg. Amihez azt is hozzá kell tennünk, hogy az e reprodukcióban résztve­ vők száma nem volt túlságosan magas, és hogy a folyamatot irányítók köre gyakran változott. A korszak adott politikai viszonyai és sajátosságai kö­ zött egyre erőteljesebb kényszerítő erővel jelentkezett az igény, hogy szocialista viszonyainkhoz, a városhoz jobban simuló gya­ korlat honosodjék meg ezen a területen is. Ez a felmérés tük­ röződött abban az 1964-es politikai döntésben, amely elemez­ te az értelmiség helyzetét, alapvető jellemvonásait, és mind­ ebből máig is érvényesen meghatározta a fejlődés irányát. Lé­ nyegében ezzel a határozattal vált teljessé az értelmiség elé állított követelmény-rendszer, amelynek a konkrét feladatmeg­ jelölésen túl elvi jelentősége volt. Elsősorban mert tovább moz­ dította politikai, ideológiai életünk helyes irányú fejlesztését, másrészt pedig azáltal, hogy a - társadalmi gyakorlat és az értelmiség oldaláról egyaránt — spontánul jelentkező igényeket korlátok közé szorította, a feladatok végrehajthatóságának ér­ dekében megfelelő feltételek biztosítása után látott, a kettő közötti összhang megteremtésére törekedett. Ennek a szemlé­ letnek és politikának a terméke az MSZMP városi bizottságá­ nak határozata, amely ötéves távlatban megjelölve a városban szükséges szakemberek számát, szabta meg az itt élők felada­ tát. Ettől az időszaktól fogva a politikai gyakorlat helyes irány­ ban és megfelelő arányban segítette az értelmiséget szellemi alkotó tevékenységének kibontakozásában. A döntés helyessé­ ge a csoport számszerű gyarapodásán és alkotó tevékenysé­ gén is mérhető. A kiegyensúlyozottabb körülmények között a rájuk szabott feladat sem lehetett más, mint ami társadalmunk, s a város fejlődéséből következhetett. Az értelmiségi foglalkozású csoport valóságos és napra­ kész struktúráját nagyon nehéz meghatározni. Az előfordulás sokfélesége és mennyisége azonban utal az előzőekben leírt feladatok, a differenciált mennyiségi fejlesztés teljesítésének mértékére is. Bizonyos, hogy a kedvező politikai társadalmi légkör itt is éreztette hatását. Az utóbbi évek néhány adata igazolja a fejlődést. 1971 1968 168 147 Orvosok száma 465 Pedagógusok száma 416 Iparban alkalmazott mérnökök, 225 147 közgazdászok száma Ha a termelő szférát vesszük szemügyre, az eredmény nyilvánvaló: a városban, az iparban folyó rekonstrukciós te­ vékenység, a termelés korszerűsítése az irányításban is jelentős előrelépést feltételez. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a termelés technikai, technológiai követelményeit kutatók, a szer­ vezés tökéletesítésével foglalkozó közgazdászok, műszakiak megnövekedett létszámára és erejére egyre jobban számítanak a politikai és gazdasági vezetők. Ezzel azonos ritmusban gya­ rapodott a tudományos kutatásban, szakmai, ideológiai to ­ vábbképzésben résztvevők köre is. Mindebből egyenesen következik, hogy tevékenységük eredménye a megváltozott, kor­ szerűbb munkakörülményekben, az emberek jobb közhangu­ latában mérhető le. A műszaki tudományos eredményekhez hasonlóan kedvező jelenségeket — amelyek már lassan folya­ mattá állnak össze - tapasztalhatunk a társadalomtudomá­ nyok (helytörténet, szociológia, művelődéstörténet, stb.) eseté­ ben. Művészeink tevékenysége — különösen, ha a város mére­ teihez viszonyítjuk — méginkább figyelemre méltó. Kezdeti — bár biztató — azoknak a tevékenysége is, akik szépirodalmi ambíciókkal dolgoznak a városban. A pozitív jelenségek ellenére tény, hogy a várossal együtt annak szellemi élete is a kamaszkorát éli. Ezért továbbra is nagy figyelmet kell fordítanunk az itt tapasztalható ellentmon­ dások feloldására, hiszen haladásunk üteme a tapasztaltnál intenzívebb fejlődést feltételez. A műszaki értelmiségnek például tudományos munkában csupán 8— 10 százaléka vesz részt. De nem lehetünk elégedet­ tek akkor sem, ha a többi értelmiségi - nevében jelzett szín­ vonalú — munkáját vizsgáljuk. Hiszen a társadalomtudományi kutatások területén dolgozók közül százalékban szinte ki sem fejezhető az a kör, amely mai életünk vagy történeti múltunk rendszeres kutatására vállalkozik. Művészeti termékeink még ritkán kapcsolhatók az alkotó tevékenység más területeihez, mondandójuk gyakran kifogásolható. A TIT tevékenysége ma­ napság anyagi jellegű kapcsolatok kiépítésében vagy azok megtartásában erőteljesebb; az értelmiség szervezéséből, 3 �rendszeres foglalkoztatásából, a különböző értelmiségi rétegek közötti kapcsolatok kialakításában, azok stabilizálásában, igé­ nyeinkhez képest még mindig igen kevés részt vállal. Ezen a téren a szakmai társaságok (történelmi, pedagógiai, orvosi, műszaki stb.) szinkronjáról sem beszélhetünk. S persze az is figyelemre méltó, hogy a TIT tagjainak száma sem alakult meg­ felelően a városban: 1968-ban 141, 1971-ben 171 fő volt. (Mindez jelzi, hogy igen sok tennivaló halmozódott fel ezen a területen is: különösképp nagy a felelősségünk a speciális (például a Palócföld) és egyéb (például TIT, stb.) műhelyek ezirányú jellegének, vénájának erősítésében.) Szükséges az értelmiségi tevékenység jobb megalapozása és egyidőbeni továbbfejlesztése, mert a politika, az irányítás által kialakított és követendő gyakorlatához számban és minő­ ségben sem elegendő szálon kapcsolódik ez a réteg. A nap­ jainkban folyó tevékenységre alapozva már most ki kell alakí­ tani a jövő gyakorlatát. Ez, figyelembe véve a város helyzetét, kettős irányú lehet: egyrészt az alkotókedv erősítése az értel­ miségi tevékenység minden területén, másrészt, a magasabb minőség felé előrehaladás az ismeretek továbbításában. E kettős feladattal az is elérhető, hogy értelmiségünk jobban fog élni a rendelkezésre álló lehetőségekkel és egyes feladatok és problémák megoldásával kialakíthatja sajátos hangját is. változzon kulturális életünk belső struktúrája, benne közműve­ lődésünk, oktatási rendszerünk. Ebből a felfogásból adódóan nyilván vannak megvalósítandó feladataink is. Hiszen a ma közgazdászától, mérnökétől nem azt várjuk elsősorban, hogy énekeljen, szavaljon és színjátszon, hanem azt, hogy az isme­ reteinek minél nagyobb hányadát realizálja a gyár, a munká­ sok érdekében. A tanártól azt, hogy a termelési tevékenység színvonalas elvégzéséhez mutassa fel és adja át a megfelelő ismereteket. A népművelőtől, hogy mind a termelés, mind a köz­ oktatás számára gyűjtse össze az alap- és kiegészítő ismerete­ ket; az összegyűjtött ismereteket megfelelő rendszerbe sorolja, és tárja fel, tegye hozzáférhetővé az érdeklődők számára. Eb­ ben a felfogásban megtalálható mindenki számára a megfe­ lelő hely, ahol képzettsége, kedve szerint végezheti tevékeny­ ségét. Kulturális életünk berendezkedése még nem egészen ilyen racionális rendszeren nyugszik. Amihez hozzájárul az is, hogy a város korábbi fejletlenségéből következően az értelmiségtől általában azt is várjuk, hogy vegyen részt fizikailag a kulturális rendezvényeken (színház, mozi, könyvtár), azaz személyes pél­ dájával is alakítsa a fentiek irányába a városban kialakult köz­ hangulatot. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy értelmiségünk számára is létfontosságú az ilyen gyakorlat. Tennie kell, hogy szellemiségében is egészségesen fejlődjön, hogy elkerülje a provincializmus, szellemi tunyaság ellene gyakran - esetenként joggal - vádként felhozott állapotát. Nagyon fontos, hogy az értelmiségi munkával „előállított” szellemi termékek visszahassanak a nagyobb közösségre, hogy közkinccsé váljanak. Az ehhez szükséges feltételek megterem­ A fejlődési „rendellenességnek” természetesen vannak tése elengedhetetlen ahhoz, hogy megvalósulhassanak a tech­ nikai, technológiai ujítások, közérthetőek legyenek a művészeti további speciális jelei is. Az egyik legnagyobb veszély a szub­ alkotások, ismertté váljanak napjaink társadalmi fejlődéséről, jektivizmus erőteljes megjelenése: ha az önértékelés túl nagy a városról készült tanulmányok. Az értelmiségi tevékenység lé­ teret kap, szükségszerű, hogy mások — és nem kizárólag elvek nyeges követelménye, hogy ne maradjon magára, ne kesered­ - ellen irányul. A meggyőzés és a vita helyébe tolakodó admi­ jen meg, hanem kapjon „pódiumot” , hogy hatni tudjon. A nisztratív intézkedések, sürgető kívánságok jelenléte káros ha­ tással van az irányításra is. Ezen túl káros hatása abban is társadalmi, politikai feltételeken túl - ezzel összefüggésben nélkülözhetetlen, hogy a visszacsatolás lehetőségeit biztosító mérhető, hogy elbizonytalaníthatja az alkotói tevékenységet, eszközök rendelkezésre álljanak. Szükség van korszerű techno­ felerősítheti a tévedéseket, részben vagy egészben deformál­ lógiákat kikísérletező laboratóriumokra és korszerűen felsze­ hatja a város szellemi arculatát. relt üzemekre. Szükség van olyan intézményekre, amelyek le­ Nagy fogyatékossága kultúrpolitikai gyakorlatunknak, hetőséget teremtenek az elméleti kutatáshoz nélkülözhetetlen hogy már hosszú évek óta nem tud „nyitni” a termelésben szakirodalom előteremtésére, emellett szélesebb körben is se­ dolgozó értelmiségiek alkotó bázisai felé. A város egyéb ér­ gítik a kutatáshoz szükséges társadalmi légkör, a tömeges be­ telmiségi csoportjaihoz való kapcsolódásuk jelenleg is kezdeti, fogadó készség kialakulását és fejlődését. bizonytalan stádiumban van. Megtermelt értékeink csak igen szűk körre gyakorolnak hatást, lényegében városi szinten kö­ Vizsgáljuk meg az elsőt: a feltételek alakulását. A min­ zösségi részvétlenség kíséri munkájukat. Az egyes csoportok denki előtt ismert üzemi rekonstrukciók, az új közintézmények a fejlődést jelzik. Az eredmények azonban részlegesek, a ku- mozaikszerű létük miatt - egymás munkáját nem ismerik, aptató munkához szükséges feltételek csak részben biztosítottak. rózódási folyamatuk tovább tart. Hiszen például a rekonstrukció csak a termelő terület korsze­ Negatív irányba hatott az is, hogy e réteget jórészt mint rűsítésével jár elsősorban, és nem a kiszolgáló egységek (la­ „beszervezésre" várókat fogtuk fel. Számukra klubot és más boratóriumok, stb.) megteremtésével. Ugyanakkor az irodalmi fórumot kívántunk létrehozni, kevés sikerrel. Ugyanakkor azokra szolgáltatás — témafigyelés, reprografikus eljárások, könyvtár- a természetes közösségekre, amelyek kezdtek kialakulni — kü­ közi kölcsönzés stb. - nagyütemű, az igényeket meghaladó fej­ lönféle szakmai társaságokra gondolunk — , igen kevés figyel­ lődése pedig - elvileg — biztosítja a legújabb információk bir­ met fordítunk, pedig igényelnék a nagyobb törődést, mert most toklását is. Tehát a feladat kettős irányú ebben az esetben is. számukra csak a fővárosi központokkal tartott kapcsolat teremt A saját munkához való színvonalas, a lélektelen rutint kizáró igen laza szervezeti-ta rta lmi életet. Természetes közösségekként viszony megköveteli, hogy értelmiségünk részben az adaptá­ való felfogásuk és egységes irányításuk javíthatna a tudomá­ ciós tevékenységgel fejlessze a termelési kultúrát, az e tevé­ nyos kutatás tervezésén, kielégíthetné a még kevés, de már kenységben résztvevőket. Másrészt a társadalomtudományok­ jelenlévő igényt a szakmai vitákra, klubestekre. Ezzel egészsé­ kal, az alkotó- és el őadóművészettel foglalkozó értelmiségünk gesebb irányba fordulhatna a jelenlegi gyakorlat, mert az ér­ úgy fejtse ki önálló tevékenységét, hogy a város fejlődéséből telmiség számára túl általános érdeklődési körök helyett e következő kérdésekre adjon választ. Így alakíthatja ki saját munka mindennnapjaihoz jobban illő természetes keretek telí­ arculatát, és ennek megfelelő közösségét. tődhetnének tartalommal, és maga a szervezési tevékenység A növekedés kamaszbetegsége mindig eredményben érzé­ - a belső kényszer által - jobban motiválódhatna. Persze azt kelhető. Ezt az együttlétet figyelembe kell vennünk kulturális is el kell mondanunk, hogy e - most ostorozott - felfogásnak életünk összetevőinek vizsgálatakor is. A legfontosabb feladat, reális alapjai voltak. Nevezetesen az, hogy e réteg is hajla­ hogy kulturális gyakorlatunkat egységesebbé tegyük. Ebben mos arra, hogy bezárkózzék ismereteibe és magánéletébe. vannak olyan természetű feladataink, amelyek végrehajtása Gyakran hiányzott - és a tapasztalatok azt igazolják, hogy közvetlenül ránk vár, vannak olyanok, amelyek országos intéz­ esetenként még ma is hiányzik - az a tulajdonsága, amely a kedést sürgetnek. Ez utóbbiak közül különösen fontos, hogy megszerzett ismeretekből következne: a nagyobb aktivitás. Na­ fejlődjenek az értékeket létrehozó emberi tevékenység területei gyobb aktivitás a közéletben, a termelési tevékenységben, a és termékei, azok propagandája. A létrehozásukkor felhalmo­ szellemi javak elsajátításában, ezek együttes fejlesztésében. zódott ismeret kerüljön vissza társadalmunk életébe. Nyilván­ Holott csak ez jelenthet számukra és a közösség számára is való, hogy ehhez elsősorban arra van szükségünk, hogy meg­ elfogadható programot. 4 �VÁROS - ÉRTELMISÉG - KULTÚRA H erold L á s z ló Az értelmiségről van szó. A vele szem­ ben támasztott és támasztható követel­ mények - a társadalom oldaláról — pon­ tosan megfogalmazhatók a termelés, a létrehozás, az alkotás vonatkozásában. Megfogalmazhatók részleteiben és együt­ tesen minden értelmiségi alkotói terület­ re. Már sokkal nehezebb, ha más néző­ pontot választva: a közélet oldaláról tör­ ténik a követelmények kimondása. Pon­ tosabban akkor jelentkezik a probléma, amikor a nagy társadalompolitikai kér­ dések réteg- s azon belül is helyi fela­ dattá bontódnak fel. A munka, az alko­ tás, a társadalmi érdekű önmegvalósí­ tás tulajdonképpen feltételezhető és el­ várható minden, tevékenységét becsüle­ tesen teljesítő dolgozó embertől. A hi­ vatás-fokú alkotás magasabb értékkategóriája e kört tovább erősíti. Városunk stabilizálódó, állandósuló, egyre kevéssé fluktuáló értelmiségi réte­ ge feltehetően — a számok és a létreho­ zott értékek bizonyítják — megfelel a fen­ tebb leírt alkotó értékkategóriának. De ez a munkával, a létrehozással kapcsola­ tos identifikáció oldala, s ez még nem válasz a másikra: „az értelmiség a vá­ rosban” problémára. Egy adott város adott fejlődési sza­ kaszában el lehet várni bizonyos dol­ gokat: reprezentatív megjelenést színház­ ban, hangversenyen, tárlaton, beszervezettséget tudományos vagy más jellegű társaságokba, klubokba stb. Minden va­ lószinüség szerint egy város kamasz-évei­ nek velejárója, talán nem is betegsége ez. (Éppen ezért milyen természetes, ma­ gától érthetődő szervezettségi forma mindez a valóságos pubertás korában, konkrétan a középiskola gyakorlatában. Ö nmegvalósítás és szervezettség: a fej­ lődőben lévő, személyiséget alakító élet­ kor egymásnak kiegészítő, egymást fel­ tételező létformája.) De a felnőttkor életformája más. S a probléma itt kezdődik. Az értelmiségi életformára vonatkoztatottan kitapinthatóan. A 70-es évek Salgótarjánja egyre több szinten hozzánő a kor követelmé­ nyeihez. A rekonstrukció-szemlélet az a l­ kotás lehetőségének reneszánszát is kez­ di jelenteni, s ennek az a természetes velejáró igénye, hogy az alkotás körül­ ményeinek korszerűsítésével az alkotó — inspirált belső igényű meghatározottság­ gal — teljesebben építhesse fel önmagát. S a társadalmi érdekű önkifejtés, az önkifejtés fölpörgette akkumulálódás feszíti tovább az igényt: társas kapcsolati, tu­ lajdonképpen közéleti igénnyé. Városfejlődés-lélektant ismereteim sze­ rint még nem írtak, pedig minden bizony­ nyal megvannak pl. a városon belüli ré­ tegmagatartások fejlődési törvényei. Úgy tünik — a mi esetünkben — az ér­ telmiség jelenlétével reprezentáló, „pél­ damutató" funkcióinak kamasz-szerep­ játszása letompulóban, s kezd bontakoz­ ni a tényleges társadalmi cselekvés kora, korszaka. - Még ott a kamasz, bár kezd férfivá válni, de még nem az. Még annyi ismeret, tapasztalat nem feszül benne, hogy alkotó közéleti körré integrálódjék. Még csak keresi az utat: kisebb csopor­ tokban, azonos érdeklődésű barátok kö­ rében. Még annyi erőt nem érez magá­ ban, hogy — a provincializmustól vagy éppen a kisszerűségtől félve - az értel­ miségi közéletiségig merészkedjék, de annyit már igen, hogy kisebb, maga vá­ lasztotta körben megossza önmagát. Bá­ torságot kellene adni? Az alkotás körül­ ményeit kellene érlelni? A serdülő vívódik a felnőttkor küszö­ bén. De problémáit - ha segítséggel is — végigküzdi. teni. Városunkban több az orvosi állás, mint ahány orvos van rá. Az időhiány miatt az orvosok szakmán kívüli társadal­ mi tevékenységére csak korlátozottan le­ het számítani, de közéleti tevékenység­ nek tarthatjuk a napi munka közben je ­ lentkező orvos-beteg kapcsolatot is, amely nagyszámú emberrel való foglal­ kozást jelent, s melynek során az orvos egészségügyi felvilágosítást végez. Az orvos bizonyos mértékig akaratlanul is befolyásolja környezetét. Szem előtt van az orvosok magánélete is, s a példájuk követőkre találhat mind jó, mind rossz irányban. Általánosan jellemző az értelmiségre, de az orvosokra különösen, hogy pusztán adminisztratív eszközökkel alig lehet náluk valamit is elérni. Az orvosok na­ gyobb része hajlandó a magasabb szintű kívánalmaknak eleget tenni, ha azok hasznosságáról meggyőződik. A jobbik és nagyobbik rész magától is keresi az újabbat, jobbat, gyakran meg is találja és alkalmazza munkájában. Ilyenkor tisz­ teletben kell tartani az egyén szabadsá­ gát, hogy az alkotó kedv és a jó közér­ zet a munkában megmaradjon. Az egyé­ ni megítélés jó példáját nemegyszer lát­ tam a város politikai és állami vezetőitől. Persze, ehhez ismerni kell az embert is, a céljait is. Noha nem lehet minden értelmiségire külön kategóriát kidolgozni, és keresni kell a közös jellemzőiket; azért az egyik ilyen közös tulajdonságuk két­ ségkívül elismerhető: akkor dolgoznak szívesen, ha olyan célkitűzést valósíthat­ nak meg munkájukkal, amelynek értelmességéről meggyőződtek. Dr. M u z s a y Jó zsef Az ismeretanyag az orvostudományban is egyre növekszik; a részterületek meg­ felelő szintű ismerete is csak állandó ta ­ nulással lehetséges. Ugyanakkor, a szak­ mai felaprózódás miatt jelentkezik az igény az egész átfogására, szintézis ke­ resésére. Ahhoz, hogy az orvostudományt a gyógyító orvos mindig a kornak meg­ felelő szinten alkalmazza, igen sokat kell foglalkoznia saját továbbképzésével. És akkor még csak reprodukált, mert új szellemi termék, eredeti gondolat meg­ valósításához, az alkotáshoz további sok időre, tanulásra van szüksége. Ezért csak helyeselni lehet azt a politikát, amely az értelmiség közéleti tevékenységét „nem éneklésben, színjátszásban” jelöli meg, hanem abban, hogy szakmai ismeretei­ nek minél nagyobb része realizálódjon a társadalom javára . . . A város alapellátásában résztvevő or­ vosok mindegyikének — és a városban élő többi orvos tetemes részének — mel­ lékállást kell vállalnia, mert a lakosság igényeit egyelőre csak így tudja kielégí­ V en esz E rnő Ha őszinték akarunk lenni, akkor az „alkotóműhelyt” csak idézőjelbe tehet­ jük. Mert - szerintem — igazi, eleven műhelyek nem alakultak még ki. Olya­ nok, ahol megfelelő tárgyi feltételek mel­ lett, belső igényből fakadó kohézió hoz­ na össze értelmiségi köröket. Egy gyors végigpillantást: a MTESz-nek helye sincs, a Közgazdasági Társaság talán a Főis­ kolával lábra kap, a Pedagógiai Társa­ ság csak papíron él, az orvosoknak sincs itt tudtommal semmilyen tudományos kö­ rük; sem a TIT-ben nem alakult ki, sem a Művelődési Központban nincs valamilyen állandó, aktív, reményt keltő kör. Nem érnek rá az emberek? Nincs igény vagy alkotókedv? Az hiszem, az utóbbival van baj! Az együttmunkálkodás igényével! Mert lehe- 5 �tőség azért lenne. Mi például szívesen adnánk otthont egy értelmiségi körnek! A KISZ által kezdeményezett fiatal értel­ miségi klub támogatásában is örömmel vállaltunk szerepet. Kínáltuk a lehetősé­ get a pedagógusoknak, próbálkoztunk a képzőművészek körében is. Nem talál­ tunk kellő visszhangra! A „műhelyt" a közös célért vállalt közös alkotómunka teremtené meg. S bár van sok nemes cél, megoldandó feladat, alkotóképes személyiség is; műhely mégsincs igazán! Véleményem szerint a belső szükség, az együttmunkálkodás alkotó örömének íze, s a műhelymunkának nyo­ mán fakadható jelentős eredmények fel­ ismerése hiányzik. Persze magyarázatok vannak. Nem hiszek bennük! A lényegről terelik el a figyelmet. Más oldalról pe­ dig: érezniük kell, hogy szükség van rá­ juk, odafigyelnek véleményükre, alkotó javaslataikra! Ez a tudat is szükséges! Ám a tehetetlen sajnálkozás helyett megoldást kell keresni. Mert az alkotó értelmiségi körökre, műhelyekre szükség van! Hogyan lehetne hát „beszoktatni” az érintetteket a közösségbe? Segíteni egymás és a közös munka felé őket úgy, hogy önmaguk megújulása és városunk haszna is megvalósuljon? Javaslatom a Megyei Művelődési Köz­ pontban szándékolt új kezdeményezé­ sünk. „Látóhatár” -klubbá akarjuk kialakí­ tani klubhelyiségünket, olyan hellyé, aho­ vá bármikor, bármilyen témával betérhet bárki, és megfelelő tájékoztatást kaphat a ma már igen nagy mennyiségű infor­ mációtömegben. Tájékoztatást a társa­ dalom, politika, tudomány, művészet, az emberi kultúra megnövekedett köreiben. Segítséget akarunk adni meglévő ismere­ tek elrendezésében, kapcsolatuk megte­ remtésében, az új ismeretek felé való orientálásban. A megyeszékhely több mint ezer értelmiségi dolgozójának gondjai, fel­ adatai és perspektívái önmagukban is felelős töprengésre méltó témakört alkotnak, s általánosabb érvényű kérdésfelvetésekre is alkalmasak. A téma - az értelmiség helyzete és társadalmi feladatai - országos elemzések tárgya volt a közelmúltban (a Társadalomtudományi Intézet vizsgálta, majd publikálta a vidéki értelmiség helyzetével kapcsolatos tapasztalatokat), s néhány hónappal ezelőtt a Nógrád hasábjain is hangot kaptak e problé­ makör legfontosabb elemei. Ez alkalommal a Salgótarjánban dolgozó értelmiség munkájáról, annak feltételeiről, a tevékenységével kapcsolatos igényekről esett szó, lényegét tekintve azonban az értelmiség közéleti hivatása és jelenlegi feladatvál­ lalása az eszmecsere tárgya. Hasznos dolog erről szót ejteni, hiszen a leg­ több félreértés az értelmiség körül - s magán az értelmiségen belül is e ponton adódott. Köztudott - s az izmosodó város-szociológia kutatási eredményei ezt alátámasztják - , várossá egy települést nem csupán a lélekszám, a köz­ művesítés foka, a munkahelyek és szolgáltató intézmények száma tesz, hanem az egy lakóhelyen élők közösségtudata, városhoz való viszonya, s az ennek nyomán kialakult magatartási modellek is. Salgótarján értelmi­ ségének közösségtudata - éppen, mert az értelmiség száma az elmúlt években nőtt meg, s mert korábbi téves beidegződések, vélekedések ter­ heit és nyomait is magán viseli - most van születőben. A közösséghez, a város közösségéhez tartozás legfőbb motívuma a munkahelyi tevékenység, annak színvonala és látható eredményei. E tekin­ tetben az értelmiségi munka sok, tiszteletreméltó produktuma sorakoztat­ ható fel a kétségtelenül jogos hiányérzet ellenére is. A munkahelyi tevé­ kenység szintje és eredményei az értelmiség differenciálódása, egyes cso­ portjainak elkülönülése folytán még nem alakítja a város szellemi arcula­ tát. A humán és műszaki, a pályakezdő és idősebb, az irányításban és szervezésben-végrehajtásban résztvevő értelmiség helyzete, gondjai elté­ rőek, de feladataikban számos közös vonás van. Ez elsősorban a város légkörének, szellemi arculatának alakításában tapintható ki. Olyan terü­ leteken érzékelhetők ezek, amelyek részben magukba foglaják a szakmai tevékenység elemeit, de azokon túl is mutatnak. Az alkotómunka elenged­ hetetlen feltételei közé sorolható légkör, kölcsönös érdeklődés és ösztönzés, egymás munkájához kapcsolódás és a megszületett produktumok kisugároztatása műhelyek születését és a szemlélet, a magatartás változását is feltételezi. A műhelyek csak részben alakultak ki, mert többek között az ahhoz szükséges pozitív értelmű értelmiségi szemlélet és közösségtudat is csak születőben van, s mert a társadalom igényeit közvetítő politikai szféra sem mindig következetesen és kellő konkrétsággal fogalmazta meg követelmé­ nyeit. A szemléleti-magatartásbeli tényezők problémái pedig az értelmiségi hivatás értelmezésében nyilvánulnak meg. Nem ritkán tapasztalható az a vélemény, amely szerint az értelmiség elsőrendű és kizárólagos feladata a szakmai munka intenzitásának, minőségeinek fokozása. Az értelmiség ak­ tívabb részvétele a politika gyakorlati munkájában (a döntések előkészí­ tése, a végrehajtás feltételeinek javítása, a döntések társadalmi kontroll­ jában való részvétel) és a közéletben (új értékrendek és magatartásformák elfogadtatása és terjesztése, közgondolkodás alakítása) és a város komoly művelődési hátrányainak csökkentésében vállalt munka az a lehetőség, amely egyrészt az értelmiség különböző rétegeit összekapcsolhatja, más­ részt a városhoz tartozás élményét, érzését elmélyítheti. 6 Ezt oly módon szeretnénk elérni, hogy az írásos, az audio-vizuális és rendez­ vényszerű tájékoztatást egyaránt fel akar­ juk használni. De szoros összefüggést te­ remtve a Megyei Könyvtár, a TIT, az Ok­ tatási Igazgatóság, a TV és több más nagy lehetőségekkel rendelkező intéz­ ménnyel, szervezettel. Hogyan lesz ez a „műhely" műhelye? Ügy, hogy a fiatalt és idősebbet, tanulót dolgozót egyaránt beszoktathat egy olyan körbe, ahol szellemi életét gondozhatja. Másrészt itt nemcsak passzív szerepe le­ het valakinek, hanem egymás művelésé­ nek alkotó munkásává válhat. No és a köröknek sem kell lehatároltnak lenniük! Nem a kor és foglalkozás, hanem az ér­ deklődés hozza ide a látogatókat. S a rendszeres látogatók, a látóhatá­ ron permanensen tájékozódók később differenciálódhatnak is a maguk által megszabott látóhatár körén. Irányítás, műhely és szemlélet korszerűsítése alapfeltételei a város nagykorúsodásának, az értelmiségi hivatás magasabb szintű gyakorlásának. Végezetül: az önvizsgálat és eszközkeresés szándékával Salgótarján gondjairól esett itt szó, de tudva, hogy - eltérő lokális színekkel ugyan - , a megyében s másutt is hasonló jelenségek, feladatok megoldása vált sürgető szükségletté. (Szerkesztőség) �VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK L A K O S G Y Ö RG Y Magának él-e a falusi értelmiség? Több alkolommal is olvastam Balczó Andrásról, hogy na­ gyobb vetélkedők előtt felméri az öttusapályák adottságait, különösen az akadályokra és terepnehézségekre fordít figyel­ met. Felkészülésén kívül ez is egyik nyitja sorozatos sikereinek. Kicsit efféle céltudatos előkészületnek tekintettem vizsgálódá­ saimat magam is, amikor kis településektől nagyközségekig két fontos kérdésre kerestem választ: 1. Vajon valóban annyira elkülönül (privatizálódik, elidegenedik) a falusi értelmiség, mint az ország több részén végzett felmérések mutatják? 2. Te­ vékeny részese-e az értelmiség a falvak változó művelődési életének? 1. A község nógrádi viszonyok között középnagyságúnak szá­ mít. Mezőgazdasági termelőszövetkezetében, erdészeti iparte­ lepén foglalatoskodik a munkaképesek kisebb fele, nagyobb részük eljár dolgozni, mégpedig többségük Salgótarján gyárai­ ba, üzemeibe. Idős orvosa - túl a nyugdíjkoron — kulturált, mozgékony ember hírében áll, aki többször tett kísérletet a helyi, sőt a környező falvak értelmiségének összefogására, ak­ tivizálására. Sűrűre főtt fekete mellett tőbb évtized előtti állapotokat idézünk, amikor az értelmiség erjesztője, élesztője volt a falu kulturájának, s még a tűzoltóbál megrendezéséből is kivette a részét. Jegyet árultak, közönséget szerveztek, színdarabokat rendeztek, mi több! fel is léptek a műkedvelő csoportokban. S színházi előadáson, moziban, bálokon ott feszítettek a főhelye­ ken. Gyakran összejártak: eszmét cserélni, a tudományok fejlő­ déséről, irodalomról beszélgetni, máskor meg csak kártyázni és névnapot ünnepelni. - Manapság talán már csak a névnap, a konyak és a bogiári muskotály hozza össze a tanult emberek egy részét. Többnyire nem az egész réteget, csak a hasonlót a hasonlóval. - Hogyan érti ezt? - A pedagógus a pedagógussal, az agronómus a téesz vezetőivel, a pártvezetők a tanács alkalmazottaival hörpintenek Péterek vagy Pálok egészségére. - És az orvosok? - A legheterogénebb társaság - mondja nekihevülve. Amikor láttam, hogy a falu értelmiségét az elfoglaltság és az érdeklődés másfele húzza, megpróbáltam az orvosokat össze­ rántani. Jó lenne időnként legalább fehér asztalnál elbeszél­ getni az orvostudomány, a kutatások legújabb eredményeiről. Szédületes a fejlődés, s bennünket is túlontúl leköt a munka. Az irodalom is bőséges, érdeklődési körünk is más. Felérne a szervezett továbbképzéssel egy ilyen heti egyszeri találkozás. Hát az idősebbek össze is jöttek. A többség, a fiatalok azon­ ban távolmaradtak. - Ebből milyen következtetést vont le? - Az én véleményem nem mérvadó. Rossz értelemben elfogult vagyok a mai fiatalokkal szemben. Fásultnak, közöm­ bösnek, önzőnek és puhánynak tartom őket. Előbb a pénzt nézik, csak utána a hivatást. Nálunk még a pávakörben is az idősebb korosztály uralja a mezőnyt, mint a téeszben. 2. Más járás, más község, de a demográfiai és foglalkozta­ tottsági helyzet többnyire azonos. Még abban is egyenlőek, hogy itt is működik egy jóhírű öntevékeny csoport. Homlokegyenest mást mond azonban az idős iskolaigazgató. - A mi értelmiségünk aktív. - Ez mit jelent a gyakorlatban? - Sok a pedagógus a községben és kéharmad részük teljesen fiatal. Szívesen vállalnak társadalmi munkát. Minden kulturális kulcspozíció az ő kezükben van. Szakköröket vezet­ nek, segítenek a művelődési otthon igazgatójának. - A művelődési otthont ki vezeti? - Egy érettségizett fiú? - Foglalkozása? - Nem is tudom. Valamelyik tarjáni gyárban dolgozik. - Összetart-e az értelmiség? Rendkívül gyors a válasz. - Nálunk nincs probléma az értelmiséggel. Tudom, van­ nak községek, ahol az agronómust , a párttitkárt, a tanács ve­ zetőit nem tartják értelmiséginek, bármilyen is végzettségük. Nálunk nincs széthúzás, gőgösködés. - Eljárnak-e a kulturális rendezvényekre? - A pedagógusok el. - És a többiek? - Ha ráérnek, akkor ők is. - összejárnak-e a pedagógusok más értelmiségiekkel? - Inkább csak az utcán, gyűléseken vagy valamilyen közös rendezvényen barátkoznak. Csak a rokonok vagy a nagyon jó barátok járnak össze. - Gyakran? - Ritkán. - Miért? - Nem érnek rá. Mindenkinek megvan a maga gondja. - Széthúzás? - Nincs. Nálunk az értelmiség homogén. Az iskola folyosóján összetalálkozom egy ifjú pedagógus­ sal. Az irodában hallott néhány szót az igazgatóval folytatott beszélgetésünkből. - A mi igazgató bácsink sokmindent nagyon derűsen lát - magyarázza. - Ő többnyire az italboltban találkozik az em­ berekkel. Ott pedig könnyen megy a barátkozás. A munkahe­ lyen nem minden olyan rózsaszín. - Talán rossz a légkör az iskolában? - Nem azért mondtam - szabadkozik. — De a tsz-elnök és a párttitkár fúrja egymást. Köztünk is előfordul kenyérírigység. Persze, lehet hogy nem több, mint máshol . . . A körzeti orvosnak csak a feleségét találom otthon. - Látja, mi a férjemmel szívesebben bekapcsolódnánk a falu kulturális életébe! De hogyan? Se éjjelünk, se nappalunk Három községre terjed a körzet. Most az influenza-járvány id e ­ jén én is elkísérem a férjemet, mert egyedül nem tudna végez­ ni a fekvőbetegekkel. S még így is sokat olvasunk. Ő szakiro­ dalmat, én meg regényeket. De már aktív népművelésre csak a házaknál jut idő. Ott is nagyobbára orvosi, higéniai felvilá­ gosítást nyújtunk. - S a más értelmiségiek? - Ő k talán jobban ráérnek. Ritkán találkozunk velük. Ha meg túlságosan érezzük a kultúrszomjat, akkor kocsiba ülünk . . . 3. Nagyközség. A bányászat virágoztatta föl, ma már azonban három másirányú üzem köti le a bányászatból felszabaduló munkaerőt. A közelben épül még egy új, modern, nagy gyár is. Informátorom olyan pedagógus, aki több közéleti funkciót is betöltött már. Jól ismeri a községet, s különösen a közművelő­ désben fejtett és fejt ki nagy aktivitást. Felesége is a politika és a művelődés megszállottja. - Jobb ezt nem publikálni, komám! - mondja arca sörtéit vakargatva. — Az értelmiség kényes az ilyesmire. Meg aztán nem is valami rózsás a kép. Pláne, ha a művelődéshez fűződő kapcsolatot kapargatjuk . . . T �- Csak kapargassuk! — ösztökélem. - Az értelmiség hely­ zete és szerepe közügy. Hát, ha közügyről van szó, barátom nem marad önmegtar­ tóztató. - Két korszakot kell megkülönböztetni - mondja sebtiben rendszerezve válaszát. - Az egyik: a bányászat virágzása, a má­ sik: a bányászat visszafejlesztése. Mert amíg virágzott a bánya­ ipar, volt a mérnököknek egy olyan rétege, amely szinte magá­ val rántotta a többi értelmiséget is. Ezek szerettek társaságba járni, részt vettek a község művelődésében. Bérletük volt a tar­ jám hangversenyekre és színházi előadásokra, részt vettek a különféle kulturális vetélkedőkön, sok újságot olvastak, becsül­ ték a megyei lapot, habár kritikai kérdésekben gyakran vitába szálltak. De feljártak Pestre az Operába is. Sokat olvastak, szépirodalmat és szakkönyveket egyaránt. Dinamikájuk, aktivi­ tásuk húzta maga után a többit, a pedagógust, az orvost, az agronómust. De a bányászat visszafejlesztésének hírére ezek ol­ dottak kereket legelőször. Érthető. Szakképzettségüket ország­ szerte ismerték, hívták őket az urán- és a bauxitbányákhoz. Ő k pedig mentek. — És most? — Az inaktívabb személyek maradtak itt. Most már nem műveltségi, hanem elsősorban anyagi elhatárolódás figyelhető meg. Vannak az autósok és a gyalogosok. Az autósok: az itt­ maradt mérnökök egy része és a hat orvos. Létrejött az anyagi differenciálódás. Az autótulajdonos autótulajdonossal cimborái és ha élnek kulturális életét egyáltalán, akkor azt a fővárosban élik. Megnézik a My Fair Lady-t meg a Bál a Savoyban-t, el­ mennek valamelyik műsoros vendéglőbe. Ő k az első látogatók a Hotel Intercontinentalban vagy a Musztáng-bárban. Ezek már a kapcsolatot nem itthon keresik. Teljes arisztokratizmus. A fizikaiaktól még nagyobb a távolságuk. — De a többiek . . . - A pedagógusok túlterheltek. Ennek ellenére a művelő­ dési házak munkájában részt vesznek. Az agronómusok már in­ kább szemlélők, mint részt vevők a kultúrában. A tsz-elnököt meg a tanácselnököt nem tartják értelmiséginek. Pedig a tanácsel­ nöknek főiskolai végzettsége van. A tanácstitkárt viszont, aki korábban jegyző volt, magához valónak tartja az értelmiség. — Elmennek-e kulturális rendezvényekre? - A legtöbb értelmiségit a komolyzenei hangversenye­ ken láthatod. - Ilyen magas a zenei műveltség? - Nem mondhatnám. De részben a gyerekeik tanulnak a zeneiskolában, ahol a hangversenyt tartják, részben virágzik a sznobizmus. Hangversenyre járni: sikk. El lehet mondani, hogy „imádom Mozartot" vagy „imádom Beethovent". Nemrégiben tartottak egy szenzációs Petőfi-estet, például, az a legnagyobb érdektelenségbe fulladt. Pedig vonzó lenne a munkásoknak is, ha az értelmiség résztvenne a kulturális rendezvényeken . . . — összetart-e az értelmiség? — Talán az autósok meg az egyfoglalkozásúak. — S milyen a kapcsolatuk a munkásokkal és tsz-tagokkal? - A legritkább eset, hogy értelmiségi melóssal barátkoz­ zon. Legfeljebb, ha rokonok vagy ha gyerekkori cimborák. Itt is irányadó, hogy a melósnak legalább kocsija legyen. 4. Hivatásos népművelőknél keresem a választ. Mezőgazdasági termelőszövetkezete tette híressé a közsé­ get. Legendát mesélnek arról, hogy a csendes, fehér házfalak mögött élére állítva találhatók az „adyk” és a takarékbetét­ könyvek. A művelődési otthont az egyik leghosszabb szolgálati idővel rendelkező hivatásos népművelő vezeti. Asszony. Tizenhat esztendeje tevékenykedik a községben. — Mondjak valami frázist? Nehéz, de szép hivatás . . . Szakköröket működtet, ismeretterjesztő előadásokat szer­ vez, amelyeken mindig van közönség. Irodalmi színpadot vezet, szövegkönyvet ír és maga a rendező is. Különösen a fiatalok mozgósításában ért el sikereket. - Segít-e az értelmiség? - kérdezem. 8 - Az iskolaigazgató nő, a körzeti orvos nő, én nő vagyok - mondja ironikus kacaj közben. — Három dudás egy csárdá­ ban . . . Azért a maga területén mindegyik helytáll, ha közbe is jön egy kis borstörés a másik orra alá. - A tsz-elnök mégis férfi . . . - Igen, de sajátos egyéniség. Voltak, akik már felrótták nekem, miért tűröm, hogy bratyizzon a plébánossal. Egyéb­ ként az operettet és a haknibrigádokat kedveli. A művelődési otthon támogatásában nem túlságosan bőkezű. - S a többiek? - A tsz-elnöknek nagyobb a tekintélye, mint a plébános­ nak. Követik. A szokásait és az ízlését is másolják. A zárszá­ madáson kórusban éneklik: „Hej cica eszem azt a csöpp kis szád . . . " Meg hogy „gimbelem-gombolom, légy enyém an­ gyalom." Amikor irodalmi színpadunkkal bekerültünk a feszti­ vál döntőjébe, küldtem a tsz-elnöknek, a tanácselnöknek és a párttitkárnak is meghívót. Külön is beszéltem velük: jöjjenek el és szurkoljanak a fiataloknak. Csak a párttitkár vette a fá ­ radtságot. A többiek „nem érnek rá . . . " 5. Nagyobbacska község a tarjáni völgyben. Sok az ingázó és a vasutas. Az idősebbek a tsz-ben szorgoskodnak. A műve­ lődési otthon igazgatónője néhány esztendeje települt le a községben. - Nehéz volt feltörni a diót, de megérte a fáradtságot — vallja. — Sok a segítőtársam. Egy-egy rendezvény megmoz­ gatja az egész falut. A pávakörben tsz-tag, munkás, együtt énekel a községi vezetők feleségeivel . . . - Hogyan csinálta? - Ismeretségeket kerestem. Házról-házra jártam és úgy győzködtem. Előbb a fiatalokat szoktattam az otthonba, azu­ tán a felnőtteket is. Az aktíváim között ott vannak a pedagó­ gusok, agronómusok, adminisztrátorok is, de jóformán minden osztály, réteg képviselve van. A szereplések, fellépések közsé­ gi üggyé nőttek . . . Ebben a községben a férfiak, amíg tehették, a bányában dolgoztak, a tsz nagyobbára asszonyokból állt. Igen nagy a cigányok számaránya. A pedagógusok gazdái a kulturális élet­ nek, de közülük is kiemelkedik fáradhatatlan tevékenységével a könyvtáros, aki amellett a legsokoldalúbb népművelő és ne­ velő. Tanít a dolgozók iskolájában és messzi községekbe eljár előadásokat tartani. Kicsit megszállottként kezelik, hiszen duz­ zadó energiáját semminemű igyekezettel utól nem érhetik. Nagy lelkesedése azonban, ahol csak megjelenik, újabbnál-újabb személyekben éleszti föl a népművelés vágyát. Sok helyütt is­ merik, írt már róla szinte valamennyi országos napilap, min­ dig dicsérőleg. Ő még soha nem panaszkodott az értelmiség passzivitására, hiszen környezetében még a szellemben leg in potensebb egyéniség sem tud közönyös maradni. - A módszer és a szeretet, ez a nyitja mindennek — mon­ dotta egyik beszélgetésünkkor. - Persze kell a fáradhatatlan népművelő is. - Sokan állítják, hogy megyénkben, sőt országosan is sok a gond az értelmiséggel. Elzárkóznak, legfeljebb tévét néznek és fogukhoz verik a garast egy Trabantért. Mi erről a véle­ ménye? - A varjú se olyan fekete, amilyennek távolról látszik. Nézzünk csak körül a megyében. Pávakörök nőttek ki jóformán a semmiből, a karancslapujtőiek irodalmi színpada egyik napról a másikra országosan ismertté vált, a szavalóversenyek orszá­ gos döntőiből el nem maradhatnak a nógrádiak. De sorolhat­ nám a végtelenségig. S azt is figyelembe kell venni, hogy eb­ ben a megyében, ahol korábban a kolóniák és a cselédlaká­ sok fogadták be a lakosság többségét, nagyon kevesen szívták magukba a kultúrát az anyatejjel együtt. Ezzel nem azt állítom, hogy éppen ezért ne lenne sokszorosan nagy az iskolák és a KISZ-szervezetek felelőssége. Még a lakosság legmélyebbről jött rétegében, a cigányságban is megvan a vágy az igénye­ sebb életre . . . És bizonyára a kultúrára is . . . �- Val óban. A mi falunkban már színjátszócsoport is mű­ ködött, nagyobbára cigány szereplőkkel. Csak foglalkozni, tö­ rődni kell velük. S mindenhol azt is elvárják, hogy aki oktatja, neveli őket, valóban többet is tudjon, mint ők. Egyébként vak vezet világtalant . . . 6. Ki is tartozik tulajdonképpen az értelmiséghez? Az Új Magyar Lexikon szerint: ,,Az értelmiség: a társada­ lomnak az a rétege, amely a hivatásszerűen szellemi munkával foglalkozókból áll. Soraikba tartoznak a tudósok, írók, művé­ szek, pedagógusok, mérnökök, agronómusok, orvosok, ügyvé­ dek, műszaki dolgozók, valamint az alkalmazottaknak szelle­ mi munkával foglalkozó része” A Magyar Nyelv Értelmező Szó­ tára szerint: „Értelmiség: a társadalomnak az a rétege, amely­ nek tagjai szellemi munkával tartják fenn magukat.” — Szerintem ezek a definíciók eredetileg se voltak jók, azóta meg különösen elavultak! A véleményt kifejtő férfi afféle renegát. Hűtlenül elhagyta a megyét. Előre megfontolt szándékkal. Arra hivatkozott, hogy Pest közelében házuk van, és hogy gyermekei iskoláztatása vé­ gett óhajt odaköltözni. A gyermekek akkor az iskola alsó osz­ tályába jártak és ők titokban építették meg palotájukat a má­ sik megyében. Baráti körben ez az ismerősöm kulturális igé­ nyeikre hivatkozott távozása előtt. Addig is sokat költöttek könyvre, sokat jártak színházba. Emlékszem, egyszer a „Nemze­ DR. HIDASI J Ó Z S E F A munkahelyi légkör A munkahelyi légkört vizsgálni, jelle­ mezni az egész társadalom légkörének, közérzetének ismerete nélkül, izoláltan nem lehet. A munkahelyünk életünknek csupán egyik lényeges szintere. A fala­ kon kívülről hozott tendenciáinkat, terheinket itt válthatjuk át értékre, megingott biztonságérzetünket, önbizalmunkat itt nyerhetjük vissza a teremtés, az alkotás által. A szellemi és anyagi kultúra fejlődése önmagában is napról-napra szövevénye­ sebbé teszi a társadalmat, a személyek közti kapcsolatokat. E kapcsolatok sokré­ tűek és finoman differenciáltak lesznek. A szocialista társadalomban a kulturális forradalom eredményeként a kulturális individualizálódás tömegméretű és álta­ lános. A modern technika gyorsuló fej­ lődése formálisan és bizonyos mélységig tartalmilag is közel hozza az embereket, a közöttük levő érintkezési formák meg­ sokszorozódtak. Mindez az egyének fo­ kozott és permanens alkalmazkodó ké­ pességét tételezi fel. A személyek közti kapcsolatoknak a felszínen kínálkozó ne­ hézségei mögött nem mindig ismerjük meg azon problémáit, amelyeket a jó és rossz értékítéletének a megváltozása, az etikai normák régi és új tartalmának az összeütközése jelent. A személyi és tekin­ télytisztelet régi és új tartalma, a helyes világnézet kialakítása, a közös vagyon régi és új értékelése a személyiség mély rétegeiben belső konfliktusok lehetősé­ tiben" is összefutottam velük Peter Weiss Marat-drámájának bemutatóján, s különösen szívesen jártak a Madách Kamara Színházba. Egyébként megbecsült ember volt megyénkben: fe­ leségével mindketten jól kerestek, ő maga évekig volt párttitkár. — Mi a kifogásod a definíciók ellen? — kérdezem. — Az értelmiség fogalma nálunk régen is az iskolai vég­ zettséggel forrt össze. Aki egyetemet végzett, az értelmiségnek számított, ha egész életében havat lapátolt, vagy kubikolt is. Az érettségi már belépő volt az értelmiség zárt rétegébe, s nem számított, ha a cipőből kikandikált a lyukas zokni. S már akkor is értelmiségi volt a vasúti tiszt, a postamester, s jó módja ré­ vén a négy polgárit végzett kocsmáros és szatócs . . . — Véleményed szerint mi a helyzet ma? — Az értelmiség közé sorolhatók száma jócskán megnőtt. Próbáld csak nemleges oldalról megközelíteni a kérdést. Ki nem fizikai munkás? A pedagógusok, akik káderlapokat készí­ tenek kisgyerekekről, évente találkoznak a problémával. Csak néhány példa: a férj érettségivel gépkocsivezető, a feleség hat általánossal és egy hathónapos tanfolyammal adminisztrátor; technikus a férj, de nem művezetőként, hanem munkásként dol­ gozik, felesége háztartásbeli, de elvégzett egy évet a bölcsész­ karon. Fizikaiak-e? S értelmiségi-e a művezető, brigádvezető, az erdész, a tévészerelő és így tovább? Hiszen ezek legtöbb­ jének érettségijük van és gyakran bonyolult adminisztrációt kell végezzenek . . . A fizikai munka közeledik a szellemihez . . . E sorok írójának meggyőződése, hogy az emberi kapcsolatoknak, az emberek magatartásának, beállítódásuknak, attitüdjeiknek ezerarcúsága, sokfélesége a teljesség igényével pszichológiailag - sem minőségi, sem mennyiségi vonatkozásban — nem leírható. A közösségben élő és cselekvő embert megismerni, róla szólni, írni, vélekedni a pszichológián, tehát a tudomány keretein túl, a művészet, iro­ dalom eszközei nélkül lehetetlen. A kultúrának e két — a szó minden vo­ natkozásban - humanisztikus hajtása, a művészet és pszichológia, csupán egymással karöltve, egymásba átalakulva, egymást kiegészítve képes az embert tevő lélek mélységeit megközelíteni. gét teremti meg. Az általános erkölcsi normák, így a munkaerkölcsi normák be­ tartása iránti felelősségérzés kialakulá­ sát csak a kultúráltság egy bizonyos szintjére érkezéskor várhatjuk. Feszültség, vita, ellentét, elégedetlen­ ség, csalódás többnyire megszokott je ­ lenség a munkahelyeken. Megszokott, de nem kívánatos jelenség. Csak az utóbbi évtizedekben fordul az ilyen megnyilvá­ nulások felé nagyobb figyelem. E na­ gyobb figyelem oka az organizációk lélek­ tani és szociológiai vizsgálatának előre­ haladása és ennek nyomán az a felis­ merés, hogy a negatív emberi érzel­ meknek és indulatoknak nagyon hátrá­ nyos hatása van az organizációk (mun­ kahelyek, üzemek, intézmények stb.) sta­ bilitására, teljesítményére és fejlődőké­ pességére. E tudományos felismerések alapvető jelentőségűek a gazdasági és szervezési vezetők számára is. A technikai fejlődés a termelés aspektusából nézve is megváltoztatta vagy módosította a munkahelyek jellegét, illetve bennük a munkamegosztást. Egyre több olyan or­ ganizáció alakult ki, amelynek terméke nem valami kézzelfogható gyártmány vagy teljesítmény, hanem eszmei termé­ szetű alkotás vagy emberi szolgáltatás. Ezen utóbbi organizációkban a munka­ köröket nem határozzák meg teljesen és így a teljes ésszerű munkamegosztás sem valósítható meg. A technikai fejlődés mi­ att maguk a termelő organizációk is bo­ nyolultabbak lettek, a tényleges munka­ erőt egyre inkább az ellenőrzés, irányí­ tás váltja fel. E tevékenység sérüléke­ nyebb és könnyebben megzavarható az emberi kapcsolatszféra részéről. A fejlő­ dés mindig jobban halad abba az irányba, hogy egy-egy szervezetnek nem a termelés biztosítása a fő problémája, ennél sokkal nehezebb az alkalmazko­ dás a szüntelen változó piaci igények­ hez, technikai színvonalhoz, egyáltalán az új követelményekhez. A vizsgálatok és tapasztalatok szerint az organizáció ilyen értelmű feladatai fejlődése érzi leginkább kárát a bennük dolgozók pszichés feszültségének és disz harmóniás kapcsolatainak. Ami az organizáció szempontjából hát­ rányos emberi feszültség, ellentét, az a szervezetben mint munkahelyen tevékeny­ kedő ember számára lelki teher, psziches stressz, amelyet nem szívesen vállal, amely elől menekül. Munkahelyétől el­ várja, hogy ilyen feszültségek alól men­ tesítse. Az emberi problémák, személyi ellen­ tétek jelenségeit a modern üzemszocio­ lógia a munkahelyi légkör, munkahelyi atmoszféra koncepciójával szokta kife­ jezni. A munkahelyi légkör fogalma azt jelenti, hogy az emberi viszonyok jellege, érzelmi tónusa úgy hat a munkahely dol­ gozóira, mint az éghajlat, a fizikai légkör az emberre. Ha a fizikai légkör, időjárás kellemes, enyhe, akkor az ember kedve, 9 �közérzete, munkaképessége jő. Ha a lég­ kör nyomott, feszült, a hangulat rossz, az intenzitás beszűkül. A munkahelyi légkör fogalma még azt is érzékelteti, hogy tú l­ zottan mély, túl kellemes a klíma, amely­ nek negatív hatása az ellenpontjával azonos. A munkahely túlzottan „meleg” légköre ugyanúgy tapasztalati tény a ma­ ga hátrányos kihatásaival, mint a túl zord, feszült légkör. A munkahelyi légkörnek négy fő össze­ tevője van. Egyik a közvetlen kollektíva emberi kapcsolatainak jellege. Szocioló­ giailag ez közvetlen kiscsoportnak fo­ gadható el. Optimális esetben e csoport munkatársai kedvelik, ismerik és elvise­ lik egymást, közösek a szokásaik és né­ zeteik. Másik összetevője a más kollektí­ vához, és funkcionális rétegekhez való viszony. A legnagyobb feszültség és el­ lentét lehetőségét magában hordó mun­ kahelyi viszonylat a vezető — beosztott reláció. Ennek zavara hat ki leginkább a munkára, a teljesítményre, mivel a relá­ ció tartalma éppen maga a munka. A vezetőnek - bár körülhatároltan — ha­ talma van, ez a hatalom bántás, sértés forrása lehet. Az organizáció szempont­ jából szinte mindegy, hogy ebben a vetületben tényleges vagy csak vélt sére­ lem alakul ki, a csalódás érzése azonos. Harmadik összetevő a munkahelyhez és a munkakörhöz való általános viszonyu­ lás, a munkahelyi szervezetről a dolgozó­ ban élő kép, képzetrendszer. A negyedik a közvetlen munkakörrel való elégedett­ ség, azonosulás. Általában biztosan le­ het rossz légkörre következtetni, ha is­ métlődnek, vagy rendszeressé válnak az indokolatlan termelési zavarok, a terme­ lés vagy egyéb szervezeti teljesítmény minőségének indokolatlan romlása, a rendkívüli események rendszeressé válá­ sa, az adminisztratív módszerek gyakori alkalmazása, a nagy arányú indokolat­ lan hiányzás. Jó munkahelyi légkörre mutat az említett jelenségek hiánya, vagy ezek gyors megoldása, a kollektíva nagy teherbíróképessége, a rendkívüli feladatok, megterhelések vállalása és megoldása, az öntevékenység, kreativi­ tása. A túlzottan jó légkör azért érde­ mel említést, mert a jó vagy optimális munkahelyi légkör fogalma túlzott kolle­ gialitást, cinkosi viszonyt, kölcsönös elv­ telen támogatás képzetét, igényét idézi fel. A túlzottan jó légkör következményei hasonlóak a rossz légkörből fakadó fent leírt következményekkel. A rossz légkör intellektuális és érzelmi erőket von el a munkától. Ezek benyomá­ sai visszhangzanak a tudatban, átélés­ ben, olyan érzelmeket keltenek, amelyek a figyelmeit zavarják, az érdeklődést csökkentik. A felelősségvállalás megne­ hezül, a spontaneitás, kezdeményező­ készség csökkent, a dolgozók rituálisan ragaszkodnak a kialakult szabályokhoz, nem vállalják a döntéseket. Ez különö­ sen váratlan helyzetben bizonyul hátrá­ nyosnak. Másrészről a rossz légkör ide­ ges feszültséget válthat ki a dolgozókból és ez elősegíti bennük a különböző vi­ selkedészavarok, a neurózis megjelené­ 10 sét. A jó légkör mentálhigiénés védelmet jelent. A személyiségnek biztonságot ad, önértékelését fokozza, olyan képessége­ ket és hajlamokat nyit meg és tesz hasznosíthatóvá, amelyeket semmiféle szerző­ dés vagy előírás nem tud kifejezni. Általában: minél kevésbé termelő jel­ legű az organizáció, annál meghatáro­ zóbb benne a légkör hatása. Különösen nagy jelentőségű ott, ahol a munka cél­ ja elsődlegesen az emberre irányul. Így elsősorban: iskolák, oktatási, nevelő in­ tézmények, kórházak, hivatali szervek. Legnagyobb jelentősége a légkör sza­ bályozása, meghatározása szempontjá­ ból a vezetésnek van. Igen nagymérvű organizációk csúcsvezetésének közvetlen hatása nem érvényesül a légkört illetően. Minthogy a közvetlen vezetés meghatá­ rozó ebből a szempontból, így e vezető vagy vezetők személyisége és vezetési stílusa kiemelkedően fontos szerepet ját­ szik. Lényegében három fajta vezetési stí­ lus lehetséges. Az autokratikus, a gyen­ ge, passzív és a demokratikus vezetési stílus. Az autokratikus a legkönnyebben kialakítható, hatékony és biztonságos vezetési mód. E stílus alapját képezi és erejét nyeri hagyományosan komoly, magabiztos, méltóságteljes viselkedés­ ből, ebből fakadóan a mások vélemé­ nyére, kezdeményezésére kevésbé van te­ kintettel. Árnyoldalai e vezetési módnak számottevőek: csökken a dolgozók kez­ deményezési kedve, a kapcsolatok feszül­ tebbek, több az irreális, nem teljesíthető igény. Ezen igényeket a vezető váltja ki a dolgozókból úgy, hogy a tekintély hely­ zetéből engedélyez, utasít, dícsér vagy elmarasztal. Viselkedéséből azt olvassák ki, hogy személye játsza a legfőbb sze­ repet, nem pedig a munkahely szervezeti elvei. A tekintélyes, hatalmas személy különböző lélektani mechanizmuson át a dolgozók személyiségének éretlen, gyer­ meki rétegeit mozgatja meg és ebből származik egy sor ki nem mondott elvá­ rás, sértődöttség, furcsa félelem. Gyak­ ran igen lelkiismeretes vezetők bonyo­ lódnak az autokratikus vezetői stílusba önszántuk ellenére. A gyeplőt elengedő, passzív vezetési stílus mind a légkör, mind a munkaszer­ vezés oldalán anarchiát és belső viszály­ kodást szűl. A demokratikus vezetési stílus magá­ ban hordozza az autokratikus vezetés előnyeit, azonban felnőttes vezető— beosz­ tott viszony elősegítésével mind a légkör, mind a termelés oldaláról optimálisnak mondható. Ebből a szempontból elkerül­ hetetlen az organizációban élő társa­ dalmi szervekkel való intenzív kapcsolat és nem utolsó sorban az idős, tapasz­ talt, lelkiismeretes dolgozók véleményé­ nek kikérése és figyelembevétele. Szociológiai szempontból az egyes or­ ganizációk társadalmi kiscsoportnak fog­ hatók fel. Magukon viselik a formális jelleget, ami azt jelenti, hogy a tevékeny­ ségi kapcsolatok felülről lefelé irányuló­ an, lépcsőzetesen vannak kialakítva. A hierarchia különböző statuspozícióihoz különböző felelősség, döntési jog kapcsolódik. Ugyanakkor informális jellege is van, amely a nem formális csoportkép­ ződményeket (szubjektív, érdekeltségi ala­ pon létrejött csoportokat) jelenti. Funk­ cióit tekintve az organizációk, a formali­ zált struktúrákból fakadóan a társadal­ milag kívánt és elvárt manifeszt funkció helyessége biztosítja az organizáció lét­ rejöttét és létét, mind a társadalom, mind a belső élet felé. A latens funkciók eleve nem elvárt kihatások, mellékhatás­ ként jönnek létre, leggyakrabban a ma­ nifeszt funkciók érvényesülését támogat­ va. A diszfun kcionális működések az or­ ganizáció belső rendjét, hasznosságát akadályozzák vagy lehetetlenné teszik, ritka kivételtől eltekintve a társadalom elvárásainak is ellene hatnak és az or­ ganizáció informális jellegéből fakad­ nak. A munkahelyi légkör szempontjából a helyes, reális manifeszt és latens funk­ ciók előnyösek, a diszfunkcionális ha­ tások súlyosan rontják azt, az organizá­ ción belül egészségtelen polarizációt okoznak, minthogy elsősorban érzelmi, szubjektív talajon támadnak. (Buda Béla: Munkahelyi légkör, Juhász Pál: neurosis meghatározza, Molnár László, Balogh József: Szociológiai ismeretek című munkáinak felhasználásával. A szerző.) �E Ó S S I K. S Á N D O R Gondolatok, emlékezések Írásomat főleg fiata loknak, ifjúmunká­ soknak, diákoknak ajánlom, akik az á l­ lamosítást csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik. 1. Akad még zűrzavar a fejekben. Itt-ott ma is vitát kavar még az az először negyedszázad­ dal ezelőtt megfogalmazott kérdés, hogyan lehet valaki egy­ szerre tulajdonosa és munkása ugyanannak a gyárnak? S ha ezen a nyomon elindulunk, ezen kívül még jónéhány újabb kérdés föltehető. Akkor válik tulajdonossá a dolgozó, amikor leadja a munkakönyvét a személyzeti osztályon? Vagy már ko­ rábban is annak lehetett tekinteni, tulajdonosnak, akit — bár­ hová is menjen ebben az országban — közös vagyonunkból egy tízmilliomod rész mindenütt megillet? S mi van akkor, ha valakinek a magánvagyona már nagyobb ennél a tízmilliomod résznél? Vajon változatlanul igényt tart-e még erre, a külön­ ben is eléggé megfoghatatlan, közös tulajdonra? Sokkal hálásabb vállalkozás lenne szatírát csinálni ebből a témából. „Bemegy a munkás a felvételi irodába és felveszi magát dolgozni a saját gyárába . . . " Hát, bizony elég fur­ csán hangzik. Pedig a valóság, ha az előbbi fél mondat két­ ségtelenül groteszk is, nem áll messze ettől a megfogalmazás­ tól. Csakhogy nehezen áttekinthető összefüggések és áttételek egész sora bonyolítja a helyzet megértését. Tegyünk egy „szentségtörő” összehasonlítást, hátha meg­ könnyíti a tisztánlátást. A maszek kisiparos — hacsak nem nőtt túlságosan nagyra - vitathatatlanul egyidejűleg tulajdo­ nos és munkás a saját műhelyében. (Milyen jó is most, hogy máig fönnmaradt ez a korlátozott termelői tulajdonforma). Leg­ feljebb néhány embert foglalkoztat, akiket igyekszik igen jól megfizetni (és megdolgoztatni, hiszen ez az érdeke), de a kö­ zös munkával létrehozott tiszta jövedelem már nem közös. Az egyedül a „tulajé” . Ebben az egyszerű mechanizmusban vi­ szonylag könnyen felismerhető a benne szereplő emberek egy­ máshoz való viszonya. A négy és félezer embert foglalkoztató nagyüzemben sok­ kal nehezebb kitapintani az egyes ember helyét és szerepét. Elsikkadni látszik a tartalom, a munkás-tulajdonos bérmunkás­ sá redukálódik, a gazda szerepét az igazgató, a közvetlen ve­ zető látszik betölteni, különösen akkor, ha irányítási módszerei az ötvenes évek szintjénél tovább nem jutottak. Minden munkásnak nap mint nap azzal az erős és nyu­ godt tudattal kellene belépni a gyárkapun, hogy neki ITT MINDENHEZ KÖZE VAN. A munkás az össznépi tulajdon gaz­ dája tízmillió társával egyetemben — munkások, parasztok, ér­ telmiségiek egyaránt — , s bár eszmei ez a tulajdon, mert köz­ vetlenül nem birtokolható, de nem holt tőke, hiszen valamenynyiünk számára kamatozik. 2. Huszonöt évvel ezelőtt még nehezebb volt megérteni, mi­ lyen is lesz az a világ, amelyben nem lesznek áthághatatlan vagyoni különbségek, se kiváltságok; s az országot azok fogják birtokolni és irányítani, akik tegnap még kopott gúnyában, alkalmi munkára várakoztak a gyárkapuban. A Salgótarjáni Kohászati Üzemeket (akkor még Acéláru­ gyár) 1946 végén elsőként államosították a megyében. A nagy­ gyűlésen, amelyen ezt bejelentették, az első munkásigazgató Mekis József mondta, s okkal és joggal tarthatta a legjobb ajánlólevélnek a munkások megnyeréséhez: „Régi drehus va­ gyok! Közületek való . . . ” De azokban a nehéz, ellentmondásos napokban ez a gesztus magában túlságosan kevés lett volna ahhoz, hogy ki­ vétel nélkül valamennyi emberben egycsapásra felébredjen a tulajdonosi érzület. (Idáig máig sem jutottunk el.) A „melósok­ ban” túlságosan elevenen éltek a háborús megpróbáltatások, szenvedések, a biztos pénz, a forint nem tudta még elfelejtetni az inflációs időszak keserűségeit, nélkülözéseit. A feszültségek még minduntalan a felszínre törtek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy sokaknak egy darab disznóhús ígérete az államosításnál is nagyobb örömet oko­ zott. Sógor Ferenc, aki azóta is az SKÜ-ben dolgozik, a huzal­ műi lágyítóban csoportvezető, így emlékezik vissza egy apró epizódra: - A deszkapalánk tetején, nem messze tőlem ült egy munkás. Jól ismertem, nehezen beszélt, lassan, elnyújtva a sza­ vakat, sokszor megmosolyogtuk ezért. Majdnem mindenki ott volt a nagygyűlésen. Beszéd, bejelentik az államosítást, itt az új munkás-igazgató, hangzavar, éljenzés, taps, mert az embe­ rek többsége valóban tiszta szívvel örült az államosításnak. S amikor egy pillanatra csitult a lárma, a deszkapalánk tetején fölharsan az érdes, mély férfihang, méginkább széthúzva a szótagokat: „Na és, most már lesz-e kenyér, lesz-e zsír? Vagy nuku kenyér, nuku zsír?" Hát igen. Az éhező, a nélkülöző ember első kérdése, reakciója természetszerűen mindig is ez volt: mit lehet enni? Néha még a sokkal nagyobb tapasztalatokkal rendelkező bu­ dapesti munkások egyikének-másikának is zátonyra futott a bátorsága és a jövőbe vetett hite ezen a kérdőjelen. Negyvennyolcban a Vasas Szakszervezeti Központban dol­ gozott S. Ferenc. (Az SKÜ-höz torkolló Majakovszkij utca kövét tapostuk azon a napon, délután egy óra körül járhatott az idő, sok volt a járókelő, s Feri bácsi alig győzte fogadni az isme­ rősök köszönését, üdvözölni a szembejövőket. A beszélgetést állandóan félbe kellett szakítani. Róla még annyit, hogy vete­ rán acélgyári, régi párttag, egykori főbizalmi, ma is szakszerve­ zeti tisztségviselő. Feleségével úgy negyven éve laknak a gyári lakótelepen a nemrégen kétszobássá átalakított munkáslakásban. Nem sok ideje van már hátra a nyugdíjig. Szívesen meg­ mutatja kitüntetését, okleveleit, régi dokumentumait; telt a r­ cán a sokat átélt, harcait mindig tisztességgel végigküzdő ember bölcs derűje. Középtermetű, zömök testalkatú, haja már ősz. A közvetlen egyszerűség jellemzi minden mozdulatát, gesz­ tusát, mondatát; élvezetes jó előadó. Menetközben azt is ész­ revettem, hogy a hétköznapi háromnegyedes nagykabátjának bizony már eléggé kopott a gallérja. Néhány nappal később az ünneplőben is láthattam, esküvőre mentek a feleségével. No, abban a ruhában egy kormányszintű fogadáson sem val­ lottak volna szégyent.) - Akkor az volt a feladatunk, hogy kidolgozzunk egy min­ den szempontból elfogadható teljesítménybér-rendszert. mondta. — Negyvennyolc tavaszán kellett a száz dolgozónál többet foglalkoztató üzemeket államosítani. Engem is meg­ bíztak, hogy az egyik kis vasipari kócerájban képviseljem a néphatalmat. Gondolhatja, hogy mennyire szabadkoztam. „M i­ ért éppen engem küldtök, elvtársak? — mentegetőztem. - Én még soha életemben nem államosítottam.” — Mire a válasz: „Nem féltjük mi magát S. elvtárs! Elég talpraesett, határozott embernek ismerjük. Mire kiáll az emberek elé, biztosan tudni fogja, mit kell ilyenkor csinálni.” - Ki is mentem. De nem ám hatósági segédlettel. Csak úgy, egymagamban. Bemegyek az üzembe, rögtön azt kérdez­ tem, van-e itt szakszervezeti megbízott? Hát hogyne lenne. Akkor én azzal szeretnék beszélni. Mondom neki, hogy mi van, hívja össze az embereket, államosítani fogjuk az üzemet. Ment is minden, mint a karikacsapás. A tulaj sehol, csak egy nő a kulcsokkal, mindene festve volt, a szája, a szeme, a haja, a körme, talán még a köldöke is. Azt mondja, hogy ő a főköny­ velő. - Jól van — mondom magamban. — Essünk túl a dolgon. Az egyik műhelyben már összegyűltek az emberek, rövid be­ szédet mondtam nekik, aminek az volt a csattanója, hogy mos­ tan pedig államosítani fogjuk az üzemet. Az emberek persze megtapsoltak. No, nincs itt semmi baj — gondoltam. De a fes­ tett nő nyomban éktelenül visítozni kezdett: „Jól gondolják meg emberek, hogy mit csinálnak. A tulajdonos teljes jogú megbízottja vagyok, számszaki ember, jól ismerem az üzem 1 1 �anyagi helyzetét. Tízezer forintra rúg a deficitünk. Mi hasznuk lenne belőle, ha ezt a csődtömeget államosítanák? Azt meg tudják-e mondani, hogy miből fogják a hét végén a béreket kifizetni?” — Tudja, akkor még hetenként fizettek — folytatta a tör­ ténetet S. Ferenc, a Kohász eszpresszóban. — Ha észbe nem kapok, ez a nőszemély fellázítja ellenem az embereket. A ke­ nyér nagy szó volt akkor, úgy érezték, hogy az kerül veszélybe. Mit tehettem? Azt mondtam, ne hagyják magukat félrevezetni, higgyék el, az államnak meg se kottyan tízezer forint, van még ott bőviben, ahol a többi piroshasú bankót csinálták. Nyugod­ janak meg, ezután is lesz miből fizetni. Erre elcsitultak az indu­ latok. A végén még meg is szavaztattam az államosítást. Akár hiszi, akár nem, mindenki benne volt . . . — Annyira biztos volt abban, hogy tényleg lesz miből f i­ zetni? — kérdeztem. — Dehogyis, — mosolygott pajkosan, hunyorogva. - Csak hát valami biztatót feltétlenül mondanom kellett. 3. Egy ügyes oldalvágással szeretném mellékesen a köztu­ lajdonba vétel hitelét és értékét rontó, máig ható vélekedést hatástalanítani. Azt mondhatja valaki, ha én a maszeknál többet keresek, mint az állami iparban, akkor mi hasznom az államosításból? P. Sándor nyugdíjastól hallottam erre egy találó tanmesét: — Hol volt, hol nem volt - Hajdúban, vagy Biharban, most már nem tudom - , elég annyi, hogy élt egy szegény szabómester, akinek két fia volt. Amikor eljött az utolsó órája, így szólt a két szép szál legényhez: „Szegény vagyok másom nincsen, csak a mesterségem és a műhelyem, ezeket rátok hagyom. Dolgozzatok, ahogy én, s akkor boldogulni fogtok.” De a két fiú már az első napon összekülönbözött. „Nem dolgo­ zok bagóért — méltatlankodik a kisebbik — , se pénzünk, se ke­ nyerünk, a kuncsaftok meg ki tudja, mikor fizetnek? Inkább át­ megyek a szomszédba dolgozni, a gazdag szabómesterhez. Ott naponta öt tallér üti a markom.” Így is lett. Attól kezdve a gazdag szabómester még gyorsabban gazdagodott, míg az idősebb testvér nem győzte egyedül a sok munkát. Nos, az aranyat tojó tyúkot valóban dőreség levágni és fölfalni. A közös tulajdon, a társadalmi tulajdon az az arany tyúk, amely — a magántulajdon formával szemben - nem egyegy ember, hanem valamennyiünk jólétének forrása és előfel­ tétele, magában rejti a bőség holnapi lehetőségét, csak az kell hozzá, hogy tényleg mindenki úgy dolgozzon, ahogy a sa­ játjában szokott. Ha az államosítás napján egyesek azt mond­ ták: „Nekem eddig is dolgoznom kellett, meg ezután is dol­ goznom kell. Hol itt a különbség?” Hát, ez a különbség. Nem mindegy, hogy valaki magának — ha közvetve, áttételesen is — vagy másoknak dolgozik. A kételyek, gondok ellenére az emberek többsége kemé­ nyen dolgozott. És reménykedett. Ö sztönösen megérezte, az államosítás jelentőségét, ha szóban, a „csajkarendszer, közös asszony” maszlagával beoltva, berzenkedett is ellene. S nem kevés volt azoknak a száma sem, akik tudták, mit miért csinál­ nak. Idézet a „Salgótarján története” című monográfiából: „A hároméves ujjáépítési program (1947. augusztus 1-én indult. A szerző), továbbá a tervcikluson is túlmutató célkitűzé­ sek népszerűsítése adta a MKP választási propagandájának gerincét. (A 47-es választásokról van szó.) A rendkívül igényes és sok aprómunkát igénylő tervezés után a dolgozók széles rétegeinek meghallgatásával, javaslataival készült ujjáépítési program még a későbbiek során is igényelte a társadalmi szer­ vek mozgósító, szervező tevékenységét. A munka eredményes­ ségét nagyban elősegítette, hogy a munkások, értelmiségiek, alkalmazottak lelkesen vettek részt a város újjáépítésben.” Persze a felszíni jelenségek gyakran feleseltek akkortájt ezzel az értékeléssel. Időnként fölerősödött az elégedetlenség, újabb és újabb feszültségek támadtak. Volt itt ultimátum, sztrájk, asszonylázadás. Például „1946. május 28-án - a rossz élelmezési helyzet elleni tiltakozásul - a salgótarjáni kő­ szénbánya rt-hez tartozó kőkúti bányászok, a zagyvapálfalvai központi műhely dolgozói és a Hirsch-gyári dolgozók beszün­ 12 tették a munkát. A bányászok közül mintegy ötszázan felvo­ nultak a bányaigazgatóság elé, ahol kórusban adták elő kö­ veteléseiket: „Élelmet és pénzt nem kérünk, hanem követe­ lünk!” Az indulatok főleg a gazdasági nehézségekből, a fel­ színi ellentmondásokból táplálkoztak, s arra a megalapozat­ lan „illuzionizmusra” utalnak, amely az államosítástól vala­ mennyi probléma azonnali megoldódását várta. Volt azonban ennek a rég megújuló elégedetlenségnek egy új vonása, amit akkor talán még sokan nem vettek észre. Síéter Pál, az SKÜ gazdasági tanácsadója mondta erről: „Azelőtt általában kér­ tek a munkások, alázattal, lélekben meggörnyedve, mintha nem jogos járandóságukat, hanem alamizsnát kunyerálnának. A felszabadulás után ezt tanulták meg először az embe­ rek. Többé nem kértek, hanem követeltek.” Sőt hozzátehetném, akadtak, akik követelőztek. Közben se szó, se beszéd, kivitték a gyárból, amire éppen szükségük volt, azzal a felkiáltással, hogy „úgyis minden a miénk!” A munkában egyáltalán nem szaggatták az istrángot, mert azt tartották, hogy a saját gyárukban többé nekik senki ne pa­ rancsolgasson, ők úgy dolgoznak, ahogyan jólesik. Ezekbe a hibákba néha még a józan gondolkodású munkások is bele­ estek, loptak kényszerűségből, mert nélkülöztek, s tiltakoztak a munkatempó növelése, a nagyobb fegyelem ellen. Csakhogy a kérdést végül ők mégis így tették fel: „Ha a más tulajdonát megbecsültük, miért éppen a sajátunkra ne vigyáznánk? Ha a gyár urainak tudtunk dolgozni, most magunknak nem lenne érdemes?” - Sokan nehezen tudták megérteni, hogy ez az ország csak általunk lehet azzá, amivé tenni akarjuk — mondta nekem nemrégen egy idős gyári munkás. — Mert akárhogyan nézzük, értünk és általunk történik minden. Ha rosszul csináljuk a dolgunkat, ha belenyugszunk abba, hogy valami nem jól megy, akkor saját magunknak okozunk kárt. Így volt ez az államosí­ táskor, s így van mind a mai napig. A fiamnak is mindig ezt mondtam. Mire egyszer megkérdezte: „Na és ötvenhat? Meg a beszolgáltatás? És a törvénytelenségek, a túlkapások? Azok is értünk történtek?” Nem, nem értünk, fiam — mondtam csendesen — de általunk . . . Akad még zűrzavar a fejekben. Hivatásommal jár, hogy gyakorta megfordulok gyárakban, műhelyekben, munkások között. Az emberek többnyire egymás között beszélik meg gondjaikat, kételyeiket. A termelési tanács­ kozások — legalábbis az államosítások idején lezajlott, robba­ nó hangulatú röpgyűlésekhez képest - viszonylag csendesek. „Nyugodtabb a légkör — mondta valaki. — A megélhetés nem okoz gondot. Főleg kis dolgok vannak. Nincs miért hangos­ kodni.” A passzivitásnak persze sok más oka is lehet, de az okok többsége - talán nem túlzás ezt állítani — a tulajdonosi szem­ lélet hiányában vagy gyöngeségében gyökeredzik. Ha a sajá­ tomról van szó, akkor a kis ügy sem kis ügy, ha a máséról — ki tudja, kiéről — akkor a nagyobb se fáj annyira. Ennek a je ­ lenségnek a külső megjelenési formája a közömbösség, a mun­ kások tényleges szerepének alábecsülése. Nemrégen a pásztói Szerszám- és Készülékgyárban (kisüzem, alig kétszáz valahány dolgozót foglalkoztat, az üvegiparnak készülnek itt gépek, tar­ talék-alkatrészek, üvegformák) nagyon érdekes vita alakult ki a Szabadság szocialista brigád tagjai között, hogyan osztanák el egymás között a béremelésre fordítható forintokat? Amikor a legfontosabb kérdésben állást kellett foglalni, az egyik la­ katos így kerülte meg a döntést: - Teljesen mindegy, hogy mit mondok. Úgyis az történik, amit a vezetők akarnak. Sok-sok ütközési pont van az elveink és a gyakorlat kö­ zött. (Sajnos a napisajtó mechanizmusa nem igen teszi lehető­ vé az alapos elmélyülést az emberi-társadalmi konfliktusok mai szövevényében az újságnak nem annyira felderítő, mint inkább újramagyarázó, illusztratív szerepe van.) Ezeket az á l­ landóan újratermelődő kisebb-nagyobb feszültséggócokat rendszeresen fel kellene tárni és semlegesíteni. A közömbös­ �ség egyik ellenszere: döntésre késztetni az embereket, nem elégedni meg egyetlen területen sem a formális jelenlétükkel és hozzájárulásukkal. Mert dönteni annyit tesz, mint elkötelezni magunkat, önként vállalni a cselekvést. Mi is kell ahhoz, hogy a munkás valóban sajátjának érez­ ze a gyárat? Íme az utóbbi években sokszor hallott vélemények: — Hol anyag, hol szerszám hiányzik. Azt hiszi, hogy a sa­ játomban ilyen előfordulhatna velem? — Minek hajtani? Hol­ nap hozzáigazítják a normákat, a bér meg marad a régiben. - Ha valaki „kivisz” valamit, behúnyom a szemem. Az ő dol­ ga. Ha a portás kiengedi . . . Nekem ettől nem lesz se több, se kevesebb a fizetésem. — Nagy úr a mi igazgatónk. Udvari­ asnak, udvarias, azt nem mondhatjuk. Csak éppen úgy beszél velünk, mintha még mindig hátulgombolós nadrágot horda­ nánk. - Mindig azt mondják, szóljunk hozzá, szóljunk hozzá! Na és minek? Azt még csak látom, hogy mit csinál a haverom a szomszédos munkapadnál. De azt gondolja, belelátok én, hogy mit kotyvaszt a főkönyvelő a szobájában? — Van itt ná­ lunk néha olyan eszem-iszom, hogy a kutyák is töltötthúst za­ bálnak. Nahát, amíg ez így van, addig nekem se prédikáljon senki a tisztességről. Szándékosan választottam negatív példákat. Akár a gya­ korlat sántít, akár a mindennapi tudat torzít túlságosan, vagy mindkettő közrejátszik e sommás megállapításokban, minden­ képpen betegségtünet, ami figyelmet, kezelést igényel, nem intézhető el kézlegyintéssel. A tulajdonosi szemlélet erősítésének egyik sarkköve a szo­ cialista demokrácia. A másik hatékony eszköz a közvetlen és közvetett érdekeltség. Mesterházi Lajosnak, az Új Írás februári számában megjelent „Az új ember jegyében” című írásából idézek: „ Üzemekben és szövetkezetekben mindenkinek, aki a közös termelőmunkában részt vesz, állandóan és következete­ sen tapasztalnia kell, hogy egyéni érdekét csak a közösség érdekében találja meg: Hogy amit a munkájáért kap, azt ő maga adja magának, aszerint, ahogyan a közös javak meg­ termelésében részt vesz.” Meg kell mondani,, az utóbbi évek­ ben mindkét területen sokat léptünk előre. Ahogy a képviseleti rendszer is napjainkban egyre inkább megtelik tartalommal, bár még mindig túlságosan sok a formális elem. S van még valami, amit nélkülözhetet lennek tartok egy szocialista államban, ez a hatékony társadalmi önkontrol. Az egészséges, erős szervezetre az a jellemző, hogy elszigeteli, megsemmisíti a kórokozókat. Agyi parancs, felső utasítás nél­ kül. Nem szükséges — vagy nagyon ritkán — az injekciós-gyógy szeres (adminisztratív) beavatkozás. Mit értek társadalmi ön­ kontrolon? A szótáramban ez nagyon összetett fogalom. A leg­ fontosabb elemét kiemelve: a közösségnek azt jogát, hogy közvetlen ellenőrzést gyakoroljon a gazdasági-társadalmi élet minden területén, s módja legyen az érdekeivel, céljaival el­ lentétesen ható tényezők és jelenségek állandó korrekciójára. Természetesen, az ehhez szükséges egyéni öntudat és felkészültség az embernek nem veleszületett sajátja. Gyakorolni kell, akkor fokozatosan - legalábbis az emberek többségé­ ben — kialakul a készség, a tapasztalat megizmosítja; nyomá­ ban letisztulnak a világról, a közvetlen környezetről alkotott nézetek. Az egyén, ha akar, sem húzódhat be többé a közöm­ bösség csigaházába, mert ráébred, hogy ITT MINDEN A Ml DOLGUNK . . . A ma illúziója: ha egyszer elmondtunk, szóvátettünk valamit, utána akár ölbetett kézzel ülhetünk, a többi nem a mi gondunk, mert ezzel automatikusan s azonnal meg kelle­ ne oldódni a problémáknak. Pedig a helyes elképzelések, ész­ revételek érvényesítése harc ma is, ahogy mindig is az volt, hiszen — ha valóban helyes, akkor feltétlen — téves helyzetér­ tékelések, kényelmes beidegződések, megcsontosodott, megváltozhatatlannak látszó gyakorlat, sőt sokszor objektív ténye­ zők állnak velük szemben. Nem szabad a harcba belefáradni, megsértődni, elked­ vetlenedni és sündisznóállásba vonulni. Újra és újra szólni kell. S tenni, ha lehet. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a nagyipar és a kereskedelem államosításának 25. évfordulója alkalmából, eredményes munkájuk elismeréséül MAKALICZA JÓZSEFNEK, a nógrádi szénbányák lakatos cso­ portvezetőjének a MUNKA ÉRDEMREND arany fokozata KASPÁR LAJOSNAK, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek kapa­ kovácsának. ID. SARLÓ BÉLÁNAK, az Üvegipari Művek salgótarjáni öblösüveggyára üvegfúvójának a MUNKA ÉRDEMREND ezüst fokozata EPPICH ERNŐNEK, a Nógrád megyei Állami Építőipari Válla­ lat osztályvezetőjének, HAJDÚ ANDRÁSNAK, a nógrádi szénbányák vájárjának, JAKUS LAJOSNAK, az ötvözetgyár kapcsolótábla-kezelőjének, LAKATOS KÁROLYNAK, a LAMPART Zománcipari Művek sal­ gótarjáni gyáregysége esztergályos csoportvezetőjének, ULLMAN JÓZSEFNEK, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek hideg­ hengerészének a MUNKA ÉRDEMREND bronz fokozata kitüntetést adományozta. 13 �LÁTOGATÓBAN HANN F E R E N C Transsylvania részlet egy útikönyvből Adrienne a Love Strory fordulatait magyarázza, míg én a telefonkapkapcsolásra várok Nagyvárad főpostáján. Kolozsvár meglepően gyorsan jelentkezik. Kicsit idegesen kezdem el motyogni, hogy Szervátiuszékat keresem Magyarországról, írni szeretnék róluk, azért telefonálok, mert nem vagyok biztos benne, visszaérkeztek-e már Farkaslakáról. Gondolom, ké­ szen van már a Tamási-„emlékmű", hiszen hetek vannak csak az avatásig. — Tegnap érkeztek — mondja egy női hang. —, jöjjön n y u g o d ta n ... Jólesik a hegyek alatt álldogálni. Csak külföldi kocsiknak intek. A d ­ rienne kioktatott: itt autóstoppal is csak pénzért viszik el az embert. Az Austinban két belga lány ül, a tengerhez mennek. Vidámak, vargabetűket terveznek. Kitűnően szórakoznak angol, német, latin elemekből összetákolt mondataimon, Csucsán megállnak néhány percre. Megkértem őket. Jól érzem magam. A két lány számára nem jelentek meglepetést. Vállamra akasztott postástáskám nem izgatja fel őket, észre sem veszik. (Amikor át­ sétáltam a határon, meghökkent néhány tisztviselő: „Mit keres itt gyalo­ gosan egy szabályszerű útlevéllel rendelkező magyar postás?” ) A lányok kezembe nyomnak egy szendvicset, meg egy kártyát: „adress, adress” ismételgetik és letesznek a Szamos partján. A Rahovei utca egy domb gerincén nyúlik el. Macskaköves utcácskák idegei futnak föl rá. A kis kertkapu fölött fogantyú akad kezem ügyébe. Meghúzom. M in­ denféle méretű és hangú csengettyűk, kolompok szólalnak meg. A manza rd ablakból női fej bújik elő. — Én telefonáltam tegnap Váradról — dadogom. — Arra jöjjön! — mutat a szekérszélességű kapu felé. Az udvaron szobrok. Finoman munkált fekete kőfej, félig elkészült figurák. Ü lök a vastag, erős pokróccal letakart díványon. A műterem tele szobrokkal, a székek, lócák, az ajtófélfák faragottak, egyszerűen, pózmen­ tesen megmunkáltak, arra valók, amire szánta őket az ember. Hézagos testű fémkrisztus röppen a térben, vasszegekkel átvert te­ nyérrel, mint aki már mindent tud, amit tudni lehet, s aki — talán éppen azért - már mindent feladott. Mögötte feketén magasodik a mádéfalvi veszedelem paraszt-pietája: roskadt férfit tart az egyszerre kemény és lágy arcú székely asszony: lábuknál tanácstalanul ácsorog egy gyermek. A párkányon térplasztikák, nonfiguratív vázlatok, szobrok. Előttük áll és néz velem farkasszemet Petőfi. Idős, magyar paraszt-arcú férfi lépdel lefelé a lépcsőkön. — Ne ha­ ragudjon, csak most jutottunk az ebédhez. Vendégeink voltak, pár perce mentek el. Motyogok valamit, hogy csak nyugodtan ebédeljenek, én elnézelődök itt, ráérek, s Jenő bácsi (az első pillanatban így csontosodott meg bennem a név) eltűnik a lépcsőfordulóban. Ü lök a szobrok között, lábamnál a felnyitott gyomrú újságkihordó tás­ ka, ízlelgetem a szavakat, hogyan is fogjak majd hozzá. Szervátiusz Tibort harmincnak nézném, ha nem tudnám, idősebb egy évtizeddel. Mégsem tudok a látványtól szabadulni: - Szervusz - mondom, és előkotrok néhány példányt a folyóiratból — ebben a lapban szeretnék írni rólad . . . rólatok, még nem tudom, hogy mit és hogyan. Nézegetjük a Palócföldeket. Salgótarjánról mesélek. Messze van. A beszélgetés akadozik. Szervátiusz nem tartozik a teliszáj, harsogó emberek közé. Szűkszavú. Vitatott szobrokról (Melocco kitűnő Adyjáról, Kő Pál új szoborterveiről) magyarázok. Jenő bácsi mellénk ül. Közös ismerősök homályos árnyai köd­ lenek fel mögöttünk. Enikő asszony ősi női ösztönnel próbálja megmenteni a haldokló beszélgetést, mely nem a szimpátia hiánya, hanem a szavak korlátozott hatalma miatt látszik csődbe menni. Telefon cseng. Vendégek. Kezdem kényelmetlenül érzeni magam. Ér­ zem: az a vendégjárás aligha lehet hasznos ebben a házban. A munkától veszi el az időt. Megérkezik N. Z. Művészettörténész. Vele van S. A., fiatal grafikus. Talán egyszer találkoztunk valahol, futólag. N. Z. rokonszenves, magas, kopasz férfi. Azonnal otthon van. Kedé­ lyesen körülnéz, kicsit nagy hangon — de nem agresszíven - megjegyez, kommentál, dícsér. S. A. leteszi az asztalra az Anna Margitról nemrég megjelent könyvecs­ két, elsimítja homlokáról hosszú, sötét haját, nem szól egy szót sem, leül, figyel. N. Z. élénken magyaráz. Egy északi festőről - barátjáról — bátyjáról mesél, aki rózsaszín szobába rózsaszín koporsót, rózsaszín jászlat, rózsaszín tehenet helyezett el, s e „kiállítás" nagyszerű művészi produktumnak talál­ tatott. Szervátiusz Tibor egyenes tartással ül a faragott széken. Alig szól, arcáról nem lehet leolvasni semmit. Sötétedik. Magasan vagyunk. Eső veri a tetőt, villámok futkároznak a falak mentén. 14 Cseng a telefon. Egy budapesti koreográfus és felesége jelenti be érkezését. Bejelentkeznek. És megérkeznek. A férfi szakállat visel. Borotvált pengeszakállat, mely elegáns, ódivatú és modern egyszerre. A nő középiskolai magyartanár-típus. Bölcs fintorai leplezni igyekeznek túlságosan is polgári nyolcvan kilóját. Nagyon is otthonosak. Máris játszanak. — Találjuk ki, melyik az idős mester, s melyik az ifjabb szobra! - Jó. Találjuk ki! - Szervátiusz Jenő! (Oldalpillantás, rosszalló mozdulatok.) - Nem találtál, nem találtál! - Ez is Szervátiusz Jenő! — Egy null. Tovább! — Ez a Tiboré! (Kínlódó arcrángások.) - Na, most te is melléfogtál! Egy : egy. Hét : háromnál Jenő bácsi feláldozza magát és kivonul a gyülekezet­ tel a bejárati ajtó mellől nyíló kis „raktárba” . Kiszolgáltatja fábavésett balladáit, népi történeteit a hozzá nem értő, mit sem sejtő kíváncsiaknak. Fél tíz. Már csak én vagyok „idegen” a házban. De a görcs feloldódott. Amikor indulnék, Tibor rámszól: — Természetesen itt alszol . . . de előbb megvacsorázunk. Zsebemben felnyüszít maradék tíz lejem, mely legfeljebb egy vacsora ellenértéke lehetett volna, egy szállodai szobáé semmiképpen. Fehér asztalnál ülünk. Enikő magasra emeli poharát: — Hát hozott isten nálunk! Vaskos, merev láncok hullnak le rólam. Nézem az arcokat, észrevették-e a fémes csörgést. Már úgy beszélgetünk, mint akik együtt űzték a halcsíkot az azóta megölt, elpusztított patakok kövei között, mint akik együtt fedezték fel a szemben lévő bérház ablakaiban, hogy a százas égők napkeletje a haj­ nalt jelzi. Észrevétlenül surranok ki a kapun kora reggel. Barátokat hagyok el. Csíp a levegő. Vállamat lehúzza a durva vászonból szabott tarisznya. Kilépek, mert messze van az országút. �Papp Lajos versei Konok és magyar A faluban harangszót álmodó délutánok egyikén Hangzott föl a megszületett sírás, a felhangzani bátor; s mint messzi isten-hívás a vakságra vetettek tévelygő seregéhez. Ö körfogat cammogott az úton, s mintha felleg követné, szállt a por sűrűn-siváran egyre. Későbben este lett. Csillag támadt remegve a mocorgó sötétben, különös éjszakákon. Elindult egy napon. Amerre útja vitte, a föllelt tengeren — holt puszta mindenütt. Széljárta, védtelen zsellér-ország; kihűlt, szederjes nép-ugar, temetők némasága. S mégis, a büszkeség, a gőgös, szent haragvás késztette szólani; konok volt és magyar a Kelet-nemzetségből, s mint ősi kard, a dal, a vers vált fegyverévé a bajvívó csatákon. Megkínzó fél-szerelmek golgotás vezeklője, kendőkben őrzött arc, kit alázón szerettek; fojtogató karok foglyaként, márvány-testek lüktető börtönében sem békült szíjra-láncra. Száján elkeserültek a mámor ízei. A boré fájdalom lett, a csóké kín, üszök és minden-egész eltört. Jajszóvá nőtt a köd. A vágy mint száraz ág, roppant, lehullt a fákról. Ült egy hűvös padon. A Semmi lépett mellé, az ős-Kaján; és semmit sem mondott már neki. Nézett eres szeme, mintha méregeti mindazt, ami még nincs. Azután úgyis mindegy. Halála szép vala. Úgy mondják, megkönnyebbült, hogy békés por lehet a test, a lélek nélkül. Fénylett kisimult arca a párnán, és megszépült. Lerázta nyűgeit; hogy él, gondol és érez. S reggel tüzes szekér, robogott, lángolt a nap. A holnap-tudó Illés tegnappá vált a mában. A vajúdó világ, tompán önnön bajában épp hogy észrevette hiányát a küzdők közt. Valaha volt egy ér; álmos és furcsa árok. Vad sás, meg lomha káka lakták a partjait. Átlépték, ha siettek. Nem épült rajta híd. A sás között tavaszkor duruzsolnak a békák. A város tizen­ három neve S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. . . . függnek kifordult nyakkal, átlőtt mellel fekszenek. Hatalom fekete-sárgára vált, hallgatag halottai. Köröttük villogó szurony-falak, gyávaság fekete-fehér stólája, csüggedés fekete könyve, megaláztatás sárgán-emelt keresztje, könnyek árulása. . . . oszlop és kampók, oszlop és Haynau fekete-sárga halottai, kifordult nyakkal, átlőtt mellel; egy kétjegyű szám emlékeinkben. S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. . . . az utolsó Vécsey volt. Előtte Damjanich, Leiningen-Westerburg, Knezich és Aulich, s Pöltemberg, aki kezdte és a dobok pergése; Pöltemberg volt az első. . . . megcsókolta a többieket. Az eget nézte, meg a földet nézte, a szálló felhőket, cikázó madarakat, és meghalt. Vécsey már nem csókolhatott meg senkit. Aulich Lajos Damjanich Lajos Dessewffy Aurél Kiss Ernő Knezich Károly Lahner György Lázár Vilmos Leiningen-Westerburg Károly Nagy Sándor József Pöltemberg Ernő Schweidel József Török Ignác Vécsey Károly S talán volt, aki mindvégig másfelé nézett. Tizenhárom névre még lehet, százharmincra aligha már, s az ezerháromszázat, a tizenháromezret, a százharmincezret elfeledtük. A város nevét is, ahol a sáncfal omló kövein nincsenek márványtáblák. Helyükön csak a gödrök. Újabb sírgödrök tán, holnapi-jeltelen sírjai a tizenhárom nevű emlékezésnek. 15 �Nap Fábián Kicsi sovány ublinkómadár A gyerek minden izgalom nélkül vágott át a parkon. H aj­ nalodott. Rá sem nézett a levont redőnyű házakra. Dacosan előreszegte fejét, a jambósapka mindenre elszánt, rövidnadrágos bohócinast varázsolt belőle. , ,- Ó, ha a talpa alá köphetnék, Egy húszasért nem adnám, nem én!” - dudorászta. A hajnali autóbuszok dürrögve, dobogva húztak el mellette. Felnőttek siettek kiszámított léptekkel, feltűrt gallérral, dérrel bajúszukon, táskáját vagy újságpapírba burkolt, rejtélyes tar­ talmú csomagokat cipeltek. A gyerek eljátszott a gondolattal: úgy mennek, mintha apró órarúgók, lendkerekek vezérelnék mozdulataikat, az arcuk nem árul el semmit. - Azért van ez - gondolta mert évek óta nem láttak madarakat. Mert a madarakra már ő is alig emlékszik, pedig nagyon alaposan megfigyelte őket. Kint állt a kapu előtt, amikor fel­ kerekedtek és elvonultak délnyugat felé. Azóta egyetlen madár sem tért vissza a városba. A kölyök egészen halványan emlé­ kezett a pihés tollgombolyagokra, gondolatban gyakran me­ lengette őket lerágott körmű ujjai között, fészket csinált nekik műfűből, hullott macskaszőrből. Különösen szerette a kicsi, szürke ublinkómadarat, amelyik csak akkor változtatja pom­ pázatosra tollait, ha jó emberre bukkan. ,,Az ublinkómadár nem nagyobb, mint két egymásra helyezett gyufásdoboz - írta az iskolai dolgozatban. - Röpköd a fák ágai között, de a leg­ több ember nem veszi észre. Ez azért van, mert az ublinkó­ madár kicsi, szürke és sovány, s a hangja olyan, mint a pergő falevélnek. Ha jó emberrel találkozik, csőre és szeme piros lesz: eperpiros, tolla sárga és kék, lába zöld. Én nagyon szere­ tem ezt a madarat.” - Állj csak fel — mondta fenyegetően Teknős, kezében a nyitott füzettel. — Miféle ostobaságokat hordtál itt össze? - Ez nem ostobaság - mondta a kölyök. — Nem? Ilyen madár nincs fiacskám! És eg yá lta lá n ... ma már, hálistennek, semmiféle madár nincs. Mi szükség lenne rájuk? Csak piszkítanak, meg surrogásukkal idegesítik az em­ bert. - Ó az ostoba - gondolta a gyerek, és bámulta a teknősbékaarcú embert, aki önhitten állt a katedrán. Felvillant előtte a kopaszodó koponya alól ravaszul pislogó, vizes szem­ pár. Látta a Teknőst, amint felváltva rohangál az alagsori és második emeleti folyosón, hátha felfedez valami szabálytalan­ ságot. Újra hallotta, amint széttárt karokkal magyaráz Albin bácsinak, a fűtőnek: ,,Rendben van, hogy maga az apósom, de számtalanszor megmondtam, hogy ne tegezzen a gyerekek előtt. Szólítson tanár úrnak!" Hogyan is hallhatott volna Tek­ nős az ublinkómadárról? — Tehát világos, fiam? Ilyen madár nincs! Semmiféle ma­ dár nincs. Verd ki a fejedből ezeket az ostobaságokat! Jobb lenne, ha az előmeneteleddel törődnél. A gyerek zsebredugott kézzel ácsorgott a Déli vasút peron­ ján. Volt annyi pénze, hogy a második faluig utazzon. Ott már akad erdő, mező, talán találkozhat az ublinkómadárral. És ha találkozik vele, neki talán megmutatja színeit: eperszínű szem­ bogarát, kék-sárga tollát, zöld-vessző lábait. Emberek tébláboltak, óráikat nézegették, topogtak a hi­ degben, senki sem törődött vele, kékrefagyott pucér combja sem tűnt fel senkinek. A vonat alattomos fekete kígyóként surrant a betonszál­ kákra támaszkodó tető alá. Két férfi ugrott fel előtte a lépcsőre, belsejükben cincogtak a hajszálrúgók. — Teknős most törheti a fejét - gondolta - , milyen csa­ pást találjon ki a mai napra. Az ablak mellett üldögélt. Zsebredugott jobb kezével zöld agyaggolyóját szorongatta. A házak hátrafelé lopakodtak, mező feküdt hanyatt a dombon, szél borzolta fű-üstökét. A szürke-lila köddrapéria lassan felemelkedett. 16 A kölyök úgy érezte magát, mintha színházban ülne, s egy igazán kedvére való darab első percei peregnének előtte. A fákat derékig érő cserjés vette körül. Még a vonaton megfigyelte, hogy ez az erdő kerek, mint a mesebeli. Alig várta hogy a vonat elsurranjon, eltűnjön szeme elől a koromtól fe­ kete, túlságosan hosszúra nőtt sikló, és sipkáját hátratolva besétált a fák közé. Megállt a tisztáson, lehúnyta szemét, kezét kinyújtotta, s t ürelmesen várt az eperszemű, játékos madárfiókára. Nem történik semmi Nézem törött lábamat, nem ilyennek képzeltem ezt a karácsonyt. A lány, akit szeretek, szélescsípőjű és karcsú. Biz­ tosan áll a fagyott tűleveleken. Félig árnyékban van. Ahogy hajladozik az ágak után vissza-visszatér egész teste a napos oldalra. Fényesebb lesz, holdszerűbb. Hátam mögött a gyalulatlan gömbfa-házfal meleget sugá­ roz. Kinyitom a szám, nyelvemre telepszenek a láthatatlan le­ vegőkristályok. Hatszögletűnek és kandiscukorszerűen áttet­ szőnek képzelem őket. A fagy is árnyékba vonult. Gondolom, ott hidegebb van. A lány, akit szeretek, felémfordul, kérdez valamit. Rácsodálko­ zom arcára. Szemei, mint lakkozott rubinmandulák ülnek a számukra előkészített hasadékban. Nevetgél. Ö rül, hogy sike­ rült elfoglalni ezt a világból önkényesen kihasított pár száz négyzetméteres Libertiniát: az erdészházat, ahol jószagú a l­ mák sorakoznak a poros szekrény tetején. Szép karácsonyunk ígérkezik. Nem is gondolok a szerelemre. Pedig általában sokat gondolok rá. A lány (akit szeretek) szintén sokat gondol rá. Mondhatnám, mindig. Nekem csak akkor nem jut eszembe soha, ha vele vagyok. Akkor nincs neve az egésznek. Valami­ lyen koboldköd (egészen enyhe, fátyolozott, laza) lep el, a mozdulatok kontúrjai elmosódnak, hullámzik minden, a gon­ dok törpe egerei artikulátlan ciccegéssel iszkolnak el a fák re­ pedéseibe, — Tüzet rakok. Aztán segítek neked bejönni — dudorássza a lány, akit talán azért szeretek, mert soha nem kel­ lett ezt bizonyítgatnom neki, zokszó nélkül fogadta zűrzavarai­ mat, nekifutásaimat, hanyatteséseimet, és soha nem mondta okítóan: „lám, megmondtam neked, hogy ne fogj ilyen bi­ zonytalan dolgokba, ugorj csak neki a százhatvanra állított lécnek, de a száznyolcvanöt már reménytelenül magas (külö­ nösen törött lábbal), meg se próbáld.” Somvesszőmmel kapargatom a fagyott havat. Sárga, vesz­ tett zöldjét sírató zuzmóféle bukkan elő. A szálak közeiben a föld lágyabb, mint reméltem. A sárga rostok kialakult hajszá­ lakként ágaskodnak ujjaim után. Kábultan cibálom, várom, hogy előbukkanjon az ejnyomorított gyerekfej, melyből sarjadt. A homlok kétoldalt horpadt egy picit, a szemek üregében a tél álmatag cincérei. Holt fiam bámul rám, nem volt ideje öregedni, épp olyan, mint hét évvel ezelőtt, amikor orvossá lett barátom titokban megmutatta a kórház jegelt tepsijében. A lány, akit szeretek, semmit nem tud erről. Mindenesetre nem kérdezi meg, hogy mit piszkálok azon a vacak fűcsomón. Áll az ajtóban. Pihés felsőajkán megtántorodnak a nap lendülettelen fénydárdái. Hónom alá szorítja alsó karját. Csú­ szom felfelé a fal mentén. Lábszáramban pattognak a csont­ szilánkok. Vigyorgok, mint egy izgatott hiéna, fogam között sí­ polva jár ki-be a levegő. Felhasítja nadrágom szárát, nézegeti a kékülő bőrt, meg­ erősíti a kötést. Fekszem az ágyon. Sunyi pókok űzik az alig látható fo­ nadékokat fölöttem. Elszántak és kimértek. Nyugodt vagyok én is. A lány (akit szeretek) fenyőágakat szór a dobkályhára. Szeretem az égett fenyőlevelek illatát. Tele van vele a szoba. Elbújok benne. Fekszünk az ágyon. Érzem életem fontos pillanatainak egyikét közeledni. A hullámok erősödnek, minden ellenállásom megszűnik. Merülök a teljes opálködben. �F á b ri P é t e r B á b a M ih á ly Menekülés a mentsvárból Zuhatag Megtorpanásra jut mindig idő. Mikor már minden arcra kiült az áhitat vagy a közöny, ne siesd el a lemondó legyintést. De ne tégy úgy, mintha azt mondanád, amit csinálni kéne. • Mert akkor kettős csapda lesz a szó, az aljasságra dupla lehetőség. Mint bál után konfettit a ruháról, rázd le magadról az illúziókat. S ha befon a fontoskodó fontolgatás, mintsem báb legyél, inkább fulladásig szorítsd a hurkot! Senkinek se fontos, hogy élsz, hogy itt élsz. Senki sem kívánta, hogy idejöjj. Nem árt, ha ezt tudod. Mikor már minden arcra, minden csalódás fölszínére máznak kiült az áhítat meg a közöny, s ha úgyse látják, akkor is: ne siesd el a lemondó legyintést. Megtorpanásra jut mindig idő. Kondorossy Emőke Nyughatatlanul Sokáig hallgattam bénán, szárnyszegetten is repülni vágyó magányom csonthéjas börtönébe zárva, és szoborként némaságra kárhoztatott szemeimből kő-könnyek peregtek, tompán hullva a múlandóság tavába. Csak a fájdalom kőszirmú virága nyílott, tüskés ágat hajtva néma szenvedésből, s bilincsbe vert ajkam szegletéről a Semmibe meneteltek a fáradt szó-katonák. De nem hallgathatok tovább! Mert nem lehet, hogy ne beszéljek, mert nem lehetek szótlan, amíg élek! Mert kínjaimból kigyöngyözött fényben kell tanítanom látni a vakot, és mezítelen lábbal tűzparázson át lépkedni a járni nem tudót . . . Mert így tudok csak fehéren izzó tűzbe hullni, szikrázó acélszavakkal fellegekre írni, a Nap útján végig csak így mehetek! A havas utcán álltam mélázva. A Salamony toronyba sze­ rettem volna felbandukolni, de éjszaka annyi hó esett, hogy teljesen befedte a kitaposott ösvényt, egy vékonytalpú félci­ pőmben pedig nem merészkedtem utat törni. A zuzmarás fák ágai megbillentek A szél leszökött a hegy­ ről és bukfencet vetett a zajló Dunában. Tovább indultam a Vár-presszó felé. A parkolóhely előtt egy Polski Fiat fékezett, majd lassan befordult a már ott álló Volga mellé. Irhabundás nő szállt ki a kocsiból. Egyedül. Meglépett a férjecskétől, gondoltam, biztosan itt van a randija. Lehet, hogy a nagy Ő az állami rendszámú Volgával érkezett. Aztán majd bent megjátszák, hogy véletlenül találkoztak. Amikor közelebb értem hozzá és rápillantottam, ismerős­ nek látszott. Lehet, hogy már találkoztunk valahol. Annyi nővel találkozik az ember, de csak minden századik éli túl a tisza­ virágéletű emléket. A bundás nő átjött az úttesten. Kétszer, háromszor is fe­ lém nézett. Lassította lépteit. Honnan ismerem, honnan isme­ rem, töprengtem. Aztán, mint mikor a vaksötétben hirtelen ki­ gyullad a fény és minden világos lesz, megtorpantam, felkiál­ tottam. — Vera, Verácska! Odaszaladtam, megöleltem. — Már azt hittem, nem ismersz meg. — Egy kissé megváltoztál — mondtam óvatosan, amikor nyugodt arcára, lilakarikás szemére néztem. Szinte árnyéka lett a régi Verának. - Gyere, megiszunk valamit. Régen nem látta­ lak. — Valóban. Két éve, vagy három? — Van annak három is. A presszóban alig voltak. A sarokasztalhoz ültünk. — Két konyakot — mondtam a pincérnek - Jaj, de várjon! Verára néztem, mert vezet és nem tudtam iszik-e. — És két kávét — mondta Vera. — Igenis. — Tudod, most szívesen iszom. Fázom. A kocsiban nem tudok melegíteni rendesen. Megittuk a konyakot. Vera kigombolta bundáját. Ekkor vettem észre, hogy feketében van. Nem sokat időztem ennél a gondolatnál, mert ismertem nagy családját és úgy véltem, valamelyik nagynénjét, vagy esetleg Bandi szüleit gyászolja, Ö regek voltak már. — Hát mesélj, Verácskám! — paskoltam kezére. — Mit meséljek? Élek. — Egy kis kiruccanásra jöttél? — csipentettem hamiskásan. — Esztergomba megyek. — És Bandi? Vera hirtelen felém fordult. Szeme kigyulladt. Egy pillanat múlva meg nedves lett. — Te nem tudod? . .. — Mit? — December 17-én meghalt. — Miii? Bandi meghalt? — Benne volt az újságban is. — Mi történt vele? Baleset? — Nem. Szívroham. Feldöntöttem a poharat, s ha nem kapom el, ezer darabra zúzódik szét a köves padlón. Jól ismertem Bandit. Amikor az egyetemre jártunk, barát­ koztunk is. Okos, értelmes ember volt.. Kitűnően vette a ka­ nyart a vizsgákon. A prof szerette volna, ha mellette marad, de ő „kiment az életbe", ahogy fogalmazta: valamelyik Váci úti gyárban lett mérnök. Filosz voltam, nem sokat értettem a mér- 17 �nöki tudományhoz, de megértettük egymást. Sokat vitatkoztunk is. Elvi síkon — ahogy mondtuk. Verát én mutattam be neki. Vera akkor negyedéves magyar-történelem szakos hallgató volt. Egyszer együtt mentünk kirándulni a Pálvölgyi barlanghoz, meg a Hármashatárhegyre. Bandi félrehúzott. — Mondd, te udvarolsz Verának? — kérdezte. — Nem én, csak együtt ló­ gunk. — Az semmi — legyintett Bandi. — Akkor én rákapcso­ lok. — Áldásom rátok — nevetten. Két hónap sem telt el, amikor esküvői tanúnak hívtak. Természetesen elmentem. Később, két esztendővel később meg Bandi lett az én tanúm. Egyszóval komák lettünk. Ica is megszerette Verát, így aztán sokat vol­ tunk négyesben. De akkor még meg akartuk váltani a világot. Bandi új módszereken töprengett, ha egy-egy újításért kapott egy kis pénzt, rögtön nagy dínom-dánomot csaptunk. Akkor még igen. Mert később egyre ritkábban találkoztunk. Hogy is mondják ezt? Elidegenedtünk egymástól. Néha, ha véletlenül összefutottunk, még fel-fellángolt bennünk az akarat, hogy jó lenne összejönni, beszélgetni. De mikor? Majd hívjuk egymást. És nem hívtuk. Ica is kerülte Verát. - Megiszol még egy konyakot? — fordultam Verához. Igen. De akkor kávét is kérek. - Hogy történt? — Hogy történt? Nem is tudom. A kollégái szerint egy terven vitatkoztak. Várták a Bandi döntését. Persze, mert fő ­ mérnök volt már. Ezt sem tudtad? Szóval, Bandi össze akarta foglalni a vita eredményét, el is kezdte, kissé hevesen, így mondták, és akkor hirtelen elhallgatott, félrebillent a karos­ székben és a keze lecsúszott az asztalról. Szívroham. Intettem a pincérnek. Amikor megkaptuk a konyakot, mindketten szó nélkül haj­ tottuk fel. — Korábban beteg volt? - Soha semmi baja nem volt. Ismerted Bandit, tudod, milyen erős, egészséges ember volt mindig. Az utolsó pillanatig. Egy pillanatra elhallgatott, megtörölte az orrát, hogy szipogását eltitkolja. - Azt hiszem, én vagyok az oka. Sőt, most már biztosan tudom, hogy én vagyok az oka! — Ugyan. — De, d e . . . Nem lett volna szabad engednem. Tudod hogy az első esztendőben milyen szűkösen éltünk a drága al­ bérleti szobában. Én mondtam Bandinak, hogy ez így nem me­ het tovább. Lakást kell szereznünk. De honnan? Hogyan? Pén­ zünk nem volt. Bandi rákapcsolt, dolgozott éjjel-nappal. Má­ sodállást is vállalt. Cikkeket írt. Ott volt mindenütt. Neve lett és jött vele a pénz is. Megvettük az öröklakást. Akkor még azt mondtuk, hogy lazítunk, ha lesz lakásunk. Bandi nem lazított, mert a lakást be kellett rendezni. Aztán megvettük az első ko­ csit. A harmadik abortusz után az orvos közölte, hogy nem lehet többet gyerekem. Bandi külföldre vitt. Akkor talán még kedvesebb volt hozzám, mint korábban. Minden évben külfödön nyaraltunk. De milyen pihenés volt ez? Hozta magával a mun­ kát, a terveket, a szakkönyvet, amit szerkesztett, vagy lektorált. Emlékszem, Várnában hetekig egyedül kószáltam, mert ő dol­ gozott. Csak néha mozdult el a munkája mellől. Tulajdonkép­ pen az én fizetésemre már nem volt szükségünk, csak azért ta ­ nítottam, hogy ne unatkozzam otthon egész nap. Mert Bandi reggel hétkor elment és este hatkor, nyolckor jött haza. Ha duzzogtam, elvitt vacsorázni. Ez a duzzogás sem volt komoly. Mindenem megvolt, amit akartam. Ha nem szerettem volna Bandit, ahogy szerettem, akkor engedek a köröttem legyeskedőknek, kihasználom a helyzetet és kész. Ismersz, kacérkodtam még veled is, de soha nem feküdtem le senkivel. Mintha csak megéreztem volna, hogy nem sokáig lehetek Bandié, de addig csak az övé leszek. A Balaton mellett megtetszett egy kis telek. Megvettük. Te nem jártál ott, akkor már volt köztetek valami. Előbb egy kis vikendházat építettünk rá. Ott töltöttem a nya­ raimat. Bandi szombaton délután lejött, hétfőn reggel meg ment vissza. Isteni volt, elképzelheted. Nagy társaságunk volt. külföldi útjaira, ha csak tehette, magával vitt. Persze, én akkor is egyedül voltam. De jó volt: megismertem Párizst, Londont, 18 Bécset, Rómát, Bukarestet, Varsót, Prágát. Egyedül. Este meg Bandival. Amikor főmérnök lett, a balatoni telken építkeztünk. Tavaly töltöttük benne az első nyarat. Kétszobás, verandás villa. Kettőnknek. Meg a vendégeknek. Mert vendégeink voltak. Mindennap. Bandi szerette a társaságot. Azt mondta, számára a jó társaság pihenés. És most december 17-én . . . Rettene­ tes . . . Megittam a maradék kávét. Vera megint a zsebkendőjét nyomogatta szeméhez. Egy buta gondolat sem jutott eszembe. Nem bírtam kinyögni egy szót sem. Vera szózuhataga mindent elnyomott bennem. Bandi már egy hónapja halott? Már egy hónapja! A vidám, jópofa Bandi. — Esztergomba megyek, a sógoromhoz, a kocsit eladni. Nem is tudom, mi lesz velem. Tudod, hogy nincs gyerekünk és most a Bandi rokonsága követelőzik. Főleg az öccse. A Bandi részét perli. Bandi szülei még élnek. A család beadott egy olyan írást, hogy nagy áldozat volt Bandi taníttatása, meg hogy az utolsó években egyáltalán nem támogatta és nem látogatta szüleit, miattam. Hallottál ilyet? Hogy én nem engedtem haza látogatóba. Nem értik meg, hogy nem volt ideje! Még az én számomra is alig-alig. Csak éjszaka. Arról meg én nem tehe­ tek, hogy Bandi nem küldött haza pénzt. Hát tehetek én arról? A kocsi a nevemen van, de minden más közös. A kocsit ela­ dom, hogy legalább az öröklakás részt kifizethessem. Hogy mi lesz a balatoni telekkel, villával? Nem tudom. Az ügyvéd sze­ rint a családnak esélye van. Ha megnyerik a pert, el kell adni. Rettenetes. Ha legalább egy gyerekünk lett volna! Legalább egy, egyetlen egy, akkor nincs ez a rettenetes tortúra, mert a Bandi része az övé. De nincs, érted, nincs. És most, amikért Bandi annyit gürcölt, dobra kerül! Minden, amiért halálra haj­ szolta magát! — Talán még nincs minden elveszve. Bízni kell. — Te nem ismered a Bandi öccsét! Legszívesebben kirúg­ na a lakásból is. Már a temetés napján megmondta: Bandi miattam lett haragba a családjával! Pedig ez nem igaz! És, hogy miattam . . . Kértem még egy konyakot. Vera már nem akart inni. Meg­ ittam az ő féldecijét is. Ittam és a torkom egyre szárazabb lett. Idegesen kopogtam az asztalon. Vigasztaló szavakon töp­ rengtem, de semmi, semmi sem jutott eszembe. Bandi messze került tőlem. A családjától is. De miért? Vera nem gonosz ter­ mészetű. Szeretett csillogni, flörtölni, de a légynek sem ártott. — Mennem kell — zökkentett ki meditációmból Vera. — örülök, hogy láttalak. Ilu, hogy van? — Köszönöm, jól. — És a gyerekek? — Azok is. — Egyszer elmegyek már, meglátogatom őket. — Gyere, bármikor. Begombolta bundáját, felhúzta kesztyűjét. A kocsi mellett álldogáltunk már, amikor megkérdezte: — És veled mi van? Magadról semmit se mondtál. — Megvagyok. Dolgozom. — Mit csinálsz Visegrádon? — Pihenek. — A múlt évi szabadságod? — Nem, nem. Az orvos javasolta a kórház után. — Kórházban voltál? Mi bajod volt? — December 23-án engedtek el. Mi bajom volt. Hm. A cardiológiai osztályon feküdtem. — Te is a szíveddel? Úristen, de boldog lehet Ilu, hogy te legalább beteg vagy, beteg lehetsz. Mert Bandinak arra sem volt i dej e. . . Szervusz. Csókolom llut. Felugrom hozzá. — Szervusz. Gyere. Várunk. Beült a kocsiba. Megcsavarta a volánt, kikanyarodott az országútra. Száguldott Esztergom felé. Néztem utána, amíg el nem tűnt. Aztán a Dunára pillantottam. A jégtáblák sebesen úsztak lefelé neki-neki csapódva a jégtorlaszos partnak olyan mély hangon, mintha egy láthatatlan vízesés-zuhatag hangját hallanám. �NÓGRÁD - 1848 SZ A B Ó BÉLA Petőfi kora Nógrádban Az 1848-as magyar polgári forradalom nem helyi jelenség, hanem az európai forradalmi mozgás része volt: mélyebb meg­ értése az európai forradalmak tükrében, azokkal való kapcso­ latában teljes. Azok, kik — mint Petőfi is — nem választották el a magyar polgári forradalom célkitűzéseit egy világforradalom nagyszerű utópiájától, illetve a kettőt együtt, egymás kölcsön­ hatásában látták megvalósíthatónak, csak összeurópai mér­ cét alkalmaztak, és az emberiség általános problémáit logi­ kusan gondolták végig. A magyar polgári forradalom megér­ tése azonban nem lehetséges, ha nem vizsgáljuk behatóan a magyar nemzeti sajátosságokat. Közel kerülni 1848-hoz és vi­ lágosan látni akkor lehet, ha az egész ismeretében részlete­ sen vizsgáljuk és elemezzük a legkisebb közösségek, a me­ gyék, a községek korabeli életét, viszonyait. Ezért lapozzuk fel a sárguló levéltári aktákat, hogy segítségükkel megyénk, Nógrád megye nagy problémáit életközeibe tudjuk hozni. Már a XVIII. századtól kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált Nógrádban is a feudális társadalmi rendszer és ezzel együtt a roboton alapuló termelési rend válsága. A majorsági gazdál­ kodás uralkodóvá válásával együtt növekvő földesúri, egyházi kizsákmányolás, az erősödő központi államhatalom és a ne­ mesi megye fenntartásának növekvő terhei egyre kilátástalanabbá, elviselhetetlenné tették a nógrádi jobbágyok életét is. A nagy francia forradalom ütötte az első rést a feudalizmus épületén: a francia jobbágyok felszabadítása példaképet á llí­ tott az elnyomottaknak. E nagy forradalom híre és hatása — bár­ mily messze is zajlott le a megyétől — Nógrádban is érződött. A Martinovics vezette első magyar köztársasági mozgalomnak voltak nógrádi résztvevői, a parasztok körében pedig szapo­ rodtak az ellenállás, a szembefordulás jelei. Az európai re­ akció a szuronyok hatalmával lehetetlenné tette a francia pél­ da követését. Fél évszázadig kellett várni, míg az elnyomott né­ pek szabadságvágya elemi erővel újra felszínre törhetett, új forradalmi tavaszt teremtve. 1848-ra hazánkban és megyénkben is kezdtek megérni azok a feltételek, melyek között a magyar társadalom két nagy problémáját, a polgári átalakulás és nemzeti függetlenség kér­ dését megoldani lehetett. Évtizedekig tartott, míg a nemesi Nógrád megye, mely a múltban — mindennapi életben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban — szinte kizárólagosan csak a földesúri jog és érdekek oltalmára fektett súlyt, eljutott oda, hogy elfogadta a jobbágyfelszabadítás gondolatát, és így vállalkozhatott a jobbágyfelszabadítást kimondó áprilisi törvényeknek nemcsak kihirdetésére, de végrehajtására is. Hosszú ideig kellett várni arra, míg a nógrádi nemesség, mely a magyar rendekkel együtt 1807-ben Felsőbüki Nagy Pálnak a jobbágyság érdekeiről szóló beszédét még „Ne bolondoz­ zék!” kiáltással némította el, a reformkor mozgalmainak ered­ ményeként megértette a reformok és a nemzeti függetlenség kérdésének összefonódottságát, halaszthatatlan voltát. Nagy utat tett meg a nógrádi nemesség egy része (kikre illett Szé­ chenyi István jellemzése: „Alnemeseink egyesítik magukban a francia Grandot, a frank Gascont és a rest hottentottát . . . nem is gondolkodnak, ha igen csak magukra gondolnak, a pa­ rasztról teljesen megfeledkeznek.” ) addig, míg Védegyletbe tömörülve kezdi pártolni a honi ipart, lelkesedni tud egy tu­ dós társaságért és kezdi szégyenleni tudatlanságát, műve­ lődni kezd. A reformkor nagy szellemi, felfogásbeli átalakulá­ sának mi sem fényesebb bizonyítéka, mint az, hogy 1844-ben Nógrádban, a „mogyorósok” klasszikus földjén tiltakoznak a tíz pálcatöréssel mért igazságszolgáltatás ellen. Abban a Nógrád megyében történt mindez, melyben mint Madách Imre írja, ,,még alig múlt idő, midőn ilyen mondatok 'huszonötöt rá, hi­ szen úgyis zsidó', vagy 'tizenkettőt rá, hogy hiában ne álljon a törvényszék előtt’ napirenden voltak, hol a földesúr úgy szokott megegyezni jobbágyaival:: ’ő nekem ötven forintot ád, én neki tizenkét botot’. A megye nemességének értelmesebb része kez­ dett megbékélni még a közteherviselés gondolatával is, föladva atyái kiváltságait ,,legszentebbjét’’, az adómentességet, melyet a rossznyelvek szerint nem is rég Mária Terézia előtt is így ki­ áldott világgá: ,,Vitam et sanguinem sed avenam non!" (Éle­ tünket és vérünket, de zabot nem!). Az emberi tudat e változásaira évtizedekig kellett várni. A korszellem napfénye nálunk hosszú ideig csak az értelmiség legmagasabb csúcsait, legkiválóbb alakjait világította meg. Ilyenek voltak a megyében Kubinyi, Szontágh, Prónay, Sréter, Madách, Horváth, Nagy Iván, Pulszky. A szakadékokban, a mély völgyekben a feudalizmus sötét köde ült, megnehezítve a szabadság, a haladás képviselőinek munkáját. De e sötét mozdulatlanság által elnyomott világ vulkán kitörésével fenye­ getett. A paraszt szeméből már nem az alázat, hanem a gyűlö­ let sugárzott. Minden kritikus esemény azzal fenyegetett, hogy nagy történelmi leszámolásra készül. 1831-ben a koleraláza­ dás hullámai átcsaptak már a megye határain, láthatóvá, tapinthatóvá érett az elkeseredés. Az 1846-os lengyel parasztfelkelés borzalmai szinte a szomszédban zajlottak le, és egyre közelebb s közelebb hozták, láthatóvá tették az ítélet napja Ezek az intő jelek a legjobbaknál azt eredményezték, hogy fel­ ismerve a veszély nagyságát, mindent elkövessenek annak el­ hárítására. Kossuth a koleralázadás hatására egyre határozot­ tabban sürgette, hogy „a népet s nép földjét szabaddá kell tenni az egész országban egyszerre” . Éles logikával rávilágít a miértre is, mert „különben a nemesség kaszára kerül és e kor egyszersmind a magyar nemzet és a magyar nemzetiség halál­ napja lesz". Országgyűlésről-országgyűlésre vívta harcát a re­ formkor nagy nemzedéke. Lépésről lépésre haladt előre és tet­ te szövetségesévé a nemesség legjobbjait, a nemzet értelmi­ ségét e történelmi küzdelemben. Míg a nemesség legjobbjait a nemzeti függetlenség, a nemzet fönnmaradása vitte el a leszélesebb magyar tömeg, a jobbágyság problémájának megértéséhez, a plebejusi forra­ dalmárokat — élükön Petőfivel és Táncsiccsal, — a nép sorsa, kilátástalan helyzete, problémáival való teljes azonosulás te­ szi szószólóivá. Az a hatás, amit a plebejusi forradalmárok az uralkodó osztály megrettentésében elértek, elég jól ismert. Gondoljunk csak a Dicsőséges nagyurak . . . hatására, a Radical Kör tevékenységére . . ., Petőfi és a negyvenezer paraszt hírének pozsonyi hatására. Kevésbé ismert az az eredmény és az a tevékenység, amit a nép között végeztek. Levéltárunk aktái között húzódik meg a romhányi születésű Bagyinszky Máté tanítónak — aki Pesten élt a forradalom idő­ szakában és Radical Kör hívei közé tartozott - három levele, melyet a megye fenyítő törvényszéke mint bűnjeleket foglalt le. Bagyinszky („Romhányiak, Kedves Barátaim, Ismerőseim!" megszólítású) leveleiben a népet tanító forradalmár szólal meg: „Hát azért teremtett minket az Isten, hogy szüntelen Ínséggel és nyomorúsággal küszködjünk? azért teremtett, hogy éjjel nappal, véres verítékkel dolgozzunk és ne legyen számunkra egy vidám órácska sem? azért teremtett, hogy midőn mi éhe zünk és fázunk, munkálkodunk és nyomorgunk, másokat kölljön nézni, mint vigadnak, dorbézolnak abból, amit mi keresünk számokra, abból amit a jó Isten mindnyájunknak adott? Nem! . . . Közelget már az idő, midőn megadják a munkánk igazi jutalmát és midőn az elfáradtaknak nyugodalom enged­ tetik. Ne csüggedjünk el, bízzunk a sorsban. De azért ne is te­ gyük ám össze a kezünket, hogy úgy várjuk a sült galambot a 19 �szánkba . . Ne hunyászkodjatok meg emberek az emberek előtt. Ez a föld, hol éltek és ennek minden javai a tiétek egyen­ lőképpen. Ne engedjétek egy-két embertársatok kezébe azokat, mihez nektek egyenlő jussotok van . . .” A romhányiak felvilágosítását célzó, 1847. december 13-án kelt levélben már nemcsak polgári demokratikus gondolatok, hanem kommunisztikus elképzelések is napvilágot láttak. Ha­ tását lemérhetjük abban, hogy 1848. június 20-án a romhányi lakosok elleni eljárás során mint fontos lázító levelet foglalták le. Az 1848 tavaszán bekövetkezett forradalmi változások a nemzeti függetlenség és polgári átalakulás kérdése történelmi helyzet elé állították azt az osztályt (középnemességet), mely polgárság hiányában nálunk ezen átalakulás vezetésére vál­ lalkozott. A polgári forradalom programjának végrehajtása dönti el, hogy alkalmas-e a vállalt szerepre. A politikai vezetés előtt világossá vált, hogy sorsdöntő társadalmi és nemzeti céljainkat csak úgy lehet megoldani, ha a paraszt­ ság jogos követeléseit teljes mértékben kielégíti, és így azt a forradalom-szabadságharc ügyéhez kapcsolja. Az eddig jog­ talan jobbágyot teljes jogú állampolgárrá kellett tenni ahhoz, hogy kezébe fegyvert lehessen adni. Az ellentétes érdekű osz­ tályok érdekeinek egyesítése, a kossuthi program végrehajtása, a gyakorlat döntötte el végső soron, hogy a magyar nemesség mennyire érett és milyen mértékben alkalmas a harc vezeté­ sére. Ugyanakkor a magyar parasztságnak is be kellett bizonyí­ tania, hogy a szociális problémái megoldásához való ragasz­ kodás mellett politikai iskolázottsága mily fokot ért el, a nagy nemzeti érdekeknek, az össztársadalmi céloknak mennyire ké­ pes egyéni pillanatnyi érdekeit alárendelni, bizonyítva forra­ dalmi tudatának érettségét. 1848-49 bebizonyította, hogy a nemesség osztályérdekeiről nem képes lemondani, ugyanakkor feltárta a magyar paraszt­ ság forradalmi tudatának hiányosságait. Veszélyeztette az két oldalról a nemzeti érdekegyesítését, az egyensúlypolitikát. Ve­ szélyeztette ezen keresztül a nemzet történelmi harcának sike­ rét. Az események megtépázták a radikális baloldali reménye­ ket, melyek a paraszttömegek remélt forradalmi tudatosságához fűződtek, de a nemesi vezetés előtt is bizonyították, hogy a siker érdekében nem lehet megállni félúton a paraszti követe­ lések teljesítése során. A törvények már első olvasásra elárulják, hogy fontos kér­ dések megoldatlanok maradtak, sok különféleképpen értelmez­ hető rendelkezés van, melyet a földesúr és a jobbágyok más­ képp is értelmeztek. Kiderült mindenesetre első pillanatra az, hogy nem tűnt el maradék nélkül a jobbágyrendszer minden eleme, sok, a jobbágynak létkérdést jelentő probléma nem nyert megoldást. A legfontosabbak: mi a jobbágyföld, mi a majorsági föld, a majorsági jobbágyok, zsellérek problémája, a legelők, erdők használata, a szőlők, szőlődézsma, irtványföldek kérdése, a kisebb királyi haszonélvezetek (bor- húsmé­ rés, malomtartás stb.). A jobbágy, aki emberi szabadságával együtt emberhez méltó életet is akart élni, érezte, hogy e tör­ ténelmi lépés további századokra határozza meg családja, osztálya helyzetét, fejlődését. A nemesség is tisztában volt vele, hogy egy nagy per vég­ ső állomásához érkezett. Az első pillanattól kezdve mindent megtett annak érdekében, hogy minél többet megteremthes­ sen a maga számára és minél kedvezőbb helyzetben vészelje át a jobbágyfelszabadítást. Elméletileg elfogadta az úrbéri tör­ vényeket, de gyakorlatban mindent megtett a törvények kiját­ szására. Szinte általános és minden községre kiterjedő az a vita, mely a nógrádi birtokosok és a jobbágyok között az első pil­ lanatban az úrbériség, az úrbéri földek és a majorsági földek kérdésében kibontakozott. A földesurak majorságinak tartják szinte mindazokat a jobbágyaikat, akiknek ősei a Mária Terézia-féle úrbéri tabellákban nem szerepeltek. Támadás azonban szélesebb fronton indult. A divényi uradalom pl. az irtásföldek utáni árendát az áprilisi törvények megjelenése után azonnal 30 váltóforintról 733 forintra módosította. A kocsma, a mészár­ szék, a malom után 3 váltóforintról 101-re emelte a béreket. A faizást eltiltotta. A borsosberénkeiket a legelőről szorította ki az uraság. A nézsaiak arról panaszkodnak, hogy mivel a lege­ lőkről elszorították őket, azelőtt könnyebben éltek, földesuraik jobbak voltak. A megye birtokos osztálya körülbelül ugyanúgy nézett az áprilisi törvények hatására bekövetkezett forradalmi helyzetre, mint ahogy az a penci-rádi evangélikus papok me­ gyéhez szóló panaszos leveléből kitűnik: „Már távol és rég ez­ előtt rebesgették ők, (mármint híveik) miszerint a legközelebbi országgyűlés magukat a papokat is meg fogná szüntetni. Ezen vad kívánságuk legalább abban teljesedett be, hogy ugyancsak az úrbér és dézsma meg van szüntetve." A továbbiakban előad­ 1848 tavaszán és nyarán a jobbágyfelszabadítás kihirde­ ják, hogy a hívek nem hajlandók fizetni a párbért és a szolgál­ tését nem úgy fogadták a magyar jobbágyok, ahogy a nemes­ tatásokat. Végül így folytatják: „Hát még tovább is küzdjünk-e ség szerint „ille tt” volna. Nem olyan lelkesedéssel sorakoztak ezen siralmas méltatlan sorssal? Nem lehet, nem szabad-e országszerte a zászlók alá, ahogy ezt a nemesség „elvárta” már egyszer reménylenünk a reánk nehezedett mostoha sors­ volna. Ezen való megdöbbenést tükrözi Jókai írása, aki így ke­ nak enyhítését. Feleségünk és gyermekeink tovább is könnyez­ sereg: „Azt hittük, hogy népünk van, pedig nincs . . Ha azt zenek-e nem érdemlett pokolbeli sorsnak már alig tűrhető sú­ mondják neki, hogy keljen fel honát védelmezni . . . sírva fa ­ lya alatt? Uraim, ez már több, mint tűrni lehet. Ez valóságos lázadás és anarchia. Ez nyilvános kigúnyolása mind annak, kad és azt mondja, hogy inkább robotol és éhezik . . . Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem se­ ami szent és igaz. S mitől, ha csírájában nem fojtatik el, az gít, bünteti bennünk Isten apáink vétkeit” . E kiábrándult, csa­ általános lázadásig csupán egy lépés. Mi nem élhetünk állá­ lódott hang reálisan tükrözi-e a valót? Vagy csak a forrada­ sunkhoz képest feleségeinkkel és gyermekeinkkel, holott becsü­ lomban romantikát kereső illúziójának szertefoszlásáról van letesen élhetnénk pontos fizetés mellett." E források meggyőz­ szó? Milyen is volt a valóság, vizsgáljuk meg egy kissé a nóg­ hetnek bennünket arról, hogy a nógrádi nemesség jó része va­ lóban lázadásnak, anarchiának, csírájában elfojtandó moz­ rádi eseményeket. galomnak tekintette a jobbágyfelszabadítást, mert érezte, Az 1848-49-es forradalom legfontosabb kérdésének a job­ hogy a későbbiekben nem élheti eddigi életét. bágyfelszabadításnak a kihirdetésével nagyon sietett a me­ Az áprilisi törvények kihirdetése lavinát indított el. A me­ gye, elsők között volt, s már március 25-én rendeletet adott ki a lakosság felvilágosításáról. E sürgősséget azonban nem az gye parasztsága is tudatában volt a törvények sorsdöntő vol­ öröm, hanem a félelem sugallta elsősorban. A szolgabíráknak tának. 1848 áprilisára a későbbiekben is csak úgy emlékezett: kötelességükké tették, hogy számoljanak be, miként fogadta a „amikor a szabadság beköszöntött,” Az akkori Nógrád megyé­ nép a rendeletet. E szolgabírói jelentésekből szinte az egész me­ nek mintegy 160 ezernyi parasztlakossága egységesen követel­ gyét átfogó képet tudunk rajzolni. Volt, ahol örömet, lelkese­ te magának ezt a szabadságot. A parasztságból azonban több, dést okozott, volt ahol nem is hitték el. A falvak többsége azon­ mint 80 ezerre tehető majorsági jobbágyok, zsellérek számá­ ban már az első pillanatban kinyilvánította (mint pl. Berki köz­ ra az áprilisi törvények vajmi keveset adtak, de a parasztság ség lakói), hogy nem nagyon örülnek, kevesebb, mire ők számot másik felét kitevő úrbéri jobbágyok és zsellérek közül is lénye­ tarthatnak. A hangsúly a tarthatnak szón van, mely a jogos gében csak az úrbéri telkesek jutottak tulajdonhoz. A XIX. követelésüket tükrözi. Több község — mint pl. Ipolybolyk, Pinc, század elején meggyorsuló allodizáció rohamosan csökken­ Gelse - azzal vette tudomásul, hogy „ideje is volt már, mert tette a telkesek számát és növelte a zsellérekét. 1848-ban az úrbéreseknek is jóval több, mint fele már csak úrbéri zsellér két esztendőnél tovább úgyse birtuk volna” . A nógrádi jobbágyok valóban már az első hírek alkalmá­ volt, a telkesek pedig túlnyomó többségében már csak fél-, negyed-, nyolcadtelkesek. val többet vártak. 20 �A megye parasztsága tekintet nélkül arra, hogy úrbéres vagy majorsági volt, minden földesúri szolgáltatást lényegében megtagadott. A majorságiak egyébként sem értették meg, mi­ ért kerültek ők hátrányosabb helyzetbe, hiszen — mint a penciek panaszos levelükben írják — ,,az úrbéri földek sem hulltak az égből alá.” Nem tudták megérteni és nem is érthették meg, miért tesznek különbséget majorsági és úrbéres között, hiszen mindkettő ugyanúgy fizette a robotot, dézsmát, árendát. Tény­ leges helyzetükben semmiféle különbség nem volt. Ezt igyekez­ nek bizonyítani a dengelegiek, a kutasóiak, a surányiak, a csesztveiek, a bágyoniak, a kállóiak, sokszor kimutatva azt is, hogy a földesúr milyen furfanggal nyilvánította úrbéri földjü­ ket majorságinak. Megyénkben az áprilisi törvényeknek az irtásföldekről szó­ ló határozata, mely kimondja, hogy ezen földek után továbbra is kell fizetni a földesúrnak a haszonbért, megütközést keltett. Nógrád már a XVIII. század végén is országos viszonylatban vezetett az irtványföld nagysága tekintetében: mintegy fele, 48 000 hold szántó és mintegy 4000 hold rét volt a parasztok használatában. Ez a szám a XIX. században még tovább növe­ kedett. Az irtványföldön életet teremtő zsellérek jogosan vár­ hatták, hogy ez a föld tulajdonukba kerül. Hasonló volt még a helyzet a szőlőföldek esetében, mely nagyon sokszor a nóg­ rádi zsellér egyetlen megélhetési forrását jelentette. A majorsági földnek, a legelőnek, a szőlőnek, irtványnak elintézetlenül, tisztázatlanul hagyott kérdései mellé felzárkóz­ tak az egyes parasztok sérelmes ügyei, nyugtalanító, fájó problémák sora vetődött fel és várt megoldásra. Perek, harcok kezdődtek. A parasztok a felelős magyar minisztériumnál ke­ resnek sérelmeikre orvoslást. A dengelegiek pl. már 1848. már­ cius 30-án küldöttséget menesztenek Pozsonyba, mely a tago­ sítás során elvett úrbéri földjeik visszaadását kéri. Küldöttsé­ gek, panaszlevelek, tiltakozások áradata indul meg az Igaz­ ságügyi Minisztériumhoz, melyek elintézése az esetek túlnyomó többségében az, hogy az ügyet áttették a megyéhez további kivizsgálás végett és a megye rendre megállapítja, hogy a pa­ rasztok követelései jogtalanok. A csalódottság érzése nő, a kilátástalanság elkeseredést szül, megmozdulásoktól lehet ta r­ tani, a megye elrendeli a statáriumot és készen áll a földesúri föld megvédésére akkor, amikor a forradalom, függetlenség ügyét már a külső támadás veszélye fenyegeti. Ilyen körülmények között nem volna csodálható, ha nem siettek volna a forradalom, a haza védelmére. Valahogy azt érezhették, amit Jókai ki is fejezett: vagyis, hogy a haza továbbra is a nemességet jelenti. A tények azonban mást bizonyítanak. Midőn a függetlenségi harc kezdetét vette és harcba hívták a megye népét, Nógrád megye zászló alá tudta állítani fiait. A megyére eső újoncjutalék a szabadságharc időszakában 3700 fő volt. Az 1848. szeptem­ beri-októberi és az 1849. májusi sorozásokon ezt a számot a 19-23 éves fiatalokból maradék nélkül kiállították. A nógrádi­ ak egysége a 17., 37. zászlóaljakban Komárom várának védel­ mében vett részt és derekasan megálltak helyüket. A nóg­ rádi önkéntes honvéd-zászlóalj pedig szeptember 29-én részt vett a Sukoró-pákozdi ütközetben a honvédség születésén, majd a fel-dunai hadsereg kötelékében Schwechatnál, Budetinnál, Branyiszkónál, Kápolnánál, Hatvannál, Nagysallónál, Komáromnál ontotta vérét. A honvédek mellett 24 század gyalog-nemzetőrt, mintegy 5000 embert, több száz gerillát, kaszás népfelkelőt is fegyberbe hívott a szabadságharc idején a megye. Nem egyszer várt ezekre is komoly katonai feladat. 1849 júliusában a kriváni táborban mintegy 3000 nógrádi nemzetőr, népfelkelő gerilla biztosította Görgey zavartalan visszavonulását. A parasztság, a nép hazaszeretetére mi sem jellemzőbb, hogy a küzdelmet még a világosi fegyverletétel után is folytatták Nógrádban, hiszen a nógrádi gerillák csak szeptember 29-én tették le a fegyvert és fejezték be a harcot. Érdemes foglalkozni azzal is, kikből tevődött össze a hon­ védség. A Közlöny nógrádi levelezője 1848-ban megállapítja, hogy az újoncok szinte kizárólagosan a legszegényebbekből, a nincstelenekből kerültek ki. Sajnálkozik azon, hogy az értel­ mesebb osztályok távoltartják magukat. A toborzási-sorozási anyag meggyőz bennünket arról, hogy a nógrádi honvédek szinte túlnyomó többsége zsellér, cseléd, mesterlegény volt. SZABÓ KÁROLY A márciusi forradalom Balassagyarmaton 1848 elején látszólag minden a megszokott mederben folyik Balassa­ gyarmaton. Évek óta tart már a megyei börtön és a zsinagóga építése; a város a nyírjesi téglaégető eladásával szeretne pénzhez jutni. A városháza előtt még mindig ott áll a szégyenfa, a Nyírjesben pedig az akasztófa. Az esztendő városi tisztújítással kezdődik. Január 5-én Tajthy Imrét választották a város főbírájává. Másnap az egész tisztviselői kar esküt tesz a szentegyházban - a magyar tanácsosok magyarul, a tótok tótul. De ha tüzetesebben vizsgálódunk az év első hónapjainak adatai kö­ zött, már megállapítható, hogy valami készül. Egyre több a panasz, hogy a kocsmárosok hamis mértékkel mérnek, a mészárosok emelik a hús árát. Több cseléd megtagadja az egyezséget, vagy nem megy el a kialkudott helyére. Pravec István megtámadja Raksa kisbírót, Lefler Márton a város új főbíráját szidalmazza. A városban annyira elszaporodnak a panaszos ügyek, hogy Tajthy főbírónak — az uradalmak képviselőivel egyetértésben — új eljárást kell kidolgoznia az ügyek gyorsabb elintézése érdekében. Ezentúl az idézésekhez pecsétet vesznek igénybe, a pecsétek díja 25 váltó krajcár. A vendéglőkben heves viták folytak a zsidók egyenjogúsításáról, az „új vaspályák" építéséről; szájra-szájra járnak a hírek az elszaporodó katonai szökésekről. A város hivatalos politikáját az itt székelő megyei választmány irányítja. A Nógrád megyei törvényhatóság pedig arról híres, hogy igyekszik lépést tartani a fejlődéssel. Ez a megye dolgozott ki először konstruktív javasla­ tokat Széchenyi szellemében. A megyei közgyűléseken heves kirohanásokkal, az országgyűléseken pedig követeik révén tiltakoztak az adminisztrátori rendszer ellen. 1848 február 9-én a megyeszékhelyről az utolsó rendi országgyűlésen tartózkodó követeket, hogy tegyenek javaslatot a jezsuitákat ha­ zánkból kitiltó törvény felelevenítésére. Március 13-án határozzák el a me­ gyei karok és rendek, hogy Deák, Kossuth, Battyhány — „akiknek ajkain tes­ tesül meg a magyar átalakulás" - megfelelő olajképeit helyezzék el a me­ gyei tanács nagytermében. 21 �A márciusi forradalom mégis mintha meghökkentette volna a megyei nemességet. Igaz, hamarosan „megértve a kor intéseit” az áprilisi törvények hívévé válik, a közjóiét érdekében fáradhatatlan munkát fejt ki, szervezi az „őrhadi szolgálatot", — de menti, ami menthető. Fenntartás nélkül teljesíti a független, felelős minisztérium utasításait, de az ügybuzgalom mögött ott rejtőzködik a nemesi vezetés átmentésének szándéka is. A parasztokhoz felvilágosító bizottságokat küldözgetnek; „a szabadsággal járó jog és kötele­ zettségek kellő felfogására ki nem fejlett állapotukra mutatván” , de azonnal fenyítő eszközökhöz nyúlnak, mihelyt követelni mer a felszabadult nép. Május elsején az új főispán, Ráday Gedeon hites és ősi szokás szerint hivatalába beiktatván, Magyarország újjászületéséről beszél — erről „kezes­ kedvén ez évi új törvényeink, mert a hűbéri rendszert népképviselet, a ki­ váltságokat jog, önkényt pedig felelősség váltotta fel.” Valójában a felelősség szavát mind gyakrabban némítja el az érdek; a „hazánk egén feltűnt jelenségekről” szónoklók szájából egyre többször hangzik el, hogy a nép „kiskorú és éretlen". A lényegre tapintva jellemzi ezt a megyei nemességet Nagy Iván egyik júliusban írott cikkében; „önök március előtt hazafiak — hogy régi szóval éljek — liberálisok voltak. Már­ cius után igaz kissé nem a legtüzetesebben viselték magokat” . A forradalmi vívmányok realizálásában és a forradalom radikálódásának fékezésében egyideig pedig együtthaladt a megye és a város. Április folyamán azonban ma is jól érzékelhető hasadás áll be a megyei törvényhatóság és a városi tanács magatartásában. A megyei választmányban egyre erősebb a törekvés: biztosítani a nemesi vezetését a forradalom körülmé­ nyei között is, a polgáriasulni akaró város pedig elérkezettnek látja az időt, hogy megszüntesse a hűbéri alávetettséget, hogy szakítson két földesurával: a Zichy és a Balassa-családdal. A szakításra a márciusi törvényeket negliváló földesúri fellépés adott okot. A városi választmány április 27-én kezdi tárgyalni a földesurak követe­ lését, amely szerint továbbra is joguk van Balassagyarmat iparosaitól, keres­ kedőitől s némely zselléreitől adót, cenzust b eszedni. A követelés méltány­ lása a feudális jogok változatlan fennmaradásának elismerését jelentené. Balassagyarmat az 1848-as márciusi törvények alapján „ünnepélye­ sen megtagadta a követelés teljesítését. Az ügyet közügynek tekinti.” Ha tehát az egyes lakosok a cenzus végett perbe fogatnának, az esetet akár a tanácsnak, akár a megbízottak egyikének azonnal jelentsék be. „A szembeszegülés indokolásában igen nagy szerepet játszik, „hogy a vá­ rosnak példát kell mutatni a törvény alkalmazásában a legkisebb hely­ ség számára is.” Ugyanakkor, mikor a megyei hatóságok, ha csak lehet, nem adnak helyt a községek antifeudális követeléseinek, Balassagyarmat tanácsa rendkívül határozottan figyelmezteti volt földesurait, „hogy cél­ talan perekkel ne háborgassák a várost." Nemcsak a cenzust tagadja meg, hanem még a — máshol meghagyott — szőlődézsma fizetését is. A földesurak a figyelmeztetés ellenére is megindítják a pert. A város azon­ ban hajthatatlan marad, s továbbra sem fizet. Az ekkor meginduló per évtizedekig elhúzódik, végül is a város győzelmével végződik. A forradalmi napok másik nagy jelentőségű kérdése Balassagyarmaton a rend és a haza védelme. A város népe áldozatkész hazafiasággal veszi ki a részét Nógrád megye hadi készületeiben. Amíg a megye több hely­ ségében figyelhető meg bizonyos — a parasztságot érintő intézkedések határozatlanságával magyarázható — húzódás az „őrhadi szolgálattól, addig a forradalom vívmányaival élni tudó Balassagyarmaton szeplője sincs az odaadásnak. Március 24-én, az első forradalmi közgyűlésen, nagy lelkesedéssel sza­ vaz a megye a nemzetőrség felállításáról. Kacskovics Károly, Ebeczky Fe­ renc, Horváth Elek megyei tisztviselők irányításával hamarosan 200 lovas és 800 gyalogos ölti magára „a sötétszürke atilla dolmány és nadrágot — a nemzetiszínű övvel és feketeszínű lapított kalappal” . A sereg ellátásá­ ról Madách Imre katonai biztos gondoskodott. ZÓLYOMI JÓZSEF Nógrád megyei parasztmozgalmak 18 48 -ban Az 1847-48-i pozsonyi országgyűlésen hozott törvények - az addigi gyakorlatban volt úrbéri szolgáltatás és a földesúri bíráskodás megszünte­ tésével, a papi tized eltörlésével — új korszakot nyitottak a parasztság tör­ ténetében. A törvényhozás végetvetett a jobbágyi kornak, a jobbágyságot felszabadította. A parasztság - így megyénk parasztsága is — az új törvényhozástól elsősorban azt várta, hogy földigényét kielégítik, kisterjedelmű földjének, amelyen eddig gazdálkodott, további csoportosítására már nem kerül sor. Az igények kielégítetlensége, a földbirtokosok részéről ért újabb sé­ relmek sokosága a parasztmozgalmak kibontakozásához vezetett megyénk­ ben is. Az alábbiakban ezekről a mozgalmakról számolunk be a megye levéltárában őrzött dokumentumok alapján. A parasztság első megmozdulása megyénkben Litkén történt. 1848. május 6-án reggel 9 óra tájban, Nagy Miklós mihálygergei tiszttartó Litke községbe érkezett, ahol a helység bíróját, törvénybíráját és jegyzőjét a plé­ bániára hivatta és utasításba adta nekik, hogy a falu lakosságát azonnal hívják össze a bíró házához, mert népgyűlést kíván tartani. Zmeskál Sán­ dor szolgabíró május 21-én kelt jelentése szerint Nagy Miklós a népgyű­ 22 A második, már nagyobb méretű katonai szervezés 1848 nyarán in­ dult meg. A kormánynak a rend és a szabadság biztosítására mindössze 18 ezer katona állott rendelkezésére. Bécs a független magyar minisz­ térium sürgetésére nem volt hajlandó hazaküldeni a magyar ezredeket. Ugyanakkor több helyen az országban rendzavaró megmozdulások törtek ki. Vas és Pozsony megyében zsidóüldözések voltak; Szatmár, Bé­ kés, Szolnok megyében antifeudális népforrongásokra került sor. Selmecen a tótok lázongtak, s egyre vészesebb hírek érkeztek a déli nemzetiségek rebellióiról. Batthyány miniszterelnök május 16-án felszólította Magyarhon népeit a király által is szentesített nemzetőrség toborzására. Rövid idő alatt 149 gyalog- és honvédszázad állt fegyverbe. De az egyre vészesebb nemzetiségi forrongások az országgyűlésnek is legfőbb tárgyává teszik a ka­ tonai kérdést. A képviselőház — Kossuth emlékezetes beszéde nyomán — megajánlja a 200 ezer újoncot, amelyből 40 ezret azonnal fegyverbe igyekszik állítani. Balassagyarmaton a megyei választmány július 20-án határoz a nemzetőrség felállításáról. Pár nappal később már készen áll 3 század — Horváth Elek, Feisztl József és Bérczy Lajos főhadnagyok vezetésével A ter­ vek szerint a sereg augusztus elsején indulna Vác, Baja irányába Ó-K anizsára a déli felkelők ellen. A nógrádi őrsereg mellé felajánlotta magát az egész tisztikar. Madách Imre főbiztos „beteges állapota mellett is" kéri a hadbavonulás lehetőségét. Ezekről a lelkes hadi készületekről írja Nagy Iván július 28-án a Reform című pesti lapban: „Hatalmas hangnak nagy visszhangja van! . . . Honunk alsóbb vidékein — mint tudva van — gyalá­ zatos pártütés lázong, és rabló rác csapat rakoncátlankodik.” Már több megyei nemzetőrség ott táboroz. A napokban felszólíttattak a nógrádiak is. „Kedves földieim, nógrádiak! Az írás azt mondja: ki bízik, nem csalatkozik. Ö nöknél a felszólítás visszhangra talált . . . Ö nök ti­ zenegy ezren készen állnak Ókanizsára menendők . . . Hallom, hogy Gyar­ matról a zsidók közül is 280 fog menni. Ez szolgáljon adatul azoknak, kik a zsidóknak ellenségei.” A sereg azonban mégsem indult el augusztus elsején. Még július 24-én figyelmeztette Balassagyarmat város tanácsa a megyei választmányt, hogy „zavaros időben nem bátorságos az egész őrséget elvinni, mert tarthatni a közellevő, sőt városunkban, de annak vidékén lakozó szláv lakosok fe­ nyegető lázadozásaitól.” Ebeczky főbíró is jelenti, hogy a felső vidéken mozgalmak mutatkozván azok elnyomására intézkedni kell. Az augusztus 25-én összehívott népgyűlés határozatot hoz, hogy a 11 ezer nemzetőrből csak 1200 főnyi őrség indul el „hosszabb katonai szol­ gálatra.” Ehhez Balassagyarmat 31 katonával köteles hozzájárulni. Jellasich betörése azonban újra csak előtérbe állította a katonai kér­ dést. Szeptember 14-én a miniszterelnök újabb toborzást rendelt el. Miu­ tán Horváth Elek első alispán, Fráter Pál s Huszár Károly választmányi tagok Pesten felvilágosítást nyertek a feladatokról, a megyei toborzó bi­ zottság — amelynek tagja Madách Imre is — szeptember 27-én elrendelte a katonaszállítás megkezdését. Balassagyarmat városnak az eddigi 44 főn kívül 65 katonával kellett növelnie a létszámot. Windischgraetz betörése után, december második felében a Honvé­ delmi Bizottmány népfelkelést hirdetett meg s gerilla csapatok felállítá­ sára hívta fel a hazafiakat. Környékünkön a Mikszáth-novellából is ismere­ tes Gracza Antal, Hont vármegyei szolgabíró szervezi a leghíresebb geril­ lacsapatot. A gerillák létszámáról hivatalos adataink nincsenek. Annyi azonban bizonyos, hogy a szabadságharc folyamán többször feltűntek me­ rész akcióikkal városunkban is; ezért a bukás után Andreánszky Sándor királyi főbiztos mindent elkövet a kézrekerítésük érdekében. December közepétől egyébként gyakran vonulnak át kisebb-nagyobb katonai egységek Balassagyarmaton. Ezek élelmezése, a szabadságharc anyagi segítsége s a sorozatos újoncozás jelentős áldozatokat követelnek a város lakosságától. lést ezen szavakkal nyitotta meg: „Polgártársak! Minekutána már szaba­ dok vagyunk, szükség, hogy magunk sorsa felől rendelkezzünk.” Az elhang­ zott beszéd további szövegét nem ismerjük. A népgyűlésen öt pontból álló követelést fogalmaztak meg: „1. Ezentúl az Uradalom Tisztsége felszólítandó, hogy az úgyneve­ zett ugara k csak az egész szabadságban élő Polgár Társok meg jelentésse szerint használtathatik. — Különben, ha azon felül szán­ tódnak, vagy vetetnek az vagy le kaszáltatik, vagy a marhákkal időnek előtte meg étettetni az alul írottak által elhatároztatván. 2. A juh tartás egyenlő akarattal elrendeltetett, hogy az egész telek­ kel bíró, ki tsak tartani kívánna 20 az az húsz darabot tarthat azonnal. 3. Minden közös Terhek, minden rang, személly válogatás nélkül közöltessen, aránylag viseltessen. 4. Kösség jövedelmére felügyelő (Perceptus) a kösség által válasz­ tasson, az alválasztmány jóvá hagyássa mellett. 5. Az Ú radalmi Bárányok részére el különözött pascum fel szabadítasson, a Polgári népség marháinak táplálásokra mellyre előlegesen is Uradalmi Tiszt Úr meg kéressen.” A népgyűlés szervezője és szónoka, Nagy Miklós mihálygergei tiszttartó, a korábbi években nem volt népszerű a környék falvaiban, sőt Litkén ki­ mondottan haragudtak rá, mert az egyik helybeli jobbágytól 1847-ben fondorlatos módon egy fél házhelyet elvett. A gyűlésen elmondott beszé­ dével, az ott megfogalmazott követeléseivel azonban megnyerte az egész falu bizalmát és támogatását, mert régi sérelmeik orvoslásában bizakodtak. A június 8-án kezdődő tanúkihallgatásokból kitűnik, hogy az úradalom a bárányai számára szükséges legelőt már tizenkilenc évvel ezelőtt a közle­ gelőből vette el, ezért a falu lakói juhot nem tudtak tartani. A tanúk el- �mondották azt is, hogy a közbirtokosok nagyrésze az ugar nagyobb részét felszántotta, állataikat pedig a szegények legelőjének meghagyott ugarföld­ jein legeltették. Ezért a szegényebb családok állatokat nem tudtak tarta­ ni. Nagy Miklós beszédével elért sikerét, követelésének egyöntetű támo­ gatását az is mutatja, hogy a szolgabíró jelentésének végén kénytelen volt megjegyezni: „Egyébiránt végezetül meg jegyezni tartozom, hogy a tanúk vallomásaikat nem szívesen tették és minden esetre tapasztaltam, hogy Nagy Miklós szavainak a népre nagy hatása volt, mert midőn általam né­ melyek kérdeztettek, hogy miket mondott Nagy Miklós a gyűlésbe azt fe­ lelték semmit uram csupán ami a törvényben van.” Sámsonháza lakói június 8-án azért lázadtak fel, mert a földbirtokos a kocsma és mészárszéki haszonbérletet, amelyet hat évvel ezelőtt vett el a falutól, nem akarta visszaadni. A község lakói bosszúból a kocsmához tartozó rétet lekaszálták, és megállapodtak abban, hogy azt, aki a kocsma és mészárszék haszonbérletét élvező árendástól bort vagy húst hozat, 12 Rénes-forinttal és 12 pálcaütéssel fogják büntetni. A sámsonházi közbirtokosok a megyei állandó választmánynak küldött jelentésükben a katonaság azonnali kirendelését kérik, mert „ . . . ha ezen rakoncátlanság sokáig fenyítetlen maradását látják a körül fekvő falvak, minden órában várható a zavar kiütése, melyet ha lángba borul, elfojtani szerfelett nehéz, s majdnem lehetetlen leend.” Nagyobb megmozdulásra kerül sor ugyancsak június 8-án Vanyarc községben. A falu lakói azért lázadtak fel, mert az 1847. októberében végrehajtott tagosításakor Dessewffy Ottó földbirtokos a volt jobbágyok le­ gelőjének és rétjének háromnegyed részét magának lefoglalta. A gazdák a kérdéses rétet tavasszal lelegeltették, június 8-án reggel pedig a falu lakói közül hetvenen az uradalom által elvett rétjüket lekaszálták. A vanyarci gazdáknak nemcsak a legelő és rét, hanem a szőlőterü­ lete is csökkent az 1847. október 25-én történt tagosítás alkalmával. Az uradalom huszonnégy volt jobbágyot becsültetett ki szőlőjéből. Ezek közül Penicska György, háromnegyed telkes gazda, családjával együtt június 21-én szőlőjét visszafoglalta. A törvény elé állított 68 esztendős Penicska György vallomása hűen kifejezi a parasztember érzelmi világát és han­ gulatát, amikor a szőlő-visszafoglalásának okát így adja elő: „Azt jól tu­ dom, s meg vallom, hogy a szőlőből kibecsültettem, s a becsárat fel is vettem kéntelenségből, s mint hogy a becsárat keveselltem, de főleg mivel attól tartottam, hogy fiam, Pál azon esetben, ha szőlőmet oda engedem megtébolyodik, magam is megzavarodva lévén a szőlőt elfoglaltam." A parasztság mozgalma 1848. júliusától külső formájában megválto­ zott. A parasztság nemcsak földfoglalással igyekezett magának elégtételt szerezni a különböző sérelmekért, hanem azzal is, hogy ellene szegült a nemzetőri összeírásnak. Ebben természetesen szerepe volt annak is, hogy a parasztságot nem tájékoztatták megfelelően a nemzetőrségnek a haza vé­ delmében betöltött szerepéről. A parasztságnak a nemzetőrségbe való szer­ vezését nehezítette az a körülmény is, hogy a nemzetőri összeírást a leg­ több faluban azok végezték (jegyző, pap, bíró), akik ügyintézői, végre­ hajtói, sőt olykor szorgalmazói voltak a parasztságot ért sérelmeknek. királyra, a másik az o rszágra, és amelyiknek a részire esik az győz. Tehát te kire leszel én azt feleltem, hogy az apáméra (apa-király), mire ő azt válaszolta, hogy csak a királyéra is kell lenni, annak több népe lesz, az országnak bukni kell.” Takács István így v a llo t t :...........ugyan akkor engemet bírtak arra meg, miként a falu akarattyát én jelentettem ki, miszerint ők egyes akarattal csak a királyra esküdnek az országra pedig nem — én pedig azt mondottam nekik, hogy majd vigyázok én, — ha az esküvésbe az ötödik ferdinánd lesz említve, akkor nem szólok.” Varbó községben a nemzetőrök összeírását november 1-én aka rták megtartani. A bírói háznál összegyűlt emberek előtt Marton István 43 éves egésztelkes gazda tartott beszédet. A toborzás lefolyását, Marton István beszédét a község bírójának és jegyzőjének a megye főispánjához küldött levelükből idézzük: „Folyó hó 1-én a jelen körülményekhez képest fölsőbb meghagyás következtében Varbó helységbeli Nemzetőreink bírá nk házához begyűjtöttek s az alólírottak által felszólítottak a Tettes Nógrád most Tettes Trencsén megyében menendő önkénteseni magok fel ajánlásokra, — ezen előadásunk után Marton István így kezdé beszédét t. i. Ha aPap, Káplán, mester, földes Ú rak, s úrasági tisztek mennek, mi is elmegyünk, —de a d­ dig nem. Mert kimondta Huszár Károly (járási törvényszék elnöke), hogy mindnyájának kell menni, - de jól tudom én, hogy Horváth Ede vicze Ispán is csak kísértőbe megy a csuhás emberekkel vakistásképen s őket által adja, - haza szökik az úrakkal. Nincs ott egy úr sem, — magok is az úrak mellett vannak, s 5-ik Ferdinánd ellen akarnak hajtani benünket. Ekkor a tömeghez fordulva így szólt — nem is tudják atyafiak mikor az el­ lenség keresztül jön az országon, hiszen már Kossuth is elszökött úgy jött az újságba, vásárkor pedig beszéltem egy árva vármegyei tóttal azt mond­ ta, hogy neki minden házbeli cselédjét katonának hajtották, csak ő keres­ kedik még az országban. De hijjába iparkodásunk — úgy lessz az atyafiak velünk is — meg mondanánk továbbá neki hogy a pap, mester, gazdatisz­ tek, bíró mind kerülhetetlenül szükségesek idehaza, s ezeket a törvény sem kötelezi. Az úrak csak akkor mennek midőn a csuhás embereket mind levágatják s a robotot vissza állítják — hát az irtásföldekből mért kérik most is a dézsmát. Innen is kitetszik, hogy az urak el akarják nyomni a szabadságot s az előbbit kívánják vissza hozni. De a Király és Jelasics ellenek harczol s mellettük vannak . . . Láttyák atyafiak mikor a katoná­ kat Váczra vitték az úrak mind vissza szöktek a kocsikon. Csak hogy a sok szegény legényt kézbe adhatták, illyenekből lessz a belső háború." A főispánnak küldött levél ezzel fejeződik be: „Az elmenetelre senki nem ajánlkozott. Ezek után bírói házuktól szét mentek s fel szállításunk Marton István bújtogató miatt sikernélküli lett." A megye lévéltárában őrzött dokumentumok alapján mutattuk be az 1848-as megyei parasztmozgalmakat. A parasztság akkori állásfoglalá­ sából és történetéből csak azokat az eseményeket emeltük ki, amelyekből ellenállásuk, türelmetlenségük tükröződik. A parasztság együttes magatar­ tásából azonban — amint azt a honvédseregben küzdő nógrádi paraszt­ katonák nagy száma is bizonyítja — azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a 48-as törvényeket örömmel fogadta — bár kapcsolatban számos kérdést megoldatlanul hagyott — és a haza védelmére is lelkesedéssel fogott fegyvert. Forrásaink szerint a nemzetőri összeírással kapcsolatos ellenállásra először 1848. júliusában Romhányban került sor. Virter József romhányi hites jegyző és iskolamester a főválasztmányoknak küldött jelentésében, az itt történt nemzetőri összeírás lefolyásáról és eredményeiről így számol be: „Szentiványi Ferentz esküdt úr, nékem szoros kötelességül hagyván, hogy azon hirdetményt, mely a Nemzeti fennálló sereg állításáról szól, következendő vasárnapon az helység házánál az egész népség előtt olvas­ sam el, és azt szóval is értelmesen magyarázzam, ennek vége lévén mond­ ván no tehát édes barátaim, kik akarják magokat, magok jó akaratokbul a Nemzeti őrálló sereg sorába béiktatni. Amidőn senki sem vala, hogy magát beíratta volna, az nagy zendülés között azt mondták, hogy írjam én magamat be, és az úrakat akiknek van mitől, de ő nekik nintsen semmijek, mért lennének ők őrálló sereg katonák.” Ro mhány példáját követte Alsópetény, Keszeg, Nézsa, Penc, ahol a tisztviselőket agyonütéssel fenyegették, a nemzetőröket pedig nem enged­ ték összeíratni. Jermán Pál 62 éves romhányi törvénybíró vallomásából tudjuk, hogy e környék falvainak ellenállásában szerepe volt Bagyinszki Máté romhányi származású, Pesten tanuló fiatalembernek, aki nyolc levél­ ben számolt be a pesti eseményekről. A tanúvallomásban olvashatjuk, hogy az egyik levélben „ki volt jelentve, hogy egyformaság lévén közöt­ tünk, azt mit tisztviselő, pap, vagy úr mond ne higgyük, mert ezek bennün­ ket felvilágosítani nem akarnak.” A karancskesziek, szeptember 20-án, a Karancsságon tartott nemzetőri összeírás alkalmával nem akarták az esküt letenni, mert — mint a főszol­ gabíró jelentésében olvashatjuk — Takács István (négyökrös, négylovas karancskeszi lakos), a kesziek szószólója mintegy 800 ember előtt kije­ lentette „hogy ő és az ő keszi népe a hideg vasfazékhoz nem esküszik mind addig, míg neki nem lesz tudomása arról, hogy ezen esküvést a ki­ rály akarja-e. Én pedig azért beszélek most így, mert az esküvést a ki­ rály nem akarja, ez az urak koholmánya." A kellő felvilágosítás hiánya, az egymástól hallott kósza hírek irá­ nyították a parasztság állásfoglalását a nemzetőri sereg toborozásának kérdésében is. Ez tűnik ki a két karancskeszi fővádlott vallomásából. Első­ ként Pintér János 45 éves, félházhelyes gazda vallomásából idézünk: „ . . . e vád nem engem, hanem egyenesen Takács Istvánt illeti, mert midőn megtudtam, hogy a nemzetőrség Ságon fog esküt tenni s Takács Istvánnal az udvaron össze jöttem, azt kérdezte tőlem Takács, kend Füle­ ken volt hogy esküdtek ott a nemzetőrök, én azt feleltem rá, hogy ott a királyra esküdtek, ekkor ismét azt mondta Takács, hallod e barátom nem úgy van a mint te gondolod, mert én nálam volt már az írás, abba vilá­ gosan benne van, hogy most az emberek két részre esküdnek, az egyik a 23 �KÉPZŐMŰVÉSZET S Z E R V Á T IU S Z TIBOR Gondolatok Nem volt soha érzékem a túl egyedi keresésére, annak ellenére, hogy a kellő helyen és kellő mértékben alkalmazott részletet a szintézisben igen fontosnak tartom. Inkább kollektív élmények, az egész természet, a világmindenség szerkezetét, belső logikáját felmutató formák élnek bennem. Mégis úgy hozta a sors, hogy portrét is kellett készítenem, pedig a for­ mavilág, melyet kialakítottam, s az ebből következő belső rend nem volt alkalmas erre a célra. Kellett készítenem — mondom — külső, majd egyre inkább belső kényszerből. Egymás után születtek számomra újra „Móricz", „Ady” , „Bartók” , mert szükségét éreztem annak, hogy nagyjaink szel­ lemét magam mellett tudjam. Nélkülük kevés, üres lenne éle­ tem. Méretben, arányban megnövelt jelenlétük anyagba kény­ szerülve a szobrászat, az ábrázolás, az újrateremtés mágikus erejével hat. Ő k adnak erőt, s visznek előre az úton, melyen elindultam, melyen tapadok azóta is. Újból és újból megfor­ málom, keresem, kutatom, érlelem, fejlesztem, a szintézis felé Vannak a világban számomra jelentős helyek. Szeretem irányítom őket. Adyt, Dózsát, Petőfit, s a többieket mind, kik az emberi létből hegycsúcsként emelkednek ki, messziről lát­ a tengert, egy régi templom merészen égre törő tornyát, vala­ szanak, s mint a csillagok ragyognak, akik az idő végtelen­ hol egy sziklát, a sok közül egy hegynek a csúcsát. Az ország­ utat, melynek mentén bő sugárban forrás bugyog. Itt a táj jében testvérré, kortárssá válnak. egyszerű: kopasz domb, nő rajta a kóró, néhány fűzfa, s mel­ Nem érdekelt e műfaj és mégis művelem? Talán mégsem! Mert ezek valójában nem portrék, legalábbis a jelentés hagyo­ lette kukoricás. A tiszta forrás csobogása jelkép, örök, mindennél szebb mányos értelmében nem. Szobrok. S ha a szobor alakulása igazi, emlékműve valakinek. Ezt a helyet is szeretem. Ispánkút. Ha te­ úgy hosszú formálás, koptatás, csiszolás után olyan lesz, minha csak úgy keletkezett volna. A kő, a fa, a fém anyaga Adyvá, hetem, erre járok, sokszor képzeletben is erre barangolok. Egy Dózsává, Petőfivé nőtt, kristályosodott, olvadt volna az idő geo­ helyen - s mindig ugyanazon a helyen megállok. Itt látok. Sok mindent látok. Különös érzések, furcsa gondolatok kerítenek lógiai folyamatában. hatalmukba. Most már tisztán látom: a portrét a hasonlítás, összevetés Végiglátom a forrás mentén tovább kígyózó országutat. nyűgeitől megszabadítva, a belső lényeget tudom érvényesíteni, Egy másik út, egy szenvedéssel, küzdelemmel, gyaloglással, szeönmagát, öntörvényeit is felmutató formákban. kerezéssel, kevés örömmel, nagyszerű emberi és művészi teljes­ Vajon keli-e portré? S ha egyáltalán kell, milyen legyen séggel kövezett út is vezet ide. Ide kanyarog, ide torkolódik, itt az? Régi értelmében a technika mai lehetőségei között már végződik, pontosan azon a helyen, ahol most állok. Látom őt, nem érdemes művelni. Az új lehetőségek viszont végtelenek. amint szalad az úton, az út utolsó méterein, az élet utolsó per­ De hát, ha mégis kell, ha belső hang kényszerít arra, hogy ma­ ceiben, kieresztett ingnyakkal, kimerülve, kiábrándulva, egyedül. gam körül lássam azokat, kiket szeretek, s kik már nem élnek? Nem készült erre, nem ezt akarta, de most már tudja, mi követ­ A szobrászat, a forma, az anyag erejével megidézem, magam kezik. Még néhány lépést tesz, csak azért, hogy már mindennel mellé kötöm fizikai valójukat, szellemüket. leszámoljon. Így várja be, hogy megrohanják, hogy vadul le­ Nem véletlenül zárom anyagba azok életét, kiknek élet- szúrják. Ott maradt az, ki egymaga annyit vállalt, mint egy or­ útján uralkodik a világgal, a léttel, a létért való küzdelem, s szág, egyedül, védtelenül, mindennek és mindenkinek kiszol­ kiknek a lehető legnagyobb áldozatvállalása különös biroda­ gáltatva. Egy fiatal élet, egy nagyszerű zseni várta keményen, lommá szélesítette számomra ezt a műfajt. büszkén, keserűen, hogy brutálisan megöljék, ledöfjék, elpusz­ Ez a birodalom immár akkora, hogy nagyságban az egész títsák, mint annyi mást, mint Dózsát és a többit, mindenkit, életet, múltat, jelent, jövőt egybefogja, az egész emberiség létét kik tenni mertek valamit az emberért, az emberiségért. Min­ jelenti. Ide helyezem, ebbe a tág, sokszor félelmesen azonos denki elszaladt, ellovagolt, elszekerezett mellette. Sőt, megöl­ törvények által kormányzott birodalomba azokat, kiknek em­ ték, kifosztották, letépték róla a ruhát, a csizmát, s otthagyták bersége, emberi küzdelme eggyé válik a széles világ létével, vérbefagyva, egyedül. életével. Portrék ezek, a létet, a lét kérdéseit feszegető „létJelentős és különös ez a hely. Innen sok mindent látok, portrék” , ahol Dózsa már nemcsak Dózsa, hanem minden em­ sok mindent felmérek. Látom, hogy döftek, szúrtak le akkor egy ber, aki szenvedett, áldozatot vállalt, s meghalt valamiért. Így egész forradalmat, egy egész nép élni, létezni akarását. Hát rokonai egymásnak Krisztus és Spartacus, Bartók és Ady, József nem jelképe ez a hely egy korszaknak? Hát nem ismerős ez a Attila és Dózsa és Petőfi. kép az emberiség életében? O tt fekszik. Eddig tart az út, itt a vége, itt élete legna­ Célom az anyagnak olyan formát adni, amely szobor, portré; létet, egész emberi létet jelentő, hordozza a belső fe­ gyobb áldozatát hozta. De itt kezdődik, itt van folytatása, most szültséget, s olyan fokon képes az anyag fölé emelkedni, hogy már szédítő magasságban, a mindenséget súroló arányokban. azt tiszta szellemiséggé tudja kristályosítani. Nem egy ember Most már sérthetetlen, most már a miénk, bennünk él és lük­ egyéni jeleit, külső és belső valóját formálom anyagba. Az tet minden idegszála. Az emberi akarat ereje, nagysága. Tiszta anyagot olyanná alakítom, hogy emlékeztessen arra, akit áb­ csillogás. A forrás, mint Petőfi vére buzog, csobog örökké a puszta rázol, ne lehessen senki mással összetéveszteni, de a már szo­ borban élő valója ne csak ő legyen, hanem minden és min­ domboldalon, ellep füvet, virágot, kórót, s beborítja az egész denki, az egész mindenség, az egész emberiség, maga a lét. világot. 24 �CZINKE F E R E N C Egy dombormű ürügyén „S megszólalt előttem a nagy titok, Hogy: a tehetség, az nem humbug!” (írta Móricz Zsigmond a „Földmunkás mint festőművész” című cikkében Bene­ dek Péterről, amikor a festő Bálint Jenő róla írott könyvét átadta a nagy írónak.) A tehetség, bármilyen mélyre ássák is el, annál mélygyökerűbben nő fel, s le­ hetnek kedvező esők, jó széljárás siette­ téséhez. Sokszor elég egy alkalomadta véletlen, hogy felszínre hozzuk, s végér­ vényesen ott tartsuk aktuálisnak. Ilyenkor hajlandónak mutatkozunk hagyományőr­ zésről, hagyományteremtésről beszélni, pedig csak fájlaljuk, hogy nincs minden­ re időnk! — , hogy kimunkálhassuk tár­ gyilagos vizsgálódással megyénk képzőművészeti előképeit, értékeit, már régen műalkotásokban meglévő fundamentu­ mait. Pedig a felszabadulás óta eltelt idő megérlelhette volna a számbavétel izgalmas és igaz leltározását, hogy munkálásunk valós és ne „humbug szenzá­ ciók” árnyékában „igazolja” : Nógrád fehér folt de most az országos érdeklő­ déssé érett folyamatában megteremti pezsgő és sokarcú képzőművészeti életét. Sokszor jóhiszeműen keverjük össze a szabadidő felhasználásával felszabadult alkotó tetteket a művészet valós forrásai­ val; a korigény értékrendjében egybe­ csomagoló szemlélet nem tekint eléggé mélyére a történelmi pillanatnak, hogy a valós koreszmény részévé olvassza az igaz értékeket!! Mi több, vissza sem te­ kint mindenben eléggé, ezért sokszor megkésik, megelőzik! (Gondoljunk a Benczúr-hagyatékra! ) Most Petőfi Sándor születésének száz­ ötvenéves ünnepléssorozata vesz leltárba mindent, ami nemzeti, irodalomtörténeti szempontból igazán fontos, mert a nem­ zet nagy géniusza soha meg nem taga­ dott népében olyan erőket szabadított fel és inspirált, melyek műalkotásokban is megvalósultak túl a lélek mélyén. Egy fészerhez állított, fehér carrarai márványból megfaragott nagyméretű Petőfi-dombormű és alkotója Bátki József helye és szerepe késztetett e szertelen jegyzetre. A Művészeti Lexikont hívom segítségül, mert nagy hiányával élek, hogy csak ittott felbukkanó, mindig csodálatba ejtő alkotásait ismerem, őt magát egy elsár­ gult fényképen láthattam először — , de az itt kapott szűkszavúság is bizonyítón győz meg arról, hogy a móriczi nagy titok itt is igaz érvényű. „Bátki József (Zagyvaróna, 1878. Salgótarján, 1948. dec. 27.) festő és szobrász. Budapesten, Párizsban, majd Róth Miksa üvegfestő intézetében tanult. Oltárképeket, üvegablakokat készített. A 20-as évekől szerepelt budapesti kiállí­ tásokon, főleg kisméretű népi alakokat ábrázoló faszobraival (Megy a juhász a szamáron, Napsugár). Élő vonalak címen 1946-ban könyve jelent meg a rajzolás technikájáról.” Abban az évben halt meg, amikor százéves centenáriumát ünnepeltük 1848nak, s ebben az évben, jól előkészítve halálát és maradandóságát, utolsó mű­ veként márványba álmodta a nagy köl­ tőt! Nem vállalkozom arra, hogy elemzését adjam itt ennek a műalkotásnak. Ezt job­ ban hivatott műtörténészek — remélem — egyszer megteszik helyettem. De ha eddi­ gi életutamon kimunkálhattam már va­ lamit hitelemhez a művészet világában, úgy engedtessék meg; hiszen és val­ lom — itt értékes, világunkat gazdagító műalkotással van dolgunk. Azt is állíthatom, Bátki Józsefet nem kell újra felfedezni! A hazai képzőmű­ vészet vonulatában megvan a helye, csak a mi sáfárkodásunk lenne már élőbb, elevenebb annak ellenére, hogy itt friss a befogadás, nem mozdulatlan a levegő, jó a kulturális mozgás. Ipolytarnócon ősleleteket mentünk, ősi lábnyomokat, a nógrádsápi templom res­ taurált képét Firenzében tavaly ősszel mutatták be, — hogy tárulkozik vissza és előre szűkebb pátriánk, Palócföld — ran­ got adva a kúszó zsaluknak a város kö­ zepén itt Salgótarjánban. De most is, fé­ szerhez állítva vár a Petőfi-dombormű! A számontartás felelőssége szorít ben­ nünket sokezernyi vonatkozásban, s ha mégoly sok is a tennivaló, figyeljünk oda, hogy Salgótarjánban - nem képletesen! - valóban egy kis zsákutca a Petőfi utca, pedig teret érdemel, nálunk különösen, Nógrádban. A Salgó vár maradványai, környéké­ nek Petőfit is megejtő varázsa mindin­ kább országosan is figyelemre méltóak. S ott egy kis kopott-szegényes márvány­ tábla jelzi Petőfi emlékét. Míg itt, a vá­ rosban egy fészer mellett, fehér carrarai márványból egy csodálatos Petőfi-dom­ bormű figyelmeztet utcára, kollégium belső terére, hegytetőről messzebb lát­ ható lehetőségekre. Mert mégiscsak fény- és emberközelt kívánó alkotás, s Bátki József, az alkotó is a miénk! 25 �Szabálytalan írás egy szobor születéséről Levelet kapni jó dolog. Hírt hoz, tá­ voli üzenetet. Az én levelem, amivel kapcsolatban most írni akarok, Hann Ferenctől jött. Ferkó jó barátom, és egy jó barát levele örömmel tölt el. Feri leveleiben mindig van valami melléklet: egy meghívó, egy régi fénykép. Egyszer kaptam tőle olyan levelet, amiből egy táltos ugrott elő, nagyot nyerített és elvágtatott a víz felé. A mostani levél melléklete egy vers volt: Hommage á Marc Chagall. Chagall . . . Milyen régi jó ismerősöm. A le­ vél olvasása közben már hárman ül­ tünk a kenesei asztalnál: Chagall, Ferkó és én. Kvaterkázás közben el­ beszélgettünk. Chagall a gyermek­ koráról, Oroszországról, Ferkó Sal­ gótarjánról és arról, hogy hogyan teszi meg autóstoppal az utat Tar­ ján és Szeged között, oda és vissza. Megvan az a rossz szokásom, hogy társalgás közben firkálgatok a ke­ zem ügyébe eső akármire. Néha a térítőre, cementes zsákra, fára vagy falra, kőre. A szobrászok rajzai álta­ lában eltűnnek. Lefaragják őket, il­ letve átváltoznak formává — kalappá, kabáttá, csizmává — és elindulnak valamerre, dübörögve. Néha csak álldogálnak, vagy lassan csoszognak. Marini például színt használ fa ­ ragás közben jelölésre. Nagy ecset­ jét belemártja a festékbe, festi a fát. Vonaglik, örvénylik a szín, csorog végig a fán, csak úgy süvöltenek a vörösek, sápadoznak a sárgák, a kék kesereg egy halvány lila folt mel­ lett . . . Aztán elkezdi faragni, néhol ottmarad a festék, aztán újabb fes­ tés következik, újabb faragás. Las­ san kirajzolódik egy szenvedő lópofa, egy görcsbe rándult emberi arc. Itt van előttünk a Nagy Csoda. Marini szobrai másképpen színe­ sek, mint a görög szobrok. Csodá­ latosan együtt születik a szín a for­ mával, szerkezettel. Nem tudom, észrevették-e, de idő­ közben már négyen ültünk az asztal­ nál, később Gizi is odaült közénk, szíve alatt Titok-Virággal. Most már a versről folyt a beszélgetés, én pe­ dig azon töröm a fejem, honnan sze­ rezzek egy jó száraz körtefa darabot, amibe elkezdhetem a szobrot faragni. 26 Így járok mindig. Álmodozom, aztán hirtelen azon kapom maga­ mat, hogy már régen kopácsolok, röpköd a forgács és sosemvolt szörnyszilánkok üldögélnek körülöt­ tem a fűben. Lassan letisztulnak a dolgok, lefa­ ragtam egy csomó ötletet, de így több lett. Arra kell ügyelnem, hogy a sok apró részlet, ötlet nehogy szét­ robbantsa az egész kompozíciót. For­ gatom, nézegetem, otthagyom . . . Ö sszefonódik a mese, a vízió és most odalopom magam is a másik ol­ a valóság . . . Marini egy könyv­ dalra. Kapaszkodok felfelé . . . csak be húzódott vissza, Ferkó egy le­ karral, a két kezemmel. Te jó isten, vélbe, . . . Chagall itt maradt, a lom­ hogy nézhetek ki hátulról? . . . Na, bok között. . . Ha reggel hozzáfogok hol egy tükör? . . . rajzolom, gyú­ a munkámhoz, hallom, hogy egy na­ rom, . . . mit tudom én, hogy nézek ki rancssárga hal hegedűi a diófa hátulról . . . csak érzem. lombja között. . . Na, jól van! Adjatok már egy Végre itt a körtefapalló, lehet vagy korty sört! . . . Lassan készen leszek munkámmal. 15-ös, . . . szeszélyesen kanyarognak Titok-Virág már régen gögicsélő a ceruzacsonk nyomai. Lassan felvá­ zolom az öreg alakját, lebegő, töré­ valóság, Miklósék autóval felhoztak keny figurája mögött ott táncol a há­ bennünket, ismét vége egy kenesei zikó, ablakából kilóg egy figura és nyárnak . . . átkapaszkodik a másik oldalra. Mint Holnapután beviszem a szobrot a egy légy, sétálgat az öreg batyus Műcsarnokba, most lesz a Stúdió 72 zsidó alakja a ház talpán. Fenn a kiállítás anyagának begyűjtése. tetején a Hegedűs kuporog, óriási Budapest, 1973. január. alakja mellett apró házak álmodoz­ Kő Pál nak, pislogó ablakszemeik kedvesen szobrász csillognak. �KÖRKÉP Évforduló Rózsavölgyi Márk, a zeneszerző és he­ gedűművész, a klasszikus verbunkos ko­ rának híres mestere a nagy francia for­ radalom évében, 1789-ben született itt Balassagyarmaton, Nógrád megyében; s a nagy magyar forradalom esztendejé­ ben, 1848-ban hányt el Pesten. Akárcsak nagy elődei és kortársai magyar földön, Bihari, Lavotta és Csermák, ő is szegé­ nyen, betegen, magárahagyottan halt meg. Hogy kit veszített benne a magyar kultúra, kevesen tudták csak. A közvé­ lemény nem sokat törődött a hangver­ senyzésből akkor már esztendők óta ki­ kopott, öregkorára zongora- és hegedűtanításból tengődő muzsikus halálhíré­ vel. Kortársai között jószerivel ketten vol­ tak csak, akik a géniusz biztonságával megérezték Rózsavölgyi igazi jelentősé­ gét: Petőfi és Liszt. Petőfi „Rózsavölgyi halálára” írt verse arról tanúskodik, hogy költője, bár nem volt muzsikus, pontosan tudta: mit je ­ lent a 48 felé rohanó nemzetnek a „m a­ gyar muzsika” , a verbunkos. És ő volt az első, aki a magyar muzsika ragyogó fé­ nyeinek és a magyar muzsikus-élet sötét árnyainak tragikus ellentétére rámutatott. Petőfi versének végső tanulsága, a „he­ gedű és koldúsbot” , találó jelképévé lett egy teljes magyar zenész-nemzedék sor­ sának. Liszt Ferenc más módon, a zene esz­ közével szolgáltatott elégtételt Rózsa­ völgyinek. 1853-ba.n megjelent XII. ma­ gyar rapszódiája nyitótémájául a ver­ bunkos-komponista Serkentő című „ere­ deti csárdását” választotta, mintegy ki­ bontva a műben rejlő lehetőségeket, a művészet legmagasabb régióiba emelve Rózsavölgyi dallamait. Petőfi is, Liszt is alapvető fontosságú jelenségeket fedezett fel Rózsavölgyi ze­ néjében. A költő azt, hogy a nemzet ön­ tudatra ébredésének, önmagára ismeré­ sének szava rejlik benne. A zeneszerző pedig azt, hogy ez a napi használatra szánt szórakoztató zene több, mint napi használatra szánt szórakoztató zene: e csárdások, társastáncok egy nagysza­ bású, eredeti nemzeti műzene-stílus le­ hetőségeit rejtik. Liszt valóban egyik figyelemreméltó szándékát érezte meg Rózsavölgyinek és nemzedékének. Az 1800-as évek s a rá­ következő évtizedek magyar muzsikusa kétféleképpen, „két síkon" komponált. „Eredeti magyarokkal” — stilizálatlan táncdarabokkal - szórakoztatta közönsé­ gét, ám közben egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy a népszerű nemzeti zenestílus és a nagy nyugati kultúrák szintéziseként miként lehetne a magyar dal és kamarazene, a szimfonikus mu­ zsika és az opera útját egyengetni. La­ votta János érdekes programzenei alko­ tásokkal próbálkozott, Csermák Antal megírta az első - ma is élő - magyar vonósnégyeseket. Rózsavölgyi „ magyar stylusú rondó” -val és variációkkal kísér­ letezett, a pesti Nemzeti Színház megnagyítására „Nemzeti örömhangok” címen zenekari művet komponált, s írt - bár nem aratott vele sikert — operát is. Ám ahhoz, hogy egy új és eredeti nem­ zeti zenei műfajt kialakítson, voltaképpen nem volt szüksége ezekre a nagyszabású külső keretekre. Tehetsége igazában a kis formákban mutatkozott meg. Válasz­ tékos, finom ízlésű melodikus fantázia, kifejező, változatos ritmika, meghitt-ben­ sőséges harmóniavilág jellemzi táncait, A Kortárs Petőfi-emlékszámáról A Petőfi-jubileum szülte irodalomról még gyorsmérleg is aligha készülhetett: egyrészt a rendkívüli gazdagság, más­ részt amiatt, hogy a publikációk sora vár még megjelentetésre. Egy biztos: vala­ mennyi fórumot — könyvkiadás, folyóira­ tok, napilapok stb. — a méltó tisztelgés igénye vezérelte. A megemlékezésnek az egyik legsajá­ tosabb módját mindenesetre a Kortárs választotta: a „Közös dolgaink” című á l­ landó rovat alapeszméjének kiteljesedé­ seként a Petőfi-szám mint a kelet-, közép­ európai írók nyilatkozatainak foglalata látott napvilágot. Az 1973. évi első szám egy esztendős előkészítő munka eredmé­ nye. A tizenegy - magyar, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, ukrán, ro­ mán, szerb és horvát - nyelven megje- melyek közt nincs két egyforma. Egyéni karaktert hordoz valamennyi, akárcsak kortársának, az idősebb Johann Straussnak, az első „keringőkirálynak" valcerei. Mint a világhírűvé vált bécsi mu­ zsikus: Rózsavölgyi is kialakító mestere lett egy híres nemzeti tánc-műfajnak, a korábbi hagyományokat korszerűb ke­ retben megújító csárdásnak. Az 1835-ben megjelent első csárdásnak - legalább hetven év legnépszerűbb magyar zene­ darab-típusának — Rózsavölgyi a szer­ zője. Akárcsak Strauss, Rózsavölgyi is hal­ latlan érzékkel és frissességgel reagált — egy-egy új tánccal — kora minden aktu­ ális eseményére. „Ellenzéki kör-magyar” , „Beszállásozás", „Országgyűlési M a­ gyar” , „Egyesülünk” - olvassuk művei címlapján. Ő a nagyszabású magyar tánc-ciklus úttörője is: társastáncai ha­ tásos eszközei volta k a reformkori társa­ sági élet magyarosodásában. Végezetül hadd idézzek egy történelmi tanulságot. Néhány évtizeddel Rózsavöl­ gyi halála után, az ifjabb Strauss egyik keringőjéhez ezt a megjegyzést fűzte a szimfóniaíró Brahms: „sajnos, nem tőlem való” . Az ő szavát meghallotta kora és környezete. Liszt és Petőfi szava azonban pusztába kiáltott szó maradt. Rózsavöl­ gyit elfeledték — a szórakoztatóipar, mely egy-két művét tovább éltette, torzí­ tásaival többet ártott, mint használt a ze­ neszerző hírének. Halálának 125. évfor­ dulója - és Petőfi versének 125. évfordu­ lója - talán most alkalmai ad az utókor­ nak, hogy „per-újrafelvételt” kérjen a „Rózsavölgyi-ügyben” és - mint a ma­ gyar zenetörténet több más mesterét — őt is méltó helyére állítsa a magyar kul­ túra élő - műveiben élő - nagyjai között. (A szerző balassagyarmati Rózsavölgyiemlék ünnepségen elhangzott beszédének rövidített változata. A szerző.) BÓNIS FERENC lent bevezetőt követően a jubileumi szám szerzői „Világszabadság” címszó alatt tisztelegnek az emberiség történelmi perspektíváját jövendölő költő emléke előtt, hirdetve a népek barátságainak szocialista eszméjét. Petőfi világirodalmi igényű és rangú lirájából természetszerűen következik, hogy az ország határain túl is - kivált­ képp a környező népek irodalmában — érződött sodró erejű költészetének nagy hatása. Versei nem egyidőben, hanem lényeges időbeli eltérésekkel váltak is­ mertté a szomszéd népek irodalmában. Petőfi irodalmi utóélete közel másfélév­ százados utat járt be e népek tudatában. A Petőfi-kép nemzeti keretek között csaúgy, mint külföldön mindegyre módosult, teljesebb, gazdagabb lett. A határokon túli fogadtatás az utóbbi évtizedekig je ­ lentkező nemzetiségi ellenérzésektől megtisztulva érkezett el addig a pontig, melyet az egyik szlovák kutató (Ivan Kusy 27 �- Vö.: A szomszéd népekkel való kap­ csolataink történetéből Bp., 1962. 274.1.) így jelölt meg: „Petőfi Sándor a miénk is” . Mint Kemény G. Gábor, az idézett kötet szerkesztője írja: „Petőfi költésze­ tének a szomszédos irodalmakban vég­ bemenő fokozatos befogadása és elisme­ rése azonban már több a magyar költő megértésénél és megszeretésénél. Petőfi - mint 1848-49-ben — újra összekötő kapocs, közös elvi-művészi tartalom lett a magyar nép és a szomszédos népek életében és irodalmában.” Ugyanez a gondolat tükröződik a Kor­ társ emlékszámában, melyből egyik leg­ szebb példaként álljanak itt Nino Nikolov bolgár költő szavai: „M ár kerek száz éve, hogy Petőfi Sándor otthon érezheti magát bolgár földön, — éppen száz év telt el első bolgár fordítása óta. Az ő jelenléte Bulgáriában tüneményes példa a kultúrák közti kapcsolatok történeté­ ben, — nélkülöz minden fellengzősséget, vagy megszorítást, mely általában jel­ lemzi a külföldi szerzők fogadtatását. Túl­ zás nélkül mondható, hogy Petőfit a bol­ gár olvasók olyannyira természetesen, bensőségesen vallják magukévá, akárha bolgár volna . . ." Neves magyar költők versei, vallomá­ sai mellett, irodalom- és történettudósok írásai képezik a terjedelmes hazai feje­ zet tartalmát. A szabálytalanra formált, egyéni hangvételű lírai vallomások, a to­ vábbi új összefüggéseket találó tanulmá­ nyok közül Szemlér Ferenc romániai ma­ gyar költő írását azért emelhetjük ki, mert címében hordozza— „Családom tagja: Petőfi” - mások legmélyebb érzé­ seit is. Julius Dolansky jeles cseh összehason­ lító irodalomtörténész Petőfi költészeté­ nek aktualitását hangsúlyozza, amikor azt tanácsolja: „Olvassuk Petőfit!” Vilá­ gosan felel arra, hogyan kell egybekötni a forró hazafiságot minden nemzet s az egész emberiség forradalmi gondolatá­ val: egy új osztálynélküli társadalomért, amely megszabadult elnyomóitól . . . Elég okunk van hát ma is Petőfihez for­ dulni. Hisz ő, a lelkes magyar hazafi a forradalomban „a világ új evangéliumát” látta. Lángoló versekkel lelkesítette a nép legszélesebb rétegeit. Szenvedélyesen védte a szegényeket, nekik szánta szívét. Világszabadságról álmodott, mely új ren­ det hoz el az emberiségnek. Hitte, hogy eljő a nap, amikor a rabszolga nép piros zászlókat emelve megdönti a zsarnok ha­ talmát, s örök békét biztosít a felszabadí­ tott világnak. Lehet-e szebb s nemesebb eszményképe két testvéri nemzetnek, me­ lyet szocialista internacionalizmus köt össze? Petőfi Sándor újraéled köztünk, s megtestesíti a halhatatlanságot. „Tadeusz Fangrat lengyel költő így fejezi be nyilatkozatát: „Szeretem Petőfi költésze­ tét, szerzői estjeimen szavalni szoktam műveinek fordításait és külön elégtéte­ lemre szolgál, ha látom, milyen érzése­ ket keltenek hallgatóimban, mennyire még közelebb hozzák a testvéri Magyarországot. Mert Petőfi: Magyarország és Magyarország: Petőfi.” 28 Több közép-európai irodalomban Pe­ tőfi német követítéssel vált ismertté. Ezért kaptak helyt az összeállításban költésze­ tének német és osztrák fordítói is. M a­ gyarországon kívül a soknemzetiségű Szovjetunióban jelentek meg legtöbbször és legnagyobb példányszámban Petőfi művei. Ezt igazolja Radó György tanul­ mánya. E fejezetben Leonyid Martinov ismert orosz költő esszéje mellett érdek­ lődésre tarthatnak számot ukrán és grúz írók vallomásai. George Sbarce román író és muzikológus - mintegy mondan­ dóját: jelképezve — magyarul válaszolt a Kortárs felkérésére: „A magyarság és az emberiség, pontosabban: a kelet-euró­ pai ember minden közös jellegzetességét megtaláljuk köl tészetében, messzire nyú­ ló eszméiben. Innen aztán Petőfi kettős arca, nemzetiessége és univerzalitása: egyik arca a magyarságé, másik pedig földrészünk leigázott, szenvedő és re­ ménykedő népeié — még ha más-más észjárásba is törte őket a történelem.” Nagyon gazdag az összeállítást záró szerb-horvát fejezet is, hiszen nem kisebb írók, mint Miroslav Krleza és Ivo Andric szólalnak meg benne. Hálás feladat az általánosítás: Petőfi Sándor nemcsak a magyarság költője, nemcsak nemzeti irodalmunk vezéralakja. Versei, eszméi a velünk szomszédos, sor­ sunkban nemegyszer rokon népek köré­ ben is otthonra, termékeny talajra talál­ tak. Az „Egy gondolat bánt engemet . . ” alapeszméje, a világszabadság gondo­ lata tizenegy nyelven visszhangzik a ja ­ nuári Kortárs lapjain. E kétszáz oldalas nemzetközi tabló el­ sősorban vallomások gyűjteménye. Így tehát a történeti Kelet-Közép-Európa minduntalan előkerülő egyik legfonto­ sabb közös gondja, a nemzeti, nemzeti­ ségi kérdés tekintetében sem tudomá­ nyos állásfoglalásokat, hanem tiszta szán­ dékú írói megítéléseket közöl. Az egymást természetesen nem minden árnyalatban fedő - olykor egyoldalú: idillizáló vagy türelmetlenebb — vélekedésének mérvadó marxista kontrollja a folyóirat szerkesztői számára Arató Endre „Petőfi és a nemze­ tiségi kérdés 1848-49-ben című tanulmá­ nya és Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon" című monográfiája, mely mű­ vek az olvasók számára is segítenek el­ igazodni a megközelítésben eltérő véle­ mények között. Reneszánszát éli napjainkban az iro­ dalomtudományban a hatásmotívumok és a kapcsolatok kutatása. A Kortárs di­ cséretes kezdeményezése arról győz meg, amit eddig is sejtettünk: egy évszázad kevés volt, hogy Petőfi határainkon túli fogadtatását, hatását felmérje a tudo­ mány, tekintve, hogy ez a folyamat még le sem zárult, sőt a konszolidált kelet­ európai viszonyok között — s nem utolsó­ sorban e jubileumot követően - újabb fordulatot vesz további felfedezésekre. CSONGRÁDY BÉLA VÉGH ANTAL: ERDŐHÁTON, NYÍREN Aligha van - talán nincs is — még egy táj­ egységünk, amelyet annyit emlegetnénk az el­ múlt években, mint éppen a Nyírséget, Szabolcsot. Okkal, mert ebben az országrészben mutat­ hatók ki legtovább a feudális Magyarország (a „3 millió koldus országa") kövületei, ennek az országrésznek van szüksége a legdinamikusabb fejlődésre. A tudósításokat, de ezt a könyvet ol­ vasván sem tudjuk, hogy borzongjunk, felhábo­ rodjunk vagy azonnal siessünk Szabolcsba tenni valamit. Mintha valamiféle fátum, nyomasztó köd ülte volna meg ezt a tájat: a legszaporább, a legszegényebb, a legelmaradottabb. Mintha év­ századokon keresztül ki lett volna szakítva az ország vérkeringéséből, mit sem kapva a „szelíd" Pannónia kultúrájából, Borsod iparából, az A lföld boldogabb tájainak gazdagságából. Nin­ csenek igazi városai, falvai szegények, kicsik — a föld népe elfut vagy ingázik innen. Mintha külön ország lenne az országban, itt semmi sem úgy van, mint máshol. Szenzációi „negatív” szen­ zációk, „botrányosak” . A legutóbbi is éppen Végh Antal nevéhez fűződik, Penészlekhez. Mert - s emeljük ezt ki, hiszen ez éppen a változás, a változtatás egyik záloga, motorja - Kölcseytől Váci Mihályig - ez a táj mindig megszülte a maga szellemi embereit is, akik országos, egyetemes érvénnyel hangot adtak a „szatmári adózó nép” , a szabolcsi homok panaszának. Ezek az értelmiségiek éppen, mert olyan mélyről, annyira a végekről jöttek, érzékenyebbek voltak a nemzeti lét, a magyarság sorskérdései iránt is. Vállalásuk, gesztusuk a szatmárcsekei nemes úr óta egy kicsit mindig hereikus, magános akció volt. Nem értették, nem akarták érteni őket még véreik sem. A jobbágyszabadító Kölcsey vetését legázoltatták a parasztokkal, Végh Antal meg éppen . . . , de ne vágjunk a dolgok elébe! Penészlekkel kezdődött a per, a „botrány” . Galambos Lajos (szintén a táj szülötte) pana­ szolta el egyik interjujában (Bertha Bulcsu: Mez­ telen a király, Szépirodalmi 1972.), hogy nem szeretik a földijei, mert „kipofázta” a faluját. Sajátos gondolkodásmód ez, amely szerint nem a tény a szégyenletes, hanem az, ha beszélünk róla. Nem a felelőst kell elmarasztalni, de azt aki feltárja, „szellőzteti” a tényt, valóságot. Mint­ ha bizony a hallgatás nem lenne cinkosság, a beletörődés nem lenne legenyhébben fogalmaz­ va is hanyagság?! Nehéz sorsa ez már a magyar irónak Szkhárosiék, Zrínyiék óta, hogy nem vo­ nulhatnak vissza az esztétikum belterjességébe, nem monhatnak le arról, hogy a nemzet lelkiis­ meretei, ébresztői legyenek. A szatmári adózó népért a költőnek kellett, saját nemesi érdekei ellenére is kiállnia. Végh Antal ebből a fajtából való. Valóban szégyen, hogy tetvesek a gyerekek Penészleken (és máshol is), hogy szélcibálta zsúpfedeles, rossz vályogházakban élnek ma is az emberek, hogy denaturált szeszt isznak, hogy ártatlan és jobb sorsra érdemes gyerekeknek 3-10 Ft a napi „orájuk", hogy használt ruhákat kell gyűjteni nekik, mert fáznak. Ebbe az elesettségbe, nyomorúságba nem szabad belenyugodni sem annak, aki szenvedi, sem annak, aki tud róla. Erre a falura, erre az országrészre oda kell figyelni és többet juttatni - ha csak átmenetileg is - az ország javaiból, míg talpra nem állnak, míg be nem hozzák a lemaradást, míg vissza nem tudják adni kamatostól a „befektetést” . Mert vissza fogják adni. Illetve máris adják, egyelőre még csak munkáskezekkel, azzal a több tízezernyi ingázóval, akik az ország más, szeren­ csésebb vidékeit építik. Végh Antalt végülis „megvédték", megírhatta ezt a könyvet, a „Magyarország felfedezése” so­ rozat legizgalmasabb, legszenvedélyesebb köte­ tét. Csak az írhat így, aki a „nostra res agitur” , az „értetek haragszom” igazának tudatával nézi és éli át a táj sorsát. (Ne gondoljuk azonban, hogy a tényekből levonható tanulság csak Sza­ bolcsra érvényes provinciális igazság! Ez a soro­ zat az egész országot, egész jelenünket kívánja feltérképezni, bármelyik tájról, bármilyen gazda­ sági vagy társadalmi kérdésről (olaj, szén, erdő, népszaporulat stb.) legyen is szó - oda kell fi­ gyelni. Nem véletlen, hogy pl. Erdei Ferenc köny- �vét másodszor is kiadták, hisz amit a városiaso­ dásról, centralizációról, decentralizációról írt, abban elméleti értékű, továbbgondolandó igaz­ ságok vannak). Nem elemezhetjük az egész könyvet, ezért csak néhány „mazsolát” emelnénk ki. Mátészalka . . . — gyászban van, csúszna a szánkra a népdal sora. Izléstelenség lenne. M á ­ tészalka nincs gyászban, hisz a minap lett város. Ö rül a várossá nyilvánításnak. És bosszankodik, mert . . . a talajvizes részen osztanak telkeket, mert nincs elég lakás, mocskosak az utcák, a szállodák (a szállodákban a lavor, az ágy, a vizesveder . . .); nincs elég munkaalkalom, rossz az ivóvize, kultúrháza, kicsi a könyvtára stb. De ezek a panaszok Nyíregyházán is. Az egész me­ gye csupa panasz? No nem. Talált Végh Antal örvendetest, dicséretest is. Almáskertek kötik meg a sívó homokot, gyárak, házak sorai bújnak ki a földből, főiskolát kapott Nyíregyháza, gazdagod­ nak a falvak, talpraállnak a téeszek. Végh Antal azonban nem dicshimnuszt akar írni. Ezért szól az agrárollóról Szpirodovnéval beszélgetve, a korrupt, önző és buta tsz. elnökökről, akik kifoszt­ va hagyják sorsukra a falvakat, a korlátolt vajai iskolaigazgatóról, aki hagyja elmenni a tantes­ tület két tehetséges, nagytudású, albérletben ten­ gődő fiatal pedagógusát — holott ott az üres lakás! —, a múzeumigazgatóról, akiről Aczél György látogatásáig megfeledkezett a megye, az újfehértói KISZ titkárról, aki anyagi feltételt szab (lakás) ahhoz, hogy vállalja funkcióját; de ren­ detlen, lusta kertészekről is, akik rosszul metszik meg az almafákat, a felvásárló nagyvállalatról, amely 2 Ft-ért veszi és 12-ért adja el az almát, a másikról, amelyik állatok felvásárlásánál pró­ bálja becsapni a tapasztalatlan tesz. elnököket, lelkiismeretlen, képzetlen hivatalnokokról, aki miatt elvizesedtek, hasznavehetetlenné váltak a termőföldek, az újfehértói iskolaigazgatóról, aki tűri, hogy a gyerekek térdig mocsokban járjanak (a piszokról, közönyről, lustaságról, butaságról különösen sok szó esik) — egyszóval mindarról, ami a közelmúltban, jelenben akadályozza Szabolcsot a felemelkedésben, boldogulásban. Fel­ forrósodik Végh Antal hangja, amikor a szülő­ földjéről: Erdőhátról szól, a derék, dolgos és ér­ telmes parasztokról, munkásemberekről, a kultú­ rát, tradíciót teremtő és azt ápoló népművelőkről, az árvíz idején helytállókról, az ország szolidari­ tásáról, amellyel sikerült talpraállítani a letarolt vidéket, a tudósokról, parasztokról, akik világ­ márkává tették a szabolcsi almát, értelmiségiek­ ről, fiatalokról, akik hivatásuknak érzik, hogy nem futva meg a nehézségek elől tegyenek va­ lamit a szabolcsi emberért, tájért. Nem pesszimista Végh Antal, a könyve sem. Mi sem lehetünk azok a bajokról olvasván, hi­ szen ahol megvan a képesség és a szándék, hogy feltárják a helyzetet, ott meg kell találni a megoldást is. Végh Antal a maga eszközeivel, nem keresve a népszerűséget, sőt! kihíva a meg­ bíráltak haragját, bosszúját, is elmondja, amit látott, ami fáj neki is, nekünk is. Erő kell ehhez is, hit a jóban, a jobban: Meg fog változni Sza­ bolcs, hisz a lehetőségei adottak, megteremthe­ tők! (Szépirodalmi Kiadó, 1972.) HORPÁCSI SÁNDOR Két megyei kiadványról A hely ismeretének és megszeretteté­ sének fontos folyamatában számos meg­ oldási lehetőség kínálkozik. Leghathatósabb talán annak a bemutatása, hogy miként tükröződik az adott helység vagy táj az írók munkásságában, olyan embe­ rek lelkivilágában és műveikben, akik töb­ bet és jobban látnak meg, mint a hétköz­ nap embere, és a látottakat, az átélteket érzékletesen, szemléletesen el is tudják mondani műveikben. A megye városaival foglalkozó művek sorában ezért üdvözölhetjük nagy öröm­ mel a múlt évnek azt a kiadványát, mely a megyében elsőnek vállalkozott arra, hogy egy adott helység (ez esetben Ba­ lassagyarmat város) múltjának és jelen­ jének az irodalmi alkotásokban való megjelenítéseiből adjon válogatást és egyúttal új színfolttal gazdagítsa a helyi kiadványainknak már egyébként is széles skálájú együttesét. A kötet (Szabó Ká­ roly; Balassagyarmat az irodalomban. Bgy. 1972. 126 old.) Tinóditól, Balassitól egészen a ma is tevékenykedő költőkig, Vihar Béláig, Jobbágy Károlyig és Pol­ gár Istvánig megszólaltatja mindazokat, akik maradandó műveikben valaha is szóltak Balassagyarmatról. Szerencsés volt a szerkesztés során az irodalom fo­ galmát tágabban értelmezni és a való­ ságban így olyan műveket is bevenni, melyek egyrészt inkább a történettudo­ mány körébe tartoznak (minit pl. Bél Má­ tyás vagy Nagy Iván művei), vagy inkább a publicisztikai művek közé sorolhatók (amilyenek pl. Szobóki Ferenc vagy Sza­ bó Zoltán írásai). Ö rvendetes látni azt, hogy a kis nógrádi város valamennyi for­ mában megihlett e irodalmunk legna­ gyobbjait is, így olvashatunk Petőfi és Arany mellett a nagy nógrádiak, Ma­ dách, Mikszáth, Komjáthy és Szabó Lő­ rinc nevével fémjelzett szemelvényeket, Talán csak akkor támad az olvasónak egy kis hiányérzete, ha azt látja, hogy a különböző súlyú és jelentőségű szer­ zők némileg aránytalanul jelentkeznek. Arany János epigrammája nagyon tü ­ nékenyen kevésnek bizonyul (még ha ismer is ilyet a hazai kiadói gyakorlat, gondoljunk csak a Miért szép? kötet két és félszavas Ungaretti-versére) különösen, ha látjuk, hogy a „külföldre szakadt hazánkfia” nem túlzottan szín­ vonalas írásai majd négy oldalt kap­ tak. Nem érhette volna vád a szerkesz­ tőt, ha az igazán nagyoktól több, de legalábbis teljesebb szemelvényt közölt volna, akár a kevésbé jelentősek rová­ sára is. És ha már az írók kötetét kiter­ jesztette a történetírókra, szoríthatott volna egy kis helyet a múlt század nagy statisztikusainak: Vályi András és Fé­ nyes Elek műveiben frappáns összefog­ lalások olvashatók a városról. De ugyancsak érdemes lett volna elgondol­ kozni a neves nógrádi tisztviselő, Radványi Ferenc művéből vett részlet köz­ léséről, annál is inkább, hiszen ő né­ hány évtizeddel Bél Mátyás előtt írta meg összefoglaló művét a megyéről. Felvetődik még az is, hogy a beveze­ tőben beharangozott három írónő kö­ zül a szemelvényekben végül is miért csak kettővel találkozunk. Szívesen ol­ vastunk volna többet Szabó Zoltánnak a 30-as években megjelent és ma már alig megszerezhető szociográfiai művé­ ből, a fájdalmas realitással megírt Cifra nyomorúságból. A nagyon szép kezdeményezés érde­ mét azonban mindez nem csökkenti. A változatos műfajú alkotásokat bemutató antológia, éppen változatossága, sokszí­ nűsége révén is nagyszerűen hat az ér­ zelmekre, formálja a város szereteté t. De a tartalmi értékeken túl az az izléses megformálás, a közölt érdekes képanyag is messzire viheti Balassagyarmat hírét és hasonló vállalkozások jó példájává vál­ hat. A múzeumi szervezet nemes törekvése, vagyis hogy ingyenes juttatás formájában gondoskodjék kiadványainak terjeszté­ séről, jut kifejezésre a másik kötet eseté­ ben. Ez a már korábban megkezdett so­ rozat (a Dokumentumok a Nógrád me­ gyei forradalmi munkásmozgalom törté­ netéhez) ezúttal a Dokumentumok, adatok Nógrád megye felszabadulás utáni történetéhez. (1944. december — 1948. július) címmel 500 oldalon színes, érdekes válogatást tesz közzé mind­ azokból a — főleg levéltári — dokumen­ tumokból, melyek az élet megindítá­ sát, az államosításokat, az első három­ éves terv eredményeit, a demokratikus pártok megalakulását, a MKP működé­ sét, a földosztást, a tömegszervezetek munkáját, vagy annak egy-egy kérdését mutatják be az olvasónak. Már több al­ kalommal szóltunk az eredeti dokumen­ tumok nagy erejéről, légkörteremtő hatá­ sáról, a kor problémáiba való beilleszke­ dést elősegítő jellegéről. Mindezek teljes mértékben állnak e rövid, de igen tartal­ mas és mozgalmas korszak minden egyes dokumentumával kapcsolatban is. Az is érthető, hogy miért kellett a korábbi cél­ kitűzést némileg módosítva ebben a vá­ logatásban a szorosan vett munkásmoz­ galmi kérdéseken túl lényegében min­ denről szólni: hiszen mindaz, ami ezek­ ben az években történt, az a hatalomra került munkásosztály szívós és céltudatos tevékenységének, harcos igyekezetének az eredménye. Az értékes gyűjtemény ki­ tűnő kiegészítője lesz a megyetörténet még ezután megjelenő IV. kötetének, hi­ szen az abban elmondott és módszeresen kidolgozott tényanyagot támasztja alá és az ott esetleg bővebben ki nem fejtett részkérdéseket világítja meg, elősegítve még a történeti feldolgozás mondaniva­ lójával való érzelmi azonosulást is. To­ vábbi kötetei hasonló gonddal elkészítve (csak néhány olyan kisebb fogyatékossá­ got kiküszöbölve, mint pl. a dokumentu­ mok lelőhelyeinek pontatlan jelölése, vagy a tartalomjegyzék hiánya) értékes darabjai lesznek helyismereti irodal­ munknak. SCHNEIDER MIKLÓS Nemzetközi festészeti biennálé Kassán Késő este érkeztem Kassára. A váro­ son már elömlött a szombat esti hangu­ lat. A dóm, melynek csak lábait világí­ tották meg a fények, gótikus álmái: aludta a neonok fölötti sötétben. Aznap már nem láthattam a KeletSzlovákiai Galéria által rendezett első nemzetközi festészeti biennálét. Legfel- 29 �jebb a résztvevő országok — Bulgária, NDK, Lengyelország, Románia, Szovjet­ unió, Csehszlovákia, Magyarország zászlait vehettem számba a galéria előtti téren. Városnéző, ismerkedő sétám alatt elgondolkodhattam a kassai kezdemé­ nyezés jelentőségéről. A biennálé szó hallatára az embernek önkéntelenül is a velencei jut az eszébe, az európai képzőművészetnek ez a nagy­ múltú intézménye. Most ne is soroljuk a többit, amelyről még tudunk. Inkább a kassaiak kezdeményezését gondoljuk to­ vább. A szocialista országok többsége rend­ szeres résztvevője a velencei biennálénak, mert amint Rózsa Gyula írta, min­ den hibája ellenére is, „olyan sereg­ szemléje az európai művészetnek, ahol mindig találni valami fontosat és érde­ keset, s amin kiállítóként is meg kell jelenni” . Kár lenne tehát a szocialista országok képzőművészetének kivülreked­ ni, viszont elgondolkoztató, hogy a krak­ kói grafikai biennálén kívül jelenleg nincs tekintélyes nemzetközi tárlatunk. Pedig a krakkóihoz hasonló rangos ága­ zati seregszemlék feltétlenül serkentően hatnának a szocialista országok mind­ egyikének képzőművészetére, erősítenék a szocialista képzőművészet pozícióit, biztosítanák az országaink közötti rend­ szeres vérkeringést. Ezért üdvözöltem a kassai biennálét. Amikor a portás jóindulatából a hivatalos nyitás előtt két órával először futottam végig a kiállítást, már láttam, hogy a mi­ nőség és ezzel együtt a rang még hiány­ zik. A kiosztott díjak is ezt tükrözték. Első díjat nem adtak ki. Két második díj ke­ rült kiosztásra, s több művész kapott még jutalmat. Ö rvendetes számunkra, hogy a hazánkat képviselő Blaskó János, Kunt Ernő, Lóránt János közül Lóránt János kapta az egyik második díjat. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy Lóránt anyaga részben korábban a békéscsabai, majd soproni retrospektív kiállításán, részben a dániai Mai magyar képzőművészet cí­ mű kiállításon szerepel, s ez korlátozta beküldési lehetőségeit.) Lóránt két képe — az Iparitanuló és a Vadorzó - kiemelkedett a meglehetően vegyes, ugyanakkor szürke mezőnyből. A kiállítás rendezői akarva-akaratlanul ugyanezt hangsúlyozták, amikor egy be­ járati ajtó és egy összekötő folyosó által lehatárolt, a többitől elválasztott, hang­ súlyos falfelületre helyezték Lóránt ké­ peit. (Talán a Vadorzóról ejtsünk szót. A kép riadt, pontszerű, formátlan szájú fi­ guráját a tárgynélküli formák félelmetes világával veszi körül. A jobb oldalt tö­ mörülő gazdag, szorongást keltő formák­ ra balról a fel-felcsapódó riadalom eszköztelen ívelt foltja felel. A kép ember­ alakját semmi sem óvja a művész föléhajló megértésén kívül. Eszköztelen ségében megrendítő kép.) Az ilyen tárlatokon könnyen abba a hibába esik az ember, hogy a többékevésbé ismert alkotói pályák hitelesíte­ nek egy alacsonyabb színvonalú képet is, míg esetleg ismereteink ködösítő hatása­ 30 ként értékeket tévesztünk szem elől. Ezért igyekeztem fokozott mértékben függetle­ níteni magam és szűz szemmel nézni a tárlatot. Próbáltam keresni az egyes ké­ pek mögött a megharcolt utat, a hitele­ sítő vívódást, vagy a múzsák külön ado­ mányát: a könnyedséget. Legtöbbször azonban a század festészetének kisebbnagyobb állomásait jelölő eredmények szürke mását találtam. A legtöbb figyelemre méltó képpel a házigazda szlovák művészek szerepeltek. A kiállító harminckét művész színvonal­ ban és törekvéseiben is meglehetősen széles skálán mozgott. Bobota Štefan, Kormucik József, Makara Štefan, Popovic Vladimir a felsoroláson túl több szót is érdemelne. Lóránti hitelességű és mélységű képei azonban - azt hiszem — a fiatal lengyel Falat Antoninak voltak csak. Az arcképfestő kisiparosok modorában festett ifjú párja egyszerre esküvői kép és emléke­ zés évtizedek távolából. A másik képen undok kisfiú, kerek kalappal, térdzokni­ val, hízottan, hintalovon, egyik figura sem élőbb, mint a másik; összetartozá­ suk szerves, a létük valóságos - a felül­ bírált nosztalgiát láthattuk. Falat Antoni irodalommentes, tisztán festői időalkalmazása felkészült és reményekre jogosító művészt sejtet. A január közepéig nyitvatartó tárlatot művészetpolitikai szempontból csak üd­ vözölni tudjuk. Tartalma megítéléséhez talán megfelel az írók és költők minden eddiginél nagyobb száma kapcsán idé­ zett közmondás: ahol sok a tej, vasta­ gabb a tejföl. A tejjel nincs probléma, de kívánjuk, hogy a mostani vékony ré­ teg után, szélesebb körű szervezéssel dúsabb anyag gyűljön össze évről-évre. PÁL JÓZSEF Réti Zoltán kiállításáról Rézkarcokat olajképeket, többségében akvarelleket állított ki Réti Zoltán a Fé­ nyes Adolf Teremben megrendezett kiál­ lításán. Már a tárlat megnyitásán kide­ rült: nemcsak szűkebb pátriája, hanem a budapesti kiállításlátogatók is érdeklő­ déssel fogadták művészetét. Napjaink tárlat-dömpingjében ugyanis szokatlan Réti lírai hangvétele, amely a művész kettős alkotó tevékenységére — festő és muzsikus egyszemélyben — vezethető vissza. Művészetében szerepet játszik a kutató következettsége és elszántsága, valamint a tanár szívóssága és szigorú­ sága. Réti Zoltán több mint harminc alko­ tását mutatta be első fővárosi kiállítá­ sán. A tárlat anyaga változatos: Kétbodony, Ipolyszög, Érsekvadkert, Szügy házait, az Ipoly-part fáit, a folyó kör­ nyékének dolgos embereit láthatták a látogatók. Kaszafenő parasztok, krump­ lit méregető asszonyok, aranyló domb­ hátak, gyermeket ringató erdei madon­ nák vittek üzenetet e tájról. Rétit egy mozdulat rögzítésében nem a pillanatkép szépsége hatja meg. A Sóskázóban évtizedeket fog át. A föld­ re hajló asszony időtlenné váló, klasszikus tömörséggel megrajzolt alak­ ja mindenekelőtt egy magatartásformát tükröz: a Váci Mihály által megfogal­ mazott használni akart, nem tündökölni paraszti igazságát. A krónikás makacsságával kutatja a falu emberének hétköznapjait. Alakjai megmaradnak született, nyers valójuk­ ban: a még hagyományos életformát tükrözik. Rézkarcsorozattal búcsúzik a paraszti élet kötöttségeitől: a gyermek­ korban meglátott és megismert gondtól, a Kalászszedő súlyos teherként neheze­ dő kosarától. Réti Zoltán embere mellől hiányzik a gép, a technika - mint segítő erő. A művész tudomásul veszi az újat, azon­ ban ez nem külsőségeiben, hanem belső érzelmi indítékaiban található meg ké­ péin. Szemlélet kérdése Réti képeinek megközelítése: csendes és kiegyensúlyo­ zott egyénisége nem tette őt a mások­ nál tüntetően mindig újat keresés és akarás mintaképévé. A zenei alkotást jellemző befelé fordulást olykor nem kö­ vette látványos kitörés: mindvégig meg­ maradt őszintén és egyszerűen beszélő művésznek, aki egy tenyérni országrész, az Ipoly-part és a nógrádi dombok hírnöke, csendben dolgozó munkása akart lenni. Munkásságában az akvarell foglalja el a fő helyet. Réti nem kísérletező típus, ám ez nem jelenti nála a hagyomá­ nyos formák ismétlődését. A topográfus szorgalmával vallatja a körülötte élő és lüktető táj vonásait. Képei szigorú szer­ kezetűek. A Tavaszi domboldal zuhatagbősége, a Színes házak egymásba épülő szerkezete, az Ö reg fa kápolnával mese­ szerűen egyszerű népdalhangulata, a Tavaszi vizek súlyos tompasága tartal­ mában jelent újat Réti művészetében. Színeit tájképeinél jellemábrázoló erővel ruházza fel, karakteresek - mint rézkar­ cainak vonalvilága — és festői harmó­ niában összehangoltak. Réti érzelmileg gazdagon szói család­ járól, munkájáról. Az Anyám szigorú és konok tisztasága, a Trió a szabadban játékos összefogottsága kiegyensúlyozott emberre vall. Réti azonosult világával. Képei annak az embernek a művészi törekvéseit mu­ tatják be, akiben együtt él a festő, a muzsikus, a tanár és a kutató. Réti a l­ kotásaiban remélhetőleg előbb-utóbb nagyobb szerepet kap a ma embere. Az átalakuló város — Balassagyarmat — to­ vábbi új vonásokkal gazdagíthatja mű­ vészetét. MOLNÁR ZSOLT �RÉTI Z O L T Á N : TÁJ LÓR Á NT J Á N O S : V A D O R Z Ó , T A N U L M Á N Y HÍREK Budapesten, a Műcsarnokban tekint­ hető meg április második felében id. Szabó István Kossuth-díjas szobrászmű­ vész kiállítása. Az április 14-én nyíló kiál­ lítás május 5-ig várja látogatóit. Szeretettel üdvözöljük az 1972. évi Madách-emlékérmeseket. Tisztelgésül idézzük ide mégegyszer a Madách-kutatásban, a Madách-életmű népszerűsítésében s a megye szellemi felemelkedé­ sében tanúsított közreműködésükért ez évben jutalmazottak nevét: dr. Balogh Sándor egyetemi tanár, Gyárfás Midós író, Gálfi Árpád, a TIT Nógrád megyei titkára, Kiss Imre, a megyei Moziüzeni Vállalat igazgatója továbbá a salgótar­ jáni Madách Imre Gimnázium és Szakközépiskola. Nagy sikerrel zárult a nagybátonyi általános iskola, gimnázium és szakmun­ kásképző intézet által ,,Így látom Pe­ tőfit” címmel meghirdetett pályázat. A pályamunkából rendezett gyermek és if­ júsági rajz kiállítás egy hónapig állt a látogatók rendelkezésére. Az első Magyarországon nyomtatott könyv — a Hess András budai műhelyé­ ben készült Chronika Hungarórum — megjelenésének 500. évfordulóját ünne­ peljük 1973-ban. A Megyei Emlékbizott­ ság felhívásával egyidőben kiadott tájé­ koztató foglalja össze az 500 éves könyvnyomtatás megyei jubileumi ünnepségei­ nek programját. Az ismeretterjesztés új lehetőségével gazdagodott Salgótarjánban az ország egyik legmodernebb TIT-székháza. A korszerű audiovizuális oktatási eszkö­ zökkel felszerelt nyelvi laboratórium ez év februári ünnepélyes átadása után várhatóan megsokszorozódik az idegen nyelv tanulása iránti érdeklődés. Előkészületben az 1973. évi Magyar Nyelv Hete. Ebben az évben Nógrád megye ad otthont az anyanyelvünk ápo­ lásának társadalmi és nemzeti szem­ pontból egyaránt jelentős kérdéseivel foglalkozó rendezvénysorozatnak, mely április 16-án veszi kezdetét. A Budapest centenáriumi évében léte­ sült Óbuda-Nógrád kapcsolat keretében óbudai képzőművészek kiállítására került sor március elején Salgótarjánban. Nógrád megye népművészeti csoporttal és népművészeti kiállítással mutatkozott be a III. kerület lakosainak, március 25-én. A napokban zajlott le a megyei diákművészeti fesztivál, mely azt hivatott eldönteni, kik képviseljék Nógrádot a — májusban Pest, Heves, Szolnok, Nógrád, Budapest diákjainak fórumot adó — egri Gárdonyi Géza Diáknapokon. �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/2c18c7cd8d2e88d1b503b0b5778398d9.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Végh Miklós Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1973 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1973/1. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1973 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/bf119f3e255532c13c5522a6802efc10.pdf e6bdca3f57d59dddbd1f55c702cc8109 PDF Text Text IRODALMI, MŰVÉSZETI, MŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT �Címoldalon: Matyovszki István „Kettős portré” c. fotója �IRODALMI, MŰVÉSZETI, MŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT VI. ÉVFOLYAM TARTALOM Taar Ferenc: Láng és tövis 3 Hann Ferenc: A város 35 Kussinszky Endre: Emlékek 41 Paku Imre: Salgótarján 54 A V Á R O S ÉS ALKOTÓI dr. Tóth István, Csík Pál, dr. Szíjjártó Antal, dr. Szrogh György, Finta József, dr. Granasztói Pál előadásai 65 T A N U LM Á N Y Sulyok László: Dózsa forradalmisága 84 KORKÉP Bandúr Károly: A művelődés szolgálatában 92 A városjubileum kulturális programjáról (Csongrády Béla) 95 Képek a városról (Schneider Miklós) FOTÓK Válogatás a „Kiváló Együttes” címmel kitüntetett Nógrád Megyei Fotóklub tagjainak műveiből 98 �Irodalmi, művészeti és művelődési folyóirat. A Nógrád Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának lapja. Megjelenik negyedévenként. A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Boros Sándor. Felelős szerkesztő: Kojnok Nándor. A szerkesztő bizottság tagjai: Havas Péter, Lakos György, Palócz Imre, Versényi György. A szerkesztőség tagjai: Csongrády Béla, Czinke Ferenc, Kerekes László, Schneider Miklós. Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a M agyar Posta. Előfizethető a postahivatalokban. Egyes szám ára: 5,- Ft. INDEX: 25.92S 73 3225 NyV Balassagyarmat 1600 pl. — Fv.: Bednár Károly �TAAR FERENC Láng és tövis (Szabálytalan riport, két részben) Mottó: „Itt másképpen születtek, és másképpen haltak meg az emberek.” I. RÉSZ Nyitott, üres színpad fogadja a nézőket. Mindössze félkörben elhelyezett széksorok láthatók a színen. Itt ülnek és várakoznak majd a színészek és a statiszták, amíg rájuk kerül a sor a színpadi cselekmény során. A háttér: egyetlen nagyméretű vetítővászon, amelyre a megfelelő képeket vetítik majd. Hagyományos értelemben vett díszlet és jelmez nincsen. A szükséghez mérten néhány jellemző és legszükségesebb bútordarab áll rendelkezésre csupán. A színészek — akik általában több szerepet is eljátszanak — egy-egy sapkával, kendővel, jellemző ruhadarabbal, esetleg némi kellékkel, parókával a nyílt színen váltanak át külsőleg is az egyik szerepből a másikba, helyesebben egyik figurából a másikba. A néző számára is kulcs ez annak megértéséhez, hogy amit lát, az nem a valóság reprodukálása, hanem játék, színpadi megjelenítés. Az előadás a színházi gongütéssel és a nézőtéri fények fokozatos kioltásával kezdődik. Fénnyel megvilágítva az író jelenik meg a színen. Könnyű nyári ruhában van. Lassan előre jön. Megvárja, amíg a nézőtér elcsendesedik. ÍRÓ: (a vásznon Salgótarján panoráma képe jelenik meg, alatta a szöveg: „Salgótarján 50 éve város". Az író közvetlenül c közönséghez fordul) Jó estét kivánok. Engedjék meg, hogy szeretettel köszöntsem önöket, mint e darab írója. És köszöntö m önöket színészeink nevében is, akik ma este a színpadon személyesítik meg azokat, akikkel az anyaggyűjtés során találkoztam, és akik való­ színűleg itt ülnek most a nézőtéren. És azokat is, akik nem lehetnek itt, mert meg­ haltak már. Az élő személyek nevét megváltoztattam részint tapintatból, részint alkotó szükségből, mivel több személyt vontam össze egy-egy alakba. Ennek meg­ felelően színészeink mindegyike több szerepet is játszik majd. Amit önök itt látni fognak, nem a valóság kopírozása, hanem színpadi megjelenítése csupán, ha úgy tetszik: játék! (hangsúllyal) De: nem akármilyen játék. Mert itt ma este történelmet idézünk. Méghozzá szemtanúk előtt. Nem hazudhatunk egymásnak. Ö nökről — sőt, talán: mindannyiónkról — szól ez a szokatlan játék. Miért szokatlan? . . . Az idegen keveset tud Salgótarjánról. Magam is így voltam vele. Kevesen ismerik új arcát és belső karakterét. Ezt próbáltam én megkeresni. Nem állítom, hogy meg is találtam. De mélyebben megismertem a várost. És bizonyos voltam abban, hogy jubileumát ünnepelni igazán méltóan csak a valóság lelkesítő — bár néha ellent­ mondásos — tényeinek őszinte megmutatásával lehetséges. (Váratlanul, az emelkedett pillanatban megjelenik a színen egy kisfiú, madzagon autót húz maga után. Ez a kedves, derűs színfolt arra kell, hogy feloldja a némileg merev ünnepélyességet, és már most beavassa a nézőt a játék stílusába. Az író Salgótarján várossá alakulásának 50. évfordulója tiszteletére írta a szerző 3 �odalép a gyerekhez, miközben a közönségtől elnézést kér) . . . Már bocsánatot kerek . . . ő még nem színész... nem tudja a végszót! (megsímogatja a gyerek fejét) Józsika! Te majd később jössz. Jó? Majd én szólok! (kitessékeli a gyereket. Az egész a váratlanság, a véletlen benyomását kell, hogy keltse. S ezek után folytatja az író) Nem valamilyen szabályos színdarabot látnak majd önök. Nem is ez volt a célom. Inkább őszinte vallomás arról: hogyan ismertem meg sokféle embert, sorsot, amelyen átzuhogott a történelem. Hogyan élt, halt, küzdött, munkálkodott e város népe, amely méltó arra, hogy tisztelegjünk előtte . . . (megjelenik Hanák, elegáns, sötét ruhában. Az író nagy örömmel üdvözli, meleg kézfogással) Jó estét, Hanák elvtárs! Hogy van? HANÁK: Én jól, d e . . . m aga? Na, hogy sikerült megírni? ÍRÓ: H á t.. . majd meglátja. Mi újság? Hogy van a fia? HANÁK: Jobban. ÍRÓ: Hálistennek! Mondtam én, hogy majd rendbejön. Mi van Imre bácsival, meg Gáspár bácsival? HANÁK: Ő k is itt vannak valahol. ÍRÓ: Hogy elszaladt az a néhány hónap! Emlékszik, amikor először találkoztunk? HANÁK: Hát hogyne emlékeznék! Még a napot is tudom: június 17! Dögmeleg volt. Maga aznap érkezett. . . (Most megelevenedik az emlék. Elsötétül a szín. Gépzene hallatszik, valamilyen divatos, kellemes slágert játszik. Közben az utca zaja. Miközben a színpad változik, még halljuk az író utolsó mondatait) ÍRÓ: . . . Igen . . . akkor érkeztem, . . . ismerkedtem, nézelődtem . . . A házak formáit . . . a z élet mindennapos medrét . . . a z emberek arcát figyeltem ...jóform án senkit sem ismerek . . . Egy kocsma előtt emberek söröztek . . . valamit kérdeztem tőlük . . . de ez csak ürügy volt . . . ismerkedni akartam . . . (a zene néhány pillanatra felerősödik, majd a beszéd alá halkul. Az író a szín baloldalán állókhoz lép. O tt Hanák, Kutas és Szabó állnak, cigarettáznak, kezükben söröskriglivel. Kora este van.) Bocsánatot kérek . . . Merre találom azt a házat, ahol kimondták a várossá alakulást? (hozzáteszi magyarázólag) . . . szeretném lefényképezni. . . 1. FÉRFI: (zömök, erős testalkatú, ötven körüli. Mutatja az irányt) Menjen fölfelé egyenest, a sorompónál forduljon jobbra. Tábla is van rajta. ÍRÓ: Köszönöm. (pillanatnyi szünet. A három férfi most „megméri" az idegent: ki lehet, mit akarhat?) 1. FÉRFI: Maga debreceni ugye? ÍRÓ: (meglepődve) Honnan tudja? 1. FÉRFI: A beszédjéről. ÍRÓ: (örül, hogy beszédbe elegyedhet) É rdekes... mi is így vagyunk m a g u kka l... 2. FÉRFI: (Testes, jóízű, természetes, barátságos ember) ...M o n d ja csak ki nyugodtan, hogy a palócokkal! Nem sértődünk mi meg. 1. FÉRFI: Valamikor ott katonáskodtam . . . Megvan még a Kisállomás? A Hullaház? De jó kis kocsma volt! ÍRÓ: Már régen nincs meg. 1. FÉRFI: De sokszor berúgtam o t t ! . . . Jó nők is voltak. 3. FÉRFI: (Keszeg kis öreg ember, nagy siltes sapkában, amelyet a legforróbb nyárban is a fején tart) Mi járatban mi fe lé n k ? ... Hivatalos? ÍRÓ: Mondjuk: fé lh iv a ta lo s !... Ismerkedem a vá ro ssa l... Szép! A sok új h á z !... Ez a központ gyönyörű! 1. FÉRFI: Nézze meg pár év múlva! Főiskolánk, vásárcsarnok, lakások! Készen vannak a tervek. ÍRÓ: Maga ilyen jól ismeri? 2. FÉRFI: P a li? ... Benne van a tanácsban. 3. FÉRFI: (hirtelen) Most ju t eszembe: Nem ismeri véletlenül Tóth Mihályt Debrecenben? 2. FÉRFI: Tényleg! ÍRÓ: Egyet ismerek. Egy veteránt. 2. FÉRFI: Éppen az az! Tóth Miska! ÍRÓ: Maguk honnan ismerik? 4 �3. FÉRFI: Még negyevenötből. Öt küldték ki Debrecenből, hogy segítsen itt megalakítani a p á rto t... Hogy van? ÍRÓ: Jól. Nemrég találkoztam vele. 2. FÉRFI: Mondja meg, hogy üdvözli Kutas Imre. Biztosan emlékszik. 3. FÉRFI: Meg Szabó G á s p á r... ő is vasas volt. 2. FÉRFI: (Ugratva, Szabóra mutat, a keszeg termetére célozva) Mert ez is egy vasas! Úgy nézzen rá! ÍRÓ: Hanem, ha m egengedik... Adorján Béla vaygok . . . 1. FÉRFI: Hanák Pál .(sorban kezet fognak) SZABÓ: Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? Fényképész? ÍRÓ: Nem. Ez csak olyan hobby. KUTAS: Látja, még szerencséje is van. Itt van a város keresztmetszete, csak egy ZIM-es hiányzik. (Hanákra) Ez bányász, (Szabóra) Ez vasas . . . én meg üveges. !RÓ: Nem is gondolják, mennyire ö rü lö k ... Már azon törtem a fejem, kit kellene meg­ kérni . . . ? Aki ismerős i t t . . . SZABÓ: (Váratlanul kivágja, mint egy adut) Ujságíró! Igaz? Kitaláltam! KUTAS: (komoly képpel) N e m !... Mert ő a . . . tirimókus! Nem látod? (nagy nevetés) SZABÓ: (sértődött) Játsszál mással, jó? KUTAS: J ó .. . Fizess még egy k ö r t!... Az elvtársnak is. ÍRÓ: (elhárítja) Köszönöm, nem iszom. KUTAS: (furcsán néz rá) A sör nem ital. Tudja, mennyire vagyok hitelesítve? Tíz literre! Meg se billenek tőle! SZABÓ: (morcosa n kikapkodja kezükből a poharat és kimegy) KUTAS: (kifújja a füstöt) Debrecenben is ilyen meleg van? ÍRÓ: Még melegebb! HANÁK: Ez így van! A Nyulason gyakorlatoztunk. Szakadt rólunk a víz! KUTAS: Szeretik még a jó hurkát, kolbászt? ÍRÓ: Ismeri? HANÁK: Ott lakott az anyósa. KUTAS: Micsoda abált szalonnákat küldött! ÍRÓ: Az állomástól a Nagytemplomig hat helyen is mérik! (megjelenik Szabó a korsókkal, kiosztja) KUTAS: Ezt még megisszuk, aztán nyomás, haza! Egészségetekre! (isznak) Szívesen segí­ tünk, ha gondolja! SZABÓ: (még mindig találgatva az idegen kilétét) Biztosan a rádiótól van. Igaz? KUTAS: Hát persze! Na végre, csakhogy kitaláltad! Ő a Moha bácsi, a törpe (nevetnek) ÍRÓ: Tanár v a g y o k ... néprajzzal is fo glalkozom ... HANÁ K: Tanár? Hát ezt itt ne nagyon emlegesse! ÍRÓ: Nem szeretik a tanárokat? HANÁ K: Csak úgy m on d o m ... KUTAS: Szállás van? ÍRÓ: Igen, az a fehér, új épület! (kezével mutatja) KUTAS: Megyünk, fiú k ? ... (kezetnyújt) Hát, érezze jól magát, Ta rjánban . . . ha valami kell, csak szóljon. SZABÓ: Ha akarja, megmutatom azt a házat, arra lakom, A m e riká b a n ... ÍRÓ: Hol? SZABÓ: A m e riká b a n ... Így hívják azt a ré s z t... Nem jön? ÍRÓ: (Hanákhoz) Maradjon még egy p e rc ig ... szeretnék valamit kérdezni m a g á tó l... (elkezel Szabóval is, a két férfi kimegy) . . . Mondja m á r. . . mért ne emlegessem, hogy tanár vagyok? HANÁK: Ó, csak úgy mondtam . . . ne vegye komolyan . . . Tréfa . . . ÍRÓ: Komolyan kérdezem. HANÁK: Nem fontos. ÍRÓ: Nekem nagyon is . . . Idehallgasson! Magának e lá ru lo m ... színdarabot írok. Ahhoz gyűjtök a n y a g o t... sok emberrel szeretnék beszélgetni... Ezért fontos nekem! HANÁK: (érdeklődve) Színdarabot ír? Kinek? ÍRÓ: Tarjánnak. A ju b ile u m ra ... Valami előítélet? 5 �HANÁK: (pillanatnyi habozás után) ...O ly a s m i... Van itt egy bányászból lett d o k to r... egyébként besorolták az értelmiségi kategóriába, és nem vették fel a gyerekét az egyetemre, nehogy rontsa a szociális összetételt!?... Szóval ezt az embert ki­ küldték egy üzembe, pártnapra. Nem fogadták. „Ha doktor, már nem lehet jó !” — mondták. Másik előadót kértek . . . Persze, nem általános . . . ÍRÓ: Mit tanácsol hol kezdjem el? HANÁK: A veteránoknál. ÍRÓ: Sajnos nem ismerek senkit. HANÁK: M ajd segítek. ÍRÓ: Nagyon köszönöm. HANÁK: Találkozzunk, mondjuk holnap tízkor. Jó? ÍRÓ: Dehát maga, ráér tízkor? HANÁK: Időmilliomos vagyok. ÍRÓ: Szabadságon? HANÁK: Nyugdíjban. ÍRÓ: Ne tréfáljon! Velem egyidős lehet. Rokkantsági? HANÁK: Majd elm agyarázom ... Tehát holnap, tízkor. Majd érte megyek. Viszontlátásra . (kezet ráznak) ÍRÓ: (emlékezve, már ismét a jelenben) Hát így kezdődött. HANÁK: Elszaladt ez a félév! ÍRÓ: Bevallom magának utólag: tele voltam szorongással. Ismeri azt az állapotot, amikor az ember nekifog egy ismeretlen valaminek és minden idegszálával próbálja ki­ tapogatni. És az volt a legnehezebb, hogy nem az események krónikáját akartam újra végigpergetni, hanem, az embert kerestem: hogyan épült benne ez a város, ötven év alatt. A lelkekben! ...T u d ja , milyen csodálatos az ilyen várakozással teli állapot? És most itt vagyok, újra! HANÁK: Hát akkor lássuk, mi lett belőle! (kezét nyújtja) ÍRÓ: Ne menjen e l ! . . . Másnap tíz óra! Maga jön értem, A kezében egy ú js á g ... Emlékszik? HANÁK: Igen. ÍRÓ: (átad neki egy újságot) Tessék! Itt kezdődik a színdarab. HANÁK: Nem értem. (zavarban van) ÍRÓ: (bátorítva) No, emlékszik, mivel jött? HANÁK: (belemegy a játékba) Igen: . . .a z t kérdeztem magától: akar látni egy szép embert? ÍRÓ: Igen. Tessék! Ahogyan volt! HANÁK: (most már benne a játékban) De előbb maga egy gyerekkel beszélgetett. ÍRÓ: Igaza van! (kiszól) Józsika! (bejön a kisfiú, maga utón húzva a játékot. Leguggol melléje) Téged hogy hívnak? GYEREK: Józsika. ÍRÓ: Nagyszerű. Hány éves vagy? GYEREK: Öt. De már elmúltam. ÍRÓ: Szereted a fagyit? (pénzt nyom a gyerek zsebébe, és „barackot” a fejére. A gyerek vidáman kiszalad.) HANÁK: Hát maga? ÍRÓ: Új barátom. HANÁK: (mutatva az újságot) Akar látni egy szép embert? Itt a képem az ujságban (a vásznon is megjelenik. Hanák egy csoport közepén áll, komikus arckifejezéssel.) Egy küldöttséggel jártam a várost. . . (elteszi az újságot) A gyárakat nézze meg okvetlenül! Anélkül Tarjánról nem lehet ír n i! . . . Itt van például a nagyhírű acélgyár az üveggyár, a tűzhelygyár, meg a tö b b i!... Bányát itt már nem lá th a t... ÍRÓ: Most hová visz? HANÁK: (az órájára pillant) Megvárjuk Bakó; elvtársat. . . Tizenkilences századparancsnok volt az öreg . . . beszerveztem magának. ÍRÓ: Igazán nagyon köszönöm. HANÁK: Hagy aludt? ÍRÓ: Jól. Csak a légkalapács kezdte el hajnalban. HANÁK: Mi már észre sem vesszük. 6 �ÍRÓ: (miután rágyújtottak) Árulja már el, hogyan lett nyugdíjas? HANÁK: (egyszerűen) Megszűnt a bánya. (RÓ: (látva a másik elkomorodott arcát, együttérzéssel) Értem. HANÁK: (csendesen) Dehogy érti! (sóhajt, lepercegteti a gyűrűsújjával a hamut. Vallomásszerűen:) A bányász mindennap úgy szállt le, hogy nem tudta, este fe ljö n -e ? ... Egy évszázad óta. Három generáció kelt, feküdt ahogy a bánya kívánta . . . Az ember megérti az e szé ve l... Így kellett le n n ie ... Gyenge szén, ráfizetéses!... De gondolja csak el, egy napon a csapat feljön, mint máskor, leteszi a szerszámot é s ... vége! Nincs to v á b b i... Az öregebbje s ír t. .. (őszintén) Tudja, az a nagyobb baj, hogy valahogy otthon is megbomlott az é le t .. . Még most is felriadok hajnalban: nem kések e l? . .. Nem lelem a helyem azóta. Ténfergek . . . Társadalmi munkám van, ö z ö n ... mégis úgy érzem, felesleges v a g y o k ... Hogy is tudná ezt megérteni?.. Na, de hagyjuk ezt. Ne írjon erről. ÍRÓ: Miért? Nagyon is emberi! HANÁK: Nem érdemes fe lp iszká ln i... Hadd menjen az élet a maga ú tjá n !... Sokat elhelyeztek, a fiatalabbja elment más bányába, sok meg nyugdíjba, szóval a kenyér megmaradt. Ez a lényeg. Hogy belül mi van? Nem érdekes. Senki nem kéri azt számon magától! (bejön a színre Bakó Béla, Középmagas, vékony, idősebb, de még élénkmozgású ember) ÍRÓ: (magában) Ő a legendás parancsnok? BAKÓ: (kézfogás közben) Sose voltam valami katonás. Az egyenruhában is csak tanító m a ra d ta m !... Nézzünk körül a könyéken, ahol a harcok voltak! (a most következő jelenet alatt a színhelyek változását a vetített képek jelzik, és némi helyváltoztatás a színpadon. Az új benyomások frissen, pergően következnek. Bakó mutatja) Ez itt a Karancs. ÍRÓ: (kiszól) Kérem a képet! (a vásznon a Karancs képe) BAKÓ: A tarjániak szent hegye! HANÁK: Ennek a „szent hegynek” az oldalába valamikor üreget vájtak a bányászok. Az volt a la k á s !... Az állat meddővé válik a föld alatt. Az ember kibírja. BAKÓ: (széles mozdulatokkal) A csehek itt álltak már a hegytetőn. Beláttak a városba. HANÁK: Kézitusában foglalták vissza a gyertyánosi bányászok! Pedig nem is voltak katonák. Még a parancsnokuk sem! A főmérnököt választották meg századparancsnoknak. ÍRÓ: Hogy-hogy választották? BAKÓ: Döntő volt a b iz a lo m !... Másfajta sereg volt az! HANÁK: Sokan meghaltak! Pedig a palócot nem is tartották igazi magyarnak. ÍRÓ: (gondolatai) Pedig ők voltak a magyarság legerősebb tö rz s e ... Magam sem tudtam idáig . . . Nem porladtak szét a századok alatt. Magukba olvasztottak minden idegent és jó magyarokat gyúrtak belőlük. A „Jó palócok"! Nem voltak igazi magyarok? . . . Így megalázni egy népet! HANÁK: So moskőújfalu. (a kép megjelenik a vásznon) BAKÓ: Na, itt állt a mi v o n a lu n k !... Egyik éjjel rémhírrel jöttek, hogy a románok már bevonultak . . . persze mindenki féltette a családját, otthagyták az á llá s t. . . Tarján alatt egy gépkocsiból valaki beszélt hozzájuk, hogy nem igaz a h ír . . . erre vissza­ mentek . . . Én is később tudtam meg, hogy Rákosi volt. ÍRÓ: Nem ismerte? De hiszen ő állt itt a csapatok élére! Vagy nem? BAKÓ: (finoman elmosolyodik) A n ovellákban... HANÁK: (kép a vásznon) Salgóbányán vagyunk. Ez itt az emlékmű. BAKÓ: Sokan meghaltak itt is. ÍRÓ: (benne most víziószerűen megjelenik az örök gyászoló anya képe, orgonaszó hallatszik mint egy kései requem néhány akkordja. Nézi a megtört asszonyt, aki talpig feketé­ ben fejkendőben jön be a színre, kezében égő gyertyával. A gyertyát a földre állítja. Imádkozik meghajtott fejjel. Az író közelebb lép hozzá.) ANYA: (szenvedő arccal felnéz rá) itt csak három pihen. A többi Isonzónál, meg Losonc alatt. De mindegy az, hol gyújt nekik gyertyát az e m b e r... (felveszi a gyertyát és kimegy. Az író néz utána, gondolatait halljuk most.) ÍRÓ: Bányász és munkásasszonyok! Szültek, dolgoztak és szenvedtek, férjeket és fiakai temettek, és azután újra szültek, mert vitték tovább az é le te t. . . Nekik is emlékmű já r n a !... (Hanák megszólalása rezzenti vissza a gondolataiból.) 7 �HANÁK: Má r itt is megszűnt a bánya. De az iskola, meg az ovoda is. Mert: nincs gyerek! Nem akar inni egy kávét? Mert presszó, az van! (gépzene. A presszóban vannak. Kezükben kavéscsésze. Sovány, rozzant kis öreg­ ember jön elő. Hanák elé áll.) ÖREGEMBER: Mi lesz, Pali? Még mindig semmi? HANÁK: (bosszúsan) Mondtam már magának, Guszti b á c s i... ÖREGEMBER: (az írónak magyarázva) . . . Nekem mért nem já r semmi a mellemre, mi? (zsebéből fényképet rángat elő) HANÁK: Jó, hagyjuk ezt most. ÖREGEMBER: Ne hagyjuk! Itt van, tessék, a fénykép róla! (mutatja. A vásznon is meg­ jelenik. Csoportkép. Fegyveres, bajúszos munkások.) Ott vagyok, jobbra a második . . . Igazság ez kérem? (elteszi a képet.) Nem akarok én miniszter lenni! Még negyedik titkár sem! De ha már osztogatják másnak, akkor Illés Gusztáv miért nem érdemli meg? HANÁK: Majd máskor, Guszti bácsi. ÖREGEMBER: Mindig máskor! M ik o r? ... (legyint, elmegy) HANÁK: (magyarázva) Nyilas lett az öreg. Megbolondították. ÍRÓ: (döbbenten) N yilasok?... Tarjánban? HANÁK: Voltak olyanok is . . . Járt már Boglyason? ÍRÓ: Nem, még nem. BAKÓ: Itt volt az illegális párt legerősebb „fészke"! HANÁK: Hallott már Furák Terézről?... Nagyon bátor lány volt! Itt van eltemetve. ÍRÓ: Mondjon róla még valamit. HANÁK: összekötő volt tizenhat éves fe jje l!. .. A z tá n ... Most jut eszem be... nagyon szép szerelem volt közte, meg Hován Jóska között. . . Látja, ez biztosan érdekli majd magát! Nézzen utána. ÍRÓ: Dehát hogy nézzek utána? Kinél, merre? HANÁ K: Úgy tudom, még él a né n je . . . Böske n é n i... keresse meg. Azt mondják, akik ismerték, nagyon szép kislány v o lt .. . Tüdőbaj vitte el azt is! ÍRÓ: Mennyi gyász! HANÁK: B izo n y... itt másképpen születtek és másképpen haltak meg az emberek, (miközben Hanák még beszél, az író képzeletében megjelenik Furák Teréz. Hátul a színpadon, fénykörben) Minden negyedik halottat tüdőbaj vitt el! Száz halott közül 35 gyerek volt! E lképzelheti!... Itt a lakosság egyharmada meg sem született, el­ vetéltek az anyák a baromi munkában . . . a másik harmada meg nem természetes módon halt m e g ... Kolera, éhség, bányaomlás, börtön! ÍRÓ: (a megholt lányra gondol, látja is képzeletében. Gondolatát halljuk) Milyen törékeny! . . . Így halt meg? Ilyen fia ta lo n ? ... Szerelemmel a szívében? (a látomás eltűnik. A színészeket természetes mozdulattal a helyükre ülteti. Tűnődve megáll középen) Hogy épül bele tizenkilenc a nemzeti öntudatba? Mert hogy beletartozik, az nem v itá s !... De, megdobban a szív tőle a mai nemzedékben?... Ez itt a lé n y e g !... Ha negyvennyolc iskolai ünneppé hervad, tizenkilenc hatása is m eggyöngül!... Mert a kettő szerves egész. . . Így érzik vajon az utánunk jövők is? (váratlanul megjelenik Kutas Imre. Kezében szatyor. Zsebkendőjével törülközik, és valósággal lerogy egy székre. Most már az író otthonában.) KUTAS: Alig találtam id e ! . . . Hogy bírja ezt a meleget? Nincs v a la m ije ? ... Persze, maga „nazarénus” , nem is z ik !... Hoztam egy kis paradicsomot. Biztosan szereti! (kirakja a papírtasakot, elhárítja a köszönést) U g y a n !... Baráti szivesség... ÍRÓ: (gondolatai) ...M elegszívű munkások! M it akarhat az öreg? KUTAS: (csak azt konstatálja, hogy az író elgondolkodó) Mi van magával? ÍRÓ: Elkezdtem, de valahogy szűk körben to p o g o k ... KUTAS: Nahát, ezen könnyű segíteni! Menjen el a borozóba este, a hegyoldalba! ÍRÓ: E ste?... Nyolckor rámzárják az egész épületet. A kulcs a portásnál, az meg nem adhatja ki az istenfiának sem, nemhogy egy írónak! KUTAS: (jót derül rajta) Hát akkor menjen ki az utcára, a parkba, mindenütt vannak em­ b e re k !... (kacsintva) Fogjon egy kis nőt! (látva az író legyintését) ...M ié rt? Én még ilyen koromban minden macskát megsimogattam! (legyint, elmúlt, régen volt!) ÍRÓ: Aztán van, amit nem é rte k ... hogyan bomolhatott meg az egység tizenkilenc után? 8 �KUTAS: Nagyon egyszerű!... Akinek jobban megy, az mindig lenézi a m á s ik a t... Az acél­ gyáriakat mindig jobban megfizették. A bányász meg mindig legalul volt. Keresetben is. A gyári lenézte a bányászt. Házasságról szó sem lehetett köztük. . . Ki volt az spekulálva, nehogy mégegyszer összefogás legyen, mint 19-ben v o lt !. .. Az egyiknek saját kis háza volt, a másik barakkban la k o tt... Látta már a József telepet? Na, azt okvetlenül nézze meg! Fogalma lehet a m ú ltró l... Szóval: az egyik jóllakott, a másik meg é h e z e tt... Hát hogy lehettek volna egy nyelven? Ez így volt kicsinálva! Negy­ venöt után a bányászok lettek az istenek, mert kellett a szén, a gyáriak meg sehol. Most meg már bánya nincs, a gyár meg az égben! Ilyen az élet! M it kell ezen annyit spekulálni? . . . Na, megyek is, mert várnak, csak beugrottam . . . (Kutas ki­ megy. Utcazaj hallatszik. A vásznon a város egyik utcájának képe.) ÍRÓ: (megszólít egy fiatal lányt, aki jobbról jön be a színre, kezében kis táskával) Hányadikos? LEÁNY: Jövőre érettségizem a Bolyaiban. ÍRÓ: Mik a tervei azután? LEÁNY: Egyetem. Könyvtár-szak. ÍRÓ: Miért éppen az? LEÁNY: Nagyon szeretem a könyveket. ÍRÓ: Mondja . . . mit tud Furák Terézről? LEÁNY: (pillanatra meghökken) F u rá k ? ... Ja, igen. Kollégium van róla elnevezve. ÍRÓ: De ki volt, mi volt? LEÁNY: (bizonytalanul) M á rtír? ... Vagy összekeverem valakivel? ÍRÓ: (köszönő főhajtása után a lány k im e g y )... A képcsarnok előtt megszólítottam egy fiatalembert: mi a véleménye a város imponáló fejlődéséről? FIATAL: (okosan, nem nyeglén, de egy kissé túl magabiztosan) M it bizonyít ez? Olyan vezetőkre van szükség, akik nem szorzótáblával számolnak, hanem kompjúterrel. ÍRÓ: A lehetőség adva van. FIATAL: Elméletileg. Nézze, én most technikus vagyok és 30 éves. Ahhoz, hogy egálban legyek, legalább főmérnöknek kellene lennem. ÍRÓ: Nem egészen értem. FIATAL: Nyugaton egy kezdő technikus annyit keres, mint nálunk egy mérnök, mondjuk: húsz év után. Nem vagyok hasraesve, ne higyje. Csak elgondolkozom. Hogy mohó vagyok? Többet akarok és gyorsabban? Istenem! Álljak be a sorba és várjak? En­ nek maguk mondanak ellent a mechanizmusukkal. ÍRÓ: M ié rt? ... A M a g á é ... nem? FIATAL: (elmosolyodik) Rájöttek arra, amit mi már régen hajtogatunk. ÍRÓ: Ez érdekes! Korábban maguk szerették volna, és most éppen maguk kérdőjelezik meg? FIATAL: Attól félek, nem értett meg. Véleményem szerint a mechanizmus — új stílus! Ehhez új emberek kellenek. Világos? ÍRÓ: Aha! Na és? FIATAL: Túl sokáig kell várni, amíg ránk kerül a sor, amíg valaki elmegy nyugdíjba és megüresedik egy hely. Azokat már nem érdekli a mechanizmus. Csak a nyugdíj. Így is dolgoznak. ÍRÓ: Hogy érti ezt? FIATAL: Nem mernek kezdeményezni. Mert nincs idejük újrakezdeni. És elveszíthetnek mindent. ÍRÓ: Maga szerint mi a megoldás? Tegyük az utcára azokat, akiknek érdeme, hogy ma itt tartunk? FIATAL: Ez az ország igazán kibír még néhány ezerrel több n y u g d íja s t!... De ugyanennyi berozsdásodott vezetőt már nem! ÍRÓ: Nem gondolja, hogy a dolognak politikai konzekvenciái is vannak? FIATAL: El kell dönteni, mi a fontosabb! Egyébként én sem „kívülről” beszélek. ÍRÓ: Kommunista? FIATAL: Párttag vagyok. Az a p á m ... kommunista volt. Meghalt Rákosi börtönében. ÍRÓ: Értem. FIATAL: Egyébként amit itt lát, új házak, gyárak, gépek, tévétorony, világszínvonal . . . eb­ ben nemcsak az öregek verejtéke van benne — a mi hitünk is! Sajnos, a kettő nem mindig ugyanaz . . . Pedig a cél közös. Hát ez a véleményem, úgy globálisan. (főhaj­ tással köszön és kimegy.) 9 �ÍRÓ: (hirtelen ötlettel, mint akinek eszébejutott valami, kiszól a színfalak mögé) Béla bácsi! (Bakó Béla bejön a színre) Mondd, te hány éves voltál akkor? BAKÓ: Huszonegy. ÍRÓ: És mik voltak a vágyaid? BAKÓ: Mik voltak? (elgondolkodva) Hogy végre levessem a mundért és taníthassak. Ele­ gem volt a háborúból. ÍRÓ: És akkor mi vitt mégis a vöröshadseregbe? BAKÓ: A szégyenérzet. ÍRÓ: Hogy értsem ezt? BAKÓ: Fogságból jöttem hazafelé. A vonaton összeakadtam egy vezérkari tiszttel. Mire Tarjánba értünk, századparancsnok lettem. Beszervezett. Ő meg ezredparancsnok lett. ÍRÓ: A monarchia hivatásos tisztje? BAKÓ: Elszégyelltem magam: ha ez a tiszt, megundorodott a régi világtól és odaállt a munkáshatalom mellé, akkor éppen én húzódjak félre, a melósgyerek? (lehajtja a fejét) A bukás rettenetes v o lt ! . . . Négy hónappal utána még Lapujtőn összejött hatszáz bányász 26 puskával, hogy „feltámassza a d ik ta tú r á t" !!! (miközben az író átmegy a szín másik oldalára, Bakó Béla kimegy). ASSZONY: (ugyanaz, akit az előbb láttunk) (Most riportalany) ...S o k volt a száj, kevés a kenyér. . . Én tudom, mit jelentett az éhezés, ebben a kenyértelen városban . . . (hozzáteszi) így hívták Tarjánt v a la m ik o r... Az én apám kolerában halt meg, . . . a nagy já rvá n y k o r... bányász v o lt .. . az anyám kilenc gyereket nevelt. ÍRÓ: Milyen volt a lakásuk? ASSZONY: Mint a legtöbbnek. Deszkából. A tetejére földet szórtunk. Volt rajta egy kicsi ablak, egy ajtó, benne meg egy priccs. A földön aludtunk. De ez még istenes volt! A kolónián egy szobában 3-4 család is nyomorgott. ÍRÓ: És mégis sok gyerek volt. ASSZONY: Ötöt-hatot kellett szűlni, hogy egy-kettő megmaradjon! Még kórószáron lova­ golt, már menni kellett neki csillésnek, mert kellett a k ra jc á r!... Ö rök rettegés volt az ember élete: nem omlik rá a kő? Nem üti el a csille? Nem fojtja meg a gáz? Nem is tudom én, hogyan éltünk . . . csak éltünk. V alahogy. . . (kimegy) (Mintegy gondolati társításként megjelenik Józsika a kis autóval. Kézenfogva sétálnak, vagyis körbe mennek a színpadon, miközben néhány felvételt készít az író a városról is, a gyerekről is. Ezek a képek villanásszerűen meg is jelennek a vásznon. Ez a „séta" mindössze néhány másodpercig tart, csupán motívum. A gyerek kimegy és már új riport kezdődik, Balázs bácsiékkal) BALÁZS: (mókásan, groteszk, öreges mozdulattal szalutál és jelentkezik) . . . Sándor Balázs, harmadik század, első szakasz . . . FELESÉGE: (törékeny, kis, madárcsontú asszony) Második, apa! BALÁZS: (mérgesen) Te voltál ott? FELESÉG: A könyvedben második van. BALÁZS: (indulatosan a levegőbe csap) Hát akkor: második! Fog mán? ÍRÓ: (magyarázólag a közönséghez) Ezt a magnóra érti Balázs bácsi, vagyis, hogy be van-e kapcsolva? FELESÉG: (súgva) Okosan beszélj! A nyugdíjat ki ne felejtsd! BALÁZS: Haggyál mán, ne b iz g a s s !... Szóval, elvtársam, az én apám paraszt volt, ura­ dalomban szolgált, onnan lökték ki, amiért vereskatona voltam. ÍRÓ: Öt is megbüntették érte? BALÁZS: Csakis őt. Engem nem, mert kellett a bányász. De az apámat igen. Mondogatta is szegény, inkább jányt csinált volna, az nem lett volna katona, pláne veres­ katona ! FELESÉG: (közbekottyan) Mi hasznod lett belőle? BALÁZS: Az most nem jön ide. FELESÉG: Te csak legyél okos. BALÁZS: (legyint rá) 10 �ÍRÓ: (kommentálja a közönségnek) Balázs bácsi megbillentette a kezét a levegőben, je ­ lezve, hogy asszonybeszédre nincs mit adni. Aztán kihúzta magát, ahogyan az egy hősi múltjáról megnyilatkozó veteránhoz illik. A néni pedig láthatóan megsértődött. Sajnos nem sokáig. BALÁZS: Tudja, lehettem volna én rajparancsnok is, de mivel nem tudtam írni, olvasni, nem léptettek elő. FELESÉG: (gyorsan) Megvan neki a nagyezüst, meg a kisezüst vitézségi, de azt sem szá­ mították bele a nyugdíjba. ÍRÓ: Mennyi ideig volt bányász? BALÁZS: Ö sszesen 43 évet szolgáltam. FELESÉG: Mégis kevesebbet kap. ÍRÓ: Mi az oka? FELESÉG: Megszakadt. ÍRÓ: A szolgálati ideje? FELESÉG: Dehogy! A h a sh á rty á ja !... Azután már csak olyan mindenes le t t . . . Pedig benne volt a nagy 22-es sztrájkban is! Még egy pofont is kapott! BALÁZS: (leinti) Azt huszonhatban kaptam, nem huszonkettőben. ÍRÓ: (kilép a jelenetből) ...Á llju n k meg egy pillanatra! 1922! Ekkor lett város Tarján! Ekkorra a Tanácsköztársaság minden vívmányát eltörölték, tobzódott a terror, a bosszúállás. Orgiát ült a nyomor. Sztrájk lobbant fel. Ekkor még csatlakozott az acélgyár is. A csendőrség, a katonaság mellé odaállt az egyház, hogy közös erővel törjék meg a munkások gerincét. HANGSZÓRÓBŐ L: Idézet egy korabeli újságból: „Nem furcsán hangzik-e sziveteknek és fületeknek: világ proletárjai egyesüljetek? Ha tetszik a kiáltvány, jó, egyesüljetek. Egyesüljetek a kereszt és nem a vörös lobogó a la tt!” BALÁZS: (folytatva) ...M in d e n munkahelyen templomot építettek. Aki nem adott - me­ hetett! Baglyason még az orgonát is a bányászokkal vétették meg! ÍRÓ: (gondolatai) . . . . A legtöbb lakásban ott a feszület. Néhol a faliterítőn a szentko­ rona is az angyalokkal. HANÁK: (belép a színre) Csak azt bizonyítja, hogy nem minden veterán volt marxista. ÍRÓ: Igen, igen de az ember valahogy úgy képzelné . . . HANÁK: Negyvenötben a munkások határozatba vették: kilépnek az egyházból, ha a hercegprímás nem hagyja abba a politizálást . . . Volt község, ahol a vörös zászlót beszenteltették a p a p p a l. . . ÍRÓ: Hasonló példákat én is tudok a falvakból. HANÁK: Akkor miért csodálkozik? ÍRÓ: A falusi embert a természeti csapások, a bizonytalanság... HANÁK: M it gondol, a munkanélküliség a börtön, az éhezés talán kisebb csapás volt, mint egy jégeső vagy aszály? (folytatódik a jelenet, Hanák kimegy.) BALÁZS: (élénken) Tudja, milyen áncugban voltam én a fronton tizenkilencben? Egy vadonatúj huszár uniformisban! Már nem jutott más. Nem is bántam, csak ahogy a géppuska mellett hasaltam benne, mindig attól féltem, hogy a csákót lelövik a fe ­ jemről, mert hogy úgy k iá llt. . . Losoncon aztán megnézegettek a lányok . . . mert ugye, deli legény voltam ám! Igaz, anya? FELESÉG: (kedvesen rálegyint) Eredj már, öreg! BALÁZS: Feltenném én bizony, még most is a csákót, ha szólítanának! Mert én ugyan írni, meg olvasni nem tudtam, de azt mindig tudtam, hol a h e ly e m !... Negyven­ négyben is én vezettem át az oroszokat az alagúton! Na hallja, volt itt annyi, hogy a föld alig bírta megtartani a hátán! FELESÉG: Apa! Miket beszélsz? BALÁZS: Majd az elvtárs kiszedi belőle, ami nem j ó . . . FELESÉG: Elmondják a színpadon is? ÍRÓ: A lényegét. FELESÉG A nyugdíjat is vegye mán bele! BALÁZS: (folytatva) Szóval, mondtam nekik: „Szerbusztok, tovarisok! Gyertek csak ve­ l e m! " . . . Átvezettem ötszáz oroszt az alagúton! Ezért kaptam az aranyérm et... A másik oldalon aztán hátbakapták a németeket. . . Nem győztek azok h álálkodni. . . 11 �hogy menjek velük! Na, gondoltam, az hiányzik nekem éppen, meg a kalács! Jöt­ tem haza, indult a b á n y a ... Akkortól virradt ránk, bányászokra! Olyan világunk sose volt, sose lesz! FELESÉG: Az már egyszer biztos! Már bánya sincs! Csak az öregség. (RÓ: A néni is részt vett? FELESÉG: Nem. Nem értem rá ilyesmivel foglalkozni, öt gyerek mellett. ÍRÓ: Nem is dolgozott valahol, üzemben? FELESÉG: Nem, én csak itthon voltam. (RÓ: (gondolatait halljuk) Csak itth o n ? !... Ez a csak annyit tesz, hogy havi 20-25 penpengőből eteni, ruházni kelelett a családot, a kertet gondozni, a jószágot ellátni, mos­ ni, főzni, takarítani, gyereket szülni és még asszonynak is lenni, soha betegnek nem lenni, különben minden megbomlik és kifordul a m e d ré b ő l... És nem érni rá sem­ mire, amit szeretne, csak amit muszáj . . . Negyvenéves korára elkopni, megaszalódni, aztán észrevétlenül elmenni, hogy azt se tudják, volt a világon . . . (vál­ tással) Hanák elvtárs! (Hanák megjelenik) Jöjjön már. Találkoztam valakivel. Olyas­ miket m o n d o tt... Nem is tudom, megírjam-e? (jegyzetébe lapoz.) Idehallgasson! (olvassa) „ . . . Itt nemcsak hősi multat találsz, öregem - mondta az illető - hanem gőgöt is. Proletárgőgöt.” HANÁK: (felkapja a fejét) Ki mondta ezt magának? ÍRÓ: Várjon. (olvassa tovább) „ . . . H a bírálsz, kivesszőznek. Hogy jön ahhoz egy idegen? Mert ide még a felsőbb határozatok is „sajátosan” jutnak el . . . A nagy múlt szi­ getelő fal is . . . De ezt nehogy felhozzad, mert rádsütik, hogy lejáratod a munkásosztályt." HANÁK: Hülyeség! Honnan szedte ezt össze? ÍRÓ: (olvassa tovább) . . . „ Ha bírálsz, ugyis visszadobják. Majd mi megoldjuk a magunk erejéből! Mert itt a balosság bocsánatos bűn még most is. Aki ettől eltér, kispol­ gár, vagyis rohadt értelmiségi és e llenforradalm ár... Itt, öregem, nem lehet önkri­ tikát gyakorolni, csak kibukni és elkotródni. Azt ajánlom, ne üsd bele az orrodat a belügyekbe.” . . . (felnéz) Na, mit szól hozzá? HANÁK: Ne hagyja magát „beoltani” . ÍRÓ: Emlékszik? Ne emlegessem, hogy tanár vagyok! HANÁK: Én a bizalmatlanságra értettem. ÍRÓ: Én is arról beszélek. HANÁK: Nem. Maga most összekeveri a dolgokat. (magyarázva) Itt a nadrágos emberek soha nem szolgálták, csak mindig kormányozták ezt a n é p e t. . . Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, ÍRÓ: Tehát: van benne valami? HANÁK: Negyvenötben is mit látott? Visszajöttek nyugatról és megint ők kormányoztak. Ő k voltak minden fasiszta liga meg egyesület vezetői. Nekik épültek a legszebb lakások, meg teniszpályák... És ötvenhatban is . . . Nem a bányászok kezdték el! G ő g ? ... Túlfűtött ö n é rz e t... Igen, ilyen van, ne csodálkozzék ezen sem. Ö nmagába zárkózott, mert túl sok volt az ellensége. Meg a m ú ltjá b a !... És tudta, hogy csak így maradhat meg. Védekezett . . . Ezért van, az, hogy még a saját fajtájában sem bízik e lé g g é ... Ide emberöltők kellenek!. .. Dogmatizmus, kiábrándulás, ellenfor­ radalom nélkül! ÍRÓ: (Gondolatai) Egyáltalán, kell nekem foglalk oznom ezze l? ... Tökéletesen úgysem értem . . . De ha elhagyom, halványabb lesz a kép. Na, majd meglátom. Gyerünk to v á b b !... (kiszól) Kérem az új lakás képét! (a vásznon a legújabb lakóház impo­ záns képe jelenik meg. Csupa üveg, fény, derü) Ez a Meszes egyik oldala. FIATALASSZONY: (csinos jelenség. Rendkívül eleven és bőbeszédű, nagyon szivélyes. Lát­ hatóan tetszik neki az érdeklődés) M ik o r? ... Ja, mikor? Látja, már e lfe le jte tte m ... Persze, júliusban lesz két éve . . . Egy nedves lyukból jöttünk ki ide . . . Elvégre dol­ gozik az ember, megérdemli, nem? Én tanítok, az uram te rve ző ... (mutatva) ...E z itt a nappali, az ott a fé rje m é ... mellette az enyém, a lányom m al., az a kis fél­ szoba a nagym am áé... Természetesen konyha, fürdőszoba, kamra, külön mellékhe­ ly is é g ... ehhez ragaszkodtam !... Borzasztó, ha az ember egymásra v á r ! . . . Kér egy kávét? . . . Konyakot? . . . Óh, semmit? . . . Cigarettát sem? És miről fog szólni az a színdarab?... Úgy értem, mi a szto rija ? ... Valami dráma, vagy szerelmi tör­ ténet? Azt im á d o m !... Olvasta Asturias novelláját a N a g yvilá g b a n ... a iz é ... 12 �Lida Sa l tükrét?. . . Mondja, miért nem tudnak ilyeneket írni a mi íróink?. . . Va­ lahogy olyan földhözragadtak, nem? Igazán ne értsen fé lre . . . Nem becsülöm le, hiszen én is, az uram is munkáscsaládból jöttünk, de az embernek azért lehet ig é n y e ? !... Hanem, van egy nagy b á n a tu n k !... Képzelje, nyolc hónapja várunk egy vajszínű Volksira! N in c s !... Én nem értem, miért nem hoznak be vajszínű ko­ csit is ? ... Csupa zöld meg p iro s ... Igazán nem kér semmit? Ha ilyen szerény, nem sokra viszi a Parnasszuson!... (kezét nyújtja) Jöjjön el máskor is. Szivesen látjuk! Römizni tu d ? ... (kimegy) ÍRÓ: Kérem a telepet! (Megjelenik a József-telep képe) Ez itt a Meszes másik oldala . . . Orrfacsaró bűz, ólnagyságú, deszkából összerótt „lakások” . . . Ez is Tarján! Húsz év alatt 6000 lakást húztak fel itt! Ezeknek még nem ju t o tt .. . Tébolyító g o n d !... Utcasarok fabódékból. Nem munkanélküliség, nem anyagi nyomor! Néhol tévé-an­ tennák és m otorkerékpárok!... De maszatos gyerekek is . . . lompos, elhanyagolt külsejű asszonyok, akik már feladták. Elomlott testtel ülnek, trécselnek vagy néznek maguk e lé ... 1. ASSZONY: (középkorú, megviselt arcú) M it keres? ÍRÓ: Nézelődöm. 1. ASSZONY: Ezt ugyan nézheti! Ezt nem mutogatják idegennek. Uram, mi itt hatan va­ gyunk egy háromszor négyméteres szobában"... El tudja képzelni? Jöjjön, megmuta­ to m !. .. Ez itt a szoba, konyha, kamra, fürdőszoba e g y b e n !... Nem létezik tisztán tartani. A falból örökösen hull a h a m u ... Az ember a sáros utcáról belép a szobába . . . ÍRÓ: Nincs kilátás új lakásra? 1. ASSZONY: Kilátás? (keserűen elneveti magát) ÍRÓ: Előbb-utóbb ezt is felszámolják. 1. ASSZONY: De m ik o r? ... A jött ment idegenek bezzeg rögtön kapnak! Mi meg vár­ junk! . . . Ez a demokrácia? 2. ÖREGASSZONY: (öregasszony, botra támaszkodik) Valamikor, aki a kolónián lakott, attól rettegett csak, hogy ide ne k e rü ljö n ... Mert ennél nincs már le n te b b ... ÍRÓ: Mióta él itt? 2. ASSZONY: Itt születtem ... nekem már nem is kellene másik. ÍRÓ: Miért, megszokta? 2. ASSZONY: Nem birnám m e g fiz e tn i!... Havi hatszázból? (lemondó mozdulatot tesz. Mindketten kimennek) ÍRÓ: (tűnődve) A Meszes egyik oldalán nyomortanyák, a másik oldalán új paloták. A kettő között a felszabadulás s z o b ra !... M it c s in á lja k ? ... Erről is csak beszélni kell! Persze, hiszen a szorító gond a lényeg! Egyszerre kell dönteni a telep, és a putrik felszámolása, meg 1000 szakember letelepítése között. És nincs vagy-vagy! Csoda, hogy a vezetők nem bolondulnak b e le !.. Mennyi álmatlan éjszaka lehet bele­ építve ezekbe az új házakba! Kerestem egy munkásból lett fiatal mérnököt. Nem volt otthon. A kutyáját sétáltatta. . . A Meszes egyik oldalán hull a hamu a falból, a másik oldalán a kocsi a főgond. Ez is, az is Tarján. De: két világ! . . . IHANÁK: (frissen jön, kezében füzetek) Hoztam magának néhány érdekességet! Illegális füzetek voltak. ÍRÓ: Politikum, politikum! HANÁK: Nem értem! ÍRÓ: Mondja, miért van az, hogy görcsbe rándul a kéz, ha egy színdarabban le kell írni azt, hogy fo rra d a lo m ... meg p á r t... meg kommunizmus?... Miért lépnek műkö­ désbe a bénító re fle xe k? ... Jól tudom, világos! A magyarázat kéznél van. De ma?! Az ember már attól fél, hogy rásütik a stupid vonalasság, vagy a stréberség „ b é ly e g é t"!... Pedig ki kell mondani! Ezek szent fogalmak! És ha nem azok, mi vagyunk a hibásak! Mert lejárattuk! Hagytuk lejáratni! Szeretném, ha m egértené... ez most kínlódás. . . Az ember becsületes akar lenni. Megírni az igazat. Mer mi az igazság? . . . Én is jól tudom, hogy tizenkilencben nem csak hősök voltak, hanem gyávák, rongyemberek, ellenségek is, de a tény attól még tény marad: egy maroknyi párt a világ élvonalába emelte ezt a szerencsétlen, sorsüldözött kis n é p e t!... De ha ezt leírja az e m b e r... szinte már látja, ahogy elhúzzák a szájukat. 13 �HANÁK: (élesen) Kik? ÍRÓ: (csendesen, mélyen) Igaza van! HANÁK: Nem gondolja, hogy magában is hiba lehet? ÍRÓ : Biztos! HANÁK: (emberségesen) Na, ne rágja magát ezen! Csinálja csak úgy, ahogy jónak érzi. Volt már Baglyason? ÍRÓ: Még nem, most készülök . . . HANÁK: (átfogja a vállát, megnyugtatóan) Most menjen ki Baglyasra . . . Keresse meg Böske nénit . . . majd mindenről elbeszélgetünk . . . (Az író oldalt leül. Jegyzeteit lapozgatja. Mintegy felidézi a baglyasi emlékeket. De amit látni fogunk: a képzeletben játszódik. Csak a Böske nénivel folytatott beszélgetés valóságos.) (Zene indul a hangszóróból. Ez „fe ltö lti” érzelmileg a nézőket. A vásznon Furák Teréz sírjának képe jelenik meg. A kis zománctáblán ez áll: „Furák Teréz 1911-1930.” Kis idő múlva megjelenik Teréz. Fehér ruhában. A haját kis gyöngyös háló fogja össze. Bájos, törékeny jelenség. Sugárzik róla a fiatalság és a szép­ ség.) TERÉZ: (most nagyon boldog) Jaj, mennyire féltem, hogy eltévesztem a szöveget. Pedig nagyon könnyen tanultam az iskolában . . . Ügy szerettem volna polgáriba is já r n i! . . . (más ju t az eszébe) Jóska is nagyon izgult az előadás e lő tt... Nem mutatta, de én észrevettem rajta! Jaj, de jó is volt akkor! Készülődtünk!... Várakoz­ tunk! (perdül egyet, kislányosan) HOVÁN: (bejön. Ugyancsak jelmezben, mint Romeo. Odalép lassan a lányhoz. Hosszan nézik egymást. Gyöngéden megsímogatja a lány haját, majd két tenyerébe veszi az arcocskáját) ...T e ! A szövegben az van, hogy amikor Lőrinc barát összeadja őket, megcsókolják egymást. . . ! TERÉZ: Annyi ember előtt? HOVÁN: Félsz? TERÉZ: Nem. HOVÁN: Meg foglak csókolni, kicsi! TERÉZ: Ahogy akarja. HOVÁ N: (nyomatékkal) Akarod! TERÉZ: A k a ro d ... (mert a fiú gyönyörködve nézi) ...C súnya va g yo k? ... (a fiú rábólint, játékosan) . . . Nagyon? HOVÁN: N a g y o n !... Csak a homlokod szép. Tiszta! (most összenevetnek, nézik egymást. Ez már nem játék. A tüzet fogás gyönyörű pillanata. Most a zene is magasra csap. Puhán, sok érzéssel megcsókolják egymást. Aztán Teréz szemérmesen lehajtja a fejét. Lőrinc barát jön. Orgonaszó. Rómeo és Júlia letérdelnek. Lőrinc barát összeadja őket. Ismét megcsókolják egymást. Majd egymás kezét fogva kacagva, túláradó boldogsággal meghajolnak a képzeletbeli közönség előtt és kifutnak) ÍRÓ: (élénken, felfűtve) ...Ig e n ! Ezt kerestem! A sok vér és gyász között! Hiszen öröm is volt! Kellett, hogy legyen! Anélkül elpusztult volna az élet. A szomorúság a lélek tele, az öröm pedig a nyara. A kettő éppúgy nem lehet meg egymás nélkül, mint a természetben. Az élet mindig belopja a derűt is az emberi szívekbe. A könny mellé a mosolyt, a sírás mellé a szerelmes csókot, a gyász feketéje mellé a kendők és szoknyák derűs színeit, a komor fellegek alá a házak, a szerszámok faragásait és szép formáit, a lelket kielégítőt, amiben az embernek öröme te lik . . . E város története szenvedésekkel van teli. De szivárvány is volt n é h a !... Meg kell m u ta tn i!... Igen, ezt a szivárványt kerestem én is Baglyason! (a szín jobboldalán üldögélő asszonyhoz megy) Böske néni! Meséljen még róla! BÖSKE NÉNI: (játszhatja ugyanaz a színésznő is, aki az anyát) Óh, nagyon szemérmes lány volt Terike, még mielőttünk se vetkezett le. Mondta is anyám neki: „M it csi­ nálsz majd te lány, ha felhajtják a pendelyedet?" Azt mondta, ő sose megy férjhez . . . mintha csak tudta volna előre, szegény . . . ÍRÓ: Milyen volt? Szőke? Barna? Kicsi? Nagy? BÖSKE NÉNI: Kicsi, mint egy madár. Olyan selyemszőke. Eleinte hosszú hajat viselt, be­ fonva. Egyszer levágatta. „Na, mondta az anyám, — nagy lány lett, szerelmes, tetszeni akar!” Csak azt nem tudtuk, hogy kibe? Aztán az imakönyvében megtaláltam a Hován Jóska fényképét. Mondom anyámnak, mi a helyzet. Jól van, azt mondja, 14 �rendes fiú . . . Mondom Terinek, mit találtam a könyvében. Nem tagadta. Attól fogva nekem mindent elmondott. A műkedvelők előadták Romeo és Juliát, ott szerepeltek. O tt szerették meg egymást, Jóska gyakran eljárt hozzánk, Bandinak jó barátja v o lt. . . ÍRÓ: Milyen ember volt Kakuk József? BÖSKE NÉNI: Olyan középmagas, hátra volt fésülve a h a ja ... kemény nézésű ember v o lt .. . (fényképe megjelenik a vásznon) (Jönnek középen Hován és Kakuk József. Cigarettáznak, megállnak) KAKUK: Túl fiatal még. HOVÁN: De komoly. KAKUK: Nagyon figyelnek be n n ü n ke t... A pesti összekötőnket is . . . Valaki más k e lle n e ... amíg nem késő! HOVÁN: Kire gondoltál? KAKUK: Hány éves? HOVÁN: (nem érti) K icsoda?... Terike? . . . Nem, arra még tényleg fiatal! KAKUK: Éppen ez a legnagyobb fegyvere! Egy gyerek nem gyanús. HOVÁN: Ha elkapják, kiverik belőle. Semmi tapasztalata. KAKUK: A bátyját ismerjük. Köztünk van. És azt mondod, ő is komoly lány. HOVÁN: Féltem. KAKUK: Megértelek. HOVÁ N: Á, nem a z é rt... KAKUK: Nincs abban semmi, J ó ska ... HOVÁ N: A bátyjának szóljak róla? KAKUK: Előbb a kislánnyal beszélj. De ne erőltesd! (kimennek) BÖSKE NÉNI: (folytatva az em lékezést)... Mindig dalolt. Akár jókedve volt, akár nem, mindig dalolt. Mondta is szegény apánk: „Ez a jány a mi kis pacsirtánk!” Tudja, ő volt az utolsó gyerek, a legkisebb, a család szemefénye . . . (besétálnak a színre Hován és Teréz. Megállnak középen.) HOVÁN: (komolyan) Te tudsz arról, hogy B a n d i... milyen munkát végez? TERÉZ: (lesüti a szemét, meghúzza a vállát, nem felel) HOVÁN: Na. tudod, vagy nem tudod? TERÉZ: Nekem ezt nem szabad tudni. HVÁN: P ersze!... (elmosolyodik) Segítenél nekem, ha megkérnélek? TERÉZ: Mit? HOVÁN: Beszéljünk magyarul! (pillanatra körülnéz, nem látja, vagy hallja-e őket valaki) A pincétekben röplapok vannak. (Teréz megint lesüti a szemét) Vagy talán ezt sem szabad tudnod? (A lány fejével jelzi, hogy nem) Na jól van! Idefigyelj. Néha fel kellene utaznod Pestre . . . Jártál már fenn? TERÉZ: Egyszer régen . . . Még kicsi voltam . . . HOVÁN: Levelet viszel. Megbeszélt helyre. Átadod, a másikat meg elhozod. Ennyi az egész. TERÉZ: (naív éredklődéssel) Milyen levelet? HOVÁN: Közönséges levelet. Bárki elolvashatja. TERÉZ: Akkor mért nem postán? HOVÁN: Mert titkosírás van rajta . . . vegyszerrel . . . érted már? TERÉZ: És kinek kell majd átadni? Honnan ismerem meg? HOVÁN: Mindent meg fogsz tudni. Vállalod? TERÉZ: (őszintén) Félek. HOVÁN: Na, jól van. Nem mondtam semmit. TERÉZ: (ijedten, hogy félreértették) ...A ttó l, hogy majd nem tudom jól m egcsinálni... hogy elrontom. HOVÁN: (könnyen megcsókolja) Tudod-e, hogy nagyon veszélyes? TERÉZ: Te is csinálod, Bandi i s . . . Jóska bácsi i s . . . HOVÁN: De mi kibírjuk, ha e lk a p n a k !... Veled mi lesz, ha megkínoznak? Szeget vernek a körmöd alá! Gumibottal ütik a talpadat! Gyertyával égetnek! TERÉZ: (riadtan befogja a fülét) Ne! HOVÁN: (melegen, halkan) Féltelek. TERÉZ: Majd vigyázok... nagyon vig yá zo k... 15 �H O V Á N : Most senkinek egy szót se! Gondolkozz még holnap estig. (meg akarja csókolni a lányt, de az elfordítja a fejét, a mellére búvik) ... Nem akarod? TERÉZ: (hangjában szomorúság bujkál) Most nem. H O V Á N : (megcsókolja az arcát, megsimogatja a haját) Szervusz. Holnap este ugyanitt! (a kezével int és kimegy) TERÉZ: (most előrejön. Rövid zenei átkötés után) Fogalmam sem volt, mit válallalok... csak később kezdtem megérteni. Arra gondoltam, Jóska nem akarhat nekem rosszat. Szeret. Mondta is ... Mindig rágondolok ... Szeretnék olyan lenni, mint ő, nyugodt, erő s... Olyan jó mellette lenni!... Éjjel mostanában nem alszom, mindenféle történeteket gondolok ki magamban, hogy viszem majd a levelet, vallatnak, de én hallgatok. (halkan kuncogva) Böske néném tudja csak ... De ő nem mondja e l ... Jaj, olyan jó így! (túláradó boldogsággal kiszalad, a zene is ezt a hőfokot fejezi most ki) BÖ SKE NÉNI: (folytatva a vallomását) ...É n meg, tudja, még aznap elmondtam anyámnak is, apámnak is, hiszen Bandit már figyelték a csendőrök .. Mikor Bandi megtudta, nagyon mérges lett. Elszaladt. ÍRÓ: És a szülei? Mit szóltak hozzá? BÖ SKE NÉNI: Anyám sírt. Féltette. De apám csak annyit mondott „Ennek úgy látszik, így kell lennie." (Hován és András lépnek a színre. András láthatóan feldúlt. Megkezdett vita folyta­ tását halljuk) H O V Á N : Mi ütött beléd? A N D R Á S: Mért nem szóltál? H O V Á N : Nem lehetett. A N D R Á S: (nagyon ingerülten) Kinek van joga hozzá, hogy az én hugo m at...? H O V Á N : (közbevágva) Mit akarsz? Megnevezzem? Tudod, hogy nem tehetem. A N D R Á S : (indulatosan a levegőbe vág, kifújja a mérgét, majd halkabban) Teri beteg. H O V Á N : (megdöbbenten) B ete g?... Mi baja? A N D R Á S : Megemelte magát a gyárban. A száján vér jött. H O V Á N : Mikor? A N D R Á S : Három napja lehet. H O V Á N : Értem. (most érti meg a lány viselkedését is) A N D R Á S: Neked nem szólt ró la ?... Fájlalja a hátát. Az orvos szerint meg kellene rönt­ genezni. Dehát, hol? Kinek van arra pénze? H O V Á N : Felvisszük Pestre. A N D R Á S : Hogy bírjuk költséggel? H O V Á N : Vannak köztünk orvosok is... Megkértem, hogy senkinek ne beszéljen róla... A N D R Á S: Most emiatt sír, hogy elmondta Böskének, kitudódott... fél, hogy most haragszol rá, elfordulsz. Tudod, milyenek! M ár teljesen beleélte m agát... Most már ne vond vissza! H O V Á N : Tegyük függővé a vizsgálattól... Vigasztald meg. Azt üzenem neki... Különben, majd én ... (vonatfütty. Visszhangos, zajos pályaudvari csarnok. Aztán az utcazaj. Majd kívül reked a zaj, fehérköpenyes orvos jön, mögötte a két fiú. Nem mernek egymásra nézni) O R V O S: (maga elé) Megvizsgáltam. H O V Á N : (félve kérdezi, mert sejti a választ) Mi az eredmény? A N D R Á S: (riadtan) Csak nincs valami ko m o ly...? O R V O S: (tehetetlenségét kifejező mozdulattal) Nagyon sajnálom m agukat... Nem tehetek semmit... meg kell mondanom az igazat. (nagy csend. Hosszan fújják maguk elé a füstöt) H O V Á N : Nagyon súlyos? A N D R Á S: Mondja meg, doktor ú r ... jobb túlesni rajta ... O R V O S: A röntgen szerint nincs remény... Ha nem lennék ateista, most azt mondanám, bízzunk istenben. H O V Á N : M ás reményünk nem lehet? O R V O S: Mind a két tüdeje meg van támadva. A N D R Á S: (nehezen tartva magát, remegő hangon) Mennyi ideje van hátra? O R V O S: Ha nem fázik meg, jól étkezik... egy é v ... legfeljebb kettő. 16 �ANDRÁS: (reménykedve) Hátha a szanatórium ban?.. . Ha kell összeszedjük minden pén­ zünket, igaz, Jóska? Még a Vörös Segély is ! . . . E lőterem tjük!... Ö sszegyűjtjük... A bányászok nem hagyják el egym ást!. . . ORVOS: (fejét ingatva) ...Ír o k egy levelet a helybéli orvosnak. A gyógyszereket mielőbb váltsák ki . . . A kezdő adagot én adom. (a zsebéből titokban egy kis csomagot nyújt át) Őelőtte titkolni kell, természetesen . . . egy lelki törés csak meggyorsítaná . . . (felpillant, arcára mosolyt előltet) Már jön is . . . (Terike besiet, frissen, csinosan) Semmi komoly baj, k is lá n y ... egy kis mellhártya izgalom, majd elmúlik. Csak nagyon vigyázzon, meg ne fázzon! Dolgozik valahol? Otthon kell maradnia hosszabb id ő re ... Pihennie kell. S okat. . . Levegőváltozás is jó t tenne . . . TERÉZ: (élénken, derűsen) Az meglesz!. . . Gyakran jövök föl . . . ORVOS: (megsímogatja a lány arcát) Viszontlátásra. (kezet fog a fiúkkal) HOVÁN: (elkíséri néhány lépésre) Mivel tartozunk? ORVOS: (összezárt öklét mutatja egy pillanatra, kimegy) TERÉZ: Ugye, mondtam nektek! Kidobtuk egy ruha árát. HOVÁN: (gyöngéden átkarolja) Most egy időre abba kell hagynod az utazgatást, amíg megerősödsz. TERÉZ: N e ... igazán nem vagyok g y e n g e ... A gyárban majd leszámolok, ha muszáj, de ez semmi! Igazán kibírom. HOVÁN: Mondom, hogy nem szabad utazgatnod. Megfázhatsz. TERÉZ: (szinte könyörögve) Vigyázok m a jd !... Ne vedd el! (a két fiú összenéz egy pillanatra. Teréz észreveszi) M it titkoltok? Miért néztek össze? ANDRÁS: C s a k ... megbeszéltük... HOVÁN: Rendben van. Csinálhatod. Csak nagyon vigyázz! TERÉZ: (a nyakába ugrik mindkettőnek, örömében) Mi lesz? Nem eszünk semmit? Tudjátok, mit kellene? ANDRÁS: (erőt véve magán) Nem költünk. Van szalonna, kenyér, paprika, sajt. Azért hoztuk, nem? TERÉZ: Csak egy virslit! Egy felet! Olyan régen nem ettem már, nem is emlékszem az ízére . . . Meg egy jegeskávét. . . Igazán, csak egy kis kanállal! HOVÁN: Arról szó sem lehet! ANDRÁS: A virslit megkapod! Mi meg Jóskával eszünk kint a kertben. Nesze, itt a pénz, vegyél magadnak a büfében. (pénzt ad át) Majd kint megvárunk (A két fiú kimegy. Teréz marad csak a színen. Lassan előrejön. Néhány zenei futam jelzi az idő múlását. Teréz középen, egy fénykörben áll. Fázósan kulcsolja át a testét két karjával) Mindig lázam van . . . Mindig fázom . . . Néha úgy érzem, a lelkem is didereg. Mitől van ez? . . . Hiába titkolják előttem, tudom, hogy beteg vagyok . . . Mária néném tüdő­ bajban halt m e g ... neki is mindig láza v o lt .. . mindig fá z o tt... (más hangon) Gyakran utazom Pestre. Ez tartja bennem a le lk e t. . . De mindig dobog a szívem, amikor leszállok a vonatról, hogy mikor lép hozzám valaki . . . Tudom, hogy mindenkit figyelnek. Néha melegség jön rám, néha szédülök. . . Istenem, csak el ne ájuljak, mert akkor bevisznek a kórházba, és megtalálják nálam a rö p la p o t!... A csendőrök állandóan kutatnak utána . . . Egyszer anyám vitte ki a kötője alatt, amíg kutattak . . . Jóska te g n a p ... Olyan jó napom v o lt !. .. mondta, hogy felvettek a s e jtb e ... és azt is mondta, ha meggyógyulok, elvesz feleségül . . . Elmúltam tizennyolc . . . Megint sze­ repelünk . . . utána bál lesz! Azt a fehér ruhámat veszem fel! (kisüt arcán az öröm a gondolatra, de megborzong) Milyen hűvös van! Itt az ősz... vége a nyárnak... (ki­ megy. Harangszó. Szűzmáriás lobogó alatt, énekelve bevonul a színre a „körmenet” . Feltűnő, hogy mindenkinek a kezében egy szál vörös szegfű. Amikor a menet áthaladt, Hován kiválik és előre jön) HOVÁN: . . . I t t voltak az összes bányából az összekötők... Mindent megbeszéltünk a kör­ menet a la t t . . . Csak így tudunk feltűnés nélkül ta lá lk o z n i... Ezt a napot feljegyzik majd! 1929. onvember 1.! Másnap 5000 bányász lépett sztrájkba, ahogy megbeszél­ tü k . .. Megmutattuk hogy élünk, a föld alatt is! (mély sóhaj után, szomorúan) Teri meg fog halni . . . Ez a teher a legnehezebb . . . Sok minden értelmét vesztette, már nem voltak terveim. Keveset gondoltam már a kettőnk jövőjére. Mert azok a legszomorúbb dolgok az életben, amelyek elmúlnak, anélkül, hogy lettek v o ln a ... Mindig rettegtem, ha egyszer lebukik és megkínozzák, nem birja k i . . . Szivesen megfeleztem volna vele 2 17 �az én hátralévő éveimet! De ilyen alkut kivel lehet kötni? És ki tudja, nekem is meny­ nyi van hátra? . . . (a fúvószenekar játszani kezd. Betáncolnak a fiatalok. Színes, vidám forgatag az egész színpad, tele fénnyel, belül, a szívekben is. Re pül a szerpentin, konfetti. Túlhabzik a jókedv, a kacagás, a zene és vidámság. Kis idő múlva váratla­ nul megjelenik Teréz, fehér ruhájában, tétován Jóskát keresi) HOVÁN: (döbbenten eléje siet) Te mit keresel itt, Terike ? Miért nem fekszel otthon? TERÉZ: (vidámságot erőltetve magára) Látod, táncolni szeretnék v e le d !... Gyere! Még sose táncoltunk! Mindig csak ig é rte d !... Nem is veszed észre? Ez a ruha volt rajtam akkor is! Mikor Lőrinc barát összeadott. HOVÁN: Azonnal viszlek haza! Még csak ez hiányzott! TERÉZ: (az előbbi kedve, ereje sehol. Könyörög) Ne vigyél még haza! . . . Nagyon kérlek! Csak most az egyszer még! . . . HOVÁN: (átkarolja, féltőn) Forró a kezed, az arcod. Lázas v a g y !... Hogy tehettél ilyet? Ha most megfázol, tu d o d ...! TERÉZ: (bizonygatva) Egész nap olyan jól éreztem magam. Tudtam, hogy ma este ta lá l­ kozunk . . . Gyere! Már jól vagyok! (erőt vesz magán) Menjünk mi is . . . Most az egyszer! HOVÁN: (gyorsan leveti és ráteszi a zakóját) Gyere inkább haza! (Magához öleli, szinte melengeti) TERÉZ: (most már végleg elhagyja az ereje) (Feltör belőle a sírás) Meg fogok halni, Jóska . . . HOVÁN: M eggyógyulsz!... Ne mondjál ilyeneket! TERÉZ: Fogy az erőm, é rz e m ... éjszakánként csupa víz v a g y o k ... be akar a hátam sza­ k a d n i... Szoríts magadhoz, J ó s k a !... Ugye, nem felejtesz majd el? HOVÁN: (nehezen bírja visszanyelni megindultságát) D ideregsz... Menjünk m á ris ... TERÉZ: Csak egy percet még! (nagyon szomorúan) Hiába vettem fel a szép ruhámat . . (lemondóan) Mi már sosem táncolunk Jóska, sose . . . HOVÁN: (hogy felrázza) Dehogynem! Na, akarsz fordulni egyet, kicsi? Aztán viszlek ha­ za! . . . Csak egy rövid fordulót! TERÉZ: (túláradó boldogsággal) A k a ro k ... a k a ro k ... De nincs erőm, J ó ska ... Látod, hiába jöttem . . . nem bírom . . . (lehervad. A fiú mellére hull a feje. Hován most gyengéden felveszi a kis testet a karjaiba. Játéknak szánja: így forog vele. A tán­ coló fiatalok körülveszik őket, bevonva a forgatagba. Aztán hirtelen elhallgat a ze­ ne. Mindenki megdermed. Hován megtorpan. Teréz keze élettelenül lehull. A fiatalok a vörös szegfűt egyenként ráteszik a kis halottra. Hován, — ölében tartja a lányt — előre jön a színpad széléig) HOVÁN: ...B örtönben voltam, amikor e lte m e tté k... egész nap s írta m ... Nem is bírtam volna végig nézni a tem etést. . . ANDRÁS: (a húga lehanyatlott kezét visszahelyezi az ölébe és ráigazítja fátylait) ...A k k o r éjjel szabadultam a börtönből. Nagyon fáradt voltam. Kérlelt, hogy beszélgessünk. Jóskáról is kérdezősködött. Mondtam, majd holnap. Elaludtam. Akkor éjjel meghalt. Az a holnap sose jött el m á r ... (Hován a fiatalok sorfala közt kiviszi a lányt. Vala­ mennyien követik. Zene nincs, csak néma gyász) BÖSKE NÉNI: (Emlékezve, halkan) Jaj, mennyire sajnálom azt a szegény gyereket! Nagyon szép temetése volt. Legalább kétezer ember kijött. A bányászok még díszlövést is le­ adtak . . . Kijönnek hozzám néha az iskolások, akik a sírját gondozzák . . . ÍRÓ: Térjünk vissza egy pillanatra az eseményekhez! Ez volt az az idő, amikor robbanásig hevült a kazán. Amikor valósággal lefejezték a p á rto t. . . HANGSZÓRÓBÓL: Főszolgabírói jelentés 1929-ből: „A Gyertyánosbánya melletti erdőben Eppich Ede, Pothornik József Salamon Imre, Hován József és Kakuk József tiltott gyű­ lést tartottak. Említetteket a csendőrség elfogta . . . " (a vásznon korabeli képek jelen­ nek meg az egyes szövegek között) HANGSZÓRÓBÓL: Idézet egy jelentésből: „Elviselhetetlen a munkásság nyomora. Vannak családok, ahol már nincs bútor, a 8-10 tagú családok asztalán hónapok óta nem volt hús. A tüdővész orgiát ü l . . . ” (dobpergés) HANGSZÓRÓBÓL: Jelentés a Belügyminiszternek: „1929. november 4-én a baglyasaljai szénkörzetben 1854 bányász szrájkol. November 7. A szrájkolók száma 2743. Sal­ gótarjánban a házak oldalára ki van festve: Éljen a proletárdiktatúra! Éljen no­ vember 7!” (dobpergés) 18 �HANGSZÓRÓBÓL: Idézet a párt röplapjából: „ .. .N é g y hétig állottunk harcban a kizsákmányolókkal. Harcunk befejeződött bérjavítás nélkül. Miért történt ez így. El­ árultak minket a sárga szakszervezetiek... Munkások! A küzdelemben, mint tudjátok, a Kommunisták Magyarországi Pártjának salgótarjáni tagjai elől járnak . . . Készüljetek az újabb harcra! (a színen most átvezetik a megbilincselt Kakukot, Hovánt, és Furák Andrást. A vádlottak középen megállnak, szemközt a nézőtérrel) (Az itéletet halljuk a hangszóróból) HANGSZÓRÓ: (visszhangos teremből) ,,A Magyar Szentkorona Nevében! A Budapesti Ki­ rályi Ítélőtábla, mint büntetőbíróság az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló bűntett miatt . . ." (fokozatosan elhalkul, ennyiből is megértjük, hogy miről van szó. Az elitélteket elvezetik.) ÍRÓ: A többiekkel mi lett? BÖSKE NÉNI: Harminckettőben nagy letartóztatás volt. Ö sszeszedték a párt vezetőit, Bandit is, Jóskát is, Kakukot is lefogták. Bandi megszökött a csendőrségtől, átment a határon éjjel, Kiment a Szovjetunióba. ÍRÓ: És Hován? BÖSKE NÉNI: Hogy Bandinak sikerült megszökni, így a többi mindent rákenhetett, keve­ sebbet kaptak. Hován is kiszabadult, majd kiszökött az is a Szovjetúnióba. ÍRÓ: És Kakuk József? (bejön középre Kakuk József) HANGSZÓRÓBÓL: ,,A Magyar Szentkorona nevében! A Budapesti Királyi Ítélőtábla, mint büntetőbíróság . .." (elhalkul a szöveg) (Kakuk kilép) KAKUK: (középen, megbilincselve) Tisztelt bíróság! Az utolsó szó jogával, csak azért kívá­ nok élni, hogy elmondjam: engem azzal vádoltak meg, hogy kommunista bérenc va­ gyok. Ha a kommunizmus az, amit az újságok írnak róla, meg ahogy a katonaságnál a tiszt urak elmondták, hogy zűrzavart, anarchiát, rablást, nők megerőszakolását, a család szentségének letiprását, az emberi jogok megsértését jelenti, a nyomort és a csajkát, akkor kétszerte nagyobb ellensége vagyok a kommunizmusnak, mint a tisztelt bíróság, vagy bárki . . . (emelt hangon) De ha a kommunizmus azt jelenti, hogy kenyér az éhezők kezében, lakás a feje fölött, ruha a testén, ha jogot jelent és munkát és szabadságot a népnek . . . HANGSZÓRÓBÓL: Megvonom a szót! KAKUK: (még jobban megemeli a hangját) .. . H a azt jelenti, hogy a nincstelen ember­ számba m egy. . . HANGSZÓRÓ: Vádlott! Megtiltom! Hagyja abba! KAKUK: Akkor én kommunista vagyok! HANGSZÓRÓ: Elvezetni! (a csendőrök közrefogják. Lehántja magáról a kezüket. Előbbre jön. Most csak őt világítja a fény) KAKUK: (nyugodt, magabiztos) Nem a két és fél é v .. . Azt kibírja az e m b e r... Az a tudat, hogy elárultak bennünket! Hogy árulók vannak köztünk a pártban!? Amit évek alatt titokban kié p ítg e ttü n k ... De n e m ... még maradtak kin t! . . . Majd én is kiszabadulok! És fo ly ta to m !... Az én életem itt már úgysem szá m ít.... Pecsétes ember lettem a saját hazámban . . . Nekem nyuqodt életem akkor sem lesz már, ha semmit sem cs in á lo k ... Mi lehet a többiekkel!? Kibirják a vallatást? Még most is eszembe jut, amikor kikövetelt bennünket a csendőrfogdából a tömeg, és el­ énekelte az Internacionálét!. . . Harmincötben letépték a körmeimet és szétrúgták a vesémet. Nem tudtam többé kiegyenesedni . . . Nem éltem hiába . . .Megtanítottam sokat, hogyan kell űzött vadként élni. Meglapulni. Okosan rejtőzni. De támadni is. amikor csak le h e t... Majd jönnek a fia ta lo k !... Így folyik át egyik nemzedékből a másikba az e rő . . . mint sok kicsi patak vize . . . amely folyóvá egyesül . . . Az pedig ugyis kivájja a maga m edrét!.... Nem lehet megállítani! ÍRÓ: ...M a jd n e m a felszabadulás küszöbén halt meg. Az utolsó kenetet visszautasította. Emiatt az egyház nem adott engedélyt a temetésre. Sírját volt társai, barátai ásták meg. És mivel gyászkocsit sem kapott, testét egy bányacsillén tolták ki a Rau-aknából a temetőig. (most a bányászok betolnak egy csillét. Rajta koszorú és virág. Társai körülállják, leveszik a sisakjukat) 1. BÁNYÁSZ: (kissé előbbre lép, torkát köszörüli) Messzi útra mégy most, Kakuk J ó s k a !... Te már befejezted . . . Nem érhetted meg, hogy mit hoz ránk a jövő . . . amiért annyit küzdöttél, szenvedtél Jóska! Azt mi nem felejtjük e l . . . Kiástuk a sírodat. 19 �Ki is hoztunk ide téged. Igaz, nem valami díszes gyászkocsin, csak egyszerű csillén, de így való egy bányászhoz!... Hát, isten áldjon meg tégedet, Jóska! Ámbár igaz, te nem voltál istenes ember, de már így szokás m ondani... Megőrzünk a szívünkben, nem felejtünk el ... Nyugodjál békében ... (megszólal a fúvószenekar. Gyászindulót játszik. Néhány taktus után az író előrelép) ÍRÓ: Nem, nem így történt!... Nem volt zenekar. És nem volt búcsúztatás. Koszorú és virág sem volt. A csendőrök szétkergették a gyászolókat, a család tagjai maradtak csak ott... De most, legalább itt, az emlékezésben adjuk meg neki az illő vég­ tisztességet, amit akkor nem kaphatott meg ... (Az ügyelő koszorút ad át, amelyet az író elhelyez a csillén. Beáll a gyászolók közé. Visszahúzódik a fény. Körben csak a karbidlámpák kicsi lángja ég. Szól a gyászzene) — lassú függöny — II. RÉSZ A játék megkezdése előtt néhány pillanatra még felhangzik újra a gyászzene, mintegy emlékeztetőül: ezzel ért véget az első rész. A színen Hanák és az író. Mire a szín közepére érnek, a zene elhallgat) ÍRÓ: Mit gondol, jó lesz így? H AN Á K: (kedvetlen, de nem udvariatlan) Ehhez nem értek. ÍRÓ: Mégis: Hogy tetszik? H AN Á K: Tetszik. ÍRÓ: Vajon majd a közönségnek is tetszeni fog? H AN Á K: Lehet. Szeretik a szívhezszóló dolgokat. ÍRÓ: De nem csak az! A körmenet, a két fiatal tragikus szerelme, Kakuk élete és halála ...e z történelem is, nem gondolja? H AN Á K: Két hiba azért van benne!... Ez egyik: a két fiatalt túl romantikusan állítja b e ... Sokkal több volt mibennünk a tudatosság! Tudja maga, mi az a meddő­ hányó? Ahová a bányából a követ kihordják. Mint gyerkőcök ott keresgéltük a szenet naphosszat, azután meg eladtuk ... ÍRÓ: Az öszefüggést nem értem. H A N Á K: Ott tengődtek a börtönviseltek, az illegálisok, a munkanélküliek. Miről folyt a szó? Politikáról Az volt a mi „pártiskolánk"!... Foglalkoztak velünk az öregebbek. Szóval, nemcsak szerelem! ÍRÓ: De bizonyára a meddőhányón is az egyik éhes volt, a másik szomorú, a harmadik szenvedett valamiért, vagy beteg volt, a negyedik örült, mert szeretett egy lányt és arra gondolt... ! H AN Á K: Aztán: Hován nem tehetett célzást arra, hogy ő tudja, mit dolgozik Bandi! Egyik sejt nem tudhatott a másikról! ÍRÓ: Lehet, de ez színpad. H AN Á K: M aga tudja. (lehajtja a fejét, kifújja a füstöt hosszan) ÍRÓ: (nézi a másikat) Mi van magával? H AN Á K: Sem m i... ÍRÓ: Kedvetlen. Nem ilyen szokott lenni. H AN Á K: Van magának gyermeke? ÍRÓ: Kettő is. Nagyok. H AN Á K: M a vittem be a fiamat a kórházba. ÍRÓ: Mi baja? H AN Á K: Háborús „örökség”. (mélyről) Tudja, én sose értem rá családi életet éln i... Mindig a „sűrűjében" voltam ... Közben felnőtt a fiam ... anélkül, hogy megismer­ tem voln a... Nézem, nézem ... és nem ismerem! (szomorúan lehajtja a fejét) A felségem persze engem okol. Na, majd megismeri őt is! Ott maradt szegény, ahol húsz éve volt, amikor elvettem . . . Ü vegfestő volt. Nagyon ügyeskezű. Sokra vitte volna, de jöttek a gyerekek . . . ÍRÓ: (közelebb lépve) Bocsáss m eg... egy pillanatra megállunk itt!... Mint színésznek, mi a véleményed erről az emberről? 20 �SZÍNÉSZ: Gondolkodó fajta, az biztos. És van benne sok emberi mélység . . . csak nem mutatja. Talán egy kicsit megmerevedett... de azt hiszem, látja sajátmagát, és ez nagy dolog! Intelligens! Szeretem, mert... az én generációm! Jól ismerem ezt a fajtát. Erőslelkű ember! Mi, nagyon fiatalon, többszörös terhet vittünk. És mire célba értünk... elmúlt az ifjúságunk!... (széttárja karjait: ez az élet, nincs mit tenni!) ÍRÓ: Köszönöm ... (a színész kimegy) ... Hanák egyik főszereplőm lesz, az biztos. De ehhez még jobban meg kell ismernem!... Érdekes em ber!... Akárcsak a plébános. (elmosolyodik a hirtelen fellépő emlékre. Hátul, fénykörben megjelenik a plébános. Ősz haj, gömbölyű termet, jóság és szelídség az arcán. Mintha csak a „Botrány Clochmerleben”-beli pap lépne elénk) . . . Emlékszem, egy délután felkerestem a híres búcsújáróhelyet... PLÉBÁNO S: (közelebb lép, nyájasan) Mit parancsol? ÍRÓ: Elnézést kérek . . . csak futó látogatás . . . PLÉBÁNO S: Honnan? ÍRÓ: Debrecenből. PLÉBÁNO S: Ó, a kálvinista Róm a!... Mit parancsol? (az író nem érti a kérdést, mire hozzáteszi) Bort? Sört? Talán snapszot? ÍRÓ: A szobájába invitált. Könyvek, könyvek, föl, a plafonig! És körül a falon rengeteg képeslap, a világ minden tájáról. PLÉBÁNO S: (körbemutat) Ez itt Európa! Sőt: a nagyvilág! Itt mindent megtalálok, ami az emberiség kultúrkincse! Vannak lemezeim is. ÍRÓ: Ugye, ezt a helyet a „csoda” tette híressé? PLÉBÁNO S: Inkább a hit, a csodában! ÍRÓ: Bizonyára ön is tudja, hogy itt valamikor illegális, kommunista találkozók voltak, búcsúk ürügyén. PLÉBÁNO S: (nyájasan) Nem vagyok orthodox! Ők is a boldogságot keresték... Szereti Liszt műveit? Megúnhatatlan! Halgassa csak meg a B-a-c-h-t ! . . . Magam is játszogatok néha ... (elmosolyodik, kimegy. Néhány pillanat múlva feldübörög­ nek az orgona akkordjai. Mintha a föld mélysége szólalt volna meg. Az író el­ gondolkodva előrejön) ÍRÓ: ...G yakran gondolok a megholt lányra... Tizenkilenc éves volt... Hasonlít vala­ kire... Emlékeztet... Érdekes játéka a mélylélektannak!... Ha most élne, hatvan­ három éves lenne ... TERÉZ: (fénykörben megjelenik hátul, víziószerűen) Borzasztó lenne! . . . Így örökké fiatal maradok, ÍRÓ: (magában) M il lenne, ha most életrekelne, és körülnézne? M egriadna? Vagy lelke­ sedve? ... Eljátszogat az ember a gondolattal ... és így kelti életre a holtat is. . . Alighanem ez a feltámadás ateista formája! TERÉZ: (nagyon kedvesen) Életre keltett. Tessék! Most mit kezd velem? ÍRÓ: Szükségem van m a gá ra ... Majd időnként megjelenik... mint egy vissza-vissza térő szép em lék... ami átragyogja a sötét színeket... Ugye, segít nekem? TERÉZ: (közelebb jön. Halkan) Mi lett Jóskával? És hová lett Bandi? ÍRÓ: ...Lehet, hogy azért is gondolok a lányra, mert érdekelt a két fiú további sorsa!... Bandinak sikerült kijutnia a Szovjetunióba és megnősült... Később Jóska is ki­ jutott. Ő is családot alapított. TERÉZ: (szomorúan) Hamar elfelejtett... ÍRÓ: (saját gondolatait fűzve tovább) ...C saládot alapított Teréz halála után egy évvel! Menekült az emlékektől. És társat keresett!... Biztosan így lehetett... (a zene váratlanul elhallgat. Eltűnik a látomás is, mert már a mában vagyunk, más élet­ helyzetben, otthon, az író szobájában, s megjelenik újra Imre bácsi, kosárkával a karján) KUTAS: M agának hoztam. Saját termés ez is! (mutatja) ÍRÓ; (bepillant a kosárkába) Micsoda barackok! (átveszi a kosarat, közben gondolatait halljuk) Mit akarhat az öreg? ... Miért jár ide, vajon? Mert, hogy van valami az biztos!... Valaki figyelmeztetett, vigyázz! Ezek a palócok furfangosak! Azt mondják: „Jé, de szép nagy kenyér! Olyan, mintha sajt lenne! Pedig — túró!” Na, majd kiderül, hogy mit akar! KUTAS: (kínálás nélkül letelepszik, törülgeti magát a zsebkendőjével) Mérges vagyok. 21 �ÍRÓ: A nagy meleg miatt? KUTAS: Á , fene... Azt ki lehet bírni, pláne jó hideg sörrel! (körülnéz, aztán legyint)... Azért vagyok mérges, mert én megmondtam, hogy nem igaz, nem lesz nálunk munkaerő felesleg. Nem hallgattak rám. Elengedtek egy csomó embert. Most meg hiány lett. Rosszul mérték fel. De mit számít ez? Ö nkritika, és el van intézve! Az üzemet pedig megeheti a fene. (más hangon) Nem azért mondom magának, ne is adja tovább: néha bizony el kellene kiáltani a „Sorakozót!". Nem elég csak a szép szó. Elkutyul könnyen a mi fajtánk. Láttuk ötvenhatban!... (pillanatnyi szünet után, őszintén) Tudja, mire gondolok mostanában? Mi már csak olyan „emlékek" vagyunk! Az iskolában kihirdetik: gyerekek, jönnek a veteránok, a vitéz hősök! Ugye, a gyerek csupa Toldi Miklósra gondol, meg csupa János vitézre. Erre megje­ lenik egy csomó rozzant öregember, bottal!... Látom a szemükben: ezek a hősök? (elneveti magát, legyint) Lejárt lemez vagyunk mi már! Mondjuk, mondjuk a ma­ gunkét, a fiatalok meg csinálják, ahogy ők akarják. Erre káromkodunk, így, meg úgy, de valamikor mi is így gondolkoztunk: Né: ezek a vén szamarak, mit csinál­ n a k ?... Ilyen az élet! Ö reg kokasnak már csak a farkatolla ér valamit! (elnevetik magukat, Imre bácsi kimegy. A vásznon az utca képe jelenik meg. Rikoltó sláger ömlik az utcára, wurlitzerből. Motorok húznak el. Légkalapács dübörög szabályos időközökben) ÍRÓ: ...H ajnalban a betonőrlő kezdi... folytatja a légkalapács. . . este a vonat fejezi be . . . Olyan ez a város, mint egy nagy, lázas szívverés. Mohón, egyszerre akar min­ dent. . . Mintha lefojtott, ki nem élt vágyak vulkánja tört volna ki tektonikus erővel! Na, de jó, jó, megbolondulnak az emberek ilyen zajban! Igaz, van új kórház is, meg új gyógyszertárak! (a zene ismétlődik, de a szöveg alá halkul) (Most gyors vá­ gásokkal riport következik. Megszólít egy fiatalembert) Mit tud a várossá alakulásról? FIATAL: Most ünnepeljük... Külön nem foglalkoztam vele. Van mivel „szórakoznom"! ÍRÓ: Hol dolgozik? FIATAL: A tűzhelygyárban. A ZIM-ben. ÍRÓ : És mivel „szórakozik”? FIATAL: Újítás. Kell a pénz lakásra, bútorra. ÍRÓ: N ős? FIATAL: Sajnos, öt éve. ÍRÓ: Miért sajnos? FIATAL: Mert albérletben lakom. ÍRÓ: Talán gyerek is van? FIATAL: Albérletben gyerek? Ne tréfáljon! Kikötik, hogy csakis gyerek nélkül! Mintha ki­ írnák: kutyát behozni tilos! Ez is nagyban elősegíti a népszaporodást! (kimegy. Zene átvezet) ÍRÓ: (fiatal lányt szólít meg) Hol dolgozik? LEÁNY: A postán. Pénztárban. ÍRÓ: Mit tud a széncsatáról? LEÁNY: Melyikről? ÍRÓ: Több is volt? LEÁNY: (élénken) A regi? Hogyne! Teherautóval jártuk a környéket, agitáltunk, műsort adtunk... „Arccal a szénbányák felé!” ... Arra gondol? (a leány kimegy. Középko­ rú férfi a következő riportalany az utcán) FÉRFI: Mit tudok az ellenállásról? (elgondolkodik, keresgél az emlékezetében) ÍRÓ: A karancsaljaikról biztosan hallott . . . leszálltak a bányába, fegyveresen . . . FÉRFI: Hallottam róla valamit... ÍRÓ: Merre volt a felszabadulás idején? FÉRFI: Treblinkán. Lágerben... zsidó volt az anyám. ÍRÓ: Most hol dolgozik? FÉRFI: Az építőknél. De most sehol. Táppénzben vagyok. „Emlék" a lágerből. Gyomorbaj. (kimegy. Háziasszony a következő) A SSZO N Y : (kezében bevásárlószatyor. Látszik rajta, hogy sietne) Nincs nekem most arra időm !... Mosás, főzés!... Betegen feküdtem, az uram meg bújkált. Katonaszöke­ vény volt. . . Karácsony este volt. . . ÍRÓ: Mire gondolt, mikor meglátta az első szovjet katonát? 22 �ASSZONY: Ö rültem is ,... meg féltem i s . . . annyi mindenfélét beszéltek... Megyek, mert nem lesz ebéd! (kisiet) FIATALEMBER: (most egy hosszúhajú, farmeres legény jön sorra. Kissé lezser, de nem ellenszenves) Kik voltak a nógrádi nagyok? (jópofa akar lenni) Nézze, mindig a „fejesek" a nagyok! Egyébként csodálkozni fog: Mikszáth, Madách, Balassi Bálint, Benczúr Gyula! Na, mit szól hozzá? Nem nézte volna ki belőlem, igaz? (a külsejére utalva) De ez csak nyáron van így, mikor dolgozom. ÍRÓ: És egyébként? FIATALEMBER: Diák vagyok. ÍRÓ: Hallott Szalvai Mihályról? FIATALEMBER: A neve ismerős. (kimegy) (orvos következik. Fehér köpenyben, cigaret­ tázva) ÍRÓ: Hánya n születtek az utóbbi húsz év alatt? ORVOS: Pontosan nem tudom. Egy biztos: sokkal kevesebben, mint kellett volna. ÍRÓ: De hiszen a város 11.000 fővel gyarapodott! ORVOS: A bejárókkal. Kevesebben születtek, mint amennyi új lakás épült. Persze, évszá­ zadot ugrottunk. Tüdőbaj szinte már nem létezik. (kimegy. Az író gondterhelten áll) HANÁK: (belép) Változtat ez a lényegen? Az embereket elsősorban a jelen gondjai ér­ dekelték mindig. Ruha, lakás, ennivaló, pénz, kocsi, szerelem, betegség - kinek mi a fontos. Találna itt olyat is, aki nem tudná megmondani, hogy Magyarországon alkotmányos monarchia van, vagy köztársaság. És találhatott volna másokat is, akik tökéletesen megfeleltek volna a maga várakozásának. Akkor most minden rendben lenne, maga pedig nyugodt: azt találta, amit akart! ÍRÓ: (felkapja a fejét) Igen! Amit akarok! Idehallgasson! Ez elvi kérdés! . . . Engem nem érdekel, hogy Shakespeare talán csak a nevét adta és a drámáit Marlowe írta. Shakespeare: fogalom! Hát, így vagyok ezzel is! Az sem érdekel, hogy talán Görgeynek lehetett igaza katonapolitikailag. Kossuth nevéhez a szabadság fűződik, a másikéhoz a dicstelen bukás. Ért engem? Ez az alapállásom itt! HANÁK: Nem gondolja, hogy éppen akkor tisztelné meg legjobban ezt a várost, ha a tel­ jes igazságot írná meg? Hogyan, milyen keserves kínlódáson és harcokon át jutott idáig? És hogyan birkózik ma is a gondokkal? ÍRÓ: Ne haragudjon . . . hogy jövök és ahhoz? Az előkelő idegen, a gibic!? Aki rögtön mindent meglát, mindent jobban tud, mint az itteniek?! Nem, ez nem az én kenye­ rem ! HANÁK: Tehát: marad az illúzió? ÍRÓ: Fenét! Más dolog látni és megint más, hogy mit emel ki az ember! Írjam meg azt talán, hogy itt nem volt egységes a munkásság, hogy kasztok voltak? . . . Hogy a „fellegvárban" tanyát verhettek a fasiszták, meg az ellenforradalmárok? . . . És, hogy újra megosztottság . . . kispolgári a llürök tapadnak rá, mint a piszok? HANÁK: Igen! Ezt kell megírni! Mert az igazság! ÍRÓ: Idehallgasson! A mi népünk most írja a legújabbkori történelmét. Hősökre van szük­ sége! Hősi múltra! Mert erősnek és nagynak akarja látni önmagát! HANÁK: Egyet gondolunk! [RÓ: Dehogy! Szerintem kötelességünk a népnek megmutatni azt, amit látni kíván magá­ ról . . . Mert így szolgáljuk a nemzeti öntudat javát! HANÁK: Nem értek egyet magával! ÍRÓ: Cáfoljon meg! HANÁK: Hát, ha már belementünk . . . A nemzeti öntudat annyi, mint nemzeti önismeret. Így van? ÍRÓ: De, értse meg . . . értem én magát - mi kicsi nép vagyunk! Mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy holmi kordivatból lerángassuk a porba a legszentebb eszménye­ inket . . . ahogy mondani szokás: deheroizáljunk! HANÁK: Maga összetéveszti a fogalmakat. ÍRÓ: Téved! Csak a hangsúlyt teszem át. HANÁK: A valóságos kép még nem szentségtörés! Honnan vette ezt? Inkább: jobb önis­ meret! Idehallgasson: fogadja meg egy bányász tanácsát! ÍRÓ: Azt mondja: bányász — és kiderül, hogy filozófus. HANÁK: Amint látja, a kettő nem zárja ki egymást. ÍRÓ: Tehát? 23 �HANÁK: (meggyőzően) Nekünk olyan nemzeti önismeretre van szükségünk, amelyiket . . . hogy is mondjam? . . . nem torzít el többé a kultusz hazugsága! Érti? . . . Amelyik éppen a tényeken . . .az emberi sorsok megfogható valóságán alapszik . . . Erre van nekünk a legnagyobb szükségünk! ÍRÓ: Tehát, maga szerint, írjam meg őszintén, nyíltan? HANÁ K: Az kevés! Becsületesen! Ért engem? ÍRÓ: Azt hiszem: igen. HANÁK: Nézze, a moslékban is akad hús, meg krumpli — mégsem étel! Moslék! ÍRÓ: (fogja a fejét) Eddig legalább volt egy fix . . . egy elképzelésem . . . Most kirúgta alólam! HANÁK: Magától azt várják, akik a nézőtéren ülnek, hogy őszintén! Őket tiszteli meg vele! És őket bántja, ha mellébeszél! . . . (kimegy) ÍRÓ: (gondolataiba mélyedve) . . . 6000 lakás és fele annyi gyerek! . . . Fiatal város — elöregedő lakosság? Másutt is! Valamilyen polgári hedonizmus magyarba oltott haj­ tása fo jto g a t? ... Mulatni kéne egyet. Zenét h a llg a tn i... nem gondolni semmire! (ki­ szól) Kérem a Karancs presszó képét! (megjelenik a kép) Zenét is! (nagyon kelle­ mes tánczene a hangszóróból) — Kérem a párokat, tessék, tessék! — (beinvitálja a fiatalokat, akik kissé félszegen és sután jönnek a színre) Táncoljanak, bátrabban! Mintha ott lennének a presszóban! Ahogy máskor szokták! (lassanként megeleve­ nedik a színpad. Mozgalmas, hangulatos, vidám kép alakul ki. Az író oldalt leül, kezében hosszú whiskys pohár. Nézi a táncoló fiatalokat. Majd ő is felkéri az egyik lányt. A fénykörbe érve látjuk, hogy Terézre hasonlít a partner. Természetesen ugyanaz a színésznő. Az író hosszan, szinte megbabonázva nézi. A szín elején megállnak) LEÁNY: M it néz úgy rajtam? ÍRÓ: Nagyon hasonlít valakire. LEÁNY: (kissé megbántva) Azt hittem, velem táncol. ÍRÓ: Bocsásson meg . . . Szabad a nevét még egyszer? LEÁNY: Mária. ÍRÓ: Teréz! . . . Szép név! LEÁNY: (kiigazítja) Mária. ÍRÓ: (most a zene fölött a hangszóróból Teréz hangját halljuk. Ezek az író gondolatai) „Táncolni akarok! . . . Még sohasem táncoltunk . . . Mindig csak ígérted . . . Ez a ruha volt rajtam akkor is . . . Emlékszel, Jóska? Hiába vettem fel . . . Mi már sohasem táncolunk." LEÁNY: Nem valami beszédes! ÍRÓ: Hány éves, ha szabad kérdeznem? LEÁNY: Lekáderez? Tizenkilenc! ÍRÓ: (szinte felkiált) Tizenkilenc! . . . Az egyik kezdi! A másik bevégzi! Tizenkilenc! (megállnak) LEÁNY: (kissé rémülten néz rá) Mi van magával? ÍRÓ: (zavart mosollyal) Talán az ital . . . nem vagyok hozzászokva . . . Elnézést! (meg­ hajtja magát, megköszöni a táncot. A lány értetlenül néz rá, majd vállat von és elmegy. Már akad is másik partnere. Ahogyan az író fokozatosan a szín elejére támolyog és leül, a szín kiürül, a zene is elhallgat. Már otthon van a lakásán. Megjelenik a háta mögött Imre bácsi, a szokásos kosárkával. KUTAS: Ilyenkor erős pálinkát kell inni! ÍRÓ: Meg is halnék! KUTAS: Látja?! Mert nincs tréningje! ÍRÓ: Megfogadtam a tanácsát. Táncoltam az éjjel . . . KUTAS: (cinkos érdeklődéssel) Na és? . . . Volt valami? ÍRÓ: (inkább önmagának) . . . Amit az ember nem tud elérni, annak emléket á llít a képzeletében . . . KUTAS: (összeráncolt homlokkal, döbbenten néz rá) Hogy mondja? ÍRÓ: Semmi! . . . Megkérdeztem a kislánytól, hogy mi a neve és hány éves . . . KUTAS: És aztán? ÍRÓ: Szép homloka volt! KUTAS: A homlokát nézte? ÍRÓ: A homlokát — vagyis a lelkét! KUTAS: És maga is megmutatta neki? . . . Szép lehetett!? 24 �ÍRÓ: A rajongó ember mind bolond egy kicsit, Imre bácsi . . . tánc közben eszembe ju ­ tott valami . . . és abbahagytuk . . . KUTAS: Maga tényleg beteg! . . . Máskor is szokott . . . ? Mondta már orvosnak? ÍRÓ: Semmi bajom! (élénken) A szívükbe akarok látni! Mindenkinek! . . . Mondja, milyen ember ez a Hanák? KUTAS: Miért? Mi van vele? ÍRÓ: Csak úgy kérdezem. KUTAS: Sok ilyen kellene! ÍRÓ: Nem balos egy kicsit? KUTAS: Attól függ, honnan számítjuk, hogy - balra? ÍRÓ: És Gáspár bácsi? KUTAS: Együtt kezdtük a pártban! . . . Meg egyszer hajszálon függött az életünk! . . . Hát, azóta tartjuk a barátságot! . . . (kis szünet után, más hangon) Biztosan csudálkozik, hogy gyakran felkeresem . . . Már a múltkor is el akartam mondani ma­ gának . . . (mélyről, vallomásszerűen) Tudja, volt nekem egy öcsém . . . Aranyos, drága gyerek! Annyi jóság már sok is egy emberbe! . . . ÍRÓ: Mi van vele? KUTAS: Mióta eltemettem, senkim sincs . . . (lehajtja a fejét) Maga nagyon hasonlít rá . . . A hangja! . . . Ha behunyom a szemem, mintha ő beszélne hozzám . . . ÍRÓ: (odamegy hozzá, átöleli a vállát, előrehozza) Mondd, mint színész: milyen ember ez a Kutas Imre? SZÍNÉSZ: (kilépve szerepéből, természetesen) Csak most kezdem érteni a figurát . . . A kedélyes külső . . . szóval, alatta van az igazi, az ember! Az ilyenek kibírnak min­ dent, de nagyon megszenvedik . . . csak nem mutatják kifelé . . . Tiszták és jószívűek . . . Én így látom. ÍRÓ: Köszönöm. (A színész kimegy. Harangok kondulnak. Van ebben valami ünnepi emel­ kedettség. Az íróban emlékek ébrednek.) . . . Holnap Péter-Pál napja! Kezdődik minálunk az aratás! Emlékszem, gyerekkoromban beszaladtunk a búzatengerbe . . . összecsapódtak felettünk a kalászok. . . . Szedtük a markot, fűtöttük a cséplőkazánt, hordtuk a szalmát, mint diákok . . . és köröm közül ebédeltünk a kazal tövében . . . Itt mindig kevés volt a föld. Temetőnek sok, kenyérnek kevés! . . . Negyvenötben alig 1600 holdat mértek széjjel. Inkább jelképes földosztás volt . . . Itt a paraszt már régen a föld alá menekült a földről . . . beállt bányásznak . . . (emlékezve, miközben a harangok zúgnak) . . . Ilyenkor otthon koszorút fonnak a kalászok­ ból! . . . Hogy is volt itt? A kenyérről jut az eszembe! Kérem a képet! (megjelenik az 1926-os kép) . . . Az éhségmenet! . . . Elcsigázott, csont és bőr arcok . . . le­ hulló vállak . . . harag, gyűlölet és reménytelenség a szemekben! . . . Az éhes ember farkasordítása és halálfélelme! . . . Itt van együtt! . . . 1926. májusában 8000 ember indult útnak gyalog, Pestre . . . Követelni az élethez való emberi jussu­ kat! . . . (A harangzúgás köti át a most következő jelenet víziószerű mozzanatait. Az egyes figurák fénykörben, villanásszerűen jelennek meg és tűnnek el.) HANÁK: „ . . . Itt másképpen születtek és másképpen haltak meg az emberek . . . ” (Fényváltás) PLÉBÁNOS: „Ez itt Európa! Sőt: a nagyvilág! . . . Ő k is a boldogságot keresték . . . ” (Fényváltás) TERÉZ: „ . . . Így örökké fiatal maradok! . . . " (Fényváltás) HOVÁN: „ . . . Azok a legszomorúbb dolgok az életben, amelyek elmúlnak, anélkül, hogy lettek volna . . . ” (Fényváltás) ASSZONY: „ . . . Nem létezik tisztán tartani . . . A falból örökösen hull a hamu . . . " (Fényváltás) KAKUK: „ . . . Nem éltem hiába . . . Így folyik át egyik nemzedékből a másikba az erő . . . " ÍRÓ: (magában) . . . Amerika!? . . . Gúny? . . . Vagy valóban a vágyak netovábbja volt? . . . Az alacsonyröptű boldogság fényes ígérete? . . . Kérem a képet! (M eg­ jelenik a vásznon) Hót, ez „Amerika” ! . . . Alacsony házsor, parányi kertekkel a hegyoldalban . . . Az „enyém"! - tudata! . . . A biztonság és egzisztencia illúziója! . . . „Amerika!?” (Fényváltás) 25 �H A N Á K :..........Az embereket elsősorban a jelen gondjai érdeklik! Ruha, lakás, ennivaló, pénz, kocsi, szerelem, betegség — kinek mi a fontos! . . . ” (Fényváltás) LEÁNY: (a korábban már látott diáklány. Megszólítja az írót.) Nem ismer meg? . . . Azt kérdezte tőlem, ki volt Furák Teréz . . . Emlékszik? ÍRÓ: Bocsásson meg . . . persze! LEÁNY: Tudja nagyon re ste llte m ... Miket gondolhat a tarjániakról !? . . . Utána n éztem ... Most már pontosan tu d o m ... (kézfogással búcsúznak. Az író a szín jobboldali részére megy, ahol már Gáspár bácsi látható) ...O tth o n találtam Gáspár b á c s it... Nem, nem volt beteg, c s a k ... nem szereti ha folyton macerálja Kutas . . . Maguk közt még csak elmegy .. . SZABÓ: (már a jelenben, mint riportalany) ...M e r t ugye, mi a jófenével szórakozzon egy nyugdíjas? Egymást toszogatja ! ÍRÓ: Szeret itt lakni, Amerikában? SZABÓ: Megszoktam. Ö rült, akinek ilyen volt! Pedig ezek már ócska lyukak. ÍRÓ: Gyári lakások ezek is? SZABÓ: Persze. Koloniás. De voltak nagyobbak, emeletesek is. Meg villalakások, még munkásoknak is! ÍRÓ : De csak a belső embereknek, meg a besúgóknak!?... SZABÓ: (bosszúsan) Ez így nem ig a z !.... Ez szakma volt! A jó munkás elment máshová, ha nem kapott la ká st. . . Nálunk nem úgy volt, hogy csak nekiállunk és vágjuk a sze n e t!... Szereti a köszméte-szörpöt? Nem emberbe való, de magának ez kell! (kimegy) ÍRÓ: (Mintha a szobában nézelődne. Gondolatai) Tiszta lakás. Szőnyeg. A falon olcsó lenyomatok. Televízió. A díványon hímzett párnák. A falon feszület. Szemközt vele berámázott oklevelek, vöröscsillagos kitüntetések... Meleg kis fé s z e k !... De: mások ízlését tükrözi! Ahogyan a munkás valamikor a gyári tisztviselők lakását utánozta . . . azok a főmérnökét. . . az meg a vezérigazgatóét. . . Ez a függőleges csatorna közvetítette a kispolgári ízlést, meg a jólét-eszményt lefelé! Sohasem felfelé! Csak mindig le fe lé !... SZABÓ: (Behozza) Mire kíváncsi? ÍRÓ: Gáspár bácsi, meséljen tizenkilencről. SZABÓ: Az nem mese! ÍRÓ: Rosszul fogalmaztam. SZABÓ: Rakamaznál voltunk, a k a n ya rb a n ... átmentem a Tiszán d o h á n yé rt... ott már románok voltak pedig . . . Kidugta az orrát a hídon egy páncélvonat. . . a mieink el­ kezdték lőni veszettül. De semmi! Csak jön, jön! Kisült, hogy gazemberség történt, vaktöltényt küldtek a frontra . . . észre is vették a rom ánok. . . az egyik kis hegyi ágyút megfogták és feltették a vonatra . . . Kovács főhadnagy az ütegparancsnok sírt, mint a gyerm e k... Ilyen szégyen még nem esett! ÍRÓ: Tizenkilenc után lett valami következmény? SZABÓ: Fekete lista. Még egy szabotálást is majdnem rámsütöttek. Biztos agyonlövés lett volna ! ÍRÓ: Az mi volt? SZABÓ: Az egyik elzárta az olajcsapot és besült a nagy turbina. Majdnem engem fogtak le. Ki más tehette? Ki itt a kommunista, a veres? De szerencsémre megfogták az illetőt. Könyörgött, sírt! Bezzeg 45 után jött, hogy ő milyen „ellenálló" volt! 44-ben meg a leghűségesebben rakta a vagonba a gyárat a németeknek. . . Mi eldugdostuk! . . . így tudunk megindulni december végén . . . ÍRÓ: (magában) M it is mondott erről Hanák? „Tudatos, antifasiszta ellenállásról nem volt szó. A gyár vezetői angolbarátok voltak, ők kezdeményezték az eldugdosást. . . mert angol megszállásra számítottak ..." SZABÓ: És ki volt, aki irányította a megindulást? Mi lett a fizettség? Ötvenben ki­ rúgtak a pártból. ÍRÓ: (elképedve) Magát? SZABÓ: Rámfogta valaki, hogy nyilas voltam. Ennyi akkor elég volt. ÍRÓ: D e h á t. . . milyen alapon? SZABÓ: Elmentem vagy kétszer a gyűlésükre, kíváncsiságból... ÍRÓ: Most sem párttag? 26 �SZABÓ: Tudja, hogy fá jt az nekem, az a kizárás?... Ötvenhatban mégis jelentkeztem a karhatalomba! Visszakaptam a tagságomat is . . . Engem kizárni, aki a páncélvonatot a két kezemmel ka la p á lta m ? ... Ki adja vissza nekem azokat a szomorú éveket?... Mintha eltemettek volna a k k o r... Aki ilyen gyerekeket nevelt!? Nézze meg! (Rámá­ zott képet mutat) Ez itt óvónő. Ez mérnök. Ez meg atomkutató kint a Szovjetunióban. Hát szabad ilyet csinálni egy ilyen emberrel, mint én? ÍRÓ: Milyen ember ez a Hanák Pál? SZABÓ: Majdnem megtiporták azt is ötvenhatban! Ha nem tud elbújni, kivégzik. . . Sok vezető átszökött a h a tá ro n ... Ő itt maradt. Ahogy csak lehetett, fegyvert fo g o tt... ÍRÓ: És Imre bácsi? SZABÓ: A legjobb barátok va g y u n k ... csak mindig marháskodik. ÍRÓ: Mondja Gáspár bácsi, ha újra kezdené, újra végigcsinálná ugyanezt? SZABÓ: Hát a javát kiválogatnám ... ÍRÓ: Szereti ezt a várost? SZABÓ: Ez a hazám. ÍRÓ: Így képzelték a jövőt valamikor? SZABÓ :Ezt mi el se tudtuk k é p z e ln i!... De mit ér az egész, ha az ember már elmúlt hetven? Tudja, negyvenig az ember azt nézi, milyen csinos az asszony?. . . Hatvanig, hogy mit főz? . . . Azután? (legyint) . . . hogy fűtve van-e a vécé? ÍRÓ: Imre bácsi a múltkor mondott v a la m it... egyszer hajszálon függött az é le tü k ... SZABÓ: Nem mondta el? ÍRÓ: S ie te tt... Hogy volt az? SZABÓ: Pontosan emlékszem . . . azt nem is lehet elfelejteni! Ágyudörgés. Megelevenedik az esemény, amelyet Gáspár bácsi el kezdett mondani.) ÍRÓ: (Jegyzetét lapozva) ...1 9 4 4 . november 2 2 ... A front közeledik. Kérem a képeket! (A következő szöveg alatt korabeli háborús képek jelennek meg. Ideillő zene kiséri, amely kifejezi a vészterhes, tragikus idők hangulatát.) ...K é re m a plakátot! (A vásznon a frontra induló katonák búcsúztatásának meghívója.) . . . Mennek a katonák értelmetlenül meghalni. Itthon gettókat állítanak fel . . . (Fénykép nagyítás a plakát­ ról) HANGOSBÓL: „A város polgármestere az 1610/1944. M. E. számú rendelet alapján hozott alispáni határozathoz képest kijelölte azokat az utcákat, házakat, ahol a zsidók lakhatnak. . . ” (a hangosban német katonaindulók, pattogó vezényszavak. Újabb kép: halottak a csatatéren. Másik megnyomorított katonák. Harmadik: lágerbe zárt emberek a drótsövény mögött. Negyedik: báli forgatag képe) ÍRÓ: És bálokat rendeznek a hadiárvák javára . . . A németek és nyilasok tucatjával öldösik az embereket. Minden mozdítható értéket nyugatra visznek, vagy felrobbantják. . . De hiszen mindezt önök is tudják, átélték, emlékeznek rá. Csupán azért idézem fel, hogy megteremtsük a kellő légkört a most következők számára. 1944. november 22. A bányaigazgatóság kiadja az utasítást. . . HANGOSBÓL: A bányaüzemi termelés átmenetileg szünetelni fog. Minden bányamunkás köteles hadimunkára jelentkezni. Minden csákányt és lapátot a bányából ki kell hordani árokásás céljára. Valamennyi fiatalabb korosztályhoz tartozó bányamunkás köteles azonnal katonai szolgálatra jelentkezni. Mindazokat, akik a parancsnak nem tesznek eleget, a helyszínen agyonlövik . . . ÍRÓ: November 23. A bányászok elhatározzák, hogy megtagadják a parancsot. Leszállnak a bányába és ott várják be a szovjet csapatokat. . . (Meggyőző hangon) . . . Kövessük nyomon az eseményeket, ahogyan a szemtanúk elmondták nekem . . . ÖREG BÁNYÁSZ: . . . Nem ment az olyan egyszerűen, elvtársi Nem volt egy nézeten min­ denki . . . Sokan azt mondták, a Karancsban kell elbújni, a sűrű erdőkben, nem pedig a föld alá . . . A többség mégis úgy döntött, hogy leszáll . . . Vannak, akik utólag okoskodnak, hogy jobb lett volna mégis az erdőbe m e n n i!? ... Lehet! Nem tudja senki, hogy lett volna jo b b . . . Mi akkor úgy láttuk jónak, ha leszállunk . . . ÍRÓ: Hogyan szervezték meg a dolgot? ÖREG: Mindenkinek meghagytuk, hogy szedjen össze ennivalót, amennyit csak tud. Persze dohányt is, amennyi van! Ital is jöhet, meg kártya . . . A családot pedig csendben értesíteni kell, hogy mi a helyzet . . . És, hogy mindenki, akinél csak van, hozza el a fegyverét . . . 27 �ÍRÓ: Voltak fegyverek? ÖREG: M it gondol, hova lett az a sok puska, meg gránát 19 után? Most előkerült mind! Ö sszesen 18 puska, 21 pisztoly, 3 gépfegyver, 2 golyószóró, 30 gránát és rengeteg lőszer. . . ÍRÓ: Még gépfegyver is? ÖREG: Elfelejtettem mondani, hogy szökött katonák is csatlakoztak hozzánk... Előkerült egy csomó paxit, tudja, amivel robbantanak a bányában . . . Csak most látszott, hogy mennyit elloptunk! Fel lehetett volna repíteni a hegyet! ÍRÓ: Kérem helyezkedjenek el a színpad b a lo ld a lá n ... (három színész és a férfi statiszták elhelyezkednek. Fejük felett egyetlen szál izzókörte ég) . . . M it csináltak odalent? KUTAS: (katonamundérban) . . . A fiatalabbak hancúroztak. . . soknak lejött az anyja, felesége, kedvese. De az öregebbek hallgattak . . .tudták, mi következik . . . SZABÓ: (katonaruhában) (a csoport elé áll) . . . A mai nappal háromszázan vagyunk! Az élelem, ha jól beosztjuk egy hétre is e lé g . . . Vizünk és karbidunk van . . . Négy csoportra oszlunk . . . Mindegyiknek kijelölt vezetője lesz. És megkezdjük a fegyveres kiképzést . . . EGY HANG: Mi a fenének az? SZABÓ: Minden eshetőségre... A bányának négy kijárata van. Fegyveres őröket állítunk. Két óránként váltják egym ást... Mindenki tegye középre az élelmet! Közös! (zajongás támad. Hangok: „Mindenki ossza be a s a já tjá t!"........Nem közösködünk!” „Akinek nincs, szerezzen!” . . . „Itt most minden közös! Akinek nem tetszik, kimehet!” Csend támad. Mindenki középre helyezi szegényes kis batyuját) ÍRÓ: November 24. . . . A németek leküldték az üzemvezetőt és a főaknászt, hogy hívják fel a bányászokat. Ígérve, hogy senkinek bántódása nem lesz . . . SZABÓ: (Hozzájuk lép) Magyar emberek m a g u k? ... I. KÜLDÖTT: Ne bomoljatok! Rátok robbantják! SZABÓ: (Kiköp eléjük megvetőleg) II. KÜLDÖTT: Nem kell hősködni! . . . Az oroszok még messzire vannak! I. KÜLDÖTT: Gondolkozzatok! Ha feljöttök, még van kegyelem. SZABÓ: Ki g a ra n tá lja ? ... Ti ?. . . Vagy a ném etek?... Vagy az Ú riste n ? ... (Hátrafordul, végignéz a többieken, azután folytatja) . . . Menjetek és mondjátok meg: nekünk nincs tárgyalni valónk a németekkel, meg a nyilas bandával! (int a kezével, mire a két küldött kimegy. Csend. Mozdulatlanság.) EGY HANG: Most mi lesz? MÁSODIK HANG: Isten kezében v a g yu n k... HARMADIK HANG: Itt döglünk ra k á s ra !... Én kim e g ye k!... (felkél és indulna, de vissza­ rántják) NEGYEDIK HANG: Mész az anyádba! Itt még van reményed, odafent már semmi! Lelőnek, mint a ku tyá t!. . . (Váratlanul kialszik a villanykörte. Vaksötét borul a színpadra) ÍRÓ: ...V álaszul a németek kikapcsolták az áramot. Előkerültek a bányászlámpák. (Apró fények gyulladnak) De: leálltak a szellőztető gépek. SEBESTYÉN: (fiatal, energikus ember) Emberek! Kézzel hajtjuk a gépet, különben meg­ fulladunk! Váltjuk eg ym á st... Csak semmi k a p k o d á s !... Most már: élet, vagy h a lá l!... (Lövések a színfalak mögül. Két fegyveres bányász beront.) KUTAS: Mi történt? 1. FEGYVERES: Két csendőr megpróbált lejönni. 2. FEGYVERES: Rápörköltünk. KUTAS: Menjetek vissza! Vigyázzatok tovább! (a fegyveresek kimennek) ÍRÓ: A németek befalazták a légaknát. A többi kijáratot pedig berobbantották... (Hatalmas detonációk. Majd nagy csend.) 1. HANG: Bezártak! 2. HANG: Nincs kiút! 3. HANG: A főbejárat még szabad! 1. HANG: Mondnyájan itt d ö g lü n k !... Én m egm ondtam ... megmondtam ugye, a jóistenit!? KUTAS: (rádörög a hisztérikus rohamba fulladó emberre) C s e n d e t!... Egy szót s e ! . . . 1. FEGYVERES: (beront) KUTAS: Na, mi van megint? 28 �1. FEGYVERES: Gáz! KUTAS: M icsoda?... 1. FEGYVERES: A n ém e te k... b e d o b tá k !... Érzitek? (egyszeriben felugrál mindenki, óriási zűrzavar támad. Pánik. Hangok: „Megfojtanak bennünket!” "Ki a levegőre! Levegőt!" SZABÓ: (elsüti fegyverét. A lárma abbamarad egy pillanatra) Mindenki vissza a h e ly é re !... Aki nem engedelmeskedik, én lövöm le! . . . Megnézem, mi a helyzet! (vizes zsebkendőt terít az orra elé és elindul, a többiek visszatelepednek. Kutas és Sebestyén állnak csak, mintegy vigyázva a rendre) 2. FEGYVERES: (bejön maga előtt vezet egy idegent. Megállnak Kutas előtt. A fegyveres kimegy) KUTAS: (arcába világít) Sándor! M it akarsz? Mért jöttél? CSUZ: (térdre veti magát) Mindnyájunkat m eg ö ln e k... Ha nélkületek megyek vissza... éngem legelébb! (sírásba tör ki) KUTAS: (felemeli az arcát, rávilágít) Akkor maradj itt te is! CSUZ: (rémülten) Nem m a ra d h ato k... kezükben a családom! KUTAS: M it üzentek veled? CSUZ: Te, meg Gáspár menjetek fel tá rg y a ln i... Nem lesz bántódásotok . . . KUTAS: Eredj és mondd meg nekik: menjenek az anyjukba! Na, eredj! CSUZ: (A többiek elé lép sírva) ...T u d já to k nem vagyok rongy e m b e r... engem kénysze­ ríte tte k !... Én n e m ... nem a k a rta m !... Isten v e le te k ... Ne haragudjatok rám (kioldalog, sírása még hallatszik a színfalak mögül is) SZABÓ: (visszaérkezik. Leveszi arcáról a zsebkendőt) Ezek nem e m b e re k !... Pusztítsa el őket a nagyisten, mind egy s z á lig !... (magyarázólag) . . . Szerencsére csak köd­ gyertya . . . Mindenki nedvesítsen zsebkendőt! . . . (kivülről, a szín jobboldala felől közeledő lárma. Asszonyok, gyerekek hangja) ÍRÓ: (Egy asszonyt vezet a szín megvilágított elejére. Ez a jelenben történik) Hogy történt? ASSZONY: Összeszedtek bennünket. Azt mondták, menjünk előttük . . . Elől a mieink fegyvere nézett ránk, hátul meg a németeké . . . Akkor én elkiáltottam magamat . . . (kiáltva) „Vigyázzatok!" KUTAS: (Visszakiált) Ne gyertek tovább! Álljatok meg, mert lövünk a németekre! SZABÓ: Tovább egy lépést sem! (A zaj elhal) ASSZONY: (Az írónak) Megálltunk . . . Hiába lökdöstek előre . . . Hiába károm kodtak... Visszatereltek bennünket . . . (az asszony kimegy) ÍRÓ: Fokozatosan emelkedett a víz. Romlott a le v e g ő ... Tönkre ment az élelmiszer. . . A többség úgy döntött, feljön. Nem pusztul a föld a la tt. . . (Megindulnak az emberek, arcuk elé borított kendővel) KUTAS: Gondoljátok meg! 1. HANG: Gyertek ti is ! . . . Nincs mire számítani! SZABÓ: Itt még van remény! 2. HANG: Azt ígérték, nem b á n ta n a k ... Nem csináltunk b ű n t... Nem akasztanak fe l!. . SEBESTYÉN: Visszasírjátok még ezt a percet! Esztelenek! Forduljatok v is s z a !... (nem hallgat rá senki. Sorjában kivonulnak. Csak hárman maradnak. Á llnak mozdulatlanul. Mint három vasszobor. Kis idő múltán három egymást követő lövés hallatszik, j kivehető közökkel. Aztán nagy csend.) ÍRÓ: ...H á ro m embert rögtön agyonlőttek, a többiek szemeláttára. Néhány nap múlva még további n é g ye t... A bányában hat ember m a ra d t... Hat, elszánt h ő s !... Két csoportra oszlottak . . . Megpróbáltak külön-külön kitörni . . . (Most csak fejgépek világítják meg a három arcot. Nem valóságos dialógus követ­ kezik, inkább oratórikus) KUTAS: Bekötöm a zsebkendőmbe a pa p írja im a t. . . órámat, pénzemet. . . Aki megmarad, itt keresse majd . . . Adja át a feleségemnek . . . És mondja meg . . . gondoltam rá . . . SZABÓ: Mért búcsúzol? SEBESTYÉN: Fel kell készülnünk mindenre! KUTAS: Nincs választásunk! SZABÓ: Meg kell próbálni!. .. SEBESTYÉN: Merre gondolod? KUTAS: Talán valamelyik berobbantott járatnál kellene? 29 �SZABÓ: Azt már úgysem ő rz ik !... SEBESTYÉN: Tudják, hogy még itt vagyunk! SZABÓ: Tudják, kiverték belőlük azóta! . . . ÍRÓ: . . . A valóság ezzel szemben az volt, hogy a többiek nem árulták el ő k e t... A németek nem tudták, csak sejtették, hogy még maradtak le n t. . . Éppen ezért őrséget állítottak minden kijárat elé . . . SZABÓ: Mennyi időnk lehet még itt! Már a karbid is alig pislákol . . . SEBESTYÉN: Legfeljebb 1-2 n a p !... KUTAS: Hogyan csináljuk? . . . Figyeljetek csak! (halk zajok) A szellőztető cső m egm aradt. . . Mellette haladjunk fe lfe lé !. . . SZABÓ: A végén csak robbantással le h e t... KUTAS: Tegyetek zsebbe lő s z e rt... Fegyver a kézben! A tarisznyába e n n iv a ló t... V iz e t... SEBESTYÉN: Ha itt kijutnánk, balra van az e rd ő ... Csak odáig kéne! KUTAS: Hány lépés? SEBESTYÉN: N egyven... ö tv e n ... legfeljebb! SZABÓ: Aki megmarad, gondoljon a másik c s a lá d já ra ... Fogadjuk m e g !... KUTAS: Fogadom. SEBESTYÉN: Én is . . . SZABÓ: Sose éreztem . . . most valahogy . . . félek . . . Nem tudom, m ié rt.. KUTAS: Mindenki fél . . . SEBESTYÉN: Ne gondoljatok r á! . . .Kezdjük e l ! . . . KUTAS: Csak nagyon vigyázva! (Rágyújtanak. Gyufa lángja lobban. Aztán csak három parázs izzik a sötétben, ahogyan mozognak) ÍRÓ: November 28. Veríték ömlik rajtuk. Kapkodva szedik a levegőt. Nincs to v á b b !... Elhelyezik a robbanóanyagot. Aztán megölelik egymást, utoljára . . . (A három embert egy pillanatra látjuk, amint átöleli egymást) . . . És meggyújtják a k a n ó c o t... (A szín kivilágosodik. Kutas előre jön az íróhoz) KUTAS: (...Emlékezve) . . . A robbanás majdnem minket is b e te m e te tt... Azonnal ki­ ugrottunk és tüzet nyitottunk . . . Négy katona a földön m a ra d t. . . Átvágtunk az erdőbe . . . Megúsztuk!. . . ÍRÓ: Mi lett a másik csoporttal? SZABÓ: Egy nappal később felrobantották a vasajtót és kitörtek. Nekik is s ik e rü lt!... (Mély sóhaj után) Most már érti, honnan van köztünk ez a barátság? ÍRÓ: És Hanákkal? SZABÓ: Együtt alakítottuk meg a pártot. Kétszer! Negyvenötben, azután meg ötvenhatban! Ez csak elég, nem? ÍRÓ: Jegyezzük fel a hősi halottak neveit mi is! HANGSZÓRÓBÓL: (Kép a vásznon: emléktábla a bánya bejáratánál) „Tóth Miklós, Páles Jenő, Cselényi (Mahinyák) József, Lukács Sándor, Lackó Mátyás és egy ismeretlen erdélyi katona, akinek a nevét senki nem tudta . .." ÍRÓ: Magukkal mi történt a kitörés után? KUTAS: Összegyűltünk az erdőben. Csatlakoztunk Nógrádi Sándor p artizánjaihoz... oda jött Bandur csoportja is . . . SZABÓ: Azok siklattak ki egy német szerelvényt... KUTAS: Volt egy másik bányász csoport is Zagyvarónán... azok is le szá llta k... nekik sikerült kivárni! SZABÓ: Az egyik ismerősöm a barátjával ellopta a hadigyár egész ónkészletét... egyik éjszaka meg leszerelték a gépgyár összes h a jtó s z íjá t... KUTAS: Eldugdosták az alkatrészeket, sza b o tá lta k... szóval, a munkásság harcolt, ahogy tudott! ÍRÓ: Maguk ketten, hogy kerültek a bányászok közé? SZABÓ: Megszöktünk a katonaságtól! Ticenkilencben meg önként mentünk katonának! ÍRÓ: Köszönöm szépen ... KUTAS: Várjon csak! Azt tudja-e, hogy a partizánok táviratban köszöntötték az ideiglenes debreceni kormányt? . . . Látja, a múltkor el is felejtettem! . . . (Kutas és Szabó kimennek. A vásznon panoráma. A hangosból az utca hétköznapi zaja hallatszik.) ÍRÓ: (Átsétál a szín egyik oldaláról a másikra. Egy virágárus asszony előtt megáll) 30 �ASSZONY: (ugyanaz a színésznő, aki az anyát játszotta korábban) Virágot tessék! . . . Milyet adhatok? . . . ÍRÓ: Mióta árul virágot? ASSZONY: Leánykorom óta . . . itt, ezen a helyen . . . Közben férjhez mentem, gyere­ keim lettek, elmúlt egy háború . . . Virág mindig kell! Névnap, lakodalom, teme­ tés! . . . (Kiszól) . . . Virágot tessék! . . . (vissza az íróhoz) . . . Mikor elvonult a front, én már kiálltam ide a kosárral . . . Hajh, uram! De nehéz idők voltak! . . . Virágot tessék! . . . Szép friss szegfűm van! . . . Maga nem idevalósi! . . . Nem is tudja, hogy volt itt az élet! . . . Cserebere! . . . Üvegért, szegért, abroncsért liszt, zsír, meg krumpli! . . . (elneveti magát) . . . Van a szomszédunkban egy ember . . . azt hajtogatta folyton: „Te Lajos! . . . — ez az én uram — .. .„Miénk a gyár! Osszuk széjjel!” Szóval, úgy képzelte, vigye mindenki, amit tud! . . . Na, evvel az emberrel történt, hogy Pestről idehelyeztek egy új igazgatót . . . Azt mondja: „Engem a NIK küldött!” . . . Szóval, a Nehézipari Központ, ezt megjegyeztem . . . Azt mondja a mi szomszédunk. „Látod, Lajos! . . . mondtam neked, ugye, hogy osszuk széjjel a gyárat! Most itt van a NIK- úr, az majd elvisz mindent!” . . . (nevet, két ujjával összecsippenti a szájaszélét) Virágot tessék! Friss a virág! . . . Máma gyenge napom van . . . Jaj, azok nehéz idők voltak! . . . ÍRÓ: Mindig jól jövedelmezett a virág? ASSZONY: Ötvenkettőben rámfogták, hogy harácsolok. Olyan adót vetettek ki rám, hogy megmondtam, én ezt nem bírom kifizetni, nem lopom én a pénzt . . . még azt is mondták, kulákok vagyunk . . . a kis kertünk után. Félholdaz egész! Jól felértékelték a koronáját . . . De az is elmúlt, hál istennek! ÍRÓ: Ötvenhatban is itt árult? ASSZONY: Akkor sok fogyott . . . Krizantém! . . . ősz volt . . . Sok halott! . . . Virágot tessék! . . . Friss a virág! . . . ÍRÓ: Adjon három szál szegfűt! ASSZONY: Pirosat? . . . (miközben kiválogatja és a pénzt elteszi) Aztán jót írjon mirólunk! ÍRÓ: Hát ezt meg honnan tudja? ASSZONY: Én ne tudnám, kedves uram?! . . . Én itt mindent látok, hallok! . . . Virágot tessék! Friss a virág! . . . (kimegy) ÍRÓ: (kezében a virágot nézegetve, gondolkodik) Hangszóróból: (férfi hang) 1944. december 25. A nagy sorsforduló dátuma. Ezen a napon szabadították fel a várost a hős szovjet csapatok. (Kép: felszabadulási emlékmű) * Hangszóróból: (női hang) 1945. január 2. Megalakult Salgótarjánban a Magyar Kommunista Párt, és azonnal szervezni kezdte az élet megindításáért folyó munkát. (Kép: Korabeli kép) * Hangszóróból: (női hang) A felszabadult várostól nyugatra még dúlt a háború, az ideiglenes főváros és kor­ mány — Debrecenben — messze volt, a közlekedés, az élelmezés megszervezése, a gyárak megindítása emberfeletti munkát és áldozatokat kívánt. Salgótarján most is mint történelme során mindig — helytállt, és kezébe vette sorsának intézését. (Kép: korabeli felvétel) * Hangszóróból: (férfi hang) A salgótarjáni népbíróságot — amiért egy árulót fölmentett — megtámadta a felháborodott munkásság. A bíróság tagjait védelmül, hogy a népharagtól megmentsék a városi börtönbe zárták. * ÍRÓ: (Tünődve) Adatokkal nem tömhetem a nézőt! De, mit hagyjak el? . . . Sok munkás a a saját szerszámával kezdte el . . . kézzel hajtottak gépeket . . . Negyvenötben itt a 31 �párt kétharmados többséget kapott már az első választáson. Negyvenhétben pedig 72 % -ot! . . . Elődök és utódok így tették össze erejüket, eszüket, lelkesedésüket! Beszélni kellene a nagy tévedésekről, a buktatókról, a hibázásokról is . . . Hogyan omolhatott széjjel egy évtized múltán ez a szikla? HANÁK: Ki mondta azt magának, hogy szétomlott? ÍRÓ: Úgy hallottam a párt is feloszlott. HANÁ K: Hazugság! Néhány vezető elszökött, gyáva lett. De a párt létezett. Csak megbé­ nították. ÍRÓ: Éppen ezt nem tudom megérteni . . . Itt, ahol a munkásság többsége párttag volt?! HANÁ K: Csak nem hiszi, hogy mind kommunista is volt? (leül) ÍRÓ: (Egy szál vörös szegfűt átnyújt a képzeletében most megjelenő Teréznek, majd a szín másik szélén leül. A lány fénykörben középen áll. Kezében a virággal. Felhangza nak Beethoven akkordjai, amelyeket 1956 októberében szünet nélkül sugárzott a rádió) TERÉZ: (Összekulcsolja testén a két karját) Fázom! . . . Megint fázom! Pedig most olyan szép meleg az ősz! . . . Honnan jön ez a fagyos szél? . . . (Fegyverzaj. A zene fel­ erősödik. Fegyveres fiatalok rohannak át a színen. Közben letépkednek egy egy ru­ hadarabot a lányról. Megfosztják díszeitől, megalázzák. O tt reszket végül, tépett, rongyos külsőben. Riadtan, értetlenül tekinget, segítséget várva, hol az egyik, hol a másik férfira. De azok komor arccal merednek maguk elé. A lány végül összeszedi ruhadarabjait. Csendesen, fájdalmasan szólal meg) . . . Ezért keltett életre? . . . ÍRÓ: (Odamegy hozzá, átöleli a vállát. Hanák leveti a zakóját és a lányra teríti. Ennek most jelképes értelme is van. Teréz lassan, fénytől kísérve hátul, kimegy. A zene is megszűnik. Ott marad középen a két férfi, szemben egymással.) ÍRÓ: Ilyen múlt után, hogyan történhetett? HANÁK: Az eseményekre kíváncsi? ÍRÓ: Azt ismerem. Kétszer vonultak be ide a szovjet csapatok. De az igazi robbanás december 8-án volt, tűzharccal és sok halottal . . . Nem értem. Ahol ilyen erős volt a párt, a mozgalom . . . ?! HANÁK: Ahol nagyobbak az egymásnak feszülő erők. olt nagyobb a robbanás is. Mért magyarázzam? Látta a múltunkat is! . . . És aztán túlhajszoltuk az embereket az öt­ venes évek elején. Hazudtunk is nekik. Szépítettünk. A panaszt kártevésnek mond­ tuk . . . a törvénysértést a forradalom „parancsának” , a jóllakást bűnös pazar­ lásnak . . . ÍRÓ: Mindezt én is jól ismerem. Hol volt a munkásököl? HANÁK: Munkásököl? . . . A párt hívására fegyvert fogtak, elsősorban a bányászok . . . Ezek az emberek az életüket tették kockára a rendszerért, de a fizetésüket letiltották az üzemekben a „munkástanácsok"! Ellenben, akik a hátunkba döfték a kést, — kapták a fizetést! A rendszer pénzéből! Magam jártam Pesten, hogy ruhát, élelmet kapjunk . . . ÍRÓ: Maga is köztük volt? (E percben megjelenik Hanák felesége, mintegy végszóra. Süteményt, limonádét hoz. Erős alkatú, egyszerű, szókimondó asszony. Az elpusztíthatatlan, egészséges fajta.) FELESÉG: . . . ő ne lett volna benne? Hát akkor ki? . . . Neki mindenben ott kell le n n i... Csak itthon nem fogta a hely! HANÁK: (égre emelt tekintettel) Na, hála az istennek! FELESÉG: (Miközben tesz-vesz) Negyvenhatban, ahogy megjött a fogságból, egy évre már ment pártiskolára . . . Ott lőtte el az egészet! HANÁK: Miket beszélsz!? FELESÉG: Ha akkor a fenekén marad, azóta mérnök lehetne! Nem csak egy fővájár! És most nem lenne nyugdíjban! Nem számítana az a kis reuma a vállában! (isznak) HANÁK: Jól van lelkem! . . . FELESÉG: (leül) Elpolitizálta az életét! HANÁK: Na, jó ! Mondjad! Ezen úgyis túl kell esni! (lemondóan legyint) FELESÉG: (az írónak) . . . Mindig olyan munkát csinált, amivel semmi fizetség nem járt . . . Kapta a sok kitüntetést, de pénzt semmit . . . Még kiemelt nyugdíjat sem! De ha másnak kell? . . . Azt igen! Magának semmit el nem intéz . . . Ezért vagyunk még mindig ebben a z öreg lyukban . . . A falban rothad a cső, nem győzöm a csináltatást . . . Ennyi munka után nem érdemelnénk egy új lakást mi is? . . . Higyje el, az én életem egy áldozat volt! . . . Sokszor hétszámra haza se jö tt! 32 �HANÁK: Kész? FELESÉG: Begyűjtés, választás, agitálás, pártnap, gyűlés, pártiskola, egyetem . . . ÍRÓ: Milyen egyetem? FELESÉG: Tudja az áldás! HANÁK: Marxista. Esti. FELESÉG: . . . Még gyomorbajt is kapott . . . Alig tudták kikezelni . . . HANÁK: Na, jól van már . . . Ez nem érdekes . . . FELESÉG: De nagyon is érdekes! . . . Most meg a fiúnk! ÍRÓ: Hogy van a gyerek? HANÁK: Vizsgálják. FELESÉG: Azt úgysem tudják kivizsgálni benne, hogy sose volt ap ja ! . . . Mert nem ért rá! . . . A család az semmi! . . . Csak a menés, a pártmunka, a szaladás, a kap­ kodva evés, az éjszakázás! . . . Nem is bánnám, de folyton rágja magát még itthon is . . . Szólni sem lehet hozzá . . . Lábújjhegyen jár még a légy is! . . . ÍRÓ: Most már nyugdíjban van . . . FELESÉG: Azt hiszi változott? Még rosszabb! Több ideje van szaladgálni, gyűlésezni . . . Hogy mi az istennyilát tudnak annyit tárgyalni!? . . . (feláll) Elfő az ebéd! Vegyen a tésztából is . . . (kimegy) HANÁK: Tulajdonképpen igaza van. ÍRÓ: Nálunk is hasonló a helyzet . . . Én is benne voltam nyakig. M indent csináltam . . . Még csak harangot nem öntöttem! HANÁK: Valakinek ezt is csinálni kellett! Nekünk jutott . . . ÍRÓ : Panaszkodjunk? HANÁK: Á, fenét! Ha előlről kezdeném, újra ezt csinálnám. Maga nem? ÍRÓ: Azt a régi hitet én sem szégyellem! Sőt! Hiányolom! . . . HANÁK: . . . Mikor utazik el? ÍRÓ: Kint vár a kocsi a sarkon . . . (feláll) HANÁK: Elkísérem . . . (Táskáját magához veszi. Átsétálnak a színen. Középen megállnak) . . . Emlékszik, amikor ott a kocsma előtt találkoztunk? ÍRÓ: Azóta sem kerestem azt a házat! (elnevetik magukat) HANÁK: Mondja . . . de őszintén . . . nem csalódott? A városban? ÍRÓ: (rámosolyog) Ellenkezőleg! . . . Most szerettem meg, igazán! HANÁK: (kotorász a táskájában) Adok magának valamit emlékbe! ÍRÓ : Nekem? HANÁK: (kiemel egy régi karbidlámpát. Ősrégi bányászlámpa) Látott már ilyet? Karbid­ lámpa! Valamikor ilyennel világítottak a bányában . . . Ez legalább nyolcvan é v e s ... Még a nagyapámé volt . . . azután az apámé . . . meg az enyém . . . (átnyújtja kedvesen) ÍRÓ : (Szabadkozva) Nem . . . nem fogadhatom el . . . HANÁK: (A kezébe nyomja) Tudja, ennek a lámpának az a tulajdonsága, hogy ha már semmi más fény nem világít, ennek még akkor is pislákol a lángja . . . (mélyebb értelemmel még hozzáteszi) . . . Ez mindig ád annyi fényt, hogy el ne tévedjen az ember! (Néhány pillanatig férfiason, melegen néznek egymás szemébe, majd az író félkézzel átöleli Hanák vállát és előre hozza a színpadon) ÍRÓ: Pontosan így történt! Emlékszik? (Mindketten elnevetik magukat. Most ismét a jelen­ ben vagyunk, kilépve a játékból) Hát . . . ennyi az egész! . . . Azt hiszem, itt kell befejezni a darabot . . . mit gondol? HANÁK: (órájára pillant. Mosolyogva) Eléggé későre is jár. 33 �ÍRÓ: Engedjük el a közönségét. Vagy talán tegyünk még ide, a végére valamilyen hatásos befejezést? Valami szép beszédet és zenét? HANÁK: Á! Nem díszünnepség ez! Különben is . . . (meghúzza a vállát) ÍRÓ: Látja, ebben is igaza van! A légkalapács, a betonőrlő zaja, a gyárak dudája, a moz­ dony sípja, a gyerekek zsivalya . . . a város életének mindennapi szívdobbanása, az illik ide . . . Minden más csak hamis lenne, színpadi fogás! (hangot váltva) És különben sem búcsúzom, ez a riport még nincs befejezve . . . csak elkezdtem írni . . . ennyi van készen. HANÁK: Hát akkor, csak - jóéjszakát! (Kemény kézfogás) ÍRÓ: Jóéjszakát! (kifordul a közönség felé) A viszontlátásra! (Meghajol. A befejező zene felerősödik. A vetítővásznon újra megjelenik a város panoráma képe, mint a darab elején és — függöny — 34 �HANN FERENC A város hol hajdan lusta fű és héjakút árnyéka lengett a sárga ég alatt s a patanyomtócsák medrét próbáló madár szava cserrent csak rőt bokrok tövén hol átok vert mindent s a szél szakadt palástja alatt bújt meg ki félt ma Város áll homlokkal hegyeknek forduló áll keményen vas-betontürelemmel s csengő csillagok mögül néz vissza az ember 1919 bomlott barna ég alatt ijedten hunyorgó mellbevésett csillagok rettenet-fegyver lódul istenhomlok a porban nincs szánó szív csak vasparancs kegyetlen nóta 35 �nincs ének már e Város óriás fekete kendő tintatollú varjak földje hol bilincs csörren a kakasszóra „ . . . jöttek éjben feketeben puskarácsa-menedékben Trjabiár Pált meg is fogták Messzevárosba hurcolták jött az írás nyakát szegték hatodmagával temették szép szemük vak fülük süket moha növi be öklüket. . ." 1929 jaj fiam szép fiam jaj hová rohantál a vérpenészes falak közül piros árok homlokodon mire vett rá az éhség jaj fiam szép fiam jaj gonosz kobra hátán hová futottál zöld-repkény-álmaidból jaj mi lett ki fonja be a hajam ha a lámpátlan éj ránkzuhan a kolónián ha lompos kuvaszok üvöltenek a gyárdudára 36 �jaj fiam szép fiam jaj ó asszonyok ti korán-fakulók néhai szépek a rettenet magányos folyosóin ácsorgók holt fiút holt férfit siratok kik aszottan álltok a Város pengő pillérei alatt míg lüktetnek rengenek a falak 1936 korom és por fekete liánok dzsungele hajt fekete hajtást a rossz falak pántjai mögött gúzsbavert tűzpiros vasárnapunk levegőt! frisset! erőtadót! hadd harsogjon a rossz tüdő a fáradt szív vörös vérrel töltse szűk ereink meg 37 �s az ökölbe zászló s a torkokra hang örvénye teremjen a bús arc égre nézzen hisz ez a sorsa és legyen újra legyen munka munka hogy fiúnk erős legyen és szép a lány s ez ország ne űzzön messzire belga bánya útvesztőibe 1939 rettenetes srapnelfogsorát újra feni a Szörny éles karmai között reszket a Város vasfogán árkok lucska hibbant szemén a fény puska fénye patáján csizma vértől sáros s újra férfit fiút ad a Város kik otthon maradtak lenn a mélyek mélyén rögök gyöngyfüzérei alatt a nyomor szürke tirádái alatt szívükben pirosbaöltözötten mind csodavárók 38 �1945 pengj vas pengj hullj bilincs hatalmad végetért perzselt falak előtt hullj rabruha arc fényesedj az álom itt áll hús-vér köntöse lángpiros és a romok szörnyű árkádjai között virágot növeszt a kő is a barakkok sivatagján friss szél fohásza perdül a Város kinyújtózik a verőfényben 1958 mint dolgos asszonykéz gyűrte fehér tészta úgy nő feszül e város vaserdők vastisztásain kémény dalol a nóta víg sikkant a szén a fürge csákány belemar sínek szalagján csille fut 39 �az Ünnep fehér ingben kopog a konyha ajtaján lányok hajából piros szalaglepkét röppent égre a szél 1972 1000 gyerek a térzene labirintusai között friss újságszag friss kenyérillat friss izomzene a Van Volt Lesz csúcsain vörös málna virít vörös kendők lengenek a Város tornácain gépgégék harsányan halihóznak labda pörren vörös gömb az égi mezőkön szobrok mozdulatában a Múlt és Ma pöröl ujjuk hegyén galamb pihen álmos csövek dobbantanak kábelek vak érrendszere csikordul csak áll az ember szótlan a csoda percei között rikoltoznak az acélrögök 40 �KUSSINSZKY ENDRE Emlékek 5. A foglyok egyre többet idegeskedtek. Néha üvöltözésig ment a dolog, a fogházőrök ne mtudták mire vélni, mi történt az addig kifogástalanul viselkedő ,,politika ikkal''. Jelentést tettek a parancsnokuknak, Frisch főhad­ nagynak, aki nyilván tovább jeleentett valakinek valamit, elég az, hogy egy szép napon megszületett az intézkedés: a foglyokat párosával kell elhelyezni. Ekkor kerültem én is a prominensek közé, a földszintre, Koczkás Ferenc MÁVAG főmérnökkel egy cellába. A mellettünk levő cellát a főmérnök öccse, Koczkás Gyula egyetemi tanár, és Makai Miklós foglalta el, a másik oldalon egy állítólagos partizánt helyeztek el, aki később szomorú véget ért: kivé­ gezték. Az új helyzet igen kellemes volt. Megszűnt az őrjítő egyedüllét, az una­ lom, s egy keveset engedtem már-már megrögzött szokásaimból. Először a tornát hagytam el, aztán csak másodnaponként borotválkoztam, majd egé­ szen átrendeződött az életünk. A mérnök és öccse Sopronban élő rokonaik­ tól rendszeresen kapott pénz is, csomagot is. Egyik csomagban bélyegnagy­ ságú magyar kártyát csempésztek be. Mit lehet kettesben játszani? Snapsz­ lizni. Ezzel az igénytelen játékkal töltötték ettől kezdve egész napjukat. Ille­ delmesen ültek a priccsen, és zavartalanul játszottak ébresztőtől takarodóig. Koczkás úgy játszott, mint valami gép, sikerült kiszabadulásunkig vagy tízezer Darlingot nyernie. Nem csoda a nyeresége, csak évek múlva hallot­ tam, hogy Kockás versenyjátékos volt a bridzsben, így ezt a nagyon egyszerű játékot művészi tökéllyel művelte. Közben az élelmezés is megjavult. No nem a nyilasok tették jobbá, ha­ nem Koczkásék csomagjaiból részesültem. Amikor pedig egy alkalommal a mérnök pénzt kapott rokonaitól, egycsapásra megszűntek cigaretta gondja­ ink. Sikerült egy kiló dohánylevelet venni. Ettől kezdve cigerettát gyártottam, méghozzá igen finomat. A dohány a priccs alatt megszívósodott, s én vállalkoztam a cigaretta készítésére. A dohánylevelet kisimítottam, az ereket kivágtam, a levelet ceru­ zavékonyságú hurkává sodortam és végtelen türelemmel hajszálvékonyra metéltem. Csak papírunk nem volt. Ezer szerencse, hogy egyszer meglátogatta a fegyházat egy református tiszteletes, aki néhány Bibliát osztott ki a foglyok között. A Biblia sorsa meg­ pecsételődött. Cigarettapapír lett belőle. De készítettem néha olyan szivart is, hogy akármelyik Carmen megirigyelhette volna. Csinos, kisújjnyi szivarokat gyártottam, belül apróra vágott hulladék dohánnyal töltöttem meg a fél le­ vélből készült szivart, amelynek külsejéhez a legszebb leveleket használtam. 41 �A boldogság azonban Karácsonykor tetőződött. Ü nnepi megemlékezésül ugyanis Markos Györgytől kedves ajándékot kaptam: egy almát (hol szerez­ hette, máig is rejtély) és egy csomag cigarettapapírt, a papír borítólapján kedves fenyőág-rajzocskával. Mostmár egyetlen probléma maradt: a rágyúj­ tás. A lassan korrumpálódó őrszemélyzet néha gyakorolt egy kis kegyet, de ez rendszertelen volt és ha éppen rossz kedvében találta az ember az őrt, nem gyufát kapott, hanem trágár gorombaságot. Márpedig rágyújtást vala­ hogyan meg kellett oldani mert hiába a legfinomabb cigaretta, ha nem ég, nincs öröm belőle. 6. A nehéz helyzeten a gyilkos urak segítettek, tudtukon kívül. A tűzcsinálásra több módszerük is volt, de saját „találmányom" is hasz­ nált néha. A gyufafejet megnedvesítettem, a pengével széthasítottam a gyu­ faszálat, persze fejestől. Így négy szál gyufa lett, de legalább kettő. Már csak a fejet kellett megszárítani, hogy meg is gyulladjon. A gyilkos urak nem ezt csinálták, ők még véletlenül sem jutottak gyufához. Egyik módszerük az volt, hogy egy cipőkrémes doboz egyik felében elé­ getett vászondarabkákat tartottak, az illető ezt balkezébe vette, s ugyancsak a balkezében tartott egy közönséges kavicsot, amit az udvaron is lehetett találni. A „műszer” másik része egy fémgomb volt, amelynek két átellenes lyukán vékony spárgát fűztek át, a spárga két végét összekötötték. Ha a gombot megforgatták, s a spárgát húzogatták, a gomb surranó pergéssel megindult egyszer ide, másszor vissza, már csak hozzá kellett érinteni a fém­ gombot a kavicshoz és úgy irányítani az érintkezést, hogy a kavicsról le­ pattanó szikra a feketét érje - így nevezték a vászondarabkát. Egy-két szikra már felizzította és rá lehetett gyújtani — ha volt mire. A gyilkos urak közül mindegyiknek a zsebében lapult ilyen masina. Ha nem volt fekete, a fogoly a fogkeféjéről kapart le pár szemnyi mor­ zsát, azt féloldalasa n betakargatta egy kis papírdarabbal s a fogkefe-resze­ lékre vetette a szikrát. Pillanat alatt lehetett így tüzet csiholni. Taplót is le­ hetett szerezni, azt az ablakban megszárogatták, és máris kész volt a jó l­ bevált tűzszerszám. De a feketés meg a fogkefe-reszeléses tűzgyújtás impo­ nált legjobban, mert ilyent még nem láttam soha. 7. Éppen egy éhezésnek induló napon történt — egésznapi kenyéradagun­ kat felfaltuk már reggel, hazai pedig nem volt — hogy kedvesen, fiatalosan csengő hangot hallottunk az udvar felől. Emlékeztünk rá, máskor is hallottuk ezt a hangot, hol közelben, hol távolabbról, de ügyet se vetettünk rá. Most azonban, hogy felfaltuk a húsz deka kenyeret (és mindjárt meg is bántuk vétkes könnyelműségünket), valahogy élesebb lett minden érzékünk és jobban reagáltunk a kívülről jövő neszekre, mint egyébkor. Kinéztem a rácson át. A gyilkos urak udvarára láttam, az udvaron egy rabruhás fiatalember söprögetett éppen az ablak alatt. Sistergett a nyírfa­ seprő, lépett egyet-egyet a legény, mint a kaszás. Egy gombostűfejnyi sze­ mét nem sok, annyi se volt az udvaron, de a legény csak szorgalmasan sepregetett és énekelt, valami bánatos szlovák nótát, ilyenformán: 42 �Na ho zse mala chalupa a vtyej chalupce mazsenka . . . Egy betűt sem értettünk belőle. — Szt! Szt! — sziszegtem ki az ablakon. A fiatalember meghallotta, fel­ nézett. Körülpillantott, nincs-e ott a fogházőr, amikor látta hogy nincs, kö­ zelebb jött. — Mik ti vagytok? — Politikai foglyok. Hát te miért vagy itt? — Egy kicsit verekedte . . . — Csak? — Két ember ottmaradta . . . megszúrva . . . Másik is van? — Igen, ketten vagyunk. — Éhes vagytok? — Igen. — No várj kicsinyke, mindjárt jövök . . . Elkedvetlenedtünk. Ez ugyan nem jön vissza többé. Tévedtünk. Negyed­ óra se telt, megint hallottuk az énekét. — Hej, ti ottan! — suttogott a legény, kívülről egy kéz nyúlt fel és ma­ rokszámra nyomkodta befelé az ablak rácsán át a világ legfinomabb sült­ krumpliját, amilyent csak a nagyanyámnál ettem valaha, amint tűzforrón ki­ került a kemencéből. — Ha kell, még hozza! — biztatott a legény. És igen, kellett. A legény pedig szépen tempósan fölseperte magát az udvar végébe, ott a kovács­ műhely tüzében sütötték krumplijukat a gyilkos urak, ők küldték, a maguk keveséből. Éreztem, szerény viszonzás volt az a marék dohány, amit papírba cso­ magolva kipréseltünk az ablakon a szlovák legénynek meg a többieknek, dehát nekünk se volt éppen több. 8. A legcsekélyebb változatosságnak is megörültünk. Ilyen volt a templom­ ba járás. A „keresztényi lelkület” ápolására a nyilasok lehetővé tették hogy aki akar, templomba járhat és részt vehet a vasárnapi miséken. Mondani se kell, hogy a legmegrögzöttebb ateisták is kaptak az alkalmon és buzgó templomjárók lettek. A templom - kedves kis kápolna - a fegyház kerítésén belül volt, ablakait rácsok védték a foglyok szökési kísérleteitől. Persze csak vasárnap lehetett templomba menni, ekkor nem volt séta és hogy a halálos unalom meg ne eméssze őket, a foglyok nagy buzgalommal sorakoztak reggel kilenckor a folyosón, hogy fegyveres fegyházőr kísérettel kivonulhas­ sanak a kápolnába. Itt egy kedves kis kövérkés papocska mondott misét. A katolikusokon valami pietista hangulat vett erőt, igen sokan gyóntak, áldoz­ tak, a kis pap legnagyobb örömére. Már ekkor feltűnt mindenkinek egy fiatal, alig húszéves katona. Csak évek múlva derült ki, hogy költő volt, győri lakos, nemrégiben adták ki ver­ seit. A legjámborabbak egyike volt, s valahogy mindig úgy állt, hogy a ká­ polna vasrácsának árnyéka keresztet rajzolt a hátára. A foglyok között volt egy zsidó fiatalember, Dalos László. Talán az egész fegyházban ő bírta legkevésbé az egyedüllétet s neki esett legjobban, hogy 43 �társat kapott. A sétákon könnyben úszó szemmel magyarázta, mennyire hi­ ányzik neki kisfia és felesége. Rádiómérnök volt és rádiótalálmányai jelenté­ kenyek lehettek, mert a nyilasok csak azért nem ítélték halálra, mert mint ítéletének indoklása mondta: további felfedezéseket várnak tőle és evégből gondoskodnak arról, hogy a fegyházban kísérleteit folytathassa. Barátai azt hitték, megváltás lesz számára, ha nem kell egyedül lennie. Így is volt, de idegei már felmondták a szolgálatot. Egy vasárnap, mise után felhasogatta ingét és felakasztotta magát. Cellatársát kihallgatásra vitték, ezt az időt használta ki végzetes tettére. Ő Sopron-Kőhida első áldozata, akit még több is követett. 9. Közben egyhangúan peregtek a napok. A tiszti foglyok egy részének sikerült „állást” kiharcolni, ez nagy könnyebbség volt mindenki számára. Irodisták lettek. Például nagynéha lehetett melegvizet kapni. Cellatársamnak ez volt a szerencséje. Gyönyörű fogai voltak és ha éppen nem kártyázott, fogait ápolta. Fog­ krémje már régen elfogyott, mindketten cigarettahamut gyűjtögettünk és kineveztük fogpornak. Amikor Koczkás felfedezte hogy mire lehet használni a hamut, a lelkesedés lázában a szokottnál is nagyobb igyekezettel kefélte, súrolta fogait, ám jaj, egy önfeledt pillanatban a fogkefe kicsúszott kezéből és halk csobbanással a csöbör fenekén kötött ki. Dermedten pillantott a gyűrűző, piszkos vízfelületre. Most mi lesz? A fogkefét meg kell menteni, vissza kell szerezni, mert ki tudja, kaphat-e újat soproni rokonságától és az a fog addig meg is sárgulhat. Méla undor­ ral gondolt arra, micsoda méltatlan környezetben pihenhet éppen fogkeféje. Szinte félénken, de reménykedve hogy igent mondok, felém fordult. - Ha kivennők, te használnád? - Ha az enyém volna és alaposan meg lehetne mosni, talán igen. — Hát én használni fogom — döntött Koczkás — De nem nyúlok ebbe a . . . ebbe a piszokba . . . Vedd ki és adok külön tíz cigarettát. —Nem bánom. Ha szerzel szappant, kefét és forróvizet, hogy meg tud­ jam mosni a kezem, kiveszem. Dörömbölés az ajtón, szerencsénk volt, éppen arra haladt Révay Kálmán a művészlelkű, derűs kedélyű huszárkapitány. Amikor meghallotta, hogy milyen tragédia történt, harsányan felkacagott. Elmesélte az őröknek, a kö­ vetkező pillatban az egész személyzet röhögött. De derült az egész fegyház, mert az őrök ugyancsak terjesztették és kíváncsian lesték, most mi lesz. Kihalásszák-e a szökevényt vagy sem és ha igen, a mérnök használja-e. Hamar eldőlt a kérdés. A forróvíz megérkezett, szappant és kefét is szerzett a szerb borbély. A fogkefe fejjel belefúródott egy kis víz alatti dombocskába. Kicsit beljebb nyomtam még, aztán kiemeltem. A forróvíz ott gőzölgött egy tálban, meg­ kezdődött az általános tisztálkodás. Persze, a fogkefe volt az első, aztán jöhetett minden egyéb. Koczkástól napokig érdeklődtek: 44 �— Nincs valami mellékíze a fogkefének mérnök úr? Dühös morgás volt rá a válasz. A huszárkapitánynak köszönhettem, hogy vicclapot tudtam szerkeszteni, mert ő szerzett hozzá papírt és ceruzát. Szomorú kis vicclap volt ez, alighanem a világ egyetlen, egy példányban megjelenő vicclapja, de sikere volt, mert úgy lopták, mint a cukrot. Aki meg­ kapta, alig lehetett tőle visszaszerezni. Rajzolni soha nem tudtam, ezért nagy küzdelembe került, amíg a ,,lapfejet" megrajzoltam, aztán a vezércikktől az apróhirdetésig mindent magam írtam. „Szerkesztettem" reggeltől estig, ötlöttem vicceket, mindent magam csináltam. A hangulat azonban nem volt valami fényes, így a viccek nem voltak elég viccesek, a rajzok aggasztóan primitívre sikerültek, de ez senkit se zavart, a lapot rendületlenül lopták. A terjesztés a sétákon történt, mindenkinél fél napig lehetett volna, ha az „előfizetők” betartják a számukra szerkesztett utasítást. De nem tartották be. Már azon gondolkoztam, ki kellene adni még egy példányban, hiszen sikerült illusztrátornak megnyerni Révay Kálmánt, amikor az őrök észrevették és elkobozták a legjobban sikerült számot, a „szerkesztő urat” pedig meg­ fenyegették, hogy az ilyen fegyelmezetlenség csak sötétzárkában végződhet. Csak az vigasztalt, hogy a fejlődésnek amúgy is véget vetett volna a papírhiány. A kapitány már alig tudott papírt szerezni. Ki tudja, lapomnak nem az lett-e a vége, hogy mint a tiszteletes úr bibliáját, elfüstölték vagy még rosszabb, mert más célra sem volt papír. . . 10. Szemelvények a „lapból” Vezércikk (mert egy rendes lapban az is van) ÁRTATLAN vagy, s tévedésből kerültél ide, jól tudjuk. Ártatlan vagy és tévedésből kerül­ tél ide, amikor azt hitted, összeesküvésed, hídrobbantásod és egyéb destruktív ténykedésed titokban maradhat, mert miközben konspiráItáI, két hete figyel­ ték minden lépésedet. De vigasztalódj, itt mindenki „ártatlan" és mindenki tévedett és mindenkire még sok tévedés vár. Főképpen kiszabadulásod idő­ pontját illetően, mert miközben bizton reménykedsz, hogy „majd holnap" kiengednek, telnek-múlnak a napok és észre sem veszed, a tizenötödik éved felé jársz, ha rosszfiú voltál és séta közben beszéltél. Ha nem, röppennek az évek, a percek és csekély 12—13 év múlva hazamehetsz tovább szívni az ablakpárkányra hanyagul letett cigarettát, mert azzal váltál el tiéidtől, hogy „ó, hiszen öt perc alatt tisztázom magam” , Így indultál el hanyagul, lezse­ ren . . . „Majd mondja meg a nagyságának — szóltál Terinek — pár perccel később főzze ki a tésztát, mert valamit késni fogok.” Azóta késel, Teri kihullott fogakkal motyogja a konyhában: „Hol lehet az úr még mindig?” A házban pedig folyik a pletyka: „Megszökött a feleségétől. Láttam én, hogy rossz ember, szeretőt is tartott, valami színésznőt” . De te rácáfolsz mindezekre, pár éved letelvén, nyakadba kötöd a szalvétát (a te korodban már ez a leg­ jobb) és kiszólsz a lánynak: „Teri, hozhatja a levest.” 45 �Hát így festett a vezércikk. A hírekből is valamit: „SZEMÉLYI HÍR. A lap rajzainak kezdetlegessége miatt olvasóink szíves elnézését kérjük, de lapunk illusztris rajzolóját, Révay Kálmánt időközben valami tévedés folytán halálra ítélték. A hibát azonban korrigálták és az ítéletét 15 évi fegyházra változtatták át. A kitűnő művész tehát 1960-ban állhat ismét az olvasók rendelkezésére. Ezt az időpontot olvasóinkkal együtt várva várjuk. A LAKOSSÁG FIGYELMÉBE. Kérjük intézetünk kedves vendégeit, lehető­ leg a folyosón elhelyezett vason járjanak. Jobb vason menni, mint vasban.” (Ehhez tudni kell, hogy a földszinti hosszú helyiségen egy díszes vasrács fedte a füstcsövet. A vasrácsot a gyilkos urak különös gonddal fényesítgették) „MENÜ. Dr. Harsányi orvos úr ajánlatára a következő étlapot kellene végigenni. Halleves, roston sült csuka, kelbimbó főzelék, ananász, mindehhez a kaján doktor zsemlét ajánlott.” Így próbáltunk szórakozni és szórakoztatni olvasóinkat, de bizony fanyar szórakozás volt ez Sopron-Kőhidán, a halál árnyékában, ahol senki sem tudta, nem kopog-e a fogházőr, hogy hátra vigye a kis udvarba, ahol egy rossz poroló volt az akasztófa . . . 11. Különben a nyilasok már nagyon szorulhattak Budapesten, mert a józanabbul gondolkodó fogházőrök egyre udvariasabbak lettek, lassankint már címén, rangján szólították az embert,, nem pedig „disznó hazaárulónak” . Úgy látszott, csupán a felső vezetés nem hajlandó tudomásul venni a való helyzetet, vagy éppen azt az utasítást kapta: kitartani a végső győzelemig, mert ahogy enyhült az őrök bánásmódja, úgy szigorodott a parancsnokuké, a kis főhadnagyé. Egy szép reggelen sorra beállított minden cellába és napiparancsot közölt. Már a belépése is meghökkentő volt. A fogházőr kinyitotta előtte az ajtót, ő pedig mint valami kis, pukkancs, bepattant a cellába, keményen előrelendítette karját. - Kitartás, éljen Szálasi! - harsogta. Az első pillanatban nem tudtuk mit akar, de hamarosan az is kiderült. - Szálasi testvér, Magyarország nemzetvezetője parancsára - mondta — ha a jövőben előljáró lép a helyiségbe, az illető „Éljen Szálasi” köszöntést hallat. A fogoly - bármilyen testhelyzetben is legyen — kemény, katonás vigyázzba áll, s feléjefordulva így válaszol: „Kitartás!” Megértették? Koczkás szája elé kapta a kezét és valami artikulátlan hangot hallatott, alighanem nevetését folytotta vissza. - A katonás magatartás a polgári foglyokra is vonatkozik - jelentette ki a főhadnagy úr. - Igenis! — válaszolta, mert volt érzéke a humor iránt — a foglyokra is. Ettől a pillanattól kezdve alig vártuk, hogy valaki belépjen a cellába, azonnal üdvözöltük: - Kitartás! Csak kitartás! 46 �Az új, látszólagos enyhülésben már nem bíztunk annyira. Ha ezeknek még arra is van gondjuk, hogy a politikai foglyok illemtanát szabályozzák, nem lehet igaz, hogy szorul körülöttük a hurok. De előbb még egy tragikus eseményt kellett átélnünk. Kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A nyilasok már régen nem törődtek a törvényességgel, az csak a foglyok vágyálmaiban élt. örökké emlékezetes december 24-e volt. Előző napokon még néha egy­ más mellé kerültünk, együtt sétáltunk. - Meglátod ezek kivégeznek — hajtogatta. - Szó sem lehet róla — próbáltam vigasztalni a nyilasok ma már olyan bajban vannak, hogy nem merik a te kivégzéseddel tetőzni. Minden aprócska érdemre szükségük van, hogy valamiképpen enyhítést szerezzenek ügyük elbírálásánál . . . Azonkívül téged, mint országgyűlési képviselőt, a mentelmi jog is véd, azonkívül túsz is lehetsz, akit kicserélnek . . . Rosszul itéltük meg a helyzetet, de hogy is lehetett másként! Megbízható hírekhez nem jutottunk, ami a falakon belülre került, a fogházőrök híradásá­ ból származott, akik szemmelláthatóan alig tudtak elgazodni a politikában. December 24-én alig világosodott, egy fogházőr állított be a cellába, átadott egy könyvecskét, amit az előző napok egyikén adtam neki és egy kis, alig gyufaskatulya nagyságú csomagot. - Vajon, mi lehet benne — tűnődtünk és amikor kibontottuk meghatód­ tunk. Az öregúr alig újjnyi darabka kolbászt küldött kettőnknek. Ennyije volt, tudta, hogy mindenki éhezik, legalább ezzel akart segíteni. - Neki már nem kell, legalább maguknak legyen - ezt üzente. - Hát mégis? - kérdeztük a katonától. - Úgy látszik . . . én sem tudtam, csak ma reggel . . . én nem leszek ott. Nem segített a mentelmi jog, nem segített semmi. Felakasztották. Sokáig szenvedett. Nem volt hóhér. A főhadnagy beszé­ dett mondott a katonákhoz, hogy hazafias tettet visz végbe, aki megszaba­ dítja a nyilas rendszert régi ellenségétől s vállalkozik a hóhér szerepére. Senki sem jelentkezett. Erre folytatta a beszédet, uszította az amúgy is félrevezetett katonákat. A beszéd hatására és a különlegesen nagy díjazás reményében két ember: egy Sztasák Mátyás nevű és egy Németh nevű kilépett a sorból és végrehaj­ totta a rémtettet. Hosszadalmasa n, körülményesen, szakszerűtlenül, sok szenvedést okozva. Lélekben gyászoltunk csak, mert nem volt mód másra. Bajcsy-Zsilinszkyt mindenki szerette, tisztelte és az utolsó pillanatig remélte, hogy sikerül meg­ menekülnie. 12. Egyik este repülőgépek búgása hallatszott, pár perc múlva távoli dörre­ nések zaja verte fel a cellák csendjét. Percek alatt elterjedt a híre, hogy Sopront bombázzák. Pár percig néma csend, de a következő pillanatban irtózatos robbanás rázta meg az egész fegyházat. A robbanást egész sor követte, reszketett, 47 �rengett az egész épület, szinte hullámzott, mintha részegen tántorgott volna. A nők celláiban kitört a sikoltozás, de a földszinten és az emeleten is kitört a pánik. Az őrség is elvesztette a fejét, ész nélkül futkostak ide-oda, a cella­ ajtókat nem merték kinyitni, lázadástól tartottak, attól, hogy a sok tiszt és a néhány katona lefegyverzi őket. Bármennyire tájékozatlanok voltak, azt azért tudták, hogy ha az ellenség bombázik, az csak a foglyok barátja lehet, nem pedig az övék. Végül is emgemberelték magukat, végigfutottak a folyosókon, fel a harmadik emeletre, kinyitották a cellákat, ahonnét tódultak kifelé a foglyok, le a nagyobb nyugalmat igérő földszintre. Egybetereltek bennünket, ránk fogták a fegyvereiket. Sokan elérkezettnek látták az időt a szökésre, de nem volt kezdeményező. Aztán amilyen gyorsan jöttek, ugyanolyan gyorsasággal el is távoztak a repülők. A robbanások abbamaradtak, egy ideig még lehetett hallani a gépek hangját, aztán elhalkult az is. A foglyokat visszaterelték a cellákba. Egyik fogházőr elmesélte, hogy Sopron szőnyegbombázást kapott, rengeteg sebesült, halott. A fegyházat a kerítésen kívül úgy körülbombázták, mintha a foglyokat akarták volna kiszabadítani, gondosan ügyelve arra, hogy a főépület ne kapjon találatot, csak a kerítést rombolják szét. De a kerítésnek egy téglája sem sérült meg, csak később látták, hogy a bombatölcsérek úgy vették körül az egész épületet, mintha valami gondos kész a faültetéshez akart volna gödrö­ ket ásni. Harmadnapra egyik fogházőr hozott egy soproni újságot. Ez is unikum volt a maga nemében, akárcsak az én vicclapom. Rózsaszín csomagoló­ papírra nyomták, úgy látszik nem volt már rotációspapír a városban. Vezér­ cikke dühödt kirohanás volt a „judeo-demo-liberális” gaz ellenség ellen, amely lám, a háborúban bombázni merészel, egy másik gyászkeretes irás­ ban pedig a cikkíró a nyilassá vált Operaház nyilas karnagyát, Sámy Zoltánt parentálta el, aki „élete virágában” a gyalázatos támadásnak áldo­ zata lett. Az itt is mindentudók azt állították, hogy az amerikai repülők szándé­ kosan nem tettek kárt a fegyházban, mert tudták, hogy itt politikai foglyok vannak és segíteni akartak, nem ártani. A kerítést akarták szétlőni, hogy a foglyok elmenekülhessenek. Még egy kihallgatás várt rám, egy Nika nevű hadbíró százados vezette, aki jobban félt, mintha a fronton lett volna. Horváth Árpádról esett szó megint, hogy először miért kellett hamis névre bejelenteni. — Az ilyen kommunistát magának is fel kellett volna jelenteni, nem pedig otthont adni neki. Maga mint katona nem tudta ezt? — Nem rejtegettem, ismerte az egész város, jellegzetes bajúszáról . . . — Ne tartson itt divatelőadást — harkant fel a százados. —Amikor az Újpest—Fradi meccsre mentünk . . . —Nehogy most meg a futballmeccset mesélje el! Ha nem tér a tárgyra, sötétzárkát kap! Különben is itt nem ő a gyanúsított, hanem maga. Maga mit csinált? 48 �—Én semmit. A világon semmit. Amikor pedig az ágyúkra került sor, felnevettem. — Nem tudok semmit. — Azt majd kinyomozzuk! - fenyegetődzött a százados, de ezen is derül­ tem, mert azt már tudtuk, hogy el vagyunk zárva Budapesttől. Amit tudnak, tudnak, amit nem, arra már nem kerülhet sor. Aztán valami sorozó bizottság jött, felvették az én személyi adataimat is. Megkérdezték akarok-e a frontra menni. — Ott az ilyen hazaáruló, mint maga meg a többiek még érdemeket szerezhetnek, a nyilas haza megbocsátja bűneiket, ha bátran viselkednek - szónokolt egy öreg civil de nem sok eredménnyel, mert senki se akarta a nyilas hazáért a vérét ontani. -T e h á t nemcsak hazaárulók, hanem gyávák is, akik inkább a meg­ szégyenítő fegyházat választják mint azt, hogy fegyverrel mossák le a haza­ árulás gyalázatát. Pfuj, szégyeljék magukat! A sorozóbizottság dolgavégezetlenül távozott. 13. Valaki állítólag tetűt talált a ruhájában. Nagy lett a riadalom, parancsok jöttek, parancsok mentek, a főhadnagy úr elemében volt. Nagy kézlengetéssel állított be minden cellába és kiadta a parancsot, hogy aki tetőt talál, azonnal jelentse. Eszeveszett nagytakarítás kezdődött. Nem kutattuk, „valódi” volt-e a tető, vagy valaki csak azért ter­ jesztette a hírt, hogy karanténba zárjanak és ne vigyenek ki bennünket Németországba. Mert erről egyre többet rebesgettek. Egy Milassin nevű százados, Berentás Antal, Zerkovits Oszkár és én vállalkoztunk rá: ha kerítenek egyet, ruhánkba rejtjük, „felfedezzük” és akkor már nem kell félni, Németország be nem enged bennünket a világ minden kincséért sem. Nem találtak tetőt, de más férget sem, így csak azt sikerült elérni, hogy a fegyházat karanténba tették. Lélek az ajtón se be, se ki. Aki belül volt, belül maradt, aki kívül rekedt, nem tehette be többé a lábát. Ennek a zárt állapotnak tragikus következménye támadt. Azaz nemcsak ennek, hanem annak is, hogy az országban talán csak egyedül a fegyházban volt rend, odakint annál nagyobb fejetlenségben éltek az emberek. Szó esett már a fiatal bakatizedesről, aki olyan nagy áhítattal imád­ kozott a templomban. Németh Lacinak csak menyasszonya sorsa fájt, mert az is itt volt vele, persze a harmadik emeleten. Békére felszólító röpcédulát szórt Győr városában, azért került ide. Elmesélte, hogy súlyosbító korülmény­ nek tekintették: hogy katona létére a béke híve volt. Annak rendje-módja szerint halálra is ítélték néhány perc alatt. Haláraítélt állapotban került a fegyházba és csak akkor értették meg a többeik, miért volt állandóan annyira megilletődött. Nem könnyű a halál árnyékában sétálni a tenyérnyi udvaron körbe-körbe és még tréfálkozni is. Igaz, rajta kívül még néhánya n éltek így, de az emberek idegei nem egyfor­ mák. Németh László halálos ítéletét végül is minden nyilas fórum helyben­ hagyta. A fiú kegyelmet kért. Küldönc indult a Szálasi kormány felkeresésére, 4 49 �mert akkor már úgy bujkált az egész kormány, hogy senki se tudta, melyik pillanatban hol tartózkodnak. Mire a küldönc egyik helyre ért, a dicső társa­ ság már másutt székelt. Mire ott lelte volna őket, már a harmadik városban, faluban bujdokoltak. A „nemzetvezetőt” egyszerűen nem lehetett megtalálni, fejvesztetten rohangált a határ mellett. A zárlat második, vagy harmadik napján Dominics csak úgy kívülről, a kerítésen kívül bekiáltott a fogház fő-fő altisztjének: — A Németh Lacit akasszátok fel! - A tiz e d e st... a Némethet. . . - még az altiszt is megdöbbent, min­ denki szerette a fiút. —Azt, te ökör! Azonnal! A kis katonát öszekötött kézzel vezették a vesztőhelyre. Halottsápadtan lépdelt az őrök között - az ablakon kitekintve éppen a fejét lehetett látni. Halkan koppantak a lépések, szinte dobpergésnek hatottak. Az itéletet végrehajtották. Másnap Révay feldúltan lépett a cellánkba. A hidegvérű, fölényes ember sápadt volt az izgalomtól, rekedten tört ki a hang a torkán: —Visszajött Laci kegyelmi ké rvé n y e ... A futár végül is utolérte a „magyar kormányzatot” és Szálasi kegyelmet adott a szerencsétlen gyerek­ nek . . . Tehetséges költő volt, versei már nyilvánosságot kaptak. Győri barátai állítottak emléket a költőnek, hogy kiadták verseit. Németh László soha ki nem mondott szép szavakal Sopron-Kőhidán, a békéért végezte fiatal életét. 14. Nagyszerű időtöltés volt, kellemes változatosság a Passió, a templomi éneklés. Próbáltunk is olyan rendszeresen, mintha fizettek volna érte. Ki­ derült, hogy a foglyok között egész szép számban akadt jóhangú énekes, akinek pedig a hangja nem volt éppen áhítatkeltő, szorgalommal pótolta még a hallásbeli hiányosságokat is. A próbák további lazaságot eredmé­ nyeztek. Itt lehetett kicserélni az értesüléseket, megtárgyalni az orosz had­ sereg sikereit. Hiányos és torz értesülések voltak ezek, alapjuk csak az volt, hogy az oroszok valahol a „közelben” nagyon szorongatják a nyilasokat és kiszabadítják őket, esetleg összeomlik a nyilasok frontja és ezzel meg­ dől a nyilas uralom. Ám ez a kevés is reményt öntött a szívekbe. Olyannyira, hogy a legtöbben egyre nagyobb átérzéssel énekelték szerepüket. Még az „áruló” Judás is imának érezte szövegét. A társaság egyébként kétféle beállítású volt. Egyik fele, akárcsak Jókai egyik hőse a Rab Ráby című regényben Kalabusz uram, reggeltől estig ká­ romkodott. A másik imádkozott, akár a másik hős, csak az nem történt meg soha , hogy szerepet cseréltek volna, mindössze a káromkodók szektája hagyta abba a káromkodást - igaz, hogy csak a templomban. Közben előkelő vendég érkezett. Beszállították Antal István kegyelmes urat, a kultuszminisztert. Azzal keltett feltűnést, hogy egy villamoskalauzra lelt, akit valahonnét ismert. 50 �- Testvérke - rebegte elcsukló hangon - maga itt? . . . Hogy került ide? - De nem hallottam többet, az őrkatona elterelt onnét. És hozták, hozták az újabb foglyokat, senki nem tudta kicsodák, a régiek nem érintkeztek velük. A szegény fogházőr katonák - egyszerű parasztgyerekek legtöbben ekkor már végképpen nem értették, hol az igazság, ki hős itt és ki hazaáruló. Hiszen a foglyok között volt saját miniszterelnökük, ott volt a kormányzó szárnysegédje Hardy tengerészkapitány, Horthy testőrségének parancsnoka Lázár altábornagy, ott volt Lakatos honvédelmi miniszter, az alacsony- és magasrangú tisztek serege. Nem, nem tudtak ezen az egész dolgon eliga­ zodni. Így aztán - biztonságból — lassankint egyre lazább fegyelmet tartottak és csak akkor változott ismét szigorúra a hangulat, amikor saját tisztjeik utasítását hallgatták. Ez is csak akkor, amikor éppen a közelben voltak. Nem tudták már, hová tegyék azt a tíz-tizenöt főből álló kis csoportot sem, akiket mostanában szállítottak be. Vend parasztok voltak, valahonnét Dél-Baranyából. Hallgatag, bizalmatlan társaság, amely senkivel se állt szóba. A fogház­ őrök elinte - biztonságból - a lehető leggorombábban bántak velük. Sze­ gények, nagyon póruljártak. Időnként kívánatos tartalmú hatalmas csomagokat kaptak. Volt bennük minden, ami szem és száj ingere, és a fegyházban valóságos kincset ért. Fehér kenyér, vaj, szalonna, sajt, hagyma, só, bor és csaknem kivétel nélkül mindegyikben egy fiaskó pálinka. Nem sok örömük telt benne. Mire a vendek kézbekaptak mindent, legfeljebb a kenyér maradt meg, az is szétszabdalva, felvagdosva, hogy nincs-e benne valami szabadítószer, fúró. ráspoly vagy egyéb romantikus szerszám, a többit elkobozták. Az ilyen „elkobzási" napon viszont úgy éjféltájt az őrség szobái meg a pince felől hangos dáridó, énekhang szűrődött ki. Mindenki tudta: az őrség a vendek elkobzott holmiját fogyasztja, a jó falatokat borral, pálinkával öblíti l e . . . 15. A karácsonyi postaosztás idegőrlő tortura volt a foglyok számára. Már kora reggel hatalmas anyag halmozódott fel az asztalon. Hamarosan másik asztalt is kellett hozni. Érthető, hogy aki csak tehette, aki valamiképpen módját tudta ejteni, írt haza, s várta a levelet. Én is. A küldemények osztályozása már délelőtt megkezdődött, kiosztására dél­ után került sor. Kínos lassúsággal teltek a percek. Miért sétál ez az ökör? — dühöng­ tem, ha valaki nem a kedvem szerinti tempóban indult csomagjáért. Bizonyos voltam benne, hogy az én ügyes feleségem módját ejti, hogy ha a Margit-körúti fogházból kiszabadult - akkor ott volt még - , ide is eljuttat valamit. Nem törődtem vele, ne legyen élelmiszer — pedig már nagy volt az éhség- de valami . . . A foglyok hangulata igen levert volt, előző nap végezték ki Bajcsy-Zsilinszkyt, még a tragikus hangulat hatása alatt álltam, de az élet megy tovább még a fegyházban is. Mi lett kisfia mmal és Horváth Árpáddal? Miért nem hozták ide? 51 �Csupa olyan kérdés, melyre nem kaptam választ. Csak azt tudtam, hagy a ház, amelyben lakott, tele volt nyilasokkal és azt, hogy amikor feleségem kiszabadult, a nyilasok arra kötelezték: hagyja ott ú j lakását, menjen haza a Zsigmond utcába. Ott pedig állandó veszély várt rá. Mindegy, nem tudok segíteni, most először önmagamat kell megmenteni, hogy majdan segíteni tudjak. Amint a postaosztó szájából elhangzott az első fogoly neve, odaléptem a cella ajtajához és vártam. Ott álltam, fülemet a vaslemezzel bélelt ajtóhoz szorítottam és vártam. Múltak a percek, múltak az órák. A nevekből tudtam: a harmadik emelettel végeztek, már a másodikról szállingóztak a foglyok. Jöttek, kopogtak a léptek egymás után. Következett az első emelet, aztán a földszint. A lassú elsötétedésből kö­ vetkeztettem: lehet már vagy hét-nyolc óra. Semmi. Persze, hogy semmi, hiszen még a földszint elején vannak. Talán ha nem tartják be a sorrendet, talán mégis előbb szólítanak, akkor ott akartam lenni az ajtónál, hogy késedelem nélkül kiléphessek. Cellatársam el akarta terelni a figyelmemet, de eredménytelenül. — Hagyd kér l ek. . . kedves v a g y . . . bocsáss meg, fontos, hogy kapjak valam it. . . Földszint. No most kell figyelni, mert hátha kihagyják. Koczkás Ferenc. Ő megkapta a csomagját. Az én nevemet nem olvasták. Lelkileg először voltam összetörve, mióta fogságba kerültem. Már légen eloltották a villanyt, már régen lakmározott aki kapott valamit, én nyitott szemmel feküdtem a priccsen, nem jött álom a szememre. Pedig én írtam! Egy dobozfedélre írtam pár sort, amit állítólag a Vöröskereszt segítségével kijutattak, s Budapestre küldtek. Ezt biztosan megkap­ ták. Mégsem érkezett válasz. Úgy éreztem, feltségem ezúttal először, cser­ benhagyott. Pedig nem. Irt az asszony, szorgalmasan, többször is, írt szorgalmasan, de Sopron-Kőhidára mindebből semmi sem érkezett. Viszont a dobozfedélből készült levelezőlapot megkapta s a kisfiam kopár karácsonyfájának ez volt az egyetlen dísze. 16. Volt még két fivér a fegyházban, ezek a Zerkovitz testvérek voltak. Így: Zerkovitz, ezt külön hangsúlyozták. Állítólag a Belvárosi kávéház épülete volt az övék, rettentő gazdag borkereskedők voltak. Oszkár az egyik sétán elmesélte, hogy amatőrfilmes, felvevő gépe is van, rengeteg kisfilmet készített. Nagyszerű téma volt, sokat lehetett róla beszélni. Aztán megállapod­ tunk: Oszkár a filmnek, mint művészi kifejezésmódnak érdekében fejti ki vé­ leményét, én pedig a filmezés során igénybe vett rengeteg technikai segéd- 52 �eszköz, a felvételek összevisszasága, általában az egyéb művészetekhez ké­ pest sok technikai szükséglet figyelembevételével tagadni fogom, hogy a film művészet. Három oldalt szántunk egy-egy „értekezésre” és úgy éreztük, a vitát vég nélkül lehet folytatni. Végülis csak három cikkre került sor, nem tudtunk papírt szerezni, így a vita abbamaradt. Pár nap múlva, amikor Révay nagyobb mennyiségű papírral örvendez­ tetett meg bennünket úgy határoztunk, hogy regényt írunk. De nem ám akár­ mifélét, hanem folytatásost, egyik folytatást én írom, a másikat Zerkovitz. A regény kalandos, humoros legyen, a témát nem beszéljük meg, a folytatást sem. A „mű” illusztrálására Révay vállalkozott. A regényt el is kezdtük, saj­ nos, nem lehetett befejezni, mert ismét elfogyott a papír. Csak a bírósági tárgyalás nyugtalanított. A Dominits-féle vérbíróság rengeteg ítéletet hozott, közöttük nem egy­ szer halálosat is. Igaz, a halálra ítéltek jöttek-mentek, sétáltak, de jónéhányat ki is végeztek közülük. Attól is tartani lehetett, hogy egy szép napon valamennyi halálra ítéltet kivégzik, mert nem hajlandók magukkal hurcolni őket, ha mégis sor kerül a németországi útra. Hiszen mi, akik nemcsak meg­ bízhatatlanok voltunk, hanem a nyilas rendszer ellenségei, csak terhükre lettünk volna a menekülésben. Márpedig ha menni kell, akkor sietni is kell, és ez esetben a sok halálraítélt még bajt okozhat, hiszen nekik nincs vesz­ tenivalójuk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak bennünket. Amint a nyilasok helyzetéről érkező közlések hírül adták, a nyilas hadsereg alig néhányszáz megfélemlített emberből áll, nagyrészt olyanokból, akik a nyilas rendszerrel élnek és halnak, mert másutt nem találhatnak menedéket. Volt egynéhány ügyvéd, aki meg-megjelent a fegyházban. Ilyenkor a foglyokat elővezették, sorbaállították. Az ügyvéd megkérdezte a foglyok ne­ vét, s azt, hogy mi a védekezése. — Csak röviden fiam — intette le a szerencsétlent, ha élete érdekében el akarta mondani védekezését —, nem érek rá minden emberrel órákig fog­ lalkozni. Mit gondolsz, mi lesz akkor a többiekkel — mondta farizeus módra. Az ügyvédek legtöbbje ömlesztve vállalta az ügyeket, s legtöbbje így kezdte beszédét: — Nem kis ellenérzéssel vállaltam e hazaárulók védelmét de úgy érzem, súlyos bűnük ellenére is meg kell adni nekik a védekezés lehetőségét . . . Persze voltak közöttük, akik szívesen vállalták a védelmet, rendes, jó ­ szándékú emberek voltak, s amit lehetett, el is követtek védencük érdekében. A mi ügyvédünk is ilyen volt, dehát mit lehet tudni, a nyilasokban nem bíztam. Ezért örültem, hogy halogató taktikánk teljes sikerrel végződött. Csak elkerülni az ítéletet — ez volt a fontos. Sikerült is törvényszéki tárgyalás nélkül megúsznunk az ügyet, és Bernauban, amikor mégis sor került az ítélethozatalra, már más szelek jártak: kiderült — persze más bíróság előtt — hogy valamennyien ártatlanok va­ gyunk, akik ártatlanul kerültünk csávába . . . 53 �PAKU IMRE Salgótarján Egy életfa árnyékában — Harmadfél századnál idősebb ez a jelkép. Egy nagy tölgy­ fa (bizonyára többszáz közben kipusztult társa) tövében valaha szegényemberek húzódtak meg, hogy oltalmat, védelmet találjanak, majd közelebb-távolabb otthont építettek maguk­ nak, életközösséggé szerveződtek. Hamarosan megvetették az egykori, hosszúra nyúlt falu­ nak. emez ikertelepülésnek, Salgó-Tarjánnak, a mostani városnak alapjait. A csaknem há­ romszázéves nagyfa ma is él még a város közepe táján, évről évre zöldül, virul, leveledzik, lombosodik, majd őszi, aranyló leveleit hullatja. A város körülötte fejlődik, terebélyesedik, erősödik; az idők vihara megtépázta, csonkolta-roncsolta e fának koronáját, odvas üregek keletkeztek törzsén és az ágtestek egyik-másik helyén, de a zömök, óriáskerék vastagságú törzs még mindig tartós életerőt, tavaszias megújulást, töretlen életet rejteget, hordoz magá­ ban. Ez a tölgy nagy idők tanúja. Néma bizonyíték. Puszta léte, hosszú élete azonban nagynagy emlékeztető, beszédes jelkép; életfa. A terebélyesedő élet önként szól belőle: az idő­ álló, maradandó, újjuló környezet szakadatlan fontosságát hirdeti, ez a föld éltető erejét a nagyfa által közli. Kifogyhatatlan erőforrások, kincsek lappanga nak az itteni földben. Víz. levegő üde kellemességet áraszt, alkotó, teremtő kedvet gerjeszt, továbbá a mindennemű élet folyamatosságát biztosítja. Az életfa őszinte, nem titkolódzik; sejtelmeket, regényessé­ get sem terjesztett soha, de önmaga léte a megélhetés kíméletlen feltételeit jelképezte mindenkor. Az árvaként, egyedül megmaradt öreg tölgy tanúsítja: alatta, körülötte, mellette hatal­ mas létküzdelem folyt mindenkor és folyik mindmáig. Megtépázott lombsátra olykor-olykor óvta, oltalmazta a menedéket kereső vagy fáradt, csüggedt embereket, sőt az állatokat is; megállásra, maradásra, letelepedésre késztette őket, hirdetvén nékik: e helyen fában, fűben, földben, patakvízben diadalmaskodó élet rejtezkedik. A Tarján patak partján ma­ gasodó, hatalmas jelkép, eme népszerű nagyfa, a viharviselt százados tölgy mind a mának, mind jövőnek a viruló élet valamennyi körülmény között avagy annak ellenére történő folytatódását, egyetemességét hirdeti. Korszakos léte igazolja, hogy ez a környezet — a láncolatosan ölelkező középhegyek vonulatának a közepe - emberi településre minden időben alkalmasnak bizonyult. Ez utóbbi tisztes tényről különben a régészeti leletek nagy száma, valamennyinek különböző történeti korokra utaló eredete, művészkedő választékos­ sága tanúskodik. Flő és holt tárgyak tehát arról beszélgetnek a fogékony értelemmel, hogy ez a táj - a Salgó és Tarján patak közvetlen környéke - a megfeszített munka és a mé­ lyülő, haszonhajtó művelődés, testi-lelki finomodás színhelye - ősidők óta. A nagyfa - az életfa - árnyékában, ezen a gyöngéd menedékhelyen, a történet név­ telen hősei vívták élet-halálharcukat, hogy egyáltalán megmaradjanak és gondolkozó embe­ rekké fejlődjenek. Nem az égigérő, mesebeli fa ez, nem a halkszavú jelent szépítő mesék, bájoló regék hősei éltek, küzdöttek környezetében, hanem nagyon kemény, valóságos húsravérre menő sorsok szinterét árnyékozta be lombjával az eltelt harmadfél évszázad folyamán. A sok mende- mondát, ami rendszerint csoportosan és önkénytelenül fűződik egy ilyen öre g ­ fához, ezúttal mellőzzük s mindössze két legutóbbi, ám valóságosa n megtörtént esetet idé­ zünk föl. Az első 1919-es magyar Vörös Hadsereg salgótarjáni csatájának emlékét örökíti meg: e fa alatt gyülekeztek a harcba induló csapatok — fegyvert forrott munkások, bányá­ szok, — minderről a fatörzshöz illesztett egyszerű emléktábla annyit közöl: Hála és dicsőség a salgótarjáni vöröskatonáknak, akik e tölgyfa alól indultak harcba a Tanácsköztársaság védelmére 1919 május 2-án. Az éhes város — Eqy másik, megható és fölháborító történet szerint — 1926 tavaszán e fa koronája alatt ültek össze számosa n és itten határozták el a kiszipolyozott munkásság éhségtüntetését. Amikor az idesereglő munkásságot és a családtagokat már nem leheteti lecsillapítani vagy igéretekkel megnyugtatni, a több ezernyi tömeg tüntető fölvonulásának nagyobbik fele innen indult el; ugyancsak e nagyfa alatt javasolták elsőízben, hogy hama- 54 �rosan háromezres létszámú munkás-, bányászküldöttség utazzék Budapestre, hogy az ott éhezők panaszát előadják az illetékes kegyelmes uraknak. So kezer éhnyomorra itélt ember hangos tüntetése, éles segélykiáltása az egész magyar munkásságnak irgalmat, jobblétet követelve, kényszerítette őket, hogy szembenézzenek a csendőrpuskákkal. Kínzó, kegyetlen, kíméletlen történet. Komisz, aljas, elvetemedett gazdálkodás az életjavakkal, hogy három­ ezer - és ki tudhatja még mennyivel több, üres gyomor - korgását-morgását innen az öreg­ fa töve mellől kellett meghallania országnak-világnak. A hazai és az európai sajtó visszhangzott a salgótarjáni éhségtüntetés hírétől. A legjob­ bak ragadtak tollat, hogy kellőképpen elítéljék a magyar munkásság kiéheztetésének ezt az egyik kirívó esetét. Európa lelkiismeretét a nemzetközi munkásmozgalom nagy költője, Bertolt Brecht szólaltatta meg. 1926 júniusában, az áprilisi salgótarjáni eseményeket követően, ki­ áltványban szólott a világ gondolkozó, cselekvő jobbik feléhez; nyolcezer nélkülöző segély­ kiáltásának versben adott hangot. A számos magyar hozzászólás, tiltakozás közül leginkább Juhász Gyuláé emelkedik ki. A szegedi Délmagyarország hasábjain, 1926 április 30-án „A nagy Salgótarján" címen lűzött harcos, támadó megjegyzéseket az április 27-iki bányásztüntetéshez, minek következ­ ményeként háromezer bányászmunkás készült Budapestre, hogy sérelmeikre ottan orvoslást találjon. A háromezer útnak indult bányászt a csendőrség föltartóztatta. Mindössze tizenö­ ten juthattak el a fővárosba, de szépszavú igéreteknél többet nem érhettek el. A salgótarjáni nagyfa története tehát nagyjából a település — a falu, majd az éppen most ötven év óta város - története is egyszersmind: ha az életfa szépen zöldel, amint azt évről évre rendesen teszi, akkor körülötte vidulnak az emberek, jólét fakad, ha viszont lombja tépődött-szaggatódott, akkor a nép sorsa is zaklatottan-hányatottan vonaglott, az élet sínylődött a Salgó és a Tarján patak partjainak ezen a szakaszán. Ez a nagyfa önma­ gában történet, néma történelem! Másféle jelképek jegyében - Salgótarján neve száz év óta országszerte, sőt újabban messze külföldön is, ismeretes, sokra becsült fogalom. Különösebben az utóbbi ötven-hatvan évben számos itten készült vasgyártmányon szerepel a város neve, leggyakrabban kályhákon, tűzhelyeken, jónéhány szerszámfajtán.. . Mindenütt, ahol ez a név ekként megjelent, ott tűz gerjedt, fényesség, melegség áradt nyomában, vagy a salgótarjáni nagyszerű szerszámok, munkaeszközök használata közben a testi munka könnyebbeden. Világosság, melegség, erőkímélés — megannyi jótétemény, adomány. Ilyen módon nemesedett, öregbült az egykori Salgó-Tarján falunév városias, civilizáló eredmények, állandó sikerek, nagy teljesítmények, nevezetes munkák egyre teljesedő jelképévé, szépen tartalmasodó valóságává. Minden siker zálogát a nép, korábban a jobbágyság meg a kétkari munkásság megfeszített munkája biz­ tosította, jelentette. Amit a természet önként kínált a parasztságnak, nagy idők múltán az ipari munkásságnak, mindannak előnyét kiváltságos osztályok élvezték. A termelőmunka szol­ gasorsot juttatott azoknak, akik akár parasztként, akár bányászként, vagy szakmunkásként vettek részt benne. A földesúri önkény meg a bányatulajdonosok által megszabott éhbérek, a gyárosok szipolyozó vagyongyűjtése kegyelemkenyérnél többet nem biztosított, jobban mondva: szándékosan nem engedélyezett az itteni lakosságnak. A ,,Kenyeretlen Salgótarján" nemcsak megkülönböztető név volt annakidején, hanem sanyarú jelszó, a kiszolgáltatottság szomorú állapotának jelképe: az üres asztal, üres tányér vagy a gyér teríték mozgósító, tudatosító erőnek bizonyult, tehát nem pusztán jelképiességnek számított a salgótarjániak szegénysége, kizsákmányolása, hanem politikai indítéknak, a dolgozó társadalom kialakuló osztálytudata szükségképi alkalmának is. Az új városrendezés gyorsan eltüntette, eltünteti, romboltatja, szinte leégetteti az egy­ kori nélkülözők megmaradt nyomortanyáit. Ha megkegyelmeznek majd egynek is munkáshá­ zak közül azt emlékeztetőnek szánják. A paraszti nyomorúság nyomai leghamarább és töké­ letesen megsemmisültek. A bányászok hősi küzdelmének, élet-halálharcának egykori küzdő­ terét — igen helyesen — eredeti állapotában megőrizték. Az egyik kimerült szénbányát teljes berendezésével együtt múzeumként nyitva tartják, félelmetesen intő jelképnek szánták, s mint ilyet mutogatják az érdeklődő idegeneknek. Amikor az ember az egykori bányászati munkahelyeket, szakaszokat mostan bejárja, magát a szörnyű, megsemmisülést kínáló poklot, a borzalmak, szenvedések, halálfélelmek szinterét látja maga előtt: a szénfejtés pillanatról pillanatra fenyegette a bányászok életét, szinte foggal, körömmel kellett kivájniok minden széndarabot, egyszerű kaparóval, kezdetle­ ges szerszámokkal a csillékbe juttatniok, viszont ha a munka viszonylagosan biztonságosnak mutatkozott, akkor meg jéghideg vízcseppek hullottak az izzadt, verítékes emberekre. Amikor 55 �a bányamunka egykori állapotát érintjük, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról a szomorító tényről se, hogy a napi munka bére mindenkor oly csekély volt, hogy alig vagy egyáltalán nem fedezte a munkavállaló családjának létszükségletét. A pokoli árnyjáték csak a bányatulajdonosok hasznát gyarapította, tőkéjét növelte. Ezek miatt a bányamúzeum döbbenetes jelképe az egykori kiszolgáltatottságnak, a féktelen harácsoló ösztönnek. A munkásmúlt jelképeinek fölsorolását tovább folytathatjuk. Az üvegfúvók, a vasöntők munkakörülményei, — bár eddig már sokat javítottak rajtuk, — még mindig láttatják a testi munka nehézségeit, a hagyományos szerszámok pedig a kezdeteket idézik. Az egykori munkásságot baljós sorsa, ádáz körülményei politikai egységgé kovácsolták össze. Salgótarján a munkásmozgalom nagyszerű múltjának, hősi tetteinek emlékét őrzi gaz­ dag hagyományában és számos emlékműve révén. Itt a szobrok, emléktáblák tehát nem szokványos jelképek, hanem sokrétű, szívós helybeli küzdelemnek, harcos bátorságsorozat­ nak emlékjelei. A munkáshatalom mostani teljessége meghozta a tőkés múltnak és örök­ ségének tökéletes megsemmisítését. A mostoha körülmények között létesült falusias település fejlődését a természeti kincsek, - mint aminő elsősorban a kőszén, s annak gyors és ügyes kiaknázása, — egyöntetűen siet­ tették. Amíg egyedül a mezőgazdaság (gyér gabonatermelés, gazdag erdészet, valamelyes állattenyésztés) szabta meg e helyen az élet föltételeit, azalatt a népesség se nem szapo­ rodott különösebben, se nem művelődhetett észlelhetően. A földművelés tehát nem tudta a falu élelmét akkor biztosítani; a föllendült bányászat mellé párosodó ipar lökésszerűen föl­ emelte a népszaporulatot és az ezzel járó alsófokú művelődési intézmények alakulását. A bányászati és az ipari munkásságnak természetesen föllépő öntudatosodása egyengette e településnek a községi, majd városias jelleg irányában való fejlődését. A társadalmi eltolódásból származó tőkés érdekeltség - az emberi nyers, olcsó munka­ erő biztosítása érdekében - meglassította, lefokozta, valósággal fékezte a várossáfejlődés menetét. Szoros tőkés érdek szabta meg lényegében a művelődés, a fejlődés kereteit. A va­ gyonos osztály mindössze annyi és olyfokú „műveltséget" engedélyezett, amennyi és amilyen elégnek bizonyult egy őt szolgáló, szűkkörű középréteg meggyökereztetésére. A parasztság teljesen mostohagyermek maradt ebben a vonatkozásban, a munkásságot mindenféle egy­ szerű fogással törekedtek helyhez kötni, csak a testi és némi gépi munka elvégzésére — úgyahogy — képesítették. Az öntudatra ébredett munkásság hamarosan széttörte az adott művelődés szűkös kereteit: művelődésházakat, munkásotthonokat, olvasó és dalegyleteket, műkedvelő színjátszókat, munkás zene- és énekkarokat szervezett és tartott fenn saját össze­ fogásának eredményeként. Ezért kell ezeket a megmaradt épületeket, az öntevékeny műve­ lődés munkásotthonait, az önművelődés és összefogás jelképeinek tartanunk, a kezdetleges városiasodás emlékeinek minősítenünk. Minden város saját címerével igyekszik egyedi hivatását, korszakos jelentőségét, sajátos jellemvonását közérthetően kifejezni, sommásan összefogni, valamint eme jelképpel múltjára hivatkozni. Salgótarján új címere ebben az értelemben szép és egyszerű, kifejező és emlé­ keztető. Az ötvenéves város jelenét és múltját idézi. A szokásos és mindkét oldalán bevágott, felső sarkain tompított pajzs középen két mezőre oszlik: mindkettőben a város bányászatára, gyáriparára, erdőgazdálkodására vonatkozó rajzolatok jelenítik meg Salgótarján hagyomá­ nyos jellegzetességeit, egész gazdaságtörténetét. E címerhez hasonlóan egyszerű és szem­ léltető az az emlékérem is, amelyet a várossá nyilvánítás ötvenedik évfordulója alkalmára (1972 január 27) készíttettek és a városi tanács olyan közéleti személyiségének adomá­ nyozott, akik a város érdekében kiemelkedő eredményeket értek el vagy emlékeztető érde­ meket szereztek. A várost környező hegyek egyikének - a Meszes nevűnek — a tetején karcsú tévétorony szökell a magasba, ez is az ünneplő város jelképei közé számítható. Ez utóbbi vonatkozás az éjszakai sötétedés idejére bontakozik ki: a toronycsúcson kigyullad egy vérvörös fény­ gömb s ahogy az éjsötétére rárajzolódik, olyan mint egy izzó buzogányfej vagy tűzvörös ököl. a munkásság kemény ökle és ez ekként hirdeti, tudatosítja a munkáshatalom, a ma­ radandó igazságtétel erejét, a jelen lelkesedését, továbbá őrző, vigyázó éberségét. Termé­ szetesen azok sem túloznak, akik óriási bányászlámpának mondják. Ö tven éve város — Ha valaki mostanában Salgótarjánba érkezik, a nagyobb épüle­ teknek falain s minden más alkalmas helyen ugyanazt a föliratot olvashatja: Ö tven éve vá­ ros Salgótarján! A szöveg mellől nem marad el a város kifejező címere sem. E félévszázad első felében mindössze jogilag, közigazgatásilag nyilváníthatták várossá az akkor még falu­ sias jellegű, ipari-mezőgazdasági települést. A valódi városiasodás nagyjából az utóbbi hu- 55 �szonöt év elején indult meg, s azóta tart az ilyen irányú fejlesztés egyre fokozódó ütemben. Bár már a száz évvel ezelőtt megnyitott kőszénbányák, különböző nagyságú gyárak, kisebbnagyobb üzemek ugyan a várossá emelkedés lehetőségeit jelenthették volna, ha a tőkés magánérdek nem késleltetett volna minden komolyabb fejlődést. Ismeretes jelenség ez min­ den hazai, korabeli kisváros történetében. Salgótarján városi korszakának első felét a társadalmi és vagyoni ellentétek gyakran nyílt vagy olykor burkolt harca jellemzi: az ipar és a földtulajdon néhány képviselője dönött minden ügyben. A városi közigazgatás e vékony, makacs, átalkodott réteg érdekét szol­ gálta. Védelmüket több idevezényelt csendőrszakasz biztosította, ehhez járult még a városi rendőrség. A nagyobb épületekben az államhatalmi szervek működtek, nekik építkeztek eb­ ben az időben. Amaz egy-két városias épület még az első világháborút megelőző időben készült. Valamilyen otthonhoz juttatták a középosztály szolgálatkész tagjait. A munkásságot ugyanakkor ütött-vert tömeglakásokba zsúfolták, közülük mindössze a vasgyáriak munkás­ házait lehet mindmáig lakályosoknak tartani. Iskola-, posta-, banképületeket is csak úgy jószándékkal mondhatjuk városiasnak. Így az első korszak — hozzávetőlegesen az 1922-1947 közé eső idő — városképe elszomorító látványt nyújthatott. Akiket létérdekük nem kötötte e városhoz, azok nem maradtak meg ebben a környezetben. Élénkebben mutatja e különb­ ségeket az egykori kisvárosnak és a jövő Nagy-Sla lgótarjánnak egy-egy makettje, no meg az a hatalmas tájkép, amelyik a városi tanácsház folyosóján függ. Az érdeklődőknek ezeken mutatják meg az építkezés, a város szépítés következő feladatait, a kijelölt utcák, lakótele­ pek jól kiszemelt helyét. A festői környezet, ami e tájképet uralja, továbbá a felszíntagolódás eleve meghatározza a terjeszkedés mértékét meg a természetét, nevezetesen a nagyvárosiasság jellegének a keretét. Ez utóbbi feladatok folyamatos megvalósítása a második huszonöt évre esett. Azt lehet jelenleg megállapítani, hogy a városiasítás feleútját Salgótar­ ján már megtette, annak is nagyobbik hányada 1960-1971. közé esett. A városiasodás mindenkori föltételét, újabb ütemét, tervszerűségét a nem feledhető múlt szabta s szabja meg parancsolóan, aminek zavarait, egyenetlenségeit, ellentéteit kell a jelennek kiegyenlítenie. Az előző huszonöt éves korszak (1922— 1947) mulasztásaiért kárpó­ tolni kell a mai időket megért munkásságot. A múlt itten többszörösen kötelez. Salgótarján csak akkor fejlődhetik igazán és haladhat egyre ütemesebben előre a várossá fejlődés útján, ha saját múltját szinte elnyeli, mohón fö lfa lja ; tehát izzé-porrá zúzza annak emlékeztető jegyeit, csúfos maradványait, elsősorban azokat; melyek az egykori szegénylakosság életét, életkörülményeit megkeserítették. Ez a város sajátos magánvalóságában úgy épülhet, ha sok mindent lebont, hogy ezáltal a merőben újnak, korszerűnek helyet biztosíthasson. Salgótarján tehát a szó megszokott értelmében nem újjáépül, ahogy a legtöbb mai magyar város, nemcsak kiegészül új lakótelepekkel, ipari negyedekkel, hanem teljesen és tervszerűen, a régi helyén, az elavult városcsökevény helyett új, huszadik századi nagyváros létesül. Az új nagyváros képe az utóbbi években kezd ütemesen kibontakozni, sőt a befejezett városnegyedek, kész lakótelepek mintaszerű fölépítése, esztétikai kiképzése világosan meg­ mutatja azt az utat, hogy miként lehet és kell az új urbanizációt, a városiasítást hazai viszonyaink között föllendíteni. Az ötvenedik esztendő semmiképpen se a befejezést vagy valamilyen megállás jelent, hanem egyik kötelező alkalma a megkezdett nagyváros minél tervszerűbb, óvatosan siettetett befejezésének. Az anyagi eszközök nyilvánvalóan megsza­ bottak, tehát egyúttal kötelezőek is és azok okos kimerítése, célszerű f olhasználása az adott időkeret szerint, egy szélekörű várospolitika önállósulását fejleszthette ki, egy sajátos városjelleg, — ha szabad így megállapítanunk, — egy önálló városegyéniség, a valóságos és virtuális Salgótarján, kibontakoztatását írja elő: eszközli és minősíti azokat a járható utakat, kínálkozó eljárásokat és készen kapott módszereket, amelyeknek helyes alkalmazása mind a menetközi, mind pedig a végső célokat önállósítja, függetleníti. Az ötvenéves Salgótarján mindezek sikere jegyében kezdheti meg második félszázadát mint a tervszerű munka és az emelkedő művelődés igéretes nagyvárosa. A munka városa — Mindenik ipari város az. Tisztán mezőgazdasági környezetben alig, vagy nehezen, fejlődhetik ki valamelyes városias település, illetve csupán városközpontokról lehet szó. Példák szükségtelenek. A városállapot mértéke a civilizáció fejlettségének foka és az egyúttal az ipari városok fölényének a mutatója is. Huszonöt évvel ezelőtt Salgótarján sajátos arculatot példázott: egyszerre ipari központnak és bányavárosnak számított és mégis nyomasztóan falusias, mezővárosi jellemvonásokat állandósított, jóllehet a szűk­ területű mezőgazdaság élelem-ellátó feladata messze elmaradt az ipar és a bányászat 57 �haszonszerző, tőkegyarapító jelentősége mögött. E két gazdasági ágazat egyetlen vonat­ kozás alapján megegyezett egymással: mindkettő - az erdőgazdasággal együtt — szigo­ rúan magánérdekeket szolgált, ennek következtében a tiszta haszon, a tetemes nyereség — a fejlődés fedezete — nem maradhatott a város falai között. A közszükségleteket kielégítő kereskedelem tőke hiányában nem feljdőhetett ki: például kevés élelmiszert kínált a fogyasztóknak, emiatt adódtak esetek, amelyek ellátási hiányosságokat idéztek elő. A tőke kiáramlása maga után vonta elsősorban a munkásság és a parasztság anyagi, ellátási nyomorát, valamint szellemének elmaradott mivoltát. A teljes és tökéletes kiszolgáltatottság állapotát ekként teremtette meg az egyoldalú jövedelmi-kereseti aránytalanság, a termelő társadalom pénztelensége. A vékonyrétegű, középosztály helyezete csak annyival könnyebbe­ dett, amennyivel jobban megszolgálta a „magasabb” -ak érdekét, lényegében ők szellemi proletároknak számítottak, de mégis valamelyes civilizált környezetben élhettek, dolgoz­ hattak. E város, Salgótarján, 1870 és 1945 közé eső múltja mindezt szomorúan bizonyítja. A közös érdekű civilizáció ütemének 1945 óta történő megteremtése, tehát a fölfokozott városfejlesztés ebben az esetben nemcsak a munkáshatalom elégtételszerzésének jogosult­ ságát foganatosította meg, hanem nyilvánvalóan bizonyítja, hogy miként lehet és kell a termelt javakat megosztani, ha a tervszerű, céltudatos munka eredményét, hasznát, tehát magát a tőkét is, a közösség birtokolja, használja föl. A szellemi és az anyagi javaknak arányos és igazságos fejlesztése és elosztása e városi közösség valamennyi tagjának jól felfogott érdekévé, nemkülönben kézenfekvő feladatává és szívesen vállalt kötelezettségévé vált, enélkül a természetes folyamat nélkül különben városi civilizáció széleskörű kialakulá­ sáról egyetlen szó sem eshetik. Amennyi kiváltság számába eső civilizációt a csekélylétszámú kispolgárság Salgótarjánban, 1945 előtt, meghonosíthatott, mindaz csak a társa­ dalmi egyenlőtlenség érzetét fokozta. 1945 után viszont minden törekvés arra irányult, hogy a városbeli munkásság minél jobban s minél előbb részesedjék egy korszerűen civilizált életmódban. A többirányú kiegyenlítődés szakosított folyamata mindmáig tart és jósokára fog általánosan befejeződni. Minden város alapvetően anyagi és szellemi képződmény és mindössze csak akkor nyilvánulhat meg legteljesebben és legtökéletesebben, ha benne az anyagnak és a szellemnek aránya egyenletes. Ez utóbbi kettőnek a viszonyulását meg egyenletességét, valamint minőségét a munka teremti meg; az a munka mindenekfölött, amelyik tárgyiasult elemeket alakít át, állít a városi civilizáció egységesítő szolgálatába, tehát alaplényeget hasznosít, célszerűsít, de legszemélyesebb érdekét elégíti ki egyúttal egy város lakóinak, miközben föltétlenül értéket is képvisel. Természetesen csak az olyan munkában mutatkozik meg magasszintű városfejlesztő tényező, amiben egy közösségi értéksorozatot, minőségi rendszert megtervező, irányító politikai eszme egészséges érvénye megnyilatkozik. Salgó­ tarján politikai múltjában számtalan követendő példa kínálkozik a irányításra vonatkozóan. A tudományos szocializmus győzelmének korában ez a politikai irányeszme eleve meg­ határozott és természetesen közösségi jellegű, tehát marxista-szocialista. Várospolitika — Salgótarján várospolitikájának, városegyediségének alapja: minőségi fejlődés, mennyiségi növekedés — a termelés minden terén. Mindkettőnek fedezete a több és jobb munka s az azt irányító, szervező szocialista politika. (Egyébként a politika mint fogalom az ógörög városiasodások, városalapítások korában — a polis, a politeia — vagyis a város, méginkább a városállam közös, mindennapi üqyeivel-bajaival való foglal­ kozást jelentette.) A munka révén — több-kevesebb hozzájárulással — a város valamennyi lakosa cselekvő tagja egy eredményes várospolitikának és közvetve vagy közvetlenül része­ sedik eme politika anyagi és szellemi eredményeiből. Az a várospolitika minősíthető mintaszerűnek, amelyik a helyben termelt és másutt vásárolt javakat részarányosa n osztja meg, vezető elvnek tekintve a munkaeredmények hányadait. Valamikor Salgótarján csaknem teljesen önálló vonzáskörzet középpontjában fejlődött csekélybehozatalú bányavárosból iparivá, erre az időre esik különben városodásának némi kezdete, a lakosság szaporodása, a termelés ágazatainak sokasodása, főként a termékek színvonalának emelkedése és a velejáró versenyképesség. Hogy a kívánt városodás mégse lendült fölfelé, annak csupán az volt az oka, hogy kezdetektől fogva a szénvagyon, a bányászat tetemes haszna, a gyarapodó tőkehozam — egészen 1945-ig — kiáramlott e város falai közül. Az egyre növekvő ipar csak több munkaalkalmat teremtett, tehát az idevándorló és itt megélhetést kereső munkavállalók bérszintjét nem emelte meg és a 58 �bányászathoz hasonlóan ez is fokozott megánérdekeket szolgált, élénkítette a béruzsorát. A bányászat és különösebben az ipar egy erősödő, mindinkább mélyülő osztálytudatot hívott létre, szervezkedésre és érdekvédelemre késztette, kényszerítette a munkásságot. Salgótarjánban 1870 és 1945 között a munkásosztály - a jóval jelentéktelenebb és csekélylétszámú parasztság mellett — fokozatosan politikai tényezővé emelkedett. Noha kevés eszközzel rendelkezett, jogfosztottan alig tehetett saját érdekében valamit, de puszta létével mindig számolnia kellett az úgynevezett felsőbb vezetésnek. Kényszerhelyzeté­ ben megtanulta az okos politizálást, a saját sorsával való komolyabb törődést és egyúttal kijárta annak magasiskoláját. Megtanulta ezek szerint azokat a kívülállókat becsülni, akik a munkásság tiszta ügye szolgálatába önként szegődtek, érdeküket csaknem önzetlenül képviselték, sőt az üldöztetést is vállalták érettük, velük együtt. Munkáspolitika - Az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a munkásakarat győzelme óta megkezdődött a gyakorlati kísérleteknek szakasza: a helyileg adott termelőeszközök társadalmi tulajdonbavétele, az államgazdaság társadalmi szervezetének a föl­ építése, a munkásosztály politikai hatalmának megszervezése, a társadalmi felelősség egyesítése egy nagy marxista-szocialista munkáspárt keretében, s mindennek megfelelő szocialista állami szervezet meg állami-társadalmi intézmények, létesítmények működtetésé­ nek követelése. Mindezek egészen 1945-ig, a hazai tőkéstársadalom teljes és tökéletes bukásáig, titkos reménységekbe burkoltan éltek, hatottak az osztályharcra érett és titkosan szervezkedő salgótarjáni munkásság tudatában is: e város munkásmozgalmi múltjánál és a kiélezett helyi munkássorsnál fogva állandó és megbízható otthont teremtett az 1945-ben végre fölszabadult forradalmi eltökéltségnek, cselekvésre alkalmas munkáspolitikai akara­ toknak. A régóta ismeretes itthoni feladatok megoldásának útja ezzel megnyílott. (A magyar Tanácsköztársaság idejének rövid alkalma előzetesen és tökéletesen igazolta, hogy a salgótarjáni munkásság nemcsak fegyverrel védte kivívott hatalmát, hanem rövid hónapok alatt bizonyította politikai érettségét, e munkáshatalom nemcsak itteni érdekeket törekedett kielégíteni, hanem világosan megjelölte a városfejlesztés időszerű feladatait is.) E város gyárai, üzemei az államosítások után teljesen megújultak. Az elavult gépekkel és korszerűtlen gyártásmódokkal nem lehetett eredményesen termelni. Az első lépések zavarai, nehézségei maguktól adódtak, ugyanakkor megszaporodtak a feladatok is. A több és a jobb munka sikere és hozama parancsolóan beleszólt e város közállapo­ tainak rendezésébe. Mindezek az országosan kiemelkedő munkaeredmények magának a városnak egy naqyobbfokú, magasabbszintű korszerűsítését érzékelhetően sürgették, siettették. A településmód bűnösen elmaradt, szándékosan elodázott fejlesztését tovább halogatni nem lehetett. A város ipari-gazdasági túlsúlya, többletértéke országos viszonylat­ ban is megnövekedett. Salgótarján hamarosan elérte, hogy egyedül teremtette elő egész Nógrád megye összesített bevételének hatvan százalékát s a tervgazdálkodás első szakaszá­ ban még mindig falusias jelleg, kisvárosi vonások urallották a városképet. A korszerű munkahelyek és az elavult lakóhelyek különbsége megszabta, valósággal előírta egy új. átfogó várospolitikának, városfejlesztésnek a tartalmát és terjedelmét, elsősorban egy hatalmas méretű lakásépítést, a munkahelyek fokozatos korszerűsítését. A városfejlesztés tényleges fedezete, az ipar tőke haszna ezután már nem vándorolt ki a város falai közül, hanem túlnyomórészt helyben maradva, egy nagy városépítésnek alapjává válhatott. A munkaeredmények tehát ösztönzően előidézték, sürgették, siettették Salgótarján városiasítását, általános korszerűsítését. A munka városát közigazgatási rang szerint előléptették, amikor Nógrád megye székhelyévé megtették. Ipari-gazdasági központtá Salgótarján ennél természetesen jóval korábban vált, tehát egy előző, nyilvánvaló állapotot véglegesített a városi rangnak emelése, újabb, hivatalos elismerése. A város és a természet - A fejlesztés egyenletessége, arányossága jellemzi e városítást, az egész településnek korszerűsítését. A földrajzi helyzet különösen kedvező: egy nagyszerű természeti környezetben lehet új várost építeni, az erdős középhegyek koszorújába kell az új városképet beilleszteni: az emberi alkotásnak, tehát a városépítésnek is nagyszerűnek, hozzáméltónak kell lennie. A környezet megnyerő szépsége önmagában nagy nyereség, előny, azt egykedvűen elrontani, éktelen épületekkel, ormótlan tömbökkel megbontani, meg­ zavarni csábító játék lehetne, de egyáltalán nem művészi feladat. A gyönyörű keretbe méltó városképet, építészeti egységet belerajzolni csak úgy lehet és szabad, ha a tervezés nem önálló házakat lát, hanem az egész városképhez viszonyít minden mozzanatot, össz­ hangot teremt a természet szépsége és az emberi alkotások nagyszerűsége között. 59 �A természet jóllehet nem alkalmazkodik, nehezen engedi ma gát módosítani, mert folyton érezteti felsőbbségét a mesterséges alkotások rovására. A várostervező művész tisztes kötelessége a szép természetnek érintetlenül hagyása és az általa adott keretbe belehelyezni az új nagyvárost, a valóban új és nagy Salgótarjánt. Hogy mindez dicsére­ tesen és elismerten ekként folyik, arról már most meggyőződhetik a szemlélődő, ha vala­ melyik hegyről rátekint a mostan teljesedő városra, de egy 1967-ben készült madártávlati fénykép szintén bizonyítja, hogy a tervezők és építők komoly nagy művészek és az építtetők jelentékeny politikusok, mert fölfedezték a természet uralkodó szépségét és ahhoz iga­ zítják, módosítják elképzeléseiket, terveiket. Egység és egyenletesség, szépség és nagyvonalúság a közös jellemvonásuk. Nagyméretű lakóházak százai, gyárak tömegépületei, csarnokai mellé vonzó városképet rajzolni bonyolultan szép feladat. Salgótarján eleddig elkészült negyedeit szépen ható egyenletesség, tetszetős arányosság, megnyugtató egység egyaránt jellemzi s ebben a vonatkozásban számos új városunkat fölülmúlja. Minden valamirevaló város két természeti eleme, valóságos kincse: a víz és a levegő. Salgótarján légköre, időjárása az esztendő nagyobbik részében kellemes, szélsőség ritkán jelentkezik benne. A hegyek fölfogják vagy eltérítik a száguldó szeleket, lengedező szellőkké szelídülnek, amikor a beépített terület épületei közé jutnak. A levegő a sok völgyön keresztül cserélődik ki, frissül föl. A légszennyeződés ártalma az utóbbi időben alaposan csökkent. A környező erdőségek valóságos ózonfejlesztő telepek. Kellem, üdeség határozza meg, jellemzi e város légkörét: a nagy meleg vagy nagy hideg valahogyan nem tartós és nem bántó évszakaihoz képest. Ahogy ismerünk úgynevezett hideg-rideg, szinte zord városokat, akként lehet és kell Salgótarjánt szelíden enyhe széljárású, kellemes hőmérsékletű várossá nyilvánítanunk. A természetadta víz (tó, vagy folyó) voltaképpen hiányzik, legalábbis az előbbi egyideig hiányzott e település változatos környezetéből. Van ugyan három csörgedező, vékonyka patakja, azok vízhozama azonban jelentéktelen. Mind a Pécskő, mind a Tarján, mind pedig a Salgó patak együttesen és külön-külön is inkább akadályai, semmint előmozdítói a városkép, a városi alaprajz kialakításának. A Tarján patak meg a magas, vele csaknem párhuzamos vasúti töltés két egyenlőtlen részre osztja a belterületet, az egységes utcarendszer eddigi terveit kényszerű megalkuvások irányába terelte, e patak befödésével sokminden — köztük egy főközlekedési útvonal kiszélesítése is — megoldódik, a vasúti töltés viszont megfelelő számú aluljáró építése után akadályként már aligha szerepelhet. A város belterületén ezek szerint öszefüggő nagyobb víztükröt nem lehetett kialakítani, ezért az egyik valóban közeli völgynyílásban létesítettek egy nagy és még fejleszthető csónakázó tavat, mellette pedig egy nyári, szabadtéri, többmedencés fürdőző telepet építettek. Eme vízi létesítmény közelében sátortábor fogadja az üdülőket, ugyanakkor a két oldalsó hegy erre ereszkedő lankáján megkezdték a hétvégi kertesházak, kies nyári lakok építését is. A víz meg a levegő ekként segíti a városépítés korszerűsítő szakaszait. A környező hegyek erdősége, jóllehet jelentékeny területet foglal, nem tekinthető nagysága elegendőnek. Az erdők fejlesztésének, telepítésének többrétegű kívánalmait tárják föl s föltétien gyorsítását sürgetik a fátlan hegyoldalak, hegyhátakon levő térségek. Hasonló a helyzet az elkészült lakótelepek fásítása terén is. Az erdőt nagyrészt be lehet hozni a házak közé. A megfelelő, de csak itt-ott található fafajták virulása ösztönző tényezőként elhárít minden akadályt, előzetes megtorpanást. Bizonyára számolt a várostervezés ezzel a kínálkozó lehetőséggel is, mint mindennel. Salgótarján a fák, bokrok, dísznövények telephelyeként az egyik legegészségesebb városunk lehet, ha már mostan bizonyos mértékben nem az. A növényzet így válhatik a leghatalmasabb, leghatásosabb városfejlesztő elemmé. Fiatal város, fiatalok városa — Valamint eme város valamennyi házának, épületének megnyerő külső képe egy nyugodt, kiegyensúlyozott belső élet értékéről, általában egy-egy meghitt életlehetőségről beszélhet, úgy szólhat ékes szavakkal az egész városkép a benne lüktető, áramló, termelő munkáséletről. A rész és az egész összhangjából, továbbá a kör­ nyék meg a környezet vonzó kelleméből következik egy gyöngéden és lassan érvényesülő helyi öntudat, városszeretet, amiből természetesen bontakozik ki a helybenmaradás — való­ ságos életelvként. A szocialista városépítés meg a közellátás ugyanis fokozatosan meg­ szüntette a tőkésvilág kínos hagyatékát, elsősorban a bér-, lakás-, és élelmiszeruzsorát, emellett megteremtette az általános művelődés alap-, közép- és felsőfokú intézményeit, valamint a tudományos ismeretterjesztés kiterjedt hálózatát, végül minden téren és vala­ mennyi vonatkozásban az egyenletes és folyamatos fejlődést biztosította. Megmutatta és 60 �megmutatja — immár két és fél évtized óta — a jónál a jobbra, a tökéletesből a legtökéle­ tesebbre vezető utakat-módokat, előidézi a bőség lehetőségeit is. A bőség ugyanis közmegelégedést szül, az egyöntetű megelégedettség viszont fölszámolja az elvándorlást, ama bizonyos vágyakozást a csak remélhető jobb lehetőségek után. Salgótarján megköti, meg­ tartja lakosságát, az itten születetteket meg az ideköltözötteket is. Az elvándorlás az orszá­ gos átlag alatt jelentkezik. E város tehát az ősi hagyomány értelmében vett metropolis (jobban mondva: metropolis=anyaváros), központja egy csaknem százezres lélekszámú körzetnek, a környék lakóinak szintén vásároló, beszerző helye, áruellátó telepe, egyetemes ipari termékforrása. Politikai és társadalmi akarat termet, virágoztat, fejleszt, tart fenn városokat. Mint az eddigiek alapján láthattuk: Salgótarján gazdasági értékállománya annakidején kikénysze­ rítette az ósdi településmód korszerűsítését. Ezeket a kényszerítő, lázító tényezőket egy mélyreható politikai-társadalmi öntudatosodás sarjasztotta ki, a munkásság körében ezek az indítékok érlelődtek politikai tettekké, gazdasági termékekké, amelyek aztán szervesen illeszkednek bele az országos tervgazdálkodásba. Salgótarján jelentékeny hányadát vállalja az országos terveknek, sőt számos egyedi feladatot teljesít, több kiviteli termékünket egyedül állítja elő. Gyárainak, ipartelepeinek, üzemeinek, szövetkezeteinek névsora, valamint termé­ keinek jegyzéke igen hosszúra nyúlna, ha mindegyiket tüzetesen meg akarnánk nevezni; egyébként is nehéz volna egyes állapotokat rögzíteni, hiszen gyorsan változnak a helyben előállított gyártmányok fajtái, előállításuknak módjai, eszközei. Ahogyan a városkép teljesedik, hozzá hasonlóan változik, tökéletesedik, bővül az ipari és gyári fölszereltség, gépállomány. Salgótarján a kedvező változások városa: egy ilyen város élete, életének valamennyi megnyilvánulásában alakuló módosulást mutat, ezért fiatalos az élete, meg azért is, mert általában fiatalok vezetik, irányítják mind közigazgatását, mind pedig közgazdaságát, gyárait, üzemeit, közintézményeit. A vezető réteg áltagos életkora a negyven év körül mozog, ez fiatal évjárat a hatvanas-hetvenes átlagkorhoz ké­ pest. Salgótarján a maga ötvan évével fiatal város és egyszersmind a fiatalok városa is. Akik a holnapban járnak, mint az itteni vezetők, azok méginkább megfiatalodnak, hiszen már ők is gyermekeik friss, gyors lábával lépkednek, haladnak, iramlanak, törnek, előre az élre: fiatalos hévvel szeretik városukat, munkájuk, töprengéseik, terveik szépséges eredmé­ nyét: az új Salgótarjánt. Az itteni városirányítás világosan megértette: létezni, megmaradni, fejlődni, annyi mint küzdeni, harcolni; élni, megélni viszont annyi, mint győzni, diadalmas­ kodni az akadályokon. Ötven év alatt ezt a következetes életelvet egyedül a dolgozó-terme­ lő társadalom értette meg; 1945 óta ugyanakkor sorra megvalósította terveit. Nem mindig hiánytalanul, de mindenkor a jó átlag fölött járnak eredményeik. Ezer szakember — Bizonyos fokozatú megtorpanás az 1960-as évek elején mutatkozott, a válságtüneteket azonban gyorsan és alaposan, viszonylag rövid idő alatt eloszlatták. Elsősorban a szakemberek feltűnő hiányaként jelentkeztek hibák, hiányosságok. A városi tanács ezt a kérdést is megoldotta: ezer szakembert kellett e város szolgálata számára megnyerniök, főként jólképzett fiatalokat hívtak meg. Ez a tanácsi határozat hamarosan mozgalommá bővült ki. Szívesen jöttek ide, hiszen a tanács érdekükben mindent vállalt: megfelelő munkát, alkalmas lakásokat előre biztosítottak számukra, sőt bölcsődék, óvodák, iskolák révén a fiatal házasok elemi, családi gondjait is megoldották. Az „ezer szakember" elnevezésű mozgalom gyors sikereket, nagyszerű eredményeket teremtett az ipar, közigaz­ gatás, közegészség, közoktatás, közellátás terén. A szakemberek e létszáma azóta ritkán változott, néhánya n közben elmentek, az itten szerzett tapasztalatok birtokában viszont jobb, magas beosztást érhettek el, természetesen helyüket nyomban betöltötték a szívesen ideérkező fiatalokkal. 1963 óta már ezernél több gyakorlott szakember vesz részt a városiasítás összetett munkájában; helyi születésűek máshol nem szívesen keresnek alkalmaztatást, tanulmányaik végeztével hazatérnek egyre fontosabbá, jelentékenyebbé váló szülővárosukba, akik aztán egy bizonyos helyi öntudat hangoztatói lesznek. Mind ez utóbbiak, mind pedig a megtelepedettek jól érzik magukat, nagyvárosi életszinten élnek, épp ezért másokat szeretettel idehívogatnak. Mostanában pél­ dául pedagógusokat és közgazdasági mérnököket toboroznak, várnak Salgótarjánba. Az eddig elmondottak alapján, tanúlságként meg kell állapítanunk a várospolitika munkaszervezésével kapcsolatban, vagyis a megfelelő tervek kivitelezéséről: először is pontosan fölmérték a tervágazatok fontosságát, meggyőződtek mindazoknak föltétien jogo- 61 �sultságáról; másodsorban pedig a végrehajtás könnyűségét és sorrendjét vették figyelembe. Inkább kevesebbet kockáztatnak, óvatosan kezdeményeznek, semmint tetszetősebb túlzások­ kal, aránytalan méretezésekkel veszélyeztetnék a megvalósítások arányát, értékét valamint érdekét. Az érdekelteknek erős akarata és ennek az akaratnak épsége az alapvető biztosítéka, kétségtelen fedezete annak, hogy az anyagi és szellemi tőkét részarányosa n fölhasználják, tehát gyümölcsözően kamatoztatják. Az óvatos, lassított tervezés hatásaként gyakran ta lá l­ kozik az érdeklődő azokkal, a körülményekhez képest jogosnak látszó kérésekkel, indokolt panaszokkal — a termelés és közművelődés körében — , amik szerint a helyhiány és a meg­ szorított pénzalap késlelteti a fejlesztéseket. E város viszonylatában mindezek csupán rész­ letjelenségek, a felsőbb irányítás az egészet Iá tja, az érdekeltek részleteket érzékelnek s ez utóbbi szemléletet alá kell vetni a nagy egész érdekének. Nem utolsósorban azért is, mivel Salgótarján mindenestül része — méghozzá megbecsült, kiemelt egysége — az országos tervgazdálkodásnak. Mindezek ellenére az csak jó jel, ha a tervszerű munka lendülete, a ter­ melés gyorsuló irama mind többet és jobbat akar s valamennyinek kezdeményezője, fölkel­ tője történetesen maga a munkásság: az itteni gyárak, üzemek, intézmények korszerűsíté­ sét, fejlesztését, bővítését a helyi élénk érdekek mellett mégis csak az országos arányokhoz kell igazítani. Amikor az ideérkezett érdeklődő vendég behatóbban megszemlélte a salgótarjáni üze­ meket, gyárakat, intézményeket, egy mostanában fölkapott s már-már tartalmatlanodó szó­ nak, a korszerű- nek valódi, teljes jelentéskörével ismerkedhetik meg. E fogalom itten zárt, nagyjából körülírható tartalommal telítődött: jelenti elsősorban az emberséget, társadalmi megbecsülést, a munkaeredmények tiszteletét és hibátlan értékelését; jelenti aztán a fia ­ talos életszemléletet, a jövőbe való mélyebb tekintést; jelenti műszaki értelmezés szerint az ésszerű gépesítés folyamatát, amiben a gép már nem rideg tárgy, nem bércsökkentő ténye­ ző többé, tehát nem ellensége az embernek, hanem hatalmas segédeszköz az anyag moz­ gatásának, alakításának nagyszerű műveleteiben; korszerű jelenségek végül a következő mozzanatok: az egészséges lakó- és munkahelyek, az elért eredmények európai árnyala­ tokat, egyetemes értékszintet megközelítő vagy fölülmúló minősége, a jó kedvvel végzett munka fölszabadító erénye meg ereje; az ember tehát nem gondolkodó gép, hanem meg­ alkotja és működteti az önműködő, okos gépsorokat, a testi erőt többé-kevésbé fölváltja a mesterséges erőforrás. Sorolhatnánk még a korszerűség megnyilvánult elemeit, ehelyett összefoglalásképpen megállapíthatjuk: a korszerűség egyetemes jelentősége, hogy a munkásban fölfedezte az embert. E fölfedezés nemcsak salgótarjáni sajátosság, de aminő gondossággal erre évek óta itten vigyáznak és hogy idejében meghonosították, az önmagában is megkülönböztető jellemvonása a munkástársadalom általánosított megbecsülésének, Salgótarján tehát amint a kiegyenlítődéseknek követhető színhelye, akként a korszerűségnek mintavárosa is, ezért szeretik lakosai s ezért tartják anyavárosuknak, ahogyan azt az egyik kitűnő, lényeglátó városvezető megállapította: „Salgótarján kicsit az anyánk, befogadott, nevel, ápol, táplál minket; ugyanakkor gyer­ mekünk is: formáljuk, fejlesztjük, gazdagítjuk, önállósítjuk, egészében pedig életünk, mun­ kánk, terveink, töprengéseink értelme.” A városépítésnek, a közérdekű fejlesztéseknek bizonyos, jól bevált szokásai, helyi szo­ kásjogai honosodtak meg vagy az öntevékeny kezdeményezések folyamán e helyen alakultak ki s váltak szabályozó elvekké, helyi-érdekű törvényekké, amiknek a jóságát, alkalmasságát az általános fejlődés meg a minden vonatkozású értékszint-emelkedés, az érdekközösség ér­ vénye szentesített. Salgótarján ezek szerint az önalkotta, bevált szokásjogok, hasznos jó ­ törvények honának jelentőségét igazolta — az elmúlt második huszonöt éve alatt. A jótör­ vényű város: Salgótarján. Ám a társadalmi elégtételszerzésnek is kiváló szintre: az első huszonöt év meg az előző sanyarú korszakok bűnös mulasztásáért, a munkásuzsoráért meg­ nyugtató elégtételt, kiegyenlítő igazságot szerzett magának akként, hogy az erkölcsi rendet forradalmi eszközökkel helyreállította, az erkölcsi egyenleget megvonta a termelt javak ará­ nyos megszerzése és igazságos elosztása révén. A salgótarjáni szegénység egykori „szabad­ ságharca" győzedelmeskedett. A történelmi nevezetességű egykori „tüntetések" ma diadalmenetként jelentkeznek egy megújult város ünneplő utcáin, a munkásság hősi korszakainak évfordulóin. A veterán harcosok arcán az elégtétel és a megelégedés örömvirágai nyílnak ki, virulnak az egykori torzító bánatok helyén. 62 �Salgótarján az emberségnek városa: bölcsőtől a koporsóig gondoskodik öntudatos szorgalmas lakosságáról, melynek egyébként nappali létszá ma ötvenezer, az éjszakai har­ mincötezer, de a kornyékkel együtt százezer embert kell ellátni a közszükségletek terén. Ezek a számok nem foglalják magukban az idegenforgalom váltakozó adatait. A művelődés városa — Mindegyik város elsősorban és szükségképpen az. A művelődés magasabb foka önmagában jelenthet városjelleget, rangot. Salgótarján az utóbbi negyed­ század alatt fejlődött a művelődés színhelyévé, egy nagyobb körzet iskolavárosává, a mun­ kaalkalmukkal egyidejűen megteremtette a művelődés otthonait is. A műveltség-szerzés csaknem minden változata a lakosság rendelkezésére áll. Amióta a tudomány, általában az ismeretszerzés fölszabadult a magántulajdon és az osztályhatalom béklyói alól és a mun­ kásság szolgálatába szegődött, azóta megszaporodtak és megnőttek az igények is mind a munkahelyeken, mind a magánéletben. A dolgozó-termelő társadalom tudásvágyát, egyetemes ismeretszerző igényét elsősorban a több és jobb munkamódok bevezetése keltették föl. A salgótarjáni munkásság idejekorán belátta, hogy a magasszínvonalú tudás, alapos szakismeret lényegében fontos, csaknem nél­ külözhetetlen értéktöbblet az ő számára; a közművelődés alapjain nyugvó munkáshatalom ilyen értelmű követelményekkel lép föl vele szemben is. A közművelődés vele egyszerre sza­ badult föl, annak útjai-módjai-eszközei az ő számára is megnyílottak, intézményeihez könnyen hozzáférhet. A salgótarjáni munkásság művelődésének történeti, igazi lényege a folyamatos fejlő­ dés volt mindenkoron (akár öntevékenyen a nehéz elnyomatás alatt, akár intézményesen 1945 óta), ennek egyetlen eszköze pedig a munka. A történelmi értékelés egyik vezető elve: a fejlődésben való következetes résztvétel, vagyis a kifejtett munka nagysága, színvonala és jelentősége. Akiknek a történeti fejlődés iránt élénk érzéke van, az egyre erőteljesebben észleli, érzi, hogy a saját társadalmi osztálya az ő munkája, személyes közreműködése által is fejlődik, az ő eredményeit felhasználja, az ő tevékenysége szerves része, nélkülözhetetlen eleme egy város — ez esetben Salgótarján — anyagi-szellemi gazdagodásának. Az ilyen történelmi felelősséget vállaló, közösségi szemléletű ember a munkát erkölcsi kötelesség­ ként a történeti fejlődés jelentőségének viszonylatában látja, értékeli. Az emberi munkának a történeti fejlődésbe vitt ereje és fontossága a helyes történelmi, munkásmozgalmi műve­ lődés egyik, uralkodó főszempontja. Világos ezek alapján, hogy egy korszerű városban — ilyennek ismertük el eddig Salgótarjánt - az elmélet és gyakorlat szakembereinek a tudását összehangolva, munkateret kell nekik biztosítani, mert ennek helyes megoldásából tetemes előny származik a városra nézve, amely a művelődésnek otthonát teremtette meg. A jelen boldogsága a múlt vetülete, különösen vonatkozik ez a megállapítás Salgó­ tarjánnak 1870-1945 közé eső múltjára, abban a történelmi időben bűnösen vétkeztek itten a munkásművelődés ellen, a jelen íratlan törvénye, hogy megsemmisítse, véglegesen fölszá­ molja e múltnak bűneit és a művelődés lehetőségeinek széleskörű fölkínálása által elégté­ telt nyújtson az egykori mulasztások feledtetésére. Az ilyen szükségszerű történeti fejlődés­ nek folyamatát csupán csak az ismerheti meg teljes jelentősége szerint és csak az tudhatja az egyes, elért részleteket fejlődési fokozatuk kellő helyére illeszteni, aki alaposan ismeri és munkálja e fejlődési és művelődési folyamat végső állapotát: a jelent. A tennivalók nyilván­ valóak: „Látománnyal, kézzel, gondolattal, a hatalmas halott múlt hátterén. / Teljes hűség­ gel megrajzolni a hatalmas jelent” / — mondja ideillő érvénnyel Withmann, az amerikai költő. Eszerint elfogadhatjuk, hogy a történelem a múlt politikája, a jelen politikája pedig magá­ nak a jelennek története volna, ha nem tudnánk, hogy a múlt és a jelen mindig a jövőre utal. Az emberiség jelene: „Csügg a múlton és jövőt te re m t...” — ez meg a mi Vörösmartynk tanítása. Ehhez kapcsolódik József Attila e mondata: „Az érdek, mint gazda, úgy igaz­ gat". Nos, a salgótarjáni érdekek vezetik, igazgatják a helyi művelődést. Ahogyan e városnak művelődése érdekek és értékek szerint megoszlik, annak megfe­ lelően fejlődtek ki illetékes intézményei is. A város jellegzetes követelményei értelmében ezek a művelődési szervek egyenletesen és egységesen fejlődnek, bővülnek. Közülük jónéhány azóta működik, amióta Salgótarján a megye székhelye lett. A legtöbb még most is helyhiánnyal küzd. A folyó építkezések azonban hamarosan föl fogják számolni a tűrhetetlen zsúfoltságot. Most építik, tervezik a zeneiskola, a sportcsarnok, a levéltár, a múzeum, a kiál­ lítócsarnok véglegesnek és tágasnak méretezett otthonait. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat székházát az idén adták át. Az 1972-73-as tanévtől kezdve megnyitja kapuit a Pénz­ ügyi és Számviteli Főiskola, annak az elhelyezését szintén mostanában oldották meg, alkal- 63 �más diákotthonnal együtt. A négy szakosított középiskola helyet biztosít a város és környéke tanulóinak. Végső következtetésül leszögezhetjük, hogy Salgótarjánban ki-ki megtalálhatja hajlamának meg érdeklődésének megfelelő művelődési intézményt, a tovább tanulni, mé­ lyebben művelődni vágyó idősebb korosztály esti oktatásokon vehet részt, vagy szakmai alap­ ismereteit bővítheti szinte tetszése szerint. Gazdag intézményhálózat gondoskodik a sokirányú érdeklődés vagy a szórakozás kielé­ gítéséről. A Nógrád című megyei napilap színvonalas művelődési rovataival szélesebb kör­ ben terjeszti az időszerű ismeretek eredményeit. A Palócföld irodalmi és helyismereti folyói­ rat főként a megye területén élő vagy ott született írók, művészek, helytörténészek legújabb alkotásainak teremt nyilvánosságot. A Nógrádi Szemle pedig a politikai-gazdasági élet elvi kérdéseit, korszerű feladatait, eseményeit, eredményeit értékeli, elemzi. A különböző művészeti kiállítások rendszerint országos érdeklődéseket elégítenek ki. A képzőművészeti élet gyökeret eresztett Salgótarjánban, (többen itt fejlődtek jelentős művészszé). Szinházi előadásokat, hangversenyeket, irodalmi esteket gyakran és folyamatosan ren­ deznek, szerveznek. Van városi szimfonikus zenekar. A lakosság jelenlegi létszáma arra még nem elegendő, hogy itt állandó színházi társulat működjék. Kedvezően általánosító vélekedéssel megállapíthatjuk: Salgótarján dolgozó-termelő társadalma fölszabadult lélek­ kel, a múlt mulasztásait feledtetve, a szocialista művelődés elméleti és gyakorlati követel­ ményeit sokoldalúan kielégíti és ekként biztosan haladhat előre a szakmai tudás, életszé­ pítő ismeretek útján. A felnövő fiatalság csaknem mindent készen megkaphat. Emellett tehát bárki kielégít­ heti igényét a művelődés főbb céljai tekintetében, a finom és szellemi szórakozás legelső­ sorban megszépíti, megkönnyíti a köznapi munkát is. A művelődés fénylő ékessége, pompás virága a társadalmi fejlődésnek, tehát nem magánérdek, hanem közkincs, a szocializmus vívmánya, megszerzett elégtétel, megosztott igazság. Az itteni művelődés irányítói jól tudják, hogy nem a társadalmi igazság birtokolásában, hanem annak megszervezésére, megosztá­ sára fordított őszinte, önzetlen fáradozásban rejlik az ember méltósága; hasonlóan azt is tudják ők, hogy a különböző fajtájú önzés a művelődés káros terméke, a hirdetett, hangoz­ tatott emberméltóság egyoldalú megcsúfolása. A műveltség tisztes erény meg alapvető erő, a társadalmi egyenlőség egyik legszebb megnyilvánulása. „Salgótarján története” — E város múltjának, jelenének, s jövőjének foglalata az a d í­ szes kötet, ami a várossányilvánítás ötvenedik évfordulója alkalmából jelent meg. Valódi hármaskönyv: a szép küzdelmek, igaz ügyek, jó cselekedetek tárháza; a munkáserények kincsesbányája. A szegény jobbágyság, a kisemmizett bányászság meg a vergődő iparosság fájó történetének, egykori szánalmas sorsának állítanak emléket benne az alapos szaktudás­ sal megírt fejezetek. Fölsorakoznak a munkásmozgalom nevezetes eseményei, azoknak emlé­ kezetes hősei, a dolgozó réteg üldöztetése történetének országos érdekű, egykorú eseményei mellett a városépítők, városfejlesztők most érlelődő tettei kaptak előkelő helyet ebben a nagyszerűen szerkesztett kötetben, amely egyébként a helytörténeti irodalom egyik legsike­ rültebb eredményeként szerzett méltó elismerést a helyi szakemberek, az egyes, önálló feje­ zetek szerzői számára. A munkásmozgalom adalékaihoz csatlakozik az ipartörténet, a városépítés, városfej­ lesztés megbecsült korszaka, az elért eredmények sorrendje, azoknak hazai és külföldi elis­ merése, a szellemi és gyakorlati munka kiváló, ittélő alakjainak bő névsora, továbbá a gyá­ rak, üzemek önállósítható, különleges múltja, végül a jövő városképének érzékeltetése. A minden szempontot felölelő gyűjteményes mű a városiasodás legjobb kézikönyve. Legvégül még egyet: Salgótarjánnak egyelőre nincsen térképe, nem tudják megrajzolni még, mert az utcák rendje most alakul ki, a terv most valósul meg. A különben sokszor leírt szó: a város új értelmet, követendő vonatkoztatósokat nyert Salgótarján által. A bevezetőben jelzett jelképek érvénye gyorsan megszűnt, helyüket egy komoly valóság, a szocialista város, az emberiesség színhelye foglalta el. Salgótarján munkával írta történelmét, munkával szerezte művelődését, munkával ala­ pozza meg mindenkori jólétét, nemkülönben reményteljes jövőjét. (1972 március) 64 �a város és alkotói Dr. TÓTH ISTVÁN, a Salgótarjáni Városi Tanács elnöke Nem új keletű megállapítás, hogy az urbanizáció korunk megállíthatatlan folyamata. Lehet siettetni, késleltetni, de feltartóztatni nem. A városok lakosságának növekedése, min­ denképpen a lakosság összetételének, a település szerkezetének, a város életének bizonyos megváltozását is eredményezi. Mindezzel egyidőben a társadalmi fejlődés, a lakosság igényeinek természetes növekedése megköveteli, hogy ennek a változásnak utat engedjünk és tervszerű, okosan irányított fejlődést biztosítsunk. Új lakóterületekre, ellátási központokra ipartelepekre van szükségünk, ami óhatatlanul a város területének növekedésével jár. Ezzel már a témánknál is vagyunk, hiszen ha mindez igaz, akkor már javában városrekonstrukciót hajtunk végre, annak minden gondjával és szépségével együtt. Kétnapos tanácskozásunk témája a magyar városok rekonstrukciójának társadalmi-, műszaki-, gazdasági- és esztétikai problémái. Meg vagyok győződve arról, hogy minden városban születik a rekonstrukció során új és szép gondolat, jó kezdeményezés, de bizonyos idő múlva rájövünk, hogy azt a mai ésszel nem úgy csináltuk volna. Ismerjük-e egymás tevékenységét azonban annyira, hogy tudjuk, mi a követendő példa, vagy melyik az elkerülendő út. Nem. Ehhez valamilyen népes, utazó-nagyköveti osztály felállításához lenne szükség, de ez nem valósítható meg. A meg­ oldás mégis megvan, amiért elismerés és köszönet a Magyar Urbanisztikai Társaságnak. A mindig legaktuálisabb témák megvitatása, különböző városokban szervezett ankétok, konferenciák remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az érdekelt tudományos szakemberek aktív közreműködésével informáljuk egymást arról, hogy mi a jó, és mi a rossz, melyik a helyes út, vagy melyik az ingovány. Célja minden városrekonstrukciónak az, hogy a lehető­ ségekhez képest lakóinak a legkellemesebb környezetet, a legoptimálisabb ellátást, a legjobb közérzetet teremtse meg. A házigazda város, Salgótarján szintén tagja a rekonstrukciós klubnak, 12 éve indultunk és kb. munkánk derekánál tartunk. Azt hiszem, a törzsgárdához tartozunk. Sokan most töltik ki a belépési nyilatkozatot. . . 1968-ban sajátos rekonstrukciót indítunk el. A környező hegyek nem alkalmasak építési területnek. A város és központja szerkezetnélküli sikátor. Salakkitöltéses, fabarakkok, vertfalú vagy homokkő lakások, többségük nyolcvan, százéves. Megépíteni lehetett, de felújítani már nem lehet őket. Méltánylást érdemlő műemlék, vagy ilyen jellegű épület egy sincs. Ezt örököltük, de mi lemondtunk az örökségről és a szükségből erényt csináltunk, a sikátorok helyén, a város kellős közepén kezdtük építeni az újat. Általában látványosnak mondják rekonstrukciónkat. Az epésebbje az kérdezi; honnan van rá ennyi pénzetek? Látványos, mert jóformán mindent egy helyre építünk, a centrumba. Látványos, mert még nagy a kontraszt a régi és új között, és látványos, mert olyan tervezőink és kivitelezőink vannak, akik nemcsak kiváló szakemberek, hanem szívből szeretik is Salgótarjánt. Bár mondhatnánk, hogy sok a beton és kevés a pad, kevés a virág a városban. Pénzünk pedig nincs több, mint más hasonló ipari városoknak, nem volt és nincs keresztapánk. Gondunk viszont sok van, és azt hiszem e téren kedves kollégáim sem szenvednek hiányt. Végezetül megköszönöm a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökségének, hogy kéré­ sünknek eleget téve, ezt az ankétot a mi városunkban rendezték meg, megköszönöm kedves vendégeinknek, különösen a városok képviselőinek, hogy városunkba látogattak, és ha nem tévedek, most mi részvételi rekordot állítottunk fel a hasonló jellegű ankétokat illetően. Válogatás ,,A magyar városok rekonstrukciójának társadalmi, műszaki-gazdasági és eszté­ tikai problémái” című országos konferencia (Salgótarján, 1972.) előadásaiból. 5 65 �CSÍK PÁL, a Salgótarjáni Városi Tanács elnökhelyettese Elnézésüket kérem, hogy nem „in media s res" kezdem mondandómat, de indokoltnak érzem a téma történelmi megközelítését. A múlt század első felében még jelentéktelen kis jobbágyfalu, az 1860-as éevktől kez­ dődően rohamos fejlődésnek indult. Ennek oka a jelenlegi város területén, s a közvetlen környéken felfedezett barnaszén. Sorra nyílnak területünkön a bányák, s erre az energiaforrásra alapozva 1868-ban — a Kohászati Üzemek idetelepülésével — megkezdődik a vá­ ros iparának kialakulása, s néhány évtized alatt, a századfordulóra létrejön az az ipari bázis és egyoldalúan nehézipari jellegű iparszerkezet, mely még a felszabadulás utáni években is jellemző volt városunkra, s felszámolása még ma is gondot okoz. Az iparosodás dinamizmusát mi sem bizonyítja jobban, mint a lakosság számának ro­ hamos növekedése. 1850-ben még csak 808 lakosa volt a községnek, 1900-ban 13 544. A századfordulóra Salgótarján a megye legnépesebb településévé vált, maga mögött hagyva az akkori megyeszékhelyet, Balassagyarmatot. Városunk helytörténetírói meggyőzően bizonyították, hogy Salgótarján a magyar ka­ pitalista városfejlődés egyedülállóan sajátos képződménye. Ö t-hat évtized alatt lényegében létrejött Salgótarján úgy, amilyennek rendkívül találóan a harmincas évek közepén a „Cifra nyomorúság” c. könyv szerzője jellemezte. „Salgótarján az a város, mely nem született, hanem készült. Készült pedig nem olyan szempontok szerint, hogy miként lehetne szebb és városibb város, hanem egyedül és kizárólag az üzemek szempontjai szerint. Ennek következtében ma négy Salgótarján van. A négy vállalati városrész közepén, egyikhez sem tartozva, és egyiknek sem fontosa n terül el a tulajdonképpen városközép, és a vasútvonalon túl a hivatalnokok városa. Mindezek még további részekre bomlanak és Salgótarjánnak a szélein vannak a középpontjai, belvárosa pedig Budapesten, a vállalatok központi igazagtóságainak épületeiben." Ez a leírás nemcsak a város jellemző tényeit, hanem közvetve a súlyos fogyatékosságait is megfogalmazza. Ennek a helyzetnek volt egy sor szükségszerű következménye, mely nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szegénységben is jelentkezett: - nem épült ki a szükséges iskola - és művelődési intézményhálózat. Az értelmiségi réteg létszáma igen alacsony volt, gondol­ kodása jellemzően konzervatív, s rendkívül egyértelműen szolgálta ki a tőkés politikai ér­ dekeket. Nem tudott számottevő kapcsolatot kialakítani a város dolgozó osztályaival, így nem válhatott a város szellemi életét formáló tényezővé, s a város a medence kulturális központjává. Az urbanizáltság szinte teljes hiánya, az egészségtelen lakótelepek, az esztétikátlan városkép, nem segítették a beáramlók életmód-váltását, az emberek nem tudtak már falusi módon élni, de nem válthattak át a városi életmódra sem. Az egyoldalú iparszerkezet, a technikai-korszerűsítés elhanyagolása, a rossz munkakörül­ mények nehezítették a munkásosztály művelődését. A munkás művelődési szervezetek jelentős hagyományok alapját vetették meg, de a munkáskultúra a felszabadulás előtt — az átlagosnál nagyobb mértékű elnyomás miatt - nem határozhatta meg a város kulturális arculatát. A város jelentős munkásmozgalmi megmozdulásai, munkásosztályunk forradalmisága fokozott terrort, üldözést váltott ki az uralkodó osztály részéről, s ez szintén a művelődés ellen hatott. Az elmondottakból következik, hogy a felszabadulás után törvény és szükség követelte a történelmi adósság törlesztését a művelődés terén is. Annál is inkább, mert a szocialista forradalmak korában a munkásosztály az igazán értője és meghatározója a kulturának. És városunk munkásosztálya szinte léte első percétől megharcolta a teljes emberi élethez, a „minden hatalom" birtoklásához való jogát. A felszabadulás utáni városi vezetésnek egyik alapvető politikai feladata volt a kultu­ rális építés, már akkor, amikor a mai értelemben vett városrekonstrukció gondolata még fel sem merült. A politikai, társadalmi szükségszerűségen túl egy jelentős közigazgatási intézkedés praktikusan is meggyorsította a város fejlődését és növelte a kulturális építés feladatait. 1950-ben Salgótarján Nógrád megye székhelye lett. Ez a közigazgatási döntés politikai szükségszerűség volt, így kellett dönteni, még akkor is, ha a város nem volt felkészülve a 66 �funkció betöltésére, sem intézményekkel, sem szakemberekkel, sőt még intézmények telepí­ tésére alkalmas épületekkel sem. Éppen ezért 1950-től már tudatosan készült a város veze­ tése a rekonstrukció megindítására. Az első városfejlesztési tervet, mely 1950-55 között ké­ szült, 1955 januárjában rendkívüli tanácsülés tárgyalta. Ez a tudatos, tervezett városfej­ lesztés új lehetőséget teremtett a kulturális, művelődési feladatok megoldására is. A most folyamatban lévő városrekonstrukció 1960-ban indult meg. Ezzel egyidőben és párhuza­ mosan megkezdődött és jelenleg is tart a város ipari üzemeinek rekonstrukciója, illetve az iparszerkezet átalakítása. Ö szefoglalva: a város kulturális, művelődési feladatait, a fejlesztés irányait és ará­ nyait, történelmi, politikai, gazdasági, társadalmi és urbanizációs igények, követelmények határozzák meg. Rövid időn belül a várost a megye méltó kulturális központjává kell fej­ lesztenünk, segítve ezzel is megyénk városiasodó településeinek gyorsabb ütemű fejlődését. A városközpont rekonstrukciójának gyakorlati megindítása felszínre hozta mindazon ellentmondásokat, összefüggéseket, amelyeket a korszerű városközpont megvalósítása érde­ kében gyorsan és egy időben kellett megoldani, illetve szem előtt tartani. Egyik fontosabb feladat - melyet a belső igények és a külső, tehát vonzáskörzeti el­ várások is megkövetelnek, - az intézményhálózat kiépítése és telepítése volt. Már az indításkor világossá vált, hogy a városközpontban kell felépíteni a művelődési intézményeket. Ezt nemcsak városesztétikai, városszervezési szempontok indokolták, hanem a helyesen szervezett városorganizmus is megköveteli. Az alapellátást szolgáló intézmények (Művelődési Központ, Megyei Könyvtár, TIT, általános és középiskola, zeneiskola, kollé­ gium stb). Így a városközpontban kaptak, illetve kapnak helyet. A különböző funkciót be­ töltő intézmények a maguk sajátos tevékenységi formáival kiegészítik egymást, végső soron ugyanazt a nevelési célt szolgálják, ezért a fenti szempontokon túl, nevelési céljaink is indokolják a központi telepítést. Ezzel egyidőben városesztétikai és egyéb okok miatt meg kellett kezdeni néhány, még megfelelő állagú intézmény külső átépítését, homlokzati átépítését és belső korszerűsítését. Annak ellenére, hogy az intézményhálózat kiépítése terén jelentős eredményeket értünk el, még csak a kezdetnél tartunk, az V. ötéves terv egyik fő feladata lesz a munkának lendületesebb továbbfolytatása. A város történelmi öröksége, a felszabadulás után megváltozott politikai, közigazga­ tási szerepe, a gyorsütemű ipar- és városfejlesztés sürgette az értelmiség számának nagy­ mértékű növelését. Az MSZMP Városi Bizottsága 1963-ban határozatot hozott arról, hogy a következő években ezer szakembert kell telepíteni Salgótarjánba. Biztosítani kellett számukra a megfelelő élet- és munkakörülményeket, művelődési igényeik kielégítésének lehetőségeit. Felsőfokú szakemberképzés a megyében nem folyik, ezért egyrészt törekednünk kellett a középiskolát végzettek megfelelő pályairányítására, s üzemi, társadalmi ösztöndíjak ala­ pításával biztosítani itteni munkavállalásukat, másrészt pedig jól képzett fiatal értelmi­ ségiek letelepítésére. Az ezer szakember határozatot 1970-re végrehajtottuk, s városunk általános fejlődése, az értelmiség iránt megnyilvánuló sokoldalú elismerés eredményeként ma már elmondhat­ juk, hogy az értelmiség fluktuációja nem számottevő, s növekvő közéleti aktivitásuk, sok jó kezdeményezésük jelzi a városhoz való érzelmi kötődésüket is. Az a tény, hogy ez a létszámában és szakmai felkészültségében jelentős réteg egyre érzékelhetőbben otthonának érzi a várost, az emberek tudatában, életformájában folyó „rekonstrukció" gyorsulásában is éreztet! hatását. Az egyidőben folyó ipari rekonstrukció és iparszerkezet átalakítás, párosulva a város­ rekonstrukcióval további kulturális és művelődési feladatokat szül. Ezek közül legjelen­ tősebb a szakmunkás és technikus munkaerő-igény kielégítése. Ezt döntően adott lehe­ tőségeinkkel kellett és kell a jövőben is biztosítani. Az iparszerkezet átalakítása differenciálja a szakmai képzettség iránti igényeket. Ezért gazdagítanunk, bővítenünk kellett a képzési, kotatá si lehetőségeket is. Szükségessé vált a város középfokú oktatási formáinak szerkezeti átalakítása: jelentősen csökkentettük a gimnáziumi osztályok számát, és növeltük a szakközépiskolai oktatásba bevontak ará­ nyát. Új szakközépiskolai osztályokat szerveztünk, pld. az építőipari és az egészségügy káder gondjainak megoldására. A gimnáziumi oktatást a továbbtanulás sikere érdekében is részben tovább differenciáltuk, új, tagozatos tantervű osztályok kezdték meg működé­ süket. 67 �Az intézményhálózat telepítését és a szakképesítést nyújtó intézmények fejlesztését úgy kellett és kell megoldanunk, hogy figyelembe vegyük a vonzáskörzet, a megye — sőt egyes iskolatípusok esetében — a tájegység munkaerő igényeit is. A város a sokoldalúan kiépített intézményhálózat rendszerével válhat igazán a megye kulturális központjává. A városiasodás fejlettségi szintje meghatározóan alakítja az innen kirajzó fiatal szakemberek életmód kultúráját, s munkásságuk elősegítheti a kis telepüések életmód és környezet-kulturájanak gyorsabb ütemű fejlődését is. A város kulturális kisugárzó szerepe nemcsak a művelődési szolgáltatásokban, a szakember képzésben, és továbbképzésben kell, hogy jelentkezzék, hanem a kulturált élet­ mód iránti igény felkeltésében is. A szakmunkásképzésről fentebb mondottak természetesen nem jelentik azt, hogy megszűnt a munkások város felé áramlása. A III. ötéves terv időszakában lelassult ugyan a beáramlás — elsősorban a lakásépítési problémák miatt — a beáramlás növekedésével azonban — minden vonzatát, összefüggését figyelembe véve — számolnunk kell. Ez a be­ áramlás a helyi művelődéspolitikának is sajátos feladatokat ad. A városban végbement társadalmi átrétegződés, az értelmiség és a középiskolát vég­ zettek száma, a szakmunkások arányának jelentős változása a város általános kulturá ltsági szintjének emelkedését eredményezte, ami a korábbinál lényegesen jobb feltételeket teremt a valóban várossá fejlődés meggyorsítására. Közhely, de igaz, hogy egy várost a benne élők tesznek igazán várossá, tőlünk, benne élőktől kapja tényét és árnyékát is. A város fénye pedig olyan mértékben erősödik, ahogyan — a szó legteljesebb értelmében — városivá válnak az emberek. Ez nem spontán folyamat. Rendkívül sok tényező befolyá­ solja, és e tényezők között megkülönböztetett funkciója van a kulturális nevelő munkának. Egy város művelődéspolitikája nem lehet független a várospolitikától, része annak, s az egésszel dialektikus egységben valósul meg. Városunk munkásmozgalmi hagyomá­ nyai, a szocializmus építésének feladatai arra köteleznek bennünket, hogy a kultúra min­ den ágával és eszközeivel erősítsük a város lakóinak marxista-leninista világnézeti neve­ lését, marxista-leninista meggyőződését. A szervezett oktatáson túl sikeresen alkalmazzuk a rugalmasabb formákat: a rétegtalálkozókat, különböző fórumokat, klub-foglalkozáso­ kat, bizonyítványszerző tanfolyamokat, s szervezzük a közéleti cselekvés lehetőségeit. Törekszünk a komplex formák alkalmazására, politikai, művészeti, képzőművészeti rendezvényeink jól szolgálják nevelési céljaink hatékony megvalósulását. Salgótarján fiatal város, mint már utaltam rá, itt nem alakultak ki a városi életmód egy-egy régi városunkra jellemző szokásai, formái. Hagyományaink nem a város, hanem a város munkásosztályának hagyományai. Ezért a várossá fejlődés további feladatát a műveltségi szint további emelésében, a városi életmód kialakításában, a városhoz való érzelmi kötődés, az egészséges lokálpatriotizmus erősítésében, hagyományaink ápolásában és új hagyományok megteremtésében jelöltük meg. Az ember ha lakóhelyet változtat, szinte mindig életmódot is változtat. Új körülmé­ nyek közé kerül, új kapcsolatokat kényszerül kialakítani, régieket felszámolni, tudatilag és fiziológiailag is alkalmazkodnia kell az új viszonyokhoz, a más életritmushoz. Bizonyos, kedvelt tevékenységi formákat el kell hagynia, szabadidejét valami mással kell kitöltenie, lel kell dolgoznia az új ingereket, mindenképpen el kell viselnie sok más mellett egy fi­ ziológiai és pszichés megterhelést is. Ez érvényes a városon belüli mozgásra is, ami szin­ tén jellemzője a városnak, s az új lakótelepekhez való adaptálódós problémáját veti fel. Ennek csökkentésében nem kizárólagos, de igen fontos szerepe van a művelődésnek. Meg kell tanítani az embereket arra, hogy hogyan használják fel az urbanizáció adta lehetőségeket saját kényelmükre, fejlődésükre. Fejleszteni kell az ízlés, életmód és lakáskultúrát, hogy lakásukat ésszereűn és esztétikusa n rendezzék be, hiszen az új kö­ rülmények között a lakás is más szerephez jut a családok életében, mint a nem urbanizált viszonyok között. Gazdagítani kell a növekvő szabadidő eltöltésének lehetőségeit, a rendszeres színházi programtól a hobby-körökig, hogy az emberek kielégíthessék érdek­ lődésüket. Ebből a szempontból a már alkalmazott és bevált formák közül egyik sem ha­ nyagolható el. Ezek az alkalmak jól szolgálják az új típusú emberi kapcsolatok kialakí­ tását is. Talán földrajzi adottságainkkal, vagy tervezők és megbízók figyelmetlenségével ma­ gyarázható, hogy a szépen szerkesztett városban az esztétikus épületek között kevés a park, a játszótér, a sportpálya. Pedig ezek a létesítmények jelentős szereppel bírnak az életmód-változás, az egészséges életritmus kialakításának megkönnyítésében. 68 �Nem becsülve le a művelődés, a kultúra jelentőségét, mégis azt kell mondanom, hogy azt tapasztaltuk, a városi életmód általánossá tételének leghatékonyabb eszköze, a városépítés, a városfejlesztés, az esztétikus környezet és az a konkrét tevékenység, ame­ lyet a lakók a városért kifejtenek, A városért felelősséget érző érzelmi kötődés kialakításának több hatékony formáját alkalmaztuk. Az ember természetes igénye, hogy megismerje lakóhelye történelmét, ha­ gyományait. Az elmúlt esztendők nagy történelmi évfordulói kitűnő alkalmat adtak ha­ gyományaink, történelmünk feltárására és széleskörű megismertetésére. A salgótarjáni munkások 1919-es történelmi jelentőségű helytállása a ma élőket is lelkesíti. A ma fiataljai büszkék az elődökre, s nagy tisztelet övezi a még közöttünk élő 19-es vöröskatonákat. Ugyanis széles körben vált ismertté a horthy-fasizmus elleni mun­ kásmozgalmi akciók, az antifasiszta fegyveres partizánharcok története, a város munkásosztályának hősi helytállása a felszabadulás után. Ebben az évben ünnepeljük várossá nyilvánításunk 50. évfordulóját. A jubileumi év előkészítő munkáiba bevontuk a város lakosságát, s a ,,20 000 munkanapot Salgótarjá­ nért” társadalmi munkamozgalom már eddig is szép eredményeket hozott. E mozgalom­ ban nem hanyagolható el a nevelési eredmények értékelése sem. Jubileumi politikai, kulturális, tudományos, művészeti rendezvényeink is egyre több embert vonzanak olyan rétegekből is, amelyek eddig távol tartották magukat hasonló megmozdulásoktól. A ju b i­ leum tiszteletére megírattuk a város tötrénetét, s reprezentatív formában megjelentettük. Rendkívül nagy érdeklődést váltott ki e jól sikerült monográfia. Országos rendezvényeink sikere és visszhangja is erősíti a városért érzett felelősséget, a jól végzett munka büsz­ keségét. Hibát követnénk el azonban, ha mához is szóló, ma realizálódó érzelmeket csak a múlt feltárásával akarnánk felkelteni és erősíteni. Tapasztalataink bizonyítják, hogy a város mind több lakóját érdekli, s egyre szen­ vedélyesebben, a város jelene, jövője. Terveinket megvitatjuk, rétegtalálkozókon ismertet­ jük, kikérjük a dolgozók véleményét. S a mindennapos tevékenység, a tervek folyamatos megvalósítása, rendkívül nagy nevelő értékű. Ma már a korábbi opponensek is belátják tévedésüket, a szkeptikusok támogatóvá váltak, s a város hangulatára jellemző a városépítési koncepcióval való egyetértés. Osztatlan büszkeséget váltott ki, hogy a megyei és városi vezetés sok-sok éves erő­ feszítésének eredményeként ez év szeptemberében megkezdi működését városunk első főiskolája, a Számviteli Főiskola. A szorgos hétköznapok során formálja a város lakossága otthonává a várost, hogy szép legyen, jól érezze magát benne. Ebből a szempontból igen jelentős, nagy körülte­ kintést igénylő feladat a köztéri, intézményi, plasztikai, és murális alkotások elhelyezése. Egy-egy emlékmű vagy köztéri szobor felállítása már téma a városban, értelmezik, ma­ gyarázzák az emberek, az élet teljességéhez tartozónak érzik. Mi, salgótarjániak a mában — már érzékeljük a holnapot és a jövőre nemcsak épü­ leteket, urbanizált viszonyokat akarunk örökíteni, hanem igazi várost, tovább adva a megőrzött és most teremtett jó hagyományokat, jó szokásokat. Az elmondottakkal nem arról akartam önöket meggyőzni, hogy Salgótarjánban a kulturális építés problémamentes. Sok ellentmondás vár még megoldásra, sok súlyos probléma feszül a városban és nehezíti a fejlődést (A munkásosztály műveltségi szintjének további emelése, a tanköteles korban befejezett képzés, továbbtanulás, pályairányítás, egyes elmaradt rétegek gyors ütemű művelődése, az intézményhálózat további bővítése, a kisugárzó szerep erősítése, stb.). Csupán azt akartam érzékeltetni, hogy a városban vég­ bement változások, a tudatos városfejlesztés eredményeként már létrejött az az erő, az a lelkes salgótarjáni lokálpatriota réteg - akik képesek Salgótarján sajátos külső- és belső arculatának, karakterének kialakítására. Úgy gondolom, nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy a városi lakosság műveltségi szintjének, általános kulturáltságának emelkedése nem csupán kö­ vetkezménye az urbanizációnak, hanem feltétele is az urbanizálódás gyorsabb ütemének. Ezt is tapasztalatok bizonyítják. Szeretnénk hinni, hogy a százéves várost köszöntő majdani krónikás úgy emlékezik meg rólunk, hogy Salgótarján az a város, melyet a XX. század utolsó harmadában alko­ tott az emberi szorgalom és értelem. Alkotta pedig úgy, hogy minél szebb, és városibb város legyen, egyedül és kizárólag az emberek felemelkedésére, boldogságára, a kor d i­ csőségére. 69 �Dr. SZIJJÁRTÓ ANTAL, a Salgótarjáni Városi Tanács Igazgatási osztályvezetője A városrekonstrukció társadalmi összefüggéseiről, az áttelepítés salgótarjáni gyakorla­ táról kívánok tájékoztatást adni. Több mint 12 éve kezdődött Salgótarjánban a rekonstruk­ ciós városfejlesztési folyamat. E viszonylag rövid idő alatt a városközpont keleti átépítése már a felén is túl van. Salgótarján átépítését a munkásváros sajátos topográfiai és településszerkezeti adott­ ságai objektíve igényelték. A nógrádi szén és a gömöri vas frigye által létrehozott ipari település központja nélkülözte a városias jelleget. A vertfalas, vagy a helyi homokkőből épült vityillók, a zegzugos burkolatnélküli utcák, a barakklakások tömege, szinte kénysze­ rítették a generális bontást. A salgótarjáni példa, a salgótarjáni rekonstrukciós megoldás a várostelepítés módjának számos elméleti és gyakorlati értékét tárta fel, amelyeket érde­ mes elemezni és közkinccsé tenni. Érdemes mindenekelőtt azért, mert a szanálásmentes területek beépítésével jónéhány magyar város, köztük Budapest is megkezdte a rekonstruk­ ciós fejlesztést. Közismert, milyen társadalmi problémákkal jár, hogy a harmadik kerületben 1965 és 1970 között felépített 1900 lakásból 1500-at szanálásra kellett fordítani. Lényegében hasonló feszül t ség mellett folyik a salgótarjáni városközpont újjáépítése is. Legutóbb 1970 májusában az ENSZ Euópai Gazdasági Bizottságának városrendezési szekciója, mint a rekonstrukciós városrendezés végrehajtásának egyik gyakorlati példáját, Salgótarjánt a helyszínen is megtekintette és arról elismeréssel nyilatkozott. A salgótarjáni rekonstrukció, a hatalmas műszaki-gazdasági feladatok miatt fokozatosan, részműveletek­ ben valósul meg a tanács és szakigazgatási szerveinek generálirányításával. A rekonstrukciós városfejlesztés talán legfehérebb foltja az átépítés társadalmi oldala. Az áttelepítések zökkenőmentes, céltudatos, embercentrikus módon történő lebonyolításá­ hoz elengedhetetlen a rendkívül alapos, előzetes településszociológia i vizsgálat elvégzése. Salgótarjánban az áttelepítést megelőző felméréseknek sajátos formája alakult ki. 1952-től kezdődően állandosult a lebontásra tervezett épületekben élő családok, vállalatok, intézmények áttelepítésének előkészítése érdekében szükséges empirikus felmérés és az így nyert adatok elemzése. Az áttelepítés előkészítése rendkívül fontos, politikailag is nagy jelentőségű kérdés. Az embereknek sok éve lakott lakásuk felszámolására való pszichológiai előkészítés rendkívül bonyolult, nagy körültekintést igénylő feladat. Duplán igaz Anatole France híres mondása „Minden változásnak, még annak is, amelyet leginkább óhajtunk, megvan a maga szo­ morúsága, mert az, amitől megválunk, önön magunknak egy része: az egyik élet számára meg kell halnunk ahhoz, hogy egy másikba lépjünk.” Korántsem a teljesség igényével említek néhány problémát, amelyre az áttelepítéseknél oda kell figyelni. Az átköltöztetés a változás szomorúságainak csökkentésére, az áttelepítendők szubjektív és objektív körülményeinek figyelembevételére, életkorára, háztartási sa­ játosságaira, a felajánlott lakás megfelelőségére, munkahelyétől való távolságára, üzletek és szolgáltatások könnyebb elérhetőségére, a régi lakóhelyhez kötő erős társadalmi, vagy emocionális szálakra stb. 1960 és 1970 közötti szanálások következtében 829 család áttelepítésére került sor. Az áttelepítési munkára jellemző, hogy az áttelepítések során mindössze 3 esetben kellett a tanácsszerveknek kényszereszközökhöz nyúlni. A IV. ötéves tervben lebontásra kerülő területeken élő családok, vállalatok és intéz­ mények áttelepítési előkészületeként a szükséges szociológiai felmérést, az adatok feldol­ gozását és a szükséges elemzéseket az áttelepítések előkészítésével és végrehajtásával foglalkozó tanácsi szervek dolgozói készítették el. A IV. ötéves tervben szereplő területek három csoportra oszthatók: 1. A városrendezéssel összefüggő szanálások. 2. A volt bányai lakótelepek szanálása. 3. A szociális követelményeknek meg nem felelő telepek szanálása. 70 �A szanálásra tervezett épületek száma 574. Az épületek 28 %-a még a múlt században, 26,7 %-a 1900 és az I. világháború között, 30 %-a pedig a két világháború között épült, összeségében tehát az épületek 85 % -a a múlt maradványa. Az épületek túlnyomó több­ sége felújításra alkalmatlan. Az épületek többsége 1-2 lakásos, de különösen a volt bányai és tűzhelygyári kolóniák megszüntetésének esetében épületenként 20-30 lakás szanálása és az ott lakók elhelyezése szükséges. A családok száma az érintett területen 1242, mivel mintegy 100 lakásban több család lakik. A szanálás által érintett területek összlakossága 3431 fő, a megyeszékhely lakosainak közel 10 %-a. A vizsgálatok megindítása előtt részletes tájékoztatást kaptak az érdekelt választókerületek tanácstagjai, a Hazafias Népfront területi elnökségei, a lakóterületi pártszervezetek titkárai, az érdekelt körzeti orvosok, a vöröskereszt területi titkárai, az érintett üzemek pártbizottságainak titkárai és munkásellátási osztályainak vezetői. A helyi sajtó útján részletes tájékoztatást adott a Városi Tanács a területek részletes ismertetése­ vei a lakosság felé is. A széleskörű felmérés, a lakosság bizalmát élvezte, mert felismerést nyert, hogy az egyéni és a közös érdek lehető legteljesebb összehangolását szolgálja. A felmérés során nyert adatok felhasználhatóságának fokozását jelenti az a körülmény, hogy a lakásigénylők sorolására kialakított ugyancsak sajátos salgótarjáni rendszer alapján a lakással rendelkező és a lakással nem rendelkező, a lakásügyi hatóságon nyilvántartott mintegy 2000 igénylő felmérése és sorsolása, hasonló alapokon történt. Az adatlapok feldolgozásának módja, az úgynevezett peremlyukkártyás rendszer. A kódösszesítő lapokról a kialakított kódszámok alapján viszonylag gyorsan el lehet készíteni a szükséges feldolgozó táblákat. A salgótarjáni peremlyukkártyás rendszer 68 számjegy felhasználásával a következő főbb csoportosításokat produkálja: 1. A lakások komfortfokozat szerinti megoszlása, 2. a lakások nagyság szerinti megoszlása, 3. a lakások használati jogcím szerinti megoszlása, 4. a lakásban lakó családtagok száma, 5. az igényelt lakás (komfortfokozata, fűtési módja, szobák száma, területi elhelyez­ kedése szerinti megoszlásban.) Az áttelepítéssel foglalkozó tanácsi szerv ezen adatcsoportok ismeretében az érintett személyekkel, családokkal történő elbeszélgetések során, rendkívül rövid idő alatt számos elhelyezési kombinációt tud kialakítani. Szándékosan az elbeszélgetés kifejezést használtam, hiszen az áttelepítések zökkenőmentes lebonyolításának itteni titka, ebben az alapállásban rejlik. A témát nem hatóság­ centrikus, hanem embercentrikus szempontból közelítjük meg. A városrekonstrukció állandó embercentrikus szempontok szerinti mérése a jövőt, a műszaki-gazdasági tervezést, az ember érdekében történő változtatásokra, finomításokra ösztönzi. Felméréseinkből számos előremutató következtetés vonható le. Az áttelepítendők, a lakásigénylők összes körülményeinek ismeretében az V. ötéves tervben nagyobb szoba­ számú lakások építésére kell törekednünk, hiszen Salgótarján összlakásállományának több mint 50 %-a egy szobás, a lakásigénylők 65 %-a az áttelepítendőknek is több mint 50 %-a 35 éven aluli, úgynevezett fiatal házas. Az áttelepítendő családok differenciált szobaszámú és komfortfokozatú igényére tekin­ tettel, alacsonyabb komfortfokozatú épületek építését is komolyan meg kell fontolni, hiszen az áttelepítendő családok közül 500 család vagy családtöredék csak félkomfortos lakásra tart igényt, ugyanis nagyon sok a kisebb jövedelemmel rendelkező nyugdíjas, illetve családtöredék. Az áttelepítendő személyeknél is igaz az az általános megállapítás, hogy a kereseti jövedelmi viszonyok és a lakásigény görbéje szorosan összefügg. Ezt még egyértelműbbe a differenciált lakbérek, a lakással járó nagyobb anyagi terhek bevezetése. Az áttelepítés humán nézőpontból történő alapos előkészítése és végrehajtása egyre nagyobb feladat, a normatívák által biztosítható apparátussal a jövőre nézve az áttelepítés sem lesz megoldható. Az áttelepítési igazgatás létszám- és bérhelyzetét felül kell vizsgálni és a szükséges tárgyi és anyagi feltételeket már jó előre biztosítani kell. A városrekonstrukció szociológiai előkészítése és az áttelepítésekkel, továbbá a települések lakásállományán belüli népesség- 71 �mozgás empirikus mérésére megfontolandónak tartjuk településszociológus beállítását az áttelepítést végrehajtó tanácsi apparátusba. Indításul, legalább a megyei tanácsok szintjén. Az áttelepítéseket megelőző településszociológia i felmérésekre, egységes országos rendszert kell megítélésünk szerint kidolgozni, mert ennek megoldása viszonylag egyszerű, hiszen csak a felmérési összesítő lapokat kell egységesíteni. Ez esetben országosan gépi feldolgozásra is lehetőség lenne. A városrekonstrukció társadalmi összefüggéseinek tervezésére a salgótarjáni modellt, esetleges hasznosítása céljából a következőkben összegezném: 1. Az áttelepítést végző hatóság egy munkacsoportot hoz létre az áttelepítés előkészítésére és végrehajtására. Erre azért van szükség, hogy az akció egyetlen fontos része sem maradjon figyelmen kívül. 2. A helyi vezetők szerveznek egy standard — szociológiai felmérést azzal a céllal, hogy feltárják az áttelepítendők összes körülményeit, fizikai és társadalmi állapotát, az embe­ rek lakáspreferenciáit. 3. A felmérést követően a helyi vezetésnek elő kell készítenie a lakókat az átköltöztetésre, nyilvános gyűléseken és egyéni elbeszélgetések során. 4. Az állandóan változó helyi viszonyok és a szociológia vizsgálatok eredményének isme­ rete alapján részt kell venni a műszaki, gazdasági tervek kidolgozásában, az áttelepítést előkészítő és végrehajtó szervnek. Javaslatokat kell adni a rekonstrukció ütemtervére, az egyes létkérdések megoldásának sorrendiségére, valamint a családok új lakásba történő költözésének menetére. Dr. SZRO GH G Y Ö R G Y , az Iparművészeti Főiskola tanára Program szerinti tisztem az, hogy a magyar városok rekonstrukciójának komplex prob­ lémáihoz a tervezés oldaláról szóljak. Ez a probléma folyamatosan jelentkezik és általános, mégis, úgy gondolom, hogy napirendre tűzését most és itt, a város jubileumi éve és éppen a rekonstrukció témájában elért itteni eredmények tették időszerűvé. Ezt a körülményt ragadta meg — úgy érzem szerencsés kézzel - a város és a Magyar Urbanisztikai Társaság közös akciója. A témakör nemcsak általános és aktuális, de rendkívül szerteágazó is, és úgy tűnik, hogy a legtermészetesebb útnak a feltáró, elemző tudományos megközelítés látszik. Én mégsem ezt az utat szeretném járni. Részben a rendelkezésre álló idő korláta i, részben az a körülmény, hogy a városfejlődés egészét én nem ismerem, de legfőképpen belső beállí­ tottságom alapján szívesebben ragadok ki a folyamatból egy olyan érdekes, vagy jellegze­ tes szakaszt, amelyet — mint annak aktív részese — jobban is ismerek és azt a magam szubjektív nézőpontján keresztül vizsgálhatom. Természetesen nem tudatosan kerülöm az objektivitást, de a szubjektív elemeknek az építészetben nagy jelentőséget tulajdonítok. Nos, mindaz tehát, amit mondani szeretnék, a valóságnak valószínűleg csupán egyik arca, úgy, ahogy én érzékeltem s kérem, hogy csak ennyinek is vegyék. Salgótarjánnal való első találkozásom az 50-es évek elejére esik. Ami ebből az időből bennem maradt: csodálatosan szép természeti táj, hosszan nyújtózó szűk völgy, ki-kiágazó oldalhajtásokkal, a völgy mélyén zömmel szomorú, szürke épületekkel, — mégis: élénk élettel a főutcán és a déli részen már elindult rekonstrukcióval, főleg az akkori időnek megfelelő szoc. reál épületekkel (köztük a nekem időtállónak tűnő új megyei tanácsi szék­ házzal), — így, vagy úgy, újjászületett élet kétségtelen jeleivel. A kulturház, amely ennek a találkozásnak célja lett volna a Pécskő és Rákóczi út sarkán, nem született akkor meg, de számomra érdekes véletlen, hogy vagy tíz év múltán ugyanez a téma kapcsolt vissza Salgótarjánhoz, most már azonban úgy, hogy az új központ egyik elemét képezze. A városról annyit tudtam még, hogy bányászat és ipar jelenti a gaz­ dasági alapokat, valamint azt, hogy a munkásságnak erős politikai szerepe volt már a múlt­ ban, s a háború idején is különleges magatartásával tűnt ki. 72 �A 60-as évek elején, miközben a déli rész dombjain csúsztatott tetős, hegyvidéki han­ gulatú házak kúsztak fel és népesítették be azt jellegzetesen és érdekesen (Balogh István tervei szerint), mintegy átmenetet is teremtve a régi Rokkant-telep kertes házaihoz. Ez alatt az új telep alatt kissé heterogén és az előbbiekhez képest meglehetősen összhang­ nélküli új épületek épültek, de ugyanakkor egyre szervezetebben és egyre erőteljesebben fejlődött nemcsak maga az építkezés — zömmel lakások — , hanem az az igény is, amely­ nek valahogy érezhetően az urbánusság magasabb szintje volt az igazi tartalma. A város és a megye vezetői a lakásépítés mellett, az ellátottság magasabb fokában — mint célkitűzésben — látták a fejlődés további lépcsőjét, s ezt a célt felméréssel és tudatos szervezéssel készítették elő. (Talán belefér a szubjektivitás tág körébe még az a megjegyzés is, hogy a tarjáni vezetőket bátor kezdeményezés jellemezte amely, mint erkölcsi alap, a város szép hagyományaiból táplálkozott. E mellett forró drótjuk is volt a legfelsőbb vezetés­ hez és akár működött ez a drót, akár csak hitték, ez mindenesetre tovább erősítette őket abban, hogy amiben hittek, azt keresztül is vigyék.) Így mérte, méregette fel lassanként a LAKÓTERV - Korompai Andorral az élén - a város épületeit, lakás- és lakos problémáit, az üzlethálózatot, a topográfiai adottságokat, a közműveket stb., s talán, — ki tudja megmondani utólag a pillanatok értékét, - lehet, hogy egy éjszakai szállás problémája terelte rá a figyelmet a szálloda hiányára, s ez volt az a pillanat, amely ezt a témát előtérbe állította. A folytatás a KÖZTI, személy szerint pedig Jánossy György építész kezébe került, aki azután a szálloda helyét keresve, azzal együtt elindította a központi mag megvalósításának igényét a maga útján, s Korompaival karöltve fektette le az első magasabb ház és a hozzá szükséges tér gondolatát, a karót a jelenlegi főtérre szúrva le. E folyamatban talán a legérdekesebb az volt, hogy az általa elég vehemensen fogalma­ zott mondatok és igények inkább találtak nyitott kapukra, mint ütköztek ellenállásba, a KÖZTI zsürijében, ahol opponensi, vagy vitavezetői minőségben már jómagam is bekap­ csolódtam a szálló problematikájába, s a szálloda mellett már a városközpont egész té­ mája kibomlott. Ma visszaemlékezve, egy rendkívül fontos lépést érzékelek, amit akkor a város és megye teljes vezetése megérzett és mert előtérbe helyezni az akkor más települések építésénél (pl. Dunaújvárosnál) dívó szokásokkal szemben: azt, hogy mertek a szorongató lakásprob­ lémák mellett olyan „luxusra" gondolni, mint városközpont (annak teljes tartalm ával); mondván, vagy csak gondolván, ha a lakások építése mellett ezt most elhanyagoljuk, ki tudja, mikor érleli meg az idő a körülményeket olyan kedvezően, hogy a városközpont gondolata megvalósításra kerüljön: viszont, ha mi most vállaljuk ennek a gondolatnak a megvalósítását - bizonyos mértékig még a lakások terhére is — , akkor megnyerjük a köz­ pontot s a lakások, - úgyis mint hiánycikk és úgyis mint műfaj — majd kikövetelik a ma­ gukét. — Így is lett és így lett egyensúly. Hogy ez mit jelent, — amellett, hogy sok vitának volt és talán ma is forrása — arra leginkább elgondolkoztató vonatkozásként idézhetem Kepes Györgynek, a Bostoni MIT Egyetem magyar származású tanárának egy idevágó mondatát: „az új településeknek az a bajuk, hogy nincsen szívük". Ezt érthetjük így is, úgy is. Ügy gondolom, hogy Salgótarján­ ban ezt a hibát elkerültük. Továbbmenve, éppen a szocializmus törekvéseinek keretében lévőnek érzem azt a gondolatot, amely a lakást, a lakás hatékony határait nem korlátozza a lakás területére, de beleérti mindazt, ami a lakóépületeken kívül van és megvalósítható. S ezért annak ami kívül van, pozitívnak kell lennie. Éppen úgy, mint ahogy a fizetést és a szocialista társa­ dalmi rend egyéb szolgáltatásait együtt kell figyelembe venni, (orvosi ellátás, kultúra, tanulás stb.), mert azok együtt jelentik a munka elérhető ellenértékét. Vagy más példával: a zenében a hangok közti szünet nem a zene hiányát jelenti, hanem azonos értékű alkat­ részét. Ezért az utcák élő. vagy élettelen volta, a geometriai értelemben negatívként kezelt tér az épületek között egyáltalán nem közömbös, hanem nagyon is döntő és valamennyiünk felelősségét jelenti. Arról, hogy a városközpont megépülése a város és megye összvezetőségének az építészeti koncepció lehetőségét megteremtő, majd azt állandó figyelemmel kísérő és útját egyengető aktív, olykor szemfüles tevékenységén túl (így pl. a szanálás bontási munkáit a légó gépi és emberi energiájának mozgósításával segítette) az építészek — itt tervező irodákat és építész-személyiségeket kell érteni — milyen megértése, a beruházóval és kivitelezővel való példás együttműködés mellett folyt le, arról még rövidebben szeretnék szólni. 73 �Leginkább azt a tényt szeretném említeni, hogy mind a tervező vállalatok, de főleg a tervező-személyiségek valami furcsa és szokatlan módon úgy vették át egymás kezéből a stafétabotot, hogy a folyamatosságot és a homogénitást biztosították, miközben senki sem mondott le saját egyéniségéről, személyiségéről. Beszélhetünk itt olyan elvont témáról, mint: szemlélet, vagy olyan konkrét témáról, mint: a nyers beton használata. A nyers beton, ami ugyan ma újból vita-téma, - ha jól tudom - de amelynek nagy, egybefogó erejét leg­ inkább ott lehet lemérni, ahol hiányzik, pl. az irodaházon, s amely mindegyikünk kezében más nyersanyaggá vált, más plasztikává formálódott. Volt még egy tényező, amely - főleg kezdetben - , hatalmas közös fogódzkodónak bizonyult és ez: a terep-táj adottsága. Ezt mindnyájan nagyon fontosnak tartottuk, s amikor kialakult a gyufaskatulya három alaphely­ zetével jellemezhető koncepció (az egyik skatulya a rövidebb élén áll; a másik a hosszabb élén fekszik; míg aharmadik lebeg a lapján), akkor a koncepció tudatosan is legfontosabb­ nak tartott részei azok a kihagyott közök voltak, amelyeken keresztül a térre, szinte bejött a Pécskő-domb zöld lejtője. Ennek a gondolatnak szimbolikus folytatását jelentette az, hogy a domboldal zöldje a könyvüzlet előtt a téren három fa képében újból felbukkant. (Erre azért vagyok büszke, mert a fák szinte saját ültetéseim.) Később ez az alapgondolat valamelyest csorbát szenvedett a gimnázium telepítésével és van egy olyasfajta félelem, hogy ez a folyamat nem is állt meg. Fontos dolog volt a Magyar Géza által tervezett lakóház befűződése a térre, mint térképző tömeg. Felvetődhet ugyan az a kérdés, hogy mit keres a lakóház itt, a középületek közölt. Tulajdonképpen az épület tömegére volt elősorban vizuális igény. Végül is a kérdés — ha kérdés — a Finta József tervezte üzletházzal oldódott meg sikeresen, amikor is ez. bontott tömegével a járókelők szintjén a megefelelő közösségi, szolgáltatói tartalmat hozta be a térre és egyben a lakóház előtt rácsot lejent, védelmül mindkét irányban, — ugyanakkor a lakóház szükséges tömege (ami szerintem ugyan lehetett volna egy-két emelettel alacso­ nyabb) megfelelően érvényesül. Érdemes volna részletesebben beszélni, de az időhiány miatt csak címszavakban említem meg az alábbi témákat: - Az élet igényelné, hogy a főtéren parkolhassanak az autók, legalább a szálló előtt; - A tér-világítás hangsúlyozott igény, amelyet a 20-30 m-es kandeláber e tér léptékében képvisel; - A tér teljes, mindenre kiterjedő rendezettségének igénye (kemény és füves mezők váltako­ zása, szobrok jelenléte stb.); — Érdekes rálátások kialakulása tudatosan, vagy ösztönösen a rávezető utcákból; — Nagyon fontos alkotórészei a térnek azok a részletek, kis elemek, amelyek a tér életében döntőkké válnak: padok, szemétgyűjtők, stb., és mindenek felett a tisztaság. A fejlődés további irányai, ismét csak címszavas említésben: I. Követésre méltó módszer, amely a város vezetői és az akkor működött á pítészek közötti kapcsolatra utal: meghívás a Salgótarján környéki vadászházba (Jánossy, Magyar, Szrogh) azzal a céllal, hogy próbáljuk megkeresni a város jövőbeni fejlődésének lehetőségeit egy három napos „manrézában". Ami ekkor született, attól senki sem remélte, hogy maradék­ talanul megvalósul, mégis azok a gondolatok részben ma is aktuálisak, részben meg is valósultak. Így: — a Pécskő-domb zöldjének épségben tartása; — a Pécskő-domb tetején létesítendő alközpont (ún. „hegyi falu’’); — körút létesítése, mely a Főtérről két oldalt indult és kerüli meg a Pécskődombot, folytatva a Pécskő utcán, ill. az Arany János utcán és ez a körút kapcsolná be a „hegyi falut", s nyújtana lehetőséget a város-szövet további nyújtására; — a Pécskő-domb déli lejtőjének valamilyen értelmes megoldása. A vízmosásokkal szagga­ tott horhos-ok topográfiailag, alapozás szempontjából ugyan nem kedvezőek, viszont ideális tájolásúak. Ezen felül szükséges, hogy egy városban kertes övezet is legyen Ugyanez a terület szomszédos a cigány-teleppel, amelynek megoldása részben társa­ dalmi, részben építészeti problémát is jelent; — kereskedelmi központok létesítése a Főtérhez csatlakozóan, amelyek mindegyike azóta meg is épült. 74 �2. Az észak felé létesített üdülő központ jó gondolata tovább fejlesztendő. Ugyanitt meg kell emlékezni a már megépült kórházról, míg a völgy másik ágában az ipartelepről. 3. Már a jelenlegi központ létesítésénél felmerült a völgyet kettéosztó, emelt vasúti pálya problémája és ezzel együtt az ún. nyugati városrész kérdése. A két résznek a vasút által a nyugati városrész keretében, a központtal szemközti zónában létesítendő emelt­ szintű terrasz. Felmerült a központ nagyságrendjének a kérdése. Én most a jövőbe mutató problémákról szólnék, hogy tulajdonképpen az a három objektum által meghatározott cél valóban a város léptékével lépést tart-e, vagy szűknek bizonyul és egy második körben letűzött ka­ rókkal, — ez alatt hatalmas házakat kell érteni — megbővítendő egy ún. második külső kör. Mennyire mond ellent ennek esetleg az alábányászottság kérdése, esetleg újabb magasházakkal történő mértékváltás, és ennek egyáltalán a sűrűség, tehát a koncentráció fokozása. 4. A nyugati városrész rekonstrukciója — amelyet az alábányszottság még tovább bonyolít — azt a kérdést adja fel, hogy a város léptékéhez illeszkedő-e az újabb magasházak, valamint garzonházak és a szálloda, ill. a mögötte (Pécskő dombra fölmászó) nagy házak révén kialakuló ún. külső kör. Ugyanide tartozik ismételten a természet megtartása, illetve eltakarásának kérdése is. Mindezekről azonban, mivel a közvetlen megvalósítást érintik, Finta József kollégám fog nyilván részletesebben szólni. 5. Mivel a város-szövet legfontosabb nyersanyaga a lakás, kérdés, hogy a lakástermelés­ ben az alábbi két irány közül melyiket érdemes választani: - A jelenlegi városterület belsejében lehetőleg sűrűn építeni? (Ez közműben feltétlen előnyt jelent, de növeli a zsúfoltságot). — A jelenlegi megépült részeken kívül terjeszkedni? (Ez nyilvánvalóan több és költsé­ gesebb közművesítést igényel, de több levegőt, több zöld környezetet jelent, amely ma többe kerül, de holnap mindent visszafizet.) Végül néhány tanulság: - A rekonstrukcióra városaink zöme kisebb-nagyobb részben megérett. - Minden városban biztosan van valami, amibe kapaszkodni lehet, ami a folyamatosságot jelenti (Salgótarjánban a természeti adottság és a múlt harcos szelleme jelentette mindezt) és erre kell is építeni. - Minden irányú alapos feltárásra van szükség. (Erőforrások, mint pl. a társadalmi erő, szociológiai vizsgálatok stb.) - A rekostrukció olyan urbanizációs munka, mely nem nélkülözheti a megoldásban, a) a tervszerű, tudományos előkészítő munkát (ezt nevezném várostervezési szakmun­ kának, amely kicsit személytelen, de leírhatatlanul fontos); b) a koncepciót, az invenciózus elképzelés alapján végbemenő alkotómunkát, amelyet építészeti munkának lehetne nevezni, minden egyéb jelző nélkül. - Legyen a városnak arca, karaktere (ha volt, a rekonstrukcióban is tartsa meg). — Legyen szíve a városnak. — A rekonstrukciót végrehatjók: a város vezetői - urbanisták — építészek gondoljanak arra, hogy a rekonstrukció sem lesz örök, az is elévül, ezért legyen rugalmas és türelmes, becsülje azt, ami érték; ha van hagyomány, a múltnak értékes, jellegzetes emléke, vagy a természetnek csodálatos kerete, azt őrizzék meg, mert: a) elismert eredményei mellett a penicillin-ről is kiderült, hogy nem csodaszer; b) a természetbe való gőgös beavatkozás pedig arra figyelmeztet, hogy pl: a műanyag feltétlen haszna mellett megteremtette a hulladékok problémáját, a vegyszerek használata a növényvédelemben végzetes csapásokat is okozott az élő vizekben; s a technika számtalan praktikus eredménye egyúttal a levegő szennyezettségét is eredményezte. Mindez arra int, hogy legyünk bár bátrak a kezdeményezésben, de legyünk óvatosak és nézzünk időnként a visszapillantó tükörbe is. És főleg soh’se tévesszük szem elől magát az embert. 75 �FINTA JÓZSEF, építészmérnök, a LAKÓTERV csoportvezetője Amikor ezt a rövid - inkább hozzászólásnak, mint előadásnak nevezhető szereplést a város tanácselnökének erőteljes unszolására, a távollevő Magyar Géza kollégám helyére beugorva elvállaltam, - valahogyan olyan helyzetbe jutottam, mint első salgótarjáni mun­ kám — a főtéri üzletközpont tervezése előtt. Akkor — talán 64-ben, s ahogyan emlékszem, valamikor koratavasz táján — azzal az igénnyel fordultak hozzám a város vezetői, hogy három hónap alatt komplett kiviteli tervdokumentációt adjak a jövendő kereskedelmi cent­ rum — a mai Pécskő üzletház — építéséhez, a helyszíni elrendezési tervtől — a beépítéstől kezdve — a vázlatterven és pallirterveken keresztül egészen a részletekig, beleértve a belső építészeti kialakítást is. Ezidő tájt, és a munka kapcsán utaztam életemben először Salgó­ tarjánba, ahol még álltak a Rákóczi úti, főtér-környéki házak, s éltek, üzemeltek bennük a földszinti üzletek, de már állt és élt - s ez igen fontos - jó konyhát adott a Karancs-szálló, s mellette a művelődési ház váza is kirajzolta a jövendő kultúrközpont kubusát. Most meg csak a múlt hét végén értesültem arról, hogy ma itt kell álljak, s vallja k arról a városról, amelyet nagyon szeretek ugyan, de sokkal szívesebben tervezek bele, mint­ sem beszélek róla. Valójában nem is tudom, hogy mi férhet el egy ilyen 15— 20 percbe, mit mondhat az építész egy olyan településről, amelyben saját espressója van, - ahol a kávét issza itt jártakor, saját áruháza, amelyben a Pesten beszerezhetetlen holmikat keresi, saját lakó épületét kerüli el jó messzire, nehogy összehozza a sors a felháborodott lakókkal, akik tőle reklamálják a lakásból hiányzó napot. Milyen városrendezési, alaprajztervezési, esztétikai elveket fogalmazzon meg hallgatói előtt, az itt folyó munka jellemzéseként, hogy ezek az elvek ne élettelen, akadémikus okfejtésnek, utólagos magunk-igazolásának tűnjenek, hanem a tudatos, megfontolt, megrágott, tervezői elhatározásokon túl jelen legyen bennük az az érzelmi szál is, amely - a maga szubjektív ösztönösségével - a város építőit olyankor is a helyes útra térítette, amikor a tudatosság néha már zsákutcába vezetett. Nagy hiba volna bármilyen formában lebecsülni azt a munkát, amelyet a város veze­ tői, irányítói, s az akkortájt ide tervező, építő szakemberek végeztek a település várossáformálása érdekében, a felszabadulást követő években a centrum építésének megindultáig. Mégis tagadhatatlan, hogy Salgótarján mai arcának jellegzetes, országosan, sőt határain­ kon túl is ismert és általában elismert vonásai a mai főtér és közvetlen környékének szüle­ tésében gyökereznek. A városközpont-rekonstrukció — hazai viszonylatban páratlan — vállalkozásának erről a kezdeti időszakáról beszélni Szrogh György kollégám feladata - és ennek az alapozó mun­ kának a tovább-sugárzásáról, kiteljesedéséről, öntudatosodásáról szeretnék néhány szót szólni. A városátépítés képletét lényegében már az 50-es évek végén elkészített, s 60-ban elfogadott egyszerűsített rendelkezési terv lefektette, - ez a képlet azóta igen sok újabb elemmel bővült - részben a főtér tervezését elindító városi vezetők és tervező építészek folyamatos munkája, s város-méretű feladatértelmezése nyomán, részben az 1965-ben meg­ hirdetett zártkörű pályázat kapcsán. S azóta is minden év, minden újabb építési és tervezési periódus, feladat hozzáteszi a maga módosító, gazdagító tényezőjét az indító alapelkép­ zelésekhez, azoktól soha el nem térve. Azt hiszem, hogy azt a — rekonstrukciót elindító, vágányra lökő — építtetői elhatározást, amely szerint Salgótarjánból csupán akkor lehet megyeszékhelyhez méltó várost formálni, szervezni igen rövid 20-25 év alatt, ha a város életének leglényegesebb elemét, a centru­ mot építik át először, s az új központ lendkerék-hatását használják fel az átépítési hullám továbbgyűrűztetésére ma már senki sem vitatja, ennek az elképzelésnek helyességét nem vonja kétségbe. Tarján közelében nem volt olyan szűz-terület, amely alkalmas lett volna egy - az új központot is befogadó - nagy lakótelep építésére. A kérdés csupán úgy merülhetett fel, hogy a település maradjon továbbra is az esetleg átépített, korszerűsített kolóniák szer­ vezetlen konglomerátuma, vagy alakuljon várossá, igazi megyeszékhellyé. A várossá válás egyetlen útjaként azonban csupán a teljes átépítés kínálkozott, annak minden szanálási, közműépítési, közösségi és egyedi, emberi gondjaival együtt. 76 �A rekonstrukció műszaki és esztétikai problémái egyaránt a város táji adottságaiból, ipartelepítésének múltjából és lehetőségeiből, illetve súlyos közlekedési nehézségeiből erednek. Adottság a nagyon szép, de igen szűk völgy, amelyet még szerencsétlenül ketté is vág a vasút és a patak; adott az északi és déli iparterület helye; adott a völgy-irányú közlekedés (a Rákóczi út és a kiépítendő M 21-es elterelő szakasza); adott a központ, s végül a völgytengelyre merőleges fejlődés két lehetősége: vagyis a keleti oldal Kis-Pécskődombja, s szembe vele a jövendő városrész domb-lába. Ezeket az adottságokat úgy kellett tudomásul venni és kihasználni, hogy a város­ átépítés ütemezhetősége, s ezen belül az egyes ütemek szervesen egybekapcsolt, összefogottan funkcionáló egysége, de önálló életképessége is biztosított legyen. Ismét a főtér példájára hivatkoznék, amely már a Karancs-szálló es a kulturház megépültével be tudta tölteni centrum-hivatását, s csírájában magában hordta az egész varos jövendőjét. A tér azután tovább bővült a lakóházakkal, az üzletházzal, amely talá n önmagában képes volt ha időlegesen is — az egész város kereskedelmi centrumává válni. Ezt a tér-rendszert bővíti tovább a már épülő garzonház és környéke, a mozi, múzeum, kiállítási terem és városi tanácsház jövendő együttese, s ezt a központot hivatott majd a várostestbe nyomuló zöld­ területével egyesíteni a nyugati városrész tornyainak blokkja. Ismételten aláhúzva a rekonstrukció legfontosabb gyakorlati eredményét abban látom, hogy egyes ütemeibe külön-külön is életet tudott oltani, funkcionális és formai értelemben egyaránt. A központépítés ütemeinek funkcionális többcélúsága biztosított, s biztosít az építés minden szakaszának eleven életet. E többcélúság elvét korántsem Salgótarján építői, ter­ vezői találták fel, hiszen ma már bárhol a világon túljutottak a steril-funkciójú centrumok létesítésének elvén, s arra törekszenek az építtetők, hogy az építményrendszeren belül olyan létesítmények kerüljenek egymás mellé, amelyek egymást felváltva a nap különböző szaka­ szaiban üzemelnek, lehelnek mindenkor életet az együttesbe. Ebből a szempontból szeren­ csésnek tartom azt az elsősorban kényszerítő körülmények hatására — azaz a nagyméretű lakásszanálás ellensúlyozásaként - született megoldást, hogy Tarján közintézményhálózatának, kereskedelmi-kulturális-adminisztratív centrumának kiépítése, a rekonstrukció minden időszakában nagyvolumenű lakásépítéssel párosult, nem csupán beruházási, de területi ér­ telemben is. E téren páratlanul jó adottság a várostest — más szempontokból kellemetlenül - szűk völgye, hiszen a lakóházak, amelyek egyik oldalukkal a centrum tér-rendszerének ele­ ven zsibongására, természetes nyüzsgésére, zajára fordulnak, másik homlokzatukkal a tele­ pülést körülövező zöldövezetet nézik, élvezve mindkét zóna előnyeit. A zöldterületek közelsége persze nem csupán a lakóházak telepítésénél előny — igen hasznos szomszédságnak bizonyult az egész központ számára, nem is szólva az iskolák, óvo­ dák, bölcsödék elhelyezésénél mutatkozó effajta lehetőségekről. A rekonstrukció általánosan ismert és sokszor közölt adatainak újabb felelevenítése, városszerkezeti problémáinak bon­ colgatása helyett szeretnék még néhány szót szólni azokról a konkrét építészeti problémák­ ról — szerkezeti, anyaghasználati, tömegformálási kérdésekről, — amelyek az egyes létesítmé­ nyek tervezése során nap-mind nap előjöttek, amelyek igen lényeges szerepet kaptak abban, hogy a város ilyetén néz ki, ahogyan a Tisztelt kollégák most megismerik, s amelyek újabban városon belül és kívül egyre több vitát szülnek. Mindenekelőtt az épületek tömegéről, léptékéről valamit: Kétségtelen, hogy a város közvetlen környékének természeti adottságai is jelentősen közrejátszanak abban, hogy Salgó­ tarján összképe — ha néhol még zavaros és egyenetlen színvonalú is — unalmasnak, monoton hatásúnak semmiképpen sem mondható. Mégis úgy gondolom, a városkép változatossága, kubusainak és tereinek izgalmassága, elsősorban azokból a tervezői elképzelésekből sarjad, amelyek tudatosan több-rétegűvé formálták a város a funkcionális, szerkezeti, gazdaságossági igények mindenkori szem előtt tartása mellettt — egyértelmű hitvallást fogalmazva arról, hogy a primer, funkcionális és nagyságrendi igények kielégítéséből település vagy lakótelep születhet ugyan, város azonban még nem. — A várossá formálás alkotó-folyamatának leglé­ nyegesebb része a városlakóvá-formálás, s e formálás nem nélkülözheti az értelmes erkölcsi és szakmai felelősséggel felhasznált építészeti, vagy ha úgy tetszik - építőművészeti eszkö­ zöket. Salgótarján előbb említett többrétűségét, plasztikus voltát a magas, középmagas 4-5 szintes és lepényszerű, tehát 1-2 szintes épületek szövete adja. 77 �A centrum helyét hórom magas, egymással háromszöget bezáró pont jelöli ki - vagy fogja majd kijelölni, — azaz a Karancs-szálló épülete és a - lehet, hogy most csupán biza­ kodó reményeimben élő, de egyszer majd csak megvalósuló — nyugati toronyház-trió 400 lakásos gruppja. A város gerincét, rendező-vonalát Magyar Géza kollégám középmagas lakóépületei húzták meg — szerencsésen megválasztott tömegarányaikkal, homlokzati plasztikájukkal, ér­ telmes, nyiltan bevallott, megmutatott szerkezetükkel és anyag-választásukkal olyan helyi tí­ pust teremtve amelynek a város-karakter formáló ereje és hatása lett. Már e ház-fajta első eleme — a főtéri lakóépületekre gondolok, képes volt rendet teremteni az átformálódó cent­ rum káoszban. A középmagas épületek mellett — részben a dombok oldalára felkapaszkodva, részben az aIábányászott, — ilyenformán magasabb építményekkel nem terhelhető — területe­ ken felvonó nélküli 4-5 szintes házak adják a várostest rétegét. E rétegekbe tartoznak az 50-es évek lakóházai, a keleti domboldalak beépítése, a most befejezés előtt álló, úgynevezett „csillagházak", s a tervezendő nyugati városrész épületeinek zöme. A magas házak alkotta negyedik, a középmagas harmadik, s az előbb tárgyalt második réteg alatt főként kereskedelmi, kulturális és oktatási létesítmények 1-2 szintes első rétege húzódik. E rétegnek igen fontos szerepe van abban, hogy a város építményszövete emberkö­ zelben maradjon. Salgótarján sohasem lesz nagyváros (lakóinak száma 2000-ben is 50 000 fő körül lesz), s ezt a lépteket nem szabad jelentősen átlépni építmény-rendszerének sem, különben — divatos kifejezéssel élve — az épített környezet elidegenedhet saját lakóitól. Annak ellenére, hogy a város egységes építészeti megjelenésének kialakulásához jelen­ tősen hozzájárult az az inkább ösztönösen, mint szervezetten, tudatosan összehangolt anyaghasználat, amelyet az itt dolgozó tervezők túlnyomó többsége alkalmazott. Manapság egyre többen beszélnek nekünk — joggal — e házak szürkeségéről, egyhangúságáról, jó indulattal, kérdés formájában nyomozva a jelenség oka után. Az ok nagyon egyszerű, s legcélszerűbb egyértelműen kimondani: nincs egyetlen időtálló, tartós, gyorsan felhordható és elfogadható áru, homlokzati burkolóanyagunk — ez már nem építészeti kérdés, hanem városépítészeti problémává vált, - arra pedig nem voltunk, s lelkiismeretünkre hallgatva, vagy a város ve­ zetőinek józan eszében bízva, nem is leszünk hajlandók, hogy olyan kalandos vállalkozások­ ba menjünk, bele - mint sok, Salgótarjánnál jóval nagyobb, s idősebb városnak némely tervezői, építői, akik színező-formázó kedvüket vakolat, valkyd és emfix variációkba ölték, s a lefolyások, szakálasodások, elszíneződések egész arzenálját hozva létre a néhány éve épí­ tett lakótelepeken, közintézményeken. Persze nem állítom, hogy minden birtokunkban lévő eszközt felhasználtunk volna a város, a házak színesebbé tételére - a loggiák, erkélymell­ védjei, a fa és acél nyílászárók felületei, a portálok, reklámok, kirakatdobozok, mind alkal­ masak arra, hogy színeikkel, formáikkal élénkítsék a városképet, — mint ahogyan fontos sze­ rep jutna a téren a parkoknak, zöldterületeknek, fáknak, virágtartóknak is. Azt azonban, hogy a rekonstrukció eddig követett építészeti koncepciójából kihulló, a t­ tól idegen hangulatú és formájú építmények kerüljenek - a változatosság igények jelszavá­ val — a centrum közelébe, semmiképpen nem javasolnám. Elnézést kérek, ha túl sok, szubjektívnek tűnő megállapítást tettem, de közeli rokona­ inkról, nagyon jó barátainkról roppant nehéz egyértelműen objektív véleményt formálni, s én Salgótarjánnak igen jó barátja vagyok. Dr. GRANASZTÓI PÁL, c. egyetemi tanár Ez a téma szükségképpen, elvi okokból zárja az eddigieket és kapcsolódik hozzájuk. Városépítészeten, városépítészeti alakításon, esztétikán ugyanis nem érthetjük a merőben formai, arány és léptékbeli, éppenséggel hangulati témákat, mégoly fontosak azok is, hanem a város alakításának, alakulásának valamennyi társadalmi, gazdasági szervezési, műszaki tényezőjével való összefüggéseket, kölcsönhatásokat. Valójában tehát a tartalom és a forma együttes szemléletét. 78 �Természetes tehát, hogy a tárgyalt problematika rendkívül kiterjedt, és itt csak néhány főbb felvetésre korlátozódhat, amelyet a hozzászólások még remélhetőleg gazdagítanak. A téma mindenesetre két fő, egymással összefüggő szempontra utal: a rekonstrukció által létrehozott alakítási, esztétikai, végső fokon az imént említett értelmezésű városépítészeti problémákra, mondhatni gondokra, — és az ugyancsak a rekonstrukció által adódó, sajátos ilyen lehetőségekre is. A további, itt elmondandók — egy rövid referátum keretei által kor­ látozottan — ezekre irányulnak. Ami a problémákat illeti, azok végső fokon abból a természetszerű, szükségszerű tény­ ből adódnak, hogy a városok folyamatosan alakulnak, mert egyes részeikben elhalnak és ezek helyén vagy máshol meg is újulnak. Az elhalásból és megújulásból, kölcsönhatá­ saikból feszültségek keletkeznek, ellentmondások, nem egyszer visszavágások. Másszor jelentős, sőt alkotásértékű eredmények is. Kiemelkedők különösen a lépték és jellegváltozási problémák, az újnak a megmaradó régihez való illeszkedése, vagy attól való el­ térése. Újabban ezekhez egy másik is járul: az építési folyamatok nagymérték elhúzó­ dása, tehát az idő tényezőjének, ami már a folyamatos elhalás-megújulás jelenségének is jellemzője, e téren szintén előtérbe lépése. Ezt pl. egyes rekonstrukcióra kijelölt, sőt előkészített városrészekben a megújulás késlekedésében, a fokozódó avulásban, más ebből eredő nehézségekben tapasztalhatjuk. Sokáig tartó késlekedés robbanásszerű és esztétikailag is kérdéses értékű fejleményekhez vezethet. Új építés, főként új városok esetében pedig abban tapasztalhatjuk, hogy az építés elhúzódó folyamata, ugyanakkor az igények, lehetőségek gyakori változásai folytán ritkán valósulhat meg valami az eredeti elgondolás szerint, hanem menetközben módosul. Nincs olyan városunk, ahol ilyen problémák adódtak volna, városépítészeti következményekkel is. persze különböznek az ilyen problémák a történeti városokban és az új, vagy történeti jelleg nélküli városban - mint éppen Salgótarján — , sőt különböznek egymástól a eneti jellegű városok esetében azok fokozottabb egyedisége, egyedi problémái miatt is. Különböznek továbbá a városok belső és a külső városrészeiben. E különbségek ma­ gától értetődőek, itt talán még utalni sem kellene rájuk, még ha talán egyes konkrét példák nyomán erre vissza is lehet és kell térni. Még különlegesebbek a műemléki vá­ rosrészek, különösen a törvényesen védett területek, s általában a történeti városközpontok problémái, amelyek hazánkban részben műemléki jelentőségnek nyilvánított területek is. itt a rekonstrukció már csak igen kesztyűs kézzel végezhető, uqyanakkor a legélesebben vet fel városépítészeti - főként lépték, illeszkedési problémákat. Rekonstrukción értve egy-egy jelentős új középület, magasház megjelenését is, a város történeti részeiben. Végül különbözhetnek a városépítészeti alakítás problémái a rekonstrukció során az össz­ kép, a látkép és a belső városképek szempontjából. Talán jellemzőnek mondható, hogy a rekonstrukció által felvetett problémák leggyakrabban az összképben, különösen a vá­ rossziluettben jelentkeznek, keltenek vitákat, feszültségeket, vagy érnek el éppen nyilvánvaló eredményeket. Aligha szükséges, hogy a témát ismerők számára bizonyító konkrétumokat mondjak: Szombathely, Gyöngyös új magasháza, Budapesten a Duna Intercon­ tinental szálló kiragadható példák erre. Talán nem érdektelen, ha e vázolt néhány szempontból pillantást vetünk a törté­ nelmi tapasztalatokra. Itt előrebocsájtom: városépítéstörténetünk, városépítészeti esztéti­ kánk általában kimerítően foglalkozik a történeti fejlődéssel, annak mozgató rúgóival, eredményeivel, s ugyanígy a múlt városépítészeti alkotásai értékelésével is. Ugyanakkor viszonylag kevesebbet azzal, hogy azok a maguk korában hogyan hathattak, hogyan fo­ gadhatták őket. Holott az is érdekes, és hasznos volna. Azt tudjuk például, hogy a reneszánsz idején, a tepretikusok a középkori városokat csúnyáknak, rosszaknak tartották, holott éppen akkorra érték el leginkább később megcsodált formai tökélyüket. Tudjuk, hogy a Colosseum kőanyagát római középítkezésekhez használták. Tudjuk, hogy Budapest legnagyszerűbb, s kiválóan elhelyezett középületét, a Nemzeti Múzeumot elkészültekor hűvösen fogadták, talán azért is, mert kívülebb volt, új és nagy, ezenfelül kietlen környezetben, s mert már a romantikus építészet szelei kezdtek kezdtek fujdogálni. A századvég, az eklektika és szecesszió korának városépítését sokáig, sőt olykor már a maga idejében is csaknem szitkokkal kísérték, míg újabban találunk benne értékelni valót. Itt tehát egy érdekes és még kellően nem vizsgált jelenséggel állunk szemben, ami óvatosságra késztetett bennünket akár a múlt egyes korszakai, akár a ma építészeti eredményei megítélésében. Ö sszevéve, e kevésbé feltárt témában azt mondhatjuk, persze fenntartásokkal, hogy korábban általában az újulás érdekében becsülték le a régit, s nemcsak gazdasági, ha- 79 �nem esztétikai értékeiben is. Bár kivétel akad, mert éppen Párizsnak Haussman nevé­ hez fűződő, s ma már nagyraértékelt átépítése annak idején sok ellenzőre talált, kiadvá­ nyok jelentek meg, amelyek a város múltját féltették, karakteres részei elveszítését pana­ szolták, több-kevesebb joggal. Újabban viszont a múlt történeti és esztétikai értékének éppen a megbecsülése kerül inkább szembe a megújulással, ez utóbbi ilyen értelemben válik viták tárgyává. Az azonban bizonyos, hogy az antik örökség pusztulásának nagy cezúrája után — bár továbbélés, úgynevezett kontinuitás Európában több helyen kimutat­ ható, — a történeti városok, részben a középkorban s utána is rendszerint folyamatosan újulnak, részben területi bővülés, részben sejtrendszerű időnkénti cserélődése réven — értve ezen egyes elavult házak helyébe újak építését, a meglévők toldását. Ez alapjában véve folyamatos rekonstrukció volt, mai terminológiával, bár ritkán operatív jellegű. Az operatív beavatkozások kora a tizennyolcadik század vége felé, a legnagyobb városok sok problémáinak felgyülemlésével kezdődött igazán, s virágzó mód­ szerré a belső városrészekben — tehát nagyszabású rekonstrukcióvá — a múlt században, hazánkban a vége felé vált. Párizs említett átépítésén kívül főként Bécsé, persze másoké is, nálunk Budapesté. S ha hazai téren maradunk, sajátságos következtetést vonhatunk le ez időszakból. Egyfelől nem riadt vissza a nagy áttelepítésektől, mondhatni felforgatásoktól, mint a pesti belváros átépítése esetében, sok vidéki városunkban új utak, főterek kialakításáról, nagy méretű, az addigi léptéktől elütő középületek építésétől. Sőt a megújulásnak ez a módja szükség­ szerűnek, éppenséggel örvendetesnek tűnt. Talán még olyan, ma már megbocsájthatatlannak és nem is szükségszerűnek ítélt esetekben is, mint a pesti volt Rakpiac, ma Roosevelt tér egykori szép klasszicista egységének elpusztítása, új nagy, divatos épületek kedvéért. Ugyanakkor azonban megfigyelhető az is, hogy a városok megújulása megőr­ zött bizonyos organikus jelleget, amennyiben a belső kialakultabb részeken — így pl. Budapesten ma már belső, akkor még külsőbb kerületeiben jórészt a kialakult útháló­ zathoz, városszerkezethez igazodott, inkább telkenkint, házankint újítva meg a város­ testet. Ugyanez nagyobb vidéki városainknak a közép körüli részeiben is látható. S ebből az az előny származott, sok akkor keletkezett sívár utcakép, sematikus beépítés ellenére, hogy a korábbi utcák, más dolgok, épületek, növényzet megmaradása mégis viszonylag változatosságot adott, lehetőséget a korábbi jelleg megmaradásához. Persze ma már ezt nehezen ítélhetjük meg, mert csaknem évszázados, azóta beérett, sőt el is avult vá­ rosrészekről van szó, melyek időközben fejlődtek, változtak is, fasoraink megnőttek, meg is szoktuk őket. A legjobb és legnagyobb szabású példa erre a budapesti Nagykörút, ami városrekonstrukció volt a javából, már betelepült részeken, s alig tudhatjuk, csak elkép­ zelhetjük, milyen lehetett újonnan, csupaszon, nyersen, fák nélkül, kietlenül. Mikszáth Kálmán írja le egy novellájában az Oktogon tájékát ilyen kihalt, este szinte nyomasztó sötét vidéknek. Pedig a Nagykörút vonalvezetése is figyelembe vett az addigi városszerkezetből több mindent, nemcsak az egykor ott létezett Duna-ág helyét, hanem létező utcákat, telekviszonyokat is, egyenetlenségei és építésének késlekedése jórészt innen erednek. E rövid pillantás a téma múltjába leginkább talán azért szükséges, hogy ne csak mai, hanem lényegében mindenkori problémát a rekonstrukció városépítészeti következmé­ nyeiben, amire hol így, hol úgy reagáltak. Természetesen ki kell alakítanunk a magunk sajátos, mai adottságainkból fakadó hozzáállását is. Bár mindig nagyobb problémának látszik az, amiben éppen benne vagyunk, de talán objektíve is megállapítható, hogy a mieink valóban nagyobbak. Egyrészt az újabb építés nagyobb dimenziói, keményebb kö­ vetelményei, — itt főként az iparosított építésre gondolok — ső t e követelmények gyakoribb váltakozásai miatt. Az építés általános drágulása miatt, ami sok jelenség, feszültség — így a lakáshiány egyik — oka. Ezért az új építkezések esetenkint még erőteljesebb beavat­ kozást vonnak maguk után a város kialakult szerkezetébe, képébe, mint korábban, még a XIX. század nagyszabású városi átépítéseit is ideértve. A nagyobb dimenziók és az építkezések gyakori elhúzódása megnehezítik az olyan egységes kialakításokat, amilyenek korábban kisebb arányokban - így pl. még Szeged belvárosában is — valamikor inkább lehetőségek voltak. A közlekedés, főként a gépkocsiközlekedés igényei még hatalmasabb erővel törtek előre, sőt hozzá éppen belül, - korábban, a közlekedés, a vasút révén in­ kább a városok szélső helyein vált a megújulás egyik döntő tényezőjévé. Itt említeném meg a gyorsvasutat, mely ugyan bent nem látszik, mégis rendkívüli, s általános város-; építészeti alakító következményekkel bír. A lakásszükséglet növekedése, teljes kielégíté- 80 �sének késlekedése egyrészt feszítő erővel hat a gyorsabb, gazdaságosabb megoldások irányában, másrészt elodázóan a már valóban bontásra érett városrészek megújulására. Ugyanakkor a jelenlegi, főként a házgyári építési móddal nehéz volna elképzelni a kiala­ kult, értékkel, jelleggel bíró belső városrészek olyan megújulását, amely ezeket az érté­ keket, jelleget többé kevésbé átmenti, konzerválja, s végül ez is mutatja az eddigihez sorakozóan a legsajátosabb problémánkat, — azt, hogy az építészeti ízlés, általában a művelődésügy, a kulturális igények terén régebbi koroktól eltérően a műemlékek, a tör­ téneti értékek, a hagyományok fokozott megbecsülése jellemző szemléletünkre. Ugyan­ akkor ez a szemlélet minduntalan konfliktusba kerül a termelékenység, a gazdaságosság, a sietség szempontjaival — ami nem egy esetben még deklarált műemlékeket sem kímélt meg. nehezebben deklarálható, definiálható jelleget, atmoszférát, városaink hagyományos arculatát pedig éppenséggel törvényes védelem híján, nem egyszer egyenesen veszélyez­ teti. A témának ez a része az utóbbi években túlnőtt a merőben szakmai kereteken, és mindinkább tapasztalható a társadalom reagálása új városépítészeti alkotásokra, jelen­ ségekre. S többségével bizonyos idegességgel, mondhatni idegenkedéssel. Motívumai gyakran pusztán az újtól, a szokatlantól való idegenkedésből erednek. Olyan nézetek, mint pl. az, hogy modern épület nem illik történelmi környezetbe, túlhaladottak, helytele­ nek, de még élnek. A léptékváltás jelenségei - holott gyakran szükségszerűek - nem egyszer felháborodást keltenek. Sajnos kialakult — többé kevésbé érthetően — az építés, átépítés iránti általános bizalmatlanság, egyrészt az építkezések minősége, másrészt elhúzódása, az ezekkel járó kellemetlenségek miatt, s talán egyik oka a múlt alkotásai túlzott megbecsülésének. A budapesti Belváros közepét a századfordulóban úgyszólván néhány év alatt átépítették, s ez a művelet, ami ma jóval tovább tartana, akkor tudomá­ som szerint inkább örömet keltett, a modernizálás érzetét. Napjainkban a Szép utcai magasházat is, mint újat, feltűnőt, többnyire kritikával szemlélik, később majd alighanem megszokják. A szociológiai vizsgálatok és a szanálások gyakorlata kimutatta, hogy sokan ragaszkodnak a megszokott városrészekhez, s idegenkednek máshová, újba költözni. A legjogosabban és érzékenyebben reagál a közvélemény a fokozódó növényzet irtásra, új építkezésekkel kapcsolatban. Ezek az itt csak mutatóba említett reagálások bonyolult egyveleget alkotnak, nem egyformán értékelhetők. Csak jelezni kívántam tehát, mint problémát, amivel foglalkozni kell, a figyelembevétele mértékével, módjával, — erre már vannak is törekvések — a helyes szakmai orientálással, és ugyanakkor a jogos hiányolá­ sok, kritikák megszívlelésével. Általában szakmai és társadalmi megítélések egymáshoz közelebb hozásával. A város végeredményben csak közösségi alkotás, egy egész társada­ lom produktuma lehet, városépítészeti, esztétikai értelemben is hiszen a maga módján tükrözés. Olyan városépítés — és ez a rekonstrukcióra talán még fokozottabban áll — , mely lényeges mértékben szembekerül az általános igényekkel, ilyen vonatkozásban is problematikussá válhat. Különösképpen mutatják ezt a már eddig is egy kétszer említett magasházak, - ezek többnyire egyedi problémákat vetnek fel - és a jelenlegi házgyári lakásépítés, ami viszont tömeges méretekben jelentkezik, s éppen ez adja mind jelentőségét, mind problematikussá gát. E két bonyolult, s külön részletes fejtegetést igénylő témakörökben most is itt, pusz­ tán a rekonstrukció szemszögéből mindössze egy-két szempontra hívnám fel a figyelmet. A magasházakná l, amelyek a város kialakult képét változtatják, főként látképét, vagy belsejét, a szükségesség és a helyhez, a környezethez való alkalmazkodás kérdése, tehát tartalmi és formai szempont vetődik fel. Megemlítem, hogy magasházon most az egyedit, a környe­ zetnél magasabb épületet értem, esetleg ilyenek kisebb csoportjait. Hozzájárul még a gaz­ daságossági szempont is, amennyiben jelenleg költséges építkezések, de talán ez idővel le­ küzdhető. Magam részéről többször véltem problematikusnak a magasházak szükségességét, mint a formai, a városképi megjelenését. Ha valóban szükséges, jó helyen épült és szépen kialakított, mint nem egy, akkor nincsen semmi baj vele. A baj akkor kezdődik, ha valamiíven más szempontból — városképformálás, személyi emlékmű emelés stb. — erőltetik, s még hozzá olyan helyen, ahol környezetét nyomasztja, más kiemelkedő épületekkel hatása konfliktusokba kerül. Ilyen eset is akad. S többnyire éppen belvárosokban, tehát mint rekonstrukció, a megújulás egyik lényeges jele. Ahány eset, annyi egyedi tanulmányozást igényel. Más a helyzet a jelenlegi házgyári termékekkel. Merőben a rekonstrukció szempontjából nézve ezt az ennél lényegesen tágasabb problematikát, azt kell mondani, hogy jelenleg alkalmazott módja, dimenziói, arányai kevéssé alkalmasak városrekonstrukcióra, különösen nem a jelleggel, hagyományokkal bíró belső városrészekben, — még leginkább az átmeneti, 6 81 �mar léiig meddig betelepült külsőbb zónákban. Az óbudai megoldás, éppenséggel a híd tengelyében lévő egyenesen kárhoztatható, hiszen a városrésznek szép táji hátterét elrekeszti, belsejében a hagyományait eltünteti. De meghökkentő az a hatalmas és magas, zárt falszerű felkaréj is, amit legutóbb Miskolcnak, a Diósgyőr felé eső szélen már ilyen átmeneti zónában láthattam. Nagyon leegyszerűsítve a két kérdést, - a magasházakét és a házgyári épületekét — , mely talán előbb— utóbb műszakilag, gazdaságilag össze is kap­ csolható: a magasházakná l a szükségszerűség, a fokozottabb gazdasá gosság, s a minden esetben igen gondos, egyedi elbírálás követelményét vélem a jövő fejlődésében fontosnak, a házgyári tömeges lakásépítés esetén annak mar különféle vitákban felvetett, tanulmá­ nyozás alatt á lló oldási lehetőségeit a nagyobb variabilitás, lakásválaszték, a környezethez való fokozottabb alkalmazkodás érdekében. Nem ez a hely és alkalom, amikor erről a nagyjelentőségű kérdésről többet, bővebben mondhatok. Bővebben foglalkoztam ezzel a kérdéssel és előzményeivel a Magyar Tudomány egyik legutóbbi számában az új városré­ szek monotóniájáról szóló tanulmányban. A problémákat taglaltam eddig, de már félig-meddig érintve a lehetőségeket is. Be­ fejezésül, tehát ezekről rövidebben szólhatok. Aligha vitás, hogy problémáink és lehetősé­ geink szorosan összefüggnek. S ezzel kapcsolatban lehet szólni konkrétan Salgótarján je ­ lentőségéről, tanulságairól is. A városrekonstrukció — akár folyamatos, akár operatív, — voltaképpen nemcsak újulás, hanem többnyire gazdagodás is, változatosabbá válás. Ezt a történelemben nem egy a la ­ pított város mutatja, mely kezdetben egyöntetű, talán még unalmas is volt, és a folyamatos további fejlődés, változás, átépítések révén vált gazdagabbá, változatosabbá, mondhatni városiasabbá. Az itáliai Palma Nova, a reneszánszkori alapított város, egykor és egyszerre kialakított, ekként megmaradó voltával ma egyhangú, kisszerű, inkább városépítéstörténeti kuriózum. Krakkó viszont, ugyancsak mondhatni középkori alapított város volta ellenére változatos, gazdag. Az idő múlása, a városoknak a rekonstrukció fogalomkörébe vonható átépítésekkel, fejlesztésekkel való megújulása és ezeknek városképi tükröződése természetszerű jelenség, s ugyanezért többnyire fokozottabban attraktív városépítészeti együttesekhez vezet. Különösen áll ez nagyobb városrészekre, és egész városokra, amelyen belül termé­ szetesen kialakulhatnak, sőt védendők az egységes kisebb, egyidőben létrejött városépíté­ szeti együttesek. Elsősorban tehát azt kell leszögeznünk, hogy a városrekonstrukció, mint társadalmilag, gazdaságilag, műszakilag szükségszerű cselekmény, módszer, elvileg eszté­ tikai tartalom hordozója, esztétikai érték lehetőségével bír, s nem szükségképpen a keveredettség, sőt zagyvaság forrása, ami sajnos sok esetben bekövetkezhetik. A varosszabályozó, alakító tevékenységnek, akár tervezésnek, akár igazgatásnak ebben igen nagy szerepe, fe ­ lelőssége van. Ámde napjainkban van a rekonstrukciónak — értve ezen most már az időszerű, operatív, szervezett városmegújítási tevékenységet — különleges és időszerű városépítészeti jelentő­ sege is. S ez a helyi adottságok figyelembevételéből eredő szükségszerű változatosság. Mindenképpen nagyobb változatosság, ami a puszta síkságokon emelt és komplett új városrészek mai gyakori monotóniájához képest nyereség lehet. Városiasabb, életteljesebb miliő lehetőségét is jelenti, ez utóbbiak gyakori kihaltságot, kívülállásához képest. Salgó­ tarján fontos példát mutat ebben, bár kétségtelenül az egykori beépítés túlnyomóan érték­ telen volta megkönnyítette történeti városokhoz képest a belső megújulást, átépítést és jellegében az új városhoz közelítette. Részben a táji keretek jó kihasználásával mutatja a példát, ami egyik értéke az új. részeknek, részben pedig azzal, hogy mégis többféle adott­ sághoz - korábbi városszerkezethez, megmaradó épületekhez igazodva alakult újjá. Nem a pusztaságban keletkezett új város tehát, hanem valaminek, bármily szerény volt is az, a továbbfejlődése, kivirágzása. S ez a lehetőség rekonstrukció esetén még történeti városok­ ban is fennáll, főként a központhoz csatlakozó avult, de értékeket tartalmazó részeikben, ahol, ha más nem, úgy az egykori utcák, fasorok, kertek, egyes korábbi épületek átmentése az újba, kapcsolatot teremt múlt és jövő között, biztosítja a mélyebb urbanitást. Ugyan­ akkor — feltételezve az előbb — utóbb alkalmazkodni képes iparosított, nagyüzemi építést, - nagyobb és megokoltabb változatosság forrása lehet, mint a merőben formai erőlködése a változatosság létrehozására. Salgótarján példájának másik jelentősége, hogy jórészben városközpont rekonstrukció. Annak nevezhetjük, hiszen a korábbi szegényes központ adottságai, így a pályaudvar, a főutak, más tényezők mégis jórészt determinálták. A központalakítás, éppenséggel rekonst­ rukció pedig nem csak a városépítés egyik legfontosabb és legkülönlegesebb egyben bo­ nyolultabb feladata, hanem városépítészeti alakítás szempontjából is kiemelkedő lehetősé­ 82 �geket nyújt — magasabbrendű, változatosabb tartalomnak szükségképpen magasabbrendű és attraktívabb formai kifejezését. Sorrendben is van jelentősége. Elvileg ugyanúgy nehe­ zen fogadható el, még ha a gyakorlatban kényszerű nehézségek miatt többnyire így is van, hogy a város a külsőbb részein épül, vagy épül át, míg központja nem tart lépést a fejlő­ déssel, sőt elavult. Ebből erednek nem egyszer a központáthelyezési problémák, javaslatok is. A teljesértékű városrekonstrukcióban elvileg voltaképpen követelménynek mondható a központ és a külsőbb részek közel egyidejű rekonstrukciója. S ez itt bekövetkezett, néhány további tanulságot nyújtva, lehetőséget mutatva más városok számára is. Az egyik, hogy kiemelkedő értékű épületek együttesét kiemelkedő képességű építé­ szek alkották. Ha a központalakítás jelentőségét az előbb mondottak szerint tekintjük, sőt fontosnak tekintjük egy-egy új, nagyobb középület megjelenését is a korábbi várostestben, akkor mindenképpen jelentős követelménynek mondhatjuk azt is, hogy ilyeneket lehetőleg már próbára tett és magasszínvonalú tervezők alkossanak. Sajnos, nem egy központi, re­ konstrukciós jelentőségű középítkezésünkben tapasztalhattuk ennek hiányát, amit az ered­ mények is tanúsítanak. Aligha vitás, hogy a városépítészeti alakításnak évezredes hagyomá­ nyok alapján, de ma is egyik legjelentősebb eszköze a városképet meghatározó egyedi középületek építése. S ezt az eszközt igen komolyan kell venni, a legkedvezőbb megoldás feltételeit meg kell teremteni. Itt nem számíthatnak munkaellátottsági és más adminisztratív szempontok, éppenséggel személyi összeköttetések, — csak a rátermettség, a kipróbáltság. Ybl Miklós, akinek nevéről elnevezett díjat adományoznak kiemelkedő alkotásokért, szerényebb mun­ kákkal szerzett megbecsülést, majd vált — teljes joggal — Budapest számos nagyszerű köz­ épületének tervezőjévé, és ezáltal mondhatni, múlt századi városképének egyik meghatáro­ zójává. Hozzátenném azt még, hogy kiemelkedő jelentőségű városképalakító középületeknél aggályos a túlzott takarékoskodás is, ami a legrátermettebb tervező kezét is megkötheti. A másik, ezzel egyenrangúan fontos tanulság Salgótarján átépítésével kapcsolatban az a mód, ahogy itt a tervezés és szervezés, a varostervezői munka és annak végrehajtása egybehangolódott. Egyrészt ugyancsak rátermett tervezők jóvoltából, de hasonlóképpen a példaadó, aktív, rugalmas városvezetés jóvoltából. Úgy vélem, hogy ez mindennemű városrekonstrukciós feladat, s annak városépítészeti alkotásértékű eredménye szempontjából megszívlelendő. Mert a rekonstrukció még egyszerűbb esetekben is szükségképpen bo­ nyolultabb, elhúzódóbb feladat, mint a szűz területeken új városrészek építése. Még inkább az a városközpont esetében. Csaknem elképzelhetetlen, hogy egyetlen terven mindent véglegesen meg lehessen oldani, s emígy, változatlanul fel is építeni. A váratlan fordulatok, nehézségek, újabb le­ hetőségek — persze tervek birtokában is csaknem mindennapos készültséget — igényelnek a végrehajtásban. Újabb elhatározásokat, módosításokat, különféle szervezetek szoros együttműködését. Mindez itt elismerésre méltó módon bekövetkezett. Egy-egy új lakótelep, kisebb épület-együttes még lehet napjainkban is egyetlen terven nyugvó, még akár egyet­ len tervező személyéhez is fűződő alkotás. De a városrekonstrukció, s főként a városköz­ pont-rekonstrukció alapjaiban közösségi művelet, eredményei is csak ezt tükrözhetik, s ebben rejlik sajátos, különleges esztétikai hatása, értéke, ennek lehetősége is. Megemlíteném még annak különleges jelentőségét ,hogy a városrekonstrukció folya­ mata itt, ahol több mint tíz éve elkezdődött, azóta folyamatosan, mondhatni szívósan és következetesen tart. Ennek különleges jelentőséget kell tulajdonítani, éppen a városépíté­ szeti alakítás szempontjából, különösen, ha nem egy megkezdett, félbemaradt vagy késle­ kedő, s így olykor torzókat létrehozó rekonstrukciós munkálatokra gondolunk. Szeretném ezeket az igen vázlatosan kifejtett gondolatokat azzal a meggyőződésemmel zárni, hogy Salgótarján átépítése, ennek itt látható eredménye a felsorolt okokból nemcsak példaadó, bíztató a nehezebb körülményekkel bíró városok számára is - hanem újabb alakulásával, teljesülésével, gazdagodásával végső fokon szép. Szép akkor is, ha nincs minden megoldva, hiszen egy városban minden megoldva úgyszólván nem is lehet. Szép a táj, amely övezi, az illeszkedés ehhez a tájhoz, adottságainak a kiaknázása, szépek a jelentős, új, a városképet meghatározó épületek, együtteseik. Szépek sok helyen belső rész­ letei, s szép magasabbról nézve az összképe. Sőt szépek összképében a környező nagy ipari üzemek is, mert az életet jelentik, a képet életteljessé teszik. Azt az életet, ami a várost áthatja, aminek s z á á ra létesült és amit formáiban kifejez. Hiszen mondhatni, hogy egész város, modern város és nem új városrész. Talán ez a leginkább előremutató benne. S bizakodást kelt, hogy vannak, lesznek még lehetőségeink, a városaink rekonstrukciója során, hogy azokat szebbé, korszerűbbé és társadalmunk által is megszeretettekké tegyük. 83 �tanulmány SULYOK LÁSZLÓ Dózsa forradalmisága Illyés Gyula drámáinak kapcsán Dózsa György alakja az 1514-es parasztháború óta, közel ötszáz éve áll a magyar és a nemzetközi érdeklődés középpontjában. Személye és sorsa az évszázadok folyamán át- meg átszövődött pozitív vagy negatív tartalmú legendás történetekkel, attól függően, milyen beállítottságú, elkötelezettségű volt a krónikás, az író, aki tetteiről szólt. A másod-, vagy sokadkézből hallott és megírt történetek természetsze­ rűleg homályosították el Dózsa igazi arcát és nehezítették meg a hiteles, történelmi ábrázolást. A forrásanyag csekélysége, a fennmaradt dokumen­ tumok hitelességének ellenőrizhetetlensége, illetve ellenőrizhetőségének kor­ látozottsága magyarázza és teszi érthetővé, hogy 1514 történelmi eseménye­ inek és alakjainak értelmezése annyira eltérő, egymással homlokegyenest ellenkező lehet. A megítélés milyenségét hosszú időn keresztül elsődlegesen nem az ob­ jektív valóságanyag határozta meg, hanem az „ítélkező” társadalmi hova­ tartozása, meggyőződése, személyes pártállása, végsősoron szubjektuma. Ez magyarázza, hogy a művekben Dózsa vagy zsarnokgyűlölő, népfelszabadító forradalmárként, vagy kíméletlen, vérengző, durva és önző, uralomra törő parasztkirályként jelenik-e meg. Dózsa képe — így vagy úgy — a magyarság tudatában minduntalan ott kísért. Alakját az elnyomó és az elnyomott osztályok egyformán számontartják. De mindegyik osztály számára mást jelent, sőt egy osztályon belül sem jelenti minden réteg számára ugyanazt. A nép, az elnyomottak tudatában a szabadsághozó, az igazságtevő je l­ képeként szunnyad az elégedetlenség hamuja alatt, kér és követel a törté­ nelem feszült, nagy pillanataiban. A liberális nemesség és a haladó bur­ zsoázia egy maroknyi részének Dózsa ugyanazt jelenti, mint az elnyomottak­ nak. Nekik Dózsa példát és hitet ad a harchoz, mindennapi munkájukhoz, a jobbító cselekvésre. A liberálisok többségének Dózsával szembeni magatartása ettől eltér. Igyekeznek bár megérteni tetteit, végsősoron mégis elutasítják, mert képte­ lenek a forradalommal való feltétlen azonosulásra. Ezért számukra Dózsa tette nem követendő, hanem elkerülendő példa, reformokat sürgető, egy­ ben mégis megszívlelendő figyelmeztetés. Dózsát számon tartja az uralkodó osztály, illetve osztályok másik cso­ portja, a konzervatív nemesség és burzsuázia is. Bennük a paarsztháború emléke félelmet és rettegést kelt. Mi sem jellemzőbb e társadalmi-politikai csoport szűklátókörűségére és korlátoltságára annál, mint az, hogy Dózsa 84 �szá mukra nem a változtatást sürgető figyelmeztetés, hanem ellenkezőleg, olyan depresszírozó erő, amely a változatlanságot, illetve változtathatatlanságot erőlteti, s amely az 1514 után kialakult fennálló uralmi viszonyokat foggal és körömmel akarja fenntartani. A nép, a nemzet nagy küzdelmei, a szabadságharcok és a forradalmak idején Dózsa és 1514 bizonyos fokig mindenkor a választóvíz szerepét töl­ tötte be, összefogva, egy táborba sodorva a közös célokért harcolókat. Emlékezzünk a Rákóczi-szabadságharc idejére, amikor a magyar társadalom, un. kurucokra és labancokra szakadva, harcolt egymással a nemzet sza­ badságáért, illetve szabadsága ellen. II. Rákóczi Ferenc katonái büszkén nevezték magukat kurucoknak, vállalva az utódok szerepét (crux - kereszt). Későbbi korok magyar társadalmának haladó erői - a progresszív ha­ gyományokat követve - szintén tudatos büszkeséggel csatlakoztak az utódok sorához. Újult erővel Dózsa és a paraszforradalom szelleme a reformkorban ka­ pott lábra, s lett a forradalom, a nemzeti szabadság és a demokratizmus polgári átalakulás egyik élesztője. Fellendült, s addig nem tapasztalt mére­ tűvé emelkedett a Dózsa iránti tudományos és művészi érdeklődés. Forra­ dalmi és liberális szellemű írókat, költőket ihletett alkotásra. Petőfi verseket, Eötvös József regényt írt a parasztháborúról, hogy csak a legismertebbeket említsük. A művészetek különböző ágaiban, különösen irodalomban és képzőművészetben ettől fogva a Dózsa-téma permanensen jelentkezett. A képzőművészeti ábrázolás egyértelmű, érthető, világos; gondoljunk csak Derkovits méltán híres fametszet sorozatára, Konecsni György és Szabó Vladimir monumentális Dózsa-festményére, vagy jelenkorunk fiatal szobrászainak többek között Szervátiusz Jenő, Gyurcsek Ferenc - erőteljes alkotásaira. Az ábrázolás különbözőségei, a szemléleti problémák legszembetűnőbb módon - a legárnyaltabb emberi kifejezési eszköz, a nyelv művészete révén, - az irodalomban jelentkeztek. Az elmúlt évszázad drámáinak sorából - mivel elsődleges célunk más - csak néhány érdekes munka problémáira mutatnánk rá. Literatúránk nagy romantikusa Jókai Mór az elsők között drámai alko­ tásban emlékezett meg Dózsáról. Írói célkitűzése egy nagyszabású, törté­ nelmi Dózsa-kép megrajzolása volt. Jókai drámája nem sikerült; a vállalt feladattal nem tudott megbirkózni, mert liberális politikai állásfoglalásából eredően képtelen a parasztháború szociális tartalmának, a forradalom valóságos mozgatóerőinek megértésére. Szerinte a forradalom a tömeg gátlástalan tombolása, teljes pusztulás. E szemléleti alapállás következménye, hogy Dózsa robbanó indulatai ellenére is kisszerű hős maradt, mert indulatait nem a szociális igazságtevés, hanem személyes vágyak és sérelmek bosszúszomja irányítja. Századunk első felének figyelemre méltó Dózsa-drámája Sárközi György nevéhez fűződik. Ö sszességében nézve azonban Sárközi drámája sem tud bár Jókaival ellentétben a forradalom mellett tesz hitet - kielégítő Dózsaképet felmutatni. 85 �Úgy véljük — különösen most, az új Dézsa-dráma megszületése után — hogy irodalmunkban ezidáig Illyés Gyula forradalmi Dózsa-képe a legtelje­ sebb. Már az első Dózsáról írott Illyés drámát, a Dózsa György címűt széles­ körű érdeklődés fogadta. A kritika figyelmének magyarázatát maga a darab szolgáltatja, meg­ oldott és megoldatlan problémáival együtt. Béládi Miklós írta a műről: ,,A drámában mindaz összesűrűsödik, amit Illyés történelemről, hazáról, nép­ ről írt és mondott. Jellegzetes mondandói, parasztszemlélete, szeretete és gyűlölete . . . ” S valóban, a Dózsa-dráma konfliktusa több, mint két nagy történelmi személyiség szikrázó összecsapása, A konfliktus osztályjellegű; az elnyomott parasztság csap össze a jogaihoz, kiváltságaihoz ragaszkodó nemességgel. Illyés drámáira jellemző ez az ábrándozásmód. A Dózsa György tehát — ez az előzőekből következik — nem tekinthető lélektani drámának, különösen nem Németh László drámaábrázolásának, drámatechnikájának értelmében, hanem osztálydrámának, s a történelem ismeretében nyugodtan mondhatjuk, az egész nemzet drámájának. Illyést a parasztháború témája nagyon régóta foglalkoztatta. Történetét először a harmincas években versben, majd az ötvenes években drámában, s most egy újabb drámában jelenítette meg. Illyés az a fajta művész, akit nyugtalanít egy-egy sikertelen, pontosabban fogalmazva, nem teljesen az elképzelései szerint megvalósult munka, de akit nem tud legyőzni az enge­ detlen anyag, mert újból előveszi és megbirkózik vele. Így történt ez a Dózsával is: Testvérek című — nyomtatásban a Kortárs 1972 szeptemberi számában megjelent — három felvonásos tragédiája tárgyául újból a parasztháború problematikáját választotta. A két Dózsa-dráma között jelentős a különbség: tekintélyes idő telt el megszületésük között. De a köztük lévő különbséget nemcsak ez magyarázza; legalább úgy indokolja az a tény is, hogy mindkettő más történelmi helyzet­ ben, más társadalmi szituációban és szellemi atmoszférában keletkezett. A két dráma bizonyos szempontú összehasonlítása jó lehetőséget teremt arra, hogy megbizonyosodjunk Illyés drámaíró felfogásának modernizáló­ dásáról, technikájának tökéletesedéséről, és képet alkothassunk racionális Dózsa-képének teljesebbé válásáról. Az új dráma bevezető sorai tudatosan vállalt emberi és alkotói szerény­ ségről árulkodnak: ,,A versenyzésnek egyetlen módját tudtam e lfo g a d n i... Ha önmagamat szemelem ki versenytársul. Ha azt, amit egyszer már meg­ csináltam, megpróbálom mégegyszer véghez vinni az előbbinél jobb ered­ ménnyel.” Az új alkotás teljességgel igazolta az író önmagával való versen­ gésének nemes szellemét. Az új Dózsa — annak ellenére, hogy már az első hézagpótló szerepet töltött be a Dózsa-drámák sorában, és joggal került kritikai és szellemi életünk érdeklődésének pergőtüzébe — érzésünk szerint messze felülmúlta az előzőt, mind a gondolat tisztasága, mind az ábrázolás és megjelenítés, a drámai építkezés és szerkesztés tekintetében. Mielőtt az említett két dráma részletesebb tárgyalásába fognánk, szeretnénk megje- 86 �gyezni, hogy - írásunk szűk lehetőségeit figyelembe véve - egyik dráma komplex elemzésére sem vállalkozhatunk; másrészt kizárólag csak a dráma lényegét kívánjuk megragadni, s eszmeiségének elemzésén keresztül megvi­ lágítani a főhős, Dózsa forradalmiságának problematikáját. Választásunkat — a terjedelem problémáján kívül — mindenekelőtt az indokolja, hogy - véleményünk szerint - e kérdéskomplexum prezentálja legszembetűnőbben az írói teljesítmény változását. Elemzésünk kiindulási alapjául természetesen az első munka szolgál: mi jellemzi a drámában az írói szándék és megvalósulás viszonyát? Az egész műből az a mélyről fakadó és intenzíven átélt népi elkötele­ zettség árad, amely Illyés írói magatartásának és munkásságának minden­ kor egyik fő jellemzője volt. Történelem-szemléletének ez az elkötelezettség alapvető meghatározója. Dózsa-képe pozitív: nem kétséges, hogy felfogása szerint Dózsa történelmünk egyik kiemelkedő alakja, népi-nemzeti hős, tu­ datos forradalmár. Ezt a mindenképpen helyes és szimpatikus írói koncepciót a megvalósulás folyamatában azonban nem kísérte szerencse; Illyésnek Dózsa forradalmi alakját nem sikerült történelmileg hiteles valóságában megragadnia. A színdarab Dózsája annak ellenére, hogy nagyszabású drá­ mai, nép-nemzeti hős, nem ízig-vérig, tudatos forradalmár, hisz Dózsa törté­ nelmi szerepét, forradalmi küldetését még a parasztháború megkezdése, tehát a nemességgel való szakítás után sem látja világosan. Szinte a vég­ sőkig hiszi, hogy - bizonyos követelések teljesítése mellett - lehetséges a nemességgel való megegyezés. Az egyezkedés abszurditására, forradalmi cselekedeteinek helyességére csak az utolsó pillanatban — egy Zápolyával folytatott szópárbaj után - a vesztőhely árnyékában döbben. Ekkor már Dózsa előtt is nyilvánvalóvá válik vezértársának, Mészáros Lőrincnek - korábban nem hitt — igazsága. Dózsa a drámában sok esetben szenvedélyes indulatainak hatására cselekszik, illetve kíván cselekedni. Akarata ezért több ízben is szembekerül az indulatait legyőzni tudó Mészáros Lőrinc tiszta gondolataival. Lőrinc barát alakja és személyisége rendkívül fontos dramaturgiai funk­ ciót tölt be a dráma-építkezés folyamatában. Véleményének mindenkor súlya van. Dózsa forradalmasodásában döntő szerep jut számára. Válságos hely­ zetekben nem egyszer az ő átgondolt, okos szavai győzik meg és lendítik előre Dózsát forradalmi útján. Az addig csak törökkel csatázó, társadalmi kérdésekkel nem foglalkozó végvári vitéz, Dózsa a Lőrinccel folytatott be­ szélgetéseken keresztül ismeri fel a társadalom valóságos helyzetét és á lla ­ potát, a forradalmi cselekvés szükségességét. Honnan, miből fakad Mészáros Lőrinc ismerete, mitől nyeri erejét, hite, szavainak igazsága? Mészáros Lőrinc, a mezővárosi szegény pap, kinek hitét és igazságát a társadalmi való­ ság mély ismerete táplálja, nem egyszer maga is elszenvedte a hatalmasok megaláztatásait, és naponta látta a nálánál jóval szegényebb hívők, a pa­ rasztok robottal és félelemmel terhes, nyomorúságos életét. Megértette e népnyomorúság okát, a változtatás szükségességét. A vál­ toztatáshoz azonban társak kellenek. Vezetésére egy olyan vitézi jártassággal és hadvezetői képességekkel rendelkező, s egyben tekintélyes személyiség 87 �kellett, aki hírnevénél fogva bírja a parasztság bizalmát és képes vezetésére. Ezt a személyt találta meg Dózsában, s Dózsa ezért fontosabb mindenki másnál számára, ezért képes iránta a végsőkig való hűségre és engedelmes­ ségre. Gondoljunk a harmadik felvonás első képére. A parasztseregek Maros-menti táborában vagyunk. Dózsa és Mészáros vitat­ kozik. Dózsa korai takarodót fuvat, hogy katonái kellően pihentek legyenek a másnapi döntő csatára. Mészáros nem ért egyet a paranccsal; azonnali gyülekezőt akar, hogy erőgyűjtés céljából elvonuljanak a napok óta ostrom­ lott Temesvár falai alól. Tudja, a katonák fáradtak a több hónapos mene­ telés és harc után, ugyanakkor— korábbi tapasztalatai és ismerete alapján — sejti, hogy a nemesi seregek nemcsak megerősödve várják támadásukat, hanem ellentámadásra készülődnek, minthogy Báthori szorult helyzetében maradék büszkeségét félretéve, kibékült halálos ellenségével, Zápolyával. Tisztában van helyzetfelismerése realitásával, mégis beletörődve, engedelme­ sen meghajlik Dózsa akarata előtt, mert ez jelenti a parasztsereg egységét, vagyis a további harcot, amit talán mindig, mindenkinél tudatosabban és jobban akart, illetve akar. Dózsa addig, a dráma csomópontjain, amikor vá­ lasztás előtt állt forradalmi tett vagy tétlenség között, mindig átgondol­ ta Mészáros mondandóját, és belátta, elfogadta igazát. A történet folyamán most először mond nemet Mészárosnak, véglegesen, de ez a „nem" a parasztháború kimenetele szempontjából végzetes, mert a parasztseregek vereségét idézi elő, illetve sietteti. Dózsa tehát nagyot hibázott, az olvasó kettőjük vitája során mégis neki ad igazat, mert Illyés hőse ajkára olyan - a konkrét helyzettől függet­ len általánosan igaz és szenvedélyes - szavakat ad, hogy értelmünket telje­ sen megkötve, érzelmileg magához láncol. Valósággal megmámorosodunk a szavak varázsától, olyannyira, hogy az adott drámai szituációban képtele­ nek vagyunk a konkrét politikai helyzet, a pillanatnyi erőviszonyok felméré­ sére. Az idézett jelenetben Illyés, erőszakot téve a dráma belső, öntörvényű logikáján, alakjait az alapjában helyes, eredeti koncepciójának megfelelően „mozgatja", nagyítja és kicsinyíti, úgy, hogy végsősoron mindkét hőséből olyan forradalmárt csinál, amilyenek előzőleg sohasem voltak. Az utolsó felvonásban közvetve igazságot szolgáltat Mészárosnak, ki­ mondatva Dózsával — amit a figyelmes olvasó a történésben észrevehetett. - „Igazat szólt a nagybotú b a r á t..." Felismerése azonban a forradalmi cselekvés szempontjából már késő, mert egy cselekvési lehetőségétől meg­ fosztott ember mondja, másrészt abbéli benyomásunkat erősíti, hogy az igazi forradalmár személyiség nem ő, hanem Mészáros Lőrinc. Így lesz tiszta számunkra Klaniczay Tibor szellemes megállapítása, hogy „Illyés Dózsája nem vezeti a forradalmat, hanem elszalasztja a z t. . . ” Illyés bizonyára tudatában volt ennek. Nyugtalanította a megoldatlan­ ság. Talán ebből is — és nemcsak alkatából — következik, hogy jó másfél évtizeddel később újra bonckés alá vette a történelmet, Dózsa György és a parasztháború történetét. 88 �Az új Dózsa-dráma teljesen más; alig-alig emlékeztet az előzőre. Formájában meg egyáltalán nem. Az első dráma tömegeket mozgató, cselekményes, sok helyszínen ját­ szódó, elnagyolt történelmi freskó volt, s mint szerzője korábbi interjújában megjegyezte, az ötvenes évek Brecht-divatjának szellemében fogant. Az új mű — napjaink drámafelfogásának megfelelően - kevés szereplős, minimális cselekményű, határozottan gondolatiságra törekvő kamaradarab. Négy szereplője közül kettő csak egy-egy villanásra jelenik meg a színen. A nemesi szereplők pedig már helyet sem kapnak, csupán a testvérek, György és Gergely szavaiban. A parasztháború, a népforradalom kamara jellegű feldolgozása az lllyési dráma koncepció „napjaink által is befolyásolt" megváltozásából kö­ vetkezik. Az előző dráma a nép (Illyés fogalmi rendszerében a nemzettel azonos) hősi magáraébredésének eposza kívánt lenni egy — időben pontosan körülhatárolt — történelmi helyzetben, míg a mostani: a forradalom, s álta­ lában a forradalmak önvizsgálata. „Egyrészt jellemet akartam ábrázolni, másrészt a forradalom önmagával való vitáját szerettem volna érzékeltetni" — vallja írói célkitűzéseiről. Testvérek című drámájának fivér-hősei, György és Gergely egyformán forradalmárok, „egy törzs hajtásai", mégis „egy tűz másutt-másutt fölnyíló lángjai", más karakterek. György a direkt gondolko­ dású, cselekvő katona-ember típusa; Gergely a tetteket következményeivel együtt végiggondoló, moralizálásra meditációra hajlamos papnövendék. Szemléletesen fogalmazza meg Illyés ezt az azonosságot és mégis-különbözőséget Gergely szavaiban: „Értelem és Igazság, Tisztánlátás és Könyörület Istene, te tudod, egy forrásból indultam ezzel az én legédesebb földi test­ véremmel; ő a harc útját folytatja, azzal a biztonsággal szivében, amely a vakok arcán ragyog: de az én utam, hogy inkább száz lemondás, mint egy jóvátehetetlen tévedés, mert én titkaid legmélyére vágyom látni: megismerni bölcs szándékaid velünk!" A dráma tulajdonképpen a két testvér vitája, érvek és ellenérvek Iáncolata. Beszélgetéseik során tárul fel előttünk a parasztháború egész törté­ nete, a forradalom erkölcse. Gergely alakja sok tekintetben az első dráma Mészáros Lőrincére emlékeztet. György forradalmárrá érlelődésében neki is szerepe van, de közel sem olyan mértékben, mint Mészáros Lőrincnek volt. Ebben a drámában Dózsa a társadalmi igazságot, a nemesség valóságos arcát elsősorban empirikus úton, saját tapasztalásain keresztül ismeri fel, s csaknem kezdettől - az első felvonás második képétől - világosan látja. Most már a jutalompénzt indokolatlanul visszatartó Csáky püspök, a bitang rágalmazónak nevezett Werbőczy, a „vérivók királya" Báthori a „képétfestő” Zápolya nemcsak társadalmi, osztályszempontból azonosak, hanem erkölcsük, jellemük tekintetében is. Mindannyian zsarnok, hatalmukkal visszaélő, népnyúzó nemesurak, akik egyformán kiérdemlik elnyomottaik igazságszolgáltató bosszúját. Itt tapinthatunk rá a két dráma közi újabb lényeges különbözőségre. Az elsőben ugyanis Dózsa nem azonosítja Zápolyát a többi nemesúrral; különbnek tartja azoknál, azaz illóziókat táplál vele szemben. 89 �Dózsának a nemességgel való szakítás — tisztánlátása ellenére — sem egyszerű. A döntés fokozott felelősséget kíván. Ezt az utat, a „vajúdást” iga­ zabban és izgalmasabban járjuk be, a döntés megszületését Dózsával együtt, egy időben éljük át. Az új Dózsa minden jelenetének magasfokú izzása van: szavak, gondola­ tok sisteregnek és csapnak össze, szikrázva. Illyés a parasztháború kapcsán olyan problémákról szól, melyeket minden forradalom magában hord és fel­ vet. Ki tekinthető ellenségnek; és meddig? Milyen formában, milyen eszkö­ zökkel harcoljunk ellene? Milyen politikát alkalmazzunk ellenük és általában a győzelem után? Ki szereti igazán a népet? És még számtalan kérdés, mely és szervezőinek kell okosan és higgadtan válaszolni, mert az e kérdésekre megoldásra vár, s amelyekre — egytől-egyig — a forradalom irányítóinak adott válaszaik alapján kialakult és alkalmazott politika jelentheti csak - a fegyveres győzelem után — a végső, teljes győzelmet. A forradalmi etika problémái elsősorban napjaink gondolkodásában kerültek előtérbe. E kérdések erőteljes hangsúlyt kapnak a Testvérekben is, különösen a harmadik felvonás elején, s a fivérek nézeteiben szembesülnek. Nézzünk egy jellemző példát! György — a korábbi sérelmekért és a kivégzett társakért — karóba húzat több nemesi foglyot, többek között Csáky püspököt és Telegdi kancellárt. A tettet a két testvér — jellemzően — különbözőképpen itéli meg. Gergely a kivégzést gyilkos bosszúnak érzi, mert az áldozatok — hang­ súlyozza — foglyok voltak, ártalmatlanok. Szerinte György azzal, hogy meg­ szüntette a bűntevés lehetőségét, elvesztette megölésükhöz az okot és jogot. Gergely okfejtése logikus, s általánosságban igaz, de az adott, konkrét helyzetben téves, mert az általa ártalmatlannak tartott kivégzettek az ellen­ ség olyan tekintélyes személyiségei voltak, akik megsemmisítése a forradalom számára létkérdés, szükségszerű; életbenmaradásuk a forradalmat veszélyez­ teti. György szinte ösztönösen érzi a „forradalmi törvényt”, ezért tartja G er­ gely véleményével szemben igazságszolgáltatásnak, — saját szóhasználatával élve - jogos megtorlásnak a kivégzést. Indoklásának tartalma és mikéntje tipikusan katonai logikát, katonai magatartást tükröz: „A háború végzett velük, nem én. Ők kezdték, nem? A háború törvénye pedig, hogy a két ellen­ séges tábor közül az egyik megsemmisítse a másikat.” Konkrét esetben György igazsága nyilvánvaló, de érvelésének egy tévédését kiigazítva, elju­ tunk a Gergely képviselte, általánosan érvényes igazsághoz. A tévedés abban áll, hogy a háborúban tulajdonképpen nem az ellenség teljes meg­ semmisítése — a fegyveres ellenségnek, igen — a célja egyik táborban sem, hanem a megtörése, a behódoltatása. erőszakkal vagy meggyőzéssel törvé­ nyeinek, társadalmi berendezkedésének a másikkal való elfogadtatása. György az ellenséget egy kalap alá veszi, nem ismer vele szemben kiméletet, s így érkezünk el Gergely igazságához: „ ...V a la h o l mégis meg kell állítani a bűnre bűnt és b ű n t . . . ” ; azaz az öldöklést nem lehet a végtelenségig vinni, mert az a társadalomban a politikai feszültséget állandósítja, s a bé­ kés építőmunkát akadályozza. Ez a szerkesztési forma, az ellentétes vélemé- 90 �nyek állandó ütköztetése jellemzi a darabot, s nagyszerűségét épp ez adja: a gondolkodtatás, a művel való állandó és aktív szellemi együttlétre kész­ tetés. Az első dráma kritikusai a főhős forradalmiságával kapcsolatosan ki­ fogásolták vezetői koncepciójának társadalmi perspektívátlanságát is. Ki­ fogásolták, hogy tulajdonképpen Dószának nincs a jövőre vonatkozóan ki­ dolgozott szociális terve; Dózsa harcol, de nem tudja, milyen társadalmi célokért. Az új drámát e vád nem érheti; Dózsa világosan megfogalmazza társa­ dalmi célkitűzéseit; ,,A jobbágynép visszakapja a honfoglalók ősi szabad­ ságát. . .", aztán a király segítségével, aki megtudja és meg is akarja men­ teni az országot, kiűzik a törököt nemcsak Magyarországról, hanem az egész Balkánról. Ez a Dózsa-féle társadalm i program az adott korban mely a világ első polgári forradalma, az angol forradalom előtt több mini száz évvel korábbra esik — a lehető legpozitívabban, haladó program. Dózsa idejében a társadalom megváltoztatásának gondolata reális elképzelésképp - különösen Magyarországon — fel sem merülhetett a társadalmi és gazda­ sági viszonyok fejletlensége következtében. Egyetlen realizálható elképzelésként, keménykezű, igázságos királlyal az élen, csak az említett Dózsa-program jöhetett számításba. Az Illyés drámák által felvetett forradalmiság kérdés elemzésének vé­ gére érve, ha véleményünket összegezzük, azt mondhatjuk, hogy a Testvérek című drámával Illyés pályáján és — ezen túlmenően, Dózsa irodalmunkban is — a legtöbbet adta, amit e témakörben valaha is adtak az elmúlt száza­ dok. A Testvérekben Illyésnek egy olyan monumentális, igazi forradalmár Dózsát sikrült megformálnia, amilyen a történelem Dózsája volt, lehetett. E művel Illyés a Dózsa-témát írói munkásságában még nem tekinti le­ zártnak. Erről árulkodik a Népszabadság egyik számában megjelent interjúja, amelyben egy harmadik Dózsa-dráma írástervét pendítette meg. Az előzőek ismeretében fokozott érdeklődéssel várjuk a tervezett dráma megszületését. IR O D A L O M : Illyés Gyula: Három dráma. - Illyés Gyula: Testvérek. Kortárs, 1972. 9. sz. - E. Fehér Pál: A Dózsa testvérekről — Beszélgetés Illyés Gyulával. Népszabadság, 1972. június 4. 5. old. - Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről. Kossuth, Bp. 1972. - Béládi Miklós: Dózsa. Új Hang, 1956. 3-5. sz. — Klaniczay Gábor: A legnagyobb parasztháború (1514). Tájékoztató a Dózsa parasztháború 500. évfordulójára. 2. sz. gyorsfüzet. TIT Sokszorosító, Budapest, 1972. 91 �körkép BANDÚR KÁROLY A művelődés szolgálatában Azok a feladatok, amelyeket pártunk X. kongresszusa a szocializmus magasabb szinten történő építésében foglalt össze — gazdasági életünk magasabb technikai szinten történő fejlesztése, a dolgozó tömegek közéleti aktivitásának a szocialista demokratizmus keretei között megvalósuló kiszélesítése, az egyre inkább szocialistává váló ember képességeinek a társadalom javára történő kibontakoztatása, megyénkben is szükségessé teszik az ismeretterjesztő munka szerepének fokozását, tartalmának, javítását, hatókörének szélesítését, hatá­ sának elmélyítését. Az elmúlt években megyénk dolgozói eredményesen munkálkodtak a párt által meg­ jelölt célok végrehajtásán. A TIT tevékenységét, helyzetét, munkánk feltételeit alapjában meghatározzák azok a változások, amelyek megyénk gazdasági és társadalmi életében, a lakosság életviszonyaiban, kulturális életében bekövetkeztek. Számottevő fejlődés történt az ipar területén. Megyénk iparának szerkezete átalakuló­ ban van. A szénbányászat részesedése jelentősen csökkent a termelésben. Új üzemek sora települt, egy része már meg is kezdte termelését. Az új ipartelepítés sajátosan változtatja meg a megye ipari struktúráját. A hagyományosan kialakult nehézipar mellett nő a könnyű­ ipar aránya. Megindult a járási székhelyek, s más települések iparosodása. Így az iparosodás elérte a korábban kizárólagosan mezőgazdasági körzeteket is. Salgótarján mellett kirajzolódóban van Balassagyarmat valóban várossá, modern várossá fejlődésének körvonalai. Jellemző, hogy az iparszerkezet átalakulása, jelentős ipari rekonstrukcióval, a technikai színvonal korszerűsödésével jár együtt. Az elmúlt 4-5 évben mintegy 13 ezer dolgozó számára teremtődött új munkahely, s ami fontos, hogy lényegében megoldódott a nők foglalkoztatása is. A negyedik ötéves terv hátralévő részében az ipar továbbfejlesztése során újabb 6 ezer fő munkába állítására kerül sor. A jelzett változások igen fontos vonása és eredménye, hogy a dolgozó lakosságon belül tovább nőtt a munkások aránya, a munkások politikai és társadalmi súlya. Az ipar fejlődése, a munkások s arányának növekedése a TIT megyei szervezetétől azt követeli, hogy növekvő figyelmet szenteljen a munkásosztály körében végzett munkára, a munkások közötti ismeretterjesztést kiemelt, fontos területként kezelje. A megyénkben települt ipari üzemek viszonylag nagy száma, üzemeink műszaki és technológia fejlődése a rekonstrukciók nyomán, az iparszerkezet változásai nagyobb kép­ zettségű és korszerű, új általános és szakmai műveltséggel rendelkező munkásokat követel meg. Mint ahogyan más. állami és társadalmi szerveknek, úgy az ismeretterjesztő társulat­ nak is tenni, s az eddiginél többet kell tenni azért, hogy határozottabban lépjünk előre a munkásműveltség növelése területén, hogy munkásosztályunk magasabb szinten tehessen eleget a társadalom szocialista fejlődéséből fakadó növekvő követelményeknek. A TIT természetesen nem vállalhatja magára, hogy a munkások szakmai képzését, továbbképzését megoldja — ezt nem is várja tőlünk senki, de többet kell kezdeményeznünk párt, állami és társadalmi szervek, vállalatok, üzemek szakmai vezetése körében, és saját terveink, jó elképzeléseink megvalósításában is következetesebbnek kell lennünk. Elhangzott a TIT Nógrád megyei Szervezetének 1972. évi küldöttgyűlésén. 92 �A munkás szakműveltség emelése területén nagyobb szerepet kell vállalnunk abban, hogy a természettudományos ismeretek, a különböző műszaki, technológiai eljárások, s azok jelentősége népszerű közlésével, terjesztésével megkönnyítsük a szakoktatási anyagok mélyebb megértését, s ugyanakkor az érdeklődés felkeltésével serkentsük a tanulási kedvet, egy-egy szakma alaposabb megismerését. A tudományos ismeretterjesztésen keresztül, annak sajátos eszközeivel segítenie kell, hogy a dolgozók minél több új ismeretanyagot sajátítsanak el és ezeket eredményesen építsék be ismeretrendszerükbe. A figyelmet azért is indokolt ezekre a kérdésekre irányítani, mert a termelési kultúra, szakmai műveltség emelése érdekében végzett munkánkban csak részeredményekről adha­ tunk számot. Kísérleteink, egyes akcióink eléggé bizonytalanok, nem mindig tervszerű ek, lépéseink tanulságainak elemzése, hasznosítása gyakran elmarad. Nehezíti az eredményesebb munka kibontakoztatását az a körülmény is, hogy a gaz­ dasági vezetők egy része nem igényli kellő mértékben a közművelődés - s ezen keresztül a TIT segítségét a dolgozók, a munkások termelési kultúrájának emeléséhez. A műszaki, agrár- és közgazdász értelmiséget nem sikerült a kívánt mértékben aktivizálni, a termelő kollektívák kulturális neveléséhez. Nem alakult ki megfelelő munkamegosztás és együttműködés a TIT és más érdekelt szervek és intézmények között az igények felkeltésében és a szakmai ismeretek fejlesztésé­ ben. A termelési kultúra, a szakmai ismeretek bővítése és az új, korszerű ismeretek elsajátításának segítése mellett az ismeretterjesztésnek hatásosan kell szolgálnia a munkások általános műveltségének, kulturális színvonalának emelését is, s ezzel együtt növelnünk kell a szocialista világnézet és magatartás kialakítását, általánossá tételét előmozdító erő­ feszítéseinket is A TIT - a marxizmus-leninizmus tudománya és eszmerendszere melletti elkötelezettsége és népünk, szocialista társadalmunk fejlődése iránti felelőssége alapján - tevékenységének, létének értelmét és célját - , a párt által megfogalmazott és elfogadott társadalmi program megvalósításában való aktív közreműködésében látja. Erőink, személyi és dologi lehetőségeinek jobb kihasználásával vállaljunk nagyobb részt a szocalista kultúra, annak termékei propagálásában, terjesztésében, az emberek szocialista nevelésében. A TIT szerepének ez a felfogása, értelmezése megkívánja, hogy munkánkat ne egy­ szerűen az ismeretek szimpla közvetítése jellemezze, hanem a szocialista eszmeiség, az a határozott törekvés, hogy tevékenységünkkel hatékonyan járuljunk hozzá a szocialista tudat, közgondolkodás elősegítéséhez. Járuljunk hozzá, hogy nap-mint nap növekedjék azok száma, akik társadalmi problé­ máinkat felismerve, azokkal szembenézve, megoldásukért felelősséget és részvételt vállalva segítik gyorsabb előrehaladásunkat. S csökkenjen azok száma, akik az ellentmondásokat elhallgatva, a közös gondokat maguktól közömbösen és felelőtlenül elhárítva, belemenekül­ nek a megszokottság védelmébe, az előítéletekbe, a vegetatív élet örömeibe, a közélet gondjaitól elforduló partikuláris lét kispolgári nyugalmába. Hatásosabban járuljunk hozzá, hogy mind nagyobb tömegek értsék: az emberiség fejlődése számára nincs más alternatíva. A perspektíva, az egyetlen igazán emberi társa­ dalom, a szocializmus. Csak ez biztosíthat az ember számára értelmes létet és életet. Eqyebek mellett azért is, mert mi nemcsak anyagilag jobb, fejlettebb emberi életet akarunk mindenkinek teremteni — azt is! — , hanem el akarjuk érni, hogy az élet értelmes, emberi célokat állítson az egyén elé. Nemcsak elméleti megfontolások, de a megye társadalmi viszonyaiban végbement jelentős változások is arra ösztönöznek bennünket, hogy ismeretterjesztő tevékenységünket tegyük még inkább munkásközpontúvá. A munkásművelődés primátusát munkánkban azonban úgy érvényesítsük, hogy a dolgozók egyéb rétegeinél, csoportjainál is lépjünk előre mind az ismeretterjesztés hatóköre, mind hatékonysága, tartalmi színvonala tekinte­ tében. A munkások között végzett ismeretterjesztő munkában jobban érvényesíteni kell a helyzetnek megfelelő differenciáltságot. Munkánk során másként jelentkeznek a feladatok 93 �a törzsgárdánál, az új munkásoknál, a bejáró munkásoknál, a munkásszálláson lakóknál, a nőknél, az ifjúságnál és nem utolsó sorban a nyugdíjas munkásoknál. Fontos feladat ezért a felsorolt csoportok sajátos helyzetének további vizsgálata annak, hogy milyen tartalommal és formák segítségével tudjuk a legnagyobb hatásfokot elérni. Megyénkben jó hagyományai vannak a munkásakadémiáknak, ezek több mint 10 éve működnek. E téren különösen ki kell emelni a Kohászati Üzemeket, ahol évente 20-24 akadémia működik. Az akadémián belül folyó ismeretterjesztés eredményességét igazolta az a felmérés, amit 1971-ben végzett a TIT megyei szervezete a salgótarjáni Kohászati Üzemekben. A társadalmi szükségletek, helyi igények és lehetőségek egybevetése, mérlegelése alapján eldöntésre vár még az a kérdés, hogy a helyenként hagyományossá és jól bevált formák, mint pl. a munkásakadámiák is mennyiben, illetve egyáltalán alkalmazhatók-e az új településű ipari üzemekben. Másként szólva a TIT-nek a jövőben, figyelembe véve a megye új ipari szerkezetét, a létrejött új üzemek sajátos helyzetét, az ipar szóródásának bűvülését a nők nagyarányú munkába állítását, keresnie kell azokat a formákat, melyek alkalmaz­ kodnak az említett sajátosságokhoz. A munkások között végzett ismeretterjesztésben fontos helyet kell biztosítani a nők és az ifjúság között végzett munkának. Az iparba kerülő új női dolgozóknak korábbi helyze­ tükből eredően alacsony színvonalon áll termelési kultúrájuk, hiányosak még szakmai, műszaki ismereteik, politikai műveltségük is kevésbé megalapozott. Ezért ezt a réteget megkülönböztetett módon kell kezelnünk az ismeretterjesztő munkán belül. Segíteni kell a tudományos ismeretterjesztés útján, hogy minél rövidebb időn belül pótolni tudják hiányzó ismereteiket, beilleszkedjenek a dolgozók kollektivájába, növekedjen szakmai, politikai és általános műveltségük. Ma már a fiatalok jelentik a munkásosztály legszélesebb körű utánpótlását, ezért szá­ munkra nem lehet közömbös, hogy a munkássá váló ifjúságnak milyen a szakmai, politikai és általános műveltsége, a magatartása. TIT-nek a tudományos ismeretterjesztés eszközei­ vel segíséget kell nyújtani a fiatal szakmunkástanulók részére, hogy egészítsék ki azokat az ismereteiket, amit az ipari tanuló képzésen keresztül kapnak. Ennél is fontosabb feladat a fiatal segéd- és betanított munkások körében végzett ismeretterjesztés szélesítse, hatásá­ nak fokozása. Ipari tanulók körében végzett ismeretterjesztés érdekében jó együttműködést kell biztosítani az ipari tanuló képzését végző intézményekkel. A munkások között végzett ismeretterjesztés sikerének és hatásának fokozása céljá ból tervszerű együttműködést keli biztosítani a közművelődési szervek, intézmények mellett a szakszervezettel, a KISZ-szel, az illetékes gazdaságvezetőkkel és az üzemi nőbizottságokkal. Amikor a munkások között végzett tudományos ismeretterejsztő munka feladatait és jelentőségét kiemeljük és aláhúzzuk, ezt nem öncélúan tesszük, hanem osztálypolitikánk alapjáról, azzal a céllal, hogy társadalmunk vezető osztályát, a munkásosztályt és első­ sorban annak társadalmi-történelmi céljait kell szolgálni az ismeretterjesztésnek is. A munkások körében végzett tudományos ismeretterjesztés sikeres megoldása érdekében arra kell törekedni, hogy minél nagyobb számú jól felkészült értelmiséget vonjunk be ebbe a munkába, szellemi tudásukat, tudományos ismereteiket a munkásosztály, s ezáltal a társadalmi haladás szolgálatába állítva. A másik kérdés, amit érinteni kívánok, az értelmiség és a TIT kapcsolata. Az elmúlt időszakban növekedett megyénkben az értelmiség létszáma, fokozódott szerepe és felelőssége a megye előtt álló feladatok megvalósításában. Tovább javult a megye szak­ ember ellátottsága. Sok új szakember került a megye ipari és mezőgazdasági üzemeibe. Az utóbbi években szélesebben bontakozott ki műszaki értelmiségünk, közgazdászaink aktív kezdeményezőkészsége a termelés korszerűsítésére. Az elmúlt években megfelelően fejlődött értelmiségünk politikai, eszmei arculata és bővült az aktív politizálok és közművelődésben résztvevők köre. A TIT társadalmi oldalának erősítésével erőteljesebben érvényesíteni kell tömeg­ mozgalmi jellegét. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a társulat nagyobb részt vállaljon a párt értelmiségi politikájának tudatosításából és valóra váltásából. Ehhez a TIT-nek mind a soraiba tömörült, mind a tevékenységében résztvevők, de nem társulati tag értelmiségiek számára meg kell teremteni a társadalmi érintkezés, a közéleti aktivizálódás és az eszmecsere állandó formáit. Csak így valósítható meg az értelmiség jelenleginél sokai nagyobkb hányadának bevonása a TIT munkájába, a tudományok terjesztése. 94 �A kultúra terjesztéséért folyó harcban a párt nélkülözhetetlen fegyvertára a szocialista gondolkodású értelmiség. Szervezetünk fontos feladata, hogy a megye értelmiségi rétegével szorosabbra fűzve élőbbé, szervezettebbé téve munkakapcsolatát — aktívabban vegye ki részét társadalmunk alakításában, a kulturális forradalom feladatainak megvalósításában. De szeretném a lá húzni: erre a feladatra nem szabad úgy tekintenünk, mintha volnának külön megbízottak, akiknek feladata a kultúra értékeinek átadása, s van külön a nép, akinek színvonalát emelni kell. Ez a kívülről érkező, „felemelő akció" lényege szerint idegen a valóságos folyamatoktól, a szocializmustól. A nép, és a szocialista humán, technikai és természet­ tudományos értelmiség szoros kapcsolatban, az egymásrahatás egységében fogható fel és értelmezhető csak. Népi államunk, a proletárdiktatúra céltudatosan, szervezetten, nagy anyagi és szellemi erők befektetésével biztosítja a nép kultúrális felemelkedését. Ehhez járulhatunk mi - a TIT-be tömörült, s még egyre növekvő mértékben hozzá, de nem mint a tömegeken, a népen kívülálló, a népnek kívülről segítséget nyújtó erő, hanem mint olyan réteg, amely a zajló társadalmi folyamatokon belül tevékenykedik. A városjubileum kulturális programjáról A város vezetőtestületei Salgótarján várossá nyilvánítása ötvenedik évfordulójának tiszteletére az 1972-es évet jubileumi évnek nyilvánították. Az évforduló rendezvényeit egységes célkitűzés - melynek lényege, hogy a forradalmi hagyományoknak, a szocia­ lista építés eredményeinek és a jövő perspektíváinak bemutatása révén növekedjék a lakosság érzelmi kötődése a városhoz — foglalta keretbe. A program gerincét a politikai és társadalmi ünnepségek alkották, de a rangos kulturális rendezvények sorozata is fél­ évszázados jubileumról való méltó megemlékezést biztosította. A sokrétű program össze­ hangolását természetszerűleg a városi tanács végezte — egy erre a célra életre hívott bizottság irányításával — , de valamennyi társadalmi szervezet és kulturális intézmény — profiljához, lehetőségeihez és sajátos eszközeihez mérten — részt vett sikeres megvalósítá­ sában. Nem lebecsülve az üzemi, intézményi, tömegszervezeti, tanintézeti keretekben tar­ tott számtalan kulturális jellegű rendezvény értékét, az alábbiakban néhány — a város­ jubileum arculatát meghatározó, valamint a megyei, tájegységi illetve helyenként orszá­ gos hatáskörű — tanácskozásról, kiállításról, művészeti rendezvényekről, vetélkedőről, pályá­ zatról stb. szólunk az összefoglaláshoz, a szintézistermeléshez való hozzájárulás igényével. Salgótarján felszabadulás utáni nagyvonalú fejlődésének egyik legjlentősebb tényezője a maga nemében páratlan városrekonstrukció. Ennek az elismerését jelentette, hogy a M a­ gyar Urbanisztikai Társaság itt rendezte meg „A magyar városok rekonstrukciójának társa­ dalmi, műszaki-gazdasági és esztétikai problémái" című kétnapos országos konferenciáját, melyen a városok delegációi mellett jeles építészek, műszaki szakemberek, egyetemi, főis­ kolai tanárok is részt vettek. A jubileumhoz kapcsolódtak az idén a MTESZ helyi szerveze­ tének illetve szekcióinak tanácskozásai is. A társadalomtudományi konferenciák köréből a TIT Irodalmi Választmánya és a TIT Nógrád megyei Szervezete által rendezett országos Mikszáth-emlékülést és a Magyar Tu­ dományos Akadémia Helytörténeti Tagozatának vitaülését emelhetjük ki. Az utóbbi tárgyát az évfordulóra megjelentetett „Salgótarján története" című tanulmánykötet értékelése, elemzése képezte. E tanácskozásokat neves irodalmárok illetve történelemtudósok aktív je­ lenléte fémjelezte. Kedvező visszhangot váltott ki a nagyszámú résztvevő körében az Úttörő Ifjúvezetők II. Országos Konferenciája, amelynek megrendezési jogát ez évben — elismeréséül a gyermekszervezetben folyó színvonalas munkának — Nógrád megye székhelye kapta. Hasonló meg­ tiszteltetés érte a várost a Népművelési Intézet részéről, ugyanis a megyei művelődési köz­ pontok igazgatóinak és a népművelési tanácsadók vezetőinek soron következő országos értekezletét a József Attila Művelődési Központban rendezték meg. 95 �Rendkívül gazdag volt a kiállítási program is, amelynek élére - nagy nevelőerejű tar­ talma és az adottságokhoz mérten különösen szép megjelenítése következtében — a Mun­ kásmozgalmi Múzeumban rendezett állandó várostörténeti kiállítás kívánkozik. A miskolci és az egri múzeumok támogatásával rendezte meg a Nógrád megyei Múzeumi Szervezet a „Népi díszítőművészet a Palócföldön" című bemutatót, amelyhez hasonló nagyságrendű és színvonalú kiállítás ebben a műfajban még nem volt Salgótarjánban. Az üvegművészeti kiállítás a város üvegtervező iparművészeinek munkáiból adott ízelí­ tőt. „Fiatal iparművészek a klubokért, művelődési otthonokért" című kiállításra a KISZ KB. országos tervpályazata alapján került sor. A képzőművészeti tárlatok sorát a közép-szlovákiai művészek bemutatkozása nyitotta meg. Az évforduló jegyében került megrendezésre ez év­ ben a megyei valamint az észak-magyarországi képzőművészek seregszemléje, a hagyomá­ nyos tavaszi tárlat, amelynek válogatott anyagát a későbbiekben Besztercebányán és Eger­ ben is bemutatták. Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész egyéni kiállításának meg­ rendezése az itt élő, a város kulturális életét formáló művészek törekvéseinek elismerését jelentette. Új színfolttal gazdagodott a nagy népszerűségnek örvendő szabadtéri szoborkiállítás: fotósorozat illeszkedett hozzá, amely a városban elhelyezett jelentősebb műalko­ tásokat mutatta be. E sorozat egyébként vándoroltatásra került a megye községeiben is. A Nógrádi Fotóklub színvonalas kiállítást rendezett a városról készült felvételekből. Megren­ dezésre került a megye fejlődő idegenforgalmát illusztráló kiállítás is. A művészeti rendezvények sorából a Magyar Rádió népzenei fesztiválja és az orszá­ gos népzenei találkozó emelhető ki, amely minden valószínűség szerint új hagyomány a lap­ ja it vetette meg, csakúgy mint a Fiatal Művészek Fóruma, amely pályájuk kezdetén álló fiataloknak, művészeti főiskolák együtteseinek teremtett fellépési lehetőséget, alkalmat a bemutatkozásra, a helyi ifjúsággal való találkozásra. Több alkalommal is pódiumra lé­ pett az év során a töretlenül fejlődő városi szimfonikus zenekar. Kiváltképp emlékezetes volt szereplésük a központi ünnepséghez kapcsolódó díszhangversenyen. A város egyéb művészeti csoportjai - legtöbbször és legeredményesebben talán a bányász és kohász fúvószenekar, a bányász férfikar, a pedagógus kórus, az öblösüveggyári irodalmi színpad és a József Attila Művelődési Központ kamarakórusa - is rendszeresen közreműködtek a jubileumi ün­ nepségeken. Az évforduló kulturális rendezvényeinek nyitányát egy január eleji filmbemutató jelen­ tette: Bacsó Péter „Jelenidő” című filmje, - amely nemcsak üzemi tém áját tekintve, hanem több salgótarjáni amatőr munkás színjátszó szereplése révén is kapcsolódik a városhoz itt kerül először nagyközönség elé. Jelentős akcióként tarthatjuk számon a „Munkásarcok a közelmúlt magyar filmművészetében” című sorozatot, amelyet a külvárosi, peremkerületi film ­ színházakban vetítettek. Az irodalmi rendezvények közül az ünnepi könyvhét megnyitóját emel­ hetjük ki, amelyen a városból illetve a megyéből elszármazott írók, költők vettek részt. A ter­ vezett szoboravatók - technikai okok miatt a jövő évre halasztódtak, viszont a jubileumi év során lepleztük le a város művészeti értékeit gazdagító újabb két műalkotást: Vasas Károly szobrászművész ,,Münnich-portré” -ját és a Kákonyi István szobrászművész által készített „Bolyai-emlékfal"-at. A jelentősebb versenyek, vetélkedők közül sorrendben elsőként a munkásfiatalok vers­ mondó versenyére került sor. Az Ö blösüveggyári Művelődési Ház által évek óta megrende­ zett verseny az idén túllépve a város határait országos jellegűvé szélesedett. A győztesek közül néhánya n ismét találkozhatunk a szovjet vers- és prózamondó országos fesztiválnak, az „Auróra 72"-nek salgótarjáni döntőjén. A város adott otthont a „Szakma kiváló tanu­ lója" országos verseny ez évi döntőinek is, amelynek keretében a szakmunkástanulók mér­ ték össze tudásukat, szakmai ismereteiket. A leghosszabb, legnagyobb létszámot aktivizáló verseny a helybéli üzemek szocialista brigádjainak várostörténeti vetélkedője volt. A több hónapig tartó úgynevezett pontgyűjtő szakasz - amelynek körülményeit a kulturális ren­ dezvények rendszeres látogatására ösztönözték a benevezetteket — után az elődöntőben harminc a döntőben nyolc, egyenként hat-hat tagú brigád adott tanúbizonyságot arról, hogy ismeri városunk múltját, jelenét, jövőjének terveit. Az évfordulóhoz kapcsolódó kulturális program szerves részét alkották a pályázatok képzőművészeti, fotó — , és feltétlenül itt kívánnak említést a reprezentatív kiadványok és más, egyéb természetű, a megemlékezést szolgáló alkotások is. A már emlegetett történeti monográfia mellett két művészeti jellegű kiadvány is megjelent a jubileum tiszteletére: Gink Károly fotóművész városalbuma a Corvina Kiadó gondozásában látott napvilágot, két 96 �fiatal helyi alkotó „ A város" című munkája pedig társadalmi összefogással készült el. Taar Ferenc debreceni író „Ősök és utódok" címmel drámát írt a városról, Szüts Pál a nagybátonyi zeneiskola igazgatója pedig Erdős István szövegére komponálta a „Nézd a várost" című kórusművét, amelynek ősbemutatójára a városi díszünnepségen került sor a Mártírok úti ének-zenei tagozatú általános iskola kórusának előadásában. Ugyancsak ez alkalommal mutatták be a Honvéd Filmstúdió „Nógrádi Sándor emlékfilm"-jét és a Knoll István rendezte „Salgótarján ötven éve" című dokumentumfilmet. Tematikus, jubileumi számmal jelentkezett a „Kiáltás" című irodalmi plakát is. A Megyei Könyvtár Könyv- és cikkbibliográfiát jelentetett meg a városról szóló irodalomból. Végül egy szimbolikus jellegűnek is tekinthető eseményről kell szót ejtenünk, amely valóságos mérföldkőnek számít a város szellemi életében: a jubileumi évben nyitotta meg kapuit a megye — s ennek megfelelően Salgótarján — első felsőfokú oktatási intézménye, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola kihelyezett ipari tagozata. A főiskola jelentős előrelépést jelent a megyei és az egész észak-magyarországi szakemberképzés és ellátás tekintetében s ugyanakkor várhatóan aktív formálója lesz a város kulturális közéletének. A városjubileum megemlített és fel nem sorolt rendezvényei egyaránt szinkronban voltak a művelődéspolitikai célkitűzésekkel. Alkotóként és befogadóként mozgósították a legkülönbözőbb rétegeket, főként az ifjúságot, az értelmiség és az üzemi munkásság nagy részét. A tiszteletet parancsoló munkáskultúra hagyományai új, egyre karakterisztikusabb törekvésekkel párosultak. A tömegeket mozgató színvonalas rendezvények jól szolgálták az egészséges lokálpatriotizmus érzésének elmélyítését, egy-egy területen - például városépítészet, képzőművészet, helytörténet — tovább erősítették a város jó hírnevét az országos közvéleményben. A gazdag program kisugárzó hatása megyeszerte érződött s így e ren­ dezvénysorozat is hozzájárult Salgótarján kulturális centrummá fejlesztésére hozott hatá­ rozatok végrehajtásához. Mindez a közművelődésben és a közoktatásban illetékes szervek és intézmények — sőt az üzemek és vállalatok - soha nem tapasztalt szoros együttműködésé­ nek eredményeképpen valósult meg. C S O N G R Á D Y BÉLA Képek a városról A Salgótarján várossá alakulásának 50. évfordulójára tervezett rendezvények és az évfordulót ünneplő kiadványok sorában nem hiányozhattak az olyanok sem, melyek a vizuális lehetőségek felhasználásával segtíhetik elő az emlékezést, az áttekintést és a jövőbe lönböző megjelenési formája, a szép szobrok és egyéb képzőművészeti alkotások, melyekpillantást. Az elhangzott előadások, a különféle lapokban és újságokban megjelent cikkek sok érdekes vonatkozásra világítottak rá a város kialakulását illetően, jónéhány eddig még nem eléggé tisztázott kérdésre igyekeznek feletet adni — nem is kevés sikerrel — , a megjelent várostörténet pedig szerencsés kézzel próbálta bemutatni a várossá fejlődésnek évszázadra visszanyúló folyamatát, jelen állását sőt bizonyos mértékben még perspektíváit is. Már a várostörténet szerkesztői kísérletet tettek arra, hogy mondanivalójukat a láttatás eszközeivel is alátámasszák: a kötetben közzétett képanyag egyrészt kiegészíti a történeti részben elmondottakat, másrészt illusztrálja, alátámasztja, hihetőbbé teszi azokat, úgy, ahogyan azt egy jól összeválogatott illusztrációs anyagtól el lehet várni. Ez a képössze­ állítás azonban, bármilyen színes, változatos is, még nem él önálló életet, csupán kísérője a szövegnek. A szemléltetésnek ezt a módját, a képekkel való bizonyítást fejlesztette tovább és tette önállóan is helytálló várostörténeti momentummá a Nógrád megyei múzeumi szervezet, amely salgótarjáni épületében megszervezte az első nagyobb lélegzetű várostörténeti kiállítást . 7 97 �A múzeum e feladatának végrehajtása során több, megoldhatatlannak látszó problé­ mával birkózott meg: mindenekelőtt számolnia kellett a rendelkezésére álló rendkívül korlátozott férőhellyel, hiszen kiállítás céljára az igazgatási épület folyosója és két kisebb helyisége állott mindössze rendelkezésére. Ügy kellett a meglévő anyagot tömörítenie, hogy a zsúfoltság elkerülésére való törekvés ne okozzon a kiállítás mondanivalójában tartalmi hézagokat. További nehézségeket jelentett annak az igénynek a megvalósítása, hogy a do­ kumentációs kiállítások szürke egyhangúságát minél több tárgyi emlék bemutatásával kell megtörni. A salgótarjáni múzeum, amely az országos viszonyokhoz szinte nem is hasonlít­ ható mértékű férőhelyhiánnyal küzd átmenetileg (és ez elsősorban olyan raktári befogadóképesség hiányát jelenti, amely a begyűjtésre megérett tárgyi emlékek átvételét tenné le­ hetővé), ennek megfelelően nem rendelkezik a tárgyak olyan választékával, mely egy város fejlődésének különböző mozzanatait képes bemutatni. Mindezeken túl nehéz feladat volt a bemutatott anyag és az azt kísérő szövegek helyes arányának a kialakítása is. Dicsérete a múzeum erőfeszítéseinek, sikerült a nehézségek — a lehetőségek határain belül — maximális leküzdése: a szűk helyen elrendezett kiállítás, noha első pillanatra zsú­ foltnak tűnik, áttekinthetően és látványosan mutatja be a témát. Eredményes volt a megfe­ lelő arányú tárgyi anyag beállítása is. Így első alkalommal kerül az érdeklődők széles ré­ tegei elé a Karancs szálló alapozásánál napfényre jött néhány régészeti lelet; a feudális korszak hangulatát idézi néhány pénzdarab és fegyver; különösen érzékletes az ipari kapi­ talizmus kibontakozását — és ezzel a városiasodás útján meginduló Salgótarján fejlődését - illusztráló tárgyi anyag, a legnagyobb iparvállalatok szerszámainak, műszereinek és ter­ mékeinek hatalmas választékából kiemelt néhány darab; s végül láthatjuk ismét, a már máshol is bemutatott, de itt ebben az összefüggésben új erővel ható két makettet is amely a régi és az új Salgótarjánt ábrázolja. Jól sikerült megoldani a szövegek helyes arányát is. A leglényegesebb mondanivalói tömören összefoglaló kísérő szövegek sehol sem nyomják el a kiállítás legértékesebb, leg­ fontosabb elemének, a képnek a hatását. Ezt a hatást még elősegíti a megfelelő arányban alkalmazott néhány grafikon is, mely ugyanakkor az egész kiállítás összképének válto­ zatosságát, színességét is eredményesen szolgálja. A bemutatott képanyag (nagyobb százalékban fényképek, kisebb részben dokumen­ tummásolatok) szinte önmaguk helyett beszélve tárják a néző elé az elmúlt századok éle­ tét, Salgótarján nehéz múltjának és szemünk láttára kibontakozó jelenének főbb elemeit. A kis jobbágyfalu lakói 1705-ben azt kérik II. Rá kóczi Ferenctől — a kiállításon is bemuta­ tott levélben, — hogy szabadítsa meg őket földesuruk, Vay Ádám kegyetlenkedéseitől, mert különben kénytelenek lesznek elhagyni lakóhelyüket. Láthatjuk a néhány évtizeddel későbbi úrbérrendezés legfontosabb okmányait, majd a feudalizmus alkonyát jelző 1848-as forra­ dalomnak a községet is érintő eseményeire utalnak a bemutatott dokumentumok. A ha­ talmas térképen szemléletesen jelentkezik a falu parasztlakosságának a tagosítás alkalmá­ val kialakuló hátrányos helyzete. Megsokasodnak a fényképek a nagy ipari fejlődés korszakát bemutató résznél, amely talán az egész kiállításnak — nem véletlenül — a legjelentősebb és egyben legszínesebb része. Itt a már ismert képek mellett, amelyek gyári épületeket, üzemrészeket, munkáscso­ portokat ábrázolnak, szép számmal jelennek meg olyanok is, melyek először kerülnek a nyilvánosság elé. A kiállítás szerkesztői helyesen éltek a képek didaktikus csoportosításá­ ból eredő lehetőségekkel is. Anélkül, hogy frázisnak tűnő igazságokat kellene kimondaniok, ragyogóan tudnak rámutatni a korszak nagy ellentéteire. Elég itt csak az acélgyári tiszti kaszinó ebéd utáni sziesztáját, valamint az ebédelő munkásokat ábrázoló képre, vagy a masszív üzemi épületek és a gyárak köré ragasztott nyomorúságos kolóniák képére utal­ nunk. Nagyon jó képet ad a kiállítás a századforduló „urbanizációjáról” , amelynek ered­ ményeként születtek a Főutca egyemeletes kereskedőházai és a házak mögé zsúfolt bódék és sufnik tömkelege (ezek némelyike még szomorú emlékeztetőként várja a bontócsáká­ nyokat). Sok érdekes momentum járul hozzá a munkásmozgalom hagyományainak felidézésé­ hez: a hivatalos írások, végzések, itéletek és hasonlók mellett a szervezett munkásélet szá­ mos apró jele, a tagsági könyvek, a bányá szegyenruha, a hagyományos Prokop-ünnepek kancsója, a különféle alapszabályok hozzák emberközelbe a századforduló és a századelő munkásegyleti, szakszervezeti életét. 98 �Nem annyira a dokumentumok sokasága és a tárgyak tömege, hanem inkább egy hatásosan megszerkesztett montázs és az ehhez kapcsolódó anyag emlékeztet a várossá alakuló Salgótarján történetének kiemelkedő korszakára, az 1919-es Tanácsköztársaság napjaira. A képek tükrében világossá válik a néző előtt az a tény is, hogy a várossá alakulás hivatalos aktusát követő időszak, a két háború közt eltelt negyedszázad tulajdonképpen megtorpanás a felfelé ívelő fejlődés útján, úgyszólván csak az államhatalom megszilárdí­ tását célzó létesítmények, a csendőriskola, a rendőrkapitányság, a járásbíróság, az adó­ hivatal építése jelzik a „fejlődést” . Kiemelt helyet kapott a képek sorában a város mai fejlődését bemutató anyag. Mint ahogy a várostörténeti kötetben, úgy itt is, a képek tematikája — úgy tűnik — kissé egyol­ dalúra sikerült: talán az építészet, a városrekonstrukció több teret kapott, mint erre szük­ ség volna. E látszólagos egyoldalúságnak van azonban reális alapja: az utolsó évtizedek nagy fejlődését talán a legszemléletesebben éppen a város külső képének bekövetkezett változások dokumentálják, így nem indokolatlan, ha a fejlődésnek ezt az elemét mutatja be a várostörténeti kötetben és a kiállításon is a legtöbb kép. Mindezeket összevetve a múzeumi várostörténeti kiállítás a tudatformálás vizuális eszközeinek felhasználásával készült hatásos és szép munka, melyet mindenkinek meg kell néznie, aki egy kicsit is szívügyének tekinti Salgótarján sorsának alakulását. Jól rezonál a kiállításon bemutatott kép- és tényanyagra az a kiadvány, melyet a Corvina kiadó jelentetett meg városalbumai sorában, szintén a várossá alakulás 50. évfordulója alkalmából (Gink Károly: Salgótarján Bp. Corvina, 1972. 136 old.) Mindaz, amit a múzeumi kiállítás egy szerves egységbe forrasztva, szakszerű elemzés folyamatosságával, didaktikus erővel jelentet meg, ebben a kötetben a neves fotóművész­ nek lírával kimunkált elképzelései szerint láthatjuk: Salgótarján múltjáról, jelenéről és jö ­ vőjéről. A kötetben a szöveg, a magyarázat itt még kisebb teret kapott, mint a kiállításon: csak a legszükségesebb információk közlésére szorítkozik, talán kissé túlzottan is elsza­ kadva a képtől, hiszen a kötet szerkesztője a képaláírásokat különválasztva, a könyv elejére helyezte és ezzel némileg megnehezítette a kellő tájékozódást. Igaz, a megfelelő gondolati egységekbe csoportosított képanyag hatása a hozzátartozó szövegek nélkül úgyszólván semmit sem csökken. A képanyag sokrétűsége azt engedné sejtetni, hogy a művész hosszú heteket időzött Salgótarjánban és huzamos megfigyelésének eredményeként tudott felvillantani annyiféle színt és rámutatni a város életének oly sok mozzanatára. Gink Károly azonban csak napokat töltött itt és a rutinos fotóművész lényegre tapintó érzékével így is sikerült jellem­ ző momentumokat megragadnia: a múlt továbbélő árnyait (A tegnap és a Fabarakk az egyik régi bányászkolóniában, a Kolónia i háztetők), a fejlődés alapjait jelentő ipari bázis nagy jelentőségét (üzemi képek), a városrekonstrukciós folyamat látványos mozzanatait (Városnegyed a Karancs alján, Részletek az épülő Arany János úti lakótelepről, A Kun Béla lakótelep és még sok más kép). A kötetben — szemben a múzeumi kiállítás képanyagának kissé talán rideg objektivitásával és leszűkített tematikájával - Gink Károly képei révén hatásosan jelenik meg a város összképét is oly kedvezően alakító táj (Salgótarján a Karancsról, Látkép a tv-toronyból, A Vasötvözetgyár, Városkörnyék, A vízválasztói tó, A tó­ strand, stb), a táj és a város — kevés más településhez hasonlítható — egybeolvadása (Városnegyed a Karancs alján, Részlet az épülő Arany János úti lakótelepről, A Kun Béla telep, Részlet az új városközpontról). A kulturális élet több mozzanata, a művészetek künek már országosan is híre van (ilyenek az 50— 82. szorszámmal jelölt felvételek), de mindenekelőtt és mindezek fölött az ember, a város lakója, a fiatalok és öregek, akik kedvéért és akinek a közreműködésével történt és történik itt minden. A művész látható élvezettel időz el a gyermekek, iskolások, sportolók, szórakozó, pihenő fiatalok és felnőt­ tek változatos, arckifejezésein, sokatmondó és megnyugtató derűjén. A táj, az ember és az emberi alkotás összhangját oly remekül megteremtő képválogatásból csak néhány vonatkozásban kérdőjelezhető meg a művész szándéka: talán a múzeumi kiállításban is észlelhető architektura-centrizmus is kísért néha, az új házak jellegzetes vonalai, melye­ ket már oly sok kiadványból ismerhet az ország lakossága, itt egy-két alkalommal már- 99 �már ismétlésként hatnak (Az épülő városközpont, A Művelődési Központ Somogyi József szobrával, Épülő toronyházak, A Tanácsköztársaság tér, stb.); az üzemi és egyéb felvé­ telek formailag kiválóan megoldott egyike-másika talán kissé túlzottan általános, nehe­ zen felismerhető helyi vonatkozású mondanivaló hordozója (amilyen pl. Az öblösüveg­ gyárban, a Kohászati Üzemek, a Kohászati Üzemek hideghengerművében c. képek); ugyanez mondható el néhány remekül megoldott művészfotóról, főként hagyományos stílusú tájképről is, melyek ugyan hangulatilag jó hatásúak, de a várost bemutató szán­ déktól kissé távol állnak (ilyen pl. A Salgó-vár alatt, a Tavaszi erdő, valamint a palóc­ napokra utaló felvételek, melyek nem is Salgótarjánban készültek). A változatos képanyag tematikájáról, elhitető erejű illusztratív jellegéről lehetne még beszélni. A színvonalas és sokrétű válogatásból talán csak egyet lehetne megemlíteni, mely előtt értelmetlenül állhat a kötetet lapozgató olvasó: a 120. számú felvétel ez, amelyről nehezen állapítható meg, hogy újfajta formalista törekvés, vagy csak egyszerűen technikai hiba terméke, nem is beszélve arról, hogy felismerhető tárgyának nincs köze a címben említett Kun Béla telephez. Mindezek az észrevételek csak a féltő, szerető és nagyra értékelő néző megjegyzései, aki nagy örömmel vette kézbe a kötetet, örülve annak, hogy a városról ilyen, minden eddiginél teljesebb képet adó kiadvány született meg, amely — mint az előszó említi ,,a befejezetlenség hangsúlyozásával” kíván tudósítást adni egy város születéséről. Mert valóban erről van szó: a város, melynek van ugyan már történelmi múltja is, erről beszél a múzeumi kiállítás olyan meggyőző erővel, tulajdonképpen most, a szemünk láttára születik igazán várossá és ezért olyan értékes, ha a képek segítségével rögzíteni tudjuk ennek a folyamatnak egyes állomásait. SC H N EID ER M IKLÓ S 100 �Veres Mihály: Őszi napsütés �Lányi Lóránt: Táncosnő Veres Mihály: Aratás �Koós Pál: Kurázsi mama �Brunczel Tibor: Variációk egy témára I— II. ��Herbst Rudolf: Kürti bácsi �Ispán Béla: Duett �Kovács Istvánné : Portré �Hátsó borítón: Környei Gyula „Szüretvárás” c. fotója �� Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/391a3170adb420be7bc6475f8f9d728f.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kojnok Nándor Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1972 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1972/4. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1972 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/fcad803e6ae7329fdd8f888c15b2cc40.pdf 701e1f349afde274a927c39c16cc064d PDF Text Text �IRODALMI, MŰVÉSZETI, MŰVELŐDÉSI FOLYÓIRAT VI. ÉVFOLYAM TARTALOM Oravec János: Bányászballada 3 Győri László: Húsvét, Hivatal, Villámlik 6 Kussinszky Endre: Emlékek 8 Papp Lajos: Üzenet ősszel, Hyeronimus Bosch könyörgései 27 ÉLETÜ NK Czipó Ernő: Szocialista demokrácia-üzemi demokrácia 30 Kő-Szabó Imre: Helyzetkép 40 BEM UTA TJU K Vekerdi László: A Jánossy-család 48 Szíj Béla: Jánossy Ferenc 51 Vekerdi László: Jánosy István 53 Jánosy István: Egy tanár emléke, A nagy karnevál, Hviezdoslav-hoz, Brunszvik Teréz szelleme válaszol a személye körül föllángolt vitára, Két arckép, Rákhel, Két sci-fi álom, A nagy nosztalgia 57 TAN U LM Á N YO K Duba G yula: A szlovákiai magyar novella 67 Volly István: Kodály népdalgyűjtései Nógrádban 79 �KORKÉP Fekete G yula: Éljünk magunknak?, Kunszabó Ferenc: Sárköz (Horpácsi Sándor) 87 Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye (Alföldy Jenő) 93 Gyárfás Miklós: Madách színháza (Csongrády Béla) 96 Zengő Á rpád: A filmforgalmazás néhány időszerű kérdése 99 Képzőművészet: A címlapon és a műmellékleten Jánossy Ferenc alkotásai Irodalmi, művészeti, művelődési folyóirat. A Nógrád megyei Tanács VB. Művelődésügyi Osztályának lapja. Megjelenik negyedévenként. A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Boros Sándor Felelős szerkesztő: Kojnok Nándor A szerkesztő bizottság tagjai: Havas Péter, Lakos György, Palócz Imre, Versényi György, A szerkesztőség tagjai; Balázs László, Csongrády Béla, Csukly László, Czinke Ferenc, Kerekes László, Schneider Miklós, Kiadja a Nógrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Vida Edit. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahivatalokban. Egyes szám ára: 5 ,- Ft. IN D EX : 25 708. 72 2608 NyV Balassagyarmat 1300 pl. - Fv.: Bednár Károly �O rav e c János Bányászballada Nagyapámat hallgatag, fáradt öregemberként ismertem. És csak néhány évig. Mert tíz éves sem voltam, amikor eltemettük. Nem csoda, hogy kevés emlékem maradt róla. Néhány nótatöredék, egy jellegzetes mozdulat, ami­ kor találkozásunk alkalmával fejemre tette nyitott tenyerét és egyetlen törté­ net, amelyet elmondott nekem, s amely végigkísér egész életemen. Nyár volt. Az öreg a kertben, a körtefa alatt ült, melynek földrehullott, érett gyümölcseit zümmögő darazsak dézsmálták. Háromszögű reszelővei élesítette a térdei közé szorított fejszét. Én a lábánál ültem, egy krumplibo­ kor tövében és az üres gyufásdobozba zárt darázs szabadulásra törő ver­ gődését hallgattam. Nagyapám időnként végighúzta hüvelykujját a fejsze élén, miközben ezt mondta: — Még nem elég éles. — Miért kell élesnek lenni? - kérdeztem. — Mert fejsze — mondta az öreg és közelebb emelte a szeméhez a nap­ fényben megcsillanó szerszámot. A választ nem értettem, de nagyapám ezt nem vette észre. Egyenletes mozdulatokkal húzta, nyomta a reszelőt. A minket körülvevő nagy csend szinte felitta a kemény anyagok súrlódásának és a gyufásdobozba zárt da­ rázs vergődésének zaját. — Te azt az embert már nem ismerted — kezdte a történetet. Mi sem láttuk azóta. Akkor még barakkokban laktunk, s mivel asszony és család sem volt, annyit dolgozhattunk, ihattunk, meg pipázhattunk, amennyit akar­ tunk. A szén nagy úr — vetett rám az öreg egy pillantást. — Le kell menni érte a föld alá. Itt történt a baj, a bányában, mert beszakadt Szegény Far­ kas Tóni maradt alatta. Megpróbáltuk kihúzni, de nem lehetett, mert egy szívós akácdeszka - amire felülről leszakadt a föld — odaharapta az egyik kezét. Menekültünk volna mi, de Tónit mégsem lehetett otthagyni. Közben megindult a futóhomok is, mint a finom liszt, amiből a kenyeret sütik. Erre a karbidlámpák is elkezdtek pislogni, mintha azok is megijedtek volna. A futóhomok meg csak jött, folyt, lassan kitöltötte az egész beszakadt vága­ tot. Farkas Tóni rángatta magát, mint a csapdába esett vad, de aztán a homok lecsillapította. Testét ellepte már, egészen a szívéig. Riadtan és mozdulatlanul néztük, hogyan pusztul el egy ember a szemünk láttára. Arca eltorzult a kíntól és elkékült, sűrűn patakzó izzadtságát fölitta a finom, zi­ zegő homok. „Itt már nincs mit tenni” — mondta valaki közülünk. De erre Farkas Tóni ismét megmozdult és felkiáltott: — A fejszét! — Megértettük, de ki vállalkozott volna ilyesmire? - nézett rám az öreg. — A fejszét! — kiáltotta még egyszer Tóni. És ahogy a homok mozdulni engedte, úgy nézett sorban ránk. 3 �— Jani! - kiáltotta rekedten a nevemet. - Hallod? — Még a fejemet sem mozdítottam meg. Csak tartottam a lámpát, és világítottam neki a halálához. — Lovász! — szólította könyörögve a következőt. De az sem válaszolt. Az izzadság ellepte már Tóni egész arcát, és mintha könnyet is láttam volna szeme tájékán. — Franci! — próbálkozott a következőnél. De az is csak állt és bénán mozdulatlan maradt. Látszott rajta, ha indulna is, ellenkező irányba, kifelé menne. — Barkóczi — nyögte most már halkan Farkas Tóni. — Legalább te! — Ö sszeszedte minden erejét és még egyet kiáltott. — Társak, cimborák! Ne hagyjatok! A fejszét! — De ezt a kiáltást is csak a homok hallotta meg, mert egyre sietett, közeledett a vállaihoz. — Ez a Barkóczi — folytatta kissé lecsendesítve hangját az öregapám — akkor olyan negyvenesztendős lehetett. Nem sokáig volt köztünk, de én jól emlékszem rá. Oldalra fésülte a haját, és szakállt növesztett. Ha ráért, leg­ többször olvasott. Okos embernek tartottuk, ezért csodálkoztunk, hogy kö­ zénk keveredett, meg hogy keveset beszélt. S ha mondott is valamit, nem magáról mondta, hanem nekünk. Az orosz-japán háborút emlegette, meg az orosz forradalmat. Azt mondta, nálunk is lesz forradalom, de a miénket nem tudják leverni, mint Oroszországban. Akkoriban nem nagyon tudtuk, mi van a nagyvilágban. Ezért mindig szívesen hallgattuk Barkóczit, ha már rá­ szánta magát és megszólalt. Olyan szépen tudott beszélni, mintha mesélne. Olykor késő este is körülötte ültünk, a kártya pakliban pihent és a karbid­ lámpát se gyújtottuk meg. Ő meg csak beszélt, mesélt. Amikor azt mondta, hogy elérkezik az idő és mi, munkások leszünk az urak, az öregebbek nem hittek neki és fejüket csóválták, de egyikük se mondta ki hangosan, hogy nem igaz. Tizenkilencben aztán sokat emlegettük Barkóczit. Akkor már tudtudk, hogy ő a jövőbe látott. Itt elhallgatott nagyapám. Felnézett a körtefa levelei által megszűrt napfénybe és felsóhajtott. Aztán így folytatta: — Mint magunkfajta embert, egyáltalán nem ismertük. Magáról, csa­ ládjáról soha nem beszélt. Mintha senkije se lett volna. Valahonnan meszsziről szakadt ide közénk, s akkoriban nem voltak olyan kíváncsiak az em­ berek, mint manapság. Én, ha ránéztem, mindig úgy éreztem, ezt az embert egyszer valahol nagyon megverték. Szóval ez a Barkóczi akkor felkapta a fejszét, ránk kiáltott, hogy világítsunk és beugrott Tónihoz, aki már eszmé­ letlen volt, de az egyetlen fejszecsapásra magához tért. Mikor kihúztuk, még beszélt is valamit az órájáról. Kivittük a bányából a napra, de akkor már nem sok élet volt benne. Tudtuk mi, hogy el kellene kötni a karját, de olyan kevés maradt a kezéből, hogy nem lehetett. Elvérzett. Érted? — nézett rám az öreg. - Kifolyt a vére. Elfolyt az élete - tette hozzá magyarázólag. Nagyapám egy ideig nem szólt. Letette a fejszét, meg a reszelőt és lassú, szórakozott mozdulatokkal dohányt kényszerített a pipájába. A többit aztán olyan nyugodtan mondta el, mintha mesélne. — Másnap Barkóczi odaadta a pipáját meg a dohányzacskót Franci­ nak. Azt mondta, hányingere van, ha rágyújt. Szótlanul dolgoztunk és dél - 4 �Iután sem ültünk ki a barakk elé kártyázni. Én visszava rtam a ruháról lesza­ kadt gombokat. Lovász meg a bakancsát reparálta. Franci elfogadta ugyan Barkóczitól a pipát, meg a dohányzacskót, de a saját pipájában gyújtotta meg a dohányt. Emlékszem, akkor este fullasztó volt a hőség. Megrekedt a meleg levegő itt, a völgyben. Sokáig nem tudtam elaludni, és csak forgo­ lódtam a szalmazsákon. — Harmadnap, amikor ácsolni kellett, meg faragni a fát, Barkóczi az istennek nem nyúlt volna a fejszéhez. Lovász szólt neki, de az csak meg­ rázta a fejét. Sikta végén se hozta ki magával a fejszét. Pedig jó acélból készült. Favágóktól vette, nem itt kapta a kincstártól és mi irigyeltük is tőle. Én még szólni is akartam, hátha elfelejtette, de aztán rájöttem, hogy nem erről van szól. Egyszerűen minden szerszámtól irtózott, aminek nyele és éle volt. Negyednapra temettük el Tónit. Akkor még kicsi volt itt a telepen a temető. Alig volt néhány sírhant. Mi ástuk meg a sírját, a bányaműhely asz­ talosai gyalulták a koporsóját. A temetésre a városból papot hoztak, meg két csendőr is megjelent. A tanácsos úr beszélt nagyon szépen a bányászok sorsáról, haláláról. Temetés után kiültünk a barakk elé, a kecskelábú asz­ talhoz és bort ittunk. Senki nem beszélt. Csak vártuk az estét. Egyszerre csak megérkezett a két csendőr. Poros csizmájuk mellé eresztették a puska­ tust és kiszólították közülünk a lócáról Barkóczit. Az felállt, begombolta a nyakán az inget, felvette a kabátját és eléjük lépett. Hagyta magát megbi­ lincselni. És mi olyan tehetetlenül néztük, mint Farkas Tóni pusztulását a bányában. — Idd meg a borodat! — mondta akkor neki Lovász és az asztalon ma­ radt fél pohár borra mutatott. — Nem — rázta meg a fejét Barkóczi. — Nincs messze a város, három óra alatt megjárom. Ha visszajöttem, megiszom. — Meg kellett volna akkor innia még azt a fél pohár bort — mondta csendesen nagyapám, miközben tenyerét a fejemre tette. — Az egyik csen­ dőr még a bilincset is levette róla, hogy megihassa a bort. Barkóczi azon­ ban egyre csak ezt hajtogatta: „Majd, ha visszajöttem. Három óra alatt megjárom a várost. Majd, ha visszajöttem . . .” Nagyapám itt ismét elhallgatott. Meggyújtotta az imént megtömött pipát s csak ezután folytatta. — Ő soha nem jött vissza. Csak a csendőrök. Átkutatták a holmiját, és elvitték a könyveit. Azt mondták, hogy Barkóczit elítélte a bíróság, mert hogy szándékosan megölt egy embert, meg már azelőtt is keresték, mert lázított és tiltott könyveket olvasott. Ami holmi maradt utána, mi egy kendőbe kötöttük, odatette Lovász a tőle kapott pipát, meg dohányzacskót is. A ba­ tyu ott hányódott sokáig. Nem is tudom, mi lett vele, amikor a barakkot le­ bontották. A fejszéje meg a bányában maradt. Közülünk nem nyúlt hozzá senki. Pedig mindig irigyeltük, mert jó acélból készült. 5 �Győri László Húsvét — Húsvét? Hát akkor húst eszünk, a hússal vétkezünk. Tilos a húsevés meg a lányszöktetés, ez a föltámadás, a mene tekel, a mennybemenetel, ez a piros tojás, meg a lánylocsolás, az evés, az ivás, a berúgás, a megkönnyebülés, a fal, a nem tudom mi, a tizenkét apostol, a töviskoszorú, a szöges ostor, a jobb lator, és a bal lator, az excelsior, az alleluja kutyabaja, de főleg a tavasz, az összekeveredés, amikor a jobb lator bal lator, a bal lator excelsior, az excelsior hőfok, a zsoltár névnap, és semmit sem tudunk, csak eszünk és iszunk, hiába rímel titkosan az aszkéta s a húsvét, degeszre tömve, jesszusom, a sonkával a haskó! 6 �Hivatal Fahangú gerle szól a megyei erdészeti hivatal épületén a megyei erdészeti hivatal összealél övé a megye minden erdeje övé a falomb a galamb övé a falevél itt minden stílszerű a gerle kisszerű a levegő füstszerű és ez a szerűség igazán gyönyörű Villámlik Villámlik ez az este, villámlik sietősen, lassan itt az éjfél s nem gyújtott föl semmit. Csapkod az istennyila, száz karral üt a földre, karjai sorra hullanak, és sorra újra nőnek. Száz kéz vagy egy kéz az éjbe csavarodva rángatózhat, a tűz kibogozhatalan. 7 �Kussinszky Endre Emlékek A M argit körúton . 1 — Fel a kezekkel! - ordította egy hang, amint éjjel, úgy tizenkettő felé beléptem a portásfülke félhomályába. Első pillanatban a vadnyugati filmek coltjai jutottak eszembe, azt hittem, valaki tréfál. De hamarosan elment a kedvem a mosolytól, mert két kemény tárgyat éreztem a két oldalomon. — Gyerünk! - dörgött egy hang. Katona voltam és tudtam, a két ke­ mény tárgy két pisztoly csöve, és ha megmozdulok, lőnek. Olyan napok voltak ezek, hogy ha valaki fegyvert kapott a kezébe, nem sokat gondol­ kodott, hanem használta. Az ilyen felfegyverzettek úgy hitték, ráérnek azután is gondolkodni . . . — Megfordulni! Szembefordultam. Két ember állt előttem. Egy idősebb, magas, megő­ szült és egy alacsony, sötéthajú, aki harciasa n meresztgette a szemét. A ház­ mester egyetlen szót nem szólt, maga is megfélemlítve állt a sarokban. A kis üvegkalitkában egy középkorú asszony is volt, de nem ismertem. Láttam néhányszor a hatalmas bérházban, ahol magam is laktam, de nem tudtam, kicsoda. — Zsebeket kiüríteni! — Mit akarnak . . . próbáltam megszólalni, de belevágtak: — Kuss! Kiüríteni! A két revolvert keményen nyomták hozzám, a két cső hol a gyomromat, hol a bordáimat szúrta. Hogyan is csinálta Vakmerő Bill? Igen, szétütni kö­ zöttük, aztán lóra pattanni és eltűnni a bús magyar éjszakában. Dehát más­ képpen festett a dolog gyermekkoromban és másképpen itt, az alvásszagú, dohos házmesterfülkében, a Zsigmond utca 21-ben. Nem tehettem mást, sorra kirakosgattam, ami a zsebemben volt. Pénz­ tárca, igazolványok, lakáskulcs, zsebkendő, egy csomag cigeretta, feljegyzés arról, kinek mit vigyek a laktanyába, ha visszamegyek. Egy aktatáska 20-30 csomag Darling cigerettával. — Ha egy szál gyufát találok a zsebedben, itt fogsz megdögölni - így az alacsonyabb, aki szemmelláthatóan igyekezett magát dührohamba hozni. — Akkor várjanak, még egyszer megnézem . . . — és zsebeimnek legsarkát is kikapargattam, de nem találtam semmit. — Nincs más . . . — Egyik a revolvert a homlokomhoz illesztette, a má­ sik átkutatta zsebeimet. — Szerencséd! — dühöngött az alacsony, amikor látta, hogy eredmény­ telenül kotorászott. A házmesterhez fordultam: — Antal, kérem, itt van száz pengő, legyen szíves a feleségemnek . . . 8 �— Ne pofázz! — ordította a kicsi, látszott rajta, hogy örül: valóban si­ került magát dühbe hajszolnia. — A derékszíjat is. — Ezt a magas, őszhajú mondta. Lecsatoltam, a csat csörögve hullott az asztalra. — Hátra arc, gyerünk! - vezényelte valamelyikük. A revolvert ismét a derekamhoz nyomták. — Keresse meg a feleségemet — kockáztattam meg a kérést, de többet nem mondhattam, mert valamelyikük egész talppal belerúgott a derekamba. Iszonyú nyilalást éreztem a vesetájékon, de fel se szisszentem sőt elmoso­ lyodtam, mert hallottam, hogy azok ketten lépést váltanak. Így masíroztunk a ház előtt álló autóhoz. Egy rántás, a kocsi elindult. Végig a Török utcán, a Margit körúton, majd amilyen hirtelen elindult, úgy megtorpant a hírhedt katonai fogház előtt. Mintha vártak volna, az ajtó csengetés nélkül kinyílt. Bemasíroztunk, egyikük megint lépést váltott. Most már nem volt kedvem ezen derülni, mert a Margit körúti katonai fogház komoly dolog volt, ezt jól tudtam. Bekerülni könnyű, de onnét kijutni — bizony, nagy szerencse kell hozzá. Két kísérőm átadott valami foglárfélének, akiről csak annyit láttam, hogy alighanem őrmesteri rangja van. — Csak arra kérem, ne zárjanak össze valami hazaárulóval. — Akkor igen önérzetesnek tartottam ezt a kérést. Ha csak sejtem is, hányszor vágják még az arcomba ezt a szót magyarul is, németül is, biztos, hogy nem okvetetlenkedem. De akkor még sok mindent nem sejtettem. — Ne féljen — felelte az őrmester kétértelműen — magához valók azok! És mentünk félhomályos folyosókon, udvaron, koromsötét lépcsőkön le, föl. Már fogalmam se volt, merre lehet az épület utcai frontja, teljesen el­ vesztettem tájékozódó képességemet. Az őrmester betuszkolt egy szűk szo­ bába, ott ki kellett fűznöm a bakancsot, a fűzőt átadtam. — Gatyamadzag van? Azt is. — Nincs, gombos. Az őrmester gyakorlott kézzel végigtapogatott, megpenderített mint egy próbababát, aztán tovább vezetett. Egy emeleten — fogalmam se volt, hogy hányadikon — a folyosó végén hatalmas helyiség tátongott. Állott-pállott emberszag gomolygott ki az ajtón. A bejárathoz közel egy katonaládán, szuronyos puskával két térde között egy csendőr bóbiskolt. Félujjnyi gyertya­ csonk olvadozott előtte, éppen csak a közvetlen közeit világította meg. Annál sejtelmesebb volt, mi lehet beljebb. Csak egy volt biztos: emberek, mert hor­ kolás, szuszogás nesze hallatszott és büdös, párás volt a levegő. — No, megérkeztünk — mondta a fogházőr kedélyesen s kicsit mintha csak barátságból tenné, hátbalökött és máris bedörrentette mögöttem az ajtót. Így kezdődött. 9 �2. A folyamőrségnél, ahol eredetileg szolgáltam, ekkor már zord idők jár­ tak. Hamarosan beosztottak a gyalogsághoz, itt a budapesti őrszázadhoz kerültem. Fiatal koromban kitűnő katona voltam, a folyamőrségnél a fegy­ verfogásokat mindig én mutattam be, futásban, katonai sportokban, hajózási tudnivalókban, evezésben kitűntem a többiek közül. Mindössze egyszer kap­ tam kettest hajózásból; egy horgonylánc elszakadt. Wodeczky főhajónagy úr úgy látta, én vagyok a bűnös, pedig nem én téptem el. Csakhát véleményem nem egyezett a hivatalos felfogással . . . Az őrszázadnál néha őrjáratot kellett vezetni a városba. Négy-öt ember­ rel indultam el, volt közöttük egy hórihorgas szlovák legény. Törve beszélt magyarul, de hogyan-hogyan sem, nyilas volt az istenadta. Az igazoltatá­ soknál fütyült a parancsnok tizedesi rangjára, mindig belepislogott az iga­ zolványokba. Ha zsidóra bukkantunk lelkendezett: „bevigyük" — mondta és a tizedes úrnak minden furfangjára szüksége volt, hogy valamiképpen kisza­ badítsa a szerencsétlent. — Tizedes úr, nem így kell csinálja . . . előbb bevinni, aztán mehetje haza . . . — Nagy pancser vagy te tizedes — állapította meg a főhadnagy úr a negyedik, ötödik eredménytelen őrjárat után. — A többiek mindig hoznak valakit, te meg folyton üres kézzel jössz vissza. Menj csak, kérj valami más beosztást. Így esett, hogy a fogdaőrség állandó parancsnoka lettem. Egy alkalommal elterjedt a híre, hogy „valami felrobbant" a városban. A laktanyaparancsnok, egy ezredes hívatott. - Te tizedes - szólalt meg a kelleténél nyersebb hangon - hallom, te valami újságíróféle vagy. Hívd fel innét valami ismerősödet és kérdezd meg, mi történt. Én nem tehetem, mert ha nem igaz, itt állnék mint rémhírterjesz­ tő. - Igenis, parancsára. Feltárcsáztam a szerkesztőséget, de azt a választ kaptam, ha meg aka­ rok tudni valamit, menjek be személyesen. Amikor visszatértem a hírrel, hogy a németek felrobbantották a Margit-hidat, az alezredes egy szót sem szólt. Elsápadt, két karjára hajtotta a fejét és csak azt láttam, hogy az idős embert rázza a hangtalan zokogás. 3. Ezekre a npokra gondoltam az első pillanatokban a hatalmas cellában. Mint a pislákoló gyertya fényében kivehettem, voltak benn vagy húsza n. Az arasznyi vastagra szétterített szalmán hevertek összevissza. Aki nagyon kom­ fortosan érkezett, pokrócon feküdt, de legtöbben bevackolódtak a szalmába és úgy próbáltak melegedni. Fújtak, nyögtek, szuszogtak pokoli hangzavar­ ban, irtózatos büdösségben. Tétován álltam meg a bóbiskoló csendőr mellett. Ki tudja, miféle polgári ösztön irányított, amikor a félhomály sűrűje felé fordulva udvariasan bemu­ tatkoztam annak a pár fölemelkedő fejnek, aki felébredt jöttömre. 10 �— Mi az kollégám - vidámított felém egy hang - Te is? No csak he­ lyezkedj el valahogy és próbáld kipihenni magad! - Üdvözöltem a kollé­ gát — Boldizsár Iván volt - köpenyemet a szalmára terítettem és lefeküdtem. Aludni próbáltam, de nem tudtam. Hánykolódtam, forgolódtam, a szalma zizegett, pora beleszállt az orromba, a szalmaszálak hol szúrtak, hol csik­ landoztak, de mindenképpen elkergették az álmot. Az izgalom már elszállt belőlem, s csak akkor lebbent vissza, amikor valaki megszólalt mellettem: — Megverték? — Nem - válaszoltam kissé meghökkenve — eddig nem . . . most jöt­ tem . . . — Szerencséje van, mert vernek ezek a dögök. Most már nem tudtam a szememet lehunyni. Hosszú volt az éjszaka nagyon, későn virradt. Lehetett vagy hét óra, mire az embermagasságnál is jóval magasabb ablakokon halvány derengés szűrődött be. Ebben a világításban minden még vigasztalatlanabbnak tűnt. Borostásképű emberek bontakoztak ki a szalmából. Sokuk feje úgy festett, mintha sose fésülködtek volna. Hajuk tele szalmatörekkel, porral, piszokkal. Fáradtan tápászkodtak, ujjaikat használták fésűnek, vakaróztak, gombolkoztak, tenyerükkel kefélkedtek, néhánya n lehúzták ingüket és hangos lebbentéssel rázták ki belőle a szúrós töreket. Mások körülvették a terem egyik sarkában álló hatalmas vashordót és dolgukat végezték. A hordóból borzal­ mas bűz áradt, elfintorítottam orromat, de aztán magam is odasorakoztam megkönnyebbülni. Időnként egy-egy nevet kiáltottak be a folyosóról. Az illető fölszedelőzködött és a fűző nélkül klaffogó cipőben vagy bakancsban csoszogott kifelé. — Hova mennek? — kérdeztem valakitől. — Alighanem kihallgatásra. Mert itt minden alighanem, esetleg, vagy talán volt. Minden bizonyta­ lan, senki nem tudott semmit, csak egy volt biztos: mindenki ártatlannak ne­ vezte magát. Úgy hírlett, néhány álfogoly is van az igaziak között, akiktől tartani kellett, besúgók, akik azért vannak itt, hogy amit meghallanak, to­ vább adják „illetékeseknek". Boldizsár Iván pár napja került be, persze ő is ártatlan volt, véletlenül „csak mint újságíró" került oda, ahol elfogták. Ő tájékoztatott, hogy ki kicsoda. — Az a nagybajuszú szőke ott a sarokban huszárkapitány, Révay Kál­ mán. Az a magas, fekete, kopaszodó az gyáros, Makai Miklós. Képzeld, ő találta fel a puskaport. (Persze nem a puskaport találta fel, hanem egy ke­ verési eljárást, amivel a puskaporgyártást veszélytelenebbé lehetett tenni.) Az a kicsit bicegő, fekete, zömök, az egy ismert szociáldemokrata vezető, Kabók a neve. (Később egy kihallgatás alkalmával úgy összeverték, hogy be­ lehalt sérüléseibe). De volt a teremben még néhány katonatiszt, köztük három fiatal hadnagy, meg jónéhány civil. Az egyik különösen érdekes figura volt: antantszíjas, feketeinges, feke­ tesapkás főnyilas. Testvér — így kellett szólítani, maga kérte a foglyokat, így szólítsák. Persze ő is „ártatlan” volt, mint mondta, tévedésből került ide. 11 �Mindenkitől elszedtek mindent, zsinórt spárgát, szíjat, még a nyakkendőt is le kellett tenni, csak ő pompázhatott antantszíjas fekete nyilas egyenruhá­ ban. — Majd tisztázzák ügyemet a testvérek és akkor itthagyhatom ezt a sok bitang hazaárulót — közölte eszmetársával, mert még egy nyilas volt ott, úgy hírlett róla, hogy megzsarolta valamelyik testvérét. Az antantszíjast Karch testvérnek nevezték és ha leereszkedett valame­ lyik fogolyhoz, eldicsekedett vele, hogy ő gyűjtő. Eleinte úgy tudták, hogy mindent gyűjt, ami a kezeügyébe akad, de aztán később maga tisztázta a tévedést: csak érmeket és képeket gyűjtött. Különösen képgyűjteményére volt büszke: — Milyen képei vannak — kérdeztem tőle, mire a testvér nagy szakér­ telemről téve tanúságot elmagyarázta, hogy vannak egész kicsi képei, alig tenyérnyi nagyságúak, ezek természetesen olcsóbbak, de vannak drágábbak is, ajtónagyságúak! Szóval sok van és sokféle - büszkélkedett a vérbeli gyűjtő gőgjével . . . 4. A Margit-körúti fogházban nem hagyták az embert unatkozni. Hol kér­ désekkel zaklattak vadismeretlenek, akikről nem tudtuk biztosan, nem pro­ vokátorok-e, hol kiszólítottak valakit, hol egy csoport társasjátéka vonta ma­ gára a figyelmet. Ezek fejben huszonegyeztek. Ez úgy ment, hogy 1, 2 vagy hárommal kellett kezdeni, a másik ugyancsak 1, 2 vagy hármat adott hozzá, és az nyert, akinek először sikerült huszonegyet mondani. Persze alig pár perc kellett, hogy kitalálja az ember a játék nyitját és akkor már elvesztette minden varázsát. Egyik nap a három hadnagyot hívták. A haditörvényszék elé álltak. Akik ismerték, nagy részvéttel kísérték őket az ajtóig, mert úgy hírlett, ügyük sú­ lyos és a végén hármas kivégzés lesz, legjobb esetben csak egyiküknek si­ kerül életben maradnia. Vagy két óra múlva újabb csoportot szólítottak. Visszajövet nagy derültséggel mesélték hogy a három hadnagy, tárgyalásuk szünetében papírlabdával futballozott a folyosón. Az ügyész mindhármukra halált kért, végül megúszták életfogytiglani fegyházzal. Úgy jöttek vissza, olyan sugárzó arccal, vidám ábrázattal, mintha ka­ baréból érkeznének. A három hadnagy szerencsés életbenmaradása bizal­ mat öntött a többiekbe, féktelen nyugalom terjedt el a cellában. Voltak, akik hallani vélték az orosz ágyúk dörgését. 5. Egyszercsak engem szólítottak és négy társamat, akikkel egyazon vád­ iratban szerepeltem, de ezt csak jóval később tudtam meg. Lekísértek bennünket egy rövid folyosóra, amelynek egyik oldalán három kicsi, ablak nélküli szoba nyílt, a szemben levő oldalon csak egy nagyobb szoba tátongott üresen. Ebbe kellett belépnünk. A szobában három borvörös hajtókájú katona volt. — Levetkőzni! — kiáltott egyikük. 12 �Mind az öten meztelenre vetkőztünk, aztán felsorakoztattak bennünket a folyosón. A fal felé kellett fordulnunk, kezünket az égnek emeltük. Amint kiléptünk, láttam, a három cellában három-három ember szorongott. — A golyósok - súgta oda félszájjal az egyik fogolytárs, aki már tudta, mi itt a dürgés. Elkínzott tekintetű, borostás arcú fiatalemberek voltak. Később hallot­ tam csak: a kilenc zsidó álnéven beférkőzött valami nyilas alakulatba, de lebuktak. — A falra bámulj, te gazember! — ordította valamelyik fogházőr és ha­ talmasat rúgott a derekamba. Homlokom megkoppant a falon. Nem mertem megfordulni, csak fészkelődtem néha, ha elzsibbadt a karom, vagy ha elment valaki mögöttem. Dideregtem, és szégyelltem mezte­ lenségemet. A nagy szobában ruháinkat vizsgálták. Fáztam, reszkettem a hidegtől. Ügy éreztem, leszakad a kezem. Már félórája álltunk égnek tartott kezekkel. Odabent le-ledobtak egy cipőt, az én bakancsom koppant leg­ nagyobbat. Közben mellém került egy babtista prédikátor, akit azért hoztak be, mert nem volt hajlandó fegyvert fogni. Hátam mögött katonás léptek kopogtak. Valami csörrent, egy főhad­ nagy jött, három sor kitüntetéssel, azok csörögtek minden mozdulatára. Csupa szögletesség, csupa pattogás a modora. A kényelmes élet azonban zsírpárnákat dagasztott a hasára. Vele tartott egy fogházőr őrmester is, aki egyik kezében hatalmas jegy­ zettömböt tartott, a másikban kis fafeszületeket szorongatott. Belépett az első cellába, a feszületeket az asztalra tette, az asztalon álló gyertyát odatette a feszület mellé, és meggyújtotta. — Az nem kell! — Mutatott a főhadnagy a feszületre - ezek zsidók! Pattant a szava a gyűlölettől. — Igenis! — és az őrmester a feszületeket zsebredugta. Most már nem törődtek velünk, a motozók is kiálltak az ajtóba s a megszokottság közönyé­ vel nézték a főhadnagy intézkedéseit. — Egymásután mondják el, mi a kívánságuk. Tessék — fordult a legel­ sőhöz. — Papírt és ceruzát kérnék. Anyámnak akarok írni — hangzott a felelet. — Őrmester, írja: papír és ceruza. Meglesz. — És m aga? — fordult a következőhöz. — Én kérem szeretnék mákostésztát enni. A főhadnagy torkából valami hörrenő hang bukott ki. Mást akarhatott mondani, mint amit mondott, de fegyelmezte magát. — Nincs metélttészta. Makarónival jó lesz? — Köszönöm, igen . . . — Írja! — vetette oda az őrmesternek. — Mákos makaróni. Az pedig írta, szótagolva: má-kos-ma-ka-ró-ni . . . Megdöbbentem. Mindenre el voltam készülve csak arra nem, hogy va­ laki halála előtt néhány perccel mákostésztát kívánjon. Humor, cinizmus, meghatottság, megrőkönyödöttség küzdött bennem. Nem tudtam tovább oda­ figyelni, pedig hátam mögött folyt a tragikus kikérdezés, sorra hangzott el egy-egy kívánság, az élet kilobbanása előtti percekben. 13 �Civilben sokáig voltam törvényszéki újságíró. Sok embert láttam a siralomházban, sok ember hallottam a „legeslegutolsó szó” jogán elordítani magát, hogy a hangot csak a hóhér kötele szakította meg, de ez a kívánság megdöbbentett. Véget ért a motozás, visszaindultunk. Útközben láttam egy ismerős pécsi építési vállalkozót, M á rovics Andort és egy költőt, Ijjas Jankovich Antalt. Őket is kísérték valahonnét, valahová. Aztán mintegy félóra múlva rövid egymásutánban kilenc dörrenést hal­ lottam. Kilenc dörrenés, kilenc sortűz, kilenc élet. 6. Délelőtt tíz órakor ismét engem szólítottak és még valakit, akit akkor még alig ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy Berentés Antalnak hívják, fővárosi tisztviselő és csak egyszer találkoztam vele, amikor a városházán rejtőző francia ellenálló csoportnak üzenetet vittem meg úgy emlékszem, ke­ nyeret. A fogháznak egy másik épületébe kísértek. Az előszobában két nő ült, az arcukat nem láthattam, lehajtott fejjel sírtak. Valamelyik szobában furcsa suhogás nesze hallatszott. Néha valami dörmögő hang, és többször egy­ másután egy-egy velőtrázó kiáltás: — Elég! Ne bántsanak! Éreztem, hogy sápadok. A tenyerem izzadt, a hidegtől, és az izgalomtól reszkettem. Az egyik ajtó kinyílt, egy nő lépett ki. Sűrű, szőke haja zilált, blúza nyitva, félmelle kibuggyant a ruhájából. Mezítláb volt, cipője, haris­ nyája a kezében. Megismertem, nevét láttam néha egy napilapban. Négerek­ ről szóló versikéket írt, amelyekben négerek helyett zsidókat kellett érteni. Nem kis merészség volt ilyeneket írni is, leadni is. A nő is megismert, valaha az öcsémet tanította Pécsett angolra. A nő egy pillanatra megtorpant, de kísérője hátbalökte így elbukdácsolt mellettem, csak fájdalmas sziszegését hallottam. ,, Megtalpalták", mellét csavargatták, de ugyanígy járt az egyik fiatal hadnagy nővére is, akit szintén itt hallgattak ki. A nőknek elég félni­ valójuk volt, mert a fiatalabbaknak rendszerint akár vallottak, akár nem, legelőször is le kellett vetkőzniök. Valaki karonfogott, és bevezetett abba a szobába, ahonnét az előbb a nő kijött. Ablak nélküli, kopár helyiség volt ez, egyik oldalon egy kecskelábú asztal a másikon íróasztal, mögötte szék. A szobában három ember volt: egy alacsony, zömök feketehajú, egy magas, ősz és egy harmadik, de annak az arcát nem jegyeztem meg, soha nem is láttam többé. 7. Eleinte közömbös dolgokat kérdezgettek, ahogy tudtam, válaszoltam. Ezért ugyan kár volt izgulnom, hiszen ezek nagyon rendes emberek. Majd kiderítik, hogy tévedésből hoztak be és hazaengednek. Aztán kényesebb kérdések következtek. Hol a feleségem, hol a kisfiam? Csak annyit tudtam, hogy valahol Zuglóban. Valóban, a Zsigmond utcai lakásban Horváth Árpád egyre nagyobb feltűnést keltett azzal, hogy soha 14 �nem ment le az óvóhelyre. Egyszer meg is kérdezte az egyik „házi nyilas", hogy hol a tanár úr? Miért nem jön le az óvóhelyre, talán nem tudja, hogy kötelező? Akkor valami tréfával ütöttem el a kérdést, a nyilas úgy tett, mint aki elhiszi, de már ekkor figyeltek bennünket. Boldogan hallottam felesé­ gemtől, hogy Horváth Árpádnak valami ismerőse felajánlott egy zuglói la­ kást, költözzenek oda. Az illető kémelhárító tiszt, tehát nyugodt voltam, hogy biztonságban vannak, de hogy hol a lakás, azt nem tudtam: — Mi ez? — mutattak elébem egy negyedíves gépelt, pecsétes igazol­ ványt. Ekkor már láttam, hogy baj van, a német nyelvű igazolványt Horváth szerezte és valami olyanféle szövege volt, hogy a lakás a Gestapo védelme alatt áll. Ha ez kezükben van, akkor voltak fenn a lakásban, ha fent voltak, sok mindent láttak, találtak . . . — Igazolás — motyogtam, de már csattant is az arcomon egy hatalmas pofon. Az ősz adta. Megtántorodtam. Nyilvánvaló, hogy többet tudnak, mint amennyit gondoltam, de azért talán nem mindent. Ebben a pillanatban a szőke, vicsorgó fogú lépett a szobába. Most villant az agyamba, honnét olyan ismerős. A hatalmas bér­ ház udvarán láttam néha őgyelegni, a házi nyilasokkal tárgyalni. Ez aztán kitálalt. Tudta, hogy Horváth mikor költözött el, tudta hogy egylovas kocsit béreltek, s a Ferenc József hídon át mentek, mert a Margit-híd akkor már romokban hevert, hiszen a „zsidók” éppen az előző nap robban­ tották fel. Megmondta feleségem és Horváth pontos címét is, amit még én sem tudtam. Elhatároztam, hogy az igazságból a legtöbbet mondom el mindaddig, amíg nem ártok vele senkinek, azon túl azonban tagadok. — Ezt mind nem tudtad? — üvöltött, belekapott a hajamba és rázta, rángatta teljes erejéből, marokszámra maradt kezében a haj. Meg se szisz­ szentem. Fiatal koromban birkóztam, boxoltam, nem volt előttem ismeretlen a testi fájdalom. Csak az emberi megalázottság érzése volt szörnyű, de nem is most, hanem amikor a pofont kaptam. Mintha a bántalmazásnak ez a formája minden másnál borzalmasabb volna . — Laci bácsit ismeri? — kérdezte az idős nyomozó. Mintha elfelejtettem volna, hogy mire fog adkoztam, hogy az igazság­ ból a legtöbbet mondom. Gondolkodás nélkül rávágtam: — Nem, fogalmam sincs róla ki az. — Pedig jól tudtam, Horváthot hív­ ták így barátai. Jól tudtam, hogy nem álneve volt, csak tréfából nevezték így. — Nem ismeri? Egyesegyedül maga nem ismeri, aki hónapokig együtt lakott vele, aki . . . — nem folytathatta, mert a fekete megszólalt: — Hagyjátok. Majd én. - Aztán hozzámfordult: — No, vesse le a ba­ kancsát. — Éreztem, hogy elsápadok. Féltem. — Csak vesse le. — A fekete biztatott, szinte rábeszélt. Ez soha nem jött ki a sodrából, mindig nyugodt maradt. Nyugodt és könyörtelen. Úgy dolgo­ zott mint egy hóhér, megfontoltan, körültekintően, alapos szakmai ismere­ tekkel. Nem csoda, kiszolgált csendőr volt, s most a nyilasok Nemzeti Számonkérő Különítményének nyomozója. 15 �8. Aznap, mikor a németek megszállták az országot, a Körúton találkoztam Horváth Árpáddal, aki a Dohány utcai Continental szállóban lakott. „Baj van — mondta — a németek úgyszólván még meg se érkeztek, máris keres­ nek. Mit lehetne tenni?” Nagyon tiszteltem, nagyon szerettem ezt az embert. Még debreceni színigazgató korából ismertem, amikor a felhecceit egyetemi ifjúság egy ré­ sze tüntetett ellene, s bojkottálni akarta a színházat. Jól tudtam róla például, hogy a civisvárosban húsz próbát tartott egy olyan darabból, amit más igazgató öt próba után gondolkodás nélkül előadott. Tönkre ment, még a színházi bársonyfüggönyét is elárverezték. Budapestre jött, először a Víg­ színháznak lett a főrendezője, majd a Nemzetibe került, de összekülönbö­ zött a vezetőséggel, s egy napon öngyilkosságot követett el a szállodában. Búcsúlevelet írt, és hosszú idő után itt találkoztam vele, majd másodszor március 19-én. Tudtam róla, hogy a németek nem ok nélkül keresik, hiszen ismert bal­ oldali volt, sőt kommunista. Politikai beállítottsága miatt édesapjával is összekülönbözött (apja főispáni titkár volt Désen) és tudtam, hogy nem érint­ keznek. — Gyere hozzám — ajánlottam. — A gyerekszobát el lehet kasírozni, senki se fogja sejteni, hogy ott vagy. — Így is lett. A legszükségesebb holmi­ jával odaköltözött, valahonnan hamis iratokat varázsolt elő és pár nap múlva bejelentettük — úgy emlékszem, Horvay Gábor tanár néven, mert erre a névre szóltak az iratai. Azt tudom, hogy a zuglói lakásba már saját nevén jelentkezett be. Egy szép napon azzal lepett meg, hogy levágatta hatalmas, dús szőke bajuszát. Úgy döbbentem erre az „álöltözetére”, hogy a New-York kávéház előtt nagy csoportosulást láttam. Közelebb mentem, Horváthot nagy ember­ gyűrű vette körül, kollégái, barátai, ismerősei tréfálkoztak vele, kacagtak, ugráltak. Kicsit zavartan magyarázkodott a csoport közepén. Félrehívtam. „Miért vágattad le a bajuszodat és a ha már levágattad, miért mutatkozol így?” — kérdeztem, mire kissé restellkedve közölte: ki akarta próbálni, hogy ráismernek-e? . . . Rajtam is sokat segített. Gyakran felkeresett a laktanyában és olyan feketét hozott, amitől a halott is felébredt volna. De engem is gyakran igénybe vett. Hol katonai pecsétet kért, hol a revolveremre volt szükség pár napra, hol űrlapot, szabadságolási engedélyt, sőt leszerelési igazolványt is kért. Aránylag könnyen ment a dolog. Mint karpaszomán yos tizedes, nem tűnt fel, ha üres óráimban az irodában üldögéltem. Aztán egy-egy óvatlan pillanatban el-elemeltem egy-egy pecsétet, körbélyegzőt, sőt egy alkalommal „Végleges elbocsátási igazolványt" is sikerült szereznem. Ennek különösen örült, mert jónéhány embert sikerült így kimentenie egyszer s mindenkorra a katonaságtól. Otthon, a lakásán - lakásomon - nagyban folyt az okmánygyártás. Horváth Árpádtól nem lehetett olyant kérni, amit meg ne szerzett volna. Megszorult embereknek pénzt, élelmet gyűjtött, felhívásokat fogalmazott, ezekben gyakran vettem részt, amikor a laktanyából hazamentem fürödni. A 16 �lakás lassankint megtelt röpcédulákkal, amelyek ötvenes-százas csomagok­ ban lapultak a könyveim között, illetve mögött. Életveszélyes dolog volt ez, mert akkoriban már teljes erővel dühöngött a nyilas terror. A detektívek később kilószámra szedték elő a könyvek mögül a legkeményebb hangú röp­ cédulákat, közöttük a színészszakszervezet megalakítására felhívó íveket. Ez például így kezdődött: „KIÁLTVÁNY! A német-bérenc fasiszta rémuralom véget ért! Szabadok vagyunk! Felszabadulásunkkal lezárult egy önző, művészietlen, az igazi és magasabb, jobb és tisztább művészi törekvéseket megbénító, gátló és elfojtó negyedszázad, egy 25 éves erkölcsi, művészi és gazdasági kizsákmányolás kora!” Hát ha ezt megtalálták, sem neki, sem magamnak nem nagy jövőt jós­ lok — gondoltam. Sajnos, igazam lett. A nyilasok a házkutatás során összeszedték a rengeteg röpcédulát, fel­ hívást, mindent, amit Horváth a Zsigmond utcai lakásban hagyott. De ha már ott hevert előttük Horváth büszkesége, a ceruzagyűjtemény, a rengeteg drága szappan, a sok papír, azokat is magukkal vitték . . . 9. A hidegtől, izgalomtól remegve, dideregve és verejtékezve toltam le egyik lábammal a másikról a bakancsot. Fél lábon álltam, a kapca két sza­ bad vége szinte reszketve libegett a levegőben. — A másikat is! — A fekete majdnem kérlelt. — De kérem . . . — próbáltam magyarázkodni - erre nincs szükség, amit tudok, elmondom e nélkül is — és megemelten kapcás lábamat, amiről ekkor lehullott a rongydarab. — Csak vesse le! Hárman álltak körül. A hosszú háta mögé kulcsolt kézzel hintáztatta magát, egyszerre előkapott valami hosszú, fekete rudat és teljes erővel fej­ bevágott vele. Csattant a gumibot, feljajdultam. — Kuss! Le a bakancsot és hasra feküdni! Valamelyik hátulról meglökött. Bukdácsoltam a váratlan lökéstől, térd reestem, rámugrottak, lenyomtak a földre. Lábamat térdben felhajlították, talpaim az égre néztek. Egy másik összekötötte két bokámat, a hosszú pedig verni kezdett. Huszonötig számoltam, aztán elaléltam. Ezt már nem lehetett kibírni. Felüvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: — Segítsééég! Egy csendőrtiszt lépett a szobába. Később tudtam meg, hogy Radó százados volt, az egyik legkegyetlenebb tiszt. Fel akartam állni, de alig moccantam egyet, valamelyik rálépett a kezemfejére. — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem . . . - de a főhadnagy intett: — Csak csináljátok — vetette oda és becsapta maga mögött az ajtót. — Na most beszélgessünk — lihegte a hosszú, aki belefáradt a verésbe. Lehajolt, leoldozta a spárgát a bokámról. Reszketve tápászkodtam fel, alig tudtam megállni a lábamon. Fájt, saj­ g ott az egész talpam, dagadt lábfejembe szinte belevesztek az ujjaim. Az 17 �íróasztalnak támaszkodtam. Záporoztak a kérdések. Horváth Árpád már nem nagyon érdekelte őket, mintha már mindent tudnának róla, amit akartak. — Miért szökött meg a szállodából? — A németek lefoglalták a szállót. Nem szökött, tudta, úgyis át kell ad­ nia a lakását. — Kik jártak hozzá? — Senkit sem ismerek közülük, keveset voltam otthon, nem találkoztam soha idegennel. — Hogyan került a lakásba a Gestapo-igazolvány? — Nem tudom, talán kapta. — Hamisította! — ordította a szőke és szinte csikorgott a foga a dühtől. — Mikor voltál utoljára a Mária Terézia laktanyában? — Nem voltam ott soha. — Na, hasrafeküdni! Ellenálltam, dulakodni kezdtem velük, egyikük belekapott a hajamba, földrerántott. Gúzsbakötöttek. Térdem alá seprűnyelet dugtak, csuklóimat bokámhoz kötötték. Tudtam, milyen kegyetlen érzés, mert tényleges korom­ ban a folyamőrségnél divat volt, egyszer gúzsba köttettem magam, hogy ki­ próbáljam, milyen. Ö t percig, ha bírtam. A seprő két végét felemelték, testem azonnal aláhanyatlott. Egyik végét az asztalra , a másikat egy székre tették, a hosszú ismét verni kezdett. A vér a fejembeszállt, nem tudtam, a fejem fáj-e jobban, vagy a talpam. Mostmár mindegy - gondoltam —, és teljes erőből átkoztam őket, ahogy a tor­ komon kifért. Pillanatnyi szünet állt be. Elhallgattam, nem tudtam, mi követ­ kezik. — Nyisd ki a szádat! — Nem voltam . . . - azt hittem, válaszolni kell. — Nyisd ki! — Katonasapkámat betömték a számba, a hosszú folytatta a botozást. Már nem fájt a gumibot, elsötétült előttem a világ, fejem leha­ nyatlott. Nem tudtam, mennyi ideig tart ez az állapot, csak azt éreztem, hogy mindenem csuromvizes. Kinyitottam a szemem, ebben a pillanatban meg­ emelték a seprő két végét és egyszerre eleresztették. Tarkómra zuhantam. Ezt még kétszer megismételték. Most már elájultam. Kibontották a spárgát, talpra rugdostak. Francia neveket kérdeztek, a rosszul kiejtett francia szavakra nyugodtan mondhattam, sose hallottam. A tagadásra néhány pofon következett, de ez már nem fájt. Szinte pihentető volt. Annál inkább a szégyen, a megaláztatás. Pedig még nem voltam túl a nehezén. 10. Ismét a Mária Teréziát kérdezték. Nem, itt valóban nem voltam soha. — Nem voltam — Nem láttam — Nem ismertem — Nem tudom — vála­ szoltam a gyorsan pergő kérdésekre. És voltaképpen csak most lépett akció­ ba a fekete, aki eddig inkább csak asszisztált. Az íróasztalhoz vezetett. Valami olyanféle készülék volt az íróasztalra csavarva, mint egy ceruzahegyező. Tudtam, ez a „Moszkvai rádió", eleget halottam róla a cellában. — Rosszabb már nem jöhet - gondoltam, és elhatároztam, egy hang sem hagyja el többé a számat. 18 �Valamelyik elkezdte forgatni a ceruzahegyező forgatókarját, a cigány nem volt cigány, csak a fekete képe miatt hívták így — odanyújtott egy kis rudacskát. Akkora hengeralakú rudacska volt, mint a mutatóujja. — Fogja csak. Fogja meg és szorítsa. Kezembe fogtam a rudacskát. Ebben a pillanatban irtózatos áramütést éreztem. Olyanféle volt, mint amikor a villany megráz valakit, de az ütések sokkal ritkábbak voltak és rettenetesen fájtak. Megint összekötözték a kezem, ezúttal hátul és a rudacskát a galléromba dugták, fogaim közé erőltették, majd lefektettek a fölre és a lábujjaim közé tették. Voltak pillanatok, amikor elállt a lélekzetem, de nem válaszoltam. Ekkor le kellett tennem a nadrágomat. Lefektettek, és heréimet a hur­ kapálcához hasonló pálcikával verték. Irtózatos volt. Amikor a pribékek lát­ ták, hogy semmire sem mennek velem, levették a köteléket a csuklómról. Ujjaimat nem éreztem, alsó karom úgy megdagadt, hogy a kötél vagy fél­ centire mélyedt a húsomba. Dörzsölgettem kezeimet, kapkodva szedtem a lélekzetet, de nem sokáig hagytak békében. — Körbefutni! - ordította a hosszú és futnom kellett a szobában, körben a fal mellett egyszer, kétszer, háromszor, ötször. — Elég. Vedd fel a bakancsot! Leültem a földre, feltekertem a kapcát, de lábamat nem tudtam bele­ erőltetni a bakancsba. A kapcát zsebregyűrtem és úgy próbálkoztam, de a bakancs csak nem ment föl. Ekkor valahonnét két csendőr került elő, rá­ tettek egy köpenyre és félig hurcolva, félig támogatva felcipeltek a cellába, s belöktek a szalmába. Elterültem a földön, valami derenget az agyamban, hogy beljebb húznak, Boldizsár dörmögő hangját hallottam, az volt az érzé­ sem, hogy betakar. Elaludtam. Másnap reggel 9 óra felé ébredtem, a cellában már pezsgett az élet. Nem kérdezett tőlem senki semmit, nyilván látszott rajtam, hogy mi történt. A bombázások sok kárt tettek már a városban, a vizet úgy adagolták, mint a patikaszert. Csak a családom sorsa érdekelt, erre pedig senki sem tudott válaszolni. A legszörnyűbb halálnemek káprázata gyötört, hogyan végeztek velük. Már mindenre el voltam készülve . . . Még egyszer levittek az irodába. Ott voltak a Kockás fivérek, Berentés Antal, és egy Markos György nevű újságíró és közgazdász, alacsony, sovány ember, akivel később, más körülmények között jobban összeismerkedtem. Elém toltak egy 8—10 oldalas jegyzőkönyvet. A „vallomás’’ volt. Minden ol­ dalt kalligrafikus írással aláírtam, s megpróbáltam kisillabizálni, mi van benne. Csak sokkal később, Németországban, egy trágyadomb mellett döb­ bentem rá, hogy a sok ,,nem”-ből egy tízoldalas vádiratot kanyarítottak, amelyből kiderült, hogy ötödmagammal csapatokat szerveztem, a M ÁVAG udvarából lopott ágyúkkal akartam hátbatámadni a német hadsereget, kom­ munistákat rejtegettem, és az ellenségnek fontos hadititkokat árultam el. Mindezekért és még néhány kisebb cselekményért az ügyész halálbüntetés kiszabását kérte fejemre. A zord vádirat tragikus szavait ott a trágyadomb mellett egy kajlafülű ló és egy kapirgáló kakas látványa enyhítette csupán. 19 �Aztán visszatereltek a cellába. Ott láttam utoljára Horváth Árpádot. Nem vot megtörve, talán nem is nagyon kínozták, hiszen mielőtt elfogták, már mindent tudtak róla. Később hallottam csak, hogy hősként viselkedett. Két alkalommal hallgatták ki, egyetlen szót nem hallatott, egyetlen szót nem szólt. Nagy lélek volt, nagy művész, művészetének nagy értője. Sokat vesz­ tett vele az ország, és egyetlen, igen szerény megemlékezésen kívül más el­ ismerésben máig sem részesült. 11. Egyik nap a borbély, egy szerb partizán hozta a hírt, hogy sok kivégzés lesz a fegyházban. Csak egy kis csoportot nem érdekelte a hír, pedig nekik lett volna rá legtöbb okuk. Tudniillik, az ő ügyüket tárgyalták és úgy festett a dolog, hogy lesz néhány halálos ítélet. Ő k azonban rendületlenül bridzseztek az egyik sarokban, becsempészett kártyával. Mikor felolvasták a névsort: Révay Kálmán, Makai Miklós, és még néhányan, egykedvűen indultak ki­ felé. Valamelyikük még hátraszólt: — A lapokat ne bántsátok! . . . Ez a délelőtt a fojtott idegesség jegyében telt el. Csak akkor nyugodtak meg a kedélyek amikor kiderült, hogy mindössze egy halálos ítélet hangzott el, a többiek „csak” életfogytiglani fegyházat kaptak, meg néhánya n tizenöt évet. Révayt ítélték halálra, Makai életfogytiglanit kapott, a többieket nem nagyon ismertem. Az elítéltek megnyugtatták az idegeskedőket: kegyelmet kértünk, felleb­ beztünk, ma még nem lesz kivégzés. Aztán egyikük folytatta: — Azt hiszem, én következem - odalépett a leterített lapokhoz és annak rendje-módja szerint befejezték a játszmát. Nem sokáig tartott a nyugalom. Másnap ismét elterjedt a hír: mégis­ csak lesz kivégzés, előző nap nem hiába hozták az akasztófákat. Valakinek a tenyerén felkapaszkodtam az ablakhoz, ismét hoztak néhány akasztófát. A felső végüket láttam, aztán surrant az ásó, hullottak a kavicsok. Gödör ké­ szült az akasztófák számára. A borbély csak annyit suttogott be a cellaajtó nézőkéjén, hogy az őrség csőre töltötte fegyverét, valami nagy dolog van készülőben. Nyomasztó csend támadt a fegyházban. Negyedórák múltak el egyet­ len hang nélkül. Senkinek nem volt kedve beszélgetni. Csak nagynéha fi­ gyelmeztetett valaki: — Halljátok? . . . Az orosz ágyúk . . . Talán még időben érkeznek . . Csodát vártunk valamennyien. De nem, nincs csoda. Harsány kürtszó hasított a néma csendbe. Most . . . Most ölik meg Kiss Jánosékat, Tartsay Vilmosékat. A cellában mindenki feszes vigyázzban állt. Álltak valamennyien me­ redten, szótlanul. Egyszercsak vezényszavakat lehetett hallani majd az őrség bakancsai­ nak kopogását. Vége. Meggyilkolták őket. 20 �Újabb letartóztatási hullám lehetett a városban, mert újabb foglyok érkeztek. Ezekkel már bizalmatlanok voltak, a „törzstagok" ekkor már összekovácsolódtak, aztán meg tartottak a kémektől. Egy új fogoly azonban valamennyiünk rokonszenvét megnyerte, azokét is, akik csak hallomásból tudták, hogy kicsoda. Bajcsy-Zsilinszky Endrét hozták be. Többen ismerték, szeretettel üdvözölték, maguk közé vonták. Én is is­ mertem, letartóztatásom előtti napokban olvastam eleget róla a nyilas saj­ tóban, de régebben írtam is néha Bajcsy-Zsilinszky lapjába. Sokra becsül­ tem, tiszteltem. Elfogódottan nyújtottam kezet és nagyon megörültem, amikor a képviselő megismert. „Hát te miféle disznóságot követtél el, hogy idehoz­ tak?" - kérdezte. Bajcsy-Zsilinszkyn a német golyó okozta sebesülésnek nyoma már el­ múlt, a nyilasok jól ápolták, hogy életben maradjon, hogy parádésan végez­ hessenek vele . . . A cellában mindenki tudta, hogy nem törődve mentelmi jogával, halálra ítélték, de mindenki igyekezett megnyugtatni. — Nem merik az ítéletet végrehajtani — nyugtatgatták —, de nem sok sikerrel. — Ezek? A nyilasok? Ezeknek már nincs mit félteniök, nincs veszteni valójuk — válaszolta és sajnos, később igaza lett. Ezután már csak az indulás hírei jelentettek izgalmat. Máskor is, többször is hoztak még akasztófát nem is egyet, többször is felhallatszott az udvarról egy-egy dörrenés, egy-egy sortűz, de nem tudtuk ki az áldozat, így alig tudtunk az ismeretlenekkel együttérezni. 12. Az elszállítás gyorsabban ment, mint gondoltuk. December 9-én kezd­ ték, ránk december 11-én került sor. Hiába reménykedtünk, hogy az oroszok már itt és itt vannak, nincs olyan útvonal, ahol beléjük ne ütköznénk, egy keskeny sáv még maradt,és mi ezen a keskeny sávon kijutottunk az ostrom­ gyűrűből. Már délután sorakoztattak bennünket az alagsori helyiségben. Az indulást órákig tartó várakozás előzte meg. A hangulat feloldódott. Minden­ ki érezte: bárki számít rá, bárki bármennyire rá volna is utalva, nem tud se­ gíteni, az illető igyekezzék menteni a bőrét, ahogyan módja van rá. Ez a tudat valami ideges vidámságot váltott ki belőlünk. De lehet, hogy csak a változás okozta ezt a felületes könnyelműséget. Fáztunk. Különösen én, a vászonöltönyömben, amiben elfogtak. Többszörös névsorolvasás után elin­ dultunk fölfelé. Az autóbuszok a Retek utcában álltak, onnét kanyarodott egy-egy busz a fogház elé s amikor megtelt, besorolt a többi közé, vissza a Retek utcába. Éppen eldübörgött az egyik busz, amikor veszekedett vijjogás, sziréná­ zás támadt. Légiriadó. — Ha találatot kap a fegyház, itt döglünk valamennyien — így valaki a sötétben, de senki sem ijedt meg. Mi nem sokat veszíthettünk. A szirénázás még tartott, a külvárosok felől még bombarobbanások hangját lehetett hal­ lani, de a szállítást nem hagyták abba. Zűr támadt. Egyik fogoly kiugrott a 21 �katonák sorfala közül, belekarolt egy nőbe és megugrott vele. Állítólag még noszogatta is: „Gyerünk drágám, siessünk!" - mondta volna, így mesélték, akik látták az esetet. Fáradtan, elcsigázottan érkeztünk Sopron-Kőhidára. Hajnalban, hideg havas esőben álltak meg az autóbuszok a tengelyig érő sárban, egy magas téglakerítést megszakító kapubejárat előtt. — Kiszállni, kiszállni — sürgették a gémberedett lábú foglyokat és a fogházőrök kettős sorfala között sietősen tereltek bennünket befelé. Udvar nagyságú előcsarnokba kerültünk. A három emeleten körbefutó folyosó és cellák köröskörül, kéttenyérnyi ablakokkal, szemmelláthatóan ne­ héz zárakkal. Vagy jó órányi ácsorgás után előkerült egy köpcös fogházőr-őrmester, akinek vezénylő ordítására valamennyiünket elhelyeztek a cellákban. Itt kez­ dődött fogolyéletünk második szakasza. Sopron-K őhidán 1. Ki tudja, milyen szempontok vezették a fegyház vezetőségét akkor, ami­ kor úgy intézkedett, hogy a foglyokat egyenként helyezze el a nagyobb für­ dőszoba méretét alig meghaladó cellában, amelynek berendezése enyhén szólva kissé puritán volt. Egy fapriccs, egy faliszekrény, egy szék, egy mos­ dótál — ez volt minden, no és a csöbör, a Margit kö rútról jól ismert csöbör, a borzalmak borzalma. A csöbör, amibe a foglyok minden szükségletüket vé­ gezték és amire egy jól-rosszul, de inkább rosszul illő fedőt tettek. Ezer sze­ rencse, hogy hideg volt, különben a csöbör tartalmának kipárolgása elvisel­ hetetlenné tette volna a levegőt. Ám a nyilasoknak maguknak is alig volt fűtőanyaguk, nem csoda, ha a cellában díszelgő fűtőtestek majdnem mindig hidegek voltak. A kéttenyérnyi ablak magasan volt, alig elérhető magasan. A Margit körútiak tiszteletére átrendezték a fegyházat. A kórházat az úgynevezett védőőrizetesek számára tartották fenn. Ide azokat a foglyokat költöztették már régebben, akik nem álltak bírói eljárás alatt, vádirat nem készült ellenük. Ezek olyan túsz-félék voltak, a ,,védőőri” zet” pedig internálásnak felelt meg. A valamivel jobb koszt és enyhébb eljá­ rás járt nekik. Az itteniek „társadalmi állás" tekintetében erősen megkülön­ böztették egymást. A legnagyobb tiszteletnek herceg Montenuovo Nándor örvendezett hercegi címe és htalmas földbirtokai miatt, Itt tartották fogva pár napig Titkos Ilonát, rövid ideig Karádi Katalint, Jávor Pált, Egyed Zol­ tánt. Itt töltött pár napot Mindszenti hercegprímás úr papjaival együtt, akik­ kel néha riadtan álldogált a templomocska melletti dombon, sőt itt volt a védőőrizetesek közölt Kállay Miklós, akkori miniszterelnök is - teljesen elkü­ lönítve mindenkitől, külön koszton, külön SS-őrséggel, amely soha, egyetlen pillanatra sem távozott mellőle, még az ebédje mellé is odaült egy német katona. Annyira vigyáztak rá, hogy a fegyház kápolnájába is csak SS „testőrségével” mehetett, s ők ketten a kapolnácska erkélyét foglalták el. 22 �A főbejáratnál levő U-alakú épületrészben voltak a politikai foglyok. Legtöbbjük még bírói eljárás alatt állt, de voltak közöttük 10-1 2 -1 5 évi fegyházra ítéltek is, sőt olyanok is, akiket már Budapesten halálra ítéltek, itt fellebbviteli eljárásukra vártak. Amit aztán vagy életfogytiglani fegyházra váltottak, vagy végrehajtották az ítéletet. Mindkét esetre volt példa elég. Teljesen külön, az épület egy másik ágában helyezték el a „gyilkos urakat” — így neveztük a köztörvényi elítélteket. Ezek súlyos elítéltek voltak, a „könnyebb legényeket” már elvitték. A fegyházat úgy tervezték mint a legrégibb, legsívárabb proletár bér­ házakat annak idején. Budapest külvárosában. A U két nyitott száránál volt a bejárat, minden emeleten körbefutó folyosó, amelyről a cellák nyíltak. A U hajlásánál a pincébe lehetett menni, egyébként a földszinten voltak az irodák és ugyancsak cellák. A földszinten voltak a „prominensek”, a harma­ dik emeleten a nők. Aztán oda került még egy fogoly, akiről külön kell beszélni. Bokáig érő német tiszti köpenyben, hetykén ágaskodó német tiszti sapkában pompázott, tisztikarddal. Görgey Vince volt, egy hírhedt uszító nyilas újságíró. Amikor behozták, üvöltve tiltakozott az ellen, hogy a politikai foglyok között helyezzál el. „Inkább a gyilkosok közé megyek, mint ezek közé a hazaárulók közé” — harsogta. S valóban, valahol a gyilkos urak között kapott cellát. A fegyházban többé nem látták, még a közös fürdésre sem ment, pedig az „társadalmi esemény” számba ment, sem a vasárnapi misére. Görgey különben még sok galibát okozott, meglepetéssel is szolgált, de erről majd később. A németek kiszabadították. 2. Hideg volt, a koszt gyenge. El lehetett képzelni, milyen gyenge, ha a ka­ rácsonyi étkezés ez volt: reggelire fél csajka langyos pótkávé, ebédre néhány szem krumplinúdli, pár szem mákkal behintve, vacsorára fél csajka tea, és egy 5 centis darabka kolbász. A fogoly reggel megkapta az egészet, aztán gazdálkodhatott vele. Lelki erején múlt, hogy hogyan élt. Ha egy ültő helyé­ ben megette az egészet, aznap nézhette az eget, ha cellája ablakából látta volna. Ha azonban beosztotta megának háromszorra, jó sokáig elszórakoz­ hatott vele, csak éppen nem lakott jól. A hétköznapi étkezés még ennél is gyengébb volt. Nekem legjobban ízlett még a rántásos núdli. Ez ugyancsak géppel készített főtt krumplisnúdli volt, amelyen a sötétre sütött rántás jelentette az ízt. A káposztalevesben nem volt káposzta, a krumplifőzelékben szerencse volt ha talált az ember néhány szem, mogyorónyira metszett krumplit, de minden sótlanul készült, mert a nyilasoknak már alig volt sójuk. Az egyedüllét nyomasztó volt. A fogvacogtató hidegben állandóan fáztam. Eleinte tornával próbáltam felmelegíteni magam. Végigcsináltam minden tornagyakorlatot, amire csak gyerekkoromból visszaemlékeztem. Aztán a kézenjárást gyakoroltam. Valamikor kitűnő tornász voltam, a kézenállás nagyszerűen ment, de kézen járni nem tudtam. Itt aztán megtanultam. A fekvőtámasz, a mérleg kifogás- 23 �tala nul sikerült. Aztán azt vettem észre, hogy mintha felejtenék, s nem ér­ tettem miért, hiszen egész nap nem csináltam mást, mint gyakoroltam. Csak napok múlva eszméltem rá a hibára: az állandó éhezéstől legyengültem, azért nem sikerült már semmi. De amúgy is abba kellett hagynom ezt a szó­ rakozást, mert a cellaajtó kis nézőkéjén, amelyen a csajkát is beadták, gyak­ ran benézett a fogházőr. Volt közöttük egy hatalmas szál legény, kedves, vidékies akcentusban beszélt. ,,Mit csinál, maga pojáca" — ordított rám egyszer, aztán megtudtam, hogy a cellában „nem szabad” ilyesmit csinálni, s kioktatott, hogy a priccsen ülve kell várni az idő múlását, de lefeküdni se szabad. Ez bizony nagy csapás volt. Nem maradt más mint reggeltől estig dideregni, mert a fogházőr ettől kezdve szinte percenként benézett. Aztán nagy felfedezést tettem: dörzsöltem magam. Ez jó is volt, fel is melegített valamennyire, torna sem volt, hát a fogházőr hagyta. Mi hajnalban érkeztünk, délután és másnap újabb csoportok jöttek. A szék támlájára állva próbáltam lepillantani az udvarba, mert fura hango­ kat hallottam. Férfiak mentek körbe-körbe a kis udvaron, párosa n mint az iskolásfiúk, szó s hang nélkül, a fogházőrök felügyelete mellett. A lenti fogházőr azonban meglátta a fejemet, rámemelve puskáját, vala­ mit kiáltott. Gyorsan leugrottam a székről. A szék eldőlt, ekkor meg a fo­ lyosói fogházőr üvöltözött, hát jobbnak láttam, ha meghúzom magam. Vi­ szont az ablakban nagyszerű felfedezést tettem. Féltenyérnyi üvegdarabot találtam, és egy félpár kesztyűt. Sok unalomtól mentett meg e két értékes tárgy, mert segítségükkel én lettem a fegyház legelegánsabb foglya. — Jó lesz az üveg, ha meg akarom ölni magam - gondoltam, mert nagyon gyötört az egyedüllét. Aztán agyamba villant, hogy a többszörös motozás ellenére se vették észre a patkóerszényemben lapuló borotvapengét. Igaz, ceruzát hegyeztem vele már hónapok óta, kopott, életlen volt, a cellá­ ban azonban sok hasznát láttam. — Borotválkozni fogok — határoztam el magam, kitűnő időtöltés lesz. Ismertem a Morse-jeleket, megpróbáltam egyes és kettes ütésekkel je­ leket adni. A jéghideg fűtőtesten kísérleteztem, és hajdani kalandregényolvasmányaim alapján abban reménykedtem, hogy sikerül elbeszélgetni va­ lakivel. Alig koppantottam azonban ötöt-hatot, az egész fogház minden fű­ tőteste szinte zengett a kopogástól, egyetlen értelmes jelet nem lehetett kiszűrni a hangzavarból. Viszont a fogházőrök úgy üvöltöztek minden eme­ leten, ahogy a torkukon kitért: — Csend! Csend legyen disznó hazaárulók! Akit meglátok hogy kopog, sötétzárkát kap! - Aztán azzal fenyegetőztek, hogy nem lesz ebéd. Ez már komoly volt. Amilyen hirtelen támadt a zaj, olyan hirtelen abba is maradt minden zajongás, bár itt-ott néhány optimista lélek itt-ott koppantott még egyet-egyet. Ez hát nem sikerült. 3. Időnként dörzsölgettem magam, dehát ez bizony sovány időtöltés volt. Annál nagyobb várakozással tekintettem a séták elé. 24 �Ilyenkor megnyíltak a cellák ajtajai, ki kellett lépni az ajtó elé, az egyik oldalnak jobbra, a másiknak balra fordulni és elindulni az udvarra. Aki mellé az ember véletlenül került, az volt a sétapartnere a tenyérnyi udvaron, amelynek közepén virágágyás domborodott. A sok ismeretlenben nem nagyon bíztam — alighanem azok sem bennem -, így még ha lehetett volna se nagyon beszélgettünk, nem volt mondaniva­ lónk egymásnak. Néhány félszájjal odasziszeget kérdés, szűk szavú felelet, ez volt az egész beszélgetés, amelyből az derült ki, hogy a fegyházat is csupa ártatlan ember lakja. Persze, más volt a helyzet, ha ismerős lett a partner. A vádirat, az ítélet, a nyomozáson történtek — mind téma volt, de különösen az otthon maradottak, a család, az oroszok előnyomulása érdekelt mindenkit. Erről aztán lehetett beszélgetni, már amennyire lehetett a fogház­ őrök örökös tilalmai miatt. Egy fiatal katonatiszt a fogházparancsnoktól engedélyt kapott, hogy séta idején körbe fusson az udvaron. Én is szereztem engedélyt, s ettől kezdve ha ismeretlen volt a sétáló társ, a séta félóráját inkább futással töl­ töttem, annál is inkább, mert holmi romantikus aggódással attól tartottam, hogy tüdőbajt kapok a fogházi levegőtől. Horváth Árpádot nem láttam, őt nem szállították Sopron-Kőhidára. Később, Kálmán Andortól — akivel Horváth a Margit körúton egy cellá­ ban volt —, azt hallottam, hogy december 11-én érte jött egy fekete egyen­ ruhás, antantszíjas nyilas és elvitte a fogházból. Cellatársai azt hitték, ál­ nyilas volt, akit közös ügyvédünk ,,szervezett", mert Horváth bízott abban, hogy kiszabadul, ezért cellatársai szinte örömmel búcsúztak tőle. De nem. Valódi nyilas volt aki érte jött és máig is ismeretlen helyre kísérte, ahol ugyancsak ismeretlen körülmények között kivégezték. Ezt persze csak hazaér­ kezésemkor tudtam meg. A fegyházba beszivárgott hírek nyugtalanítottak. Ezek tudni vélték, hogy Budapestet az oroszok körülzárták, és bár örültem hogy családom — ha még életben van — így megmenekül, viszont bántott, hogy ilyen gyorsan el­ szállítottak bennünket, mert ha várnak még néhány napig, talán meg tudom védeni kisfia mat, feleségemet. Nincs mit tenni, alkalmazkodni a környezethez, hallgatni, hallgatni, hallgatni. Csak hosszú hónapok múltán, hazaérkezésem után derült ki, hogy még fogságommal is jól jártam. Az őrszázadot ugyanis, aminek kötelékébe tartoztam, bevetették az oroszok ellen s a kétszáz ember­ ből mindössze nyolc maradt életben. Ki tudja, vajon a nyolcak egyike lettem volna-e? A borotválkozás valóban jó időtöltésnek bizonyult. Elővettem a fekete bőrkesztyűt, ráfektettem az üvegdarabot, így kitűnő tükörre tettem szert. Aztán három ujjammal megnedvesítettem egy bélyeg­ nagyságú területecskét az arcomon, a fegyházban kapott mosószappannal beszappanoztam magam, majd ujjaimmal dörzsölgettem, kenegetten vagy negyedóráig a beszappanozott részt. Amikor úgy éreztem hogy elég, három ujjam közé vettem a pengét és az így előkészített részt leborotváltam. Aztán folytattam a műveletet, amíg el nem készültem. Kitűnő szórakozás volt, sokáig tartott. Csak arra kellett vigyázni, hogy a fogházőr meg ne lásson, mert akkor biztosan elvette volna a pengét. Mindig megvártam, amikor az őr bepillantott, csak akkor fogtam hozzá a művelet- 25 �hez, amikor léptei eltávoztak és addig dolgoztam, amíg nem közeledett is­ mét. Így aztán legtöbbször az egész délelőttöt igénybe vette a borotválkozás. A napi program ez volt: reggel hatkor ébresztő. Ezt valami olyan esz­ közzel csinálták, ami úgy hangzott, mintha rostában kukoricát ráznának. Ez után következett a nap fénypontja, a csöbrözés. Az egész napi szennyet tartalmazó csöbröt ki kellett tenni az ajtó elé. Ám furfangosan kellett eljárni, mert ha a fogoly a csöbröt azonnal kitette amint nyílt az ajtó, elmulasztotta a csöbröket elszállító fogoly, a „házi" in­ formációját. Ők tudták ugyanis legjobban, mi történik a fegyházban, nekik volt valamennyi szabadságuk. Tőlük lehetett megtudni, kit hoztak a fegyházba, nem végeztek-e ki valakit. Itt ugyanis nem volt olyan nagy hangja a ki­ végzéseknek, mint a Margit körúton. A szerencsétlen azon vette észre magát, hogy érte jönnek, kihurcolják, mire felocsúdott, már ki is végezték. A többiek csak akkor vettek észre valamit, ha zajt csapott, tiltakozott. Erre is volt jónéhány példa. Meg kell még magyarázni, mi is volt a „házi”. Nos, a foglyok közül önként vállalkozó, amolyan háziszolga féle volt, aki a csöbröket hozta-vitte, az ebédet osztogatta. Előnye volt, hogy bizo­ nyos mozgási szabadságot élvezett, üzeneteket közvetített, amiért egy-két ci­ garetta, vagy - a legnagyobb kincs - néhány cigerettapapír vagy gyufaszál mindig kijutott neki. 4. Rengeteg időt el lehetett tölteni a borotválkozással, sőt, amikor híre terjedt a fegyházban, hogy az igazi fogoly — nem kapván kést a kezébe — kanala, vagy villája nyelét élesíti ki, késélesítéssel. Egy szép napon az egész fegyház szinte zengett a pléhkanalak és pléhviIIák nyelének élesítésétől. A fűtőtesthez dörzsölték az egyik oldalát és kellő türelemmel nagyszerű vágó­ szerszám lett belőle. Jó foglalatosság volt azért is, mert az ócska fémtárgy az első használat után kicsorbult és akkor lehetett az egészet elülről kez­ deni. Reggelenként, rendszerint még a hajnali órákban furcsa fémes csörgést hallottam. Sokáig azt hittem, fűnyírógéppel vágják az udvar közepén dí­ szelgő virágágyás erőtlen füvecskéjét. A kíváncsiság azonban nem hagyott nyugodni, vállaltam a veszélyt, felkapaszkodtam az ablakhoz. Ekkor láttam, hogy tévedtem. Egy hófehér hajú, szikár öregember baktatott az udvaron, az egyik „gyilkos úr”, a náluk szokásos darócban. Mindkét csuklóján bilincs, mindegyik bilincstől a bokáján levő öt centi széles bilincshez lánc vezetett, két bokáját pedig kisujjnyi vastag félméteres lánc kötötte össze. Ez a lánc csörgött hajnalban, amikor az öreg csoszogva lépegetett. Mint később hallottam, az öreg életfogytiglani fegyházra ítélt rab volt, s már kétszer megszökött, rengeteg bajt, kellemetlenséget, fegyelmit zúdítva őreire. Azért bilincselték meg ilyen látványosan, hogy többé meg ne kísé­ relhesse a szökést és egyedül, külön fegyházőr kísérettel sétáltatták. Ő volt a „gyilkos urak” között a fő-fő prominens, akárcsak a politikaiak között Kállay miniszterelnök úr. 26 �Aztán később, hónapok múltán még egy hírt hallottam. Amikor a gyilkos urakat is elszállították az oroszok elől, az öregnek mégis sikerült megszök­ nie . . . Hát ilyen változatosságban teltek-múltak a napok. Idegeim tökéletesen helyrejöttek. Igyekeztem nem haza gondolni, tor­ násztam, futottam, sétáltam, borotválkoztam, élesítettem. Vagy talán mégsem voltak olyan tökéletes rendben azok az idegek? (Folytatjuk) P ap p Lajos Üzenet ősszel Lengeni fehér pókfonálon s elszakadni boldogan-fájón néha jó lenne Menekülni! Mikor nem tud az ember tűrni s ha már nincs idő tovább várni Szállni kétségbeesve szállni Félve a kék ég kavargását szállni mégis hogy szállni lássák bennünk a végső reménységet Mindegy meddig merre mi végett S fogyó fényben rezgő sugáron lengeni fehér pókfonálon jó lenne bizony Nem maradni mézes morzsákra nem ragadni vagy rút békává gömbölyödve halni belé a barna rögbe A feketéllő hegyek alól kikel a fagy míg fenn valahol csomós csend ropog dől a határ A holdra varjak serege száll 27 �Hyeronimus Bosch könyörgései „Ezeknek van hatalmuk arra, hogy bezárják az eget, hogy az ő prófétálásuknak idejében eső ne legyen; és hatalmuk van a vizeken, hogy azokat vérré vál­ toztassák és megverjék a földet akármi csapással, valamennyiszer akarják. És amikor elvégzik az ő bizonyságtételöket, a mély­ ségből feljövő fenevad hadakozik ellenök és legyőzi őket és megöli őket.” (János jelenésekről, II. rész versei) Lelkemnek kivilágosuló pirkadata hajnali fénye Múló idő! Az éjszakának sóhajtozó lámpás-reménye értelmem reggele te ments meg az egyszemű szemmelveréstől a kilencfarkú gyík nyelvétől Ments meg most a kétfülű késtől A szorongások pokolvara ne rághassa odvasra testem Hit csillag-napja bizonysága markolj föl a sötétből engem Meríts meg fehér igazadban! Takarj el a bűnök sarától Lidérces szavak környékeznek Félek amikor te nem látszol S íme! Hallom a fejem fölött szólni a halál harsonáját Röpködő szörnyek kiáltoznak Az élőket együvé zárják körülkerítik villámokkal s jönnek vérivó denevérek beleket habzsoló sakálok és üvölt ember-arcú véreb Sólyomképű démon kísérget A szeme mint a gyémánt fénylik Karmai a kezembe vájnak s elvisz valamely meredélyig és arra késztet mindent lássak Egy nyíl sistereg át a légen Megakad remegve a földben a föld rángó tajték-szívében 28 �S lantjára fölfeszíttetik ki éneket tud a békességről Vicsorgás lesz a kacagásból s van amikor a nevetés öl Dalát a pucér hátuljára égették egy szelíd dalosnak a másiknak a fenekébe vigadozva sípot dugdosnak Korhadt tök-belű bordélyokban bortól és undortól okádnak acélsisak-fejű férfiak s arc-nélküli szajhákkal hágnak Mulatnak trágár röfögések A szépség színes ronggyá válik s férfitagok közt vonszolódva jut el a fekélyes halálig Az erőszak acél-karmai amit elérnek s átölelnek fegyverré rútul bármi volt tán S páncélba öltözik a gyermek a babacsörgő buzogány lett lesújt a kis rózsás marokban Az orvul megütött szeretet tiszta homloka beleroppan Az égen sárga-lila csóvák verődnek szét ezer sugárban Kínlódó dalok üvöltenek a kitátott világ torkában S ott lenn elveszett tenger jajong qyökeret vert lábamig ér fel jeges nyirka S felkúszik bennem és eltölt nyálkás remegéssel Gyúlj ki reménység pirkadása a világ minden éjszakáján! Simítsd el az iszonyat görcsét az erdőkben vacog ók állón Igazadban merítsd meg őket s takard el a bűnök sarától! Csatái láng - és füstködében elvész a föld ha te nem látszol 29 �Életünk Czipó Ernő Szocialista demokrácia — üzemi demokrácia (A Salgótarjáni Öblösüveggyár vizsgálata alapján) A demokrácia felépítmény, ta rta lm á t és form áját a társadalom gazdasági ala p ja , a társadalom gazdasági rendje határozza meg. Szoros kapcsolatban van a társadalom osz­ tályviszonyaival, s mint politikai fogalom mindig a hatalom adott típusával összefüggésben létezik, és szükségképpen feltételezi az állam ot és a kényszert is. A dem okráciáról elm ondottak érvényesek a szocialista társadalom ra is. A szocialista demokrácia is a tartalom és a forma dialektikus egysége, melyben a ta rta lm a t a társadalm i viszonyok anyagi oldala jelenti, form áját pedig a szocialista állam demokratikus szervei alkotják. A szocialista dem okrácia rendkívül összetett, bonyolult társadalm i jelenség. Tartalmi struktúrájának legfőbb összetevői a szocialista termelési viszonvok. A szocialista termelési viszonyok határozzák meg azt a társadalm i struktúrát, amelyben a különböző társadalm i rétegek az alapvető érdekazonosság m ellett sajátos érdekekkel is rendelkeznek. Az alapvető érdekazonosság és a sajátos érdekek között lévő ellenmondásoknak a ter­ melési viszonyokban és a társadalm i struktúrában meglévő objektív okai vannak. Ezeknek az ellentmondásoknak rendszeres feloldása a szocialista demokratizmus legfőbb követel­ ménye. A szocialista demokrácia nem statikus állapot, hanem a társadalm i összfejlődés része, mely elősegíti a szocialista termelési — társadalm i viszonyok továbbfejlődését, s ugyanakkor ezek hatására maga is állandóan tökéletesedik, változik. A SZOCIALISTA, A G A Z D A S Á G I ÉS AZ ÜZEMI D EM O KR ÁCIA ÖSSZEFÜGGÉSEI A szocialista demokrácia a tömegek részvétele a hatalom gyakorlásában, és ebben az értelemben a hatalom gyakorlásának form ája és módszere. A szocialista demokrácia révén, annak gyakorlati megvalósulásával jutnak kifejezésre a dolgozó tömegek érdekei. Ebben a vonatkozásban a szocialista demokrácia a po litika i viszonyok egy része, neveze­ tesen az állam hatalm i intézményekre leszűkült demokrácia. A szocializmus társad alom po li­ tikai rendszere azonban szélesebb, mint az állam i keretek, mert a szocializmusban a mun­ kásosztály p o litiká já t az állam i és nem állam i jellegű társadalm i szervek együttesen való­ sítják meg. Ebben a mechanizmusban a különböző állam i és társadalm i szervezetek egy­ másba kapcsolódva, egymást kiegészítve és kölcsönösen támogatva, sajátos módszerekkel és eszközökkel vesznek részt a politikai célok megvalósításában. Ebből következik, hogy a szocialista dem okráciának a társadalom politikai rendszerének egészére nézve kell fennállnia és működnie. A szocialista demokrácia tartalm a és érvényességi területe tehát a ga zda­ ságra, a kultúrára, a társadalm i együttélésre, stb. is kiterjed. A szocialista dem okráciának része a gazdasági demokrácia. A gazdasági demokrácia fő tartalm a : a dolgozók kollektív részvétele a gazdálkodás irányításában és ellenőrzésében, tapasztalataik, véleményeik, javaslataik hasznosítása a gazdálkodásban. 30 �A gazdasági dem okráciával szorosan összefügg az üzemi demokrácia, amely a szo­ cialista demokrácia egyik megvalósulási form ája. Az üzemi dem okrácia fogalm a részben szűkebb mint a gazdasági demokrácia, mert nem fo g la lja magában a gazdasági döntések meghozatalában és ellenőrzésében való részvétel üzemen kívüli form áit, továbbá a term e­ lőszövetkezeti dem okráciát. Tágabb viszont annyiban, hogy ez olyan intézményekben és h i­ vatalokban is érvényesül, ahol nincs gazdálkodás, következésképpen nincs gazdasági demokrácia. Az üzemi demokrácia tehát a szocialista állam i vállalatoknál, az intézményeknél és hivataloknál érvényesülő demokrácia, amelynek alap já n a felsorolt szervek dolgozói részt vehetnek a szerv irányításában, a vezetők munkájának ellenőrzésében, a gazdasági és egyéb feladatok megtervezésében és megoldásában, a dolgozókat érintő fontos anyagi, szociális és kulturális kérdések eldöntésében. AZ ÜZEMI D EM O KR Á CIA OBJEKTÍV ÉS SZUBJEKTÍV TÉNYEZŐI A demokrácia fejlesztése bonyolult és összetett folyam at, mely egyrészt a társadalm i, gazdasági viszonyoktól, másrészt a szubjektív feltételek megteremtésétől függ. A demokrácia a szocializmus döntő jegye és vonása, tartalm ának mértéke, form áinak sokfélesége, a társadalm i viszonyok fejlettségétől függ. A párt, a szocialista állam mindig az ad ott társadalm i és gazdasági viszonyok, az osztályviszonyok, a belső és külső körül mények alakulását mérlegelve és értékelve biztosítja a dem okrácia kereteit, tartalm ának és form áinak megfelelő funkcionálását. A demokratizmust célnak és eszköznek is tekintjük, melynek segítségével a dolgozó tömegek mint a termelési eszközök és a hatalom b irto ­ kosai egyre aktívabban vesznek részt a társadalm i tevékenységben, a társadalom irá nyítá­ sában és ellenőrzésében. A demokrácia elmélyítésével ugyanakkor kibontakozik a nép a lkotó készsége, energiája, s így a szocialista dem okráciában saját törekvéseinek és érdekeinek megtestesülését is látja. Az üzemi dem okrácia és annak fejlődése is objektív és szubjektív tényező m egterem­ tésétől, s ezek kölcsönös kapcsolatának alakulásától, változásától függ. Melyek az üzemi dem okrácia objektív és szubjektív tényezői? O bje ktív: 1. A szocialista társadalm i, termelési viszonyok, ezen belül a tulajdonviszonyok, 2. A dolgozóknak az üzemek vezetésében, irányításában való részvételét állam ilag is biz­ tosított jogok rendszere. Szubjektív: A válala ti vezetés stílusa, módszere. Az üzemi demokrácia objektív tényezői: 1. A szocialista demokrácia, és ezen belül is az üzemi dem okrácia tartalm á t a szocialista társadalm i viszonyok, s azok fejlettsége határozza meg. A társadalm i viszonyokon belül is döntő, meghatározó szerepe a szocialista tu la jd o n vi­ szonyoknak van. A szocialista társadalom ban a termelőeszközök társadalm i tulajdonban vannnak. A társadalm i tulajdonviszonyok létrejötte pedig azt jelenti, hogy a termelőesz­ közök közös tula jdo na alap já n a tulajdonviszonyok elsajátító jellege összhangba kerül a társadalm i termelés jellegével. A társadalom valamennyi ta g ja tulajdonosa tehát a ter­ melési eszközöknek, s a közös tula jdo nb ól kizárni senkit sem lehet. A termelőeszközök közös tulajdona ugyanakkor a társadalm i termelés eredményeként létrejövő m unkatermé­ kek társadalm i elsajátítását is maga után vonja. A szocialista tula jdo n gazdasági tartalm a tehát a termelési eszközök és ettől függően a munkatermékek elsajátítása tekintetében kialakuló társadalm i kapcsolatok rendszerét jelenti, melyben a termelés tárgyi és személyi feltételeinek sajátos egyesítési módja határozza meg, a mindenkori gazdasági viszonyok fő tartalm át. A szocialista tulajdonviszonyok alapvető jellegzetessége, hogy megszünteti a termelő elszigeteltségét, ugyan­ akkor azonban megőrzi a gazdasági elkülönültség viszonyait. A term elési eszközök közös tulajdona alapján gazdálkodó vállalatok, termelési egységek között bizonyos e lkülö nü lt­ ség van. A termelési eszközök a m egterm elt javak és a többletterm ék egy részével való rendelkezés tekintetében, továbbá a termelési egységek érdekeinek bizonyos elkülönülése is fennáll az egész társadalom és más gazdálkodó egységek érdekeitől. A gazdasági egységek számára saját elkülönült érdekeiken keresztül jelentkezik az össztársadalmi érdek, 31 �A szocializmusban a termelési eszközök társadalm i tulajdona alap já n kialakult érdekvi­ szonyok a társadalmi, a csoport, és az egyéni érdekek bizonyos elkülönülésében, a kö­ zöttük lévő szükségszerű ellentm ondásban valósulnak meg. A szocialista tulajdonviszonyok ugyanakkor biztosítják az érdekellentmondások konfliktusmentes megoldását, a különböző érdekek összhangba hozásának objektív feltételét is. A szocialista társada­ lomban tehát a társadalm i tula jdo nb ól fakadóan az érdekviszonyok antagonizmusa m eg­ szűnik. A szocializmusban a tulajdon és érdekviszonyok kapcsolata az alább ia kban jelentkezik: a) A dolgozók egyformán tulajdonosai az összes állam i tulajdonban lévő termelési esz­ közöknek. b) A dolgozók tulajdonosai annál az állam i vállala tnál létező és működő termelési esz­ közöknek, ahol közvetlenül dolgoznak, ahol termelőtevékenységüket kifejtik. c) A dolgozók nemcsak tulajdonosai az állam i vállalatok és saját vállala taikn ál létező és működő termelési eszközöknek, hanem egyszersmind munkavállalók is. Mindezekből következik, hogy a társadalm i vagy népgazdasági érdek, valam int a v á lla ­ latok sajátos érdekei, továbbá a dolgozók egyéni érdekei között ellentmondás alakulhat ki. A termelési eszközök közös tulajdona alap já n azonban az érdekstruktúra elemeinek összehangolása lehetséges, sőt objektív szükségszerűség is. A szocializmusban ez az ellentm ondás nem antogonisztikus, mert a társadalom tudatos irányítását végző marxistaleninista pártnak, a szocialista állam nak megvan a lehetősége arra, hogy a különböző érdekeket összehangolja és azokat a társadalm i érdek megvalósításának a szolgálatába állítsa. Az érdekek optim ális összehango lását a gazdaságpolitika, és ezen belül a gazdasági mechanizmus rendszere biztosítja. A párt álta l kidolgozott gazdaságpolitika képezi alapjá t a szocialista állam gazdasági tevékenységének, a gazdasági élet irányításának. Az általános politika alap já n kidolgozott gazdaságpolitika az a lapja a gazdaságban érvé­ nyesülő dem okráciának, így az üzemi dem okráciának is. 2. Ismeretes, hogy a társadalom szocialista átalakítása rendkívül bonyolult feladat. A szo­ cializmus átm eneti társadalom , amely még magán viseli a tőkés társadalom néhány vo­ nását, ugyanakkor a fejlődés során m indinkább kibontakoznak és megerősödnek az új társadalom tendenciái. A hatalom azonban a munkásosztály kezében van, amelynek pártja úgy irányítja a szocializmus építésének fela da ta it, hogy az m indenekelőtt a mun­ kásosztály és a többi dolgozók érdekeinek megfeleljen. Ez az a lapvető politikai irány­ vonal azonban a szocializmus építésének időszakában nem azonos politikai mechaniz­ muson keresztül és nem azonos politikai módszerekkel kerül megvalósításra. A szocializ­ mus ala p ja in a k lerakásáig, am íg léteznek ellenséges osztályok, a munkásosztály vezető szerepének biztosítása érdekében szükséges az operatív beavatkozás mind a társadalm i, mind pedig a gazdasági életben. Ebből következik, hogy a szocializmus alapjának le ra ­ kásáig a társadalom osztályviszonyai nem nyújtanak lehetőséget a szocialista demokrácia teljes kibontakoztatására, de a gazdaságpolitika és a gazdaságirányítás konkrét rend­ szere sem biztosíthatja az üzemi demokrácia m aradéktalan megvalósítását. A szocialista viszonyok erősödésével párhuzamosan, bár kisebb ütemeltolódással, de alakul, fejlődik az emberek tudata, gondolkodásm ódja, általános és szakmai műveltsége. Á llandóan változik, fe jlődik a közösség ügyeiben való részvétel igénye. Ezzel összefüggés­ ben bővül a demokrácia tartalm a, társadalm i funkciója és politikai jelentősége is M in d ­ ezeket jól példázzák az MSZMP. V Il I., IX. és X. kongresszusának határozatai is. A szoci­ alista társadalm i és politikai viszonyok fejlődésével, a dolgozók szocialista tudatának e rő ­ södésével tehát kibővülnek a dem okrácia keretei, s a szocialista állam jogi szabályok rendszerével is elősegíti és biztosítja a demokrácia érvényesülését. Ezt bizonyítják a szakszervezetek jo gaina k és hatáskörének bővítésére vonatkozó 1961-es és 1965-ös MT-SZOT.határozatok, később pedig a Munka Törvénykönyve és a v á lla lati kollektív szerződések és még egyéb jogszabályok, amelyek konkrétan m egfogalm azták a dolgozók közvetlen és közvetett képviseleti jogait. Az üzemi demokrácia szubjektív tényezői A szocialista termelési viszonyok erősítésében, a dolgozók aktivitásának, tulajdonosi érzésük és tudatuk fe jlesztésében, a jó munkahelyi közérzet megteremtésében fontos sze­ repe van az üzemi demokráciának. Az üzemi dem okrácia fejlődése szoros kapcsolatban 32 �van a vezetés stílusával, módszerével, azzal, hogy az egyszemélyi vezetők mennyire töreked­ nek a dolgozók döntésekbe való bevonására, mennyire és milyen módszerekkel segítik elő a dolgozók felelősségérzetének, gondolkodásának fejlődését. A vezetési módszer és a ve­ zetési stílus jelentősen befolyásolja az üzemi dem okrácia egész működési mechanizmusát. Az egyszemélyi vezetés elvét következetesen megvalósító, de a döntéseket előkészítő és a döntésekbe való demokratikus bevonást jó l kom bináló vezető m egfelelő munkahelyi lé g ­ kört ala kíth a t ki, amely a dolgozóknak a munkával való azonosulását messzemenően be ­ folyásolhatja. A jól működő üzemi demokrácia alapvető biztosíték a dolgozók tulajdonosi szemlélete kialakításának, s így a dolgozók alkotó képességei kibontakoztatásának m axi­ mális eszköze is. Az üzemi demokrácia működéséhez elengedhetetlenül szükséges a jól kiépített, fo ly a ­ matosan korrigált információs rendszer, melynek megteremtése a modern vezetés elenged­ hetetlen feladata. Az inform ációba a szintnek megfelelő mértékben minden dolgozót be kell kapcsolni, lehetőséget kell biztosítani számukra az információs rendszerben való aktív közreműködésre. A döntés az egyszemélyi vezető feladata. Ez azonban csak akkor jó és helyes, ha a kollektíva véleményére is támaszkodik, ha a döntést előkészítő folyam atok során megismeri a dolgozók javaslatait, tapasztalatait, tehát demokratikus. A döntésben való részvétel, az abban való előkészítő vagy javaslattevői munka is információigényes tevékenység. Ahhoz, hogy a vállala t dolgozói részt tudjanak venni a rájuk és az üzemre tartozó kérdések eldön­ tésében, folyamatos helyzetismerettel kell rendelkezniök. Éppen ezért csak a rendszeres, a sokoldalú tájékoztatás, az inform áció képes bekapcsolni a m unkavállalókat a döntési fo ­ lyam at áramkörébe. Az üzemi dem okrácia kiszélesítésének feltétele a döntési hatáskörök alsóbb szintre történő kiterjesztésétől függ. Enélkül az üzemi demokrácia fejlesztése nem valósítható meg. A dolgozók részvétele a döntésekben ugyanis m indaddig fikció marad, am íg nincs lehetőség alsó vezetési szinteken az érdemi döntésre. Éppen ezért a gazdasági mechanizmus reform jánál a növekvő vá lla la ti önállóság, a döntési hatáskörök rendezése és alsóbb szintekre kerülése, valam int a gazdálkodáshoz fűződő közvetlen anyagi érdekeltség a vezetőknél és a dolgozóknál egyaránt, az üzemi demokrácia továbbfejlődésének új, ha ­ tékony mozgató erejévé vált. Az üzemi dem okrácia mechanizmusa ott működik jól, ahol megfelelő a szociális klíma, ahol törődnek a dolgozókkal, bevonják őket az üzemi élet valamennyi problém áinak intézésébe, ahol a dolgozók nap, mint nap tapasztalhatják, hogy nemcsak kész intézkedések megszavazása tartozik rájuk, hanem tőlük is függ, hogyan a la ­ kulnak a vá lla la t életét befolyásoló események. Ez erősíti felelősségérzetüket, s azt a tu ­ datukat, hogy gazdái, tulajdonosai az üzemnek. Mindezek alapján tekintsük át, hogy az üzemi dem okrácia objektív és szubjektív ténye­ zőinek tükrében, hogyan alakult, fe jlő d ö tt az üzemi demokrácia a S algótarjáni Ö blösüveg­ gyárban. AZ ÜZEMI D EM O KR Á CIA A FO R D U LA T ÉVÉTŐL AZ ÚJ G A Z D A S Á G I IRÁNYÍTÁS BEVEZETÉSÉIG Az 1948. március 25-én bekövetkezett állam osítás a S algótarjáni öblösüveggyár jövő­ jében alapvető változást hozott. Az állam osított vá lla la t 12,8 m illió forin t bankkölcsönt és köztartozást, 1,8 m illió fo rin t veszteséget, valam int teljes rekonstrukcióra szoruló üzemet vett át. A kedvezőtlen gyártási és pénzügyi körülmények ellenére a munkásság létszáma 1300 főre szaporodott, amely az 1948— 1949-es munkaversenyekben való lelkes részvételével és újító mozgalmával a 3 éves tervet 103,2 % -ra teljesítette. A vállala t az állam osítást követően többszöri átszervezésen ment keresztül. Először a Nehézipari Minisztérium hatáskörébe került, m ajd a Könnyűipari Minisztérium felügyelete alá ta rtozott, végül pedig az Építésügyi Minisztérium irányítása alá rendelték Az igazgató személyében történt gyakori változás a gyár egységes vezetésére és irányítására kedvezőt­ len ha tást gyakorolt. A felügyeleti hatóságok, az igazgató személyének gyakori változása, továbbá az 1951-ben m egindult nagy beruházások, az átszervezés, valam int a gyártási profil kialakítása m iatt a gyár 1952— 1956. évi mérlegei jelentős veszteséggel zárultak. Ezek az objektív tényezők, továbbá a párt általános po litiká jáb an, a gazdaságpolitikában elkö­ vetett hibák m iatt az üzemi dem okrácia fejlődése csak lassan és vontatottan bontakozha­ tott ki. A párt helytelen szövetségi po litiká ja, a szakszervezetek szerepének és jogkörének felülről történő megnyirbálása, továbbá a direktirányítású gazdasági rendszer nem bizto­ sított lehetőséget a dolgozóknak az üzem életébe való beleszólásra. 33 �A tervutasításos rendszerben a gyár gazdálkodását a tervben kiemelt, kötelezően előírt m utatók szabályozták. Elsősorban a termelés mennyiségi m utatóit írták kötelezően elő. A gyár tevékenysége elsősorban a mutatók mennyiségi teljesítésére és túlteljesítésére irányult. A terv vevőnként szabta meg a kiem elt termékek kiszállítását, amelyre szerződéskötési kö­ telezettséget is előírtak. Kötött volt még a tervben előirányzott létszám és bérkeret is, amelyet a gyár nem léphetett túl. Kötelező tervm utatóként írták elő többek között a költ­ ségszintet, a termelési éréket, és az eredmény összegét is. A gazdálkodásnak ilyen szigorú, körülhatárolt rendszere alapvetően befolyásolta a vezetés stílusát és módszerét is. A vállalatvezetés alapvető feladatának a tervben előírt mutatók mennyiségi teljesítését tekintette. A párt és a vállalatvezetés ily módon csak a végrehajtásra mozgósított, az alapvető termelési feladatok önálló meghatározására lehető­ ségük nem volt. Ebből következik, hogy a dolgozók a vállala t vezetésében, irányításában, tevékenyen részt nem vehettek, s részvételük fő form ája is csak a szocialista munkaverseny és az újító mozgalom volt. A tervutasításos rendszerben a dolgozók tulajdonos jogai, a tulajdonosi érzés és felelősség nem bontakozhatott ki. Az üzemi dem okrácia is, miként a szocialista demokrácia csak korlátozottan érvényesült. Az 1956-os ellenforradalom az emberek fejében, tudatában is rendkívüli károkat okozott. A „tiszta dem okrácia” dem agógiája, a munkástanács gyárat irányító tevékenységének köve­ telése a vá lla la tn á l sok jószándékú embert megtévesztett. Az 1957-től m egújhodott politika kedvező feltételeket terem tett a szocialista dem ok­ rácia, és ezen belül az üzemi dem okrácia fejlesztéséhez. 1957 után folytatód ott a rekonstrukció, a gépesítéssel m indinkább megváltoztak a mun­ kafeltételek. N őtt a munkások és alkalm azottak átlagkeresete, am it jelentős nyereségrésze­ sedés egészített ki. A dolgozókról való fokozottabb gondoskodás éreztette hatását a gyártermelési eredményeiben. A vá lla la t az 1957-1961. és a 1962. években a M agyar Forradalmi M unkás-paraszt Kormány, valam int a SZOT Elnökségének vörös vándorzászlaját nyerte el. Ezek az eredmények a m indinkább kibontakozó és fejlődő üzemi demokrácia eredményei is. A további előrehaladásnak, az üzemi demokrácia, fokozatos kiteljesedésének érdekében azonban még a gazdaságirányítás rendszerének m egváltoztatására volt szükség. Az o b jektív és szubjektív feltételek megteremtése, ezek kölcsönhatásban lévő fejlődése biztosíthatja ugyanis az üzemi dem okrácia teljes kibontakoztatását. AZ ÜZEMI D EM O K R Á CIA FEJLŐDÉSE AZ ÚJ G A Z D A S Á G I IRÁNYÍTÁS RENDSZERÉNEK BEVEZETÉSE U TÁ N Az új gazdasági irányítási rendszer bevezetésével nőtt a vállalatok önállósága. Ezt a döntési hatáskörök kiszélesedése is m utatja. A vá lla la ti önállóság és a döntési szabadság az elhatározások és a döntések alapos előkészítését igénylik. Ez pedig nélkülözhetetlenné teszi a dolgozó kollektívák javaslatainak, termelési tapasztalatainak felhasználását. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésekor társadalm unk fejlődésének abba a szakaszába é r­ kezett, am ikor a szocialista dem okrácia továbbfejlesztése, kibontakoztatása, a társadalmi élet valamennyi területén alapvető fela da ttá vált. A különböző jogszabályok kifejezésre is ju tta tjá k a pártnak és a szocialista állam nak ezt a törekvését. Törvények, törvényerejű rendeletek és más jogszabályok kötelezően írják elő azoknak a kérdéseknek a körét, am e­ lyekben a dolgozók véleményének m eghallgatása kötelező, s melyek azok a területek, ahol a döntési jog a kollektívát, illetve a szakszervezeti szerveket illeti meg. A vállalatok foko­ zódó önállósága, a szocialista dem okrácia fejlesztése alap iá n a dolgozók vezetésbe való bevonását kötelezően előíró jogszabályi rendelkezések az öb lösüveggyárban is az üzemi dem okrácia különböző fórum ainak megteremtéséhez vezettek. A dolgozók közvetett rész­ vételét a vezetésben, a szakszervezet, a szakszervezeti tanács, a KISZ, és a műszaki tanács­ kozások rendszere biztosítja. A közvetlen részvétel form ái pedig a termelési tanácskozások és a szocialista brigádok értekezletei. Most nézzük meg, hogy a különböző demokratikus formák és az egyszemélyi vezetés kölcsönös kapcsolatában hogyan fe jlő d ö tt az üzemi demokrácia az öblösüveggyárban. 1. A vállalat vezetésében, irányításában való részvétel alakulása Termelési kérdések Az öblösüveggyár az Üvegipari Művek Országos V állalatána k gyáregysége. A gyár a fejlesztés, a beruházás és a hitel kérdésében való döntésen kívül m egtartotta önállóságát. 34 �A gyár önállósága tehát a gazdálkodás szinte valamennyi területére kiterjed. A termelési elképzeléseket a piaci lehetőségekhez igazodva a v á lla la t a la kítja ki. A termékek piaci elhelyezése érdekében széles körű belföldi és külföldi információs hálózatot ép ített ki. A gyár kereskedelmi osztályához érkező inform ációkat külön megbízott rendszeresen fe ld o l­ gozza. Az így nyert adatok ismeretében a vá lla la t a közgazdasági szabályzók figyelem be­ vételével előtervet készít. Ezt a vá lla la ti pártbizottsággal és szakszervezeti bizottsággal koordinálva a la kítjá k ki. A párt, a szakszervezet és a v á lla la t vezetői közös egyeztetése és egyetértése után a tervet írásban is e lju tta tjá k az üzemek vezetőihez. Az előtervet üzem­ részenként a dolgozókkal is m egtárgyalják. A dolgozók véleményét és ja vasla ta it a terv­ osztály gyűjti össze és azokat feldolgozza. Ezt ismét vitára bocsátják. Az elhangzott véle­ ményeket, javaslatokat újra összegyűjtik és feldolgozzák, és azokat a tervbe ismét be ép í­ tik. Az ily módon korrigált tervet a párt vb és a szakszervezeti bizottság együttes ülése vitatja meg, és végül a szakszervezeti tanács elé kerül, amely azt jóváhagyja. Ezt később termelési tanácskozásokon a dolgozókkal ismertetik. A v á lla la t a tervkészítés előírásainak eleget tesz, azonban az üzemekben a tervismertetés gyakorlata nem m indig megfelelő. Ezt á lla p íto tta meg a vállala ti pártbizottság 1970. szeptember 28-i ülése is: „Egyes üzemekben a tervek ismertetése sablonos, az üzemvezetők és az o tt dolgozó párt és szakszervezeti vezetők nem a kérdés fontosságának megfelelően készítették elő a tervek ismertetését. Előfordult olyan üzem, ahol a félórás reggeli időben tartották meg." Ez több szempontból is kedvezőtlen. A reggeli idő a la tt a dolgozók nyilván az étkezéssel foglalkoznak és nem a tervek alapos átgondolását tekintik feladatuknak. Fél óra a la tt az üzem egész évi fela da ta ina k megbeszélése egyébként sem lehetséges. A tervek ismertetésére kitűzött alkalm atlan és rövid idő joggal váltja ki a dolgozók ellenérzését. A pártbizottság és a vállalatvezetés ösztönözni igyekszik a dolgozókat észrevételeik, ja ­ vasla ta ik számonkérése érdekében. A gyárban ta rto tt szakszervezeti bizalm iak értekezletén a vállala t igazgató ja felhívta a szakszervezeti aktivisták figyelmét, hogy a jövőben követeljék meg a gazdasági vezetéstől, hogy számoljon be a termelési tanácskozásokon elhangzott javaslataik mikénti elintézéséről. A szakszervezeti bizottság pedig a kérdés megnyugtató rendezése érdekében határozatot hozott, hogy a termelési tanácskozásokon elhangzott ja ­ vaslatokat, véleményeket jegyzőkönyvben kell röqzíteni, és a következő termelési tanácsko­ záson annak elintézéséről az üzemvezetőnek be kell számolni. A fentiekre azért is szükség volt, mert néhány üzemrészben előfordult, hogy a dolgozók észrevételeikre, javaslataikra választ nem kaptak. A vállala t dolgozói a termelés volumenének m eghatározásába nem tudnak beleszólni. Ehhez szükséges inform ációval nem rendelkeznek. Azt azonban már saját termelési tapasz­ ta la ta ikb ó l is tudják, hogy az üzemi feltételek biztosítják-e a tervben m eghatározott mennyi­ ség teljesítését. Sok termelési tanácskozási jegyzőkönyvben ta lá lh a tó erre vonatkozó megjegyzés. Az 1970. január 22-i termelési tanácskozáson a IV. üzem egyik dolgozója úgy nyi­ latkozott, hogy ,,a termelési és minőségi követelmények állandóan növekednek, a műszaki feltételek azonban nem változnak. A betétes stokk form ákkal sok b a j van, nagyon átm eleg­ szenek, sok hűtést iqényelnek, ezért a terv teljesítése kétségessé válik.” Az ilyenfajta megjegyzések, észrevételek seg ítik az üzem vezetését abban, hogy a te r­ melés műszaki feltételeit állandóan kísérjék figyelemmel, mert csak ezek biztosítósával válik lehetővé a terv teljesítése. A gyár dolgozóinak figyelm e a qyártásfejlesztés, a termékek értékesítése, a gyártás­ technológia és a belső munkaszervezés problém áira is kiterjed. A termelési tanácskozásokon sok, erre vonatkozó, javaslatot tettek. A bér, szociális és kulturális kérdések Az új gazdasági irányítási rendszerre való áttérés után a bér, szociális és kulturális kérdésekbe való beleszólás igénye és lehetősége is jelentősen növekedett. Az önállóság fokozódása a dolgozók közvetlen és közvetett képviseletének továbbfejlődését vonta maga után. Az Ö blösüvegqyárban 1971-től új b é rfejlesztési rendszert vezettek be. Ennek alap já n évenként 3 % -os bérfejlesztésre van lehetőség, az ezen fe lü li fejlesztés azonban már a hatékonyság függvénye. A párt, a szakszervezet, és a gazdasági vezetés, az éves tervek kidolgozásakor a jövedelem politikai elképzelésekről tervet készít. Ebben a tervezett haté­ konyság figyelembevételével a bérfejlesztés arányát is meghatározza. A jövedelem politikai 35 �irányelveket, széleskörű tanácskozásokon vitatjá k meg, és azt végül is a Szakszervezeti Tanács hagyja jóvá. M ár ebből is nyilvánvaló, hogy a vá lla la t jövedelem politikájának meg­ határozásában a dolgozóknak közvetlen beleszólásuk van. A jövedelem politikai irányelvekben és a tervben m eghatározott vá lla la ti bérfejlesztés konkrét megvalósítására az üzemekben kerül sor. Az évenként kifizetett bérek arányában a bérfejlesztés összegét az üzemek vezetőinek a d já k le. Az üzemek vezetői a bérfejlesztés összegét a párt, SzB., KISZ bevonásával osztják fel, figyelem be véve a vá lla la t jövedelempo litika i irányelveiben m eghatározott differenciáló tényezőket. A V álla la ti szabályozás biztosítja az egységes jövedelem politika megvalósítását. Ezen túlmenően a bérfejlesztési összeg felosztása a demokratizmus legmesszebbmenő b e ta rtá ­ sával valósul meg. Az utóbbi időben a demokratizmus kiszélesítését jelenti, hogy néhány üzemrészben, (finomcsiszolda, festőüzem) az üzemvezető a bérkeretet leadja a brigádoknak, amelyek az összeget b rig á dgyűlésen egymás között felosztják. Ez a módszer helyesnek ígér­ kezik és a gyár vezetői már az általános elterjesztés lehetőségeit fontolgatják. A gyárban dolgozók szociális és kulturális igényeinek kielégítésére nagy gondot for­ dítanak. A szakszervezeti bizottság évenként beszámoltatja a gazdasági vezetőt a dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulásáról, a munkavédelmi, szociális, kulturális, és eqészségügyi célokat szolgáló beruházások állásáról, a kollektív szerződés éves teljesítésé­ ről. A szakszervezet gondoskodik arról is, hogy a munkahelyi légkör megfelelő legyen. Az érdekképviselet ellátását több konkrét eset is bizonyítja. Az 1971. ja nuá r 29-i szakszervezeti tanácsülésen merült fel az a probléma, hogy a gépesítés és autom atizálás m iatt létszám­ átcsoportosításra lesz szükség. A szakszervezet illetékesei egyetértettek ezzel, de állástfog laltak abban, hogy az átcsoportosítás m iatt a dolg ozókat keresetcsökkenés ne érje. A szakszervezet rendszeresen figyelemmel kíséri a szociális ellátás helyzetét is. A szakszer­ vezet kezdeményezésére a v á lla la t vezetősége elhatározta, hogy 1972-re az országos szabványban e lő írt szociális létesítményeket elkészíttetik. A földgáztüzelésre való áttérés következtében a dolgozók munkakörülményeiben is jelentős változás á llo tt elő. A dolgozók javaslata alap já n végrehajtott tetőszerkezet és a b ­ lakok cseréje révén az üzemek levegője lényegében megjavult. A munkafolyamatok meg­ könnyítése érdekében füg gőpá lyá s szállítási módszert vezettek be. A mértékhitelesítés gé­ pesítése, a nehéz fizikai munkát tehermentesítő autom atizálás, az üzemen belüli szállítás gépesítése mind a m unkafeltételek javulását eredményezte. Az önálló üzemorvosi rendelő folyamatos munkaegészségügyi vizsgálatokat tart. Rendszeressé vált a fiatalkorúak orvosi ellenőrzése. A lakásépítés, a kultúrotthon és a sportegyesület tám ogatása, ez utóbbiak mű­ ködési feltételeinek biztosítása szoros kapcsolatban van a szakszervezet érdekképvisele­ tének ellátásával, a vállalatvezetés és a dolgozók között egyre jobban kibontakozó kölcsö­ nös együttműködéssel. Az egészséges m unkafeltételek megteremtésére irányuló erőfeszíté­ seket m éltányolják a d o lgozók, sőt az üzemek, műhelyek rendiének, tisztaságának védelme már egyre több d o lgozó belső ügyévé is válik. Az 1969. július 3-i termelési tanácskozási jegyzőkönyvben ta lá lh a tó : „Fordítsunk nagyobb gondot a munkahely tisztaságára, mert szocialista műhely va­ gyunk, és a rendetlenség nem illik a műhelyhez." A vezetés stílusa és módszere A gazdasági mechanizmus bevezetése óta a vá lla la ti vezetők körében m indinkább erősödik az a felismerés, hogy a termeléssel, a termelékenység növelésével, a gazdasági hatékonyság fokozásával kapcsolatos fela da to kat csak úgy teljesíthetik, ha m indinkább tá ­ maszkodnak a munkások, a műszakiak gondolataira, ötleteire, javaslataira, kritikai észre­ vételeire. A v á lla la t eredményes tevékenységéért felelősséget érző, anyagi érdekeltségükkel is számotvető munkásokban és műszakiakban erre meg is van a készség. A vezetők és a dolgozók szándékainak összhangját tehát meg lehet teremteni, de a mindennapos gyakor­ latban azt meg kell újítani. Az Ö blösüveggyári vezetők munkamódszere, vezetési stílusa az utóbbi időben jelentős fejlődésen ment keresztül. A vállala t vezetője az elsősorban, aki a demokratikus formák megfelelő működéséhez a legtöbb seqítséget adta. A termelési tanácskozásokon, a szakszervezeti bizalm iak értekezletén a dolgozókat a javaslatok, és bírálatok megtételére hívta fel. B átorította a dolgozókat, hoqy a termelési tanácskozásokon elhangzott javaslataik elintézését kérjék szómon az üzemek vezetőitől. A tervkészítés mechanizmusa, a bér, a szo- 36 �ciális és kulturális kérdésekben való döntési jogkörök kiszélesítése és alsóbb szintekre helye­ zése mind a vezetés demokratizmusának bizonyítékai. Az a lsóbb szintű vezetőknél azonban a vezetés demokratizmusával még bajok van nak. Elég, ha csak utalok a vá lla la ti tervek reggeli idő a la tt történő m egtárgyalására, vagy arra, am it az egyik dolgozó a Szakszervezeti Tanács 1971. szeptember 28-án ta rto tt ülésén elm ondott: „Van egy olyan irányzat, hogy a művezetőink túl durván sértik a dolgozókat . . . Nem kellő hangnemben beszélnek az em berekkel." Az 1971. január 22-i műszaki tanácskozáson pedig az is elhangzott, hogy néhány mű­ vezető egésznapi tevékenysége abban merül ki, hogy a műszakot beírja, de meg sem győ­ ződik arról, hogy a dolgozó bent volt-e, vagy hiányzott az üzemből. Ezek a problém ák azt is m utatják, hogy a döntési jo g kö r alsóbb szintre kerülése, még önm agában nem biztosítja az üzemi demokrácia továbbfejlődését, hanem ehhez az is szükséges, hogy az alsóbb szintű vezetők tudjanak élni és ne visszaélni a hatalom mal. 2. A dolgozók részvétele az ellenőrzésben Az üzemi dem okrácia biztosítja a dolgozók ellenőrzésének feltételeit is. Az ellenőrzés közvetett és közvetlen torm ában valósul meg. A dolgozók közvetett ellenőrzését a p á rtb i­ zottság, a szakszervezeti bizottság ellenőrző munkája biztosítja, a közvetlen ellenőrzés pedig a termelési tanácskozásokon, a szocialista brigádok értekezletein valósul meg. A közvetlen és közvetett ellenőrzés összekapcsolása és a dolgozók vezetésben való részvétele az üzemi demokrácia fontos megnyilvánulása. A két elem kölcsönös fejlődése szoros összefüggésben van a vezetés stílusával és módszerével is és együttesen biztosítják a dolgozók szocialista tulajdonosi szemléletének kialakulását és továbbfejlődését. Az ellenőrzés közvetlen és közvetett fórum ai az elm últ évek során számos hiányosságot hoztak felszínre. Elég ha csak utolok a dolgozók javaslatainak esetenkénti figyelmen kívül hagyására, a tervismertetés üzemi előkészítésének hiányosságaira. Az ellenőrző munka m egjavítását a pártbizottság kiemelt feladatnak tekinti s a tömegszervezeteket is hatékonyabb ellenőr­ zés megvalósítására ösztönzi. Az üzemi demokrácia fejlődésének hatása a vállalat eredményeiben Az új gazdasági irányítási rendszer bevezetése az üzemi dem okrácia fejlődésére ked­ vező hatást gyakorolt. Az objektív feltételek kedvezőbbek lettek, ugyanakkor a vállala t vezetői is sokat fáradoztak azért, hogy az üzemi dem okrácia kibontakozását elősegítsék. Ezek a tényezők a termelésre és a gazdasági hatékonyság növekedésére is kedvezően ha ­ tottak. Az üzemi demokrácia kedvező fejlődése a termelés alakulásában is megmutatkozik. 1968-ban a vállala t még évi 164 m illió forintos termelési értéket á llíto tt elő, 1971-ben pedig már 243 m illió forintos termelési értéket hoztak létre. A termelési érték jelentős növekedése ellenére csökkent a vállala t létszáma és a kötlségszint is kedvezően alakult. A vá lla la t gyorsütemű, dinamikus fejlődését, az eredm é­ nyek javulását nagymértékben elősegítette a kedvező munkahelyi légkör, a dolgozók és ve­ zetők közötti megfelelő viszony, vagyis az üzemi dem okrácia kedvezőnek ítélhető alakulása. Mindezekkel szoros kapcsolatban fe jlő d ö tt a szocialista brigádm ozgalom , és az újító moz­ galom is. A vállala tnál évről évre nőtt a szocialista brigád cím et elért brigádok száma. 1971-ben már 200 brigád (1800 fő) közül 160 brigádnak (1200 fő) ítélték oda a szocialista brigád cím valam elyik fokozatát. A versenymozgalom fellendülésének tudható be az is, hogy a válala t 1968 óta minden évben elnyerte az élüzem címet, 1969-ben pedig a Szoci­ alista Munka Gyára kitüntetés birtokosa lett. Az utóbbi években a v á lla la t központi feladatként kezelte a termelés műszaki színvo­ nalának emelését, a korszerűbb, gazdaságosabb termelést, és a gyártmányok minőségi színvonalának emelését. E fontos feladatok m egoldásában jelentős segítséget kapott az újító mozgalomtól. Az újítások népgazdasági hasznuk m ellett azért is jelentősek, mert a dolgozók tulajdonosi érzésének, felelősségérzetének alakulását is m utatják. A vállala tnál 1971-től évenként 2 hónapon á t újítási hónapokat tartanak. Az átd o lg o ­ zott újítási szabályzat, az újítási ügyek elbírálásának központosítása és gyorsítása mellett egyre magasabb követelményeket támaszt az újítókkal szemben. 37 �Az üzemi dem okrácia fejlődésének hatása a tud at alakulására A társadalom ban élő emberek tud atát a társadalm i lét, ezen belül a gazdasági vi­ szonyok határozzák meg. Az emberek a termelőerők álta l m eghatározott, akaratuktól független gazdasági viszonyok között élnek, ezért gondolkodásm ódjukat alapvetően ezek a viszonyok határozzák meg. A társadalom tudata tehát úgy alakul, változik, fejlődik, ah o ­ gyan alakul, fe jlődik a társadalom . Ez az összefüggés, azonban csak viszonylagosan érvé­ nyesül, mert a társadalm i tud at csak késve követi a társadalom a la p ja ib a n végbement változásokat, ugyanakkor pedig a társadalm i és egyéni tudat között is lényeges különb­ ségek mutatkozhatnak. Mindez érvényes a szocialista társadalom ra is. A társadalom tag jain ak tudatát a szo­ cialista termelési viszonyok határozzák meg, de m agatartásukban, gondolkodásukban, e r­ kölcsi felfogásukban még érvényesülnek a régi társadalom maradványai is. A szocialista társadalm i viszonyok erősödésével, fejlődésével, a társadalom ta g ja in a k szocialista tudata is fejlődik, de ez önm agában nem elegendő, hanem a tud at aktív befolyásolására, fe j­ lesztésére is szükség van. A t uda t fejlesztésének különböző eszközei és form ái közül a szo­ cialista dem okráciának jelentős szerepe van. Az üzemi dem okrácia fontos szerepe az egyéni, a vállala ti és a társadalm i érdek öszszefüggéseinek tudatosításában, megértésében van. Elsősorban a tulajdonosi tudatot e rő ­ síti a dolgozókban, s ez alapvetően m egváltoztatja a termeléshez való-viszonyukat is. A szocialista tulajdonviszonyok, és ebből következő tulajdonosi tud at feltétlenül azt eredményezi, hogy a dolgozó érdekelt a termelés növelésében, mert ez egyúttal egyéni jóléte növekedésének forrása is. A döntések folyam atában való részvétel, a kollektivitás, a szocialista brigádm ozgalom , az újításokban való részvétel, a közvetlen és közvetett ellenőr­ zés m ind-m ind a dolgozók tulajdonosi érzésének és felelősségének növekedését jelentik. Mindezek ugyanakkor a dolgozók tudatának, gondolkodásának továbbfejlődését is előse­ gítik. A társadalm i tula jdo n védelmének és gyarapításának elve a dolgozók tulajdonosi é r­ zésének és felelősségének egyik fontos megnyilvánulása. A tulajdonosi szemlélet azt kö­ veteli meg, hogy a dolgozók olyan felelősséget érezzenek a társadalm i tula jdo n megőrzése és gyarapítása iránt, mint saját személyi tulajdonuk iránt. A vállala tnál a közös tulajdon védelme még nem tükrözi egyértelműen a dolgozók tulajdonosi szemléletét. A gyár por­ tájá n történő ellenőrzések tapasztalatai azt igazolják, hogy a dolgozók egy kis része id őn­ ként megkísérli a késztermékek eltulajdonítását. A rendészet nyilvántartása szerint 1969-ben 14, 1970-ben 71, 1971-ben pedig 63 esetben történt lopás. Bár ez a szám a vá lla la t dolgozóinak létszámához viszonyítva elenyészően csekély, de arra mégis figyelmeztet, hogy a dolgozók tulajdonosi tudatának erősítése ér­ dekében még jelentős fela d a to ka t kell megoldani. A dolgozók tudatának alakulását a munkafegyelem á llap ota is tükrözi. A gyár d o lg o ­ zóinak döntő többsége becsületesen helytáll a munkában, kisebb részénél azonban laza­ ságok, munkafegyelem-sértések tapasztalhatók. 1969-ben például 20 fő akart ittasan be ­ menni a munkahelyére, de késések és munkafegyelem-lazítások is előfordulnak. 1965-ben történt meg, hogy az egyik dolgozó szombati napra szabadságot kért művezetőjétől, hogy a tv esti műsorát megnézhesse. A szabadságot nem engedélyezték, a dolgozó azonban ennek ellenére távol m aradt munkahelyéről. 1966-ban pedig az fo rd u lt elő, hogy a gyár álta l biztosított kedvezményes vásárlás lehetőséget néhánya n üzérkedésre használták fel. N agyobb mennyiségű árut vásároltak fel és azt Budapesten értékesítették. 1966-ban az egyik szocialista brigád na p ló já t ismeretlen tettes ellopta és megsemmisítette. A vállala t dolgozóinak döntő többsége elítéli a lógósokat, a munkafegyelem sértőket, a közös tu la jd o n t károsítókat. A termelési tanácskozások jegyzőkönyvei is erről tanúskodnak. A felszólalók a közösség, a kollektíva érdekében lépnek fel, amely a ,,m iénk"-tu dat k ia la ­ kulását és fejlődését m utatja. A dolgozók tudatának fejlődésében nagy szerepet játszik a szocialista brigádm ozgalom . A szocialista brigád cím elnyerésének különböző feltételei jó irányba befolyásolják a d o l­ gozó m agatartását, erősítik és fejlesztik szocialista tudatuk kialakítását. A szocialista b ri­ gádok já rnak élen az üzemen belüli és üzemen kívüli társadalm i munkában és minden olyan társadalm i megmozdulásban, amely a vá lla la t becsületének, jó hírnevének erősítését szolgálja. 38 �1966 ja nuá rjáb an bekövetkezett masszaház-robbanás után a szocialista brigádok va­ sárnapi társdalm i munkában vállalták a romok eltakarítását. 1970-ben 6050 óra társadalm i m unkaórát végeztek. S algótarján várossá nyilvánításának 50. évfordulója méltó megünneplésére m eghirde­ tett 20 ezer m unkanap Salgótarjánért m ozgalm at a vá lla la t kezdeményezte. Több mint 3200 óra társadalm i munkával rendbehozták és csinosították a gyár közelében lévő mun­ káslakósok környékét. A Tv-t iskoláknak! mozgalom keretében 5 db televíziót ajándékoztak a környékbeli iskoláknak. Az árvízkárosultaknak 1 napi m unkabért a já n lo tta k fel. A Megyei Vöröskereszt szervezésében rendezett véradáson 300 dolgozó ad ott ingyenesen vért. A gyár hírnevének, becsületének erősítésére a külső rendezvényeken való tömeges részvételben is megmutatkozik. A munkások többsége büszke a kiváló termelési eredm é­ nyeket elérő vállalatára. A különböző ünnepségeken, de különösen a május 1-i felvo nu lá­ son tükröződik ez legjobban. M ájus 1-én a gyár dolgozói az üzem előtt gyülekeznek és a felvonuláson a vállala ti kitüntetések feletti büszkeség érzése látható az arcokon. A vezetők és gyakorlásában a dolgozók alkalmassága az üzemi demokráciával kapcsolatos jogok Az üzemi demokrácia fejlestzésének egyik központi problé mája az, hogy a gazdasági egységek vezetői mennyire igénylik a dolgozók beleszólását a vezetésbe, irányításba, és ellenőrzésbe, ezek érvényesülésére milyen fórum okat hoznak létre, és azok érdemi műkö­ désének feltételeit hogyan biztosítják. Ezzel összefüggésben arról is szó van, hogy a gaz­ dasági vezetők mennyire teszik alkalmassá a dolgozókat a vezetésben, irányításban, és ellen­ őrzésben való részvételre. Az em lített feladatok megoldása érdekében, a párt, a gazdasági vezetés, és a tömegszervezetek összehangolt m unkájára van szükség. Az üzemi demokrácia fejlesztése, tartalm ának gazdagítása szükségessé teszi a pártszervezet elvi, politikai irányító, kezdeményező, és koordináló tevékenységét. A pártszervezetnek az üzemi demokrácia fe j­ lesztését fontos po litika i feladatként kell kezelni. A szakszervezeteket és a tömegszerveze­ teket a demokratikus form ák kiszélesítésében, tartalm ának fejlesztésében állandóan ösztö­ nözni kell. A gazdasági vezetésnek biztosítani kell a döntési hatáskörök kia lakítá sát és alsóbb szintre helyezését, és ezzel egyidejűleg az alsóbb szintű vezetők demokratikus veze­ tésre való felkészítését. Biztosítani és fejleszteni kell minden olyan fórumot, ahol a do lgo­ zók aktív tevékenysége kibontakozhat. Meg kell szabadítani ezeket minden felesleges formalizmustól, a bürokráciától és a tényleges érdemi részvétel lehetőségét kell megterem­ teni. A szakszervezeteknek, KISZ-nek aktívan kell bekapcsolódni az üzemi dem okrácia ki­ bontakoztatásába. A dolgozók érdekvédelmét úgy kell ellátni, hogy közben a kitűzött gazdasági feladatok m egvalósuljanak, az üzemi dem okrácia fejlődjön, az egyszemélyi ve­ zetés erősödjön A fenti követelményeknek az öblösüveggyári párt, gazdasági és tömegszervezeti vezetés igyekezett eleget tenni. A gazdasági vezetők az üzemi dem okrácia közvetett és közvetlen form áinak működésére nagy gondot fordítottak. Az üzemrészenként ta rto tt termelési tanácskozásokon a vállala t vezetői rendszeresen részt vettek, a szocialista brigádértekezletek m unkáját tevékenyen tá ­ m ogatták. A vá lla la t vezetőinek egyik legfontosabb fela da ta a jövőben az alsóbb szintű vezetők nevelése kell, hogy legyen. A vállala ti pártbizottság az üzemi dem okrácia kibontakoztatásához jelentős segítséget nyújtott. A gazdasági vezetést és a tömegszervezeteket is rendszeresen ösztönözte a de ­ mokratizmus kiszélesítésére, az üzemi dem okrácia tartalm ának és form áinak gazdagítására, fejlesztésére. A pártbizottság információs rendszerén keresztül rendkívül sok észrevétel, ja ­ vaslat birtokába jut. A dolgozók véleményének, javaslatainak megvalósítását rendszeresen figyelemmel kíséri, sőt a vb ta g ja i szúrópróbaszerű ellenőrzést is végeznek. A pártbizottság a hatásköri szabályok tiszteletbentartásával, a gazdasági és tömegszervezeti vezetés mun­ kájának koordinálásával elősegítette az üzemi dem okrácia fejlődését. A vá lla la ti pá rtb izo tt­ ság titkára így summázta az üzemi dem okrácia helyzetét: „A gyár álta l elért eredmények önm agukért beszélnek. Szót értünk a dolgozókkal, köl­ csönösen tám ogatjuk egymást. Nálunk nyitva áll az ajtó, bárki, bármilyen problém ával a nap minden szakában felkereshet bennünket. A tömegszervezetek, a szakszervezet és a 39 �KISZ munkája is az üzemi dem okrácia továbbfejlődését segítette elő. A vállala ti és üzemi négyszög tanácskozásain a dolgozók véleményét képviselték, a gazdasági vezetés és a dolgozó kollektíva közötti konfliktus esetén a munkások érdekképviseletét lá tták el." Mindezek alap já n m egállapítható, hogy az öblösüveggyá ri vezetők és dolgozók egya­ ránt alkalm asak az üzemi dem okráciával kapcsolatos jogok és kötelességek gyakorlására. Az üzemi demokrácia színvonalának emelése érdekében azonban még sok a tennivaló. K ő -S z a b ó Imre Helyzetkép Bejárók Korán reggel állunk az autóbuszmegállóban. Vagyunk vagy húsza n. Az emberek türelmesen várnak. Megszokták már, hogy késik a busz. — Majdnem minden nap így jön! — Nem késnek el? — Előfordul. — Mit szólnak a gyárban? — Megszokták már. Ö rülnek, hogy megyünk - mondja egy középkorú férfi. — Régóta utazik? — Hat éve. — Nem fárasztó? — Hozzászokik az ember. — Itt nincs munka? — Akad. — Akkor miért utazik el? — Többet lehet keresni. — Egy műszakban jár? — Nem. Kettőben. Most megyek és délután ötkor jövök. Ha délutános vagyok, akkor délben utazom és éjfélkor vagyok itthon. — Szakmájában dolgozik? — Nincs szakmám. Segédmunkás vagyok, vagy inkább olyan betanított munkás. — És mennyit keres? — Átlagban ezernyolcat — kétezret. Az autóbusz feltűnik a kanyarban. A várakozók tömege megmozdul. A busz már zsúfolt, alig férnek fel. Utaznak, mindennap, változatlanul. Harminc-negyven kilométerről Vácra, különböző üzemekbe. A munkaügyes K. Józseffel arról beszélgetek, milyen volt a helyzet a határozat meg­ születése előtt a rétsági járásban. 40 �— Elhelyezkedési szempontból nagyon nehéz. Alig volt munkalehető­ ség. Az iparban 1965-ben 1154 főt foglalkoztattak és ebből a nők száma csak 208 fő volt. — Miért volt ez így? — Kimondottan nagy ipari üzem csak kettő volt a járásban. Inkább a mezőgazdaságban dolgoztak az emberek, meg eljártak. Még ma is sok községből reggelente Vácra 200—300 ember utazik. Egy felmérésünk szerint ez a szám összesen négyezer felé jár. — Abban az időben sokan kerestek munkát? — Nagyon. Napjában sokszor negyven-ötven ember is megfordult. Szakmunkásokban már akkor is hiány volt. Nem tudtuk teljesíteni az üze­ mek kívánságát. — Kik jelentkeztek munkára? — Általában nők és fiatalok. Férfi munkaerőben kereslet volt mindig. A határozat 1967 áprilisában az M SZM P Járási Bizottsága az iparfejlesztést és -telepítést szükségesnek mondta ki. A határozat megszületése előtt mindenre kiterjedő alapos felmérés és mélyreható elemző munka megállapította, hogy az elkövetkezendő években egyre nagyobb gondot jelent majd: - az iskolából kikerülő, munkaképes korba lépő fiatalok elhelyezése; - a nagy számú munkaerő-kiáramlás; - a szakképzetlen és a női munkaerő elhelyezésének gondjai; - a termelőszövetkezetekből felszabaduló munkaerő elhelyezkedésének és megkötésének lehetőségei. A kiközvetítőben A Járási Hivatal Munkaközvetítő Irodájában G. Pál már az elmúlt öt év tapasztalatát foglalja egybe. — Ma már teljesen más a helyzet mint pár évvel ezelőtt. — Miben különbözik? — Jelenleg tizenkét üzemben 2620 főt foglalkoztatnak. — A nők helyzete hogyan alakult? — Kedvezően. Most 1031 nő dolgozik az ipari üzemekben, kétszer ennyi pedig a mezőgazdaságban. — Új üzem? — Nyolc települt a járásba. Aki részt vett üzemek telepítésében Szőket hajú, ambiciózus fiatalember V. József. Dinamikusan beszél. — Nehéz volt. A kialakult helyezetek sokszor napról napra változtak. Ezek az üzemek Budapestről jöttek. Munkaerő kellett nekik. Az pedig volt és még jelenleg is van. Az öt év alatt legalább huszonöt üzemmel tárgyal­ tunk. Volt olyan üzem is, amelyik Pesten nehéz helyzetben volt, pénzt kért a tanácstól, azt pedig nem tudtunk adni. 41 �— A jelenlegi üzemek? — Segítettünk, amit tudtunk. Nem kívántuk mi azt csak úgy. A kapcso­ lat minden idetelepült üzemmel jó, néha ugyan vannak kisebb súrlódások, de ez hozzátartozik az együttlétünkhöz. — A továbbiakban? — Már nem szándékozunk újabb üzemeket telepíteni. Egy terület van, ahol jelenleg még alacsony a foglalkoztatás és nagyon sok a kijáró, de ezt másképpen kell majd megoldanunk. Az üzemben Egy új üzem az idetelepült nyolc közül. Itt van a járási székhelyen, Rétságon. Olyan üzem, mint a többi hét. Nem rendelkezik jobb adottságokkal. Saját erejéből hozta létre jelenlegi korszerű telepét. Valamikor tehenek bőgtek itt hangosan reggelente. Most excenter présgépek dübörgése hal­ latszik. Rendezett, gondozott telep fogad. Villás targonca szállítja a nagy karton dobozokba csomagolt termékeket. Ezeket már vasúti rakodásra ké­ szítik elő. A Fém- és Vastömegcikk KTSZ-ben — ismertebb nevén — Campingben — jelenleg ötvenegy fő dolgozik, többségében nők. Olyan nők akik eddig otthon, a ház körüli munkát végezték. Szervezett ipari üzemben nem dolgoztak még. Az üzemvezető A szerelőcsarnok végében üvegablakkal elkerített irodahelyiségben fo­ gad Pulai Nándor az itteni üzem vezetője. Pont reggelihez készülődnek, még egy-két gép zakatol, de mire befe­ jezzük az üdvözlést és helyet foglalok, már teljes csend uralkodik a mű­ helyben. Velem szemben ül le. Középkorú, megnyerő külsejű férfi. Szemében olyan bizalomkeltő mosoly bujkál. Elmondom, miért jöttem. Készséges, szí­ vesen válaszol bármire. — Lassan két éve, hogy idetelepültünk. — Mi volt az indíték? — Pesten már nem lehetett fejleszteni a telepet. Ez közismert. A nyol­ cadik kerület fokozatos bontásra van ítélve. A központ mellett ma már nyolcemeletes házak épültek. — Az első lépések? — Nehezek voltak. Tizennyolc emberrel kezdtük úgy, hogy Pesten ta­ nultak egy-két hónapig. Aztán itt folytattuk. — Ez lett a helybeliek törzsgárdája? — Nem lehet így nevezni. A régiekből már csak heten vannak. — És a többiek? — K iléptek. — Miért? — Nem azért, mert nehéz itt a munka. Különböző indokokkal. Volt, aki a gépek zaját nem bírta és kilépett. Olyan is volt, aki fél évig dolgozott itt 42 �és ahogy kitavaszodott azt mondta, hogy holnaptól nem jön. Miért? - kér­ deztem. — Ásni kell a kertben — válaszolta. Adok szabadságot! - mond­ tam neki. — Nem keli, az úgy nem jó! — és másnap már tényleg nem jött. — Sokan cserélődtek így ki? — Nagyon. Jelenleg 51 fő dolgozik ebben az üzemegységben, ebből 15 hónap alatt 42 ember cserélődött ki. Cigerettára gyújt, hosszan fújja a füstöt, gondolkozik. — A nagy mozgásra sokféle magyarázat van. Ezek az emberek több­ ségében nem dolgoztak még ipari üzemben. Az ipari kötöttség, a naponta megkövetelt rendszeresség idegen volt számukra. Mindenre meg kellett ta­ nítani őket, még a wc használatára is. — Nevelni kellett. — Mégpedig aprólékos munkával, napról-napra ismételve. A beszoktatás több mint fél évig is eltartott. Szokatlan volt a norma. Eleinte nem ment. Az ügyesebbek egy hét után már megcsinálták. Minden nap értékel­ tük a munkát. Őszintén és nyíltan. Volt aki belátta a hibáját és igyekezett kijavítani, volt olyan is, aki inkább kilépett. — Minden emberrel foglalkozni kellett? — A kezdeti időben igen. Két év alatt talán annyit beszéltem, mint a megelőző harmincötben összesen. — De legalább nem eredménytelenül. — Azt hiszem, igen. Ma már bátran mondhatom, hogy egy harcos kis üzemi kollektíva dolgozik itt. Három szocialista brigád versenyez, van KISZ szervezetünk és megalakult a párt alapszervezet is. Bejárók az új üzembe A reggelitől visszatérők egy népesebb csoportja. Asszonyok, lányok kék munkaköpenyben. Kérdezem őket. — Honnan járnak? — Én Nagyorosziból. — Borsosberényből. — Horpácsról. — Szátokról. — Érsekvadkertről. — Nagyorosziban van új üzem. Miért járnak mégis ide? — Ez az üzem jobban tetszett. — A Rózsi itt dolgozott, ő hívott ide. — Én nem is gondolkoztam ezen. — Jobb így, változatosabb. Meg itt többet lehet keresni. — Aztán minden szombat szabad, meg csak egy műszak van. Nőknél ez sokat számít. Szombaton főzni, mosni, takarítani. Így legalább vasárnap van egy pihenőnap. — A közlekedés? Hogyan tudnak időre beérni? — Az a legrosszabb. — Van olyan község, ahová jól lehet utazni, de van ahonnan nagyon nehéz. — Tőlünk is jönnének, de így nem érdemes. 43 �- Én kerékpárral járok. - Helyből hánya n dolgoznak? - Kevesen. Csodálkozom, ezt észreveszik az arcomon. - Itt több üzem van. Ott is dolgoznak, meg a téesz is jól fizet. A községben 1500-an laknak. Három újonnan települt üzem működik egy régebbi mellett. Jelenleg 177 főt foglalkoztatnak, a közeli távlatokban 480 főt. A község vonzási körzetébe hét másik község tartozik, mintegy 5440 lakossal. Az üzemvezető - A KTSZ huszonegy évvel ezelőtt alakult. A kezdetben mindennel fog­ lalkoztunk, a sarokvastól a mákdaráló gyártásig. - A fordulat éve az ötvennyolcas brüsszeli világkiállítás volt. Itt arat­ tak sikert a KTSZ állal gyártott camping bútorok. - Termelési érték az elmúlt évben nyolcvanmillió forint, ebben az év­ ben százmillió lesz. - Termékeink többségét exportra gyártjuk. - Nyereség egy dolgozónak húsz-huszonkét napi bére. - Gyakorlatilag megszűnt a fluktuáció, a rétsági üzemegységben ál­ landósult a létszám. A brigádvezető Fedor Józsefné, rétsági lakos. Az első belépők között szerepel a neve. Ez a második munkahelye. A présgépen a camping asztalok alumínium szé­ leit lyukasztja, amikor megszólítom. - Lassan két éve, hogy itt dolgozom. Nem is vettem észre az idő mú­ lását. - Előtte hol dolgozott? - Az ÁFÉSZ konyháján. - Melyik a jobb munka? - Ez! - Miért? - Ott talán könnyebb volt, de itt jobban szeretek. Más a légkör. - Megszokta a gépek zaját? - Először furcsa volt. Egy hétig zúgott a fülem, de aztán megszoktam. Most már észre sem veszem. - A kereset? - Jóval több. Ott ezerháromszáz volt, itt pedig megvan az ezerhét, ezernyolc. - Férje? - Kőműves. - Család? - Egy fiú. - Látom, ebben a műhelyben csak nők dolgoznak. 44 �— Igen. Egy férfi van, az öreg Vendel bácsi. Ő az anyagmozgató, a többi mind nő. Ez egy brigád. „Nógrádi Sándor Brigád.” — Ki a birgádvezető? — Én — mondta szerényen. Az arca kipirul a beszélgetésben. Aztán a kitüntetéséről faggatom. — Még nekem is meglepetés volt. Nem is akartam elhinni. A kisipari szövetkezetek kiváló dolgozója lettem. — Ö rült a kitüntetésnek? — Nagyon. — Elégedett ebben az új üzemben? — Mit mondjak? Szeretek itt dolgozni, megtalálom a számításomat. Jók a munkatársaim, a vezetők is rendesek, én meg becsülettel dolgozom. Esztergályos lány Paulovics Eszter, ez a bánki kislány, aki nem több mint tizenkilenc éves, a présgépen dolgozik. Ü gyes mozdulatokkal teszi a gépbe a vékony csöveket. Kis mozdulat és a gép meghajlítja a kívánt szögbe. Ezek lesznek az asztalok összecsukható lábai. Amint megszólítom, abbahagyja a munkát és nagy kék szemével cso­ dálkozva néz rám. — A kezdettől itt vaqyok. Nekem ez a második munkahelyem. — Az első? — Dunakeszire jártam a Konzervgyárba. Később nem bírtam a hosszú utazást, albérletben laktam. — Mennyit keresett ott? — Nem sokat, ezerötszázat. Ebből kellett fizetni az albérletet, élni. Alig maradt valami. Elsők között jöttem haza. — És most? — Megvan az ezerhatszáz, meg itthon vagyok. Az állandó szabad szombat is nagyon jó. Aztán elmondom neki, hogy mikor először jártam ebben az új üzemben esztergályozni láttam. — Az érdekes volt. Pulai elvtárs kérdezte, hogy nincs kedvem megpró­ bálni? Féltem egy kicsit, de a bátyám dolgozott akkor a gépen. Megmu­ tatta és már ment is. Két hét múlva megcsináltam a normát. — A bátyja is itt dolgozik? — Igen, egyszerre jöttünk ide. Ő Vácra járt a Hajógyárba. Reggel fél háromkor kellett kelnie, este ért haza. Fárasztó volt. — Hogy érzi magát itt? — Jól. Az idén kaptam kétezer forint nyereséget. — Meddig marad ebben az üzemben? — Ezt így nem tudom megmondani, de sokáig. Három napja dolgozik Ivanics Mária tizenhét éves. Három nappal ezelőtt jelentkezett felvé­ telre és azóta dolgozik. 45 �— Vácon az Izzóban dolgoztam. Bejártam két műszakba. Nem szeret­ tem azt a munkahelyet. — Itt milyen? — Még nem tudom, de a többiek csak jót mondanak róla. Hivatalsegéd volt Szikora Jánosné a községi tanácson dolgozott négy évig. Hivatalsegéd volt, kézbesített, takarított, fűtött. Aztán négy év után úgy döntött, hogy munkahelyet cserél. — Mennyit keresett a tanácson? — Ezerszáz forintot. — És most? — Ezernyolcszázat! Az édesanya Másik szerelőcsarnokban dolgozik Koczka Ferencné tizennyolc tagú ,,Ifjú gárda brigádjával". A brigád valóban ifjú gárda, az átlag életkor nem lehet több, mint tizennyolc év, még akkor sem ha az öreg Köblös bá­ csit is ideszámoljuk. Vidáman dolgoznak, a fiatalok kiváncsi tekintetével csodálkoznak rám, amint Koczkánéval beszélgetek. — Ngyorosziból járok be. Az egész brigád onnan jött. — Ott is van új üzem. Legalább százötvenen dolgoznak. — Én mégis ide jöttem. Nem akartam először eljönni, mert a téeszben dolgoztam. A tejházban. Ezerötszázat megkerestem, de két gyerek van és kell a pénz. — Férje? — Elváltam. — Itt mennyi a fizetés? — Jóval több. Kétezerhárom. — Mindjárt idejött? Otthon nem akart az üzemben dolgozni? — Nem! A lányok jöttek és szóltak. Aztán én is eljöttem. Jártam Pestre tanulni. Több ember között jobb dolgozni. Szeretem ezeket a fiatalokat. Az ö r e g szaki Alacsony, vékony ember Köblös Sándor. Segédkezik, rakja a csöveket. Hat hónapja dolgozik itt, de úgy mozog a műhelyben, mintha itt kezdett volna. Ért mindenhez. — Tehenész voltam a téeszben. Kevés volt a pénz, nagy a család. Az­ tán elmentem az építőiparba, onnan meg tovább. Közben beteg is voltam. Egyik szombaton, mikor hazamentem azt mondja az asszony: - Ott, az az asszony a feleségem! - mutat egy gép felé. — Ember, mi lenne, ha te is eljönnél Rétságra dolgozni? Mi a Rózsával már ott dolgozunk, gyere te is haza. Így kerültem ide kérem. 46 �A párttitkár Hornyák Sándor a párttitkár. Fiatal ember, nem több harminc évesnél. Az alapszervezet négy taggal alakult egy hónapja. Két fő felvétele folya­ matban van. — Ö rültem, hogy megalakult az alapszervezet ebben az üzemben. Meglepett, hogy engem választottak meg titkárnak. Komoly feladat ez szá­ momra, igyekszem jól elvégezni. — Az üzemben már két éve dolgozom. Több hónapot töltöttem a pesti központban. Jó a kapcsolat. Szeretnék hosszú távon itt dolgozni. — Feleségem tanítónő, az életemet is úgy akarom rendezni, hogy itt építsek. Most Nagyorosziból járok be minden nap. Igaz, nem nagy távolság, de mégis fárasztó. — Ebben az új üzemben teljesen új gépeket hoztak, nincs egyetlen rossz gépünk sem. — Az előző munkahelyemen tíz évig dolgoztam, nem szeretem én cse­ rélgetni. — örülök, hogy idetelepült ez az üzem és hogy így összetalálkoztunk. 1972. május 22. 47 �Bemuta tjuk V e kerdi László A Jánossy-család „Jánossyék esetében — írja Jánossy Ferencről szóló ÉS-riportjában Frank János — nem témánktól idegen, ha családjáról kérdezem. Ez kultúr­ történet.” „István bátyám — válaszolta Ferenc, a festő — költő, György bátyám építész. Úgy nőttünk föl, hogy mindhárman foglalkoztunk egymás stúdiu­ mával. Kölcsönhatás volt közöttünk. Pista Jungot, Freudot olvasott, Gyuri — Michelangelo és Rubens modorában — a Bibliát illusztrálta, én meg balatoni, gyenesdiási emlékeimet rajzoltam.” Minduntalan föl-fölbukkan a család a költő verseiben a festő képein. De mi a család? A gyerekkor közös emlékei? A szülők otthon-teremtő szeretete s ereje, ami vonzza még az őszülni kezdő fiakat is? Vagy hozzátar­ tozik a környék is, ahol fölnőttek s túl a tájak, amik a szülők életéből s emlékeiből bennük ölelkeznek? Hisz a lélek algebrája a saját nemlineáris ábrándjai szerint transzformálja a genetika törvényeit, s nem nyugszik, amíg tág hazát nem varázsol a család meghitt és szűk körei köré. A művész-testvérek apai nagyapja Kemenesmagasiban gazdálkodott. Magasi kicsi falu Kemenesalján, Sömjén közelében. „Nyári délutánokon a föld is az égnek segít itt fényes szürke színeivel — írta a tájról Berzsenyikönyvében Németh László —. Az »éter«, amelyben a költő ódái »héjáztak«, itt nem szólam, hanem fölöttünk és alattunk remegő elem.” A kék ég alá simuló szelíd és hosszú dombhát, a tágra nyílt látóhatár: bájos és fenséges. A lapály kék ködfüstjébe burkolódzik a hűvös Marcal mellett a füzek har­ mattal szőtt feje. Berzsenyi-táj. Egy Berzsenyi Magasiba is jutott: Berzsenyi Lénárd Olmützt-Kufsteint megjárt huszárezredes, aki a Jánossy-házba is átjárogatott, le is pingálta a dédszülőket. A képecskéken ugyanaz a naív báj, mint az ezredes olmützi rabtársairól festett híres portréin. Az anyai nagyatya, Hugyecz György hírneves besztercebányai építész volt a századfordulón s a század elején. Építész-inasként kezdte, s a maga erejéből, a régi céhrendszer útjain emelkedett mesterré s önálló vállalko­ zóvá. Egyetemeket sosem végzett, de nagyobb mérnök volt sok diplomás­ nál: Besztercebánya városi indzsenéreként nagy szerepet játszott a város urbanisztikai tervezésében s rendezésében. Ő létesítette a villanycentrálét, ami még ma is működik. Építkezései nem korlátozódtak városára; a z ő el- 48 �képzeléseit s munkáját dicsérik többek között a Selmecbánya i Bányászati és Erdészeti Főiskola új épületei. Különösen kedvenc területe volt a mű­ emlékvédelem: Garamszentbenedeken, Storno mellett dolgozott; a besz­ tercebányai templom- és váregyüttes, a zólyomi vár, s még egy sor szlo­ vákiai műemlék tanúskodik szakértelméről s gondosságáról. Ezen a téren is modern szellemnek bizonyult: már akkor igyekezett helyükön hagyni az eredeti köveket, amikor a restaurátori szemlélet még mindent meg akart ,,szépíteni”. De modern szellem volt más tekintetben is: a Felvidéken mindig igen erős szabadkőműves páholyok lelkes híve, aki vállalkozását nem csu­ pán sajátjának, de munkáséinak is tekintette. A századfordulói polgárság kiváló képviselője volt; a szorgalom, a törekvés és a tisztesség erényeit a közéletben s otthonában egyaránt megtestesítő s megkövetelő patrícius. Ugyanebből a szellemi s társadalmi körből választotta nejét, aki a szlovák értelmiség történetében jelentős szerepet játszó lutheránus pap-családból, a Skultétyak közül származott. Fiuk, Hudec László az apa foglalkozását követte, éptíész lett. Az első világháborúban hadifogságba került, s Habarovszból Kína felé szökött meg. Meg is állott Sanghaiban, ahol aztán sok híres középületet és lakóházat tervezett; egy hatalmas 22 emeletes bank konszernet például, a nagy szín­ házat, a városi kórházat; s ha honi látogató az utóbbi kórház előcsarno­ kába téved, ugyan csodálkozhat, hogyan került a felvidéki városok késő­ reneszánsz termeire emlékeztető oszlop- és tetőszerkezet távolkeletre? A másik Hugyec-gyerek, a kislány — ritkaság akkoriban — a beszterce­ bányai lutheránus főgimnáziumban tanult. Itt tanította s szerette meg Jánossy tanár úr, a latin nyelv és a történelem tanára. A fiatal tanár az Eötvös-kollégiumból került Besztercebányára, 1914-ben. Az Eötvös-kollégiumba egy országos latin fogalmazási verseny juttatta be; épp idejében, mert szülei nehezen tudták volna tovább taníttatni. Ekkorra már meglehetősen elszegényedtek a jó öregek; mire nyolc gyermekükből ötöt kitaníttattak, férjhezadták a lányaikat, addigra a magasi föld icire-picire zsugorodott. El is költöztek legnagyobb leányukhoz Komáromba, ahol a legkisebb fiú a Bencéseknél járta ki az algimnáziumot. Azután Pozsonyba került, a nagy­ múltú Evangélikus Liceumba, ahol immár két évszázada tanultak nagy bé­ kességben szlovák, német s magyar anyanyelvű ifjak tudományt és ember­ séget. Innen jutott be a latin verseny győzteseként az Eötvös-kollégiumba. Latin nyelvtudását kiválóan hasznosította történelmi studiumaiban; az okle­ véltan nagymestere, Fejérpataky László fogadta tanítványául. Doktori diszszertációját a Mátyás-kori jobbágyságról írta, s a jobbágyság történetétől sohasem szakadt el teljesen, ha a tanítás s a mindennapi gondok másfelé terelték is közben az életét. Ma, nyolcvanévesen, újból évek óta a jobbágy­ ság történetét kutatja, az 1828-as Conscriptio genera lis kritikai kiadásához dolgozza föl a levéltári anyagot az Akadémia megbízásából. Közben diákok generációi kerültek ki a keze alól. Az első érettségiző osztálya nemrégiben hívta meg Besztercebányára 50 éves találkozóra. Egy­ kori tanítványai — közülök ma többen a szlovák nép szellemi kiválóságai — nagy szeretettel köszöntötték régi történelemtanárukat, aki a háború nehéz 49 �évei alatt a népek s emberek egyenlőségét, a toleranciát, a megbéké­ lés és a humanizmus történelmi szükségszerűségét tanította s példázta. Kérte is a csehszlovák állam a háború után, hogy maradna Beszter­ cebányán, de ő nem akart elszakadni szüleitől s szűkebb hazájától. Elfo­ gadta a Budapesten kínált állást, az Erzsébet Nőiskolában. Csakhamar át­ került azonban a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, s hosszú és hasznos tanári pályája ettől kezdve ezzel a nevezetes iskolával forrott össze, ahon­ nan annyi sok tehetséges diák indult el az országos hírnév vagy egyenesen a világhír útján. Jánossy tanár úr egykori tantíványai között is nem egy neves történész akad; tudósok és professzorok. De hosszú és türelmes mun­ kájának legfőbb eredménye nem ez, hanem az a sok-sok, igen különféle foglalkozású ember, akiket humanitásra és a felelősségtudásra tanított a történelem parancsaként. Nyilván sok tanítványa emlékében él arca s szel­ lemi portjéja úgy, ahogyan fia — tanítványa ő is — vázolta verseiben. A bölcs tanár nemes humanizmusa és az energikus patrícius-asszony célratörő határozottsága formálta az otthont, ahol a három fiútestvér mű­ vésszé nevelkedett. Pista még Besztercebányán született, Gyurka és Ferenc öccse már Budapesten. Eleinte a Fény-utcában laktak, a Vár és a Város­ major volt gyermekkori csatangolásaik színhelye. 1929-ben a Damjanichutcába költöztek; a Fasor környéke és főként a Liget volt ekkor gyerek- s kamaszbolyongásaik színtere; egy szegény középiskolai tanár fiaihoz illő lombfedelű gyerekszoba. Közös ismerősök, közös barátok, az érdeklődés és a tájékozódás kö­ zössége kapcsolja és kalauzolja ekkor a három testvért. És az otthon pola­ ritása: az értelem mélységes embersége és a szeretet tudatalatti mélységei. Egyszer Ferenc, aki már kamaszkorában mutogatta oroszlánkörmeit, rátartiságból liftaknába lépett. Még jóformán el se indultak haza az összetört fiúval, az anya már kétségbeesve rohant elébük: megérezte a szerencsét­ lenséget. Vagy talán már elköszönéskor meglátta féltett fia arcán a vészt? Hisz mindenkinél jobban ismerte nagy alkotásokra és nagy szenvedésekre elhivatott gyermekét. Dehát a zigazi családokat nem utolsósorban épp legenda-teremtő erejük jellemzi. Nem véletlenül helyettesítették okos és ki­ ábrándult írók őrült századukban családregényekkel a nagy eposzokat. S akár az epikus hősök, a Jánossyak is szereplők külső körét vonzották maguk köré. A komolyszemüvegű, csupaszív proletárfiú, az ál-blazír Pilisi, rég legenda maga is; a magasi nagynéni, a másért-munkába-görbülés — vagy a Földanya? — megtestesülése; a cinkearcú, a bársony-tehény-szemű, meg a szitakötő-tekintetű lányok; Harry, a nagy harlekin-teológus, s ki tudja hányan még, hisz a testvérek szétválása és „önállósulása" után is érint­ keztek és csatlakoztak Pista és Ferenc külön körei. Ferenc zajos festő-életét nők és barátok óvták és rontották, míg szerencséjére, végül megtalálta a maga Gachet doktorát Balassagyarmaton, Samu főorvos személyében, aki baráti türelemmel s páratlan szakértelemmel vezette vissza a festőt a fes­ téshez. Úgyhogy Budapest s Bázel után új korszaka jogán Ferenc ma már nógrádi: balassagyarmati festő, s a nógrádi tájjal congeniális új képei a város hírét-rangját is szolgálják. De a kibomló, szétszakadozó s összefonódó szálakat legfönnebb egy családregény foghatná össze; itt csak annyiról kelett szólani, amennyi elég 50 �a testvérek művészetében oly erős társadalmi kötődések, felelősségérzés és társaslélektani érzékenység megértéséhez. Megértéséhez? Helyesebb tán, ha elfogadásról beszélünk. Mert elő­ ször is el kell tudni fogadni azt a mélységes és eredendően egalitarisztikus, a dolgok és emberek mindenféle alá- és fölérendelését kerülő szemléle­ tet, ami műveikben megnyilvánul. Az építész merészívű, nem lineáris térképző formaritmusaiban, a festő alakok s dolgok objektív viszonyait, azaz az egy­ más mellé rendelt térbeli s egymást követő időbeli konkrét meta-formáit kereső „szürrealizmusában”, a poéta nyelvének expresszív, „primitív" — az­ az elsődleges — képi erejében, konkrét metaforáiban. Azt a szemléletet, ami a keletközépeurópai népek gondolatvilágéban s érzelmeiben hosszú századok közös szenvedései alatt kifejlődött. Mert a Jánossyak a magyar s szlovák kereszteződés átlóiban ennek a középkeleteurópai realitásnak a művészei. Szíj Béla Jánossy Ferenc Már megírtuk másutt is, hogy a második világháború utáni fiatal mű­ vésznemzedék egyik legbiztatóbb képviselőjét láttuk benne. Azóta sem csalódtunk képességeiben. Teljes odaadással, mondhatnánk szenvedélyes erővel festett és fest ma is. Bármilyen szigorúan vizsgálnánk életvitelét, az alkotómunka szempontjából csak elismeréssel szólhatunk róla. Túl van éle­ te delén, bizonyos összegező értékelést is érdemelne. Erre bizonyosan sor kerül a közeljövőben, most azonban csak néhány jellemző vonását idézzük fel gazdag művészi arculatának. Gyermekkori élményeit is a rajz és a festés útján tudta igazán átélni. Csataképeket festett, játék ólomkatonáinak csatáját. Már itt megmutatko­ zott valami abból, amit ma heves, vérbő festői alkatnak nevezünk. — Kezdet­ ben magán-festőiskolákat látogatott, s nyári szünidejében ismételten meg­ fordult Nagybánya művésztelepén, ahol az utolsó „régi mesterek” Mikola András és Krizsán János korrigálták tanulmány jellegű műveit. — 1945-ben iratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Mielőtt itteni jeles mestereit emlí­ tenénk, hadd szóljunk arról a pezsdítő szellemi légkörről, amely már a szü­ lői házban, különösen két bátyja társaságában őt körülvette. A költő-műfordító testvér mellett a klasszikus és modern irodalom nagyjaival ismerkedett, vers és próza egyaránt érdekelte. De mennyire más az, ha az ember csak olvas, vagy ha egyúttal kritikai szemmel értelmezi és ér­ tékelni is tudja a megismert műveket. Különösen az elolvasottakat. Ő sokrétű­ en és behatóan értelmezett mindent, és ami a legfontosabb, mindent a festéssel és a rajzolással hozott összefüggésbe. Hol lírai hevülettel, hol re­ génybe illő szenvedéllyel tudta és tudja ma is előadni élményeit. Alkotásai 51 �előtt állva nagyon sokszor a páratlanul gazdag élményanyaga tűnik sze­ münkbe, s az a készség, hogy az élet kisszerű dolgait is jelentőssé, felfo­ kozottá tudja tenni. Ám bármily bensőségesen éli is át az élet valamely tör­ ténését, s bármilyen felfokozott emberi és művészi jelentőséggel bír is szá­ mára a jelenség, azt nem felejti, hogy a jelenségvilág mögött az élet min­ den megnyilvánulásában ott van a rejtettebb lényegi világ, melyben a dön­ tő törvényszerűségek uralkodnak, s e törvényszerűségeknek kell érvényesül­ niök az alkotó munka folyamatában. Ez az állandóan jelenlevő felismerés vezeti munkája tartalmi és formai vonatkozásaiban egyaránt. Ezen a pon­ ton tudjuk legjobban érzékelni művészi kvalitásait. Mindig bátran merül el a dolgok bonyolult és sokrétű festői értelme­ zésében, de mindig a lényeges elemeket emeli ki és ezek összefüggései teremtik meg alkotásainak különleges világát. Az érzelmi gazdagság mel­ lett a logikai rend, az építkező stílus sugárzik át képein. Itt látjuk a másik testvérrel való szemléleti rokonságát, illetve azokat a kölcsönhatásokat, melyek alkotó munkájukat elevenen átjárják. Nem mértani formákra emlé­ keztető motívumok rendjével tölti be képeinek színterét, ellenkezően, na­ gyon is sok lelki vívódás találkozik képzeletvilágában és tükröződik alkotá­ saiban. A természet lírai szépségét feltáró művektől a tragikus emberi sors örvényeit bemutató, s azok szereplőivel együttérző alkotásokig nagyon sok­ féle probléma talál értelmezésre ecsetje nyomán. De az értelmezés, a sok esetlegesből kiemelt lényeg mindig különleges hangsúlyt nyer. Ezt érezhetjük fiatalkori szürrealista rajzain, metszetein, amikor a kép­ zelet látomásos erővel szárnyalt, de ezt láttuk akkor is, amikor a tárgyi világ, a „kézenfekvő valóság” követelte képi megjelenítését szocialista tendenciájú, tematikus kompozíciókban. — Mednyánszky László festői világa talán főiskolai mestereinél is nagyobb útmutatást adott számára. Megér­ tővé tette az élet sok olyan jelenségével szemben, amelyet sem a művész­ képző iskolák, sem az esztéták elméleti fejtegetései nem tudnak megma­ gyarázni, megszerettetni. Szőnyi Istvántól sokat tanult a mesterségbeli is­ meretek szempontjából, Kmetty Jánosra annál is inkább szívesen és hálá­ val gondol vissza, mert szabad mozgású és mégis fegyelmezett festői fej­ lődésre találhatott mellette. De az élet sok nem várt ellentmondást is tar­ talmaz az ember számára. Jánossy Ferenc éppen nem volt kivétel. Alkotásai mindig a legeredményesebb magyar festőkéivel szerepeltek a fontosabb hazai kiállításokon, s külföldön is szép sikerei voltak. De a sikerért nagyon meg kell harcolnia, vívódások és kudarcok, tragikus ha­ nyatlások és reménykedő újrakezdések útvesztőin halad a művész. Közben születnek alkotásai. Kevés olyan művészképző iskola van, amelynek hatása ilyen esetekben érezhető lenne. Inkább Mednyánszky László művészi maga­ tartása mutatta meg azt, hogy alkotói magatartásunkat minden körülmé­ nyek között meg kell őriznünk, s a művészet számára akkor is maradandó értéket adhatunk, ha a látszatra esetleg kevéssé jelentős dolgokat is ész­ revesszük és festőileg értelmezzük, de különösen jelentőset adhatunk akkor, ha észrevesszük az élet ellentmondásait viselő ember sorsát, akár az igaz­ ságtalan társadalmi rend miatt, akár az egyéni esendőség folytán lett is az ember ennek a tehernek hordozója. 52 �Jánossy Ferenc újabb művein több szép jelét látjuk az utóbbi problé­ makör megoldásának. De most is a lényeges összetevők helyes megkere­ sése, s ezek rendkívül gazdag festői értelmezése valamint logikus elrende­ zése jellemzi. Csak halvány körvonalakban tudtunk rámutatni művészetének tarta lmi és formai sajátosságaira. De művei minden esztétikai elemzés nélkül, ön­ magukban is dicsérik mesterük képességeit. Sok hazai és külföldi gyűjte­ ménybe elkerültek, a Nemzeti Galéria hat művét őrzi. Mi pedig érdeklő­ déssel és megbecsüléssel nézünk további munkássága elé. Vekerdi László Jánosy István Jánosy István 1919-ben született és a második világháború apokalip­ tikus éveiben érett poétává. A felszabadulás után jelentek meg első versei a Magyarok-ban, az Újhold-ban s főleg a Válasz-ban. Vas István, aki Já­ nosy első verseinek útját egyengette Eliot-versek fordításával bízta meg az ifjú költőt, s őt szinte szellemi hazaként fogadták be a fenséges angol fényes vigasztalhatatlanságú versei: a Hamvazószerda, a Pusztaföld. Jánosy első kötete, a Prometheus 1948-ban jelent meg; 1944 és 1948 között írt verseit tartalmazza. A versek az elszenvedett szörnyűségek ellen tiltakozó lélek iszonyáról, borzalmas álmairól, a menekülés szívtépő izgal­ máról, a megmenekülés alig vagy csak félig elhitt valóságáról, az életet kereső értelem félénk első próbálkozásairól, a szerelmet kereső élet félszeg és kócos kamaszságairól szólnak bontaná az elemzés róluk a racionáli­ san megfogalmazható rétegeket; ám a lényeg a lebonthatatlan, analizálhatatlan és racionálisan megfogalmazhatatlan, noha egyáltalán nem irra­ cionális valóság, melynek nincsenek rétegei csak pólusai: egy borzalom­ pólus és közöttük lilavillanású szikraszilánkok valószínűtlen fényében tündöklik és tűnik az élet. Pokoltánc, szarvasokkal, találta meg évtizedekkel később a költő a cí­ met az akkori évekhez s a szintézist ifjúsága - ifjúságunk — kibékíthetet­ len pólusaihoz; akkor azonban még nem a szarvasokkal lépkedett kék vi­ galomhoz, hanem sunyin kifelé köröző borzalmas sárga gázmaszk-szemektől menekült, futott volna tintasötét éjben lilavillanású sötét bársonyszok­ nyákból világító pihés, nyurga térdek közé. „Szürrealizmus” — mondják az irodalomtörténészek. De mit tudják azt a tudós irodalomtörténészek, milyen az, amikor az ember kimondhatatlan iszonyatból s biztos halálból menekül­ ten annyira erősen vágyik az örömre, hogy fut előle saját rémképeihez? „Való vagy? — Nyelved kis csúcsát / — csibész — rámöltögeted. / Mozart dallamra csattog a szád, / míg a föld peremén vérpöffeteg / buggyan fel omlón. Rőtlila rongyok / lebegnek előtte. Nő feléd: / Feltornyosuló boszor53 �kánykontyok, / s guruló koponya . . . A lenge lég /vízzé sűrüsül ajkadra tapad. / Kinyitja lassan a szád a halál. / Bukfencezve cikáznak a fényha­ lak / szemed alá, hónod alá. — "És mit tudják azt az irodalomtörténészek, milyen az, csókon is, ölelésen is halottakkal osztozkodni, mit tudják, milyen szerelmesen sétálni szélsodrotthajú lánnyal romok közt, miközben „Fakó, szemmelverő gödrével ránk figyel megannyi szemnyílás a föld alól merőn.” A népmese, az ismerte és kifejezte ezt is: „Megy egy élő megy egy holt, félsz-e anygyalom” énekli a holdfény ezüstfekete árnyaiba burkolódzó er­ dőben a halott vőlegény az álmaiból elragadott menyasszonynak. És „sohasincs föld a talpunk alatt.” Bizony nem szürrealizmus ez, hanem pokol­ tánc. De mégsem szarvasokkal, vagy még nem szarvasokkal. Seholsem vol­ tak, késtek a szarvasok. A szarvasok, a lélek élet-tisztelő és ember-szerető érzései, messzire menekültek a háború iszonyatos vérengzései elől és most nagyon lassan merészkedtek elő. Megelőzték őket, világszerte, a farkasok. A költő a hatalom anatómiáját egy nagy eposzban tárta föl: ez a Rá­ kóczi ifjúsága. Különös eposz. Versformát halmoz versformára, a Balassiverstől a Füst Milán-i szabadversig úgyszólván mindent, amire csak a ma­ gyar nyelv alkalmas volt. De nem valami korfestő „barokk” manérból, in­ kább a magyar vers mérhetetlen bőségét vonultatva föl a kor korlátozó s elsekélyesítő irodalmi gyakorlata ellen. Lehetetlennel határosra vállakozik: százados formákat ötvözve modernnel megmutatja a régi korszerűségét s a mai értékek forrásait. Visszapörli a magyar poézis múltját. Az egészet és oszthatatlant. A régit is, de azt is, amit tegnap temettek el a Válasz-szal és az Újhold -dal. A kuruc dalokat és Zrínyit, de a zsoltárokat és Sinka balladáit is. Petőfi tündér tisztaságát, de Weöres kígyózó jelentésváltozá­ sokkal borított meduza-költészetét is. Ady lobogását, de Kassák kérlelhe­ tetlen követelményeit is. És végül önmaga előző korszakát, a Prometheuszciklus vérszín borzalmait és bíborlila bánatát. A magyar vers és a magyar nyelv szabad portyázó hadait vonultatja fel a lelógó, lepcses ajkú Leopold, az emberfejű vadkan majdnem mindenhatónak tűnő hatalma ellen. Az eposz Rákóczi neveltetésében s népére találásában formál a versáradat köré keretet és szerkezetet, melyben kibonthatja s szimbólummá avatja a Zrínyi sors tragikumát; a Zrínyi halála a nyitány, ami után, akár egy közép­ kori világszínpadon, vonulnak vég nélkül, konkrét jelképek gyanánt hordoz­ va a vers élő valóságát, a Habsburg-hatalom-gyötörte s ellene lázadó pórok, katonák, asszonyok. A Rákóczi halála Jánosy életének hét éve: az ő ifjúsága ezzel a híd­ dal ívelte át a Prometheus-ciklus lidérc és tündérvilág meg a hatvanas évek verseit elválasztó idő-szakadékot. „Te kaptad lelkem minden kék borúját írta évtizedekkel később, Rákóczihoz — Néped sorsát csontomban éltem át, mint szívet préselő orv anginát, és elhagyott a kócos ifjúság." S a helyén? „Munka marad, kemény hétköznapok.” Bolyongás és el­ tévedés a Mahabharata és a Ramajána végeláthatatlan dzsungelében, az elme fegyelmezett lépései ajtótól-ablakig Milton börtönében, vágyakozás Aiszkhülosz örökkék ege alá az újpesti tűzoltótoronyra néző virágos ablak szűrt fényei mögül. Vajon nevet-é a fordító is a gáláns és pikáns Lukiánoszszal s vajjon őt is lelkesítik Pindarosz ódái? Aligha találhatnának a fordítók 54 �jobb jelképet maguknak a Gályarabok oszlopánál, mely szerényen és el­ szántan áll Bocskay mellett a Nagytemplom, az ablakrácsba-szorult liceumfa és a Kollégium keretezte téren, Magyarország tán nem legszebb, de kétségkívül legmeghatóbb terén. De a fordítókért nem jön Ruyter admirális, hogy kiszabadítsa őket. És sokan úgy odaszoknak a gályapadhoz, hogy tán már akkor se mennek, ha letörtek a láncok. Mit is kezdenének a világban, melytől elszoktak, s mely idegesen és gyanakodva pislog rájuk? A költőnek persze néha-néha könnyebb is lehet a rabsága: kongeniális társ gályájára kerülve, majdnem sajátjának tekintheti a célt, mely felé homloka verejté­ kével evez. Jánosy Rámajánája és Miltona Vikár Béla Kalevalájához, Babits Dantéjéhez, Devecseri Homéroszához és Rákos Sándor Gilgameséhez ha­ sonlóan immár a magyar irodalom része is. Közben azonban eliramlik az élet, és lassan gyűlő versek sürgetik a saját sejtések kimondását. ,,A por száll / homokórádon! Ami benned őröl,/ mondd ki utolsó / hattyúdalként!” — írta Mozart ürügyén 1959-ben. A vers különben Jánossy programjának is tekinthető a következő évtizedekre: ,,Iszisz, Oszirisz . . ./Béke-istennő, ki rügyet fakasztasz / haldoklók lelkében is felűzöl: / népmeséből szőni örök Tavaszt a / Pénzsivatagra:/ Nem ismerni az emberformáló nagy mítoszok és ősképek aktualitását szinte az első sora­ itól kezdve, de csak a hatvanas évek fölvilágosodó légkörében vált a miti­ kus-racionális látás versei alapszemléletévé. A Prometheus-korszak versei dallamain repülni / át a halálon . . .'Érezte és éreztette Jánossy költészete bosszút, a kór szegényt mind / istenné emelni, letörni Rangot, / és Sarastro egy lélek vergődő vallomásai, a Rákóczi ifjúsága a költő maga-befalazása népe várába, a hatvanas évek versei az emberek kolektív kötöttségeit, kín­ jait, kötelességeit és boldogulását mutatják meg lélekformáló ősképek fé­ nyében, vagy egyszerűen a mítosz képeibe s közérthető tisztaságába emel­ nek - s ezáltal föloldoznak - kimondhatatlan szorongásokat: félelmes, fájó, boldog vagy egyszerűen csak létező emlékeket. Hisz „Utunkban egyre na­ gyobbak az emlékek göröngyei.” Mítoszok és mesék határán járva persze a leginkább tulajdon emlékek s érzések is közössé változnak; a Les adieux című csodákra nyíló szerelmes ódában például a hála, az aggódás és a sze­ retet a jövőt menti a tolvaj Ráksasza, a halál elől Philemon és Baukisz ős képébe: „Eggyé váltunk mi már: / átjár a szél, átjár a napsugár,/ s mint a hóvirágok, a rügyelvelek: / böknek át rajtunk a tizenévesek.” S épp így és ezáltal figyelmeztet folyton az ország gondjaira és jövő­ jére, keresi a modern élet ezernyi bajától elgyötört és ugyanakkor ezernyi lehetősége által kecsegtetett ember helyét a világban, a hazában. A nép­ szaporodás fenyegető csökkenése, a gépi civilizáció és az elgazdagodás ve­ szélyei, az emberek növekvő közönye egymás iránt s környező világuk iránt: szüntelenül vissza-visszatérő témái újabb verseinek és néha már majdnem prófitikusan hirdeti a megértés, a tolerancia, a kölcsönös érdeklődés, a köz­ életi felelőség és mindenekelőtt a szeretet nélkülözhetetlenségét és elsőbb­ ségét. Azaz „kollektivista" költő, abban az értelemben, ahogyan Veres Pé­ ter használta a szót utolsó éveiben írt, eligazító tanulmányaiban. S akkor lett kollektivista, amikor költőink többsége, élve a hatvanas évek szépen de­ rülő szellemi égboltja alatti lehetőséggel s szabadsággal, olyasféle „indivi­ dualista” és „szürrealista” mélységek felé tájékozódott, amilyenekkel Jánossy 55 �indulása idején az ötvenes évek elején birkózott. Nem mintha ő végleg el­ hagyta volna ezt a világot; az Ophelia - amit méltán emelt ki a Kukoricaistennő-ről, Jánosy legújabb kötetéről szóló értő ismertettésében Sinka Er­ zsébet — egymaga mutatja, hogy él benne ez a világ ma is, felejthetetlenül. „Őröl a malom, őröl. Zizeg a patak, / csapkod a todra, duzzad a sodra, gyorsul az ár.” De a kerék kelepe alól az összetört test a borzalom mélysé­ geiből a felelősséget hozza fölszínre: a tetemrehívás balladás döbbenete öt­ vöződik a szürrealista képek villódzásaival. „Szándékok, jóakaratok, az, ami az emberekben csak belső indulat — rejtett lehetőség csupán. Érték csak az lehet, ami külsővé válik; a remetének nincs értéke, az aszkétának sincs, érték csak emberek között van, csak a megtestesült érzés és gondolat lehet érték, ha tárgyiságában az emberek magukra ismernek, ha igazi, korhoz kötött, de a koron túlmutató emberségük mutatkozik meg benne.” Bretter György, a nagy kolozsvári filozófus Laokoón mítoszát értelmezve írta ezeket a szavakat, melyek tán jobban megértetik az én dilettáns dadogásomnál, miért és ho­ gyan fordul Jánosy legfontosabb közösségi mondanivalóival az emberiség és a magyarság nagy mítikus ősképeihez és meseképeihez: a Földanyához, a Kukoricaistennőhöz, Jézushoz, s mindenekelőtt a gonosz farkasokkal küzdő s őket végülis elűző Szarvasokhoz, akikkel a mítosz síkján természetesen a madaraknak prédikáló, farkast megtérítő Szent Ferenc is azonos, de a gyil­ kos golyó elé álló Gandhi is, de a minden Feketéért, tehát a fehér négere­ kért is meghaló Martin Luther King is. A mítoszok művészete - amint azt a Jeszenyin emlékére című Jánosy-versről Sinka Erzsébet írta — az azonosulás művészete, s „mint a kamaszkor - kaleidoszkóp-világ, / mit sóvárogva egyre forgatunk: / mikor leljük meg benne / tűnt ifjúságunk, magunk?” Mikor? Persze soha. A kozmikusa n tág mítoszokra Jánosy költészetében a sztoikus bölcsesség rímel. „Csillag se csillog. / Hátunkra vesszük csiga­ házainkat.” És ez természetes, hiszen ez a szintézis Arany János és Juhász Gyula öröksége. És Berda Józsefné, akit Jánosy István, kicsit tán önarcképét is formálva emelt az újpesti hétköznapok mítoszába: „A hídnál a lenyugvó Nap / lenge lilája játszik. / Meglódul a világ, / körhintaként lebeg. / Köréjük gyűlnek / mind a kóbor ebek, / orcátlan verebek. / Az óriás-daruk mind / len­ getik csőrüket, / s a vízből a sok süket / hal kidugja orrát . . . / A buldózer is tátja a torkát, / s a búsképű villamos / áramszedőjével integet, / S a költő a fényben két karját kitárva / az állatokat megáldja.” 56 �Jánosy István Egy tanár emléke Előttem arca: bölcs, kutyahű szeme, deres bajusza, ékszerű álla, nagy, rembrandti homloka fehére, és mosolya: szüretek kavargó viháncain túl sárga, lilás, smaragd szőlőhegyoldal, szilvasor között ringó takarulószekér a vérevető nap arany tüzében. Emlékekből szőtt álmodozás. Tüdő­ vészes leányka holdszerűen fogyó kísértet-arca. Egyre árnyabb, s távolul úgy, ahogy elfeküsznek jegenyeallék árnyai a tűnő alkonyvarázsban. - Munka marad, kemény hétköznapok. Fiúk zsibongó arcai. És feledés. Bolondos nagy szurkolás: könyv izzad a pad alatt. Hány pele-, macska-, őzszemű gyermekarc keményült jellemmé szavától. S földreomolt letarolt reménnyel: tarolt a Sors. De ő a Kossuth-napon, hogy itt dübörgött teutoni tank dühe, s országúton vonultak árnyak, s dőlt el a gyenge: megálljt kiáltott, mert a kimarjult, sanda, kaméleon­ korban komolyra vette az ős Ne ölj-, Ne árts-parancsot egyszerűen, mint a nap egyszerűen sugárzott a Marcal-menti földek arany-bíbor, s harmatbaszőtt, zöld csíka ira, ezüst, bolyhosfejű fűzfákra, néma, jó legelőkre, kövér gulyára. Testvére mind megholt. Legutószor Az, ki csak adott, csak önmaga roskadott — görbült anyó . . . Vele beszélget, s jár az akácaszegett dűlőkben, és látja égbenőtt, bekötött fejét: már együtt lépik végig a temetőt, élő, halott . . . de vén fej, új kedv: zsondul a szelleme kék tavaszba. 1959. 57 �A nagy karnevál Gyurka öcsémnek Vörös és zöld-lila neonfények játéka, fénykígyók vonaglása az utcakövön . . . Menni, menni, menni, menni. Mennyit bolyongok így. Felkeresem emlékeimet. Havazni akar, de nem tud. Feltámadnak a halottak százszín-kockás harlekin-ruhában, s körülöttem ólálkodnak: végre velük törődjek! Pilisi, te komolyszemüvegű, ál-blazírt, csupaszív proletárfiú, most nélküled járom a régi bomba-szabdalt utcákat, csak a szél fú át a csontjaimon. Együtt éltük a nagy Vér-karnevált, s most báriumtól puffadtan fekszel a túlvilág műtőasztalán egy nő miatt . . . És Zsuzsó, te, cinkearcú, korompillájú, bársony-tehén-szemű, látlak kis vargánya-irhakabátodban, jössz velünk sárban, fagyban konok-híven . . . Most jut eszembe, Veled sose táncoltam, a többi lánnyal, minddel . . . Hol vannak azok is? Szitakötők, hova röppentek akácavirágos éjben? Ö tvenemeletes házak kősivatagában, te, cinkeszemű, mért ittad le holtig magadat, s mért nyested át ereidet? S hol van a híd karfáján sétáló Vérfagyasztó, s hűséges atyai árnya, a hű Kutya? S réghalott Schumann, szélzúgás-dallamaid miatt sokáig éltem-hittem: hogy a Te lelked tért vissza bennem, míg harcoltam Chiarináért, a láng-ég-naphalszeműért - Rajnába húzott a Napszikrás tavasz . . . Egy Á-húr csengett fülemben, őrültként vertem a zongorát . . . Nézzétek, színkockás harlekinek, én, a zárt versformák fegyverkovácsa, már csak ilyen sorokat írok. Széthulltak az emberek, mint a szökőkút tűzezüst vízindái, 58 �s nem tudom összefogni markomban őket . . . Pedig nagyot álmodtam: Minden világ szegényeit, társtalanjait, akik társ után sírnak, loholnak, meghívni egy nagy Álomkarneválra, hol mindenki társra talál szíve szerint csillagpókszőtte kristálykupolában - óriás ringlispil az Ég küllősen szétfutó szivárványszalagokkal, s a forgó fókuszban kisdedét szeretné egy anya bepólyálni, de a kis vadóc mindig szétrúgja a pólyát. Fecskék szállnak körülötte dalolva: „Ez lesz minden gondja a világnak, mert a fecskék fészket rakni vágynak!” S a repülők is a fecskékhez csatlakoznak, s forog a kék ringlispil: hullámzó lovakon gyerekek lovagolnak: kocsiztatják a napkorongot győztesen. S körül a görög kardalok, templomok, vázaképek szép ritmusával táncol mindenki halkan: kék világban szépen élni, szépen mozogni, szépen cselekedni — ez az egyetlen Törvény! Ö csém, kivel alig beszélhetek, mert annyi a munkád, hát építsd egymásután a magasházakat, a Legszebb Ritmussal helyezd a Térbe, színezd ki szépen, szivárványszínekben: készíts helyet a Karneválnak! 1960. Hviezdoslav-hoz Néha elvágyom oda, hol születtem, hol tintazöld Ég-fa-magas fenyők zúgnak fejünk fölött, s a szürkületben csúcsok tűnnek: némán emlékezők, hol enziánok, órjás margaréták, hol a szurdokból gyógy-forrás buzog, a faházakon hímes ősi minták . . . benőtt ösvényen kis szamár szuszog. Völgyekben templom ékszerül fehérük; benn őz-szemű, mélázó Máriák; arcukra véste a mester, a régi - kimondani nem tudva — bánatát. 59 �Autón hazatérő TSz-parasztnők ajkán fölcsendül még az ősi dal és vasárnap föllobbannak a kendők, réklik: sugárzó száz virág rivall. O tt a városnak ugyanaz a szíve, mint a falunak — egy lelket beszél: a főkötős mamát a város szépe nem szégyenli — varázsa benne él: hanglejtésében, pajkos mosolyában és a művész is róla álmodik. Erdőn látom főkötős dédanyámat, szánkó viszi a kékes alkonyig. Szánkó visz engem kékes alkonyig, benn mint film fut a múlt vissza: nagy szelíd fenyőzúgásban, vég testvéri csöndben összebújnak magyar és szlovák őseim. „Embert többé ne bántson, öljön ember!” - ezt sikoltják Véres szonnetteid...; harminc éve, öntépő gyötrelemben zúgták Prometheus-szonnetteim. Magyar vér is folyik a Te ereidben. Szlovák vér is folyik az én ereimben. A Te szellemedben és Arany szellemében testvérré egyszer itt összebékül minden. Brunszvik Teréz szelleme válaszol a személye körül föllán go lt vitára Ha már a kérdés fölmerült most, holtom után száz évre, bizony már kivallhatom: lelkem, testem Ö vé volt. Fuldokló csillagomnak Ő lett sámán-vezére. Oly gyötrelmesen titkoltam . . . Szürke, szegényes szellemem percre tán fölizgatta Ő t . . . Vagy mért ajánlotta nekem a legfélénkebb vallomást: halk örömét a könnyeken? Szelleme szellememet magába nyelte teljesen. Miért maradtam vénlány? Miért áldoztam szegények, s lányanyák csecsemőinek minden időm és életem? Vagy miért neveltem volna kis unokahúgomat egy mártír-forradalmár hősi hű szeretőjének, 60 �honlányok képzőjének, kit majd holttá fojtogat Kufstein nyirok-szakáll boltja, ölve szuvas tüdejét, arasznyi kis idejét hiéna-álmokba oltva? Mindezt mért tettem volna, ha nem Ő nekem az Ég? Hogy sarjam született tőle? Vallani erről oly nehéz. Teleki Blanka és László, Lövei Klára, Karacs Teréz, e lelki gyermekeim mind: dallama testöltései! Két arckép 1. S C H U M A N N RO BERT Rajnába húz a napszikrás tavasz . . . El az emberektől! Bensőm, amely nekem a Minden-egység, csak gúny, kénkő, vitriol nékik. Zárd el a filiszterektől, de zárd el kedveseidtől is, kik nem, mint te, a sértett kagylók gyöngy-izzadó kínjára születtek. Csókodba lúgkő ne vegyüljön! (csellóverseny) A cselló búg, a búcsú-bűvölő. a lélek merülő búvárharangja, léleké, ki érzi: hiába ölti föl évről évre a tavasz csörgős bohóc-álcáját . . . Merülve önlelkem búvárharang-végtelenébe, rohanok a Rajna húzó habja felé a gyerekkori Álomkert felé, Klára-Loreley felé, húz, húz át a korláton, hogy a test végre lebeg, angyal az angyal mellé . . . A szél égbe fújja a fürtöket, a vízben kettős halpikkely-comb fonódik körém és hűs csókja csitít . . . (Egy mord halász odaevez, kifogja; de lelke nincs, már csak a cselló bársony búgása bong és húz, búcsút mint a kékülő múlt) 61 �(hegedűverseny) A Fekete Sárkány torkában a sötéten át is ott vakít ölembe hanyatt homorítva lehanyatló fejével hídív, álom-hosszú csűdjeivel Klára túlnyurga teste (föltépve fekete ruhája): mint csellón, játszom a húsán Angyal-ifjú lettem: az evangelista János, s közben ugyanő ugyanakkor ott áll a Fehér Sárkány torkán belül a láng-ablakú gótikus főhajó egybefolyó szivárvány fény-bóbitáiban, földigérő vízikék, sokredős kristályingben ott áll a közép felé magasodó orgonasípok előtt a szélső angyal ragyogó kisgyerek-arccal, gyerekes fürtjeivel elragadtatva nézve előtte a keresztboltból lecsüngő görcs-ín feszületet, s énekli a Bach-mise Incarnatus-át és Crucifixus-át, s hátul az orgona sípjai mind, kristályvízesés, peregnek fürtjeire. Ifjúvá lett János mint hegedűt tépem, zúgatom Klára testét, pizzicato csípem a húsát: lássa a kín, s a kéj valódi arcát, lássa, mi választ el tőle és testemtől örökre. 2. FERENCZY BÉN! (Még halála előtt írtam) Ametiszt-kristály áttünő arca szinte már anyagtalan; aquárium-hal-fátyolos szeme túlról néz vissza a harcra, melyet még vívni kellene annak, ki él még, de ő már béna a szóra, a harcra, visszanéz onnan, hol még nincs árnya a fáknak, s kisdedvivő anyák csupaszon járnak, putto -kisfiúk ágakon másznak, 62 �ág-vézna kamaszok álom-tó szegélyén kagylókkal kacsáznak: cölin ég előtt arany a testük; hol a gond mélyutait hiába keressük: az ölelést, ártást, bánatot; onnan túlról néz, pedig még él: teste Jób-kínok hatvány halmaza, annyit panaszol verdeső-fecske-szeme, annyit szeretne mondani, s csak igen-nem a szava; szüntelenül csak ujjai járnak, s mint gyermek talált kincseit anyjának, úgy hoz elibénk árnynélküli fákat, kisdedeket, sugár anyákat . . . És mi nyűgünk feledve kiáltunk: hisz épp ez, amit gyermekként láttunk, s holtunkból tápászkodva így élni sóvárgunk! E faunos-pásztorlányos maszkabálon, ami lehetetlen: az Időt pergesd vissza, míg árnyék-testünket az álom, a kisdedkor fölissza, hisz csak a szelíd, a tiszta lép túl a Halálon. Rákhel Oh nem azokat siratom én, kiket Heródes megölt, nem! Oh azokat siratom, kiket testemben vittem el döcögő villamoson. Az orvos csóválta fejét: — Negyedszer már? Nem volt elég? Az ember erre mit felelhet? Koszos albérlet. A fiú kellett. Dunán evezés. Lángpikkelyek qyémánt-diadémja. Kazánmeleg. Mint karcsú nyest olyan a testem. Kecses fejest! 63 �Korbácshideg - ahogy a vízbe estem. Arcán száz fénybogár van. Csókolni kezdtem. Szempilláján hogy futnak a cseppek! A cseppek miatt megkívántam. Nincs már. Pedig mint fecskefióka úgy várta a szájam: - Azt álmodtam, gida evett kezedből. Anyátlan volt, te nevelted föl. Gidát szeretnék tőled. - Kis buta srác, eredj a francba! - te csilla szajha! — Hullára berúgott, s megrugdosott. Többé nem láttam. Maradt csak a verkli: reggel fölkelni, tömött buszon tolakodni, ökrendeni. Ő t dupla, ötven cigaretta. Hulla: dolgok közt eldologiaasulva. Éjjel ruhástul az ágyon. Újabb fiú? Már nem kívánom. Az is csak olyan már, mint az öt dupla, ötven cigaretta. Maradtam volna otthon a tanyán. ,,Szaladj” — regirolt volna anyám. Tehén, malacok, pletyka, sár — egyhangúbb ez se lett volna már. Ki megrugdosott azon az esten: még azt szerettem. Már azt hittem, ő lesz gyerekem: mackómnak becézhetem. Szitakötőszárnyú ötödik angyal — ő is elment a négy után. Kéf sci-fi-álom 1. A tengerparton, ahol valaha meztelen lányok táncoltak, fürödtek, most, hogy elszállt a vörheny-éjszaka, hegynyi páncél szörnyetegek nyüzsögnek 64 �vasaló-, lapát-, tölcsérforma hajók — rajtuk rákolló csápok lengenek. Mély, tompa zaj — s egy rozsda gomba-felhő föllebeg. Minthogy a szárazföld étket nem ád már, a tömeg a tengerparton tolong, — a szemesebbje csónakon feszeng, vár: hol bukkan hal. Egy-két bolond kézigránátot szór a vízbe, rája hassal föl halak fölfehérlenek; rácsap a tömeg egymást taszigálva, halhoz csak ő nem jut, a kis öreg, kit mindig félrelöknek — 3 napja nem evett már — és tovább élni fog, mert aki a fertőzött halat befalta, most boldog — félóra múlva már halott. De hajtja őket enni életösztön és hajtja őket élni a Halál. 2. Megszállták a várost a csészealjasok: mint megannyi lassú csótány, mind itt tolong, mozog. Az utcára kimenni nem mer már senki, csak az ablakból lessük, hogy mocorog sok lomha testük, Ím most gyakorlatoznak, nagy monstrumokat hoznak: darukat, földgyalukat, s mindenre reábogoznak motoros propellereket. Mint száz ágyú, fölugat, robban, dong a lég: a sok acélszerkezet egyszerre repülni kezd: mind felénk! Amott egy óriási folyami kotró görögve légbe hussan, mint óriás kotló, csapong, kárál, csörög, majd szörnyű impetussal alázötyörög. — Egy villaházra esett. 65 �Alatta látni lehet az agyonütött embereket. Mind újabb szerekezet repül, s az ablakból bámuljuk tehetetlenül. nagy nosztalgia Évek múlva lendülve, hullva; bukásaimon tanulva nem vágyom vágyni semmi törtetésre. A homokóra int. Egyik szép célom a eltűnt ifjúság megkeresése. Tehénszemű Évámmal napokon át csak napoznánk, s nem hordanánk ruhát. Mellettünk csepühaj-oroszlán játszadozna, ki húst nem eszik, tehéntejet szopik. Fő gondunk lenne, melyikünk bogozza ki a kígyó csomóit, melyet itt kacajunkra karéjozott, s körülöttünk száz madár, s gyerek mozog. Vágnánk a lombot, művelnénk a dombot, s fülelnénk félve, ha a felhő bongott. Fölöttünk nem komor, jogász Atya, mely fákat tilosnak jelöl, hanem négykézláb-, őstehén-szemű Anya lecsüngő kecske-csöcseivel, mely minden állatnak elérhető, s mit megszophatnánk gyermekként mi is. Ő a Tető, a nagy Emtető, a mindent újra kezdeni engedő, s a Vitorlás, mely a túlpartra visz. 66 �Tanulmányok D u b a G y u la A szlovákiai magyar novella I. Irodalm unk - gyakran úgy tűnik fel - a várokozások és lehetőségek, a beváltatlan remények, a nagy tervek és lelkes írói program ok irodalm a. És vannak m ár-m ár misztikus m űfajai, amelyeknek a problém ája állandóan ott vibrál az irodalm i köztudat felszíne a la tt és feszültségben ta rtja azt. Az egyik ilyen m űfaj a szlovákiai magyar regény. Ez a regény­ típus Fá bry Zoltán dédelgetett álma volt, egyre a megszületését várta, útjá t egyengette, külső és belső jegyeit fogalm azta és minden új regényünket a várakozás boldog szívdobo­ gásával vett a kezébe — talán itt van, megszületett! — , hogy annál csaiódottabban tegye le: ez még nem az, nem az igazi. Fél évszázad során mítosszá nőtt a szlovákiai magyar regény fogalma, m ondanivalója közüggyé vált, etikai tartalm a közvetve százszor m egfogal­ mazódott, beszéltek róla, várták és m ár-m ár látni vélték, de eddig még senki nem írta meg. V árat magára, eszménye csábítóan int felénk a m egvalósítandó feladatok messzeségéből. Talán azért is várat magára, hogy a jelentkezése végül is annál öröm teljesebb és je le n ­ tősebb legyen vagy azért, mert az építőanyagául szükséges igaz felismeréseket és esztétikai minőségeket még nem érlelte meg számunkra az idő. Szép és nagy lehetőség marad hát, irodalm unk csábító „kék m adara” . Hasonló — bár más értelemben — a helyzet a novellával is. A szlovákiai magyar no­ vella is vajúdó m űfaj, önmaga létét keresi. Van, itt él közöttünk, ötven éves m ú ltjá t an to­ lógiák és kötetek sora bizonyítja, de nyugtalanítóan ingodozik, koronként elfogyni látszik, elerőtlenedik és m egkérdőjelezi önm agát. Máskor meg zajosan feltám ad ham vaiból, nem fér a bőrében, vadul tusakodva önm agával feszegeti önnön kereteit és m agába akarja ke­ belezni a világot. Nincs könnyű dolga, e lhih etik! Fábry írja a Harm advirágzásban, hogy ,,A novellának nincs elmélete, nincs olyan értelemben és bőségben, m int m ondjuk a re­ génynek, a drám ának, a költészetnek.” (267. old.), álta lá b a n sincs, de nálunk különösen nincs. Tudomásom szerint az em lített tanulm ány az egyetlen elm életi írás a szlovákiai m agyar novelláról — s a novelláról álta lá b a n — , s ezt is a szükség szülte, bár a Fábry-i gond és igény végül is ragyogó gondolati értékké nemesítette. A novellával szembeni ta n u l­ mányírói vagy szerkesztői álláspontunk az, hogy m egírjuk - illetve ism ertetjük — a környe­ zetét, a valóságot, amelyben születik. Esztétikumától jobban érdekel a társadalm i háttere, a politikai szerepe fontosabb számunkra, m int a stílusa és a művészi színvonala. A ntológiáink bevezetőiben - a m últban és a jelenben — annak a ténynek a különféle vázlatát olvashat­ juk, hogy a szlovákiai magyar irodalom van, hogy milyen körülmények között van és hogy milyen jellegű. Esetleq: mik a célkitűzései. Szó esik közben az írókról is, de a novelláról alig. Talán olyan elgondolás jegyében történik mindez, hogy beszéljen önm agáért a novella, s ezt az indokolást el is lehetne fogadni, ha . . . ha a szlovákiai magyar novelláról, elm életi szinten máshol esne szó. De nem esik. Vagyis nem esik róla szó az elemző tanulmány, a m űfaji jegyeket és értékeket kereső kritika vagy az elm életi tanulságokat össszegező esszé színvonalán. A jo b b h íjján kritikává testesedő recenzió nem az, amire a mi novellánknak szüksége lenne, neki elm élet — vagy elméletek — kellenének. A juqoszláviai H íd 1971. 1. számában Esztétikai gondolkodásunk történetéből cím a la tt összegyűjtötte irodalm uk esz­ tétikai — elm életi örökségét, am ely a maga körülhatároltságában is gondolatgazdag és érté­ kes hagyomány. Az Irodalm i Szemle ilyen számot — irodalm unk beállítottságára jellemzően — aligha tudna összeállítani, elm életi irodalm unk nagyon szegényes. Ne becsüljük le ezt a 67 �hiányosságunkat, mondván, hogy a novella, az irodalom az elsődleges, s az elm élet csak a nyomában járhat. Az elm élet nélküli irodalom megjegyzem, hogy nem irodalom történeti jellegű, de művészetfilozófiai és esztétikai — felfedező igényű irodalom elm életre gondolok, légüres térben mozog, mert nem ismerheti önnön valós és korszerű értékeit és nem tudja levetkőzni megcsontosodott és elavult hagyományait. II. „A magyar elbeszélés konzervatív műfaj. Aki eget akar rengetni vagy a külföldet m a j­ molni, írjon verset vagy tanulm ányt; az elbeszélés földön jár, nem cib á lta tja magát a kor­ áramoktól. A magyar elbeszélő azt ta rtja , ahogy van élet, van elbeszélés, s amíg le nem hordják a magyar életet, az elbeszélés sem á llh a t tótágast. Ki így, ki amúgy, végül is az élet diktál, s nem mi az életnek. Betelepítenek valam i ú j díszcserjét, a magyar elbeszélő megnézi és mosolyog; bízik benne, hogy kivész. Lám a magyar tyúk is kib őjtölte a vörös angol telepítést. Poe Edgár novelláit kalitkában ide lehet hozni, de tessék megnézni, mit csinál belőlük a magyar klíma. Nem csúfolódásból írom ezt, respektusból inkább. A magyar novella jól begyökeresedett az életbe, s nem lehet jelszavakkal egykönnyen kiirtani. Naturalizm us! úgy rázzuk ezt a szót, mint a füstölőt. A magyar novella azonban sosem volt naturalista, s ha m indig naturalista marad, az se baj — a spanyol is az volt háromszáz évvel a naturalizmus előtt, s naturaliz­ musának köszönheti életerejét. A virágnak itt szagának kell lenni — ez a magyar elbeszélés hagyománya, aki elérte, hogy a tolla alól élő színekben tám ad az élet, az keresztezhet, üvegházazhat; aki azonban az üvegházon kezdi, az a magyar no vellairodalom ­ ban gyanús jövevény. ,,(Németh László: Két nemzedék. 424. old.) Lám, novellá nk mély és szívós gyökerekkel szívja tá p lá lé ká t az irodalm i valóságból, mely gyökereket még ha akarná is, nehéz lenne elszakítania anélkül, hogy ezzel meg ne kockáztatná elsatnyulása lehető­ ségét. S miután eszébe sincs eltépni önnön gyökereit, vidám an — s tegyük hozzá: a kezdet kezdetén eléggé dilettáns szinten - élteti tovább a hagyományos leíró stílust a harm adik személyben elbeszélt történéssémát, a kronologikus időrendet, a meseszerűséget. Tegyük ehhez hozzá Szalatnai Rezső m egállapítását: ,,a cikk — irodalom országa vagyunk" (Sz lovenszkói magyar lírikusok. Előszó. 1936 ), és kira jzoló dik előttünk novellánk helyzete a huszas évek elején: hagyományéltető, szórakoztató napi sajtószükséglet, valódi irodalm i am bíciók nélkül. A dilettantizm us szabad vadászterülete. Aki ki akar tűnni, nagyot akar tenni, te kin ­ télyt szerezni, „iro d a lm a t terem teni” vitacikket írjon, új tanokat hirdessen, hadakozzon. „Irodalm unk ritkán volt irodalm i természetű Rendszerint po litika i gondolat vezette" olvas­ hatjuk a már idézet Előszóban. S az éppen meg születő és önm aga köré tekintgető szlovákiai magyar novellában tovább élnek a gyönyörű, á lm a ta g grófnék és hercegasszonyok, szertelenül duhajkodnak bővérő vidéki magyar urak. szenvelegve éli csodálatos életét a magyar fedőosztály, csenevészségében is pompázni akaró, anakronisztikus virágként tovább virul a vidéki am atőrírók tolla nyomán a századvég és a századelő. Egy ú j nemzedéknek (Fábry G yörgy, Forbáth, Földes, Darkó, Morvay, Vozári és mások) kell jönnie, hogy bekövetkezzen a „másság — érzet kora" (Szvatkó Pál te rm in o ló g iá ja), hogy novellánk új gyökereket eresszen a valóságba, korszerű életérzéssel teljen meg és hitelesebb valóság szemléletnek kötelezze el magát. Amíg az előző években dilettánsaink és em igránsaink a hagyomány és korszerűség látszólagos ellentétpáron vívtak véres vitákat és írtak teli tömérdek mennyiségű p a p írt, a feltörő nemzedék egyszerre m eghirdette és m egvalósította az új igazságot: hagyományainkat felülvizsgálva legyünk korszerűek! Termékeny korszaka volt ez irodalmunknak, az eszmék és gondolatok örvénylésének és összecsapásának a korszaka, az egyetemes igényű és haladó irányzatú írói programok születésének az időszaka, reális helyzetfelmérés és szociális lényeg ű tájékozódás kora. Ezekben az években (1924-29.) a szlovákiai magyar író és költő elszántan szembenézett a valósággal, levonta a helyzetéből adódó következtetéseket és tényeket, fe l­ mérte lehetőségeit és ezeknek megfelelő, sajátos és önálló utakat keresett. Ezen évek iro d a l­ munk önállósodásának az első időszakát jelentik, az egyéniesedés valóraválását, az ön tu­ datra ébredés korát, melyet a harmincas évek elején egy „kritika i korszak" (Szvatkó) kö­ vetett. Az új jelszó a „nem mind arany, ami fénylik” a n a ló g iá já ra: nem minden irodalom, ami m egjelenik! Az új jelszó: igény. Irodalm i igény, művészi igény, színvonal. M ég ez is eredményes és jelentős korszaka iro d a lmunknak (1929— 33.), de utána már a lendületvesztés, a progresszív szenvedélyek összecsapásának a vége és a szétszakadozottság ideje következik, az írói elmagányosodások és az érdekcsoportosulások valósága, am ikor ilyen kérdések oszt- 68 �j á k meg az írói frontállásokat és tartanak fenn még gyenge sajtóvitákat: van-e sajátos szlovákiai magyar irodalom vagy csak egyetemes irodalom (művészet) létezik? Akadémikus kérdés, a komformizmus és a társadalm i érdektelenség biztos jele. A novellának használt az évtizedes társadalm i forrongás, szárába szökkent és kivirá g­ zott, már sajátos arculatra törekedett és végeredményben meg akarta váltani a világot. A ligha van még novella, amely annyira központi problém ájául fogadta és valósította meg az emberi jó kultuszát, az erkölcsi nemesség dicséretét. A novellahősöket az a d o tt pillanatban „valam i megm agyarázhatatlan, furcsa érzés” fogja el, amely nem más, mint a szeretet romantikus elömlése a leikükön, és kényszerítő szavára a hősök megbocsátanak, nemeset cselekszenek, belátják önnön és em bertársaik esendő voltát, bűnös gyengeségeit, felülem el­ kednek rajta, elnézik és igazi hősként gyakorolják a nagylelkűséget. Az emberi jóság hét­ köznapjait idézték meg ezek a novellák, a drám ai helyzetbe ju to tt erény válságát mondták el egyszerű és szívmelegítő történetek form ájában és a legtöbbjük az etika szolgálatába állíto tt, morális tanmesévé sikerült. V alahol itt kezdődött irodalm unk pedagógiai és térítő jellege. Az elbeszélések erőssége és lényege mindenképpen a cselekmény, a történés volt, gyenge oldaluk a lélektani kidolgozatlanság s a vele együttjáró, az irodalm i felépítettség, a komponáltság hiánya, formahiány. Ennek az elbeszéléstípusnak a stílusát az élőszóval elm ondott történet form ajegyei in spirá lták: az ismertető — leíró beszédforma (társalgási nyelv) és a kölcsönös emberi érintkezés bonyodalommentes dialógusai. Az érzelmi, illetve drám ai tartalm a t a történet (fabula) hordozta. Egy általános polgári humánumszegény és etika fűtötte ezeket az írásokat a világ jo bbá tételé ért folytatott küzdelmükben. Hősei tö b b ­ nyire létbizonytalanságba került hivatalnokok és köztisztviselők, birtokosok, állás nélküli or­ vosok és polgárok, a szlovákiai magyar középosztály megrendült képviselői, akik jóhiszemeűn, bízva az általános emberi erkölcs erejében és hozzá igazodva éltek á t kisebb na­ gyobb tragédiákat. A nép is szerepel ebben a novellatípusban, a parasztok, kézművesek és munkások, sírásók, cselédek és hajósok, akiknek árnyai azonban újra csak egy középosz­ tály - determ inálta tükörben mozogtak és történeteik egyedi voltán túl egy egyetemes, mo­ rális törvények szerint változó irodalm i valóságban érvényesültek. Ennek a morális elbeszélésnek a jószándékú és közelebbről m eghatározatlan felelősségérzettel á tita to tt ta la já b ó l nőtt ki a szociálisan elkötelezett novella, amely már nem á lta lá ­ ban a világot, de konkrétan a társadalm at akarta m egváltani, m egváltoztatni. Alakulására és célkitűzéseire feltétlenül hatással voltak az emigráns írók, de valóságszemléletében és tem atikájában a népi — paraszt valósághoz kötődött, a „másság — érzet” felismerését követő, falufelfedező törekvésekhez igazodott, proletár — munkás vonatkozása kevés (Döm ötör Te­ réz). De a szlovákiai magyar falu és népe egyre színesebb és teljesebb életre ébredt ezek­ ben a novellákban, s a faluval együtt a föld, a paraszti munka és a természet rom antikája, az egyszerű emberek hétköznapjai, azoknak a sorsa és szenvedése, akikről Fábry Zoltán így írt: „A szürkeség, a senkik és semmik valósága a legmélyebb mélység." Móricz Zsigmond és Szabó Dezső népszeretetének hullámzása láthatóan és termékenyítően munkál novellánk érzelmi és in dulati hátországában, művelőiben. Harcos novellairodalom született így, amely nyomor és sorsvallás mélységeiből egyre bányászta elő és hozta felszínre a szenvedés és nélkülözés drám áit, az igénytelenség és esendőség könnyesen mosolyogtató vagy kiáltva riasztó tragikom édia, a m egfáradt kiúttalanság könnycseppeit, hogy felrázza azokat, akik nem látnak vagy nem mernek látni, megsejtik, hogy a valóság dermesztő és kényelmetlen. Egy kissé rom antizálódott is az emberi szenvedés, életvalóságból néha „jó ra vezérlő kalaúz", tanulság lett, itt-o tt a novellák kérgén hamis könnyek gyöngyfűzére csillogott hamisan és szentimentálisa n, de a jelentős részük kibírta az idő próbáját. Végeredményben m eg állapít­ hatjuk, hogy m indkét fennebb vázolt novellatípus agitatív, meggyőző jellegű és szándékait nem is tagadva, egyenesen tör kitűzött célja felé; az első típus az általános erkölcsre és időtlen humánumra, a második a szociográfia tényfeltárás eredményeire (tényirodalom) és a társadalom m egváltoztatásának az igényére támaszkodik. A m orál-novella csattanóul az erkölcsi tanulságot dom borította ki, a szociális ténynovella a nyomor és kiszolgáltatottság vízióját form álta hatalmas felkiáltóje llé . Irodalom m indkettőből ott született, ahol a szerző tehetségéből futotta form át kom ponálni a m ondanivalójának. Régi tapasztalat (de újabb is a sematizmus révén), hogy az a g itatív szándékú írás gyakran külső szempontokat választ m agának irányadóul és elhanyagolja a belső, irodalm i törvényszerűségeket. A szlovákiai magyar irodalom eredendő am bíciója „elm o nd ani" az életet, a sorsot (van mit elm ondania), míg a korszerű irodalom (de az irodalom álta láb an ) építkezik, megtestesít, úgy tükröz, hogy a tükörkép, melyet nyújt, maga is valóság, elemi konkrét és egyszeri léte világunk egyik össze- 69 �tevője. Az irodalom sajátos szervezet, önálló test, melyet csupán öntörvényűén - m ondhat­ nám: öncélúan! — lehet megvalósítani. Vagy mondjuk így: m egalkotni. Az írás — mesterség, a művészt (írót) az „a lko tó '' jelző nem istenhez (A teremtőhöz) méri, hanem a kézműveshez, a mesteremberhez, aki nyersanyagból esztétikus és hasznos tárgya t teremt. Az első köztár­ saság szlovákiai magyar novellája csúcsaiban elérte azt a színvonalat, amelynél az írói munka terméke már alkotás. Fejtegetéseinket összegezve nézzük mit mond az okos és műveit polgár, Szvatkó Pál novellánkról: „Ez nem az uralkodó nép művészete, ez a mélyben e tömeg csendes és ijedt, néha lázongó és néha elkeseredett panaszkodása. A ragyogó in d i­ vidualizmus helyét a szürke, de etikus kollektívizmus hangja fo g la lja e!.„ "A nyegleség, a cinizmus, a fölényesség, a privát élmények befolyásolása háttérbe szorul benne." Valóban, a Szvatkó álta l szerkesztett antoló g iá ban (Szlovenszkói magyar elbeszélők. 1935.) melyből fentebb idéztünk, alig találunk énform ájú elbeszélést, az írások szinte demonstratíven hang­ súlyozzák az objektivitás igényét. A novella fe ltá r és világgá kiált. Szórakoztatni alig akar, bár a válogatáson érezni a válogató szerkesztői elvét: lehetőleg elkerülni az erős szociális tendencia érvényesülését a kötetben. A jó szlovákiai magyar novella úgy tükrözi a valósá­ got, hogy egyben fel is használja felelőségtudata kielégítésére, elkötelezettsége bizonyítá­ sára, felhasználja közössége valóságát ugyanezen közösség javára és érdekében. S ahol ez sikerül neki, értékes és id őtálló irodalom születik, amely ma is példaképünk lehet. Nevek­ kel is jelezhetném a minőséget (Darkó, Egri, Jaczkó O lga, Sándor Imre, Sellyei, Tamás M i­ hály), de írásom szempontjából elég, ha egyetlen novellán próbáljuk elemezni a szlovákiai magyar novella form ajegyeit. Író ja : Sellyei József, a novella cím e: Lósorozás Gádoroson. Fábry Zoltán remekműnek nevezte: Gádoroson lósorozás készül s a környék tönkrem ent és nyomorgó parasztjai el akarják adni gebéiket a katonaságnak, de egy hetes idegtépő ké­ szülődés után kiderül, hogy amennyire utolsó lehetőség a parasztoknak a sorozás, annyira mellékes és közömbös tevékenység a sorozóbizottságnak, s végül botrányba fúl a sorozás és elm arad — ennyi a történés. De a valóság, melyet művészi erővel felm utat, ettől sokkal döbbenetesebb és sodró erejű. A novellát elemezve m indenekelőtt valósághűségére kell felfigyelnünk. Sellyei tá rg yi­ lagos és pontos m ondatokkal beszéli el a falu hétköznapjait, melyeket maga is élt és bizal­ masan ismert. Képei, hasonlatai m ögött érezzük a tökéletes tárgyismeretet, leírásai mélyén ott áll az átélés biztonsága. A falu valósága jelenségekből és tárgyakból áll, Sellyei meg­ marad ennél az elsődlegesvalóságnál, apró részeteiben, mozzanataiban ragadja meg, és erre építi fel a tud at — a paraszttudat — elvonatkoztatott képét, mert a falu drám ája a parasztok tudatában érik meg és csúcsosodik ki vérnélküli tragédiává, de hiteles kellékei és kísérő jelenségei mindvégig a tárgyak és apró életjelenségek. A novella nem tér el a Németh László fogalm azta magyar novellától, „a virágnak itt szaga van." Színeit filmszerűen, v illa ­ násnyi képekből és mellékesnek látszó eseményekből építi fel írója, amelyek azonban mind a csúcs (Fábry: a novella pontja) felé mutatnak és a feszültség növekedését magyarázzák és segítik elő. Ugyancsak Fábry m ondja, hogy „a novella nem az elmélkedés, nem a ref­ lektálás, a m editálás színtere", nos Sellyei néha mintha megszegné ezt a szabályt, itt ott megjegyez valam it, kommentál és elvonatkoztat, következtetést von le, felvilágosít vagy ma­ gyaráz, de ha jobban m egfigyeljük, látjuk, hogy m editáló részlete a faluközösség tapasztala­ taiból nő ki s mint ilyen, része az elsődleges valóságnak, szorosan rá vonatkozik. Ezek a részletek azt a célt szolgálják, hogy az író a jelenségeket a paraszttudat oldaláról is meg­ világítsa, egyéni véleményeivel eredeti színben tüntesse fel és stílusát egyszerivé, eredetivé tegye. Az öncélú bölcselkedéstől vagy a terjengős kommentálástól eleve tartózkodik, írói ökonóm iája lényegretörő és szigorú. Észre kell vennünk azt is, hogy Sellyei, a parasztíró — költő. Stílusát szűkszavú pontossága ellenére is á t meg átszövik a lírd elemei, a képek és hasonlatok, m etaforák és megjelenítések. Képei egyszerűek és komorak, hasonlatai a drámaiságot erősítik. Ehhez já rul hozzá az író parasztlelkülete, amely képessé teszi ő t arra, hogy a mélyen átérzett valóságot ba lla da i egyszerűséggel, a sorsszerű beletörődés ob jektivi­ tásával és komor pátoszával m ondja el. A Lósorozás Gádoroson művészi és néprajzi érte­ lemben is hiteles próza - ballada, melyben a tragédia nem pusztulásban és könnyben csúcsosodik ki, a novella nem válik felfokozott, expresszív sikollyá, hanem súlyos és meg­ rázó emberi panasszá: ennek így kell lennie. De az olvasóban, a jó a g itatív novella m ód­ já ra éppen az ellenkező szenvedélyes gondolatot ébreszti fe l: ennek nem szabad így lennie! „Az őrnagy lovaglóostorral a csizm áját csapdosta, lenézett magasságából az emberkékre és elmosolyogta m agát.” Isten mosolyoghat ilyen lenézően és fölényes megértéssel a porszem- 70 �nyi em berre: ennyi a tragédia. Lírai realizmus, mondja Fábry a novelláról és tanulságul hozzáteszi: „A lírai realizmus alapfeltétele a való, a valószínűség . . . A líra i realizmus: a realitás költészete.” III. Könyvesboltjainkban 1961-ben m egjelent egy „lehangoló . . . hasznos könyv" (Fábry), nem váltott ki különösebb hatást, gondolatgazdag és szenvedélyes vitákat sem hívott életre - megcáfolva ezzel a szerkesztői elképzelést és várakozást is — , irodalm unk aránylag vissz­ hang nélkül tért napirendre felette. A könyv egy próza antológia volt, Turczel Lajos válo­ gatta, a címe: Szlovákiai magyar elbeszélők. Hogyan lehet egy könyv egyszerre lehangoló és hasznos? Az antológia azzal a ténnyel érdemelte ki a Fábry-i jelzőt, hogy a szlovákiai magyar novella területéről a lig tud ott felm utatni számottevő eredményeket s egyben rá ­ döbbentett, hogy nincsenek eredmények. S ezt Turczel is tudta, mert a válogatás elé írt bevezetőjében ezeket írta: „H a azt akarjuk, hogy novellaírásunk a mai általános, de hitünk szerint csak átm eneti válságából kiláboljon és erősödjön, korszerűsödjön, akkor ehhez első­ sorban is a jelenlegi álla p o t bátor és őszinte kritikai felméréséhez van szükségünk. Az ilyen kritikai felmérést segíti elő ez az antológia is jelenlegi erőink bemutatásával, novellaírásunk keresztmetszetének nyújtásával.” Bizony a keresztmetszet sajnálatosan szűknek bizonyult és az erők elenyészőek. Az írások nagy része, néhány tapasztalt elbeszélő — Egri, Szabó, Ágaskúthy — kivételével kezdő író munkája volt, irodalm unk háború utáni újrakezdésének és hangkeresésének a kísérőjelensége, elbeszélések önképzőköri színvonalon. Karcolatok nyers és félkész írások, stílusgyakorlatok. Nem tudatosan készültek stílusgyakorlatoknak, de eredendően és szükségszereűn lettek azok, mert többre nem tellett. Az ötvenes években irodalm unk a minőségi változáshoz szükséges mennyiségi mutatók eléréséért dolgozott. Fábry jó ind ula tú elnézéssel á lla p ítja meg: „A mi életünkben nemcsak a kvalitás a fontos, de a kvantitás is." (Ú j szó. Elbeszélőink an toló giá ja. 1972.) M ár az a tény is rendkívüli, hogy egy közösségi irodalom ban a mennyiségnek irodalm i szerep jut, de még jellem zőbb a tanulság, amelyet újra csak Fábry vont le a kötet írásairól: „A tartalom elfüstölgött a forma, a „ho gyan” elégtelenségén.” M ert „A ta rta lm a t a forma őrzi." Ha megvizsgáljuk az elbeszéléseket, stílusukra általában a laza, iskolás dialógusok jellemzőek, a komponálatlanság és a történet elmondásának a kizárólagos igénye. A múlt tovább kísért. Szól­ tam már arról, hogy novellánknak á lta láb an jellem zője az igény: elm ondani az életet, a sorsot. Novellánk ebben a korban leíró m űfaj, de paradox módon valódi, irodalm i le írá ­ sok, epikai szintű „elm ondások" nélkül, gyakran úgy ír le, hogy ketten — vagy többen beszélnek és elm ondják a történetet. A dialógusok az élőbeszéd egyszerűségét és ösztönösségét követték, hiányzik belőlük a tudatos megformálás, a felépítés igénye. A novellák­ ban az emberek fecsegnek vagy csevegnek, esetleg beszélgetnek. Ennyi. „Véleményem szerint novellaíróinkat a fejlődésben, korszerűsödésben főképpen két fogyatékosság fékez: az egyre inkább elavuló form ai tra d íció nyűgei és a mai, korszerű tem atika hiánya." írja Bevezetőjében Turczel. S a továbbiakban novellánktól modernséget és „tem atikai meg­ újhodást” kér számon. Nyilvánvaló, azóta is érezzük: a hagyományok — stílus, életérzés és m agatartásform ákkal meghatározóbb és bonyolultabb szerepet játszanak a mi nemzeti­ ségi életünkben, m int erről hajlandók — vagy képesek! — volnánk tudom ást venni. Hagyo­ mányaink életerőt sugallnak belénk és aktivizálják ösztöneinket. D e: hagyományaink ön ­ magunkba zárnak, visszahúznak, fejlődésünk ú tjá t állják. A hagyományok élő érték és sú­ lyos gond terhét egyesítik. Nem véletlen ez, a „m últban időzés” (Turczel) a hagyom á­ nyok dialektikájának az egyoldalúságából következik és m indenütt érvényes (a nemze­ teknél is), de nálunk fokozottan és kirívóan hat: az öröklött tapasztalat egyszerre vonz és taszít, ha . . . ha nem ta lá lju k meg vele szemben az egyensúlyviszonyt, az optim ális arányt, a helyes — kritikailag értékelő — magatartást. A Sarló, az újarcú magyarok szel­ lemi eredménye ennyi: m egtalálták a helyes, kritikailag értékelve igenlő viszonyt. S mert a hagyományok kész form ákat, sémákat és megoldásokat jelentenek, novellánk kor­ szerűségét vizsgálva form ajegyeit, a stílusát kell megvizsgálnunk. Annál is inkább meg kell ezt tennünk, mert a háború utáni szlovákiai magyar novella teljes egészében a Németh László m egfogalmazta „m agyar elbeszélés" - ből nőtt ki. És nem is mint irodalm i eszményből, de m int az olvasmányélmények utánérzéséből; az ötvenes évek elejének hazai magyar íróhiányából következő keresletben a magyar írás után mindenki írt és írhatott, aki stilizálni tud ott vagy úgy érezte, hogy tud stilizálni, és ha mégsem tudott, az 71 �sem volt baj, mert azt biztosan tudta, hogy m it kell írnia, a szocialista valóság igenlé­ sének a jelenléte ha tálytala níto tta és feleslegessé tette a form ai igényt. N ovellánk kezdeti állap otán ak arctalan, nyelvtelen és jellegtelen. Szerzői felcserélhetők, a novellák kártya­ ként összekeverhető k, felismerhetetlenek. S ha elvétve — szerencsés esetben — az erős nyelvi érzék, a tájnyelvi elemek á lta l egyéni színezetet nyer a stílus, (Mács), ilyenkor gyakran, hívatlan m ellékjelenségként az öncélú nyelvtorzítás, a modorosság árnya kísért a novellában. A stílust — mely a forma egyik fő komponense — elemezve és minősítve nem véletlen, hogy Turczel Móricz Zsigmondon és Mikszáthon is túl Baksay Sándort és Jakab Ö dönt em líti, mint a stílusjegyek szívonalának törtnelm i - fejlettségi fokmérőjét. Ha ehhez hozzáteszem, hogy kezdő íróink nem ismerték — mert nem ismerhették — első köztársaságbeli elődeiket, m unkáikat és eredményeiket, író tapogatózásaikban csupán középiskolai — vagy éppen végzett főiskolai — tanulm ányaikra és alakuló politikai — tá r­ sadalmi világképükre támaszkod hattak, úgy gondolom, hogy kielégítően jellemeztem az indulás körülményeit és lehetőségeit. Tíz év a la tt hát novellánk e lju to tt Baksay Sándorig, jo b b ik esetben Mikszáth kedélyes elbeszélő nyelvéig. De már volt, létezett. A lakítani, ápolni lehetett. A legeredményesebb kertésze törvényszerűen Fábry Zoltán lett. Az igé­ nyesség m űfaja című tanulm ánya (1960) máig is ható és irodalm unkban egyedülálló hozzájárulás prózánk esztétikai igényesedéséhez. Ebben a tanulm ányban fogalm azta meg Fábry a novella m űfaji törvényszerűségeinek két sarktételét: „A novella kritérium a: az egység." „A novella form ai tel esség." Igazán bizonyítva A lb ert Verwey „látszatra ö n ­ kényes" m eghatározását idézi: ,, A form a: az igazság." Kóny József elbeszéléskötetével (D alol a Tátra) kapcsolatban le szögezi: „Tárulkozó líra nem lehet a m űfaj adekvát moz­ g a tó ja ” ! Mács Józsefet így figyelm ezteti: „A novellában minden pont felé halad, m in­ den a pontért van. M inden zavar, kitérés, elcsatangolás, kommentálás, bőbeszédűség és hangváltozás a realitás hitelét gyengíti, a pont döntő szerepét kisebbíti.” Lovicsek Béla kötete (Haragosok), újabb fo n tos tanulság levonását teszi lehetővé: „Az alkotó fantázia egy novellában mindennél fontosabb, mert ez hozza és adja lényegét: a form át." Forma és alkotó fantázia — a já n lja a ta nulm ányíró íróink figyelm ébe hiánycikkeiket. Fábry novellaelméletének a lényege a következő d e finíció: „A novella egy ponton ragadja meg tém áját és ezt a pontot fokozza egésszé: igazsággá." Ezt az axiomatikus m egállapítást közvetett — és hasznos — részletekkel tá g ítja és g a zd a g ítja : „N ovellánál a végpont ugyanúgy visszahat a kezdőmondatokra, m int ahogy az intonálás hangvétele is m agában hordja a pont tónusát." Kezdő prózaíróinknak tanácsokat a d : „Az igazi no­ vella nem a kíváncsiság és a kalandkergetés partnere: a novella azonmód tisztáz." De: „A csodálatosság, a váratlanság, a véletlen a novellában elhatározó jelentőségű.” Csodál­ kozva — és minden meghatottság nélkül — figyelhetjük meg ennek a kiváló tanulm ánynak a pedagógiai je lleg ű szövegösszefüggéseit és hangvételét, írója valóságos novellistaképző iskolát a la p íto tt vele: „A novella: a pont. És a pont előfeltétele a lezárhatóság", ebből a m egállapításból nyilvánvaló, hogy Fábry az egy lényegre sűrített, töm ör és egyértelmű elbeszélést minősíti novellaként és íróink számára a lírai realizmust látta já rható útnak, amelynek konkrét társadalm i fela da to kat és emberi — etikai — küldetést szánt: „ahol emberség jelenti a líra i realizmust” ott ma is novella születik." A lírai realizmus így e ti­ kailag is determ inált, előfeltétele a humánum, az emberség. M ert: „A novella törvény, ítélet . . ."és „A novellaíró bűntudatot idéz.) Tegyük ehhez hozzá Lukács Györgynek egy a kritikát érintő követelményét: „a történelm i és esztétikai értékelés m indenütt egy középpontban fusson össze." (történelm i értékelésen ebben az esetben a tapasztalat á l­ tal igazolt cselekedet, a tett tanulságát, teh át az etikai végkövetkeztetést értjük. DGy. megjegyzése.), és h a ezeket a gondolatokat egybevetjük, m egállapíthatjuk, hogy Fábry a társadalm ilag elkötelezett — tehát etikus — és form ailag tökéletes — tehát egyben esz­ tétikus — novellát igenli. Novellaelm élete etikának és esztétikának a művészetben - konk­ rétan a szépprózában — megvalósuló dialektikus összefüggéseit is m egvilágítja és erkölcs és irodalm i érték viszonyának a kérdéséhez is jelentős adalék. Fábry Zoltán elemző tanulm ányainak és konkrétan az Igényesség m űfaja-nak iro d a l­ munkra gyakorolt hatását kim utatni külön tanulm ányt igényelne. Szinte bizonyosra vehető enélkül is, hogy ez a hatás elemi erejű és meghatározó volt, és jelentős része volt a szlovákiai magyar novellának a hatvanas évek során bekövetkező, tartalm i és form ai fe j­ lődésében. Ekkorra a mennyiségi növekedés is elérte azt a méretet, amikor már lehetővé tette a minőségi változást, az esztétikai tapasztalatok, az írói intelligencia és tudatosulás keretei is tágultak. Az irodalom kezdet önképzőköri — irodalm árai m egtanultak írni, irodal- 72 �ma t teremtettek. S mindehhez hozzájárult a társadalm i — politikai helyzet oldódása, az író lehetőségek tágulása, az irodalm iság igényének a fokozódása. A Harmadvirágzás prózanemzedéke „virágozni kezdett". Ironikusan kell ezt mondanom, mert a minőségi e lő ­ relépés közelről sem volt egyértelmű és arányos, a tartalom és forma egységét egyaránt átfogó. A tartalm i követelmény előretört. Fábry form a-igénye visszamaradt, prózánk rá ­ vetette m agát a nemzetiségi lét sorskérdéseire, eredendő drám aiságára, a szlovákiai magyar „em beri sors” -ra, és fogcsikorgató elszántsággal igyekezett „m eg írni". Általános győzelmet ara to tt az elmondás kényszere, a kimondás, az első megfogalmazás mohósága elöm lött a prózán és háttérbe szorította a megformálás szempontjait, a művészi igényt. Elemi erejű és ösztönös törekvés volt ez s annak a bizonyítéka, hogy az irodalom — a művészetek — feladata és hivatása első fokon az, hogy form át adjon a közösségi tö rté ­ nelmi tapasztalatainak. Formát adni a sorsnak és felm utatni azért, hogy a belőle levont tanulságokkal a közösség tudatára hassunk, helyzetét és jövőjének alakulását befolyá­ soljuk. Az irodalom a változtatás eszköze, aktív szellemi tett, amely a közösségi tudatra hat, hatásában továbbgyűrűzik, sajátos életet él és form álja a valóságot. S ez másképp nem is lehet. „Az író több a tanúnál — m ondja Fábry — az író vádol, véd és ítél.” „M egváltoztatja (a művészet, DGy. megjegy.) a tud at em ocionális tartalm át, úgyhogy az ember mélyebben és finom abban reagálhat a vilá g ra ” , m ondja Christopher Caudwell Illúzió és valóság című könyvében (58— 59. old.) a művészet társadalm i szerepét és külde­ tését vizsgálva, és abból a felismerésből indul ki, hogy „A tudom ány és a művészet a nyelv két ellentétes pólusa, s a nyelvnek fő funkciója a meggyőzés", mert „a nyelv nem egyszerűen a külső valóság élettelen képét közvetíti, hanem egyúttal a külső valósággal szemben e lfo g la lt a ttitüdöt is, mivel minden tapasztalat, az egész élet, az egész realitás a természettel vívott harc folyamán válik tudatossá. A külső valóság képe és az én nem hideg érzéstelenséggel merednek egymásra egy köztük tátongó szakadék p a rtjá n ; a konk­ rét életből emelkednek ki, s oda is térnek vissza; egy dialektikus fejlődés eredményei." A szlovákiai magyar novella ezideig nem törekedett valóságfelettiségre, izzig-vérig rea­ lista m űfaj, szorosan a földközelben jár, sőt egy kis rosszmájusággal föld hö zraga dtságáról is beszélhetnénk. Igényeiben is szerény műfaj, megelégszik szűkebb környezetével közösségével — , írója százszor is m eggondolja magát, m ielőtt elhatározná, hogy erőt gyűjt és m egpróbál kitekinteni a nagyvilágba, az egyetemesség, az általánosabb irodalm i lá tó ha tá r távola felé ; a szlovákiai magyar író nem tag a d ja meg közösségét: igénye ben, m entalitásában is született „kisebbségi" ember. Pedig látnia kell, hogy immár itt a z ideje „nézni nagyobbakra is" (Ady). Fábry utópisztikusa n előlegezett m eghatározása: „A szlo­ vákiai magyar író; minőségi író.” — időszerűbb, mint valaha bármikor. „Létparancs . . . Csak ami jo bb, ami m aradandóbb, biztosíthatja és biztosítja egy nép, egy nyelv ére tt­ ségét, megmaradását, irodalm i versenyképességét." (Harmadviragzás. 258. old.) Iroda l­ munk számára nem elérhetetlen ábránd az egyetemesség igénye. (Nem is szólva arról, hogy minden egészséges írói am bíció az egyetemes érvényűség elérését, az általános értékrend birtokba vételét tűzi m agától értetődő feladatként maga elé.) Az irodalom (m ű­ vészet) az emberi valóság legdem okratikusabb területe, mert csak írót és irodalm i értéket ismer, és az irodalm on kívüli fog alm a kat — „kisebbségi író " — nem ismeri el. Az író érezheti m agáról, hogy ő kisebbségi szellem, környezete, valósága is szuggerálhatja belé léte és munkája provincialitásának az érzését, de ezek nem szorosan vett irodalm i kate­ góriák és az esztétikum természetéhez a lig van közük. Le gfiatalabb prózaíróink munkái lehetőséget nyújtanak arra, hogy velük kapcsolatban megvizsgáljuk a szlovákiai magyar novella újabb, reális lehetőségeit és m egpróbáljuk m egfogalm azni irodalm iságunk egye­ temes érvényű és értékű lényegét. IV. Fiatal íróink és költőink több etikai — esztétikai hagyom ányunkat semmibe vették, amelyek irodalm unkban törvénynek számítottak. Látnunk kell, hogy a maguk m ódján lázadók és — le galább is első nézésre - hagyományellenesek. Hogy lázadásuk mennyi­ ben értékes vagy féleredményeket szülő, mennyiben progresszív vagy hátrahúzó, mellékvágányra vezető, tanulmányom további részében ezt kell megvizsgálnom. Nem véletlenül került írásaik elé m ottóul: „A novella: törvény, ítélet . . . ” , elbeszéléseikben, novelláik­ ban önmaguk belső törvényeit keresik és ítélkeznek ugyancsak önmaguk felett. Jelent­ kezésükkel, írói fejlődésükkel arányosan prózánkat a szubjektív élmények áradata és a 73 �lélektani önvizsgálódás hullám ai kavarták fel. Nem elődök és hagyományok nélkül, de így is feltűnő méretekben, szinte kizárólagosan. Természetesen ezek az írói tendenciák egybeestek a szocialista irodalom egészének a belső oldódásával, tem atikai ga zdagodá­ sával és színeződésével, valóságérzete differenciálódásával, de a szubjektívizálódás mére­ tei és intenzitása — ismerve prózánk hagyom ányát: „a privát élmények boncolgatása háttérbe szorul” - így is elgondolkoztató. A világ középpontja egyszerre az én lett, az emberi én minden egyéni kizárólagosságával, gyakori öncélúságával és egyediségével, gyakran bántó individualizm usával és közösségellenességével. És ez a bonyolult és nem m indig rokonszenves én helyét keresi a világban, a valósággal való kapcsolatait bogozza, és hangulati hullámzásával, érzései zűrzavarával, rendszerint passzív rezisztenciájával, rit­ kábban tetteivel minősíti önm agát. A realitás kevésbé érdekli, talán csak ad dig köti le a figyelmét, am íg a vele való összeütközés álta l kidom boríthatja önön lelki vonásait, belső lényegét. Tudatnovellák és érzelemdrámák születnek így, melyek építőanyaga a valóság elem eiből tevődik össze, de a végeredmény szubjektív kép, egyedi élmény. Lelki kalandok, amelyek a külső világ felszínén a lig ejtenek nyomot. A novellahősök érdekes módon tip i­ kus szenvedő hősök vagy le galább is minden okuk megvan rá, hogy szenvedjenek, akik azonban legtöbbször nem akarnak — vagy nem tudnak — szenvedni, és valóságosan vagy illuzórikusa n felülem elkednek a szenvedésen. Ennek a paradoxonnak a magyarázata pe­ dig a következő: a fia ta l — és korszerűnek m inősített — vilá giro da lm at egy új, romantikus entellektüel életérzés vette birtokába és csábító pózzá avatta az indokolatlan lelki szen­ vedést. Ez az életérzés valahol Keruac Dean M oriartyjával kezdődött és a vége egyelőre még nem látható. Ideálja a kötetlen, környezetétől független ember, a szabadjára enge­ dett életerő és ösztön képviselője, az abszolút idealista egyéniség, emberi lényege: a k i­ áb rán dult de em elett sikeres fiatalem ber, ösztöneitől űzött vadként kergetve, minden kö­ telezettség nélkül végig autózza az életet és belepusztul afe letti szenvedésébe, hogy fiz i­ kailag képtelen kielégíteni a végtelen számú lehetőséget kínáló világ hívását. Halálos nyugtalanság ez azért, mert rejtettebb és általánosabb form ájában reális nyugtalanság, bár indoka a lig van azontúl, hogy a végtelennek tűnő technikai lehetőségek korában emberek és halandók vagyunk. Az a ttitüdöt, természetesen sajátos valóságunkra formálva, esetleg tovább fejlesztve a szocialista irodalm ak is átvették, m ódjával és árnyaltabban, de felismerhetően. Végeredményben tehát nem is komplex életérzésről van szó, hanem annak csupán egy túlfeszített és elvonatkoztatott form ájáról, íróilag pedig egy sajátos gondolati lehetőségről, kissé pózoló író jelrendszerről és az emberi lehetőségek mester­ ségesen k itá g íto tt síkjáról: szuggessziójáról, mellyel az ember elhiteti magával, hogy a realitás kötöttségéből és determ inációiból egyszerű gondolati bunkfenccel átperdülhet a valóságfelettiség nyújtotta abszolút szabadságba. A póz kitapinthatóságát jellemzi, hogy alapm otiváltsága és indítékai legtöbbször szexuálisan m otiváltak: az önm agát következe­ tesen és másokra való tekintet nélkül megvalósító fiatalem bert rendszerint gyönyörű és engedelmes nők veszik körül, hogy szenvedése enyhítésére bárm ikor a rendelkezésére álljanak. André M alraux mondta egy in te rjúb an : ,,A m agasabb emberi értékeket az ifjú ­ ság nem negatív vagy másodrendű értékekkel, hanem állapotokkal helyettesítette, a kábítószerrel és a szexualitással . . . A hippik közössége, az Odéon, a mexikói és a japán egyetemek elfoglalása csupán á lla p o to k! . . . A fiatalság m indig is a remény megtestesí­ tője volt. A történelem folyamán először fordul elő, hogy ez nem így van. A remény ugyanis nem állapotokhoz, hanem m agasabb értékekhez kötődik." (A Le Figaróból idézi a Valóság). Még ha figyelem be vesszük is hogy ez egy idős író - politikus véleménye, akkor is el kell rajta gondolkodnunk, mert M alraux nyilván élettapasztalatai birtokában az em ­ beri folytonosság elfogadható form áit kéri számon a fiatalokon. A magatartásform a iro ­ dalm i tükröződésével kapcsolatosan George Steiner am erikai esszéista írja : „Egy Butor regény éppúgy menekülés, m int a Naked Lunch (Csupasz ebéd. Am erikai pornográf re­ gény. DGy. megjegyz.). Az elfordulás a m agasabb rendű emberi vonásoktól vagy e voná­ sok erotikus, illetve szadisztikus fantáziálással való megcsúfolása az alkotásnak ugyanilyen kudarca felé m utat.” A menekülés mozzanata fia ta l prózaíróinknak is a jellemzője, ész­ revenni náluk egy határozott törekvést: fölébe kerekedni a sorsnak, az élet realitásának. Még pontosabban: fölénybe kerülni a vilá gg al szemben. S miután a valóság ellenáll és nem hagyja legyőzni magát, a novellahősök visszavonulnak a tud at mezőire és ott a ra t­ nak a tényeken kétes értékű, de lélektanilag jól m otivizált győzelmeket: a világ elől ön ­ magukba menekülnek és m egbántottan néznek ki lelkük ablakán. Ez az a ttitüd egyenesen provokálná a cinizmus gesztusát, a megvetés és lenézés m agaslatának a bevevésével 74 �szerezni meg a győzelemhez szükséges erőt, de fia ta lja in k — becsületükre legyen mond­ va — a cinizmus helyett az önirónia és kegyetlen őszinteség emberségesebb eszközei után nyúlnak, hogy felülem elkedjenek tanácstalanságukon és kételyeiken. Lelki állapotul így gyakran — m int már em lítettem — a közöny pózát választják, mint az önmegvalósítás és a győzelem közegét, a közömbösséget, mint a fölény kifejeződését és a le lkiá lla p o t egyensúlyhelyzetét. Varga Imre Őszinteség című írásában elm ondja egy üres napja tö r­ ténetét — úgy m ondja el, hogy kiérződik belőle: sok ilyen üres napja van! — , céltalanul és ösztönösen csatangol a városban, lelke felületén, a tudatában a tárgyak és jelensé­ gek alig hagynak nyomot, s a végén nyelvet ö lt az emberekre, akik m egbám ulják őt. Idősikátor című novellájában a céltalanságnak az utcakép véletlenül megláto tt — és szá­ mára jelentéktelen — tárgyai és jelenségei adnak misztikus hátteret, a nyomottság „m ármár á llap ottá vá lik" és érdektelenségét a fantázia abszurd képpé em eli: „M egelőzöm az életet, elülök és — bevárom ". Varga belső tanácstalanságának a felm utatására az abszurddal való sejtetés eszközét használja fel, s ez nála törvényszerű így, mert k ö ltő ­ ként is a legtárgyszerűbb és legelvontabb a csoportjából, a legszemélytelenebb. (Más kérdés, hogy mennyire rokonszenves vagy érték ez az a ttitüd!) Varga a közömbös lu d a t indokolatlan és ösztönös ka la n d ja it teszi meg formává és egyben tartalom m á önvizsgála­ tán belül. M ikola Anikó elbeszélésének (A sárga macska délutánja) a tárgya: d ia logus önmagával. S a párbeszéden belül az albérlet környezete, a tárgyak és részletek sajátos értelm et nyernek, beleszólnak az életébe és meghatározzák lelki á llap otát. A sárga macs­ ka az örök „m ásik én", amely „szab ad", és amellyel a vitában csak veszíteni lehet, mert m indent tud, mer és nem ismer kím életet: „Ti hajlam osak vagytok rá, hogy nagyon könnyen felejtsetek! Ha valami kényelmetlen, nem akartok emlékezni rá, akkor egyszerűen azt m ondjátok, hogy nincs, nem volt, meg sem történt soha." Wurczell G ábor állapotképe (Amíg J. úgy érezte magát, m int parton a hal) a neurotikus ébredés pontos látlelete, s em ellett meggyőző lélektani portré. „M in d ig nagy öröm ét lelte saját maga és lelkivilága vizsgálásában . . . Sokszor talán csak azért cselekedte a logikátlan dolgokat, hogy sa­ já t magán próbálja ki hatásukat.” J. itt a testi tehetetlenség á lla p o tá t kín lódja végig, am ikor a tudatot az idegrendszer és az ösztönök kettős nyűge köti gúzsba és az ember úgy érzi, „hogy a fizikai fá jd a lm a i tulajdonképpen gondolatainak a reakciói." W urczell tu d ja : J. „ fé lt a puszta valóságtól.” Ennek ellenére nem marad meg a vereségnél, nem hagyja J.-t önm aga álta l legyőzni, írása egy szomorú tisztaság-igény jegyében zárul: „m inden olyan szomorú és szép, s tisztaság csillogva rohangászik körülöttem, mint a me­ sebeli táltos." Kovács M agda is hasonlóan fejezi be novelláját, (Lujza utca három ): Az ő önvizsgálata a legem beribb, mert a legpóznélkülibb és a legtekintetnélkülibb, a címe — Hazugság nélkül — magában hordozza az őszinteség igényét. Ő kissé romantizálva a tehetetlenséget írja meg, de olyan szenvtelen öniróniával és a szép utáni rejte tt vágya­ kozással — „Végtelenül vágytam valam i szépre." — , hogy írása „az intellektuális önm é­ lyítés” (Tőzsér) és emberi megtisztulás dokumentuma lesz. Nála szerepe van a közösbösségnek, mint a fölény lehetőségének, de a finom önirónia és a sorok között bujkáló fájd alo m nem engedi cinizmussá torzulni, megmarad a tárgyilagosságnál és a tényekkel való szigorú szembenézés állap otán ál. Kínlódva, de kim ondja: ez vagyok, ezek vagyunk. Keszeli Ferencnél (Kristálytiszta szombat) emlékek és jelen p illa n a t mozaikszerű válto­ zásának és keveredésének a végeredménye valam i lemondó tárgyilagosság, amely rideg páncélként zárja körül a lelket és az érzések kisugárzását elszigeteli. Keszeli tudósítani akar, tényeket közölni és a szenvedésről, a tragédiáról úgy beszél, mint ahogy a házbér­ emelésről beszélne. Mészáros László novellahőse árbóckosarából Párizs felé nézelődik és önelemzései francia környezete felé irányul, hogy onnan visszaverődve visszahasson reá. m egtanítva őt, hogy „az utat végig kell já rn i.” Fiatal íróinkra tehát ha tott az az írói valóságszemlélet és stílus, amelyet George Steiner „menekülés” -nek nevez én pedig újromantizmusnak minősítettem. Eljutottak az egyéniség - központúságig, majdnem kizárólagosságáig, el a közömbösségig és érzelmi közönyig, de a cinizmus és stílus — felelőtlenség helyett inkább az önirónia és a groteszk irányba fo rd ítjá k tekintetüket és a valósággal való összeütközésükben lelki élményeiket a szép, a jó és a tisztaság utáni vágy fénye vilá g ítja át. Nyilvánvaló, hogy ennek elle­ nére ez a próza már nem „a mélyben élő tömeg csendes és ijedt, néha lázongó és néha elkeseredett panaszkodása” — le galább is nem közvetlenül - , hanem valam i más. A „ragyogó individualizm us” -nak is sokkal több hely ju t benne, m int a „szürke, de etikus kollektivizm us"-nak, ezzel szembe kell néznünk, a tényt minősítenünk kell és elhelyezni nem- 75 �zetiségi valóságszemléletünk és irodalm i gyakorlatunk folytonosságában. Ez fe la d a t és lehe­ tőség, fia talja in k ugyanis korántsem gyökértelenek. Az egyénre irányított lélektani központú írói szemléletet és stílust az első köztársaság idején Tamás M ihálynál, Sebesi Ernőnél, Sán­ dor Imrénél, Neubauer Pálnál is fellelhetjük, kortárs irodalm unkban O rdódinál, (Az id e ­ gen), Dubánál, Gál Sándornál, azzal a különbséggel, h ogy itt konkrétabb és hangsúlyozottabb társadalmi háttér biztosítja valósághitelüket. Egy bizonyos: fia ta l prózaíróink­ nál az egyén és a közösség közötti, természetes érdekellentét fokozottan kiélezett, s erre m agyarázatot kell keresnünk, hogy irodalm i hozadékukat egyáltalán felismerjük és a stílusfejlődés szolgálatába állítsuk. Egyszerű lenne azt mondani — és tegyük hozzá azon­ nal: helytelen! — , hogy amennyiben mellőzik vagy sértik az irodalm i hagyom ányainkat elsősorban a hagyományos erkölcsi állásfoglalás és sorsvállalás gesztusát — , annyiban elfogadhatatlanok. A kérdés elemzése több felelősséget és körültekintést követel. Nem csak a fia ta l írókkal szemben igényel több felelőséget, hanem önm agunkkal — időseb­ bekkel — szemben is, a felhasználandó és esetleg felelőtlenül elprédálható tanulságok mi att. Írásaink etikai ala p ja in a k az értékelését azzal a tétellel kezdhetnénk, hogy iro­ dalmunk számára elfogadhatatlan és idegen lehetőség a cinizmusban megvalósuló „sza­ badság", és az érdektelenség, a közöny is erős fenntartásokkal kezelt fogalm ak tájainkon. Irodalmunk, létéből eredően közösségi és szolgálat jellegű, am it „m ég " Szvatkó is meg­ lá to tt és értékelt benne, az eredendő feladata. A másik szempont az irodalom fe jlő d é ­ sének a természetéből következik: az időnként kicsúcsosodó és kizárólagosságra törő tendenciáknak a váltakozása viszi előre benne a haladást és teremti meg egyensúlyhely­ zetét. Az extrémek szirtjei között terem tő folyam hömpölyög, amely lecsiszolja azok érdes felszínét, kiszögeléseit, bántó éleit, és lassú mozgással értékeket dob fel a felszínén. Az irodalom felszínét időnként pózok uralják, melyek e ltakarják a mélyt, ahol már érik a kiegyenlítődés lehetősége s az új értékek feltörni készülődnek. A szlovákiai magyar pró­ zának — de a költészetnek is! — szüksége volt egy határozott irányvételre az egyéniség szempontjai, a szubjektum belső világa felé, hogy újra értékelje önm agát és megkeresse új és korszerű egyensúlyhelyzetét. Tőzsér Árpád írta, hogy a fia ta lo k írásaiban „az in ­ tellektuális hős készülődik” , s bár ez a hős nem lesz irodalm unk kizárólagos témája, ahhoz, hogy új írói tartalm a kat fedezzünk fel, teljesebb tartalm i — formai egységet teremtsünk, hogy előre lépjünk a változó világgal, elengedhetetlenül szükséges és jó esetben az irodalm i műkedvelőség korszakának a végét jelentheti. De a legizgalm asabb és legsokatsejtetőbb az a gondolat velük kapcsolatban, hogy következetes önvizsgálatuk és én — középpontúságuk — a szlovákiai magyar psziché értékelése — , és a modern világirodalm i áram latok felé fo rd íto tt figyelmük az első — talán még tétova és kezdet­ leges, de mindenképpen fe lismerhető — lépés a kisebbségi sorstudatból, az alacsonyabbrendűséget sugalló, provinciális érzésekből kifelé, és az út kezdete a szocialista társa­ dalom kínálta egyetemes em berségtudat és szabad világnézés felé. V. Nem biztos, hogy az így van, de a gondolat mindenképpen megéri, hogy m egpróbál­ jam kifejteni. M ert ha így lenne igaz, akkor a szlovákia i magyar író valóságszemléleté­ nek, stílusának és etikájának a fokozatos változásával is jo gga l számolhatunk. Vizsgáljuk meg a fia ta l prózaírók form ai kísérleteit, a stílusukat, szem előtt tartva, hoqy „a forma az idő reprezentánsa a művészetben." (Kassák: Az új művészet él) M iért idézheti Fábry Verweyt: „A form a: igazság" A szó, a fogalom értelme és értéke dialektikusa n változik, illetve fejlődik az időben és az igazságot ellenőrző valóság — m ondhatjuk társadalm i gyakorlatnak is — állandóan próbára teszi a szavak hitelét, mely szavak arra hivatottak, hogy ugyanazt a valóságot megtestesítsék a tu d a t szféráiban. Valóság és tu d a t kapcso­ lata ez, a nyelv önellenőrző és önkiigazító visszacsatolása. S a fogalm ak korhoz kö tö tt­ ségének jelensége úgy nyilvánul meg, hogy a megváltozott vagy á ta la ku lt jelentésű szavak helyüket keresik a világban, öntörvényűen és szükségszerűen, mintha tudnák, hogy csak az igazságot csak akkor jelenthetik, akkor válhatnak maguk is valósággá, ha előbb felfedezik és e lsajá títjá k az ugyancsak változó elsődleges valóság lényegét. M integy ta rta l­ mat keresnek a formájukhoz. A forma a történés, a tény jelen valóságát adja vagy még érthe­ t ö bben: az írói m ondanivaló csak akkor válhat művészi igazsággá, ha adekvál, tehát korszerű forma mezében lép fel. Még egyszerűbben: a tartalom igazságként való elfo ga­ dásának a feltételeit a m egfelelő forma biztosítja. „A tartalm a t a forma őrzi . .." 76 �idézzük még egyszer Fá bryt. Nem véletlen, hogy a korszerű művészi törekvések a form ai újítás és felfedezés irányában feszülnek, sőt sokszor a form ai kizárólagosság jegyében kísérleteznek. Előző fejtegetéseinkből kitűnik, hogy a novellánál különösen fontos a forma, tartalom és forma egysége, mert a formaegység jelenti a m űfaji tökélyt, és egyál­ talán a novella m űfajának az ismérve. A másik tényező, amely megvizsgálásra vár, az alkotó fantáziája. A le gújabb írói eredmények jelentős részének a jellem zője, hogy bennük az írói fantázia komponál és játszik a lehetőségekkel, a realitás határáig feszíti őket s ezzel az ember vilá gá t mitikus jelenségekkel te líti meg. S teszi ezt azért, mert az utópisz­ tikus álm okat is megszégyenítő megnövekedett technikai, tehát civilizációs és emberi lehe­ tőségek világában élményeit — főleg a lelki élményeit — irracionálisnak érzi és a szó, az egyenes beszéd nyújtotta lehetőségeket már nem érzi elegendőnek arra, hogy kifejezze vele élményeit. Így lesz stíluseszköze az abszurd, a mítosz és csodálatos groteszk, és a tu ­ d a ta la tti jelenségeinek titokzatos ösztönvilága. A novella: próba! — írta Fábry, az írói képesség és tehetség próbája. Jelen antológia is egy erőpróba eredményeit m utatja fel, hogy fia ta l prózaíróink munkáival kapcsolatosan lehetőséget nyújtson néhány lényeges m egállapításra, és lehetővé tegye értékelésüket. M űfajuka t kísérleti novellának nevezném, ez minősítés és egyben értékelés. Esztétikai eredményeik nem kiforrott értékekben, a befejezettség tökélyében és formaegységben nyilvánul meg, hanem útkeresésük stílusgazdagságában és szenvedélyességében, és lélek­ tani érdeklődésük sokrétűségében. Prózájuk erősen líra i jellegű — néhánya n költők közü­ lük — , bőven használják az érzéki képet, a hasonlatot, a metaforikus párhuzam okat és a szimbolikus jelrendszert. Témáikból következik a közvetett kifejezésmód, a hangulat (á lla ­ pot) drám ák, a belső feszültségmezők kívülről látszólag m ozdulatlanok, mert a látható világ felszíne a la tt feszülnek és tettekben gyakran meg sem nyilvánulnak, láthatóvá té ­ telük csak áttételesen, közvetve lehetséges; ez a próza erősen az intuícióra és a sejtetésre ép ít és mindenképpen m editatív illetve m egjelenítő próza és nem leíró, tehát nem epikai jellegű. Mészáros Károly írásm ódja áll legközelebb az epikához, aki az időrendbe szedett történés — fabula — folyam atát apró és pontos megfigyelésekkel támasztja alá és hitelesíti, mintegy szociológiai pillérekre építi fel, de a cselekmény pergő elbeszélése m ellett állandóan ott bujkál a fokozott figyelem, mellyel azok lélektani m otiváltságára ügyel. W urczell G ábor eleve kísérletező alkat, szinte minden írásához ú j form át keres, ezek azonban alapjegyeiben egy tőről faka dna k; egy m últat, jelent és jövőt egyszerre összegező és komplex mód átélő valóságszemléletből, amely a realitá s, a látomások és a sejtések szövevényében mozog és belőlük építkezik. Ez a szemlélet teliességében a k a rja érzékelni a v ilá got és érdeklődése szálai a jelenség minden érzékelhető összefüggésébe belekapcsolódhatnak. Egyszerre vizuális, gondolati és sejtető próza, hatásában és egye­ temességre való törekvésében a zenére akar hasonlítani. (A Nagy Fehér Ház városa, Akvárium ban polipok). Mikrokozmosz című irodalm i kollázsában W urcell inkább realista és kevésbé sejtető; apró velóságelemekből rak össze széleshorizontú, tablószerű mozai­ kot, melyben az alkotószemcsék ugyan külön életet is élnek, de életük értelm ét és han­ g u la tá t a ragasztóanyagként m indenütt jelenlévő, egyértelmű központi — érzelmi koncepció határozza meg. Bereck József az emberi tud at és az ösztönök játékának az újraterem té­ sével kísérletezik (Ö röm, Az üldözött), s a belső én elemzése során az emlékek realitását is felfedezi (Türelem), körü ltap oga tja azokat az erőket, am elyek az ember elm últ cseleke­ deteit a tapasztalat szálaival a tudatához kötik. M ikola Anikó prózájá ban is költő, nem a stílusában, de indítékaiban az, töpreng és megjelenít, s hőse elé szimbólumot á llít tükörként, hogy tisztábban lássa benn magát. Kovács M agda prózája tűnik fel a leg készebbnek, vele kapcsolatban Tőzsér így írt, részben Kovács nemzedéktársainak a prózá­ já ra is é rv é n y e s e n :.......... az írásoknak nincsen irányuk, sem meséjük, egyértelmű m onda­ nivalójuk sincs, csak központjuk, forgásuk és mélységük van . . . M otorjuk a kételkedő intellektus a ttitüdje. Egyetlen dolognak száz o ld a lá t m utatni egyszerre.” (Az irodalom valósága. 58. old.) Írásaiban tragikus valóságlátás érvényesül, melynek mélyén kínzó ön ­ irónia és fájdalm as humor kísért. (Lujza utca három). M ár nem csupán az önvizsgálódás törvényei, de a kitárulás igénye érvényesül itt, az általános felé való törekvés, a kér­ désfeltevések és ítéletek nyilai a környező valóság felé repülnek, a tu d a t élményei m ellett helyet kap a cselekmény, a mellékszerepelők gazdagon m otivált világa, az együt­ tesbe a tárgyak is beleszólnak és az egészet végigkíséri a költői képiség és a lélekelem ­ zés indokoló és bizonyító rendszere. Keszeli Ferenc már em lített szertelen tárgyilagossá­ gát a groteszk melege oldja néha apró mosollyá. Mészáros László elsősorban esztéta és 77 �gondolkodó, novellái inkább esztétikai ötleteinek a próbái és illusztrációi, m int belső é l­ mények vetületei. Nála - úgy tűnik fel — a pontosan m egkom ponált sejtető hatás a cél. Fülöp Antal és Grendel Lajos kezdők, színfoltjai az an tológiának csupán. Ö sszegezésül állapítsuk meg, hogy a fia ta l prózaírónk form ai kezdeményezései kor­ szerűek, a modern irodalm i törekvések irányát követik és az egyetemes formák törvényszerűségeit igyekeznek valóságukra alkalm azni és így egy m agasabb szintű form aegy­ séget megvalósítani. Térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy a fia ta lo k szellemi a tti­ t üdje talán az első tétova lépés a provinciálison felülem elkedő egyetemesebb emberség felé, tárgyilagos szembenézésük önmagukkal, komor szókimondásuk és szenvedélyes igaz­ ságkeresésük ténye lehetővé teszi, hogy ezt feltételezzük róluk. Csak gondoljuk el, hogy hányszor beszéltünk irodalm unk nagy cé lja iró l: valóságunkat a környező irodalm ak — s akár a világirodalom — tudatába emelni, betörni a nemzeti irodalm ak figyelm ébe és é r­ deklődési körébe. Nem túlm éretezett am bíció ez, mert annyira az irodalom természetéből következik; az igazi irodalom mindenki számára minden akar lenni. Igen, beszéltünk erről, de azt már kevesebbszer em lítettük, hogy ennek elsősorban előfeltételei vannak. Az emberi témák azonosak, közösek és általánosak, a forma a megkülönböztető, az egyedi, de egyúttal a forma színvonala és korszerűsége teszi lehetővé a kommunikációt, és észrevevés lehetőségét, az egyetemes érvényűséget. S itt kell szólnunk a buktatókról. A kor valósága m indig a teljesség, és egy stílus, irányzat — legátfogóbb is! — m indig csak egy része lehet e teljességnek, egy szemlé­ leti lehetőség. A valóság a színskála, a stílus egy szín, még akkor is, ha látszólag tün dök­ lő, hogy képes elfeledni a színskála töb bi szníeit. De a stílus: az ember. Választás dolga és a választás aktusánál a választóra (az emberre) kora valósága hat; így kényszeríti ránk a valóságakaratát! Stílust választunk, de nem önkényesen, azért is keressük és nem átvesszük, hogy éppen a m egfelelőt — a számunkra igazat — sajátítsuk el. Stílust átvenni is lehet, de kockázatos, mert az egyéni ta rta lm a t csak elértéktelenítheti. M inden sajátos tartalom nak meg kell legyen a maga stílusa (form ája). Saul Bellow mondta egy in te rjú ­ jában Faulknerről: „Egyes regényeiben a szimbolika (ilyen például a Megszületik Aug usztusba n) túlságosan tökéletesen stimmel ahhoz, hogy ne villanjon föl bennünk: a kritikai irodalom hatással volt ró. Különbség van „kultúracsinálás” és reqényírás között. Amikor előre m egfontoltan fűznek szimbólumokat cselekvésekhez vagy jellemekhez, ez „kultúra csinálá s". Faulkner hihetetlenül inteligens ember volt, nagyon lebecsülnénk éleselm éjüsé­ gét, ha azt hinnénk, hogy ennek nem volt tud atába n.” A stílus fo rm a jegyek, jelek és szimbólumok összesége. fia ta lja in k pedig keresők, a forma kezdő é pítészei és a jelekhez való viszonyuk „átvevő" stádium ában van. A készen e lsajá títo tt szimbólumoknak a való­ sághoz csatolásának a veszélye fokozottan fenyegeti őket. Nemcsak azért, mert fiatalok és tapasztalatlanok, nem is azrét, mert kevés közvetlen e lő d jük nyújt a számunkra alka tu k­ nak elfogadható útmutatást, hanem azért, mert a modern irodalom maga is keresés idő szakát éli (,,Az igazság az, hogy voltaképpen nem munkáltuk ki a fikciónak azt a form á­ ját, am ely be tudná fogadni a modern élményvilág minden izgalmát, bohócságát és tö ­ redezettségét” m ondja ugyancsak Bellow.) és soha nem lá to tt mennyiségben kínálja a megemésztetlen, féligkész vagy talm i form ákat és stílu sjegyeket, melyekhez azonban — nem szabad e lfe le jte n i! — valóság — elem is tapad. Az ilyen készarcú jelekhez nem fe la ­ datunk történést és jellem eket keresni, mert önm agukat adnánk fel ezáltal. A mi fela da­ tunk és az elm ondottakból következően a szlovákiai magyar író új etikus kötelessége az lesz, hogy a saját valóságunknak az írói tudatosításával korszerű form át m unkáljunk ki, am ely egyetemes összefüggésekben is m egállja a helyét. A menekülés mozzanata is átvett forma — egy lehetséges a ttitüd kerete — és önmaguk feladása. Létkérdés, hogy írói tartásuk aktív legyen, ezért Fábryhoz visszatérve: a szlovákiai magyar író erkölcse és fe le lőségtudata közösségével szemben nem hűsége demonstrálásával, de azzal a fokozott tö ­ rekvésével és céltudatos erőfeszítésével bizonyítható, melynek eredményeképpen „m in ő ­ ségi író " lesz. 78 �Volly István Kodály népdalgyűjtései Nógrádban ( 1906- 1922.) A fonográffal felvett parasztdalokkal kezdődött a tudományos népdalgyűjtés. A v ilá ­ gon először Vikár Béla örökített meg m aradandó értékű népdalt Csincsetanyán , Borsod megyében, 1895. december 24-én: Fehér László lovat lo pott . . . énekelte Tokács István 50 éves uradalm i cseléd, csordás. A szegény ember parasztdalát egy kottatáblán k iá llí­ totta Vikár Béla az 1896. évi milleneumi kiállításon, am ikor ezer éves fenállását ünnepelte hazánk. Kodály Zoltán 13— 14 éves nagyszombati gimnazista volt akkor, és így vall élete egyik döntő élm ényéről: „A milleneum idején két hétig Budapesten lehettem. Legnagyobb be ­ nyomásom a kiállítási falu volt. Egy sor ház, különböző vidékek népviseletébe öltözött alakokkal, teljes felszereléssel. Jártam én azelőtt is falun, de a mi vidékünkön olyan gyö­ nyörű népviselet, hímzés, fazekasárú nem volt lá th a tó . Ö rök kár, hogy nem hagyták meg azt a fa lu t állan dó kiállításnak. A la pja lehetett volna egy magyar Skanzennek. Egyik házban egy fali tábla vonta mag ára a figyelmemet. Fehér László b a lla dá ja volt . . . gyűj­ tötte V ikár Béla." Ez a diákko ri élmény vezette el Kodályt, 23 éves egyetemi ha llg ató korában, a fon og­ ra folt igazi népdalokhoz: „M iko r disszertációs témán kezdtem gondolkozni, s a magyar népdalok minden m egjelent gyűjteményét már átnéztem, eszembe ju to tt az a tábla és felkerestem Vikár Bélát 1903 őszén. Nem kellett messze mennem, mert a Csillag utcai Eötvös Kollégiummal szemközt lakott, ott volt a Néprajzi Múzeum is a hengerekkel . . . Eljött velem a múzeum kis udvari szobájába, ott voltak felraktározva a hengerei, s egy rossz kis zongora, alig hogy elfért . . . M egm utatta a fonográf kezelését, majd magamra hagyott. Abban a kis sötét udvari szobában sok boldog órát töltöttem . Felváltva já t ­ szottam fonográfon a népdalokat, zongorán a hatásuk a la tt készülő szerzeményeimet." (Emlékezés Vikár Bélára. 1959.) 24 éves korában Kodály maga is gyűjtőútra indult gyermekkora kedves tá ja ira . „ H á ­ tizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el Csalló­ közbe. O tt bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába és hallgattam az aratólányok dalát. Legfárasztóbbak voltak a füstös kocsmai szea nszok éjszakánként." G yűjtőútjáról rendszerint betegen tért haza. Eleinte ve­ gyesen gyűjt népdalt, népies m űdalt: bizony megfizeti a tanulópénzt. Csallóköz és Zoborvidék után máris e llá to g a t N ógrádba is. 1906- ba n, 25 éves korában gyűjt először Nógrád megye kis falvaiban és egy pusz­ tán, Bárna, Diósjenő és Takácsházapuszta helységekben: A bárnai kertek alatt, ej jaja-jajaja, Folyik a szerelem patak, ej jaja-jajaja, Aki abból sokat iszik, ej jaja-jaja-jaja, Babájától elbúcsúzik, ej jaja-jajaja. Kedves emlékként m egm aradhatott a szívében az első nógrádi gyűjtés „ja ja ja "-re fré nes, nem -m indennapi lassú-csárdásdala. Amikor 1941-ben az ifjúsági zenei nevelés egyik legfontosabb dokumentumát, a Bicinium okat írja, és a leggondosabban válogat, a II. fü ­ zetbe — mint gyöngyszemet illeszti bele a bárnai népdalt, kétszólamú feldolgozásban. Takácsházapusztán találkozik a táj jellegzetes népdal-különlegességével, a hatsoros, régies, ereszkedő vonalú dallam m al: 79 �Látod-e te babám, Azt a száraz nyárfát, Azt a száraz nyárfát? Mikor az kizöldül, Akkor jövök hozzád, Akkor jövök hozzád. Kizöldült már a fa, Várom a galambom, De soká nem jön már. Zöld erdő zúgása, Vadagalamb szólása: Benne a tanyája . . . Ezt a ritkaszép népdalt még ugyanabban az évben közreadja énekhangra zongorakí­ sérettel a M agyar Népdalok füzetben „hogy egysorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a — külföldi né p d a lla l" — írja az előszóban Bartók Bélával együtt Budapesten, 1906 de ­ cemberében. 1907-ben m indkettőjük figyelme legerősebben Erdély felé fordul. Felfedezik a népzene rég i rétegét, az ötfokú, ereszkedő vonalú dallam ritkaságokat. Leginkább a távoli erdélyi falvakban t ünnek elő azok. Sietni kell a gyűjtésükkel, azt mindketten érzik. De azért Kod á ly ellá to g a t ismét a nógrádi Diósjenőre is, úgy látszik, vonzza őt ez a hegyes-völgyes, erdős tá j is! 1914. június 18-án Szanda községben gyűjt, a csodás várrommal díszített hegy alján, Varga István 62 éves és Pálok Andrásné 61 éves dalosától betyárnótákat jegyez a füzetébe: Hej. Sisa Pista bársony lovát itatja, A babája az ablakban hallgatja: - Ne nézd. babám,a gyászos életemet, Mind teérted szenvedtem én ezeket! Ki hallotta, ki nem mondta már régen, Hogy Nagy Jancsit levágták a Bükkvölgyön. Ú gy levágta Barna András egyszerre, Hogy Nagy Jancsi le is borult a földre. Sisa Pista nem nagy nemzetből való, Nem kell néki piros bársony takaró. Betkarja kilenc-széles gatyája, Nem köll néki senki piros párnája. Odaszaladt az ő kedves pajtása. De már akkor nem segíthetett rajta: — Isten hozzád, édes, kedves, jó pajtás, Már mink többé soha nem látjuk egymást. 1914 nyarán kitört az első világháború. A „kilenc-széles" bőgatya ezen a nyáron ha ­ marosan lekerült az arató parasztlegényekről. Csukaszürkébe öltöztek, és - ahogyan Ady Endre írja — „nótázó vén ba ká k"-ka l telik meg a budapesti utca, felvirágozott m arhava­ gonokban, papi áldással és sűrű könnyhullajtással, kendőlengetéssel indulnak a férfiak a h a rc té rre ...........M ire a levelek lehullanak” mindenki hazatér — jósolta az öreg király, de a világháború négy évig dúl. Eközben eltűnik a régi falvak népdalanyaga, köztük a be ­ tyárnóták java is. A 32 éves Kodály N ógrádban 1914-ben szinte az utolsó órában ha llja még a híres betyá rb allada töredékét, a Vidróczki történet változatát, amelyikből később a le g ­ nagyobb kórusművét, a M átrai képek-et írja. Az első vilá g háború után megszűkült a népzenei gyűjtőterületünk. Bezárult a kapu Erdély felé. Tulajdonképpen ekkor kerül sor sűrűbb gyűjtésekre N óg rádban, a görbe ország ban, amely a hegyes-völgyes tája ival, erdőivel, nadrágszíj-szántóival leginkább fe li­ dézte a már elérhetetlen Erdélyt . . . 1921-ben Tolmácson gyűjt Kodály. 1922-ben Kodály 40 éves. M in t a Zeneakadémia zeneszerzés tanára, valóban v ilá ghírű évfolyamokat nevel, melyekből a későbbi világhírességek sora nő ki: Serly Tibor New Yorkba, D oráti A ntal az Egyesült Állam ok legnagyobb zenekaraiba. Seiber Mátyás Londonba, Pártos Ö dön Izraelbe, Frid Géza Amsterdamba viszi el évek m últával a Kodály-iskola jó hírét, és idehaza is a zenei élet vezetői lesznek a tanítványai: Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Kertész Gyula. Kerényi György, és még sokan, tőle tanulunk mindnyájan. 1921-ben ősszel bejárja Kodály Szatmár megyét, Kocsord, Gacsály, T u rricse, Komlódkisfalud községeket, keresi N agykállóban a híres Kállói kettős táncdal-csokrot is, de nem lel sem énekest, sem cigányzenészt, aki hibátlanul tudná . . . 1922 tavaszán — a húsvéti szünidőben megkezdi a legnagyobb gyűjtését N ógrádban. G yűjtőútjain gyakran vele van felesége, Sándor Emma asszony. Valószínűleg vele volt Nógrádban is. N apjainkban a Kodály-köröndön, Budapesten, özvegy Kodály Zoltánné őrzi a nagy muzsikus és tudós hátrahagyott írásait, gyűjtéseit. A tágas lakás valóságos múzeum, telve 80 �Kodály emlékeivel. Az ifjú Kodályné engedélyével beletekinthettünk az 1922. évi nógrádi gyűjtőfüzetek egyikébe. Ismerős volt számunkra, hiszen 1956-57-ben, am ikor a szabolcsszatmár megyei- népdalkiadványunk készült, és azt átnézte Kodály Zoltán, — együtt fo r­ gattuk a szatmár megyei feljegyzéseit. A „Szól a fige m ad ár” kötetet Kodály Zoltán 75. születésnapjára ajá n lo tta Szabolcs-Szatmár megye közönsége, 1957-ben. A gyűjtőfüzetben az 1921. évi szatmári gyűjtéseket az 1922. évi tavaszi nógrádi gyű j­ tések követik. Körülbelül 200 oldalas, vaskos iskolai füzetben a 126-169. oldalon szerepel a tolmácsi gyűjtés és a 170— 192. oldalon a romhányi. Egy-egy oldalon rendszerint egy népdal kottája és szövege van, gyűjtési adatokkal. Egy-egy napi gyűjtése tehát 30— 40 népdal-följegyzés volt. Tolmács, 1922. április 16. Zárójelben od aírja Kodály, hogy „húsvét vasárnap” . Ü nnep­ lőbe öltözött falu fogadta tehát a népdalgyűjtőt. Legelőbb feljegyzett két nevet: Havas Jánosné Szetei Erzsébet (Vác felé az utolsó ház), Kuralai Istvánné N ógrádi út, 2. ház, hídon túl, a másik közelében. Első népdalénekese Lőrincz Sándorné 58 éves. Talán az ünnepre való tekintettel elébb a karácsonyi énekeket jegyzi fel Kodály: Ó , mely szerencsésen én ma felébredtem, Alom-szakadását mely boldogul értem, Mert amit csak megálmodtam, Igazán láttam s halottam, Hogy ide beléptem. Később rájegyzi a kotta a lá : „Romhányban is közismert.” Feljegyzi a húsvéti körmenet régi-régi énekét is, Föltám ad t Krisztus e napon. „Rég i ének” jelzéssel szerepel mór az első m agyar katolikus énektárban, Kisdi: Cantus C atholicijében, 1951-ben. Kodály nyilván a körmenetben éneklő töm eget hallja, mert csupa fé lko ttá ­ val jegyzi a hangje gyeket, így pedig csak a lassú-tem pójú tömegének hangzik. Egy tréfás félvilági éneket is feljegyez: Az igaz messiás már e ljött . . . A kánai menynyegzőről szól. ahol a víz borrá vált, és ettől az apostolok is m egbokrosodtak: Megtáncoltatták M a g dolnát, Mind elrúg ta kontyocskáját, Kána mennyeg zőjében! Feljegyzi a Kossuth-nóta nagyon szép népdal-verseit is: Kossuth Lajos ablakában Éljen a ha za ! Kinyílt a rózsa magában, Éljen, éljen az igazság, Kétfelé hajlott az ága, Éljen a magyar szabadság, Én ülök az árnyékába: Éljen K o ssuth Lajos! A Kossuth-nótának tehát többféle befejezése van, rövi debb és hosszabb. Kassai V iktor színművész ír ja em lékirataiban, hogy azért nyúlt meg a Kossuth-nóta, hogy 13 ütemes le ­ gyen, és emlékeztessen a kivégzett ara di tizenhárom ra! A tolmácsi változat mór ezen is túlment, 15 ütemes. Ö zvegy Széman M árkné Pataki Erzsébet 54 éves énekli és Kodály mejegyzi, hogy mást is kell véle énekeltetni, mert szépen díszíti a dallam hangokkal. „K itű ­ nően cifráz, ettől mást is." Balog Tamás 40 éves énekel egy azóta nagyon szépen kivirágzott és sokfelé föltűn t nagyívelésű da lla m ot: Kék szivárvány koszorúzza az eget . . . Pár évvel később Lajth a László ta lálkozik e dallam m al Nagykörösön, és az 1930-as években a t ura i qyöngyösbokrétások lépnek színpadra véle a v ilá ghírű G yöngyösbokrétában. Budapesten. Az 1950-es években már film en is felh ang zott. Ú gy tűnik föl, hogy N óg rá dból való az első fö ljegyzése. Balog Tam ás éppen egyidős Kodállyal, ha még él, most kilencven éves. Kedves dala volt: Sej még a búza . . . A változatával a Háry János da ljá té kba n találkozunk, és egy helyi színezetű népdalszövege: A tolmácsi faluvégen van egy kerek erdő; Abban szól a fülemile éjtszaka legelő . . . „D udás gyerektánchoz, felnőtteknek nem " — jegyzi föl Kodály, jelezve, hogy a d u d a ­ nóták eltűnőben vannak a tájon, ahol az 1910-es években még dudás-versenyt rendeztek. 81 �Petőfi születésének száz éves emlékünnepére készül az ország, és Tolmácson feljegyzi Ko­ dály, hogy „Juhászlegény - Cserebogár da lla m á ra ” . A dallam -vándorlásnak érdekes p é ld á ­ ja ez. Gyuricza Ferenc 35 éves és az előbbi énekesek előadásában feljegyzi a rendkívüli népszerű b a lla d á t: Szépen legel a báróné g u ly á ja ,/ A kisasszony maga sétál utána . . . Brélos Tamás 64 éves dalos 6/8-ados lejtésű népies m űdalt énekel, „Kondé János albertirsai kovácstól ta n u lta ” -jegyzi föl Kodály: Tiltsa bár az ég szava, tiltsa végzetem, Érted lángol, érted ég minden érzetem, Lassanként megölnek a hosszas bánatok, Mint az őszi földvirág, földre hervadok. A fé le „n o b e l” , nemesi népdal lehet, Kodályt ez is érdekelte. Följegyezte a népdallá vált Dóczy-csárdást is: Nem jó az a gazda . . . eredeti szövege: Szeretőt keresek . . . Végül egy helyi dalváltozatot: Tolmács község szép helyen van . . . Ezzel letelt egy gyű jtő­ nap és átmegy a következő községbe. Romhány, 1922. április 17. Húsvét hétfő, a locsolkodások napja a faluban. Egész névsor van a gyűjtőfüzetben: G rója István, régi könyvei vannak, Juhász János, Zagyva i Imre, Koczka Mihály, Szunogy Ezekiásné Pipó Anna, M aglódi Jánosné, Hegedűs Jánosné, Hege­ dűs Benedek, Gyurósics József, Kovács, Károly, Saliga János, és Balázs István pásti, Megyeri Péter, Termán István Podra. 14 énekesre számíthat tehát a faluban, sőt mások is jelentkez­ nek. M áté Pálné 38 éves d a lo lja : Az egri kaszárnya teteje . . . Slezák István 38 éves énekli: Kiszállott a kebelembül a fecske . . . és egy nagyon értékes, régi dallam ot, mely belekerült Kodály— Vargyas: A magyar népzene példatárába, m égpedig a legértékesebb dallamcsoportba: A népzene ősrétege, ötfokú dalok, kvintáló dallam ok, 14. szám. Utána következik 15. szám: Tiszán innen, Dunán túl . . . Ez is szemlélteti, hogy mennyire értékes a romhányi régi népdal: Csató, Csató, Csató, Csató, Nem kell a lénungnak zacskó, Elmulatom a pénzemet, Kifordítom a zsebemet, Kifordítom a zsebemet. Nincsem apám, nincsen anyám, Az isten is haragszik rám. Árva vagyok, mint a gólya, Kinek nincsen pártfogója, Kinek nincsen pártfogója. Elittam már mindenemet, Vastengeles szekeremet. Ü sztökémet, csoroszlámat, Imádságos bibliámat, Imádságos bibliámat. Szunyog János 20 éves a fiatalok akkori népdalait m ondja: A romhányi sugár torony ja j de messzire ellátszik . . . A romhányi templom tetejére . . . Juhász János 53 éves „még a p já tó l ta n u lta " — jegyzi fel Kodály — a kétségkívül rég le tünt századok katonadalát: Acél dárdát csináltattam magamnak, Szép címerit rávágattam hazámnak, Rózsafából csináltattam a nyelit, Szeretőmnek rávágattam a nevit. Voltam az apámnak kedves gyereke, Mégis elfogott a császár embere. Ha idejött ez a forspont, hagy vigyen, Értem ez a sok szép lány ne könnyezzen! Ki van tűzve Magyarország zászlója, Sok ifiú fölesküszik alája. Sok ifiú fölesküszik alája: Ezt kívánja most a magyar hazája. Zagyva i István 34 éves, az akkor divatos katonanótát énekli: A rétsági, a rétsági, a rét­ sági sorozóra süt a nap. Tizenkilenc szótagosra nyúlt az új stílusú népdal. G rója, vagy Grólya István 38 éves, akinek — Kodály jegyzete szerint — „régi könyve" van, nyilván d a loskönyvről van szó, a táj jellegzetes hatsoros ereszkedő dallam ára sok új versszakot énekel: 82 �Kérem, kocsmá rosné, Micsoda csárda ez, Micsoda csárda ez? Sok szegénylegénynek Mulató helye ez, Mulató helye ez. Hozzon bort, kocsmáros, Megfizetek érte, Megfizetek érte: Lemék a Nyirjésbe, Csikót lopok érte, Csikót lopok érte! Ha csikót nem lopok, Szilaj tinót hozok, Szilaj tinót hozok, Mégis a boromért Adós nem maradok, Adós nem maradok. Lóra csikós, lóra, Elszaladt a ménes, Elszaladt a ménes, Nincs már a rajcsúlba Csak a pányva nyerges, Csak a pányva nyerges! Számolj betyár, számolj, Számolj a csikóval, Számolj a csikóval, Én is majd számolok A kedves rózsámmal, A kedves rózsámmal. Nemcsak a rövid-soros versforma emlékeztet Balassira, de a történet is. Hiszen a vég­ vári vitéz is belekeveredett csikó-elkötésébe, persze inkább virtusnak számított ez akkor, mintsem megvetendő bűnnek. A húsvéti nógrádi gyűjtés ezzel végetért. 1922. június 4-én Ecseg községben jelenik meg Kodály, Ö zvegy H a jdú Józsefné Földi Julianna 68 éves dalos asszony a Pá vás lány b a lla d á já t énekli el, így, kezdődik a feljegyzés: Ó , szűz téged arra kérünk, Sétálásra jöjj el vélünk, - Ha veletek utam veszem, Hát a pávám hová teszem? - Hajtsd a pávát a forrásra, Mert ezt nem bízhatod másra, Nem messze jössz, megláthatod, Ha visszajössz, feltalálod . . . Fölébredett éjféltájban, Fülemile szólására . . . A teljes balladaszöveg szól a pávát őrző szűzről és az őt elcsábító vándorlegényekről: s valósággal kis Boccaccio-i történet. Vajjo n emlékeznek-e reá még a nógrádi öregek? Ecsegen följegyzi Kodály, hogy „Gyermekcsoportok já rnak névnapi esti kösznötővel: Ö rvendetes ez nap, gyenge sugárival . . .” Ö reg asszonyok énekelnek karácsonyi énekeket: Hej, víg juhászok csordások . . . A nógrádi gyűjtés legizgalm asabb fejezete azonban azután következik. „D u d a n ó ta ” jegyzi fel az egyik kottára. Pongrácz M ihályné 64 éves énekli, Kodály a nógrádi kiejtést is je lzi: Hallod-e te szolgáló, Körmöllyön meg a holló! Megdöglött már a szürke, Mit csináljunk már véle? „Kislány korában hallotta Szarvasgedén” — jegyzi fel Kodály és mindegyre igyekszik ezt régebbi zenei vilá go t feltárni, feltérképezni! A 68 éves énekes asszony kislánykora meg­ egyezik az 1880-as évekkel, Kodály születési idejével . . . M olnár M ihály 77 éves öreg ecsegi parasztember tud ja a dudanóta folytatását: Apczon lakom, keress meg, Két lányom van, szeresd meg! Néked adom egyiket, Vidd el akármelyiket! Feljegyzi Kodály a tem pót is, negyedkotta = 144. A da lla m ot kétnyegyedes ütembe osztja, de o d a írja : „in ká b b 4/4” . M indenben nagyon gondosan já r el, ezt tükrözi a kézirata. Ismerősek ezek a dudanóta-verssza kok, még pedig a M átrai képek-ből! A gyorstem­ pójú befejező részben zendülnek föl, ugyanabban a sorrendben, ahogy Ecsegen a gyű jtő­ füzetbe kerültek. A kórusmű tempójelzése és ütembeosztása is emlékeztet az ecsegi m eg­ figyelésére: A llegro molto, negyedkotta = 160 (a befejezés nyilván kis tempógyorsítást kí­ vánt) és az ütembeosztás: Négynegyedes! 83 �Kiderül tehát, hogy a nógrádi gyűjtésének jelentős hatása volt a M átrai képek-re! Ha semmi másért, már csak azért is érdemes volt Kodálynak felkeresni a nógrádi tája t, hiszen a 6 perces, hatalm as vegyeskari kórusmű tartópillérei, — az első és az utolsó d a lla m ­ téma — először Nógrádban került Kodály gyűjtőfüzetébe, azután természetesen másutt is meglelte, hiszen a táj jellegzetes dallam ai több megyében elterjedtek. De a kórusmű be­ fejezésében a nógrádi változat, a „d u d a n ó ta ” szerepel pontosan úgy, ahogyan az ecsegi két öreg népdalénekes visszaemlékezett reá 68— 77 éves fejjel, 1922. június 4-én. A kórusmű 1930— 31-ben született. (A művet a Székesfővárosi Énekkar m utatta be 1931. március 17-én, Kodály szerzői estjén, és mint fővárosi énektanár, magam is ott énekelhettem, jelen voltam, am ikor Kodály a népdalok helyes intonálását szorgalmazta, mintegy a gyűjtéseiben rejtőző paraszti előadásm ódokat továbbította számunkra.) Június 5-én is Ecsegen gyűjt. Július 15-én Jobbágyi faluból feljegyez két nevet: Jancsó János 56 éves, Osvát Istvánné 70 éves. Nyilván, mint jó énekeseket, emlegetik őket. Július 15-én Szarvasgede falucskában a fia ta l lányokat h a llg atja. Egy sajátos népköl­ tési műfajra összpontosítja figyelm ét, párosító dalokat jegyez, egyiket a másik után. A párosítót Bartók Béla éppen ebben az időben írt főművében, A magyar népdal-ban így határozza m eg: „A párosító, vagy „k id a n o ló " dalok szövegei olyan leányt és legényt ne­ veznek meg, akikről a falu tudja, vagy sejti, hogy szerelmi viszonyban vannak egymással. A szövegek sablonjai — szerelmi viszonyra történő tréfás célzások — állandóan, ebbe egy­ szerűen beléhelyezik az illető legény és leány nevét.” Sokáig nem is sejtettük, hogy milyen sok párosító kerül elő egyetlen faluból is! Szarvasgedén Kodálynak ezeket dalolták a fiatal lányok: talán még ma is érdekes, hogy akko rtá jt ki kibe volt szerelmes? . . . Éjfél után egy óra, Ég a világ a botba, Sej, ráj, rom, sej, ráj, rom, Ég a világ a botba. Csütörtökön este Három legény leste, Mikor Kajzer Etel Magát lefestette. Ott mérik a trafikot, Rózsaszínű szalagot, Sej, ráj, rom, sej ráj, rom, Rózsaszínű szalagot. Magát lefestette, Üveg alá tette, Arra ment a Fiszter Józsi, Az ablakon leste. Magyar Panni méreti, Derekára kötteti, Sej, ráj, rom, sej ráj, rom, Derakára kötteti. Bemegy a szobába, Leül a lócára, Lehajtja bús fejét Az Etel vállára. Víg Azt Sej, Azt Janika meglátja, mondja, hogy levágja. ráj, rom, sej ráj, rom, mondja, hogy levágja. Vágd le, Jani Úgyis te vagy Sej, ráj, rom, Úgyis te vagy nem bánom, a párom! sej ráj, rom, a párom! * Lement a nap, csillag van az égen, Kis Mariska mezítláb a jégen. Sajnálja a cipőjét felhúzni, Demény Pista nem vesz többet néki. Lement a nap, feljött a holdvilág, Demény Pista nyergeli a lovát. Jaj de szépen szól a sarkantyúja, Kis Mariska mondva csináltatta. 84 * A csárdába, a csárdába három legény, Krumpli Miska, Krumpli Miska a vőlegény Ráncosszárú csizmába, szegett aljú gatyába Tóth Marika a babája. * Átúszott a kácsa vízen, Dunára, haj, Átment érti Kéri Mihály, Dunára, haj! Átvitte a bugyellárist, Hoz Terának gyöngykalárist, Dunnára, dunnára, dunna alá, haj! G yöngykaláris fakadozik, Dunára, haj, Tera szive hasadozik, Dunára, haj! Gyöngykaláris ne fakadozz, Tera szive ne hasadozz, Dunnára, dunnára, dunna alá, haji �Hogy ő férjhez nem mehet, Itt a híre, hopp! Burik Jani a gulyás, A gulyás, Levelet ír a boglyán, Itt a híre, hopp! Ne félj, Mári, mehetsz még, Mehetsz még, Kerek kontyot köthetsz még, Itt a híre, hopp! Azt írja a levélbe, Levélbe, Megházasodik őszre, Itt a híre, hopp! Magos ágyat vethetsz még, Vethetsz még, Abba le is fekhetsz még, itt a híre, hopp! Víg Mariska megijed, Megijed, Kodály megjegyzi, hogy a kisebb lányok is éneklik a párosítót: Három icce kendermag? Pintér Boris kié vagy Nem vagyok én senkié, Csak a Murcsi Ferié! Murcsi Feri, vedd el már, Mert a tyúk is tudja már, Ha a kakas megtudja, Ki is kukorékolja. Hozzátoldanak egy Szentirm ay-daltöredéket: Hajnalba, hajnal előtt, Rózsafa nyílik a házam előtt. Kitűnik, hogy a m á jfa-n ótája is párosító: Hallottátok-e már hírét, Szana Feri legénységét, Fűrésszel vágta a májfát, Hogy ne hallják kopogását. Felveszi a bal vállára, Viszi Panni ablakára. Kelj fel, Panni, itt a májfa, Jó éjszakát! Vigyázz rája! Felkel Panni az ágyából, Kendőt vesz ki a ládából, Itt van anyám, kösse rája, Száz forint ennek az ára. Itt is kutat a dudanóták után, és feljegyzi: „Verbunkos és gyorstáncdal a dudán.” Ambrus Klára 70 éves és Dobrócsi György 73 éves nevét jegyzi föl még és egy régi huszárnótát: a verbuválás emlékét őrzi a szöveg. Jaj de szépen felöltözött hat huszár, Mind a hatnak arany kard az oldalán. Veres színű pántlika a csákóján, Most mennek be a vármegye kapuján. Az én rózsám is átment már alatta, Vakuljon meg, aki megvizitálja! 1922. június 17-én kerül sorra Becske község. Mészáros Júlia 70 éves énekel „dudan ó tá "-t, formás kvintváltó da lla m ra: Fölszaladt a kecske a fára, Zöld ágat szakított szájába. Ihajla, kedvesem, így lesz jó, Gyönge kis kecskémnek ez való! Ezt a dallam ot nyomban összeveti a kottalapon H ajdú Erzsi 76 éves, nagysápi Esztergom-Komárom megyei dalosa szövegével: Kihajtom a libám a gyöpre, akitől az előbbi évben ugyanezt a dallam ot gyűjtötte. Paróczi József 56 éves ugyancsak ereszkedő vonalú dudanótát tud: Fekete szárú cseresznye, De szép barna kis menyecske, Ha az isten néköm adná, Nem köllene egyéb anná . . . 85 �Ezt is összeveti a kottalapon Gazdi Feri 53 éves Turricse-i, Szatmár megyei dalosa szövegével: Réztepsiben sül a málé . . . Előző évben ott is gyűjtött. Kitűnik, hogy ezidőtájt erősebben foglalkoztatják Kodályt a dudanóták, azok elterjedését vizsgálja. Ezt tükrözi Becske-i gyűjtése 1922-ben. Az utolsó nógrádi gyűjtése 1922. június 29. Palotás községben Berkes Mihály 48 és Varga József 59 éves dalos a késői betyárnótákat énekli. Érdekes, hogy miként válnak az egykor félelmetes, gyilkossággal végződő betyárhistóriák tréfás kalandos történetekké, amikoris kisasszonynak öltözik a betyárgyerek: Jáger Jóska selyembársony, Azt gondolják, hogy kisasszony. Sétál az egri utcában, Egyik bótból a másikba. Oláh Gyuri nem volt istenkáromló, Mégis rásült Nagyderegen hat pejló. Az a hat ló mind egyforma szőrű volt, Oláh Gyuri Nagykállóban rajta volt. Válogatja a selymeket, Különbeket, különbeket . .. - Válogassa a kisasszony, Ne siessen olyan nagyon! El is vitte nagykállai vásárba, Kiállittya, hetven forint az ára. Találkozott egy ember a vásárba, Ki azt mondta: - Én vagyok a gazdája! - Sietnem kell, botos uram, Mert sietős az én utam, Írja föl a bótajtóra: „Itt vásárolt Jáger Jóska!” . . . Oláh Gyurit három pandúr kiséri, Kis kalapját a szemire beüti. - Nézz föl, Gyuri a pandúr szeme közé, Most kísérnek nagy Szeged vára felé . . . Dudanótával zárul az 1906-tól 1922-ig húzódó nógrádi Kodály-gyűjtés. Szita János 62 éves dalolja Palotáson: Jeruzsálem szép kis város, Mert ott a pap a kocsmáros, Délig az Istent dicséri, Délután a jó bort méri. Jeruzsálem, Jeruzsálem, A vénasszony veszedelem! Eltört nékem a nagy fazék, Majd megvernek engem azért: Olyan vagyok, mint gyerek, Minden kicsinyért szenvedek. „Több dudanóta után is rávágják” — jegyzi fel Kodály a nógrádi gyűjtés utolsó tanul­ ságaként: Jeruzsálem, Jeruzsálem, A vén asszony veszedelem! Tantványai, a későbbi gyűjtők mesélik, hogy 1953 tavaszán karancsaljai népdalt, öt­ fokú, ereszkedő, régi dallamot keresett, Avasi Béla és Tóth Margit kutatókat egy hétre el­ küldte, kutassák fel érte a táj falvait, Selyptől fel egészen Salgótarjánig. Tanácsokat adott a gyűjtésre. Naponta mintegy 40 népdalt jegyzeteltek, de már többé nem akadtak nyomára a Kodály által még ismert dallamnak. Ellenben népnevelőknek hitték őket akkor, és sokat meséltek, de keveset daloltak . . . Az 1960-as években — kevéssel korai halála előtt — Ko­ dály még sokféle tanácsot adott nógrádi gyűjtései alapján Borsai Ilonának is, aki a szom­ szédos mátrai táj zenei feldolgozását készítette éppen. Kodály tehát 25 éves korától 40. évéig járta, mint népdalgyűjtő, Nógrád megye 10 köz­ ségét, pusztáját, de még a nyolcvanas éveiben is úgy emlékezett reá, hogy tanácsokat a d­ hatott a nyomába lépőknek. Ebben is megmutatkozott legendás emlékezőtehetsége és ma­ radandó szeretete a táj népe- és népköltészete iránt. 86 �Körkép M agyarország felfedezése Fekete Gyula: Éljünk magunknak? Hadd kezdje a recenzens szubjektív vallomással: a Magyarország fel­ fedezése c. sorozatnak ez eddig a legjobb, mert legközérdekűbb, s egyben a legnyomasztóbb, legszomorítóbb kötete. Aki ezt a könyvet elolvasta, át­ gondolta, az nem élhet, gondolkodhat úgy, mint előtte! Fekete Gyula nem­ zeti létünk, szocialista társadalmunk egyik legégetőbb, legfájóbb sebéhez nyúlt, megfogadva a költő intését: ,,Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait." (Eötvös J.: Én is szeretném . . .) Szűkebben értelmezve a jelen, tágabban a jövő gondjairól szól. Raci­ onálisan, hűvösen fogalmazva arról van szó a könyvben, hogy ha nem vál­ toztatunk hathatósan a szemléletünkön, család és szociális politikánkon, akkor 20-30 év múlva krónikus munkaerőhiány fogja sorvasztani a termelést, a társadalmat. Más, érzelmesebb megközelítéssel: társadalmunk egy részé­ ben betegesen eluralkodott az önzés, az elidegenedés, a rövidlátó kispolgári hörcsög-harácsolás, amely cinikusan és olykor már agresszíven is ki akarja vonni magát a társadalom érdekében történő közteherviselésből. Erre a je­ lenségre még akkor is fel kell figyelnünk, reagálnunk kellene, ha nem szo­ cialista társadalomban élnénk. Az író - ez esetben a nemzet lelkiismerete ,,funkciójában" — a legnemesebb, (de nem éppen hálás . . .) kötelességé­ nek tesz eleget, amikor feltárja, megfogalmazza ezeket a jelenségeket. Hiszszük és reméljük, hogy ez a könyv eléri a célját és mozdít valamit a közvé­ leményen, hogy a Veres Pétertől olyan szépen megfogalmazott „népben — nemzetben” gondolkozzunk. De nézzük hát miről is szól ez a könyv? Tulajdonképpen perirat, vita­ anyag a Nők Lapjában 1970-ben az anyaság becsületéről, vállalásáról, az 87 �utódok neveléséről stb. kiterebélyesedett vitáé. Már önmagában ez is, ti. hogy egy vita dokumentumai megmaradnak, nem sikkadnak el, nem issza be a közöny homoksivataga — érdekes és izgalmas. (Mert — valljuk be! — megszoktuk már kicsit, hogy vitatkozgatunk, olykor a gorombáskodásig is!, aztan marad minden a régiben, a Duna csendesen folydogál tovább, az élet is.) Am ez a vita és a következtetések, amit levonhatunk, le kell vonnunk be­ lőle, nem kerülhet ad acta, hiszen a létünkről van szó. Az anyaság fogal­ máról van szó, a nemzet reprodukciójáról, a jövőről. Ugy robbant ez a vita, mint a bomba. Fekete Gyula cikke kavicsként vonta maga után a szenvedé­ lyes hozzászólásokat, hogy olykor már el is feledkeztek az indító cikkről és egymás szavába vágva fortyogva törtek elő az eddig szinte ismeretlen (és ellenőrizhetetlen ind ulatok). Meghökkentő és elszomorító dolog ez — no nem a vita ténye, de sok hozzászóló érve és eltorzult hangja —, hisz az anya fogalma eddig minden társadalomban és kultúrában tabu és szent volt. legyük hozza, hogy nem a biológiai prakticizmus miatt, amivel sok „antianya" (micsoda szörnyszülött szó!) csúfolja ,,anyanyúlnak" több gyereket is vállaló nembéli társait, hanem éppen az áldozatvállalásért, azért az utánozhatatlanul többért és másé t, ami ki és fölé is emeli a dolgát végző férfiak közül. Mert lehet vitatkozni azzal az elmélettel, miszerint a férfi a nemzet, a nő a népfenntartó erő (idealista íze van), de azt nem lehet vitatni, hogy a legtöbb gyereket nevelő anyák áldozata nélkül elsorvad, széthullik a család, szétzilálódik, demoralizálódik a társadalom is. Az anya áldozata a legtisz­ tább, mert vértelen áldozat, az anya „önzése” a legnemesebb önzés, mert adakozó. Szándékosan időzünk ennyit ennél a témánál, mert az Anya meg­ becsülése, az utódok nevelése - s ez a könyv újdonsága, nagy figyelmez­ tetése! gazdasági ügy is, társadalmi ügy, nemzeti ügy. Vegyük sorra! Gazdasági ügy a jelenben, mert: a gyerekek száma egy családon belül ma az a tényező, amelyik legerősebben determinálja az életszínvonalat. Egy­ szerű, fejben végzett osztással kiszámítható, miért: ahol több gyerek van, kevesebb jut egyre. Gazdasági ügy lesz a jövőben is, mert ha fogy a kereső­ képes, produktív korú lakosság, akkor ez visszahat a termelésre, nagyobb terheket kell vállalniuk a mai kisszámú gyerekeknek, amikor munkába lépnek. (El kell tartaniuk az egészségtelenül nagyszámú nyugdíjasokat — minket! és a saját gyerekeiket is.) Óhatalanul lemaradunk a versenyben az egészsége­ sebb, népesebb, szaporább nemzetek mellett. Mindezekből következik, hogy ez a jelenség (a kis szaporulat) már ma is társadalmi ügy, a társadalomnak sürgősen be kell avatkozni. Hogyan? Igaz­ ságosabb elosztással! Ezen a ponton a vita (és Fekete Gyula) újabb elméleti értékű tanulsággal szolgál. A javak elosztásánál ma már nem lehet csak a termelésben elért eredményeket figyelembe venni. Azaz nem fogadhatjuk el azt az elvet, hogy a munkában bennefoglaltatik az utódok nevelésének a költsége is. Ezt az elvet már a kapitalista társadalomban is revideálták (pl. Franciaország), belátva, hogy az utódok létrehozása, nevelése az össztársadalom érdeke. Igazságtalan tehát, ha a terheket csak a szülők vállalják! A jövedelem elosztásának olyan új, szocialista módozatait kell kidolgozni, ame­ lyik nem hozza hátrányos helyzetbe azt, aki vállalja a több gyerek nevelésé­ nek egész embert igénybevevő gondját! (A X. kongresszus már ilyen értelem­ ben tárgyalta a kérdést.) A gyereknevelést egyenértékűnek kell tekinteni a 88 �közvetlen termelőmunkával és meg kell adni a nőnek a választás jogát és lehetőségét, hogy melyiket választja. Itt lép át a vita morális síkra. S ok hoz­ zászóló egyszerűen helytelenül értelmezi az emancipációt, amikor az anya­ ságban valamiféle degradáló ,,nősténységet” lát. Az erkölcsi értékrendszer­ nek és ízlésnek képtelen ficama ez, amely éppen azt vitatja el a N Ő -től, ami alapvető hivatása lenne. Amikor alapvetőt mondunk, akkor nem valami szü­ lési kényszerre gondolunk. De nem ismeri vagy félreismeri a nő biológiai­ pszichológiai „ráhangoltságát", elhivatottságát, aki éppen a gyermeket akarja kiiktatni az életéből. Alig van vagy talán nincs is olyan munka, mint a nők jobban el tudnának végezni, mint a férfiak. Csak egyfajta hamis tudat az, amelyik versenytársnak tekinti a két nemet a munkában. Van viszont egy terület, ahol a férfi béna és suta: ez a kisgyermek. Itt egyszerűen „versenyképtelen”. Magyarán éppen az anyaság az, ami a férfi fölé emeli a nőt, ahol feltétlen tiszteletet érdemel. Amelyik nő tehát az anyát csúfolja, az anyaságot degradálónak, lealacsonyítónak mondja: tulajdonképpen az emancipációt vonja kétségbe. Igen de az anyaság nemcsak biologikum, hanem nevelés kérdése is. Erre is figyelmeztet ez a könyv! A szülőképes nőket (aki 45-ben született az ma 27 éves . . .) már ez a társadalom, a mi iskolánk nevelte. Eltekintve a protokol l-jellegű, kötelességízű NŐNAPOKTÓL, ANYÁK NAPJÁ­ TÓL, megtettünk-e mindent, hogy a felnövekvő nemzedéket tudatosan fel­ készítsük arra, hogy ők is szülők lesznek? „Igen, ez tulajdonképpen a család, a szülők feladata lenne” — mondja az iskola. Csakhogy a család - ahol a nő dolgozik, válságban van. Még a szexuális nevelés is csak vitatéma, az iskola egyszerűen nem meri, és nem is tudja vállalni.. (A pedagógusok ma­ guk is felkészületlenek erre és félnek a közvélemény álszent, prüd harag­ jától.) Holott ma már nyilvánvaló, hogy több kell. Társadalmi szinten kell megoldani a morális nevelést is — és nem csupán a gyerekekét néhány hoz­ zászólás tanúsága szerint! Nagyon helyesen mutat rá Fekete Gyula a vitat értékelve arra a sajnálatos jelenségre, hogy a társadalom nem kis rétegének egyszerűen nevetséges és gyűlöletes mindenféle áldozatvállalás. Az erkölcsi értékeknek olyan mértékű devalválódásáról van szó, amiről beszélni kell. Ebből fakad, ezzel magyarázható az a felelőtlenség és az a sajnálatos ne­ gatívum, amellyel elsők vagyunk a világranglistán: a válások, az abortusz, az öngyilkosság és az utolsó az élveszülések számát tekintve! Anélkül, hogy dramatizálnánk a kérdést elgondolkodtató, hogy ez a nép, amely 1000 év alatt túlélte a tatárt, törököt, németet, éppen most, amikor kezébe vette a sorsát, amikor addig nem ismert lehetőségek nyíltak meg előtte, most ve­ szítené el a lába alól a talajt? Fekete Gyula tényanyaga, okfejtése lehan­ goló — önmagában. De még lehangolóbb lenne, ha nem lett volna ez a vita, nem születik meg az a könyv. Mert a „párjával” (Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról), a józan, mérlegelő ész szavával a szépíró érzelmi töltésé­ vel figyelmeztetnek, mozgósítanak. Igazolják a marxi tételt, miszerint a tár­ sadalmi jelenségek igenis leírhatók, törvényszerűségei, tendenciái megfogal­ mazhatók és e törvények ismeretében a társadalom alakítható. A gazdasági erőforrások átcsoportosításával, az iskola, a sajtó, a rádió, a tv. tudatfor­ máló erejének igénybevételével igenis elérhetjük, hogy több gyereket vállal­ junk, vállalhassunk, hogy kevesebb abortusz, öngyilkos, megkeseredett, ma- 89 �gányos ember legyen Magyarországon. Ezt a könyvet „kötelező olvasmánnyá" kellene tenni minden gyakorló pedagógusnak, gazdasági és kulturális éle­ tünk vezetőinek, minden mai és leendő szülőnek, hogy végre megtanuljunk és elkezdjünk valóban „népben - nemzetben" gondolkodni. (Szépirodalmi K. Bp. 1972.) Kunszabó Ferenc: Sárköz Ha valaki figyelmesen olvasta Kunszabó Ferenc előző kötetét (Parázson pirítani, Magvető K. Bp. 1970.) nem tartja meglepőnek, hogy a Magyaror­ szág felfedezése c. sorozatban éppen a Sárközről ír. A „Szekszárdi kísérlet” c. riportjában olyan jelenségről tudósít, amit nem itt találtak ki, de itt pró­ báltak ki először Magyarországon, éppen a Sárközben. A téma azóta sem „hagyta nyugodni" a szerzőt, „utána járt a dolgoknak", pontosabban kö­ rüljárta, több oldalról is megvizsgálta a jelenséget. Ennek eredménye ez a könyv. Sárköz valóban „megérdemli", hogy írjanak róla (írtak is róla sokan — nagy irodalma van). Két sajátos vonása: az egyke és a népművészet min­ dig is országos hírű volt. Erről írtak a legtöbbet a tájról szólván. Kunszabó Ferenc nem azért utazott oda, pontosan nem csak ezért. Módszere sokoldalú. Mindenekelőtt áttekinti a tájegység történelmét: Hogyan alakult ki ez az összetéveszthetetlenül markáns-vonású népcsoport? (A tárgy ismerete: a tárgy történetének ismerete - mondja Hegel). Izgalmas téma már ez is, mert Sárköz történetében nyomon lehet követni a Duna-mente 1000—1500 éves múltját a rómaiaktól napjainkig. Mert mindig élt ember a jól termő dombo­ kon, dunai ártereken. Gazdag élet volt itt, virágzó falvakkal, városokkal. Ma már nehéz, mert csak a sajnálatosan kevés levéltári adattal lehet dokumen­ tálni, hogy a magyar gazdálkodás, a magyar kultúra milyen gazdag is volt ezen a vidéken (és máshol is az országban), mígnem az országot ért több­ szöri sorscsapások el nem pusztították, el nem sorvasztották, vissza nem szo­ rították. (Még történelmi romjaink is csak elvétve, „szerencsésen” maradtak meg!) Sárköz ennek a menekülő, saját lehetőségei alá szorított életnek a produktuma és történelmi vetülete. A török (később a német) elől a Dunamenti mocsarak közé menekült, elpusztult falvaibái a maradék lakosság és ott lappangott, tengődött egészen a Duna szbályozásáig. A történelmi kényszerűség alakította ki a sárközi ember sajátos életszemléletét, temperamen­ tumát, intellektusát. Életben maradni valahogy, ha már gyarapodni fejlődni nem lehet. Így lett konzerváló, megtartó a magyar kálvinizmus is. Egy adott történelmi korszakban és helyzetben már a puszta megmaradás is produk­ tum. 90 �Sárköz sajátos tragikuma az, hogy a Duna szabályozása után is (nagy és bőven termő területek szabadultak fel így) megmaradt Sárköznek. Ami eddig megtartotta, most az akadályozta meg, hogy tovább lépjen. Avagy nem így kell-e felfognunk a „népbetegség" egykét is? Tartani egy bizonyos életnívót, megőrizni azt, amit apáink hagytak ránk és nem törekedni arra, hogy a gyerekek számával, újabb vagyon szerzésével gyarapodjunk. (A sár­ közi példa szomorú előfutára volt a mai egyke vagy egy se szemléletnek. Az ő gyerektelenségük és a mai nagy gyerekhiány egy tőről fakad: nem veszé­ lyeztetni egy már elért életnívót!) Kunszabó Ferenc pars pro toto Sárpilis­ ben vizsgálja az egész „Sárköz komplexumot". Ez a legkisebb és a legorthodoxabb sárközi település pozitíve is, negatíve is. Ami nem fejlődik, stagnál: az pusztul. Sárpilis lakossága csaknem 200 fővel csökkent az elmúlt tíz év alatt. Sok oka, összetevője van ennek. Itt az okokat vizgálva „lendül át” Kunszabó az általánosba. Mert falvaink apadása, elöregedése nem csupán sárközi jelenség! A szociográfust izgatja ez a folyamat. Egészséges-e ez? Nietzsche azt mondja, hogy ami lemenőben, pusztulóban van, azon taszítani kell, hogy hamarabb pusztuljon. A születő újat és erőset kell segíteni. El­ fogadhatjuk-e az idealista német heroikus pesszimizmusát? Belenyugodha­ tunk-e, hogy egy történelmi folyamatban — amely törvényszerű — emberi ér­ tékek pusztulnak el jóvátehetetlenül? Kunszabó vallja és az olvasót is ma­ gával sodorva töprengésre készteti, hogy meg kell fordítani a nitzschei tételt, harcosan optimistának kell lennünk. De még ez is kevés! Alkotó módon bele kell szólnunk a történelmi folyamatba, ami a tudatos embernek már nem lehet fátum. Sárpilisről és általában a magyar faluról szólván el kell dönte­ nünk, hogy mit is akarunk. Tény, hogy a gépesítéssel, a kemizálással, a raci­ onális munkaszervezései hatalmas munkaerőfelesleg keletkezik a falvakban. Ez a jelenség önmagában pozitív és elkerülhetetlen is. Támogatni, erősíteni is kell. De mi legyen az elhagyott, elnéptelenedő falvakkal? Feltétlenül jó-e, ha mindenki a városba törekszik növelve városaink túlzsúfoltságát, akutt la­ kásproblémáit? Meg kell-e várnunk a nyugaton máris észlelhető visszaáramlási folyamatot? Elég gazdagok vagyunk-e ahhoz, hogy míg a falvakban tel­ jesen jó házak állnak üresen, kalitkányi lakásokkal vagyunk kénytelenek egyelőre enyhíteni a lakás-gondokon? Nem lehet ezt a két folyamatot (a falu elnéptelenedését — városaink egészségtelen, mert hirtelen felduzzadá­ sát) enyhíteni, összehangolni? Ezek csak kérdések hiszen nem a szociográfus dolga a megoldás keresése. De időben figyelmeztet! Annál is inkább, mert észlel egy másik sajátos (nem csupán sárközi) jelenséget is, amit divatossá vált szóval elidegenedésnek nevezünk. Sárközben nem új jelenség ez. Az egykével, a viszonylagos mozdulatlansággal már régebben a magyar tár­ sadalom perifériájára szorult Sárköz. Az ötvenes években aztán felgyorsult az idő. A kulák-mizéria, a tsz szervezések ügyetlenségei bizonytalanná, mármár talajtalanná tették a sárközi parasztot. Az évszázadok alatt kialakult faluközösség hirtelen, átmenetek nélkül felrobbant. Kunszabó finoman és sok­ oldalúan elemzi ezt a jelenséget. Bemutatja, hogy a falu tradíciói osztályjellegűek voltak ugyan, de rendkívül sok pozitív és demokratikus elemet is tartalmaztak. Sárpilisben. Az ötvenes években ez úgy hullt darabokra, hogy nem alakult ki helyette más, jobb. Amíg valamikor a falu (törzslakossága, a virilisek) a magukénak érezték a falut, a közügyeit is, most nagyfokú közöny 91 �tapasztalható a közügyekkel szemben. A falusi ember elfogadja, megszokta, hogy mások (,,a járás!”) döntenek lakóhelye fontosabb ügyeiről. Nem min­ denki reagál egyformán. A fiatal munkaerő java szökik a faluból, mert ha már nem az övé a falu, akkor csábítóbbak a komfort, a város civilizációs, kulturális lehetőségei. Az o tthonmaradók a tsz-ben is átélik az elidegenedés sajátos változatát. Kunszabó felismeréseire itt különösen oda kell figyelni! Miért idegenkedett a magyar paraszt a tsz-től? Félt az ismeretlentől, téves elképzelései voltak, stb. — hangzik a frázis-szerű válasz. Kunszabó „utána járt” ennek is. Többről van szó! A paraszt a földdel, a természettel, az adóval való birkózása közben azonosult a munka tárgyával és céljával. A szerző sa­ ját gyerekkori élményeit is felelevenítve olykor líraia n, máskor kérlelhetetlen logikával bebizonyítja, hogy az egész parasztság kizsákmányolt volt: a kö­ zépparaszt is, az uradalmi béres is. Mégis a kisparaszt „hajtotta magát”, a béres orrba verte az ökröt, hogy lassabban ballagjon. Miért? Több oka van. A béres csak egy munkafolyamatot végezhetett, az egész gazdaságot nem tekinthette át, másnak dolgozott, nem volt érdekelve, nem volt előtte távlat. A kisparaszt mindent maga végzett, illúziója volt, hagy maga szabja meg a célt, (pl. több földet vásárolhat, gazdagabb lesz, jobban élhet stb.) Ezzel is magyarázható, hogy az uradalmak népe rögtön és lelkesen elfogadta a tsz-t, mert ha munkafelfogásában nem is, de életszínvonalában azonnal pozitív változás állt be. A kisparaszt viszont nehezen törődött bele abba, ezentúl nem látja át az egész munkafolyamatot, csak egy részét kell végez­ nie. Ez még akkor is megviseli, ha az életszínvonala közben lényegesen emelkedett! Ez a felismerés késztette a Szekszárdi Állami Gazdaság vezetőit arra, hogy merészen kísérletezzenek. Rájöttek ugyanis, hogy pusztán anyagi ösztönzőkkel (normarendszer: több munka = több pénz) már nem lehet a rejtett (fizikai, de főleg szellemi, lelki) tartalékokat mozgósítani. H u­ manizálni kell a munkát, oly módon, hogy a dolgozókat is bevonják a dön­ tések meghozatalába, felelőssé teszik. Csak az adott technológia, termelési stb. feltételeket szabják meg: a munka megszervezését, végrehajtását már a közösség, a komplex-brigád oldja meg. Az eredmény meglepő és a gaz­ daság vezetőit igazolja. A rezignált, mindenre bólintó sárközi ember szár­ nyakat kapott, „önmagát múlta felül”. Itt értette, érezte meg, hogy mit is jelent a szocializmus. Élvezi a nagyüzem előnyeit (gazdaságos, könnyebb munka, termelékenyebb, stb.), de megőrizheti individuumát is, nem csupán fogaskerék a gépezetben Ez az a pont, ahol a szocialista nagyüzem több és más, mint a profithajszoló, a profitnak mindent alárendelő kapitalista gaz­ dálkodás. Sárköz, a magyar paraszt, de az egész szocialista gazdálkodás egyik lehetséges modellje lehet a szekszárdi kísérlet. Nagyüzem: magas fokú technika, gazdaságosság, termelékenység és humánum. Ehhez azonban a feltételeket külön-külön is meg kell teremteni. Az embert érdekeltté kell tenni a lakóhelyén, a munkájában, meg kell teremteni az értelmes és örömmel végzett munka lehetőségét, becsületes sikerélményhez juttatni - s akkor nem idegenedhet el. Célja, tartalma van az életének. A részből indult ki Kunszabó, de eljutott az egészhez. Sárköz, a paraszt­ ság problémás részei egész társadalmunknak. A szociográfus elemez, feltár, gondolkodtat. Cselekedni nekünk kell. Horpácsi Sándor (Szépirodalmi Kiadó, 1972.) 92 �Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye? Galgóczi Erzsébet azt vallotta egy interjúban, hogy nem a parasztot kívánja ábrázolni, hanem az embert - történetesen a falun élőt, mert pa­ raszti környezetben szerezte legtöbb ismeretét a társadalom mozgásáról, át­ alakulásáról, a régi és az új összeütközéséről — az emberről, A valóság ihlető felszólítására hol forradalmi türelmetlenséggel, hol megértő türelem­ mel válaszol. Írói magatartásának éppen ez a kettőssége igazolja szándékai nemességét; a történelmi ezerév és a közelmúlt arra kényszeríti a paraszt­ sággal törődő írót (és egyáltalán: értelmiségit), hogy lélektani szorítóban érezze magát. A magyar parasztság ezeréves múltja forradalmi türelmetlen­ ségre ingerlő; a forradalmi türelmetlenség túlzásait, túlkapásait és bűnös torzulásait viszont — a fordulat éve utáni időszakban — csakis a megértés, a türelem orvosolhatta. Ismét Galgóczi nyilatkozatából idézek: ,,A paraszt nem azáltal válik közösségi termelővé és közösségi gondolkodású emberré, hogy kényszerűen elzárják a magángazdálkodás minden lehetőségétől, ha­ nem úgy, hogy a gyakorlatban bizonyosodik meg a kollektív gazdálkodás fölényéről." A forradalmi türelmetlenség könyörtelen valóságlátásra, a megértő tü­ relem részvétkeltő emberábrázolásra ösztönzi az írót; e két jellegzetessége azonban nem külön-külön, hanem együtt érvényesül. A sorsok és élethely­ zetek kíméletlenül pontos föltárása kelt részvétet az olvasóban, s a szánni való emberek sorsát á télve érezzük kegyetlennek, szépítés-mentesnek. M in­ den írói műben annál több a kegyelem, minél kevésbé kegyelmez a szerző a tényeknek. Nemcsak az írói magatartást jellemzi könyörtelenség Galgóczi novellái­ ban. A történésekben is meglehetősen gyakori a krudélitás, a testi-lelki dur­ vaság. Íme néhány jellegzetes motívum az elbeszélésekből: háború, nyomo­ rúság, felgyújtott ház, novabor, részegség, vulkánzó ösztönök, emberre sújtó balta, vasvilla az Orbán Teca házá-ban; pálinka, főbelövés, nemi erőszak az Éjszaka, két katonával című novellában; nyomor, szabotázs, tűz, öngyilkos­ ság a Szilvalekvár-ban - és folytathatnám a fölsorolást ebben a modorban. Természetesen szándékos — és torzító — kiemelés ez, hiszen összegyűjthetnénk akár ugyanezekből a novellákból derűsebb, meghittebb motívumokat is. Mégis elmondhatjuk, hogy csípősen fűszeres, sűrű, sokszor nyomasztó hangulatú, komor, végzetszerű írások ezek. Hasonlóan, mint a nagy törté­ nelmi korszakváltozások drámai művei, A szereplők élet és halál, emberség és embertelenség határán döntenek, buknak el, vagy tisztulnak meg. Végle­ tesen kiélezett helyzetekben látjuk őket. Az egzisztencializmus műszavával: határhelyzetben. A korszakváltozást magányosan, tanácstalanul, szorongva és rettegve érzik meg, s fölajzott szenvedélyeiktől elvakulva cselekszenek, körültekintésre képtelenül rohannak a pusztulásba, vagy taszítanak másokat a halálba, hogy aztán ők maguk erkölcsileg roppanjanak össze. 93 �Úgy tetszik tehát, mintha Galgóczi azon írók rokona volna, akik a fel­ fokozott ösztönéletet vizsgálják, s hőseiket — mint például az amerikai Faulkner vagy olykor Steinbeck műveiben — az ösztönök vak erői sodorják kiszá­ míthatatlan és tragikus tettekbe. Galgóczi hősei azonban nem az action gratuite „mélylélektani", azaz inkább irodalmi játékszabályai szerint cselek­ szenek. Kétségtelen: ahogy ő látja a paraszti életet, abban van valami bal­ jóslatú és tragikus, valami ezeréves átok. De ez a társadalomtörténet, s nem egyszerűen a mélylélektan átka. A világháborús témájú novellákban, a pa­ rasztemberre héjaként lecsapó amerikai vadászgép, a fölgyulladó nádfödelű ház képe, a nemzedékek közt támadó, fenyegető szakadék, az önéletrontásba, öngyilkosságba hajszoló magány — mindez sok évszázados folyamat szükségszerű következménye: ide vezetett az ezerév, s a közelmúlt ide en­ gedte vezetni az ezerévet . . . E tragikus történetek mégsem borúlátóak. Nem rágalmazzák meg olyas­ féleképpen az embert, hogy szervezetében vagy lelkében hordozza önrontó indulatait; csak a társadalom teremtette körülmények rontanak — vagy ja­ vítanak — az emberen. A falusi fiatalok nem azért verődnek bandába, ma­ gányos asszonyokon rajtaütő, erőszakoskodó galeribe a Valahol fények című elbeszélésében, mert követelődző démonokat hurcolnak magukban; a nemi­ ség nem démon, hanem emberiesíthető adottság. Az istenhátamögötti pusz­ tán nincs társasélet, nincs közvélemény, emberformáló és nevelő közösség — még közbiztonság sincs, s nem a bűnnek lesz híre, hanem az erőszakoskodók áldozatainak, a magányukban kiszolgáltatott asszonyoknak. A kötet egyik legszebb novellája, A kiskatona pénze is szemléletes példa a tökéletes action gratuite-mentességre, a cselekmény motiváltságára, s a lélektani konkrétságra. Egy szegény parasztasszony katonafia régi, kopott ünneplőjében temeti el rákban-meghalt urát. A kiskatona, amikor ezt meg­ tudja, anyjára támad: hogy földelhette el egyetlen ruháját? Kiderült: a fiú a ruha bélésébe varrta titkon, keservesen összekuporgatott huszonötezer forintját. Exhumáltatja a holttestet: ragaszkodik a pénzéhez. Anyja nem tud­ ja elviselni fia eldurvulását: a kútba veti magát. Nincs itt szó érdek nélküli cselekedetről: a fiú minden szavának, tettének, indulatának mélyén hatá­ rozottan kitapintható érdek munkál. Erkölcsi és anyagi kiszolgáltatottsága szinte maradéktalan magyarázattal szolgál bukására. Ez a novella ékeskedik a legtöbb stiláris leleménnyel is. Lírai hangulatteremtő erővel vezet a föl­ emelkedni még és már képtelen emberek világába: ,,A hegyek felől sűrű, alacsony felhők gomolyogtak fenyegetően, ha lejjebb ereszkednének, elso­ dornák a házakat, mint valami túlvilági tank. Az eső egykedvűen, végelát­ hatatlan verte a fákon az utolsó leveleket, a nádtetőt, visszaverte a kémény­ be a füstöt, összemosta a láthatárt, a nappalokat az éjszakával s az új sírt a régiekkel.” A túlnyomórészt tragikus történetekből konok bizakodás érződik: meg kell változtani az emberek körülményeit, a szegénységet és a magányt, s ak­ kor az ember emberebbül él, dönt és viselkedik. Több novellában falusi ér­ telmiségi — orvos, patikus, hazalátogató egyetemista — egy más világ kül­ döttje - meséli el a történetet; az értelmiségi — Galgóczi fölfogásában — tanú. S mintha a tanú az ország nyilvánossága előtt a József Attila-i eszmét 94 �sugallná: „Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli!" Vagy Galgóczi egyik hősének megfogalmazásában: „Egy vezetőnek nem szabad nem tudnia: ha egy nép elesett és igénytelen, azért is mi vagyunk a felelősek.” Kár, hogy az emberöltőt magába foglaló időszakból, mely a novellák­ ból feltárul (a háború éveitől napjainkig), viszonylag keveset tudunk meg a ma parasztemberéről. A tényfeltáró riporternek páratlan író mintha kevésbé bensőségesen viszonyulnak novelláiban a mai falu gondjaihoz, mint a teg­ napiakhoz és a tegnapelőttiekhez. És ennek okát abban sejtem, hogy nem tud elszakadni a határhelyzetektől; átélte a korszakváltás nagy tragédiáit és most, a konszolidáltabb viszonyok között nem érzékeli eléggé a hétköz­ napibb, kevésbé látványos emberi drámát. A falu életével foglalkozó iroda­ lomnak végre ki kellene nőnie a grand guignol-ból; az írók, filmesek nem is elhanyagolható része (külföldön is!) hozzászokott ahhoz, hogy falura megy vért látni, mert a város túlságosan sívár és eseménytelen. S a másikfajta, so­ kaknál tapasztalható felszínesség: a falusi - állítólagos — újgazdagok elle­ ni, túlzó hangulatkeltés. A városban kevésbé tűnik föl az autó, a luxuslakás; faluhelyen mindjárt rosszhiszemű gyanút kelt. Helyénvaló lehet ez is, de csak akkor, ha az író a tünettől eljut a szükségszerűségig. Galgóczi prob­ lémalátása, kérdésföltevése mindig végtelenül tiszteletreméltóan éles és bá­ tor; de az emberábrázolásban mintha megérződne, hogy egy idő óta nem belülről, hanem kívülről szemlélődik: elszakadt önnön falusi élményeitől, s most már nem falusi szemmel, hanem írószemmel lát. Kissé elnagyoltnak ér­ zem például a riportjaiból oly hitelesen megismert téeszelnökfigurát, a Kinek a törvénye? kötet - címadó novella hősét. Még akkor is, ha a harácsolás, s a dzsentri-utánozgató úri-murizás korántsem ismeretlen napjaink életéből. Minél tipikusabb egy társadalmi jelenség, annál különösebb ábrázolást igé­ nyel — a hitel érdekében. A falusi újgazdagok a Redőnyös-ház-ban is kissé sematikusan, rikító színekben mutatkoznak. Valahogy mintha már visszakö­ szönnének a sportkocsin száguldozó, méregdrága olasz pulóverekben feszítő, nagypolgáriasan nyegle kispolgár-lányok és asszonyok - régies szóval: a vampok. Létezik ez a típus, kétségtelen; de a beleérzést, az odaadó és ben­ sőséges ábrázolást, a lélektani motiválást e figuráktól sem takaríthatja meg az író. Csak akkor állíthat elénk hús-vér alakokat, ha szeretettel ábrázolja mégoly gyűlöletes jelleműket . . . Úgy érzem, nincs joga az írónak ahhoz, hogy gyűlölje, megvesse saját figuráit: csupán gyűlöltetni van joga! S erre csak úgy képes, ha legelvetemültebb hősét is belülről éli át — ha megszen­ ved az olvasó gyűlöletéért. A novellákhoz csatolt dráma, A főügyész felesége jó irányban lép egyet ezen az emelkedőn. Középpontjába olyan asszonyt állított, aki egyfor­ mán szeretetre — és ellenszenvre méltó. Az ötvenhatos események ideje tá­ ján játszódó dráma politikai gondolatok egész sorát ütközteti össze, s mind­ végig érezzük az író politikai illetékességét — ha szabad így mondani: elfo­ gulatlan pártosságát. De a dráma alapjában az emberi szenvedély (az aszszonyi nagyravágyás, feltörekvés, érzékiség, a bámulatra méltó női erő) színjátéka — és ezért jó mű. Politizáló, történelmet csináló, történelmi alkal­ mat elherdáló, hivatásnak élő és démonia n önző embereket ábrázol — az emberi természet oldaláról. Honoré de Balzac is mindig „az emberi termé95 �szetről” beszélt, s az emberi társadalom mozgását ábrázolta. Galgóczi Er­ zsébet is ezen az úton jár. A mai kor minden eddiginél bonyolultabb gond­ jait véleményem szerint a részletfölfedezések fokozott érzékenységével és intenzív ábrázolásával közelíthetné meg. (Szépirodalmi K. Bp. 1971.) Alföldy Jenő Gyárfás Miklós: Madách színháza Az utóbbi évtized szellemi életének egyik jellemző jelenségeként számon tartott Madách-kultusz gazdag irodalmat szült, amelyet Gyárfás Miklós könyve nem egyszerűen gyarapított, hanem egyszersmind tovább bővítette a Tragédia költőjének pályaképét, életművét elemző írások műfaji kereteit. Nem tanulmánygyűjtemény e kötet — hiszen ahhoz nem elég egzakt, több helyütt vázlatos -, az esszéisztikus ízű írások közé viszont a ,,Mária királynő” erősen átdolgozott, modernizált változata „keveredett”, minélfogva a szabá­ lyos kategóriák szerinti adekvát műfaji megnevezése aligha lehetséges. Egy biztos: színházi ember és Madách-rajongó a kötet szerzője. Élet­ sorsa, szépírói munkássága, dramaturgiai tevékenysége tette azzá. A színpad tájékán érzi igazán jól magát, ott talált rá önnön világára: „Nekem a szín­ házban mindig az adja a legnagyobb élményt, ha szembenézhetek létezé­ sem realitásával . . ." Madách Imrétől távol esett ugyan a kulisszák biro­ dalma — összesen kétszer volt színházban — és színpompás képzelőereje magányosan, színháztalanul alkotott színházat, Gyárfás mégis „szellemi testvérségét” véli felfedezni e nagyra becsült életműben: „Abban a színház­ ban, melynek lehetőségét Madách teremtette meg Magyarországon, első­ sorban a gondolkozás élvezetét kaphatja meg a néző . . . Gondolkozom a színházban, magamon gondolkozom. Madách színházában érdekessé válik a megszokott tény, az, hogy ember vagyok.” E nem titkolt — látszólagos ket­ tős, de bizonyítottan egyetlen — szenvedély képezi könyvének vörös fonalát, teremti meg gondolati egységét, amely végül is elfeledteti a formai sokszí­ nűség eleinte zavaró hatását. Mint egy jó színpadi mű, úgy épül fel tehát e kötet is: prológussal az élén, nyomában a téma iránt érdeklődést keltő értekezéssel — a magyar színjáték közel két évszázados történetéről, a mintegy ötvenezer színészről, akik közül legfeljebb tizeket őriz az emlékezet —, amelyeket Shaw, Csehov, Lorca, Miller, Dürenmatt, Sartre egy-egy művének dramaturgiai sajátosságait vizsgáló fejezet követ. S e sorban jelenik meg először a könyvben Madách, aki a „Férfi és a nő” című drámájával új, modern mítoszt alkotott a szépség elérhetetlenségéről s ezzel tulajdonképpen színházprogramot adott. Ahhoz a 96 �forráshoz folyamodott — idézi Gyárfás Sőtér István gondolatmenetét —, amelyből Madách a modern drámairodalom megújulását remélte: a mitoló­ giához, ami a bibliával és népköltészettel együtt egy szélesebb közösség tudatának birtoka. „Madách nagy újdonsága az, — fedezi fel Gyárfás Mik­ lós — hogy drámájának történése filozófiai cselekménnyé válik. A XX. század drámájának világirodalmi szintje ez . .." A következő feljegyzés már nem a bevezetéshez, hanem szorosan a könyv gerincét képező drámához kapcsolódik. Azokat az élmény- és gondolat­ töredékeket rögzíti szabálytalan napló formájába, amelyek Londonban a „Mária királynő” madáchi hangulatához és a korszerű értelmezéshez egy­ aránt megfelelő miliő keresése közben érték az átköltésre elszánt, szoron­ gásokkal teli írót. Tornyok, bástyák, kastélyok, katedrálisok történelmi látvá­ nyai nem adták az elképzelt megoldást, amelyet végül is a Victoria-Albert Museumban, az angol bútor történetének egyik színtermében talált meg. „Itt van a homályosan világított teremben a drámakomponálásra alkalmas színpad. Egy hatalmas mennyezetes ágy . . . A színpad egyetlen királynői ágy lesz. Olyan, amilyenné az álom szorongásában megnöveszti a vergődő királylány képzeletvilága. A romantika valószínűtlensége gyakran egyező az álom valószínűségével. Mária álmára hangszerelem a drámát. Ezen az ágyon jelenítem meg a történelmet." S a „színpadképtelen" Madách dráma először Gyárfás Miklós újraköltésében 1970. december 19-én került bemutatásra a Szegedi Nemzeti Szín­ házban. A Madách-kiadásokban továbbra is az eredeti szöveg áll, Gyárfás munkája nyomtatásban csak e kötetben olvasható. Az eredeti „Mária királynő"-től mind drámaszerkezeti, mind nyelvi tekintetben eltér, szellemében azonban teljesen hű maradt Madáchoz. Az ironikus tragédia jelleg dominál Gyárfásnál is. Ez az irónia emberi léptékű, történelmi erejű. I. N a g y Lajos leányáról mintázott „Mária királynő” „az elhivatottság hősi helytállásaiban, megpróbáltatásaiban jut el bizonyos aszkétikus nagyságig. Az emberi egyéniség be és a társadalom megújulásába vetett hit annak a dramaturgiának az alapja, amely a régi és az új „Mária királynő”-t jellemzi.” E sikeres átdolgozás is bizonyítja mindazok igazát, akik Madáchban nem „csupán" a Tragédia íróját látják. Kétségtelen, hogy egyéb művei — a „Mózes" kivételével — inkább csak irodalomtörténeti, semmint színházi ér­ tékek, valójában drámai lehetőségek, amelyekből azonban — ala pgondolatukat megtartva, de a korabeli romantikus dráma divatjának kellékeitől meg tisztítva — lehet napjainkban is életképes darabot „csinálni”. A Madáchdrámák reneszánszának szelleme — Gyárfás Miklós dicséretére mondva — a „Mária királynő”-t sem kerülte el, amely így — a „Mózes”, a „Csák végnap­ jai” és a „Csak tréfa” utón — bekapcsolódhatott színházi kultúránk vérke­ ringésébe, része lett a színháztörténetnek is. Madách színházát Gyárfás a tragikus irónia színházának nevezi. E né­ zőpont jellemzi a Tragédiát - amelyhez vég ülis minden Madách-kutató el­ jut — elemző kötetzáró írást is, amely eredeti szemlélete, gondolatgazdag sága révén a könyv legérdekesebb fejezete, mondhatni csúcspontja. Az előz­ mények ismeretében természetesnek hat, hogy Gyárfás a Tragédiáról is szín­ padcentrikus elemzést írt. „Madách színpada éppoly közel áll a misztérium­ színpadhoz, mint Shakespeare-é. Két különböző megoldás a világszínpad 97 �mindennapi színházzá tételére. Az elmúlt évszázadok során kevesen figyel­ tek erre. A Madách iránti rajongás (Alexander Bernát) és a fanyar ellen­ szenv (Lukács György) egy vonatkozásban közel áll egymáshoz. Mindkét ál­ láspont elfeledkezik a színpadról. Madách még ma is túl gyakran szerepel elvi kérdésként, és nagyon ritkán foglalkoznak vele mint drámaíróval" — írja. A drámaíró Madách alapvonását, dramaturgiájának lényegét Gyárfás - mint ahogyan minden Madách-csal foglalkozó írásában érzékeltette - a hiú­ ság tragikus ábrázolásában látja. Itt azonban központi problémává válik e gondolat, egészében ennek szenteli tanulmányát. „Madách a hiúságot nem jellembeli hibának ábrázolja, hanem az emberrel és Istennel együtt született tulajdonságnak. Ez iróniája lényege. Nem nevetteti ki a hiúságot, ellenke­ zően, tragikusnak látja." Gyárfás végigvezeti e „hiúságszálat" a Tragédia valamennyi képén s mindenütt igazolva látja feltevését. Így értelmezi a mű befejezését is: „Ám mondatról mondatra világosabb lesz, hogy a küzdő fe­ lek nem tudják legyőzni egymást. A Pártütő már elsompolyogni készül, anynyira únja a céltalan játékot, az Úr parancsára azonban maradni kényszerül, s mi több, a pártütő szerepét kell tovább játszania. Az Úr helyzete sem ke­ vésbé ironikus. Lucifert azért kell tűrnie, mert szüksége van rá. S az ember? Á dá m kérdez. „Van-é jutalma a nemes kebelnek?" - tekint kiváncsian, szerencsétlenül, esdekelve a Kis Hiú a Nagy Hiúra. S az Isten megkerüli a választ. Nem tudja? Nem tudhatja? Ő maga a válasz, amely nem tűr több fogalmazást? Vagy nem tud többet mondani, mint a kérdező Á dá m, aki már fölidézte a célt a küzdelemben?" Az egész magyar drámairodalomban egyedül Madáchnak sikerült olyan befejezést írnia, ami felér a kezdet érdekességével, sőt talán túl is szárnyalja azt. Az emberi értelem célját tekintve - Gyárfás szerint — Madách adja a legizgalmasabb választ a világ drámairodalmában. De nem a „Mondottam ember: küzd és bízva bízzál" — monarchikus jelmondatában, hanem az an­ gyalok zárókórusában, melynek utolsó sora szerint Isten megengedi, hogy az ember helyette cselekedjék. Isten helyett cselekedni, ez több, mint hivatalosan engedélyezett, mennyeien demokratikus jogok királyi programja, ez már lehetőség döntésre, felelősségre, önállóságra, közösségalkotásra, más szóval az értelem korlátlan szabadságára.” „Gyárfás színházának" függönye epilógussal zárul, amely tiszteletadás — csakúgy, mint az egész könyv — a madáchi életmű előtt. Az ilyen — és ehhez hasonló — tisztelgések a legméltóbbak a közelgő újabb Madách ju­ bileum szelleméhez. (Szépirodalmi Kiadó, 1972.) Csongrádi Béla 98 �Zengő Árpád A filmforgalmazás néhány időszerű kérdése Az ember örökös vágya, az élet, a mozgás, élettelen eszközökkel való imitálása, utánzása, megörökítése. A Font de Gaumei barlangfestménytől, Exekiasz feketealakos amforáján, Michelangelo Mózesén s a leírhatatlanul sok korszak számolhatatlanul sok alkotásán át a mai film mind-mind hű tanúja ennek. J. Gregor mondta azt a meghökkentő véleményt, hogy: ,,A film egyidős az emberiséggel” Az előbbi megállapítás után ez nem is tűnik hihetetlennek, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a film, mint technikai s művészeti „felfedezés" mintegy háromnegyed évszázada létezik. Figyelembe véve a már említett példát, mily sok idő telt el a Font de Gaumei barlangfestménytől Mózes létrejöttéig is; mily semmiség az eltelt idő az első „megmozdult” képkockától a technikai trükkökkel s művészi fo­ gásokkal, mély emberi gondolatokkal teli filmig. Mindehhez hozzájárult, pontosabban mindezt elősegítette a technika gyorsiramú fejlődése. A film hamar megszűnt szenzáció lenni, a művészet hívei felfedezték jelentőségét és sikeresen állították Kalliope, Erato, Melpomene, Thalia, Urania szolgála­ tába. Megszületett az alkotók álma, ez a szintetikus művészeti ág, egyesítve magában az élő szó varázsát, a mozgás, a tánc könnyedségét, a színek har­ móniáját, a zene felemelő érzését, s mindazt amit aprólékosan, bár tökélylyel, adnak más művészeti ágak. A művészetek között monopolhelyzetbe ke­ rült, a tömegek kedvence lett s csupán az utóbbi pár évben rendítette meg uralmát a technikai forradalom egy új „csodája” a televízió. A film jelen­ tőségét már Lenin is látta, kijelentve: ,,. . . Az összes művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” A mozgó kép tehát a kultúra, a szocialista kultúra terjesztésének is egyik fő, de mondhatnák legfontosabb eszköze lett. A már kialakult formátumú játék, dokumentum, tudományos és ismeretter­ jesztő valamint más stílusú és kategóriájú filmeket, a közönség elé kellett vinni. Kezdetben, talán ez természetes, mint szenzációt a pénzszerzés, a gazdagodás nagyszerű forrását mutogatták. A művészetnek felfedezett film, elsősorban a szocialista országokban, szerencsére ma már messze jár ettől az úttól. Magyarországon a felszabadulás után a fokozatosan állami kézbe vett mozik a szocialista kultúra elterjedésének fő bázisai lettek. Az össze­ hangoltabb, mind jobb munka érdekében valamiféle összhangot kellett te­ remteni a filmszínházak között, egyfajta szövetséget, összetartozást, némi függést kellett létrehozni. Fokozatosan kialakultak a Moziüzemi Vállalatok, melyek ma már megyénként s a fővárosban szorosan összefogják a mozikat. A film nézője kevésbé van tisztában azzal, és talán nem is baj, ha nem tudja hogyan jut el a film a vászonig. A Moziüzemi Vállalatok tevékenysége, de nagy többségében maga a vállalat is ismeretlen előtte. És ebben is van valami jó. Amikor a néző valamilyen formában érdeklődik a mozi fenntar­ tója után, rendszerint az valami problémát takar. A néző képet néz, hangot 99 �hall s nem érdekli, mindez hogyan jut el hozzá. Célja a film megtekintése, s nem technikájának megismerése. Észrevenni sem szabad, hogy a kép vetítőgépből jön, s a hangot erősítő teszi hallhatóvá, a képnek „élni" kell a vetítőernyőn. Ezt a feladatot megoldani nem könnyű. Létrehozni, a Mozi­ üzemi Vállalatok munkájának egyik szerves része. Mindez óriási erőfeszítést kíván, és még növeli a problémát a fluktuáció s az oly sokszor megelőzhetetlen szakmai naivitás. Az avuló kinotechnikai berendezések megnehezítik az egyre nagyobb igények kielégítését, a televízió kétségtelen nagyobb technikai előnyének kompenzálását. A televízió még mindig eleven varázsát nehéz le­ győzni, még akkor is, ha a mozival társnak tekintjük ma már; „kiegészítő” tömegkommunikációs eszközök lettek egymás mellett, akkor is, ha a film színes technikája sok mindent legyőz a televízióval szemben. A tv adta in­ formáció frisseség és abszolút kényelem hamar, de remélhetőleg nem sokáig, „leigázta” a kényelemre oly hajlamos embert. A lehetőségek továbbfejlesztése is a televíziót segíti. A filmvetítés meg­ lehetősen korlátozott lehetőségei csupán az adott berendezések módosítá­ sát, korszerűsítését engedik, de új, esetleg meglepő, fordulatot jelentő újítást csak nagy ritkán lehet felmutatni, hiszen a vetítés elve és gyakorlata ügy tűnik hosszú-hosszú távon változatlan marad. Ugyanakkor a televízió színes változata, a video-kazetta, a video-lemez, a megvásárolható, szalagra felvett műsorok, a készülékek kicsinyített változata, és ki tudja hány, még bujkáló, megvalósítatlan ötlet jelenthet bizonyos fokú veszélyt a mozi számara. Éppen ezért a Moziüzemi Vállalatokra hárul az a nem kis feladat, hogy azokat a lehetőségeket, amelyeket a technikai fejlődés adni tud a moziknak, maxi­ málisan kihasználja. Újra és újra, mind nagyobb számban jelennek meg filmek. Jók, rosszak, művészi és szórakoztató, a filmművészet hatalmas területén belül a számos kialakult, fejlődő s kísérletező stílus és irányzat jegyében. A nézővel tudatni kell, a film létezését, valamilyen formában kedvet kell csinálni ahhoz, hogy megnézze. A komoly anyagi fedezetet, munkát s ezernyi ötletet kívánó pro­ pagandafeladat végrehajtására a Moziüzemi Vállalatok műsor- és propa­ gandaosztályokat hoztak létre, melyeket az utóbbi időben nagyon helyesen, a megnövekedő feladatok megoldásának könnyítése érdekében, több me­ gyében művészi csoporttal egészítettek ki. Ismét egy hasonlítás a televízióval. Míg a tv programját a posta a rá­ dióújság segítségével házhoz viszi, vagy a készülék tulajdonosa az újság­ árusnál megveszi, addig a mozik műsorát, a hirdető plakátokat, prospek­ tusokat, ki kell vinni az utcára, be kell vinni a gyárakba, az iskolákba s hir­ detni a sajtóban. A televízióban látott film, s egyéb műsornak csupán vissz­ hangja lehet, maximálisan egyszer megismétlik, de a mozikban játszott film többször pereg s az esetleges rossz vélemény, kritikával szemben meg kell győzni a nézőt, ha nem is a film jóságáról, de arról, hogy ő maga alkosson véleményt a film megtekintése után. Szerteágazó, bonyolult, buktatókkal teli út. A propagandamunka eredményét nehéz felmérni, hiszen nagyon is relatív eredmény a bizonyos filmekre eső nézőszám. Még eredményesebb munkát végezni úgy lehetne, ha a vállalatok moziparkjában az alkalmazottak akár csak egy bizonyos hányada rendelkezne kinotechnikai, filmesztétikai és mű- 100 �sorpolitikai ismeretekkel. Sajnos, és ismét a már említett fluktuációra kell hivatkozni, nagyon sok helyen az alapok sincsenek meg. Az oktatást, a pro­ pagandamunkát így belső feladatnak is kell tekinteni. Világszerte cikkek jelennek meg a film válságáról. Duncan Crow meré­ szen kijelentette, a nézőszám ijesztően csökkenő statisztikáját látva, „. . . a filmgyártás, úgy, ahogy azt ma ismerjük, már megszűnik létezni." S mindez a hatvanas évek végén hangzott el. A filmipar azóta is ontja a filmeket, bár a nézőszám szembetűnően csökken még ma is. Szerencsére Crow a hetve­ nes évek elejére tett jóslata nem vált be. A nézőszámmal kapcsolatban legyen szabad még két idézetet leírni. Mindkettő Penelope Houston a hetvenes évek filmjéről szóló írásából való. ,,A nézőszám világszerte való csökkenését még mindig a filmművészet helyzete okozza, s ez annyira az üzleti élet állandó tényezőjévé vált, hogy egyre kevesebbet beszélünk róla.” „A filmipar azonban mindenfelé mégis érdekes módon igen jól tartja magát. Ide-oda csúszkál a közízlés bizonytalan lejtőin, találgatja, hogy mi következik majd, hirtelen fordulatokkal cselezi ki a veszélyeket, és egyre inkább cinikusan vélekedik a maga közönségéről.” A Moziüzemi Vállalatok komoly feladatnak tekintik a nézők visszaszerzé­ sét a filmnek, noha ez nem kizárólagosan az ő feladatuk. Sok múlik a nézőn is, akinek, s ezt nehéz leírni, kényelmét kell feláldozni a filmért. Nagy hiba lenne a filmgyártásban fellelhető hibák mellett a nézőre hárítani a „fele­ lősséget”, — mint ahogy azt ma sokan — csupán kényelemből teszik. A fel­ gyorsult életritmus ezer más információt, problémát hozott magával. A könynyen elérhető információk hamarabb lekötik a figyelmet, az időben és térben közelebb eső eszközök erősebben vonzzák az embert. A leendő nézőnek már kevés, vagy egyáltalán nem marad ideje a mozik műsora után érdek­ lődni. Elérni azt, hogy a mozi is „közelebb eső eszköz” legyen, a filmszín­ házak műsorát a propaganda munka szerteágazó útján „házhoz kell szállí­ tani." A feladat oroszlánrészét magára vállalja a Moziüzemi Vállalat, de a közvetlen kontaktus megteremtésére részt kellene vállalni társvállalatoknak, elsősorban a művelődési központoknak. A gyakorlat sajnos, az esetek nagy százalékában inkább azt mutatja, hogy a filmvetítés a kultúra házának teher. Nem tekintik programjuk szerves részének, kisegítő, nevelő és szórakoztató eszköznek, csupán egy kötelező, számukra hasznot nem hozó valaminek. Találkozunk ilyen jelenséggel ott is, ahol az intézet vezetője egyben a mozit is kézben tartja. Szorosabb összefogásra lenne szükség ezen a téren. Vala­ mivel jobb a helyzet, bár közel sem kielégítő, a vállalatoknál, iskoláknál s más, nagyobb tömeget összefogó szervnél és szervezetnél, igaz ezek is el­ sősorban akkor reagálnak, ha egy-egy kiemelt filmről értesítést, esetleg az irányító politikai szerveiktől ajánlást kapnak. Itt kell belépni a Moziüzemi Vállalatnak. Ha már kialakultak e nem éppen pozitív „szokások", több se­ gítséget kellene nyújtani s a szokást, rendszeres mozilátogatássá változtatni. Ne kényszer, de szükségszerű legyen a filmvita, esztétikai előadás, filmklub és más számos, a film művészetével, gondolataival, technikájával kapcsola­ tos, a filmet népszerűsítő előadás. Oldja a kényszerűséget és népszerűsé­ get ad az említetteknek, ha összejövetel alatt az előadó nem hadarja el a 101 �,,magas szintű" véleményt vagy véleményét, hanem hallgatókhoz vegyülve, vitába száll velük, vagy osztja véleményüket megfelelő érvekkel alátámaszt­ va. Számos új kezdeményezésre van szükség, a közönséget meg kell lepni, hiszen a már említett technikai nehézségeket is valamiképpen ellensúlyozni kell. A filmművészet, a filmgyártás hullámait is ,,ki kell védeni". A termé­ szetes végeredményben az lenne, ha a közönség ezeket a dolgokat, s magát a propaganda munkát nem venné észre. A leírt dolgok a gyakorlatban hogyan realizálódnak, arra vegyünk egy helyi példát. Az apropót az is adja, hogy a Nógrád megyei Moziüzemi Vál­ lalat ez évben megkapta a Kiváló Vállalat kitüntető címet. A vállalat mun­ kája egy bizonyos fokig számokkal is mérhető. Azért bizonyos fokig, mert adatokkal a nevelő munka hatását, eredményét kimutatni lehetetlen. De lássunk egy pár adatot, amely mégiscsak mutatója a vállalat munkájának. A következőkben felsorolt jellemzők az 1968-as év eredmé­ nyeihez viszonyítottak. A látogatók száma a bázis évében 1 555 000 fő. 1969ben 5 százalékos visszaesés mutatkozik, 1970-ben 1 587 000 a nézők száma, míg 1971-ben, s ez az eredmény országos viszonylatban a legjobb, 1 610 000. Ugyanekkor a 18 megyében és a fővárosban ezek az adatok a bázistól állandóan süllyedő görbét adnak. Az egy előadásra eső látogatottság 84 fő 1968-ban, ez egy fővel csökkent 1971-re, de így is Zala megye után (100 % ) országosan a második legjobb eredmény (98,8 %). Az egyik legfontosabb akció az ifjúsági nevelőmunkát elősegítő előa­ dások megszervezése, megtartása. Ennek eredménye Nógrád megyében a következőképpen alakult. Az ifjúsági előadások száma 1971-ben háromszázötvenkilenc, 63 987 látogatóval. Egy előadás nézőátlaga 178 fő. Az akciós látogatók száma 120 329. Az országos eredménnyel összevetve az ifjúsági előadások száma a me­ gyében az összes előadások 1,8 % -a , a látogatók százalékos aránya pedig 11,4. Sajnos ezen a téren, bár a bázishoz képest emelkedés van, nagyon sok a tennivaló, hiszen, ha csak a lehetőségeket vesszük figyelembe, van és lehet mit tenni, mert ezek a számok az országos statisztikai táblázatának kö­ zéprészén foglalnak helyet. Ezek az eredmények még mindig nem lehetnek megnyugtatóak. Nem csupán a statisztika kedvéért, de kissé durván fogalmazva, a kultúra ter­ jesztéséért, növelni kell a nézők számát. Kulturáltabb körülményeket kell biz­ tosítani a film élvezéséhez. A hang és képtechnika i berendezések folyamatos karbantartásával, korszerűsítésével a tökéletesebb vetítésért kell munkál­ kodni. A propaganda- és szervezőmunka el kell, hogy juttassa a nézőt a filmhez, a filmet a nézőhöz. A kitüntetés, az országosan kiemelkedő eredmények kötelezik a Vállala­ tot. Folytani kell a nagy munkát, hogy a film mind érezhetőbben tanítson, neveljen, szórakoztasson. Legyen közügy a film! Befejezésül még egy idézet. Penelope Houston írja:....... Tudjuk azon­ ban, hogy a forgalmazás és a mozihálózat az, amely legnehézkesebben, legnyikorgóbban alkalmazkodik a változásokhoz - lassan, de mégiscsak alkal­ mazkodik.'' 102 �RAVATAL (1968) �TASSO (1963) �SKIZOFRENIÁS BETEG ARCKÉPE (1968) �REGGELI TRÉFA - BASEL (1972) �IDIÓTA (1965) �A KÁRTYAKIRÁLY (1963) �BETLEHEMESEK �HAZAFELÉ AZ ISKOLÁBÓL (1972) KÜZDELEM (1948) � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/6b3b2ac6d23841b6773fc52e840c3e8b.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Kojnok Nándor Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1972 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1972/3. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1972 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika