Fájl #1967: "https://dkvt.bbmk.hu/pf/2a6be4f37ebca5b69006d0ca7f8b000b.pdf"

TARTALOMJEGYZÉK
SZÉPIRODALOM
Pohánka Erika: Vártalak – Valami tegnap hull a mába
Versválaszok
Szentjánosi Csaba: Attika
Oravecz Tibor: Vers a sínekhez
Szokolay Zoltán: Várunk a csalatkozásra
Szentjánosi Csaba: Nagycsütörtökön
Zsibói Gergely: Bömböli helyzetben
Simek Valéria: Alkony – Elolvadt
Visszarendeződés – Üzenet
Ádám Tamás: Tört fényben
Bereti Gábor: Ez mégsem olyan – Így lesz minden
Ruhádon csobog az éj
Frideczky Katalin: Gyilkos tó
Zsibói Gergely: Rekviem
Alkonyati teleológia – Kétsaroknyira
Oláh András: A híd
Saitos Lajos: Ezredváltó „sűrű” ének – Éjszakai repülés
Lábalatt
Csák Gyöngyi: Hajnal az alkonyatban – Második verzió
Változás – Groteszkek XXII.
Papp Dénes: Kutyavilág
Istenes Tibor: Isteni kép – Utazás
Időcsepp – Eső
Nagy László: Janko, a mi bolondunk
Nagy Antal Róbert: Kijárat – Végítélet
KÉPZŐMŰVÉSZET
Csongrády Béla: Képzőművészeti oázis Honton – Gondolatok
Kolozsvári Grandpierre Miklós bemutatkozásához

3
6
7
8
9
10
16
17
24
38
39
40
43
45
52
55
56
64
65
66
71
72
82
89

4

NÉPRAJZ
Péter Béla: Nagylóci képek

18

KULTÚRTÖRTÉNET
Benedek Szabolcs: Ballada egy csapatról

28

PORTRÉ
Frics Tamás: Gaál István avagy a történelem fonákságai…
Végh József: Szabó Endre, a kisdednevelés reformátora

46
57

EMLÉKEZÉS
Radnai István: Judit

69

HELYTÖRTÉNET
Nagy László: Elmebetegek családi ápolási rendszere Nógrádban
Nehézsorsúak

73
78

SZEMLE
Csongrády Béla: Érdemes adalék a nógrádi értéktárhoz
90
Ádám Tamás: Nagy László: Az Ipolytól Dachauig
94
Madácsy Piroska: Máté Zsuzsanna: Filozofikum és esztétikum kölcsönviszonyáról – kiemelten a madáchi életműben című monográfiájáról
97
Büky László: Fried István: „…örömem poklokkal határos”
102
Szarvas László: Zsebők Csaba: Tiszta szívvel 1956-ban
106

SZÉPIRODALOM

3

POHÁNKA ERIKA

Vártalak
A virágillat
bőrömön virraszt
utánad…
Vártalak,
mint hajnalt
homály felett,
mint jutalmat
bocsánat után,
mesében feloldozást,
mint szív-dobogást…
Madárdalt veszek
magamra,
ne várjalak
mezítelen…

Valami tegnap hull a mába
Hálátlan hűvösen
távozott a tavasz.
Valami tegnap hull
a mába,
valami vágy a szellőn
itt maradt,
s mint kamilla
illata
jön velem a nyárba.
Bénult napjaim kölykei
a forradásos álmok,
s mint farkas
lesben áll
a magány.

KÉPZŐMŰVÉSZET

4

CSONGRÁDY BÉLA

Képzőművészeti oázis Honton
Gondolatok Kolozsvári Grandpierre Miklós bemutatkozásához
A hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is volt Nógrád megyében egy mára legendává nemesült képző-, illetve iparművész-generáció, köztük – csak példaként említve s érzékeltetve a bőség zavarát – a
balassagyarmati Farkas Andrással, Csemniczky Zoltánnal, Párkányi Raab
Péterrel, Réti Zoltánnal, a salgótarjáni Balázs Jánossal, Bobály Attilával,
Czinke Ferenccel, Erdei Sándorral, Földi Péterrel, Hegedűs Morgannal,
Hibó Tamással, Iványi Ödönnel, Lóránt Jánossal, Mészáros Erzsébettel,
Mustó Jánossal, Oláh Jolánnal, Orosz Istvánnal, Somoskői Ödönnel,
Szujó Zoltánnal, Takács Gézával, az alsótoldi keramikussal, Antal Andrással, a benczúrfalvai két szobrásszal, az idősebb és a fiatalabb Szabó
Istvánnal, a nógrádmegyeri festő Radics Istvánnal. Legtöbbjük eltávozott
már az élők sorából, számos ok miatt nincs olyan pezsgő szervezeti élet,
mint korábban, kevesebb a karakteres személyiség, de azért mostanság
sincs híján a megye különböző stílusú és életkorú, figyelemre, elismerésre
érdemes kiforrott egyéniségekből, fejlődő tehetségekből.
Ráadásul fel-feltűnnek máshonnan érkezett, de itt letelepedett, Nógrádban otthonra lelt művészek is. Ilyen az 1995 óta Honton élő, gyönyörű
kertet, már-már arborétumot és vendégszerető galériát létrehozott, többműfajú – grafikákat, festményeket, sőt márványszobrokat is készítő – alkotó, az 1950-ben Budapesten született Kolozsvári Grandpierre Miklós.
Rokona volt Szász Endre, s ugyancsak nem keveset tanult a korszak kiemelkedő, rangos művészeitől. Sokáig tartózkodott külföldön: dolgozott
könyvekbe, tanított, előadásokat tartott és természetesen rajzolt, festett,
szobrászkodott, ennélfogva határainkon túl jobban ismerték a nevét, sikeresebb volt, mint hazájában. Felfedezésében és elismertségében nagy
szerepet játszott a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége
(VOSZ) Nógrád megyei szervezete, amely 2018 őszén Prima-díjjal tüntette ki, ez év áprilisában pedig önálló kiállítást szervezett műveiből Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központ emblematikus üvegcsarnokában.

KÉPZŐMŰVÉSZET

5

A tárlat – amelyet az egyik ifjú pályatárs, a salgótarjáni képzőművész, a
helyi múzeum munkatársa, Birkás Babett nyitott meg – egyértelműen bizonyította, hogy Kolozsvári Grandpierre Miklós révén gazdagodott a Palócföld – a kultúrtáj és a folyóirat – szellemi, kulturális élete. Színes mesélőkedv, élénk színvilág, magas szintű rajztudás és a térben szabadon
áramló, lendületes, légies könnyedségű, finom dinamikájú vonalvezetés,
elegáns kompozíció az alkotások közös jellemzője. A művek nem egyszer
– minden bizonnyal tudatosan – többjelentésűek, sokszor mitológiai gyökerűek. Központi szereplőik az emberek, a köztük lévő intim kapcsolatok,
de a festményeken gyakoriak az állati és növénymotívumok, meg-megjelennek ékszerek, hangszerek is. A témakörök között elmosódnak a határok, s ez vonatkozik a realista, szimbolista és szürrealista ábrázolásmód
összefüggéseire, egymásra hatásaira is. A művész sem szélsőségesnek, sem
fanatikusnak nem tartja magát, csak egyszerűen szabadnak… Egy vallomásában kifejtette: élményt szeretnék nyújtani, azt tartom fontosnak, hogy kortalan és
országhatárok nélküli jó és rossz emberi tulajdonságokat ábrázoljak, pl. a „gőg” kétszáz évvel ezelőtt is volt, Japánban, Norvégiában, mindenhol, mint ahogy a „bölcsesség”, a „bujaság”, az „okosság”… mindenféle ság, ség… Természetesen a ruha sem
utalhat egyértelműen egy adott korra. Igyekszem semlegessé tenni.
E megállapítások igazságtartalmát remélhetően igazolják a Palócföld jelen lapszámának borítóin és belső oldalain látható beszédes illusztrációi is.

Kolozsvári Grandpierre Miklós: A fattyú és a léha

SZÉPIRODALOM

6

SZENTJÁNOSI CSABA

Attika1
Jóna Dávid költőbarátom versére
„Attika”, ahogy barátom
írta a PALÓCFÖLDBEN,
igen, az a bizonyos József –
akinek Mária volt a vers,
Jézus az ihlető,
ez a gyönyörű költő-fej,
ország-fej,
halállal megmetszett életéből…
versfája újból és újból kinő.
Attika, akihez hozzátartozunk,
aki versapánk, szótestvérünk,
egy fogalom, egy ikon
irodalom-templomunk falán,
az ő szegénységét, érzékenységét,
szenvedését, szenvedélyét
adhatta át a költészetben Édesanyám.
Költőbarátom, aki verset írtál róla,
elmorzsoltad a sínek mellett levő
apró kövek rózsafüzéreit sorban,
„igaz nem igaz”, Attika, kaparásszuk nyaraidat,
mint a kutyák, ahol csönded felett,
már örök hó van.
Nem a vonat, nem a vonat, nem a vonat…
mert a vonat sínre teszi az életünk,
a vagonnyi bánat, költősúly – hogy enyhüljenek –
az Óperenciákon túlra jönnek velünk…
1

Jóna Dávid: Attikám című versére (megjelent a Palócföld 2019/1. számában)

SZÉPIRODALOM

7

ORAVECZ TIBOR

Vers a sínekhez
Válasz Jóna Dávidnak Attikám c. verséhez
Vérben fogant lélek gyötrelme megtört
Üresség – irgalmasság mosolya –
A cseppkövek szántotta arcokon.
S ha szól kihívón, a sors-üldözött
Csapodár halál mennydörgő robaja,
Tüskék szednek vámot a sírhanton
Cafrang, múló szépségférc a betűk
Egymás utáni sora, a tépett,
Szétporló, zakatoló idegekkel.
Élet harca szánalmas prűd etűd,
Szólj hát az eltiport költő felett
Istennel hadakozva tiszta szívvel.
Sínek, párhuzamos létünk titkai
Végtelenben guggoló gyermeklét,
Átmenet a mesék őrzőihez.
Őt is sodorta ott az ár vágyai
Felé, s vonszolta árva keresztjét
Fel a Valhalla magas terméhez.
Vér és verejték volt minden perce
A város peremén. Hamis istenek
Kísérték Odinhoz némán, egyedül.
Ránk maradt a szennyes robot nesze
Könyv lapjai közül hulló levelek,
S a miértek visszhangja cefetül.

SZÉPIRODALOM

8

SZOKOLAY ZOLTÁN

Várunk a csalatkozásra
Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
nagyszerdán este
Utoljára Szabadszállásra mentem,
április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?

SZÉPIRODALOM

9

SZENTJÁNOSI CSABA

Nagycsütörtökön
Versválasz Jóna Dávidnak és Szokolay Zoltánnak
Én ma sok Jézustestet láttam
a kórházban,
az eltört ég felettük felhőgipszben
bújt el,
utol-sóóra, utol-sólépések,
utol-sóhajok, utolsó vacsora,
kezek tepsijében láttam,
ahogy gőzölgött a fájdalom,
mintha elárulta volna őket az élet,
mégis arcuk-kenyerét mikor
megtörte valaki, a naphoz emelte,
mégis, mikor vérüket vette a nővér −
valaki ampullateste fogadta magába,
igen, fiúk, igen, várunk…
az utolsó vacsorán az első utolsó vacsorára,
hogy jóllakhasson a szív, a lélek
dicsőséggel, szeretettel,
hogy a Jézustestű fáradt emberek
merjék otthagyni szemükben Jézus könnyét,
kezeikben Jézus imáját,
hogy mikor az árnyékunk leborul a fény előtt,
hogy mikor az árnyékunk leborul a fény előtt,
hogy mikor az árnyékunk leborul a fény előtt,
a Határőr út 18. szívelégtelenségi ambulancián
estére – mire mindenkit áldással hazaengedtek −
már csak Jézus üljön
az üres székek kertjében…

SZÉPIRODALOM

10

ZSIBÓI GERGELY

Bömböli helyzetben
1.
A falut már megülte a szürkület; a házak kapujában itt-ott összeverődött a szomszédság öregje, de egy-két gyermek is ott lábatlankodott
ügyelve a felnőttek beszédét, s borzongva, hiszen mindenütt arról folyt a
szó, ami a falut immár hetek óta felbolygatta.
– Én mondom, rossz idők előjele ez! – forgatta csipás szemét Mári néni. – Ugyan, néhány kutya… – legyintett Vékás Bálint –, attól még nem
jön az Ántikrisztus! – nevetett. – Néhány? Soós Andris egy hete harmincat számolt! – No, az Andris gyerek sose volt jó számtanból! Tudom én,
’sze én voltam a padtársa az oskolában – göcögött Vékás –, az a harminc
lehetett úgy hat–hét, na jó, legfeljebb nyolc! – de nem vették komolyan a
többiek Vékást, mert mindenki fölényeskedő embernek ismerte.
– Többnek kellett ott lenni – tódította komótosan az öreg Ekés Pista
bácsi. Az ő szavára már inkább odafigyelt a falu. Tegnap is olyan zenebonát csaptak az éjjel, hogy el nem aludtam hajnalig. – Én is hallottam, a hideg is futkosott a gerincemen, olyan vonyítás volt – szólt Végh János –,
mondottam is az asszonynak – a’ se tudott elaludni –, hogy ma éccakára
bekészítem a vasvillát, de még a Foltost, a kutyámat is beeresztem a házba, mert azt is a nyavalya törte, úgy nyüszített, s kaparta az ajtót a félelemtől. Pedig terelőkutya volt egykor, meg nem ijed az az árnyékától.
Hümmögettek az öreg falusiak, mert tényleg a télen úgy falkába állt a sok
kóbor eb, hogy már–már az emberéletet is félteni illett. – A Suba pakulárnak széttépték egy birkáját – fűzte tovább a szót valaki. – Egy jerke
volt csak – legyintett Vékás, de az öreg Ekés leintette: – Akkor is, kutya
nem támad jószágra, csak a farkas. Nincs ez rendjén sehogyse. Aki látta,
azt mondja, egy nagy foltos kuvasz a vezérük, az után mennek. – Meg
hogy a négy lába tiszta fekete… – Patája van annak – szuszogott bele
Mári néni – mondtam én, meg akkora agyarai… – s hányta magára sűrűn
a keresztet. – Már a faluba is bejárnak, éjszaka nem tanácsos kimenni a
házból – intette a többieket Pista bácsi –, mert embert ugyan még nem
támadtak, de hát ki tudhatja…

SZÉPIRODALOM

11

Mivel lassacskán kifogytak minden hírből, s a kerítés deszkáit is inkább
sejteni lehetett, mintsem látni, mocorogni kezdtek hazafele. – Szűzmáriám, a tej! ’Sze megígértem Földeséknek egy kantával estére… – ijedt meg
Mári néni, s az járt az eszében, hogy biz ő neki nem indul ebben a sötétben. – Na, Földesék se isznak abból ma este – ízetlenkedett Vékás. – De
hisz megígértem… – kit kellene elküldeni, morfondírozott Mári néni, s
megakadt a szeme egy kis vézna fiúcskán, a falu árváján, akiről – ha éppen józan volt, egy távoli rokon, Szotyori, a szabó gondoskodott, de az
egész falu úgy használta a fiúcskát, mintha a cselédje volna, s úgy szalajtották ide-oda, ha kedvük tartotta, megfeledkezve még erős sántaságáról
is. – Na, te gyerek, elvinnéd azt a tejet?
A kisfiú segélykérően nézett szét a felnőttek között, s már a száján volt
egy ijedt „nem!”, de Mári rátromfolt egyet: – kapsz egy kis levest, maradt
délről, meg – s hirtelen mérlegre tette magában, mi az, ami nem túl nagy
ár – meg egy szelet kenyeret is, esetleg egy kis szalonnát mellé… De ezt
már olyan halkan mondta, hogy remélte: senki se hallotta, s nem fogja
rajta számon kérni. A kisfiút az eledel ígérete sem bírta indulásra, jóllehet
a szabó ma is elfelejtett enni adni, lévén egész nap hortyogott a tegnap
esti névnapi pálinkáktól. De mivel mindenki hallgatott, s megszokta már
helyzetét a faluban, csak egy erőtlen kérdésre futotta: – S ha megtámad
az a nagy foltos? – Dehogy támad, dehogy támad, ha sietsz, sötétre viszszaérsz, addig úgysem merészkednek elő. Na, várj csak – és kihozta a kapu mögül a súlyos alumínium kantát. – Na, eredj, Bömböli, jó lesz az a
kis vacsora, meglásd! – tarisznyázta még útravalónak az öreg Mári. A gyerek elindult.
Az emberek megszótlanodtak. – Van neked szíved, Mári? – törte meg a
csendet a nagytiszteletű Ekés. – Mégse kellett volna ilyen öreg este útnak
indítani ezt a szerencsétlent, s pont ilyenkor… – és habár korábban senki
sem vette védelmébe a fiúcskát, most mindnyájuk vállára rátelepedett valami súlyosság. – Nem lesz annak semmi baja, meg aztán megkapja a levest – kapaszkodott a korábbi ígéretébe az öregasszony. – Egy levesért?
De hát menekülni se tud, ha megtámadják, amilyen sánta ez a szegény
poronty. – Jobb is lenne, ha megtámadnák, amilyen élete van annak… –
köpött egyet Vékás Bálint, s a többiek ezt annyira igaznak érezték, hogy
szégyenükben nagy sietve megindultak hazafelé, mintha elvégzetlen munkával fenyegetne még az este.

SZÉPIRODALOM

12

2.
A kisfiú megindult hát. Addig még volt valahogy, amíg a biztonságot
adó felnőttek hangját hallotta a háta mögött, de amint a beszéd mormogássá halkult, majd meg is szűnt mögötte, maga sem vette észre, de léptei
meglassúdtak. Még az is megfordult a fejében, hogy – vacsora ide vagy
oda – visszafordul, de akkorát kordult a gyomra, hogy a lába mégiscsak
megindította előre. Pedig nagy utat kellett megtennie, egészen a falu végéig, sőt még azon is túl, mert a Földesék háza már–már tanya volt a falu
mögött, a falusi futballpályán is túl, s Földesék után már csak a kiserdő –
ahol a kutyák, azok a veszett dögök húzzák meg magukat nappal, s ilyenkor, öreg este rontanak rá a falura – dobbant egy nagyot a kis nyomorék
gyermek szíve.
Közben egészen belegyalogolt a csillagtalan éjszakába, csak egy–egy ablakszem világított, biztatásként. Hát a kerítések mentén óvakodott előre,
mert ha támadás éri, legfeljebb bemászik valahogy – ahogy csenevész lába engedi – egy portára. Igaz, minden háznál van házőrző, és azok sem
ismernek kegyelmet, de akkor legfeljebb kiabál – azt legalább tud, abban
nem marad alul senki fiával szemben. De mi lesz, ha elfogynak a porták?
Pedig már tünedeznek, s lám, a Galamboséké is elmaradt… Bömböli kint
járt a nyílt mezőn. Egyre hidegebb lett, a kanta is egyre jobban húzta a
kezét. És a csend is mind nagyobb, olyan nagy, hogy szinte hallani lehet.
Még a falu nyugtató neszei is megnémultak, mintha a tyúkok s házőrző
kutyák is visszafognák a leheletüket. És ebben a rideg csendben lassacskán kihallhatóak a körmök koppanása a fagyott földön, aztán a lihegés, s
mire a kutyák morgását is meghallotta, addigra már körül is vették. Ijedtében kiesett a nehéz kanta a kezéből, s a drága fehér tej kiömlött a fekete
földre.
Széles körben fogták körül a kutyák, vicsorogva, felborzolt szőrrel,
szemben vele a borjúnyi kuvasz sötét foltokkal bundáján és csülkein,
mint maga a Sátán – futott át Bömböli eszén mindaz, amit az este fogvacogva végighallgatott. – Nincs menekvés! – Nincs semmi, ahová elbújhatna, s ha futni kezdene ezzel a kacska lábbal, menten utolérnék, de
mozdulni is képtelen a rettentő félelem súlya alatt; s ekkor megindult feléje a hatalmas kuvasz: szeme vörösen parázslik, már egészen közel van,
annyira, hogy lihegésének büdösét érzi, folyik a vicsorgó állat szájából a
nyál, s mikor Bömböli elkészült rá: most ugrik torkának – már saját vérének ízét is érezte –, akkor a kutya leült két hátsó lábára, s beleszagolt a le-

SZÉPIRODALOM

13

vegőbe. Megérezve a tej illatát leheveredett, s nyugodtan lefetyelni kezdte. A többi állatot is lehűtötte a vezér nyugalma, megszaglászták a patakzó tejet, s maguk is nekiláttak az ivásnak.
Bömböli moccanni sem mert, s reszketve gondolt arra, mi lesz, ha az
utolsó csöpp is elfogy. De nem lett semmi. Miután a kutyák jóllaktak, rá
se hederítettek a remegő gyermekre, hanem vezérük után komótosan
visszaballagtak a kiserdő felé. Bömböli pedig vissza a faluba. Ami a kanta
alján lötyögött, azért már nem volt érdemes Földesékig elmennie. Nem
fogják megdicsérni, de hátha Mári néni azért nekiadja azt a tál levest…
3.
Másnap délután már gyülekeztek a falubéli suhancok a focipályán, s arról beszéltek, aminek híre már délre megülte a falut: a kis, sánta Bömbölit
valamiért megkímélték a kutyák. A szót persze Sóvágó Józsi vitte, mint
legnagyobb – évre és növésre is, a többiek pedig érdeklődve hallgatták,
mintha nem hallották volna legalább háromszor a nap folyamán innen–
onnan. De hát Sóvágó volt a legnagyobb, meg aztán éppen most kapott
egy új labdát – azt készültek éppen felavatni –, s persze ez még jobban
emelte Sóvágó tekintélyét.
Szinte észre sem vették, amikor közibük sántikált Bömböli, aki most
nagy büszkén hallgatta, milyen hős is volt ő tegnap este, és pont Sóvágó
szájából. Most megbocsátotta, hogy Mári néni öklét rázva kergette hazáig
a kiömlött tej miatt. Nemhogy levest nem kapott, de a bőszült öregaszszony még meg is fizettette a másnaposságából éppen ébredező szabóval
a tej árát. A szabónak amúgy is hasogatott a feje, nem hiányzott a vénaszszony lamentálása, hát azon melegében jól helyben hagyta Bömbölit,
hogy mára minden tagja kék–zöld színben játszott. De mindez semmi
volt ahhoz képest, hogy milyen hőssé nőtte ki magát a falubéli fiúk között. Titkon még arra is gondolt, míg körbevették és vallatták, hogy talán
ma végre beveszik játszani maguk közé, amire eddig még sosem volt példa. – Beállhatnék én is? – kérdezte félénken.
Mindenki Sóvágóra nézett, aki első meghökkenésében szóhoz sem jutott, de aztán felröffent belőle a gúnyos nevetés: – Na, pont te, te béna
lábú! – amire aztán a többiek is rázendítettek a gúnyos nevetésre. – De
hát én… – kezdte el a mondatot Bömböli, s aztán rádöbbent, akármi is
történt vele tegnap este, akármilyen híre is lett mára a faluban, ő sohasem
kerülhet be a csapatba. – Majd pont te, még járni sem tudsz rendesen –
legyintettek a többiek. – Na, tűnés, arra van a lefele! – intett Sóvágó – te,

14

SZÉPIRODALOM

féllábú… – s ez annyira rosszul esett Bömbölinek, hogy nevéhez híven
elfutotta szemét a könny. De erre már a jobb érzésűek is kinevették, s rázendítettek a rigmusra: „Bömböli, Bömböli, hátad jól eldöngölik” – s
most is, mint mindig, emlékeztették a kisfiút arra, hogy a szabó rendszeresen elverte, ha volt oka, ha nem.
Megtanulta az évek során tűrni a csúfolódást, ha könnye volt, hát befele
nyelte, s alázatosan tűrt, de most – és maga sem tudta, miért éppen most –
olyan lobot vetett benne a harag, hogy két ököllel ugrott neki a legközelebb állónak. Szerencsétlenségére éppen Sóvágónak, aki visszakézből úgy
vágta orrba, hogy bukfencet vetett a pálya füvén. – Te szaros kis senki,
nyomorult falucsúfja! – indult utána Sóvágó dühében, hogy rá kezet mert
emelni ez a kacska, s talán meg is öli, ha a többiek le nem fogják – ugyanis
unták már az egészet, és nagyon ki akarták próbálni az új labdát.
Bömböli lesántikált a pálya széléig, s könnye sója mellé most még vérének ízét is nyelhette, de valami belül mégiscsak megtiltotta neki, hogy elkullogjon. Lábát megvetette a játéktér szélén, s karba öltött kézzel, dacosan hunyorogva követte a többiek játékát.
De azok már nem figyeltek rá, futottak a labda után egymást biztatva, s
nagyokat kurjongatva, ha gól esett. Néha egy-egy nyakleves is elcsattant
egyik-másik tisztázatlan helyzetnél, szabálytalankodásnál, de ez mit sem
vont le az örömükből, megszűnt számukra a pályán túli világ, a vérző orrú Bömböli: önfeledten játszottak! Pedig jól tették volna, ha figyelnek,
mert hirtelen mozgás támadt a kiserdő felől, s mire észbe kaptak volna,
már nyakukon is voltak a kutyák acsarkodva, a lábuk után kapkodva. Inuk
szakadtából menekültek a falu irányába a suhancok, még a szép, új labdát
is ott feledték valahol a kezdőkör közelében. A kutyák a falu széléig üldözték őket, ott megtorpantak, s a nagy kuvasz hátraarcot vezényelt, mire a
falka visszaügetett a pályához.
Bömbölit annyira meglepte a hirtelen támadás, hogy el is felejtett azon
gondolkodni, ne meneküljön-e maga is, de mire észbe kapott, már körül
is állták a kutyák, pont úgy, mint előző este, de most egy sem morgott, s
a nagy foltos kuvasz lassan megindult a gyerek felé, leült vele szemben,
úgy mint az éjjel. Aztán óvatosan bökdösni kezdte orrával, terelte a pálya
közepe felé. Bömböli nemigen értette, ijedt is volt, s nem mert a vezérrel
ellenkezni, nehogy feldühítse, így lassacskán beért a pálya közepére, a labdához. A kutya ekkor leült, bogárnyi fekete szemével a fiút biztatta, morgott is egy-két szelídet, amit akár bátorításnak is értelmezhetett a kisfiú.
Olyan szép volt az a labda, mert hányszor is gondolt egy ilyen labdára,
no, nem arra, hogy neki is lehetne, hanem hogy néha játszhasson egy ha-

SZÉPIRODALOM

15

sonlóval. Most óvatosan megpöckölte a lábával, majd kezébe vette, pattintgatta, mérte ruganyosságát: észre sem vette: lassan játszani kezdett. A
nagy kuvasz komótosan visszaballagott közben a pálya szélére, ahol már
elheveredtek a többi kutyák, s mind a gyermeket figyelték.
Bömböli kezdett belemelegedni, passzolgatott önnönmagának, s mivel
játékos is, néző is maga volt, elkezdte fennhangon magyarázni a játék
menetét, ahogyan a tévében hallotta a kommentátortól. Egyszemélyes
csapatában – természetesen – maga volt a csodacsatár, s a pályán játszó
összes Bömböli az ő lábára igyekezett rávarázsolni a labdát, és ő meg is
hálálta a többi Bömböli bizalmát, hiszen egyik veszélyes helyzetet alakította ki a másik után az ellenfél kapujánál.
„Bömböli a középpályán egy ügyes csellel megszerzi a labdát, aztán
megindul! Hárman próbálják szerelni, de egy ügyes testcsellel állva hagyja
őket, és most felgyorsít, és az egyik védőnek egy megszégyenítő kötényt
ad, és a másikat egy megkerülős csellel ügyesen becsapja, és a harmadik
védő hiába próbál szabálytalankodni, Bömböli egy elegáns csellel elhúzza
a labdát, és már a tizenhatoson belül, és ez már helyzet a javából, és a kapus igyekszik zárni a szöget, de Bömböli külsővel elcsavarja mellette, és
gól, micsoda gól, Bömböli az évszázad gólját szerzi csapatának!”
A kisfiú sántaságát feledve ugrándozott a kapu előtt, ünnepelve a megismételhetetlen találatát. A pálya szélén a kutyák elégedetten vakkantgattak.
Csak a nagy, foltos kuvasz ült csendben, belehunyorogva a lemenő napba.
Ha elég távolról figyelte valaki, úgy tűnhetett, mintha mosolyogna.

SZÉPIRODALOM

16

SIMEK VALÉRIA

Alkony
Kapaszkodsz, létra nélkül
mászol a meggyfára. Bőrödet
égeti a fa törzsének horzsolása.
Föl-föl kapaszkodsz a
gyenge ágak zöld sátorába.
Elbújsz benne. Mélyéből
beszélsz, kiáltasz, hogy
megértsem. A nap már csak
a hegyre süt, a völgyet átlépte.
Nevetéseddel hajnalt hozol,
pedig nekünk már az alkony jön.
Lobogsz bogarak zümmögése
közt a fűben. Egy sárga begyű
madarat figyelsz az oszlopon.
Árulkodó öröm arcodon.
Bevérzett szemű lett az ég.
Árnyak nyúlnak, álmos erdők
suttognak. Magamban imádkozok
érted, minden gyermekért,
ezért a földért. A csernyei táj
vigaszáért, menedékéért,
büszkeségének forrásáért.
Észreveszed hallgatásom.
Kérdezed: Hallod, hogy a
kert végi patakban tovább
énekel az alkony?

Elolvadt
Szemed sarkával lesel,
odaadod arcod a napfénynek.
Kezedbe kavicsot veszel, fölötte
suttogsz valamit. Az első
szerelem elolvadt, mint a
márciusi hó. Lágyan simítod
blúzod a tükörben. Csendes,
puha a hangod. Lelked madara
ott ül a rügyező ágon. Ibolyamező
nyílik már a bokrok alatt. Tavasz van.
Halkan, titokban írod az ég
selymére, hogy a fák felett
jár a fény. Szemed zöld színe
árad, hiszed, hogy Te vagy a
nyughatatlan tenger.

SZÉPIRODALOM

17

SIMEK VALÉRIA

Visszarendeződés
Esti visszarendeződés, amikor
összeszeded a családi találkozás
maradékait. Az asztalról az eldőlt
váza virágait, a félig borral teli
poharakat, a tányérokról lekotrod
a süteményeket. S a fűből szedegeted
a lehullt csillagokat, de úgy sem találod
meg mindet, hiszen fogyunk. A mindig
egyel kevesebb széket, a hiányukat.
S megtalálok egy közös emlékalbumot
a tapintható elmúlásban.

Üzenet
Átfúj rajtam a szél. Fázom.
Még egy vagyok veled.
Te vagy a parazsam. Nálad
melegszem, tüzedben perzselődök
naponta. Fény bukdácsol arcodon.
Az ég terhétől házunk szinte
letérdepel, mint nagyanyám az
ágya elé az esti imánál.
A készülő eső ájult morajlással
megfélemlít. Az ég alacsonyan
jár felettünk, ránk ereszkedik.
Egy vég nélküli üzenetet küld felénk,
rongyait teregeti a tájon.

NÉPRAJZ

18

PÉTER BÉLA

Nagylóci képek
Vérarány negyed
Persze, Bukovina elesett. Engem már akkor megfenyegetett az ég, s a
muszkák. Abban a húszéves testben, részarány-hányadom a gyanútlan
keringésben zakatolt, mint ahogy rabláncra fűzve, a marhavagonokkal is
mind messzebbre el, egészen a gyapotföldekig, a mandulaszemű apró
emberek szikkadt vidékéig. Taskentig, meg még tovább, vagy kétszáz kilométerre a világvége irányába. Aztán jurtanyánk ajtó nélküli börtönében
gyűltek, gyűltek rováserdőnyire a megkaristolt napok. A közeli falu megszokott bennünket, mi a falut. Cserzetté vált életünket a végeláthatatlan
gyapotföldeken, a reményt, a hon- és miegyéb vágyakozások tartották ébren. A női szemek a csador mögötti illegalitásban villogtak. Tudván tudtuk, szoknyát, csadort felhajtani azonnali fejbelövés terhe. De idők múltával ki ne vállalná ezt a nevetséges feltételt? A „halálos” aktusnak, bár
tanúja nem volt, mégis apró lovakon veszedelmes ítéletvégrehajtók indultak. Vészterhes csujjogások hangjai repdestek, mint a vérszomj, a bosszú sikoltozó madarai. Hozták a hírt. Egy téboly-rántással letépett kantár. Egy
szökkenés a ló hátára. Egy szökés egy
korán kínálkozó pusztulásból. Mindegy
is merre, csak el onnan. Lehetőleg
Nagylóc megszépült lankái felé. Oda,
ahol Kocalik Erzsébet már javában felcseperedőben. Oda, ahol a jó cimborák
a kocsmában röhögnek valami jó palócos viccen. Oda, ahol a gulyás, a Kutyahegy oldalából minden este tárogatószóval tölti be a völgybéli falu csendjét.
A sok ezer kilométer távolság gyilkos
közönnyel állt a menekülés útjában.
Lóci nagyapa (Péter János)

NÉPRAJZ

19

Lövés a gangon
A ruszkik ellepték a falut. A parancsnokság az alvégen rendezkedett be.
Nagyanyám kiszellőztette a tisztaszobát, felhajtotta a dunnákat. Egy kancsó vizet és bögréket tett az asztalra. A három tiszt a gangon beszélgetett.
A csicska fókazsírral itatta a csizmákat.
János, igyi szjuda! – kiáltott az egyik Nagyapámnak, aki leballagott a
ház melletti emelkedőn lévő kertecskéből. A nacsalnyik beszélni kezdett.
Nagyapám is beszélt közbe-közbe. Aztán bement a konyhába. Nagymama megnézte, mennyi liszt van. Nagyapa krumplit hozott fel a veremből,
majd begyújtott a masinába. A sparheltfélében gyorsan lobogni kezdett a
tűz. Nagyanyám víz nélkül összetört
egy kiló főtt krumplit, hozzátett fél kiló
lisztet. Sót. A krumpli forró volt még.
Összekeverte a masszát, majd meggyúrta egy kicsit, ezután kiszaggatott
négy-öt darabot, s elkezdte a nyújtófával kinyújtani. Az így keletkezett palacsintánál nagyobb lapítványokat a masina platnijára tette, amit előtte libaszárnnyal lesepert, és mindkét oldalát
addig sütötte, amíg a laskán barnás hólyagok nem jelentek meg. Ezek tányérra kerültek. Nagyanyám egy kanálban
zsírt hozott, amivel aztán jó alaposan
bekente azokat. Négybe hajtva a ruszki tisztek elé rakta. Egyet odavitt a
csicskának, és csak úgy a kezébe nyomta. Nagyapa visszament a verembe.
A tisztek nagyon karasóztak nagyanyámnak a laska miatt. Nagyapám hóna alatt egy flaska novaborral tért vissza. Töltött az asztalon lévő bögrékbe az igen opálosnak tetsző lőréből. Na, ezt annyira nem karasózták a tavárisok, de csak magukba töltötték, nagyapám bánatára. Késő délután értek vissza valahonnan a hívatlan vendégek. Nagyapám újra megjelent egy
flaska borral. A ruszkik kártyázásba fogtak. Nagyanyám is visszatért a faluból. Se levél, se hír apuról, aki akkor volt huszonkét éves és a najhámeri
orosz hadifogolytáborban várta a sorsát. A nagy hír a faluban, hogy Koz-

20

NÉPRAJZ

ma Pisti, aki meglépett ebből a ruszki fogságból, csontsoványan, de épségben hazatért. Jaj, csak ne adjonak annak a gyereknek enni, nehogy abba haljon bele, hogy etetik, ha már hazajött a pokolból, siránkozott nagyanyám. A nacsalnyikok jól elvoltak. Nevetgéltek, dumálgattak. Tisztítgatták a géppisztolyukat. Nagyapámat újra leküldték a verembe egy újabb
adagért. Éppen megszívta a lopót, amikor nagyon közeli durranás ütötte
meg a dobhártyáját. Nagyanyám a földön elterülve. A ruszkik óbégatva
veszekednek. Nagyapám széttárt karral, elcsukló hangon kiáltaná, hogy
sto tü gyélajes? Sto tü gyélali? A nacsalnyik hangos szóval zavarja valahová a csicskát. Nagyanyám oldalába fúródott a sorozat. Nemsokára visszatért a csicska egy ökrös szekérrel, szalmával a kocsiderékban. Nagymamát
ráhelyezték a szalmára. Nagyapám magához vette iratait, vizet, egy darab
kenyeret és elindultak Szécsénybe, az orvoshoz. Az ökrök komótosan
lépdeltek a hét-nyolc kilométerre lévő célpont felé. Nagyanyámat elöntötte a kétségbeesés s a mérhetetlen fájdalom. Csak még Bercit láthatnám,
rimánkodott minden fohász után. Öreg este volt, amikor a szekér megállt
az orvos háza előtt. Dr. Bali Kálmán megtekintette a beteget. Levette
nagyanyámról az átvérzett lepedőt, amivel átkötötték a testét, és egy új,
tiszta lepedőre cserélte. Nagyapám összetett kézzel könyörgött, de az orvos nem vállalta a műtétet. A sérülés kórházi ellátást igényel, mondta határozottan. Delet ütött a templomóra, amikor bekanyarodott a szekér a
gyarmati kórház elé, ám egy hangos sztojjal állta útját egy állig felfegyverzett ruszki katona. Nagyapám betekerte a féket, és elmagyarázta a katonának, hogy mi történt, és hogy azonnal meg kell műteni nagyanyámat,
mert ott hal meg a kocsiderékban. Az orosz katonai kórházzá változott
megyei közkórház előtt nagyanyám minden egyes perccel közelebb került
a véghez. A katona először csodálkozva figyelt a folyékony oroszsággal
elmondott magyarázat miatt, majd hajlott nagyapám egyre türelmetlenebb könyörgésére. Bementek az épületbe. Nagyanyám nemsokára a műtőasztalon feküdt. Két lövedéket kivettek a bordái közül, egyet a szívtájék
alatt bennhagytak, tekintettel a legyengült állapotára. Beleit, gyomrát
összevarrták. A műtétet aztán 1964-ben fejezték be, amikor kikerült a
harmadik lövedék is testéből.

NÉPRAJZ

21

Lóci nagyanyám
Na, kisfiam hamar csinálunk egy kis laskát, aztán mehetünk a Középhegybe. Volt ez a kis eső, lenni kell gombának, ha meg nem lesz, majd
hozunk egy hát fát. Csak vacsorára térünk haza.
Alföldi kölyöknek mi kell ennél izgalmasabb foglalatosság, mint menni
a hegyekbe. Indultunk, s eloldalaztunk a nadrágszíj-parcellák szélén, át a
nedves füvű réten, aztán fel a Hásas lankásabb emelkedőjén, egyenesen a
Középhegy erdővel borított, meredeken
ívelő gerince felé. Közben össze-vissza
futkároztam nagyanyám kissé nehézkesen lihegő alakja körül. Boldog örömmel követtem a fehér vászonbatyus aszszonyt. A Középhegy rókagombái, a
kék és piros hátú galambgombái érkezésünket megneszelve, csodás díszsorfallal kedveskedtek, hogy megleljük a peszegombákat és a szurdokoldal barna
bársonyú igazi gombáit, a vargányákat,
ügyelve arra, hogy messze elkerüljük az
elesett ruszki katonákat rejtő fenyves
erdőt, ahol a gombák romlottak, mert a
halottak tetemei táplálják azokat. Kosarunk időközben szépen megtelt. Nagyanyám hátára vette a fehér vászon batyujába rejtve, és Lócnak vettük az
irányt. Ne menj távolabb a hangunknál, figyelmeztetett a szokásos szigorral. Lassan haladt a lejtőn lefelé. Boldogok voltunk, mert a teremtő nem
volt szűkmarkú.
Nehezen keltem föl arról a rönkről, amin olyan jó volt megpihenni.
Ekkor észrevettem egy felhőcskét az égen. Palóc öregasszonyforma, batyuval. Szemem azonnal kutatni kezdte a hazafelé vezető poros utat, de
azon csak egy kis fürge szellő nyargalászott önfeledten.

NÉPRAJZ

22

Lóci nagyapám
Korareggel kelt. Féldeci szilvapálinkával nyitotta a napot, s az egy szelet
kenyérből tört falattal, amit a pálinka után küldött. A kerekes kútból felhúzott vízből két tenyerével magára mért hideg vízben megmosakodott.
A nagyanyám által szőtt vászontörölközővel megtörölközött, majd felvette a gúnyát, amit nagyanyám a hokedlira készített neki. Megetette az állatokat. Megfejte a teheneket. Bement a
konyhába, megette a tojásrántottát meg
a kakastaréjra sütött füstölt szalonnát.
Aztán befogta a szürkemarhákat. A
szekérre tette a villát, a kaszát. Vállára
kapta a „borjút”. Feltette a vizeskancsót a félkabátba csavarva. Felült a bakra, s indult a határba, a „proletárba”,
ahogy a faluban nevezték azt a földterületet, ahol a szegény emberek parcellái voltak. Ehhez szükség volt egy bő
órácskára. Megérkezvén a „borjút”,
amiben a vöröshagyma, kenyér és a
szalonna volt, egy ágra erősítette, a vizeskancsót az árnyékot adó bokorba
helyezte. A kaszálás előtt még hátra
volt az élezés. Előkerült a kaszakő. Alapos élezés után elkezdődött a munka.
Mikor a Nap a legmagasabban járt,
megállt a kaszáló. A távolból alig hallhatóan a delet harangozták. Visszaballagott a tábla szélére. Előkerült a „borjú” meg a víz. Nagyapám ebédelni kezdett. Komótosan vágott a kenyérdarabból, majd a szalonnából és a hagymából. Behelyezte a szájába a jókora katonát, úgy, hogy a bicskával kísérte odáig. Fogkefét soha nem látott fogsorával (kettő fog híjával) szép lassan megrágta és lenyelte. Amikor elég lett, visszacsomagolta az elemózsiát. Ivott a vízből. Megtörölte a
száját. Odament a szekérhez. Levette a lópokrócot. Leterítette a bokoraljához, s ledőlt egy kicsit. Egy bő fél óra szendergés után a pokróc vissza-

NÉPRAJZ

23

került a szekérre. A marhákat megnógatta és elindultak a lucernatáblán
úgy, hogy nagyapám a gyeplőt fogva szekér mellett lépdelt. Lekerült a villa, a lekaszált lucerna meg fel a szekérre. Amikor nem volt már a levágott
heréből, megfordította öregapám a fogatot, s nagy hőőő-vel megállította
a teheneket. Megigazgatta a rakományt. Felmászott a bakra. Megbiztatta
a vonóerőt, s elindult hazafelé. Útközben egy nagy csoport csirkegombára (a rókagomba ottani neve) lett figyelmes. A szekeret megállította.
Nagyapám lekászálódott a kocsiról. Nemsokára ölben hozta a csirkegombát, amit aztán betett a bak alá. Egy óránál több idő múltán hazaérkezett.
Nagyapám az istálló mögé pakolta a lucernát, aztán a szekérrel a helyére állt. A marhákat kifogta. Megetette, megitatta őket. A gombákat megint ölbe vette és bevitte a konyhába. Közben a féldeci szilvapálinka a falat kenyérrel ismét.
Nagyanyám asztalra tette a főtt ételt. Nagyapám megmosta a kezét meg
az arcát a lavórban lévő langyos vízben. Meg is törölközött, s leült az asztal melletti lócára. Az alumínium kanállal kimerte az első kanál levest.

Kolozsvári Grandpierre Miklós: Család

SZÉPIRODALOM

24

ÁDÁM TAMÁS

Tört fényben
Részlet A munkásosztály gyönyöre című készülő regényből
Az utolsó csendesebb napok, meghitt pillanatok. Presser zongorázik, Ruzsa Magdi énekel. Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál, és akkor belém
eshetnél, s rögtön el is vihetnél. Hova vigyelek, és miért? Szép hetek, visszavonhatatlanok, utánozhatatlanok. Szemerkél az eső, könny csordul az arcodon.
Majd kitisztul az ég, tört fényt szór ránk a Nap.
Az Írószövetségbe megyünk, a betonba ágyazott vaskerítés pillérjére
ülök, tíz perc múlva megnyomom a kilincset. Testünk megfeszül, röhögünk. Ismétlődik, ugyanígy történt néhány hónapja, amikor mellettünk
elrobogott egy gyorsvonat. Arcunkba szél csapott. Jó hosszú, jegyezted
meg pajzánul. Annyi minden történt azóta, csak a kis-földalatti nem változott. Azon kocogunk visszafelé.
Nagykovácsit vesszük célba, simán eljutunk a Moszkva térre, amelyet
mostanában Széll Kálmán térnek hívnak. Nekem marad Moszkva, pedig
az oroszokat sose szíveltem. Hányszor álltunk az óra alatt, hívó szóra
vártunk. Feledhetetlen házibulik, gitár, csókok félhomályban. A miniszoknyás, kék szemű lányok. Meg barna szeműek, zöld szeműek. Ahogy
a blúzuk alá nyúltunk. Ahogy leomlott vállukról a kartonruha.
Szürkül, állunk csak a beteges fény alatt, várjuk a buszt. Az eldobott
csikkek parazsát eső oltja. Átöleljük egymást, csókolózunk, kültéri kamerák figyelnek, megnéznek bennünket az emberek. Mint a heringek, annyian vagyunk a buszon. A tájat nézem, az út fölé hajló lombok bennünket
köszöntenek. Az éles kanyarokban egymásba kapaszkodunk. Továbbmegyünk, mint kellene, a végállomáson kötünk ki. Érdeklődünk, hosszú séta
következik, kéz a kézben. A sok új ház elrabolta a természetet, zsugorodik a zöld. A patakon átívelő keskeny hídon megállunk, nézzük a szaladó
vizet, a cikázó hínárt. Vajon merre mehet? És merre tartunk mi? Melltartód kapcsa megadja magát, kezeddel fogod. Visszakapcsolom, ahelyett,
hogy levenném. A feszes mell már a múlt, de így is szeretem. Megtaláljuk
a házat.
Emelkedett társaság, írók, költők. Szellemi kaland bográcsossal, vörösborral. Remek a hangulat, pattog a tűz, fortyog a lé, puhul a feldarabolt

SZÉPIRODALOM

25

birkacomb. Jut mindenkinek, az asztalon púpozott tányérok várakoznak.
Nem sokáig. A vörös zsír nyomot hagy a terítőn, lecsusszan néhány pohár bor, utána a háziasszony készítette sütemény, a vendégek is megpakolták batyuikat, bőséges a kínálat. Era valami portugál sütit hozott, ami
nem meglepő, érdeklődnek a vendégek a recept iránt. A soklábú irodalom, sikerek, sérelmek, kérések: adj pár verset a folyóiratomnak! Műfajok,
disztichonok, keresztrímek, metaforák. Gyorsan ránk szakad a sötét, az
utolsó buszt elérjük.
Másnap. Mielőtt a Kossuth térre érnénk, a sarki fagyizóban soványítjuk
a hideg gömböket, a kiskanál a pohár széléhez koccan. Jobban szeretem
az ostyatölcsért. Zsúfoltak a járdák, egyre többen leszünk, ismerősökkel
találkozunk. Nem beszéltünk róla korábban, hogy mi is jövünk. Kormányellenes tüntetés, sok fiatallal. Állunk a tömeg közepén, hallgatjuk a
szokásos mondatokat, az elítélő nyilatkozatokat. Ront a hatáson, hogy recseg a mikrofon, pattognak a hangfalak. A távolabb lévők alig hallják, mit
mondanak, ettől persze még a hangulat fokozódik. Több ezer ember
üvölti az üvöltendőt, elegük van mindenből. Táblák, kitűzők jelzik a hovatartozást. Semmi nem változik, egyelőre te is itt vagy mellettem.
Utálom a wellness-hétvégéket, már a neve is milyen! „Ideális környezetben
fekvő hotel, soft all inclusive ellátással, üdvözlőitallal, wellness-részleg és fitneszteremhasználattal, sportolási lehetőségekkel, parkolással, internet-elérhetőséggel. Add át
magad feltöltő és relax programok kényeztetésének!” Nincs mese, át kell adnom
magam! Jobb lenne kócos természetben, erdők tenyérnyi tisztásain szamócát szedni, patakokból vizet meríteni, lelocsolni egymást. Era addig
győzköd, míg végül feltartom a kezem, legalább túl leszek rajta. Ilyenkor
utánanéz a wellnessre nem vágyó, mire számíthat. „Negyedszer voltunk itt,
eddig mindig elégedettek voltunk, de most sajnos hatalmas minőségi romlást tapasztaltunk. Első este fél nyolckor már csak köretek voltak a svédasztalon, és egyfajta tészta. Miután ezt nehezményeztük, választhattunk az étlapról. A medence még nem
volt feltöltve, és botrányosan koszos volt, a látvány is lehangolta az embert. Csalódtunk, többé nem megyünk.” Sejtettem. Más szemszögből: „Három éjszakát töltöttünk el a párommal ebben a csodásan szép szállodában! A környezet gyönyörű,
igényes kivitelezés, kedves személyzet, tiszta szobák. A negatívumok: Sajnos minden
nap ugyanazok az ételek voltak úgy reggelire, mint vacsorára. A medencék szépek,
de a gyógyvíz úgy megfogta a feleségem fehér fürdőruháját, hogy nehezen, többszöri alkalomra tudta csak kimosni. A medencék hőfoka nekünk nem volt megfelelő, az
úszómedence hideg és sekély.” Micsoda perpatvar lesz itt, ha Era fürdőruháját
megfesti a víz! Előre félek. Ő akarta.

26

SZÉPIRODALOM

Csomagolunk, könyvekkel megpakolom a hátizsákom, pár göncöt gyűrök a maradék helyre. Asszonyom fél napig válogat, felforgatja a szekrényt, kisöpri a cipőtartót. Próba próbát követ, nagy nehezen elkészül a
mű, minden fölösleges ruha bekerül a bőröndbe. A szomszédos szobából
sóhajok szállnak felém, mégsem fért be minden, amit eltervezett.
Kocsiba ülünk, irány az ország másik fele. Az utakon nagy a forgalom,
betartom a sebességet, mellettem százötvennel suhannak az Audik, a
Mazdák. Rám dudálnak, beintenek, miért megyek úgy, mint a csiga! Semmi különös, csak betartom az előírt sebességet. Idegbeteg ez az ország.
Órák múlva megérkezünk, a parkolóban akad még hely. A recepciónál
középkorú úr ül, mosolyogva fogad bennünket, átadja a kulcsokat, mindjárt érkezik egy fiatal hölgy, aki körbevezet a szállodán, megmutatja a
szobánkat, a konyhát, a medencéket. Ketten maradunk a szobában, megszabadulunk csomagjainktól, zuhanyozunk, átöltözünk. A berendezés újszerű, mégis rideg. Az ebéd többfogásos, a levesből hiányzik a só, kevés a
bors. A rántott hús nincs rendesen átsülve. Éhesek vagyunk, megesszük.
Kis pihenő után elindulunk felfedező utunkra, megnézzük a település nevezetességeit, a templom gyönyörű.
Hosszú az este, kipróbáljuk a franciaágyat. Még nem tudjuk, ez az utolsó szeretkezésünk. Idegen helyen mindig nehezen alszom el, most sem
megy. Hajnalig olvasok, Era forgolódik mellettem, felébred, rám mordul:
Kapcsold már le azt a rohadt lámpát! Lekapcsolom, nézem az ablakon
bevillanó fényeket. Minek vagyok itt, nem tudom. Későn, fáradtan ébredek, Era már felvette a fürdőruháját, csípőjére törülközőt csavart. Mehetünk, jelenti ki, mintha ez természetes lenne, hogy én mit akarok, másodlagos. Maradnék, olvasnám, befejezném a regényt. Duzzogás, ráncok a
homlokon. Egy óra csönd, mégis elindulunk, a gyógyvízzel kezdünk,
ülünk a termetes asszonyok mellett, forró vízben ázik testünk. A medence kutyacsont alakú. Hétköznapi történetek jönnek közel hozzánk, tévésorozatok értékelése, továbbgondolása, vasárnapi ebédek elkészítésének
rejtelmei. Nem sokáig lehet ezt bírni, irány az úszómedence, Era marad,
nem nagyon tud úszni. Lassan, kimérten lenyomok vagy tíz hosszt, elterelem gondolataimat. Két vászonszéket kinézünk magunknak, belehuppanunk. A többi foglalt. Előttünk homokóratestű lányok sétálnak, tenyérnyi bikinijük vonzza a szemet. Finoman, óvatosan figyelem őket.
Szépek. Era észreveszi, mit teszek, számára bűn, ha másra nézek, felrohan a szobájába. Megiszom egy hideg sört. Nézem a vendégeket, próbálok rájönni, miért jönnek ide. Az egyik lehetséges válasz: feltöltődni. A
másik, kiszakadni a hétköznapokból. Nem érzem, hogy sikerülhet, divat,

SZÉPIRODALOM

27

semmi más. A vendéglátósoknak meg pénz, jól felfuttatták ezt az ágat.
Alkonyodik, csendben nyitom az ajtót, Era nem enyhül. Hát jó, akkor
menjünk haza, amúgy sem érzem jól magam az embertömegben. Nem,
maradunk!, néz rám megsemmisítően a nőm. Nem vágyom konfliktusra,
legyen, aminek lennie kell. A szokásos, olvasás. Ezúttal előbb lekapcsolom a villanyt. Se szép álmokat, se pihenj jól.
Két nap van még hátra, ez akár jó hír is lehetne. Hosszú, vánszorognak
az órák. Egy teljes nap kell, hogy Era megenyhüljön. Lehajtom a fejem, a
szépen lenyírt, megfésült füvet nézem, nehogy megakadjon a szemem
egy szép testen, a szétfolyó alakokat sem figyelem. Lángost eszünk, fagylaltot nyalunk, fürdünk, semleges dolgokról beszélgetünk. Újra elkerüljük
a lényeget.
Felszínes barátságot kötünk egy középkorú párral, ők is Pestről jöttek.
Talán az ország összes wellness-központját felkeresték már, roppant élvezik a helyzetet. Nincs ismerős, nincs gyerek mellettük, nincs meló, villamos, busz, egymással foglalkozhatnak. A férfi számítógépes szakember,
jól keres. Asszonya egy nagy cég vezetőjének a titkárnője. Mi nem nagyon találunk közös témát, a lányok igen. Kiderül, ki a legjobb fodrász,
körmös a fővárosban. Telefonszámot cserélnek, összefutnak bizonyosan.
Hazafelé dugóba kerülünk, amúgy is nagy a forgalom, ráadásul három
autó egymásba szaladt, órákig tart a helyszínelés. Türelmesen várom, mikor
szabadulunk. Késő este érünk haza, bezuhanunk az ágyba. Jó volt, csillagom, kérdezi Era. Mit mondhatnék, nincs más válasz: csodálatos, az élmények, a hatások feledhetetlenek. Történjék bármi, soha többé wellness!

KULTÚRTÖRTÉNET

28

BENEDEK SZABOLCS

Ballada egy csapatról
(egy készülő könyv 5. fejezete)
A régi vicc szerint, amikor Ferenc József egyszer nagy tömeget látott az
utcán, megkérdezte a kísérőitől, hogy hová tart ez a temérdek ember.
– Futballmérkőzésre, felség – hangzott a válasz.
– Tényleg? – kíváncsiskodott tovább a császár. – És kik játszanak?
– Az osztrákok és a magyarok, felség.
– Jó, jó, de kivel?
A Kaiser utolsó kérdése részben érthető, hiszen Magyarországot és
Ausztriát évszázados közös múlt köti össze. Bár már korábban is ült
Habsburg a magyar trónon (Albert 1437–1440), 1526-tól egészen 1918ig, azaz az utolsóig bezáróan a magyar királyok abból a családból kerültek
ki, amely a császári címet viselő osztrák uralkodóházat is adta. A perszonáluniónál szorosabb egybetartozást jelentett, miután a törökök kiűzését
követően Magyarország a Habsburgok birodalmának szerves része lett.
Innentől fogva a magyar függetlenségi törekvések legfontosabb eleme
volt az ország önrendelkezésének visszaállítása – a merészebbek ezt az
Ausztriától való teljes elszakadással szerették volna megvalósítani, az
óvatosabbak az európai erőviszonyok ismeretében beérték volna azzal,
ha Magyarország egy közös birodalom keretein belül önálló belpolitikát
folytatva szabad kezet kap saját ügyeinek intézésére. Forradalom, szabadságharcok és reformtervek után utóbbiak elképzelése valósult meg: az
1867-ben létrejött Osztrák-Magyar Monarchia a legnagyobb közép-európai birodalomként komoly világpolitikai súllyal is rendelkezett, ugyanakkor csak a külvilág felé – egész pontosan az uralkodó személyét, illetve a
külügyeket, a hadügyeket és a pénzügyeket, továbbá a vámuniót tekintve
– jelentett egységet, egyéb téren a két ország a szimbiózis adta több-kevesebb önállósággal intézte belső dolgait.
Éppen emiatt (ahogyan az Egyesült Királyságnak sincs saját futballválogatottja, Angliának, Skóciának, Walesnek és Észak-Írországnak azonban
igen) Magyarország és Ausztria nemzeti tizenegyei önállóan mérettek
meg a közös múlt évtizedeiben is.

KULTÚRTÖRTÉNET

29

A magyar–osztrák párharcok a futballtörténelem második legnagyobb
számú országok közötti összecsapását jelentik az Argentína-Uruguay találkozók után.
A két ország válogatottja először 1902. október 12-én délután háromkor, a bécsi Práterben találkozott egymással. Ez volt egyben mindkét
nemzeti válogatott első mérkőzése. Igaz, az osztrákok fél évvel korábban
már meccseltek a svájciakkal, ám azt nem tekintették hivatalosnak. Mint
ahogy az is igaz, hogy a budapesti és a bécsi futballistákból összeverődött
alkalmi gárdák az elmúlt bő egy évben ugyancsak játszottak párszor egymással, ám az első hivatalos találkozónak ez az október 12-ei számított.
Még akkor is, ha akkoriban még Bécs–Budapest néven emlegették ezt az
összecsapást, már csak azért is, mert a két országban a fővárosokon kívül
nemigen volt futballélet.
Magyar részről nem volt felhajtás a meccs körül, osztrák részről annál
inkább: Bécs utcáit teleplakátolták az eseménnyel, de hangos szóval is
hirdették a fiákerekről és a sörözőkben. Talán ennek is köszönhető, hogy
500 fős közönség verődött össze.
Futballtörténelmi esemény lévén lássuk az összeállításokat:
Ausztria: Nauss – Eipalduer, Wachuda – Hüttl, Blässy, Mössmer –
Wiesner, Huber, Schrammel, Studnicka, Taurer.
Magyarország: Bádonyi – Berán, Gabrovitz – Koltai, Pozsonyi, Bayer –
Buda, Steiner, Pokorny, Hajós, Oláh.
Az osztrák csapatot válogató bizottság állította össze, ahogy a magyart
is, ám utóbbi esetében a tizenegy futballista mellett egy edző is érkezett
Budapestről, Gillemot Ferenc személyében. A házigazdák Studnicka
mesterhármasával, valamit Huber és Taurer góljaival 5–0-ra győztek.
Ugyanekkor megállapodás született arról, hogy a két csapat a jövőben
évente kétszer (egyszer Bécsben, egyszer Budapesten) találkozik. Ezt a
Monarchia fölbomlásáig, sőt kicsivel azután is, 1920-ig sikerült tartani: világháborúval és forradalmakkal dacolva két, de olykor három találkozóra
is sor került évenként, 1907-től már Magyarország–Ausztria néven. Ám a
gyakoriság a későbbiekben is csak részben csappant meg, 1937-ig évente
egy mérkőzés szerepelt a naptárban, aminek az Anschluss és a második
világháború véget vetett – bár akkoriban meg ismét Bécs–Budapest néven rendeztek nem hivatalos meccseket –, majd 1945-től ismét visszatértek az évenkénti két találkozóra. A lendület 1950-től, a két eltérő politikai
rendszer befagyásától és a hidegháború kiteljesedésétől lanyhult, bár a
csapatok így is viszonylag sűrűn találkoztak. E kézirat elkészültéig 137
magyar-osztrák futballmeccset tart nyilván a futballtörténelem, ebből 37

30

KULTÚRTÖRTÉNET

döntetlen mellett 67 magyar és 40 osztrák győzelem született. A magyarok egyébként mindjárt a második, 1903. június 11-én, Budapesten megrendezett mérkőzésen győztek (3–2).
Nem véletlen, hogy e hosszú sorban számtalan esemény között lehet
szemezgetni.
A két csapat tíz év „barátkozás” után tétmérkőzésen először 1912. július 5-én, a stockholmi olimpián találkozott először – azt követően, hogy a
magyar futball történetének első tétmeccsén a nemzeti csapat az olimpián
közös amatőrcsapattal induló britekkel került össze, és súlyos, 7–0-s vereséget szenvedett, aminek következményeként a vigaszágon folytathatta
a küzdelmeket, ahol is Németország 3–1-es legyőzését követően Ausztriával hozta össze a sors. A mérkőzés a magyarok 3–0-s győzelmét hozta,
az első gólt Schlosser Imre, a magyar futball hőskorának legendás csatára,
a népszerű Slózi szerezte.
A Magyarországi Tanácsköztársaság idejére eső egyetlen válogatott mérkőzést (1919. április 6.) a magyarok ugyancsak az osztrákok ellen vívták, és
2–1-re meg is nyerték, ekkor született az a csapatfotó, amelyen a magyarok
balösszekötője, Schaffer Alfréd puskával a kezében szerepel. A legendás
futballista ezekben a hetekben a népjóléti népbiztosságon vállalt állást.
Az osztrákok ellen játszott először a nagyválogatottban Puskás Ferenc,
aki az 1945. augusztus 20-ai, a budapesti Üllői úton megrendezett, 5–2-es
magyar győzelemmel végződő mérkőzésen mindjárt élete első, címeres
mezben rúgott találatát is elérte, amivel a magyar csapat a 12. percben a
vezetést is megszerezte. (A két csapat egy nappal korábban is találkozott,
a magyarok akkor játszottak először válogatott meccset a második világháborút követően, és 2–0-ra nyertek.)
Annak emlékére, hogy az első magyar futballklub, a Budapesti Torna
Club 1897-ben alakult, és ugyanazon év május 4-én – más források szerint május 9-én – került sor első mérkőzésére, az 50. évfordulóra a Magyar Labdarúgó-szövetség megint csak az osztrákokat hívta vendégeskedni. Az 1947. május 4-én az Üllői úton megrendezett találkozóra a BTC
hajdani játékosa és az egykori, történelmi mérkőzés egyik szereplője, a
magyar sport első olimpiai bajnoka, a neves építész, Hajós Alfréd vezette
ki a csapatokat, a BTC hajdani piros-fehér csíkos mezében. A Horváth –
Rudas, Szűcs, Balogh II. – Nagymarosi, Lakat – Egresi, Szusza, Zsengellér, Puskás, Patkoló összeállítású magyar válogatott 5–2-re győzött. A
mérkőzés azonban nem emiatt lett igazán emlékezetes, hanem azért,
mert az 50. percben, rögtön azután, hogy a magyarok Szusza góljával ismét vezetést szereztek, leszakadt a tribün egy része, és mintegy 200 néző

KULTÚRTÖRTÉNET

31

zuhant mélybe. Döbbenetes módon a játékot nem állították meg, a mérkőzés ment tovább, akkor is, amikor a mentők megérkeztek és elszállították a sérülteket. Szerencsére halálos sérülés nem történt.
A két szövetség eltérően számolja az egymás közötti találkozókat. Ennek az az oka, hogy 1938. április 24-ére lekötöttek egy mérkőzést, azonban közbeszólt a történelem, Hitler bevonult Bécsbe, és a Harmadik Birodalom bekebelezte Ausztriát, amely megszűnt önálló állam lenni. A
futball fontos dolog, a meccset lejátszották, ám a régi idők focija emlékére Bécs–Budapest néven, és a találkozó a részben az 1938-as vb-ezüstérmes magyar válogatott játékosaival fölálló vendégek 5–3-as győzelmével
zárult. Később az osztrák labdarúgó-szövetség ezt elkönyvelte hivatalos
válogatott mérkőzésnek, a magyar azonban nem. Ennek eredményeként
a két ország egymás közötti 100. összecsapását kétszer is megünnepelték,
amikor az Európa-kupa sorozatában egymás mellé került a két válogatott.
Először 1955. május 24-én Bécsben (Ausztria–Magyarország 2–2), majd
október 16-án Budapesten (Magyarország–Ausztria 6–2). Utóbbi alkalommal a két csapatot Schlosser Slózi vezette a gyepre, és ő végezte el a
kezdőrúgást. A mérkőzés után az egyik osztrák vezető úgy fogalmazott,
hogy míg a magyarok lökhajtásos gépre ültek, addig az osztrákok maradtak a fiákernél.
Az 1956. október 14-ei bécsi, 2–0-ás vendéggyőzelemmel zárult találkozót azért érdemes megemlíteni, mert ezt a közvetlenül a forradalmat
megelőző mérkőzést tekinthetjük az Aranycsapat utolsó fellépésének: a
magyar válogatott a Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi – Sándor, Kocsis, Hidegkuti (Machos), Puskás, Czibor összeállításban
léptek pályára, a gólokat Puskás és Sándor szerezték. Az október 28-ra,
Budapestre tervezett, svédek elleni meccset már elsodorta a történelem
vihara, Kocsis, Puskás és Czibor pedig soha többé nem játszottak a magyar válogatottban.
Mindezek után nem meglepő, hogy a nemzeti tizenegy 500. hivatalos
mérkőzésére (legalábbis akkor annyinak számolták, azóta ez, mint korábban szó volt róla, módosult) a Magyar Labdarúgó-szövetség Ausztriát hívta meg. 1976. június 12-én a Népstadionban, foghíjas lelátók előtt a magyar
csapat 2–0-ra győzött. Nyilasi Tibor akkor volt tizedjére válogatott.
*
1984-ben pedig kis túlzással ő kötötte össze a két ország futballját. Nyilasi egy évvel korábban szerződött az Austria Wien csapatához. Legalábbis a mai fogalmaink szerint. Mivel azonban a szocialista értékrendbe

32

KULTÚRTÖRTÉNET

nem fért bele a nyugatiakkal folytatott „emberkereskedelem”, a szó szoros értelmében megfogalmazva a játékjogát átengedték a bécsieknek. A
lényeg ettől maradt: a népszerű Nyíl lila-fehérre cserélte addigi zöld-fehér
mezét, és mindjárt az első bécsi évében parádézott: 29 mérkőzésen szerzett 26 góljával gólkirály lett, egyúttal csapatával osztrák bajnok.
Igaz, előtte már a Ferencvárosban is sikert sikerre halmozott: két alkalommal bajnok, háromszor kupagyőztes, és tagja volt a Fradi 1975-ös
KEK-döntős csapatának is. 1981-ben Magyarországon is gólkirály volt,
sőt az akkor lőtt 30 góljával sokáig úgy tűnt, hogy Európa legjobb góllövője lesz, mígnem a magyar bajnokság végét követően kiderült, hogy a
bolgároknál Georgi Szlavkov, a Trakija Plovdiv csatára a legutolsó fordulóban mesternégyest lőtt, így Nyílnak az ezüstcipő jutott. Ugyanebben az
évben viszont szerepelt az Európa-válogatottban.
Tehetségére annak idején a közelükben lakó Sebes Gusztáv, az Aranycsapat hajdani szövetségi kapitánya is fölfigyelt, neki is szerepe volt abban, hogy Nyilasi 15 évesen az Úttörőstadionból az FTC-be került, ahol
1973-ban lépett először pályára a nagycsapatban. Két évre rá, húszévesen
mutatkozott be a válogatottban, és onnantól fogva kihagyhatatlannak bizonyult. Igaz, a pályaívben volt némi törés, amikor az 1978-as vb nyitómeccsén kiállították, amelyet követően az MLSZ még külön büntetéssel
is sújtotta (a másik vétkesnek kikiáltott Törőcsikkel együtt). Nyilasi egy
évvel később, 1979 októberében pedig annyira elkeseredetté vált – akkori
nyilatkozatai szerint a szurkolói bekiabálások, mégpedig a Ferencváros
táborából érkező bírálatok zavarták különösen –, hogy egészségügyi
okokra hivatkozva bejelentette visszavonulását. Szerencsére négy hónappal később ismét edzésre jelentkezett.
Külföldre igazolása után nem tudott minden alkalommal a szövetségi
kapitány rendelkezésére állni, csupán akkor, amikor a szerződése ezt lehetővé tette. Természetesen tétmeccsekre a bécsieknek mindig el kellett
engedniük. Nyilasi centert játszott Mezey György válogatottjában, oly
módon, hogy amíg az ellenfél támadott, ő pihenhetett, ám labdaszerzésnél azonnal visszább kellett lépnie, és részt kellett vennie a támadásépítésben. 1984 szeptemberében tehát a többiekkel együtt készült a – magyar számítás szerinti – 126. magyar–osztrákra. Csakúgy, mint a másik
„osztrák” magyar, Nyíl volt ferencvárosi játékostársa, Szokolai László, a
fejjátékáról híres gólerős center, aki Nyilasival egyszerre szerződött
Ausztriába, ugyancsak a határ közelébe, a Sturm Grazba, és akivel Mezey
szintén számolt.

KULTÚRTÖRTÉNET

33

*
„A bizalmat a pályákon kell visszaszerezni!” – harsogta a Népsport
címlapja 1984. szeptember 1-jén, az új szezon nyitányának napján.
Ugyanennek a számnak a 3. oldalán a lap – sportújságtól némiképp szokatlan módon – Csepeli vacsora címmel tárcanovellát közölt az első magyar
nyelvű Puskás-életrajzot is jegyző Hámori Tibor tollából. A sztori lényege, hogy a sorkatonai szolgálatát töltő fiú három nap szabadságot kap a
Magyar Néphadseregtől, és hazatérésének estéjén megkérdezi az apját,
hogy másnap hánykor indulnak a Csepel–Békéscsaba meccsre. A „Fater”
fölhördül, hogy ő nem megy meccsre ezután a „nagy disznóság” után,
nem blamálja magát, nem érdekli a csapat. A fiú erre azzal érvel, hogy
„ami elmúlt, elmúlt, mindenki megkapta a magáét, punktum”, az új csapatnak pedig szüksége van a biztatásra. A Fater azonban egyelőre továbbra is hajthatatlan. „Bundáztak – replikázik erre a fiú. – Na és? Elítéli
őket minden józan ember, de nem állhat le a bajnokság! Az olaszoknál
akkora botrány volt, hogy belesántultak. Rossiékat a pokolba küldték, erre később világbajnokságot nyertek! Ha a balhé idején megölték volna a
labdarúgást... Nézd, a katonaságnál is ez volt a téma. De legyen már vége.” A szóváltás azzal fejeződik be, hogy a Fater rekedt hangon az új öszszeállítást kérdezi.
A Kádár-kor embere megtanult a sorok között olvasni, így aztán ebből
a tárcából is ki lehetett hámozni a lényeget. Ahogy az 1984 nyarán a bundaüggyel valamilyen módon érintettségben lévő labdarúgók vallani kezdtek, villámgyorsan kiderült, hogy egyik ügy hozza a másikat. Ha valamelyik mérkőzésről tudottá válik, hogy vesztegetés történt, az érintett futballista vagy vezető „most már minden mindegy” alapon elkezd beszélni
egy másik találkozóról is. Ráadásul olyanok neve is szóba került, akik szerepeltek a szövetségi kapitány hosszú tervei között. Az illetékesek a totóbotrány és a közvélemény figyelő tekintete nyomán nem söpörhették totálisan a szőnyeg alá a dolgot, azt viszont nem kockáztatták, hogy a világbajnoki selejtezők előtt olyan lépéseket tegyenek, amelyek túl azon, hogy
alapjaiban rengetik meg az egész magyar labdarúgást, az épülő válogatottat is szétverik. Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, jogi csűrcsavar és
hosszas eljárás mellőzésével lezárták az ügyet. A csepeliekkel elvitették a
balhét, minden más érintetlen maradt. Némi tüneti kezelés történt, fölkerült a ragtapasz, aztán lehetett játszani tovább.
Mindazonáltal a feszültséget lehetett tapintani. A bundaügy hullámai
nem múltak el nyomtalanul, további nyomasztó emlékként pedig ott volt

34

KULTÚRTÖRTÉNET

a válogatottnak a főpróbán Mexikótól elszenvedett veresége. Ráadásul a
bajnokság krémjét jelentő kupacsapatok botlottak az európai kupák első
fordulójában. Szeptember 18-án a Videoton hazai pályán sovány, egygólos előnyt szerzett a Dukla Prahaval szemben. Másnap az MNK-győztes,
ugyanakkor továbbra is másodosztályú Siófok pályaválasztóként (Székesfehérváron) 1–1-es döntetlent játszott a görög Larisszával, miközben az
UEFA-kupán a Manchester United 3–0-ra kitömte a Rába ETO-t, a
BEK-ben pedig a Honvédot 3–1-re alázta a kiscsapatnak vélt svájci
Grasshoppers. Két héttel később a magyar csapatok közül kizárólag a Videoton élte túl az első kupafordulót, a székesfehérváriaknak ezzel megkezdődött a döntőig vezető menetelésük az UEFA-kupában.
Szeptember 20-án Mezey György keretet hirdetett. A leginkább kapustéren adódtak gondok. Kovács Attilát eltiltották, Disztl Péter pedig még
a bajnokság rajtja előtt izomhúzódást szenvedett, ami lassan jött csak
rendbe. Törőcsik is egy korábbi sérüléssel bajlódott, és noha ő rendszeresen pályára lépett az Újpesti Dózsában, a szövetségi kapitány úgy ítélte
meg, hogy régi formáját egyelőre nem nyerte vissza. Nagyjából ez volt a
helyzet a tavasszal ugyancsak bevetett Kiss Lászlóval is. Közben Hajszán
betegséggel kínlódott, és Hannich se volt teljesen egészséges.
A feszült hangulatot – természetesen a korábban a színészkedéssel is
kacérkodó Sándor Tubi gyúró mellett – Payer András és Harangozó Teri
próbálta oldani, akik a stáb meghívására a tatai edzőtáborban dalestet adtak a játékosoknak. (Bár lehet, hogy ők jobban örültek volna a korosztályuknak inkább megfelelő R-Go-nak vagy a P. Mobilnak.)
Mezey a kispesti Andrusch mellé a Vasas kétszeres válogatott kapusát,
Kakast hívta a keretbe, amelybe egy újonc is bekerült. A villámgyors és
gólerős támadó, Kiprich József 17 évesen szerepelt először a Tatabánya
csapatában, ahol a kirobbanthatatlannak tartott, rutinos P. Nagyot szorította ki a jobbszélső posztjáról. Közben az ifjúsági és utánpótlás-válogatottakban végigjárta a szamárlétrát, és korosztályában európai hírnévre
tett szert. Mindezek ellenére a magyar–osztrák vb-selejtező napján a
Népsport címlapján hozta a szenzációsnak számító hírt: Kiprichre kezdőként számít a kapitány.
Az osztrákok kellő önbizalommal érkeztek Budapestre. Ők már túl voltak egy mérkőzésen: ha a vártnál nehezebben is, de 2–1-re legyőzték a
csoport leggyengébbjeként számontartott Ciprust. A magyarok igyekeztek bizakodva nyilatkozni a mérkőzés előtt, ám megszólalásaikból érezhető volt a feszültség. A Képes Sportnak már a meccs után megjelent,
1984. október 2-ai számában Mezey elárulta, hogy a Mexikótól elszenve-

KULTÚRTÖRTÉNET

35

dett váratlan vereség nyomán még a játék és a csapatszerkezet átalakításán is komolyan elgondolkodott:
– Nem tagadom: azután a meccs után kétségek támadtak bennem –
mondta a Pintér István főszerkesztő által készített interjúban. – És úgy
gondoltam, hogy alaposan módosítani kell az eredeti elképzelésemen,
kombinálva a taktikát, mondjuk Schachnert és Prohaskát követő emberfogással kellene semlegesíteni. Teljesen zárt kapuk mögött, Tatabányán ki
is próbáltuk ezt a megoldást. Eltelt egy félóra, és azt mondtam magamnak: „Nagy marha vagy, te, Gyuri, ha a hosszú hónapok óta kidolgozott
és mérkőzések egész során egészen jól bevált megoldást feladod egyetlen,
különböző okok miatt csúfosan végződött mérkőzés miatt.” És eszerint
küldtem pályára a csapatot.
Amelyet közvetlenül a meccs előtt, az öltözőben Sándor Tubi tigrisüvöltésekre biztatott, hátha emígyen tudják még a legutolsó percekben is
fölpörgetni magukat.
1984. szeptember 26-án este 7 órától ez a két gárda találkozott a Népstadion gyepszőnyegén, egyesek szerint 15 ezer, mások szerint 30 ezer,
megint mások szerint 45 ezer néző előtt (némely források biztosra veszik, hogy az adatok retusáltak, a lelátókon nagyon kevesen voltak, még
úgy is, hogy a katonák, a nyugdíjasok és a diákok ingyen mehettek be –
sőt azok is, akik annak mondták magukat):
Magyarország: Andrusch – Csuhay (Sallai), Róth, Garaba, Varga – Kardos, Nagy A., Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy
Ausztria: Koncilia – Dihanich, Pezzey, Messlender, Pregesbauer – Gisinger (Drabits), Gasselich (Hörmann), Weber, Prohaska – Schachner,
Polster.
Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a fordulatot a szünetben végrehajtott magyar csere jelentette. Igaz, addig se lehetett panasz a magyar válogatottra: sorra vezette a támadásokat, Esterházy kétszer is gólhelyzetbe
került, a második alkalommal bravúrral hárított a rutinos Koncilia. Közben a vendégeknek is akadtak lehetőségeik, sőt a 24. percben a vezetést is
megszerezték, miután az ifjú csillag, Polster remekül ugratta ki Schachnert, aki lerázta a keresztezni próbáló Róthot, és a tehetetlen Andrusch
mellett 12 méterről a hálóba lőtt. Ezt követően ismét Koncilia percei következtek, úgy tűnt, az osztrák hálóőr kivédi a magyarok szemét, sorra
Esterházy, Nyilasi, Détári, majd megint csak Détári lövését védte.
Az világosan látszott az első félidőben, hogy az osztrákok a bal oldalon
vezetik a legveszélyesebb támadásaikat, a gól is onnét született. Csuhay

36

KULTÚRTÖRTÉNET

játszott már jobbhátvédet, de nem ez volt az igazi helye. Bár derekasan
küzdött, kicsit darabosan mozgott, felfutásokra pedig egyáltalán nem vállalkozott. Mezey a szünetben behozta helyére Sallait, akinek az oldalvonal
melletti terület volt az igazi játéktere. Ez döntő lépésnek bizonyult. A
„Sala” és „Kicsi” becenevekre egyaránt hallgató Honvéd-játékos nem
csak végigrobogta a második félidőt, hanem még arra is maradt energiája,
hogy semlegesítse a legnagyobb osztrák sztárt, Prohaskát.
Az 50. percben az addig is kiváló teljesítményt nyújtó Kiprichet csupán
szabálytalanul tudták az osztrákok megállítani. Az ugyancsak remekül játszó Détári ívelte be jobbról a szabadrúgást, hajszálpontosan középre,
ahol az érkező Nagy A. mintegy 6 méterről a kapu bal oldalába fejelt.
Begyakorolt, elsajátított figura volt, a taktika része. Nagy Antal pár hónappal korábban ugyanilyen gólt fejelt a spanyoloknak.
A következő pillanatban egy kupacban volt a magyar csapat. Szinte látni lehetett, ahogy gördül lefelé a nagy kő a mellkasokról. Megszületett a
várva várt egyenlítés. Ezzel a görcsök is leestek a lábakról.
Pár perccel később Sallai lövését védte Koncilia, aki viszont a 62. percben megint tehetetlennek bizonyult: Esterházy iramodott meg a bal oldalon, remekül kényszerítőzött Nyilasival, és a visszakapott labdát 16 méterről helyezte a hálóba.
A vezetés birtokában a magyar csapat továbbra is ugyanazzal a lendülettel rohamozott. A 78. percben a rövid ideig tartó felfüggesztést követően a válogatottba ugyancsak visszakerült Varga tálalt a győri ügye után
szintén visszatérőnek számító Kardos elé, az ismét újpesti középpályás
azonnal lőtt, a labda pedig Koncilia kezét érintve került a kapuba.
Kardosnak már csak azért is óriási elégtétel volt ez a gól, mert Mezey a
mérkőzés előtt, a tatai edzőtáborban komolyan fontolgatta, hogy súlyproblémái miatt hazaküldi. Végül maradhatott, amiben egyszerre volt
szerepe annak, hogy óriási elánnal fogyásba kezdett, valamint annak,
hogy a játékosok megkérték a kapitányt, ne küldje el a Józsit.
Három perccel később Détárit buktatták a 16-oson belül, azonban a híres francia játékvezető, Vautrot sípja néma maradt.
Nem sokkal később megint a szőke középpályás került helyzetbe, Kiprich beadása után fejelt, ám Koncilia kiütötte a hálóba tartó labdát – valahogy úgy, mint utolsó momentumként a túloldalon Andrusch Webernek
a szöglet utáni fejesét.
Aztán amikor elhangzott a mérkőzés végét jelző hármas sípszó, egyszerre minden meg lett bocsátva. Már nem volt miért beszélni keserűségről és rossz előjelekről. A magyar futballválogatott az előzetes várakozá-

KULTÚRTÖRTÉNET

37

sokon felül szerepelve legyőzte Ausztriát. Nem is ez a tény keltett elsősorban meglepetést, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire simán
ment. A mérkőzés után az osztrák szövetségi kapitány, Erich Hof elárulta, hogy minimum egy pontra számított Budapesten, és meglepte, hogy a
magyarok talpra álltak nemcsak a Mexikótól elszenvedett vereség, hanem
az után is, hogy az első félidőben még vesztésre álltak. Lendületes játékukra pedig nem találtak ellenszert.
A győzelemmel Magyarország mindjárt első mérkőzése után a selejtezőcsoport élére ugrott.
Igaz, a másik favoritként számontartott Hollandia még nem lépett pályára.

Kolozsvári Grandpierre Miklós: Alkalmatlan pillanat

38

SZÉPIRODALOM

BERETI GÁBOR

Ez mégsem olyan
Ez mégsem olyan, mintha
az ablakrács árnyéka
mintázná a padlót,
mert a hangod sétál ott,
hol együtt él
az árnyék meg a fény.
Ez mégsem olyan, mintha
az ajtót, ha itt vágtat a szél,
nem bent, de kint rázná
a kis kémlelő-fedél.
S ha csöngetsz, hogy beengedjelek,
nem te néznél rám kintről,
míg bentről én csodállak meg.
Ez mégsem olyan, pedig a bútor
itt is hol szék, priccs, lavór,
hol meg szőnyeg, könyvek,
s képek a falon.
Mert így élünk mi ketten,
rabságban, börtönben, de
ez mégsem olyan,
mintha szerelem nélkül
élne az ember.

Így lesz minden
Gyönyörtől fénylő csillagok
lélegző, áthevült teste.
Ez, mit nékem itt hagyott
a tegnap este.
Mondhatnám azt is, jól vagyok,
hisz’ örökre nyitott ablak,
s egy megállt óra, mik ott
velem maradtak.
Roppant szívébe rejt a csönd
és boldoggá tesz a hiány.
Így lesz minden lent és fönt,
gazdag és sivár.

SZÉPIRODALOM

39

BERETI GÁBOR

Ruhádon csobog az éj

Ruhádon csobog az éj.
Hallhatták mit mondok,
mikor az égen villámként futott át
a meglepetés ereje.
Mondják, a dörgésbe vegyülten
egy öntudatlan
ölelés hangjait ismételgette
a szám.
De a szemem így is téged látott,
s akár egy könyvből,
téged olvasott ki a csillagokból –,
pedig a becsukódó lapok, ahogy
a betűket,
a hajnal fényeit zárták el előlem.
Engem utánozva
mintha egy kis csont amulett
lebegett volna ujjaid hullámain.
Azt hittem értem sírsz.
De csak a betűkbe zárt
szavak könnyeztek.
Csont és bőr vagy,
mondtad váratlanul.

Igen, nevettem, bár közöttük hordok
még szerelmünkből egy keveset.
Azt hittem az amulett
miattam remeg kezeden,
hogy hajad színe értem festi meg
a felhők alját,
s ahogy az elszabadult lovak sörénye,
miattam csapkodja homlokodat az éj.
De csak
üres csillagként úszott
számra bőröd érintése. Mert
csak magamban olvasom amit látok.
De még így is,
hogy fájdalomban lebeg az arcom,
hallanám, ha sírnál.
Ha hozzám futnának könnyeid,
látnám a nyugtalan csillagok
sokadalmát.
S mert oly régen már,
hogy az évek nem rólad szólnak;
elhallgatok végül.

SZÉPIRODALOM

40

FRIDECZKY KATALIN

Gyilkos tó
Nem jó hóhérnak lenni. Hóhérnak lenni nem jó. Az ember eleinte viszolyog, aztán megszokja. Végül egyenesen keresi, hogy kit ölhetne meg.
De valahogy mégsem jó. Kiég tőle az ember.
Vegyük például ezt a nőt. A nő boldogtalan. De még kapálózik. Evickél. Mint a hangyák, akiket vízbe öl. Mostanában hangyákat öldös. Ellepték a hangyák a lakást. Először a mosogató körül fedezte föl őket. Egy
kiürült jégkrémes dobozt félig megtöltött vízzel és abba morzsolta a hangyákat, ha elkapta őket. Ideiglenes megoldás addig is, míg a hangyairtó kijön. A hangyairtó nem jön ki. Egy lakásért nem jön ki. Márpedig az egész
házért ő nem fog fizetni! A közös képviselő azt tanácsolja, próbálja meg
egyénileg megoldani. A hangyák ellepték a konyhaszekrényt is. Mindenütt hangyák futkosnak. A vízzel telt edény hamarosan megtelik evickélő,
vízbefúlt és a doboz fenekére süllyedt hangyákkal. Némelyik kikapaszkodik a peremre, azokat visszalökdösi a vízbe. Ha nagyítóval nézné a hangyákat, látná, hogy arcuk van, hogy végtagjaik vannak, amin meghatározott útvonalon haladnak, céltudatosan, mint az emberek. Ha veszélyt
éreznek, szétspriccelnek a fegyelmezett libasorból. Mint a katonák a mezőn, ha repülő húz el felettük. Nincs nagyítója. A minap látott az interneten egy kinagyított hangyafejet. Mint egy középkori maszkos japán harcos. Ha ő például levéltetű lenne, kifejezetten félne tőle. Ám hangyákat
nem nézünk mikroszkópon át a konyhában. A konyhában főzünk és mosogatunk. A hangyák rosszkor vannak rossz helyen. A konyhaszekrényben semmi esetre sincs helye a hangyáknak. Ott edények vannak és tartós
élelmiszerek, immár lezárt üvegekben és átgumizott zacskókban. A drogériában csalétket vesz és elhelyezi a hangyák útvonalában. Utóbb elolvassa a dobozon, hogy ez a méreg a fáraóhangyákra hatástalan. Nála éppen ez a bizonyos faj ütötte fel a fejét. A hangyák rá se hederítenek a
csalétekre, aminek pedig az lenne a küldetése, hogy a fészekbe bejutván
megmérgezze az ivadékokat. Ezek a hangyák elérhetetlen magasságban
masíroznak vízszintesen, balról jobbra és jobbról balra, a kamraajtó sarka
és a konyhaszekrény hátsó fala között. Útközben találkoznak. Egy pillanatra összedugják a fejüket. Nyilván megbeszélik, hogy a csalétek felé

SZÉPIRODALOM

41

nem érdemes menni, viszont a kredencben kockacukor van. A nő figyeli
őket és létrát hoz. Felmászik és benedvesített ujjával amennyit csak tud,
fölmorzsol, majd beleáztatja a kezét a gyilkos tóba. A maga részéről semmitől sem borzad jobban, mint a vízbefúlásos halál gondolatától. Nem
haragszik ő a hangyákra. Az élőhelyükön sosem bántaná őket. Az erdőben kifejezetten tiszteli a hangyákat. Képes őket hosszan figyelni, ha
bolyra bukkan. Egyszer a csillaghegyi strandon látta, amint a dombra fölvezető lépcsőn hosszú, fehér gyöngysor tekereg. Óvatosan kikerülte a hátukon tojásokat cipelő hangyák láncát. Még mások figyelmét is felhívta,
hogy rájuk ne lépjenek véletlenül. A nő nem vérszomjas. Valaha tele volt
gyengédséggel. De most boldogtalan. És ott is gyilkolja a hangyákat, ahol
nem tudnak ártani neki. A fürdőszobában, ha fölbukkannak, azonnal a
lefolyóba öblíti őket, pedig ott nincsenek veszélyben az élelmiszerek.
Vagy ha a virágcserepek körül, az ablakpárkányon talál egyet-egyet, ott is
lecsap rájuk és már küldi is őket a gyilkos tóba. A mezei poloskákat megkíméli. Azok nagyok. Nem bírná végignézni a haláltusájukat. Őket finoman a tenyerébe söpri és kihajítja az ablakon. A szenderekhez, sőt a cserebogarakhoz is kegyes. Azok nagyok. Viszolyogva bár, de tenyerébe zárja és kiröpteti őket az ablakon.
A hangyák kicsik. Mint egy porszem. Az ember a porszemet is kirázza,
ha takarít. Rendnek kell lenni! A nő beszerzett egy hatásos hangyairtó
sprayt, ami egy időre valóban eltüntette őket. Pár nyugalmas hónap után
azonban újra felütötték a fejüket. Már nem masíroznak tömegével odavissza, fegyelmezett katonás sorban, meghatározott irányba. Csak egy-egy
tétova felderítő bukkan fel a mosogató körül. A jégkrémes doboz előkerül. Érdekesen elszíneződik a víz, ha már elég hangyatetem úszkál benne.
Zöldes árnyalatot kap. Lehet, hogy ez már a vegyszeres generáció? Némelyiknek sikerül felkapaszkodnia a gyilkos tó peremére. Már iszkolnának, mikor a nő lecsap és visszapöcköli őket a vízbe. Eszébe jut Hunyadi
László kivégzése. Háromszor csapott le rá a bárd, hiába. – Kegyelem, kegyelem! – könyörög a nép. De a király intő mozdulatára negyedszer is lecsap a bárd. Kegyelem nincs. Valaha elérzékenyült volna a nő a halál torkából megmenekülők láttán és futni hagyta volna őket. Amióta boldogtalan, már nincs benne irgalom. Ha meglát egy hangyát, még beszél is hozzá: – aranyom, mit keresel te itt, eredj csak szépen a tóba! Azt mondja,
aranyom. Kedveskedő hangon. Ahogy valaha a tanítványait szólította.
Vagy a kedvesét. Most úton-útfélen mindenkinek ezt mondja. Beszél, de
a szavaknak nincs értelmük és érzelmi töltésük. Jelentésüket vesztett
hangzók halmazai csupán. Csoda, hogy egyáltalán emlékszik rá és fel tud-

42

SZÉPIRODALOM

ja idézni ezt a szót, aranyom, amit a hangyáknak mond, mielőtt megöli
őket. Pillantást sem vet a vergődőkre. Nem kíséri végig a haláltusájukat.
Félrenéz. Mert azért ő nem szadista, nem érez kéjt a szenvedés láttán.
Csak boldogtalan. Valahol útközben kiesett a szíve. Talán egy tóba.

Kolozsvári Grandpierre Miklós: Hölgy a múltjával

SZÉPIRODALOM

43

ZSIBÓI GERGELY

Rekviem
Mely született abból az alkalomból, hogy Kivitelező befejezte a 21-es főközlekedési út
négysávosítását, s ezzel kettévágott jónéhány nógrádi települést.

Be van fejezve a nagy mű, igen,
a forgalom pörög, munkagép pihen.
Kis falunk csendes, újra csendes,
elültek a munka forró lázai,
nem maradt nyomukban más,
mint kínzó nyűgeink sűrű százai.
Mert az éjjel is, míg hazafelé mentem,
éreztem, motorzajtól dobhártyám ficog,
s a kibocsátott kipufogógáztól menten
kókadozni kezdtek a szegény jácintok.
Ím, itt e bűz, de föntről e bűz sem orrontható…
Hát nincs műszer, mellyel mindez jól kimutatható?!
A bennszülött pedig csak harákol –,
szavunk Pestig fel nem ér –,
ittfeledt toitoi-budik szagától
sűrű és dús marad az áér.
S ha nem fognánk be pörös szánkat,
a Felügyeletnek tennénk panaszt,
elzavarnának menten minket:
„Mit merészel a büdös paraszt?”

SZÉPIRODALOM

44

Ha felkeresnél, Drágám,
csak a kertek alján!
s ha kocsival jönnél, kérlek,
kerülj másfél kilométert.
Az utakat, Kivitelező, a redves
végleg lezárni nem átall!
Ezen az utcán a Kedves
már sosem megyen átal.
Hiába, Kis Falum, mégis szeretlek,
mint mélyük az itthagyott munkagödrök –,
a rozsdálló ásók és kilyukadt vödrök…
S ha zajártalommal is vernek,
azért még szeretlek én!
Mint föl-fölhajtott kő,
mit kirepít a forgalom,
s nyomában ablak tör…
Szóval, kis falum, hazatér fiad – ,
hisz hiába szaporodik a tábla:
hogy X elad és Y kiad!
vevőt immár hiába várnak…
A befejezett beruházás miatt
zuhanóban a helyi ingatlanárak.
A nép, az istenadta nép
sorsában végképp determinált –,
a túloldalon levő boltba
gyalog, aluljárón juthatunk át –,
és fogadkozunk, bár hiába:
No, halld meg, Kivitelező Társaság!
Nevedre ki diccsel kiáltna,
sosem lesz oly helyi bárd!

SZÉPIRODALOM

45

ZSIBÓI GERGELY

Alkonyati teleológia
mire elkészül az utca pora
s az ég boltján pár barokkos habcsók
mire elfészkelnek a kertben a fák
kilincsre zárul szobámon az ajtó
akkorra megérlelem hiányod minden gyötrelmét

Kétsaroknyira
ülsz a buszon bámulsz az ablakon át
vánszorog egy ember egy feslett kabát
mintha mindkettő külön életet élne
egyikük a lét a másik meg a bére
lám szívem falára is csak köd tapad
kétsaroknyira elhagytam magamat
és darabokra hull az utca meg a fák is
ki tudja holnap ki mit talál itt

PORTRÉ

46

FRICS TAMÁS

Gaál Iván
avagy a történelem fonákságai…
Gaál Iván (1897–1989) úgymond unokabátyám vagy mi is. Ő édesapámnak unokatestvére volt, lévén, hogy anyai ági nagyapjuk, nagymamájuk közös. Itten mindjárt egy kicsit bele kell mélyedni a történelembe. Az
említett nagyapát Tóth Kálmánnak hívták, aki 1836-ban született Bánrévén, és éveken keresztül Nagyrőczén töltött be járásbírói tisztet. Itt kötött házasságot is 1870. április 7-én a nála jóval fiatalabb Francisci Máriával, aki Jan Francisci Rimavsky szlovák nemes, politikus, történész, író
(1822–1905) leánya volt. Francisci nem utolsósorban a szlovák függetlenedés egyik szószólója volt. Tóth Kálmánnak a leányával való házasságát
illetően éltrajzi leírásában többek között ez olvasható:
„Nagyon különös volt, hogy Francisci engedélyezte ezt az egyesülést. Tóthék – úgy
az apa (Tóth Kálmán apja Tóth András), mint a fia – ugyanis nem mutattak
hajlandóságot a szlovák nemzet iránt, sőt, épp ellenkezőleg.”

Gaál Iván kb. 1935-ben

Jan Francisci (rézkarc)

Így adódott, hogy a szlovák nemzeti felemelkedés egyik legjelesebb fáklyavivőjének – miután elsőszülött leánya magyar emberhez ment feleségül – majd minden leszármazottja magyar lett. Ez persze már történelmi

PORTRÉ

47

távlat. Magyarországon és néhányan külföldön is, Gaál Ivánt is beleértve,
igen sok egyenes ági leszármazottját lehet számba venni, akik a Francisci
Máriának Tóth Kálmánnal kötött házasságából született két leány – Irén
és Kornélia – utódai. A még élő utódok száma is tekintélyes és még növekszik is… Mindannyian tisztelettel emlékezünk ősünkre, közös szépapánkra, ükapánkra, akinek 1928 óta szülővárosában, Nyustyán szobra is
van a templom melletti téren. Ezt több alkalommal meglátogattuk már
néhányan, és megkoszorúztuk. A legemlékezetesebb ilyen látogatás 2007ben történt, amikor a városi önkormányzat is fogadott mintegy tízegynéhányunkat, és igazán szeretetteljes ünneplésben részesítették városuk
„nagy szülöttének” színmagyar leszármazottjait…
Na, de térjünk vissza Gaál Ivánra! Ő mint tüzérezredes járta meg a II.
világháborút, túlélte, és magas kort sikerült megérnie. Róla az interneten
szinte semmit nem lehet találni. Egyedül a Hadtörténeti Intézet digitális
archívumában találtam egy 1941. évi nyilvántartást, a Magyar Királyi
Honvédség tisztjeinek 1941. évi rangsorolásáról. Ott a tüzérségi alezredesek között szerepel a születési évével és a tényleges szolgálata megkezdésének pontos dátumával. Ez a feltüntetettek szerint 1915. augusztus 15.
Igazából csak meglehetősen későn ismerkedtem meg vele, amikor
Pécsről – lakhelyéről meglátogatta édesapámat, az unokatestvérét és a
családunkat. A két jó kiállású „öregúrral” akkor tettünk egy kirándulást is
a Kékestetőre. Ez 1984-ben volt, a fiam is velünk jött. Sok mindenről beszélgettünk, még katonai szakdolgokról is, mivel magam is tartalékos tüzértisztként szereltem le a hatvanas évek első felében. Hát igencsak kalandos élete lehetett, erről külön fejezeteket lehetne írni, és a történelem
fonákságai őt sem kerülték el.
A háború után egy ideig kegyvesztett lett a „horthysta hadseregben”
betöltött parancsnoki múltja, politikailag megbízhatatlan minősítése miatt. Olyannyira, hogy igazából szinte semmiféle munkát nem kapott, és
alkalmi munkákból tengette életét. Szerencsére felesége, a pécsi kesztyűgyáros Hammerli János unokája és a leányuk, Ria azért gondját viselték.
A mezőgazdaság ún. „szocialista átszervezése” során 1947-től kezdődően az állami gazdaságok, tsz-ek számszerű fejlesztése, gazdasági életük
megszilárdítása a munkaerőhiány enyhítését, a szövetkezetekbe lépőkkel
szemben támasztott szigorú megkülönböztetések felfüggesztését tette
volna szükségessé. Az MDP politikája azonban ebben a kérdésben határozott álláspontot foglalt el, mely nem esett egybe a szövetkezetek gazdasági érdekeivel. A párt fellépett az olyan nézetek ellen, hogy bárkit, aki
dolgozni akar, fel lehessen venni a tsz-ekbe, gazdaságokba, származására

PORTRÉ

48

és politikai múltjára való tekintet nélkül. Ennek későbbi kényszerű enyhülése tette lehetővé végül is, hogy Gaál Iván elhelyezkedhetett egy állami gazdaságnál, mint lóápoló. Ehhez minden tudása, ismerete megvolt,
miután mindig is szerette a lovakat, és a tüzérség akkori felszereltsége is
elsősorban fogatolt – vagyis ló vontatta – mozgatású volt. Teljes megelégedéssel fogadták a munkáját. Esetenként a gazdaságtól a különféle politikai előkelőségek vadászataihoz kölcsönzött lovakat is neki kellett előkészítenie. Előfordultak külföldi vendégek is, ilyen esetben Iván a tolmács
szerepét is ellátta, lévén, hogy kiválóan beszélt oroszul, németül és franciául is… Ez véletlenül feltűnt egy helybéli újságírónak, aki elkezdett
Gaál Iván múltjában kutakodni. Kiderítette, hogy a
fiatal Gaál hadnagy, az 1919 márciusában megalakított Vörös Hadsereg egyik alakulatánál tüzér szakaszparancsnoki beosztásban a hadsereg jó néhány
hadműveletében is részt vett. Ez meglepő változást
eredményezett Iván bátyánk életében. Ugyanis e
múltja felismerésével megszűnt a rábélyegzett politikai megbízhatatlanság átka, és az „osztályidegen”ből egycsapásra a „munkásmozgalom régi harcosa”
lett. Visszakapta rangját, megbecsülését, és néhányszor Pécsett a május 1-jei felvonulásokon még a díszemelvényre is meghívták, ahonnan tartalékos tiszti
díszegyenruhájában integethetett a felvonulóknak…
Gaál Iván
Sok év telt el ezután, és ő továbbra is megmaradt a
kb. 1919-ben
lovak társasága mellett. Még közel kilencven éves
korában is dolgozott Békáspusztán lovasoktatóként, sok fiatallal ismertetve meg a lovak igazi szeretetét.
***
Az 1984. évi találkozásunkkor mesélt egy történetet, megpróbálom itt
felidézni. Ez az önmagában is fonák helyzetet bemutató történet valamikor 1942 telén, még a doni áttörés előtt játszódik.
Gaál Iván ezredesi rangban egy tüzérezred parancsnoki beosztását látta
el. A történet áttekintéséhez és megértéséhez némi katonai, tüzérszakmai
ismeret is szükséges, amit itt nem tudunk elkerülni. A lényeg, hogy a tüzérség harcrendi felállása alapvetően három fő elemet tartalmaz, a tüzelőállásokat, a parancsnoki figyelőállásokat és a célterületet, vagyis az ellenség elhelyezkedési helyét. Az ezred szervezése szerinti tüzérosztályok,

PORTRÉ

49

azon belül az úgynevezett ütegek lövegei előre megtervezett helyen tüzelőállásokat foglalnak el, ahol ütegenként általában 4–8 löveg (ágyú) kerül
letelepítésre, részlegesen beásva, az ellenséges célterület irányára merőleges
vonalban, és hát az ágyúcsövek alaphelyzetben az ellenséges célterület felé
vannak betájolva, úgynevezett „alapirányba”. Azonban a tüzelőállások helye az ellenség vonalaitól meglehetősen távol – a lövegek lőtávolságának figyelembe vételével meghatározott, többnyire több kilométeres – távolságra kerül
kijelölésre. Az is előnyös, ha van a harcállásoknak „fedező-mélysége”, vagyis a célterület irányából valamiféle domb, terepmagaslat takarja őket az ellenség szeme elől.
Természetesen így a tüzelőállásból sem
tudják az ellenség elhelyezkedését látni,
megtekinteni. Hogyan lehet mégis az ellenséges célokat elérni a tüzeléskor? Ezt nevezik „megosztott irányzásnak”.
A tüzelőállásoktól jóval előrébb, az ellenség
irányában figyelőállások kerülnek kiteleBeásott figyelőpont a Donnál 1942
pítésre, ahol a parancsnoki állomány rejtve,
fedezve igyekszik az ellenség mozgását felismerni, megfigyelni és bemérni.
A figyelőállások ezért valamiféle kisebb dombon, emelkedőn helyezkednek
el. Innen kerül elvégzésre a „tűzvezetés”. A figyelőpontok, valamit az ütegek lövegállásai – más néven tűzszakaszok – koordinátái pontosan be vannak mérve és ezek az adatok a térképekre felrajzolásra kerülnek.
A figyelőben lévő parancsnokok – elsősorban az ezredparancsnok – és
tiszti csoportjuk feladata a megfigyelések alapján bemérni, meghatározni
az ellenség elhelyezkedését. Erre alapozva lehet döntést hozni a hadseregcsoport vezetésével is egyeztetett csapások elrendeléséről. Ez a „tűzvezetés”. Vagyis a tűzparancs meghatározása, amely a kiszámított távolsági és oldalirány szerinti adatok, vagyis „lőelemek” rádión vagy telefoni
összeköttetésen keresztüli megadásával ad rendelkezést a tűzszakaszok
felé. A tűzszakaszok „vakon” végrehajtják azt, amit a parancsnokok elrendelnek, és a parabola röppályán a messzi célterületre „elküldött” robbanólövedékek becsapódását nem is látják…
Gaál Iván tehát a hátul elhelyezkedő tüzérosztályok lövegállásaitól több
kilométerrel előrébb, egy kis dombra települt az ezredtörzs néhány tisztjével, a felderítőkkel és az összeköttetésért felelős híradósokkal. Néhány
katona is volt velük, akiknek elsősorban a figyelőállás és fedezék kialakí-

50

PORTRÉ

tása volt a feladata. A Don vonala, amelynek a túloldalán csoportosultak
a szovjet véderők, meglehetősen közel esett már hozzájuk.
Az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfők a Don jobb partján – tehát a
magyar alakulatok felőli oldalon – azonban továbbra is szovjet kézen voltak. Ezeknek a hídfőállásoknak a visszafoglalására a nyár végétől sorozatosan kezdeményezett sok áldozattal járó akciók azonban nem vezettek
eredményre. Így megvolt az esélye annak, hogy innen, az éjszaka leple
alatt kisebb – most úgy mondanánk: kommandós – egységek a havas viszonyoknak megfelelő fehér álcaruhában megpróbálják megközelíteni és
bénítani a magyar tüzérség vezetési pontjait.
Ez történt ezen a téli éjszakán is. A figyelőben halk hóropogásra lettek
figyelmesek, majd a holdfényben halványan megállapítható volt, hogy a
dombocska alján, tőlük néhány száz méterre, félkörívben alig láthatóan
ellenséges katonák kúsznak a hóban a figyelőállás felé. Az itt lévő állomány létszáma és fegyverzete édes-kevésnek tűnt a harc sikeres felvételére. Gaál ezredes tehát kis mérlegelés után úgy döntött, hogy a saját tüzérség segítségét fogja igénybe venni. A térképen felrajzolt adatok szerint
meghatározta, hogy melyik legközelebbi tüzérütegnek van esélye arra,
hogy elég pontos irányzással a figyelő környezetét gyors csapással el tudja
érni. Azonban a lövegek találati „szórása” messze nagyobb volt annál,
minthogy a dombra közeledő ellenséget a saját figyelő károsítása nélkül
semmisíthette volna meg. Gaál Iván elrendelte hát, hogy a tűzparancs kiadása után mindenki húzódjon a fedezékben olyan mélyre, amennyire
csak lehet. A tűzparancs rádión leadásra került…
„Ellenséges gyalogságra, repeszgránát, pillanatgyújtó, hármas töltet, irányzék 150,
alapirány 0-07, négyes lövedék gyorstűz!”
A téli éjszakában a tűzszakasznál már órák óta nyugalom volt, a lövegrajok katonái a löveg-talpszáron ülve szunyókáltak. A részlegesen beásott lövegek elejét a pajzslemez feléig beterítette már a kelet felől fújó szél hóval.
Ez tulajdonképpen még jó is, mert megvédte a katonákat a jeges széltől.
A rádiós kihangosított készülékén megszólalt a Gaál Iván által elrendelt
tűzparancs. Az emberek ennek hallatára felocsúdva elfoglalták a szabályos kezelőhelyeiket. Ilyenkor a rádiós feljegyezi, és ismételi a kapott utasítást a tűzszakasz parancsnoka felé. Végrehajtást azonban csak a tűzszakasz-parancsnok – az „elsőtiszt” – rendelhet el. Először is kiadja az utasítást a kapott tűzparancsnak megfelelő beállítások elvégzésére, amit a lövegkezelők végrehajtanak. Előkészítik a megadott lőszereket, elvégzik a
lövegek irányzását. A parancsnok azonban gyanúsnak érezte a megadott
adatokat, elsősorban túl rövidnek tűnt a megadott irányzék-beállítás,

PORTRÉ

51

vagyis a lőtávolság. Ezért elővette a térképet, és minden adatot felszerkesztett léptékhelyesen. Meglepetésére azt látta, hogy a lövedékek ilyen
lőelemek mellett pontosan az ezredparancsnoki figyelőre fognak becsapódni! Ezért rádión megerősítést kért, hogy nincs-e valami tévedés. Gaál
ezredes azonban határozottan közölte, hogy nincs semmi tévedés, és utasította az elsőtisztet, hogy haladéktalanul hajtsa végre a parancsot…
Néhány másodpercen belül robbanólövedékek tömkelege csapódott leírhatatlan zajjal a kis dombra, annak szinte teljes területét beterítve. Repeszdarabok, havas sáros földnyalábok, kövek repkedtek mindenfelé…
Az egész nem tartott tovább 15-20 másodpercnél, de a figyelő fedezékében megbúvó állománynak ez egy örökkévalóságnak tűnt…
Aztán mélységes csend lett, a halál csendje. Gaál ezredes kisvártatva
szemlét tartott a zúgó füllel támolygó állományán. Szerencsére mindenki
túlélte az ágyútüzet, és kisebb sérülés is alig fordult elő.
A lassan közeledő virradati fényben hosszú ideig figyelték, van-e valami ellenséges mozgás, de csak a támadók mozdulatlan holttestei hevertek mindenfelé a domboldalt ritkásan fedő cserjék üszkös maradványai között…
Gaál Iván rádióüzenetben köszönte meg a tüzéreinek az akció pontos
végrehajtását…
Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek…
Azonban a II. Magyar Hadsereg alakulatainak még sok megpróbáltatáson kellett átmennie e télen és a következő év januárjától megindult nagy
szovjet offenzíva során, amely a magyar hadsereg katonáinak tragédiájához és a nagy veszteségekkel történő visszavonulásához vezetett.
Iván bátyánk hazajutott. Hogy miként, és miken ment keresztül, ezekről nem szívesen mesélt…
Mint ahogy arról sem, milyen megalázó bánásmódban telt jó néhány
éve, amíg végre újra felemelt fővel végezhette munkáját, s amellyel élete végéig megbecsülést szerzett.

Gaál Iván 90 évesen

SZÉPIRODALOM

52

OLÁH ANDRÁS

A híd
A fiatalember a híd korlátját támasztotta. A vizet bámulta, a piszkoszöld hullámokat, amint megtáncoltattak egy-egy fadarabot, műanyag flakont és egyéb kacatot. Úgy emlékezett, gyermekkorában még tiszta volt a
patak, áttetsző. Látni lehetett a meder alján a köveket, a fürgén sikló apró
halakat. S mint annak idején, azokon a forró nyári napokon, most is szinte testén érezte a hullámok hűvös simogatását.
Itt ismerte meg Anikót. Köveket gyűjtött számára, az meg cserébe egy
aprócska kagylókból készített füzért adott neki. Egy pillanatra összeért az
arcuk, amikor a lány lábujjhegyre állva a nyakába akasztotta ajándékát.
Valami furcsa borzongás öntötte el akkor, olyan mámorító érzés, amit
annak előtte még sohasem tapasztalt.
Tizenkét-tizenhárom évesek lehettek. A kislány itt nyaralt a nagyszülőknél. A három hét alatt nem múlt el nap, hogy ne találkoztak volna, ne játszottak volna együtt. Cikizték is eleget a környékbeli fiúk. „Két szerelmes
pár mindig együtt jár” – hangzott fel a csúfolódó rigmus, ha meglátták
őket. Ilyenkor elfutotta a pulykaméreg, és nekik rontott, de azok nevetve
szétrebbentek, és tovább incselkedtek velük. Most, felnőttként már nemigen értette, miért fakasztott benne ekkora indulatot a srácok csipkelődése, hisz csak a nyilvánvalót mondták ki. Tényleg szerelmes volt. A boltban visszajáró aprót például gondosan félretette, hogy Anikót fagyizni
hívhassa. S persze a kislány is csent neki a nagymama lekváros buktájából. Gyerekes dolog volt ez mindaddig, míg Anikó egyszer játék közben
– mintegy mellékesen – meg nem jegyezte:
– Szeretnék veled csókolózni.
Hát akkor bizony egy kissé meghökkent, és némi riadalom lett úrrá rajta.
– Én még senkivel sem csókolóztam – vallotta be szégyenkezve.
– Nem baj – suttogta a lány, s ujjaival megérintette a fiút. Talán a filmekből leshette el a mozdulatot, ahogy szemét félig lehunyva közelítette
arcát. Az orruk összekoccant. Ő is behunyta hát gyorsan a szemét, és kiszáradt torokkal, kalimpáló szívvel fogadta a szétnyíló virágszirom-ajkakat. Finom bizsergés futotta át tagjait, és önkéntelenül magához szorította a lágyan hozzásimuló lányt.

SZÉPIRODALOM

53

Mindketten sírtak, mikor a harmadik hét végén Anikót visszavitték a
szülei a fővárosba.
Aztán hiába várta. Gyakran ténfergett Anikó nagyszüleinek a házánál,
hátha megpillantja végre. De nem. Csak az édesapát látta olykor jönnimenni egy fehér Skodával. Később a falubeli szóbeszédből megtudta,
hogy Anikó szülei elváltak, és az édesanya nem engedi a kislányt a volt
anyósához még nyaralni sem. Akkor valami elpattant benne. Mintha az
álmaitól fosztották volna meg…
***
Csak évekkel később, az öreg Lukács néni temetésén látta újra. Ugyanaz a kreol bőr, fekete haj, finom ívű orr, szép metszésű száj – csak a szemek bársonya csillogott másként.
A szertartás alatt végig a lányt bámulta, aki férje segítségével a nagypapát karolta, támogatta. Tekintetük azonban csak később találkozott, amikor a sír mellett részvétet nyilvánító tömeg a lány elé sodorta.
– Kérlek… fogadd őszinte részvétem… – motyogta a maga számára is idegenül csengő hangon. De a lány ráismert. Mintha valami halvány mosoly suhant volna át a könnyes arcon. Egy pillanatra átölelték egymást, s ő ment volna tovább, átadva helyét a mögötte állóknak, ám a lány még visszatartotta.
– Tudod – mondta elcsukló hangon –, annak idején nagyon haragudtam rád…
– Ugyan miért? – rebbent ijedten a férfi hangja.
– Mert nem válaszoltál a levelemre.
– A leveledre? – csodálkozott a lányra. – Én nem kaptam tőled semmiféle levelet…
– Most már tudom… – s most tényleg mosolygott, bár a mosoly mögött könnyek felhői gyűltek. – Tegnap, mikor a nagyi hátrahagyott dolgait
rendezgettük, megtaláltam a levelet, amit neked írtam. Valami miatt nem
adta át… Talán csak elfelejtette, talán gyerekségnek tartotta…
„Talán ha megkaptam volna” – futott át a férfi agyán. A lány, mintha
csak kitalálta volna, mire gondol amaz, halkan válaszolt:
– Talán… – és megszorította a kezét. – Csak holnap reggel utazunk haza. Este keress meg…
– Nem tudom, alkalmas-e… – habozott a férfi, de a lány búcsúzóul ismét megszorította kezét:
– Nyolckor… a hídnál…
***

54

SZÉPIRODALOM

A templomban elharangozták a nyolcat. A férfi a híd korlátját támasztotta. A vizet nézte, a sötétbe hajló hullámokat. A lány szótlanul állt meg
mellette. Ő is rákönyökölt a hídra. A válluk összeért.
– Mintha csak tegnap történt volna… – mondta a férfi.
A lány halkan felsóhajtott: – Tizennégy éve.
– Mégis rögtön megismertelek. Az arcod semmit sem változott. Talán
csak a szemed.
– Tudom, hogy túlzol, de azért kedves, hogy ezt mondod.
Hallgattak. Nézték a lassan hömpölygő vizet.
– Látod, annyi mindent akartam mondani – kezdte ismét a lány. – Most
mégis…
Segélykérőn nézett a férfira, de az nem reagált. Felsóhajtott:
– Azt hittem, könnyebben fog menni…
– Látom, férjnél vagy – törte meg az ismétlődő csöndet amaz, és pillantása a lány gyűrűsujján állapodott meg.
– Két éve házasodtunk össze – mondta a lány, s a férfi figyelmét nem
kerülte el, hogy ujjaival önkéntelenül megérintette a szép mívű gyűrűt. –
És te? Hogy élsz?
– Pár hónapja költöztem haza. A cég, ahol dolgoztam, megszűnt. Még
nem tudom, mihez kezdek majd…
– Családod van?
– Anyámékkal élek… Tudod, még nem találtam meg az igazit… – tette
hozzá kesernyés mosollyal.
Nézte a lányt. Tekintetük néhány másodpercig egymásba kapaszkodott,
de az elfordította a fejét. A kézitáskájában kotorászott. Egy megsárgult,
összehajtogatott papírlapot halászott ki belőle. A férfi megindultan nézte
a gyerekes ákombákomokkal telerótt papirost. A levelet. A vallomást…
– Mennem kell – mondta hirtelen a lány. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Máris? – rebbent fel a férfi tekintete a kusza betűhalmazból. – Azt
hittem… azt reméltem, hogy…
A lány elmosolyodott, s mintha a szemébe is visszatért volna az a régi
hamiskás csillogás. Ujjaival megérintette a férfi arcát:
– Egy pillanatig én is azt hittem – hangja elfulladt, köhintenie kellett. – De
nem szabad. Nem tehetjük kockára az életünket egy elvarratlan emlék miatt.
Gyors puszit lehelt a férfi ajkára.
– Mégiscsak gyerekek voltunk – mondta búcsúzásként, és gyorsan elfordult, nehogy a férfi meglássa a szemébe toluló könnyeket.
– És azok is maradtunk – sóhajtotta az, s miközben tekintetével követte a
távolodó alakot, megérintette az inge alatt lapuló füzér aprócska kagylóit…

SZÉPIRODALOM

55

SAITOS LAJOS

Ezredváltó „sűrű” ének
Ködöböcz Gábornak a hatvanadikra!
A víz locsog, morog
és hallgat, barátom!
Az erdő fái már érzik
a láncfűrész-szagot…
A kifutópályán elhagyottan
vesztegel mozgólétra…
S jégben villan
a hegygerinc…!
Ahová nem juthatsz –
oda tekints!!!

Éjszakai repülés
Ablakpárkányomon hagyta
nyomát – hullajtott szárnytollát
egy galamb éjszakai
repülése során…
talán nekem izent – tanuljak
repülni vagy írjak vele
ideje volna
újra
mélységeket – magasságokat
átmérőket – érintőket szelni
e földi létben!

SZÉPIRODALOM

56

SAITOS LAJOS

Lábalatt
S. Quasimodo emlékének
Az ember már csak ilyen
folyton lábalatt van
mint gyerekként voltál
a felnőttek körében
örökké lábalatt…
Ámbátor most Isten
lába alatt…
S a Nagy Öregen múlik
porrá tapos-e vagy
lehajol hogy egekbe
emeljen-e bennünk…!
*
Fejünk fölött a magos ég
s lelkünk mélyén
szakadék…!

PORTRÉ

57

VÉGH JÓZSEF

Szabó Endre, a kisdednevelés reformátora
Szabó Endre Nagyorosziban született 1839. december 28-án. Édesapja
– Szabó Lajos – gazdatiszt volt, de később maga is gazdálkodott, édesanyja Szegő Zsuzsanna volt. Iskoláit Nagyorosziban, Vácott kezdte, majd
jogi pályára készült, de valamiért abbahagyta tanulmányait, s hazajött
édesapja mellé. 1862-ben házasságot kötött a nézsai születésű Gyürky
Máriával. Házasságukból négy leány született, kik később valamennyien
óvónők lettek.

Szabó Endre születési anyakönyvi kivonata

Már mint családos ember jelentkezett a kisdedóvóképző intézetbe, hol
1865-ben szerzett óvói oklevelet. Az intézet igazgatója, Rapos József
azokban az években fordította magyarra Fröbel írásait. Bár Rapos maga a
hagyományos magyar kisdednevelési irányzat híve maradt, tanítványai
körében népszerűvé váltak Fröbel tanai.
Szabó Endre a végzettség megszerzése után egy évet feltehetőleg Balassagyarmaton dolgozott, Nógrád megye ekkori székhelyén. 1866-ban

58

PORTRÉ

azonban már Halason (Kiskunhalas) találjuk. Munkába állását követően
azonnal jelentkezett, hogy tagja kíván lenni a kisdedóvó-intézeteket Magyarországon terjesztő egyesületnek. A Vasárnapi Újság híradása szerint
már augusztusban fel is vették őt az egyesület tagjai sorába.1
Szabó Endre kiskunhalasi működéséről kevés egyéb érdemleges adatunk van. A következő adatot munkájáról a Bács-Kiskun megyei népújság, a Petőfi Népe hasábjain olvashatjuk. A lap kereken száz évvel Szabó
Endre Kiskunhalasra érkezése után emlegeti régmúltjának történeteit. A
napilap még egy fontos adalékot is megemlít: „1865-től Szabó Endre óvó úr
látott itt munkához. Nógrád megyei születésű, nős, református férfiú, aki a feleségével
együtt részt vett Pesten a Rapos József tanár úr által vezetett elméleti és gyakorlati
képzésben.”2 Szabó Endre képesített óvónő feleségét ez az egyetlen ismert
forrás említi.
A Politikai Újdonságok címet viselő lapnak 1867. évi januári számából
újabb adalékokat tudhatunk meg Szabó Endre halasi működéséről. A Vegyes hírek rovatban szerepel a következő tudósítás: „A párisi kiállításra
szánt s közszemlére kitett közalapnevelési tárgyakat a kisdedóvókat képző intézetben a múlt napokban sokan megtekintették.” A kiállított tárgyak között találjuk
„a kis-kunhalasi óvodának Szabó Endre által beküldött leírását és egyéb
mutatványait.”3
Munkásságának legfőbb helyszíne Álmosd község, Hajdú-Bihar megyében, annak nyíradonyi járásában fekszik. A településnek gazdag történelmi múltja van. Dolgozatunk szempontjából jelentős értéke az, hogy itt
indult meg 1862-ben az az óvoda, melynek jeles vezetője, „óvóura” Szabó Endre volt. A Chernel József alapította óvoda vonzotta Álmosdra
Szabó Endrét. A mecénás által letett alapítvány kamataiból kapták meg
részüket a falu szegényei, de az óvoda vezetője is ebből kapta a fizetését.
Megérkezése után nem tétlenkedett, hiszen igencsak gazdag szakmai
munkálkodás jellemezte ittléte időszakát. Kitűnő példáját nyújtotta annak, hogy egyidejűleg lehet valaki jó szakmai vezető a gyakorlatban, s kiváló tollú szakmai író is.
Tanulmányozta az elérhető szakirodalmat. Munkássága révén az apró
bihari település az óvodai szakma figyelmének középpontjába került. Itt
volt az általa alapított Alapnevelők és Szülők Lapja szerkesztősége. Szabó
Endre egy személyben volt ennek a lapnak mindenese: szerkesztője, kiKörút az óvodák terjesztésének ügyében. Vasárnapi Újság. 1865. augusztus 13.
B. Gy.: Múlt és jelen az öreg óvodában. Petőfi Népe. 1965. december.
3 Politikai Újdonságok. 1867. január 16. 3. sz.
1
2

PORTRÉ

59

adója és ráadásul a cikkek nagy részének szerzője is. Minden bizonnyal az
adta az ötletet Szabó Endrének önálló óvodapedagógiai lap indítására,
hogy a tanítók számára már az 1860-as évektől létezett egy szaklap, melyben maga is igen gyakran írt cikket. 1870 januárjában indította útjára az
Alapnevelők és Szülők Lapját, mely akkor meglehetősen kockázatos vállalkozás lehetett. Ahhoz ugyanis, hogy egy lap kiadása életképes lehessen,
szükség van meghatározott számú előfizetőre. Hazánkban ekkor alig volt
több, mint száz óvoda. Nem lehet véletlen tehát, hogy Szabó Endre – jó
érzékkel és szervezőkészséggel – arra is számított, hogy a szülők is vásárolni fogják a lapját. Jó értelemben vett előzetes beharangozással már
1869 végére elérte a kilencvenes előfizetői létszámot, így megindulhatott
az első számok kiadása. A legelső szám vezércikkében így fogalmazta
meg a lap célját: „Méltó munkásai szeretnénk lenni a mellénk sorakozott munkatársakkal az alapnevelés sok kincset rejtő, de még eddig parlag mezejének.” Már a
lap elnevezése is ezt a célt igazolja. Mindamellett nem csupán a lap gazdaságossága miatt tűzte ki ezt célul, hanem azért is, mert Szabó Endre
igen fontosnak tartotta az óvoda és a család kapcsolatát. Elsőként igazolta a magyar pedagógiai sajtó történetében, hogy nem csak a fővárosban
lehet színvonalas lapot szerkeszteni. Elismertségét igazolja, hogy számos
óvodai szakemberrel levelezett, cikkeihez az ország különböző vidékeiről
érkeztek hozzászólások. A kor legjelentősebb óvodaszakértőit is meg
tudta nyerni folyóiratának szerzőként. Egyes cikkeket saját nevével jelzett, de több cikke végén a Szabó bácsi, Gyermekbarát, Egy nevelő álnevek szerepelnek.
Fontosnak tartotta, hogy részese legyen az országos pedagógiai szakmai vérkeringésnek. A Budapesti Közlöny 1869-ben tette közzé azok neveit,
akik a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon Terjesztő Egyesület felvett tagjai közé. Itt találjuk Szabó Endre nevét is.4
Korabeli ismertségét és elismertségét bizonyítja, hogy a kis bihari település óvodájának vezetőjeként 1870. április 10-i ülésén az Alapnevelők
Országos Egyesületének központi választmánya első titkárává választotta. Augusztus 16–18. között részt vett Pesten az egyetemes néptanítógyűlésen, ahol Kisdedóvodák s ezek viszonya a népiskolához címmel előadást is
tartott. Még álmosdi időszakában írta meg a magyar óvodatörténet első
szakmódszertani segédkönyvét Első gyakorlatok az értelem fejlesztéséhez címmel. Munkáját a mai környezetismereti oktatás előfutárának tekinthetjük.
A könyv bevezetőjében, a Vezérhangokban megfogalmazza a kötet megje4

Budapesti Közlöny 1869. június 3. 1713 p.

PORTRÉ

60

lentetésének célját: „Könyvem azon szülőknek és nevelőknek részére van írva, kik
a gyermekekben lévő szellemi erőt felismerve, annak kifelé irányuló munkáját gyönyörtelen észlelék, kik láthatják: mennyire tudvágyó a gyermek, mily hévvel óhajtja a
tárgyak különböző sajátosságait megismerni, miként fénylenek szemeik az örömtől,
midőn mondja – én már ezt tudom.”

Szabó Endre az Óvodai Nevelés címlapján (Farkas András rajza)

PORTRÉ

61

Szabó Endre óvodapedagógiai munkálkodása terén meghatározó volt
az, mikor megismerkedett Fröbel, a reformpedagógia előfutárának munkásságával. Álmosdon érlelődött meg benne a fröbeli irányzattal való
azonosulás. Olyannyira hatással volt rá a nagy előd szakmai tevékenysége,
hogy szinte egész élete során azon fáradozott, hogy terjessze a fröbeli
gondolatokat és elveket. 1871-ben Szabó Endre még nevelési szaklapot is
indított Fröbel címmel, a Budapesti Fröbel-nőegylet közleményeként. A
Budapesti Nevelési Nőegylet 1872-ben vette fel a Magyarországi Központi Fröbel-nőegyesület nevet. A szervezet több gyermekkertet és egy
gyermekkertésznőképző intézetet is fenntartott. 1872-ben adta ki Társalgó
terem címen Fröbel nevelési rendszeréhez alkalmazkodó elbeszélés-gyűjteményét. A kötet alcíme: Beszélykék 3–10 éves gyermekek számára. Fröbel Frigyes rendszeréhez alkalmazottan. 1874-ben jelentette meg Neveléstan című
könyvét Fröbel elvei nyomán.
Óvodapedagógia munkálkodásának legfontosabb és legnagyobb hatású
műve 1871-ben jelent meg Vezérkönyv Fröbel Frigyes foglalkoztató eszközei
használatára. Nevelők, tanítók és anyák számára német kútfők után. 31 táblán
számos ábrával címmel. A Vezérkönyv az első olyan szakmai kiadvány a magyar óvodapedagógia történetében, mely Fröbel foglalkoztató eszközeit
mutatja be és népszerűsíti. „Ez a mű tömörsége mellett is alapos, beható és világos; mindenesetre kitűnő alkotása a Fröbelt magyarázó és terjesztő irodalomnak s
nagy hatást gyakorolt kisdedóvó-intézeteink belső életének átalakulására.”5
Míg korábban kizárólag férfiak voltak az óvodák „vezérlői”, Szabó
Endre szorgalmazta a nők foglalkoztatását. 1871-től már Kolozsvárott
találjuk Szabó Endrét, ahol Szász Domokossal6 együtt Fröbel-egyesületet
alakított. A Kolozsvári Fröbel Egylet maga is fenntartott egy gyermekkertet. Megszervezte az Országos Fröbel Egylet „gyermekkertésznő” képezdéjét, ahogy az óvónőképzőt nevezték akkoriban. Ennek az intézménynek is Szabó Endre lett az igazgatója.
A Kisdednevelés című lap 1870-ben indult meg a Kisdednevelők Országos Egyesületének lapjaként, s egészen 1944-ig jelent meg. Megjelenési
példányszáma az induláskor 200, 1896-ban 1300 volt.
Az életút további szakaszai során 1870 szeptemberétől ő lett Pesten az
ország egyetlen Óvóképző Intézetének az igazgatója. Szabó Endre az
Alapnevelők és Szülők Lapja szerkesztőségét ugyan áthelyezte Álmosdról az
5
6

Peres Sándor 1900. A magyar kisdednevelés irodalma. Budapest.
Szász Domokos (szemerjai) (Nagyenyed, 1838. május 25. – Kolozsvár, 1899.
január 8.) erdélyi református püspök.

62

PORTRÉ

új munkahelyére, Pestre, a Valero utca 1. szám alá, de a folyóiratának ezt
követően több száma már nem jelent meg. A lap megszűnt, de később Fröbel címmel új lappal jelentkezett az óvodai szakma segítése érdekében.
1873-ban egy külföldi tanulmányúton vett részt, s ez alkalommal Köhler7 gothai intézete tett rá mélyebb benyomást. A tanulmányút során
nyert tapasztalatokat megírta a Képek a külföldi tanügyi állapotok köréből címmel. Az 1873-ban, Kolozsvárott megjelent kötet alcíme: Különös tekintettel
a prágai, szászországi, thüringiai és bajorhoni gyermekkertek, elemi és polgári iskolák, gyermekkertésznő, tanító- és tanítóképezdék ismertetésére.8
Sokat tanult Köhlertől, s szeretett volna az övéhez hasonló nevelőintézetet alapítani, melyben a gyermekkert, elemi iskola, továbbképző iskola,
gyermekkertésznőket és tanítónőket képző intézet egyaránt megtalálható.
Kolozsvári időszakában nagyon aktív szakirodalmi munkásságot folytatott. Ekkor jelent meg a Gyermekisme9, valamint a Neveléstan10 és a Társalgó
terem11 című könyve. Kolozsvár után újból munkahelyet váltott. 1878-tól
a Rimaszombati Ipari Iskola igazgatójaként sokat tett a kézimunka iskolai
bevezetéséért, ebben is messze megelőzve korát.
Szabó Endre Rimaszombaton sem tétlenkedett a közéleti tevékenység
terén sem. Mikor 1876-ban a Gömör című lap megszűnt, Tomcsányi Károly mint kiadó és Szabó Endre mint szerkesztő szövetkeztek arra, hogy
új lapot alapítsanak, s e tervüket 1877-ben meg is valósították, a Rimaszombat és Vidéke című hetilap megindításával; de vállalatuk csak két évig
állott fönn. A rimaszombati évek alatt született meg a Kolozsváron már
korábban kiadott kézimunka-népszerűsítő könyvének bővített kiadása.
A különböző források – minden bizonnyal egymástól átvéve az információt – szinte kivétel nélkül úgy fogalmaznak, hogy Szabó Endre 1883ban elhagyta a nevelői pályát és újságíró lett Budapesten. Újságíróként
egy amerikai körútra is vállalkozott. Ott is az oktatási módszereket, eredményeket tanulmányozta. Tapasztalataiból cikkeiben is beszámolt.
Az egyik legnagyobb óvodapedagógus 1914-ben hunyt el Budapesten.
Emlékét szülőfalujában egy márványtábla, egy apró kiállítás az óvodában,
valamint egy utca neve őrzi.
August Köhler (1821–1879) német pedagógus, Fröbel követője.
Peres i. m.
9 Szabó Endre 1874. Gyermekisme – boncz- és lélektani alapon. Kolozsvár.
10 Szabó Endre 1874. Neveléstan – Vezérfonál a kis gyermekek nevelésére. Fröbel Frigyes
elvei szerint. Kolozsvár.
11 Szabó Endre 1872. Társalgó terem – Beszélykék 3–10 éves gyermekek számára. Fröbel Frigyes rendszeréhez alkalmazottan. Kolozsvár.
7
8

PORTRÉ

63

Szabó Endre emléktáblája Nagyorosziban

SZÉPIRODALOM

64

CSÁK GYÖNGYI

Hajnal az alkonyatban
Alkonyatba torkollik életem,
elpazarolt fürge délelőttök
és tespedt délutánok
vén leopárdjainak lenyúzott bőre
imaszőnyegem.
***

Hanyatlásfényű csöndemen
egy kéznek árnya átsuhan,
megérinti, kitakarja
ezüstté dermedt arcomat.
***

Valaki legördíti létemről
a szorongás köveit.
Hajnal az alkonyatban? –
mintha a végtelen
pengetne fényes altot
egy mélyhegedű húrjain.
***

Áll, s az alkony
romja szisszen,
alig látott,
mégis ismer.
***

Az Isten életre
úgy csigázott,
hogy szerelemre ijesztett?

Második verzió
Egymás gondolataiban,
mintha csak halászni
sötét, zavaros vízben.
befejezetlenek békái
szanaszét a parton
kétségbeesett brekegésük
öli meg a csendet,
a tengernek oda
oda a tengerben
torlódó kéknek
átverés csupán,
kecsegtetve hiába
úszik a végtelenség
ezüstös ökörnyála
a gyorsan múló létben.

SZÉPIRODALOM

65

CSÁK GYÖNGYI

Változás
Ophélia gyönyörű haja
hamvasszőkéből mára
hamuszürke lett,
nyelvén a számtalan
szeretetostya is
megkeseredett.

Groteszkek – XXII.
Tegnap csak térdig
jártam benne,
ma pedig nyakamig ér a múlt.
***

Menj! – szorítasz majd
visszaroskadok melléd
a sűrű őszbe.

Kolozsvári Grandpierre Miklós tusrajza

SZÉPIRODALOM

66

PAPP DÉNES

Kutyavilág
Miskolcról érkeztem az egri vasútállomásra reggel fél nyolckor, egy évvel korábbi indíttatás nyomába szegődni. Gyalogosan egymagam a Mária
úton nyugat felé. Zarándoklat? Nem tudom. Valami elszámolni valóm
van talán? Kinek nincs. Egerben éltem egy évig, közel két hónapja költöztem vissza Miskolcra, ahol minden megváltozott, mert megváltoztam.
S most ismerkedem magammal.
Zaklatott voltam, amikor leszálltam a vasútállomáson, nem tudtam az
okát, azóta sem tudom. De már nem is szeretném tudni. Elindultam hát.
A Szépasszony völgyében ittam egy kávét, nem tudom, miért. Azt hiszem, az volt a tulajdonképpeni indulási helyem. Nekivágtam a pincesor
mellett fölfelé, ám néhány méter után megláttam egy fekete pulit, amint a
reggeli áhítatban süttette hasát a nappal egy nyitott kapu előtt. Eszembe
jutott, hogy 1997-ben mekkorát voltam kénytelen ugrani Nyíregyházán a
Derkovits utcában. Diákok voltunk, ketten a várost jártuk egyik éjjel,
majd miután a kollégiumba nem tudtunk visszaszökni, mert valaki bezárta az étkező résnyire nyitva hagyott ablakát, arra jutottunk, hogy legjobb
lesz, ha a következő nap esedékes szakmai gyakorlatunk helyszínére megyünk, s hatalmas udvarán várjuk be a reggelt. Külváros a konzervgyáron
túl, már majdnem megérkeztünk, amikor előbukkant az a két mérges
szőrgombóc, mi pedig futottunk és éppen sikerült átbuknunk azon a kerítésen, ahová igyekeztünk. Néhány centin múlott, hogy a drótszőrű belecsimpaszkodjon a bokámba.
Szóval arra gondoltam, megkerülöm a pulit. Letértem az útról, tervem
sikerült, sőt, viszonylag nagyot kerültem. Aztán megtaláltam újra a jelet,
egy kos fejére emlékeztető „m” betűt, melyet követni kezdtem. Kicsivel
később újabb kutya, világos zsemleszín, robosztus, ugat. Föláll az út széléről, tovább ugat és jön felém. Megálltam és próbáltam megfejteni, hogy
miért nem akar kiengedni Egerből. Szőre sárga láng, bár nem egészen
úgy, mint a József Attila-versben. Jön közelebb, ugat, olykor vicsorít.
Pukkadj meg, gondoltam és elindultam visszafelé. Hallom, erősödik a
hang mögöttem. Hirtelen megfordultam és azt kiáltottam, hé! Erre nagyon rondán kivillantotta fogait és nem éppen bizalomgerjesztő hangot

SZÉPIRODALOM

67

hallatott. Folytattam utam és a sárga kutya lassan elmaradt mögöttem, de
sokáig kísért bősz ugatása.
Még el sem indultam és ez már a második kerülő, gondoltam, amikor
betértem egy szőlősbe. Egy jó nagy domb, tele párhuzamos szőlősorokkal, mint amikor a gyerekek villájukkal végigszántják a kiporciózott
krumplipürét. A végében kerítés, no, de sebaj, átmásztam odébb néhány
tüskés bokron, átugrottam egy árkon és máris a forgalmas autóúton találtam magam. Követtem abba az irányba, amit jónak gondoltam. Újra
megtaláltam a jelet egy oszlopra festve, bingó. A jelzés sokáig az autóúton haladt, aztán vele párhuzamosan, szőlősök végében. Fél tízre Egerszalókon voltam úgy, hogy a sárga, csaholó sátán után tett kerülő miatt
kilenc óra nyolc perckor csatlakoztam vissza jelölt utamra. Egerszalókon
azonban megszűntek a jelek, elég sok időt fecséreltem el itt emiatt. Térkép nélkül, egyéb technikai segédlet híján indultam el, viszont így is szerettem volna. Táj, emberek, néhány jel és semmi más. Nos, Egerszalók
próbára tette türelmem. Ráadásul a parkban, ahol gondolkodni megálltam, egy drón kezdett körözni fölöttem, sajnos nem láttam magam körül
megfelelő tárgyat, amivel ledobhattam volna. Végül tizenegy óra után az
autóúton indultam el Egerszólát felé, s mire odaértem, lecsillapodtam.
Az első közkútnál megmostam az arcom. Majd ittam egy kávét és egy
szódavizet az Ezüst Róka nevű kricsmiben. A jelet kerestem, találtam
egyet a templom előtt, de többet sehol. A könyvtár épp nyitva volt, gondoltam, igénybe veszem, nézek egy térképet az interneten. Két nő ült
csöndben egy irodában, amikor elmondtam, mi járatban vagyok, nagyon
kedvesen felajánlották, hogy használhatom a számítógépüket. Tarnaszentmária volt a következő település, melyen át kell haladnom, hogy eljussak Kisnánára.
Tarnaszentmária nem múlt el nyom nélkül. Egerszóláttól odáig csupán
egy emberrel találkoztam, de lehet, hogy vele sem. Meghatódtam azonban. Először, amikor megéreztem a tehenek szagát. Mint szülőfalumban,
amikor gyerek voltam. Béke. Egy szippantás elég volt, hogy újra gyerek
legyek, egy olyan gyerek, aki hazatalált. Másodszor akkor hatódtam meg,
amikor elibem toppant egy katolikus templom. Egy tenyérnyi nagyon
öreg kőhalom. Harmadszor pedig akkor, amikor egy kapu előtt kis hokedlin megláttam néhány körtét és paradicsomot. Megkívántam a gyümölcsöt. A nyitott kapun belül, a füves udvaron otthonkás néni tyúkokat
terelgetett, mint óvó néni a gyerekeket, beszélt is hozzájuk. Hangomra
nem felelt. Amikor megfordult, intettem neki. Kicsit beszélgettünk, végül
nem egy darab körtét kaptam, hanem egy kilót.

68

SZÉPIRODALOM

Amikor továbbmentem, megváltozott a táj. Föltűnt néhány borókabokor, illatosabb lett a mező. Hosszan gyalogoltam, a jelzések ritkultak, kimaradtak, ezért néha vissza kellett fordulnom, hogy ne vétsem el az
irányt. Két vadásszal is találkoztam, olyan egy óra eltéréssel. Mindketten
terepjáróval voltak, az elsőnek kutyája is volt, egy vadásztacskó. Figyelmeztettek, legyek óvatos.
Most Kisnánán vagyok, este tíz, egy várrommal szemközt lévő kulcsos
házban írom e sorokat. Még mindig nem tudom, miért indultam el az
emberi léptek s remélhetőleg az emberi lépték útján, de talán nem is érdekes. Csak egy kérdés motoszkál a fejemben, hogyan tovább?
Kisnána, 2017. augusztus 23.
Egy kartondobozból került elő a bőrkötésű füzet, melybe a fönti szavakat véstem. Két év telt el. Utamat folytattam másnap a Mátra oldalában, a
Markazi-víztárolónál és Abasárig jutottam, amikor két fiatal kutya mellém
szegődött és játszadozva, bolondozva követni kezdett. Igen, már megint
a kutyák. Fölmentem a Sár-hegyre a Szent Anna kápolnáig, de a két kis
vakarcs nem akart tágítani mellőlem. Adtam nekik a reggel vásárolt
zsömléből és parizerből. Talán hiba volt. Éreztem, hogy választás előtt
állok, ugyanis igyekeznem kellett volna sötétedés előtt Mátraházáig eljutni, ahol a ferences Alverna Házban zarándokszállást foglaltam az előző
héten. Aztán végül mégiscsak visszakísértem ezt a két jószágot a faluba,
hogy pontot tegyek végre-valahára erre a kutyaütő, kutya világra.
Miskolc, 2019. augusztus 1.

EMLÉKEZÉS

69

RADNAI ISTVÁN

Judit
Fiatalok voltunk.
Ami az életkoromat illeti, azt is mondhatnám, hol volt, hol nem volt.
Hiszen még a fülünkbe harsogták, milyen lesz az „új mechanizmus”, de
már elkezdték visszacsinálni. Csendben, a háttérben minden visszarendeződött.
A csapatunk költőkből és amatőr színészekből állt, akiket Robi olyan
sikeresen instruált, tanítgatott, hogy még a Nemzeti színpada, a főszerep
sem volt elérhetetlen. Volt sorsunk, a sors reményekkel, a kitörés reményével kecsegetett.
A költők közül is haladtak a pályán, a műsorokat vittük, ahová csak lehetett. Ami az elhivatottságot illeti, volt, akit később pappá szenteltek.
Lelkesek voltunk és fiatalok. Az sem tört le senkit, hogy egy bemutatót
– aznap(!) – letiltottak. A rendszer beijedt, mi éltük fiatal életünket. Nem
utaztunk külföldre, nem görnyedtünk képernyők elé. Bulizni nemigen jártunk, de beültünk egy korsóra vagy egy-két pohár borra. Még arra sem
emlékszem, hogy a politika járt volna az eszünkben. Szerelmes versek,
esetleg városok, tájak, iskolai csínytevések, egyetemek élményei. Voltak
bölcsészek és dolgozók. Leginkább irodai munka koptatta az elménket.
Igen, verte a gépet a szomszédos szobában a későbbi nagy színésznő is,
akinek hangja felejthetetlen, szerepeit, fellépéseit a televízió színházi közvetítései tették országosan ismertté.
Ma is él az a vezető színész, aki elnézést kért tőlem – kezdő korában –
a bakiért, ami a versembe – azon a szinten – belefért. El is felejtettem
mondani, volt közönségünk. Lelkes közönség, szinte minden korosztály.
Előtted az élet! – hallottuk, még a falak is visszhangozták. Pedig azok a
rendszer falai voltak. Olykor be is kerítettek.
Fiatalok voltunk, de vidámságunk egy napon döbbenetbe fordult. Judit
talán a legtehetségesebb volt, énekelte megzenésített verseinket. Máig is
hallom a madaramat sirató versem ismétlődő sorait. Megzenésítette és elénekelte. Gitárjával kísérte énekét. A dallam nem szakadt meg, visszacseng mindnyájunk emlékezetében.

EMLÉKEZÉS

70

Életünk legszomorúbb utazása. Csak a motorzúgás. Különjárat. Ilyen
hallgatag fiatal társaságot elképzelni sem tudtunk volna. A pécskői temetőben elszabadultak az érzelmek. Szép volt és tehetséges. Ha valaki, akkor ő remélhetett fényes jövőt. Judit huszonegy évet élt.
A próba vidáman indult, Judit énekelt, próbált a csoport újabb fellépése előtt. Mindenki köréje gyűlt és hallgatta.
Akkoriban még vágtuk és ragasztottuk a filmszalagot. Némelyikünknek
már szupernyolcas felvevője volt.
Mindenki Juditot hallgatta, kivéve a legbuzgóbb amatőr filmest, aki néhány percre elhagyta a termet.
Judit az ablakpárkányról leemelte a Hubertusos üveget. A visszatérő fiú
az ajtóból rákiáltott, de már késő volt. A szintetikus ragasztónak nincs ellenszere.
Reggelre halott volt Judit, aki szép volt és tehetséges, karakteres vonásai akaraterőt, búgó hangja és dallamai jövőt ígértek.
A pécskői temetőben véglegesen lezárult ez a jövő. Sokunk reménykedése is megingott.
Ma már a költők és a színészek közül kevesen élünk. Akikhez talán kegyesebb volt a sors, megismerhettük az öregkor gyötrelmeit.

Kolozsvári Grandpierre Miklós tusrajza

SZÉPIRODALOM

71

ISTENES TIBOR

Isteni kép
Összefüggök magammal,
Koherens vagyok az egésszel.
Információk halmazában
A hang kapcsolat minden zenésszel.
Csenden lebegő rezzenés,
Hullámot fodroz a térben,
Fókuszom lassan hangolom,
Majd repülök vele a szélben.
Teremtő angyali húrokon
Dallamot dúdol az Isten,
Kitárt szívem a határtalanban,
Fürdik az áradó hitben.
Hologram vagyok a hologramban,
Isteni kép a semmi felett,
Megmártózva az áhítatban
Eredő lényem megszületett.

Utazás
Száguldó vonaton sebesség nélkül,
Raszterek elnyúló pontjain át,
A végtelen jelenbe érkezek végül,
Magamban hordom a messze zaját.
Csendtörő utazás a végtelen csendben,
Képek csobbannak szemem előtt,
A pillantások, rajzok a szemben,
Mit fantáziám a valómba szőtt.
Változásaim perceket szülnek,
Egyhelyben vagyok, csak mozog a táj,
Jövőképeim előttem ülnek,
Dalolja őket a teremtő száj.
Elutazva így önmagamban
Megismertem völgyet-hegyet,
Megtaláltam a csendet a zajban,
Lefestette személyemet.

SZÉPIRODALOM

72

Időcsepp

Eső

Időcsepp esett a lélekre,
Anyaggá tömörült a lét,
Tagoltan vetült az évekre,
Mint erdők között a rét.

Csepp...
Betűk hullanak az égből.
Csepp...
Tócsákban képeid régről.

Szétfolyt, elnyúlt és összeállt,
Pompázva, csillogva gurult,
A körkörös végtelen rátalált,
Majd ciklusaiba szorult.

Csepp...
Múltadat látod a szélben.
Csepp...
Forró nyarak a télben.

Hangok utaznak a fényeken,
Az állóhullámokon,
Időcsepp folyik a díszleten,
Az angyali karátokon.

Csepp...
Taktust pottyant a felhő.
Csepp...
Utat formál az ernyő.
Egyre jobban csepeg,
Már esik.
Kirakatba préselted lelked,
Már veszik.
Szakad az eső, áztat,
Mossa a bűneid.
Tisztulsz, már vártad.
Úsznak éveid.
Csepp...
Felhők mögött a nap.
Csepp...
Rések közt válogat.
Csepp...
Lassan újra ragyog,
Csepp...
Az eső már dadog.
Csepp...
Minden újra él.
Csepp...
A betű is zenél.

HELYTÖRTÉNET

73

NAGY LÁSZLÓ

Elmebetegek családi ápolási rendszere Nógrádban
Európában a XIX. sz. második felére az iparosodás, a lakosság nagyvárosokba költözése, a társadalom átalakulása az egészségügyet, a szociális
intézményeket is új kihívások elé állította. Az elesettek, betegek védelmét,
ellátását, amit korábban jobbára megoldott a család, a helyi kisebb-nagyobb közösségek, egyre kevésbé lehetett biztosítani az addigi formákban, éppen a társadalmi változások miatt. Ráadásul az államok „önkéntes” hajlandóságot mutattak arra (valójában a tőke érdekeinek behódolva), hogy polgárai, munkásai szociális ellátását, társadalombiztosítását is
(igaz, korlátozottan) felkarolják, ellássák.
Az állami szerepvállalás egy kis szeletét képezte az elmebetegek kezelése, gyógyítása. Ahogyan a nyugati országok többsége, úgy hazánk is ellátandó feladatot látott ebben, a gyógyítást pedig szervezett és szakmai keretek között látták célszerűnek megoldani.
Úttörő e téren a nagyszebeni Nemzeti Királyi Tébolyda lett, amely
1863-ban 200 ággyal nyílt meg, öt évre rá megépült Budán a lipótmezei
társa is. A XIX. század végéig öt vidéki városban nyíltak hasonló céllal
intézmények. Azonban a hazai gyakorlatot a szakma egy része elfogadhatatlannak tartotta. Nevezetesen azt, hogy a két fővárosi tébolyda úgy szabadult meg legnehezebb betegeitől, hogy ezekbe a távoli és kevésbé jól
felszerelt intézményekbe utalta őket.
Az ellentétek tehát a kezdetektől léteztek, ráadásul a hazai orvoslás
egyes jeles személyiségei számára erős meggyőződéssé vált, a betegek ellátása mégsem megoldható a tömegelhelyezést nyújtó tébolydákban. A jó
minta természetesen külhoni volt, a belgiumi Gheel településen a XIX.
sz. végére olyan rendszer jött létre, amely kiválóan ötvözte a kiskolóniás
(kisméretű épületekből álló elhelyezési mód, ahol önellátóan, munkaterápiás jelleggel mezőgazdasági vagy más tevékenységet végeznek a betegek,
persze, ha állapotuk alapján arra alkalmasak voltak) és az otthonápolási
rendszert.
Az új szemlélet élharcosa a századfordulóra Dr. Pándy Kálmán, a békés-gyulai kórház főorvosa lett, aki egy orvosi szaklapban1 többrészes
1

Orvosi Hetilap 1904. évf.

74

HELYTÖRTÉNET

cikksorozatban ágált a Gheelben látott jó tapasztalatok mellett. Nem
eredménytelenül, mert a magyar közegészségügy megfogadta tanácsát,
1905-ben létrejött a belgiumi modellhez hasonlatos dicsőszentmártoni,
majd 1906-ban a nagydisznódi ápolási szisztéma, ezt követte 1907-től a
balassagyarmati is.
Az 1908-ban kiadott BM körrendelet2 immár az Elmebetegek családi ápolása címet viselte, és tényként rögzítette, „családi ápolási telepek hazánkban
már meghonosíttattak (Dicsőszentmárton, Balassagyarmat, Nyitra, s kísérletképpen
Nagyszeben környéken és Sátoraljaújhelyen). Ezen telepek a gyakorlatban már beváltak s a lakosságban nagy a vállalkozási kedv elmebetegek befogadására családjaikba. Ennélfogva a családi ápolási rendszert véglegesen szervezni kívánom.”
Balassagyarmat tehát az úttörők közé számított az elmebetegek családi
ápolása terén. A módszer helyi támogatója, szervezője Dr. Mandel Ignác3
volt. Felismerte az otthonápolás minden előnyét, de távolról se gondoljuk, hogy céljait, magát az ötletet a lakosság azonnal támogatta. Félelem,
idegenkedés, sőt rettegés jellemezte a nógrádi családokat, amelyet csak
szisztematikus munkával lehetett eloszlatni, de gyaníthatóan az anyagi
előnyök játszhatták a legnagyobb szerepet az elfogadtatásban. Így az I.
világháború előtt már 350 családnál foglalkoztak elmebetegekkel az
Ipoly-parti városban és több nógrádi faluban.
Tehát nem minden beteg maradt a megyeszékhelyen, előszeretettel helyeztek el sokakat a közeli falvakba – Őrhalomba, Szügybe, Mohorára,
Hugyagra, Ipolyvarbóra – is. Természetesen azok kihelyezéséről lehetett
szó, akik állandó ápolásra, kezelésre nem szorultak, nem voltak dühöngők, közveszélyesek, sem a családokra, sem a település lakosságára.
A terápia olyan eredményessé vált, hogy joggal szerzett országos hírnevet alkalmazóinak és a kórháznak, gyakran érkeztek szakmai küldöttségek
ennek tanulmányozására. A kezdeti siker egyértelmű volt, pedig az ok triviálisnak is nevezhető, valamennyi érintett érdekét és előnyét szolgálta, a
kihelyezések menetét, a betegek sorsát pedig gyakori szigorú ellenőrzésekkel követték.

2
3

Baranyavármegye Hivatalos Lapja 1909. július 1. 298–299. o.
Dr. Mandel Ignác (1877–?) pszichiáter. Nagyváradi születű, Bp.-en szerzett orvosdiplomát 1900-ban. 1903-tól a balassagyarmati kórház elmeosztályán főorvos. Az országban elsőként valósította meg az elmebetegek családi ápolási
formáját. A városi gimnáziumban 1906–14, ill. 1920–39 között tanárként is
dolgozott.

HELYTÖRTÉNET

75

Előnyös volt a betegnek, mert a családok körében emberségesebb ellátást és körülményeket biztosítottak számára, sőt az egyén intimebb elkülönülése is lehetővé vált. Előnyös volt az államnak, mert csökkentek és
tervezhetőbbé váltak a kiadásai, de jó volt a kórháznak is, mert a felszabaduló helyekre, ha szükséges volt, új betegeket tudott felvenni, növelve
így bevételeit. A konstrukció a betegeket ellátó családokon nyugodott, de
ha más nem, az állam által biztosított viszonylag jelentős és ráadásul biztosan beérkező havi jövedelem elég érvet szolgáltatott számukra, hogy a
„szerkezetet” működtessék.
A kezdetben a napi ápolási díj betegenként 1 korona 42 fillér volt,
amelyből a beteget ápoló család 1 koronát4 kapott, 30 fillér a kórház általi
ellenőrzésre és adminisztrációra, 12 fillér a beteg ruházatának és ágyneműjének költségeire jutott.
Az ápoltak viselkedésükkel, beilleszkedésükkel alapvetően igazolták az
állami döntés helyességét, hiszen nem lehetett kétséges, szívesebben fogadták a nyugodt, egészséges falusi vagy éppen kisvárosi életet, mint a
kórházi fegyelmet, zsúfoltságot, rácsokat. Bár azokat az ápoltakat, akikre
munkát, feladatot lehetett bízni, a háziúr, háziasszony aligha mulasztotta
el leterhelni, de „agyondolgoztatástól” nem lehetett tartani. Az adott település népe, a belterjesség kizárta, hogy ilyen megtörténjen, az elmebeteg
állapota, netán egy-egy rohama is bizonyára árulkodó jel lehetett volna a
szélsőséges bánásmódról.
A palóc ember gyorsan észlelte, hogy a betegek ellátása, befogadása milyen jól kamatozó tőke, így inkább egymás elől szerették volna elorozni az
ápoltat, semmint, hogy a rossz bánásmóddal elveszítsék. Így könnyebb volt
a hatóság helyzete, az ellenőrzés egy részét a családok egymás közti konkurenciája megoldotta. A betegek többsége, ha nem is összetett, de egyszerűbb munkákra alkalmas volt, különösen azok, akik szinte egyensúlyoztak
a beteg és az egészségesnek nyilvánítható állapot között, hiszen egyeseket,
ha lehetett, gyógyultnak nyilvánítottak és kikerültek az ellátási keretből.
Az évek múltával a lakosság már alig-alig csodálkozott rá az elmebetegekre, szinte naponta találkozhatott velük, megismerhette jó vagy éppen
rossz tulajdonságaikat. Ez fordítottan is igaz volt, a beteg nemcsak a külvilág jeleit érzékelte, hanem a maga módján kitapasztalta a gazda, az utcabeliek karakterét, jellemét.
Egy-egy családhoz egy, maximum két beteget helyeztek el, de szigorú
feltételeket követeltek meg. A lakóhelyiség nem lehetett döngölt vagy ce4

Mai értéken kb. 1630 Ft.

76

HELYTÖRTÉNET

mentes, csak padlós szoba, amelynek nagyméretű ablakkal kellett rendelkeznie, az ingatlannak pedig legalább árnyékszékkel. A szigor az élelmezésben is működött, megkövetelték a heti kétszeri húsétel biztosítását és
természetesen a napi háromszori étkeztetést. A betegeket, családokat
rendszeresen látogatta ápoló, sőt szakorvos is, ő heti egyszer vizitált, tanácsokat adva az ápolásban, sőt a család egészségügyi problémáiról is
konzultálhattak vele. Ezekből is látható, az állam által diktált feltételek a
családok életminőségében és közegészségügyi körülményeiben is pozitív
változást okoztak, hiszen a lakásfelújítás, étkezés, higiénia terén ők maguk is előre léphettek.
Az első világháború alatt érthetően alig fordult figyelem az elmebetegek
speciális elhelyezésére, a kórházi orvosok többsége besoroztatott, másrészt
a balassagyarmati kórház a sebesült katonák gyógyításával volt elfoglalva.
Maga Dr. Mandel is a frontra került, sőt hat év orosz fogság után térhetett
csak haza, érthető, hogy mindent újra kellett kezdenie. Az 1920-as évek
közepétől azonban új lendületet kapott az elmebetegek nógrádi otthonápolása, a pesti sajtó több alkalommal foglalkozott a témával, helyszíni riportokat készítettek a megyében, elismerően írva az ápoltakat vállaló családok gazdasági fellendüléséről. Az olvasó a számadatokból könnyen értett,
a Pesti Napló 1926-ban arról cikkezett, hogy amíg az államnak egy beteg elmegyógyintézeti ápolása napi 42.000 koronába5 kerül, ezzel szemben családi ápolásra napi 32.000 korona a költség (ebből 22.000 koronát a család,
10.000 koronát az elmegyógyintézet kapott ruha- és egyéb költségekre), tehát betegenként 10.000 korona az állami megtakarítás.
A lap arról is írt, hogy Balassagyarmaton rövid idő leforgása alatt egy
teljesen új utcasor épült „barátságos fehér házakkal”, amelyeket a „betegek kiutalásának reményében építettek fel a különben építkezésre nem is gondoló családok”.
A lap cikkéből úgy tűnt, éppen Nógrád fogja az elmebetegek tömeges elhelyezését megoldani, hiszen „a szervező munka tovább folytatásával 8000 beteget lehetne Balassagyarmaton és környékén elhelyezni” – írta a fővárosi napilap,
kiemelve Hugyag példáját, ahol „betegápolásból eredő havi összjövedelme a 60
millió koronát meghaladta”.6
A II. világháborús időszak sok nógrádi elmeápolt részére is a személyes
tragédiát jelentette. A családoknál elhelyezettek közül sokakat visszavittek
a balassagyarmati kórházba, hiszen a családfenntartó katonáskodása, távolléte, a családtagok sanyarú anyagi, élelmezési helyzete vagy éppen a
5
6

Az infláció eltérítette a korona korábbi értékét.
Pesti Napló 1926. december 25.

HELYTÖRTÉNET

77

teljes létbizonytalanság miatt lelkiismerettel nem tudtak gondoskodni
ápoltjukról. A kórházban 1500 főre duzzadt a pszichiátriai betegek száma. A front megérkezése után mégis azok kerültek jobb helyzetbe, akik
családoknál maradhattak, őket úgy-ahogy sikerült élelmezni. A kórházban
viszont – ahol az orosz hadsereg az élelmiszerkészletet lefoglalta – áldatlan állapotok uralkodtak, a kemény télben fűtőanyag sem állt rendelkezésre, a betegek zsírtalan káposztalevesen tengődtek, majd később azon
sem. Az éhező, legyengült, számos más betegséggel küzdő emberek között aratott a halál 1944 decembere és 1945 januárja között. A rendszerváltozásig ez tabutéma maradt. Dr. Csekey László főorvos kutatása, a
család emlékei új ismereteket hoztak e téren. Így „1944–45 telén a szovjet
megszállás alatt éhen halt mintegy 700 pszichiátriai beteg emlékére” című szöveg
kerülhetett arra az emléktáblára, amelyet 2016. december 8-án Dr. Kövér
László, az Országgyűlés elnöke avatott fel a kórház épületének falánál.
A háború után már olyan hangok hallatszottak, hogy a betegeket kizsákmányolják, az utánuk térített összegek pedig a családokat és így a kisparaszti gazdaságokat erősítik, ahelyett, hogy a szocialista szektorban maradnának. A szimpla irigység így keveredett a politikával, igaz, a mozgatórugó azért az utóbbi volt.
Az elmebetegek családi ápolásának egészségpolitikai iránya mégis elég
későn, csak az 1970-es évekre vett gyökeres fordulatot. A változást talán
olyan mérvűnek lehet nevezni, mint amikor a kezdetekben éppen az otthoni, ill. „kiskoloniás” rendszer mellett érveltek a szakemberek, most
visszaállt a természet régi rendje. Legalább is így gondolkodhattak azok,
akik az ápoltakat az ellenőrzött intézetekben látták a legjobb helyen, így
kizárva, hogy bármelyikük is veszélyt jelentsen a társadalom tagjaira.
Az elképzelés nem volt humánus, hiszen a betegeket nem szolgálhatta,
igaz, mindezt velük nem lehetett megvitatni. A döntéshozókat az is vezethette, ha a betegek nincsenek a lakosság szeme előtt, akkor a probléma
marginális, nem észlelhető, talán nincs is. A szemlélet nem volt új keletű,
más téren is létezett, a társadalmi felelősség kiterjesztésének vagy éppen
minimalizálásának kérdése mindig is érzékeny pont volt (és maradt is).
A családoknál élő elmebetegeket egységesen nem kényszerítették vissza
az intézményekbe, viszont újabb elhelyezések már nem történtek. Az új
szisztéma „humanitását” végül is a maga módján mégis biztosította az állam, a betegek maradhattak saját életterükben, elmúlásukban pedig osztoztak gazdáik sorsában, otthonukban vagy éppen kórházban hunytak el.

HELYTÖRTÉNET

78

Nehézsorsúak
Vándori néni emlékének
Egykori arcélek a kisváros Süvítő telepéről
Hogy milyen volt az 1950-es évek végének, az 1960-as évek elejének
Ipoly-parti városa? Nyiladozásom kezdetén számomra úgy maradt meg,
mint egy nagy folyam által kettévágott település, medrét a vasút szimbolizálta, az északi, csehszlovák határ felé eső városrész volt a terra incognita,
ahová ritkán vetődtem el, különösen egyedül nem. Szülőhelyem, a vasúti
hídtól tekintve, a vaspályával párhuzamos harmadik utca egyik családi háza volt, ahol három generáció élt együtt. Ez a déli terület, a Süvítő képezte az otthont, a felfedezhető világot. És ezen volt is mit felfedezni. A természet mindmegannyi, akkor még háborítatlan szépségét, a külvilágot,
amelynek lassan kibontakozó titkai a gyermeki képzeletet megmozgatták,
a házakat, kerteket, és természetesen ebbe a körbe tartoztak a telep lakói
is, akik közé sok-sok különös, furcsa figurát sodort az élet.
Ezekben az ingatlanokban számos vasutas család telepedett le, jobbára
az 1920-as években. A vasút ekkor még fénykorát élte, munkaerőt igényelt és természetesen kapott is. Biztos és viszonylag magas fizetés, létbiztonság, a nagyszüleink családalapítását az anyagaik kevéssé befolyásolták, sorjáztak is a gyerekek.
Nagymamáink, nagypapáink korosztályához képest szüleink már más
szempontokat helyeztek (volna) előtérbe. Számukra az útmutatást e téren
a nevezetes Ratkó Anna adta meg, így gyakorlatilag nem maradt környezetemben olyan ház, ahonnan a hívó szóra ne érkezett volna válasz, ha
közös játékra adtuk fejünket. Márpedig alig múlt el nap, hogy ilyen ne
történjen, a lurkók eső utáni gombaként tűntek elő a kertkapuk mögül,
kicsik és nagyok, erősek és gyengék, bátrak és örök félénkek. A kor szürkesége a gyereklelkeket nem mérgezte, nem is érezhettünk sokat ellentmondásaiból. Aligha tudhattuk, hogy sok felnőtt lelkét bizonyára nyomhatta, szorongathatta valami, a mindennapokban látott-hallott furcsaságok – immár a mából visszatekintve – számomra ezzel is magyarázhatók.
Jellegzetes alakja volt a telepnek Gombaszögi Pauer János, a festő, aki elnyűhetetlen vízálló kabátjára húzta ecsetei ormótlan tegeztartóját, fejére
zsíros csákóját, így indult neki az Ipoly füzeseinek, gyalogosan vagy nyikor-

HELYTÖRTÉNET

79

gó drótszamarával. Igazságtalanul gyüttmentnek tartotta mindenki, furcsa
alkat volt, viselkedésével, különös szokásaival kilógott a megszokottból.

Farkas András: Gombaszögi
(tusrajz)

Akkor még nem tudtam, amit később igen, ha nem is volt tősgyökeres
gyarmati, de ízig-vérig Görbeország földije, egyenesen a felvidéki Gombaszögről vetette ide a sors megözvegyült édesanyjával, valamikor az első
nagy földindulás előtt. A másodikat követő új rendszer rögeszméit hamar
kiismerte, de szája sarkában sosem keserűséget, hanem huncutos mosolyfélét mutatott. Azonban a rögeszmék bumerángként visszaszálltak rá, a

80

HELYTÖRTÉNET

konszolidációs évek után az addig még jól jövedelmező üvegező iparosságáról nem kívánt lemondani, nem úgy, mint a megrendelők az ő szolgáltatásairól. Így maradt számára a festészet, létfenntartásként pedig a savó, máson sem élt, csak ezen. A napi sokliternyi mennyiség – állítása szerint – olyan erőt adott neki, hogy kerékpárjával nemcsak az Ipoly zegzugait, hanem Jugoszlávia valamennyi tagköztársaságát többszörösen körbekerékpározta. Belügyi kockázat nem merült fel, indifferens volt a szerveknek, hogy visszatér-e. Ismerősei gyakran féltékenyen tekintettek rá,
bármennyire is provinciálisan volt reneszánsz ember, de a szabadság szellője mégis gyakrabban érinthette meg őt, mint bárki mást.
De éltek környezetünkben a jámbor, különc festőnél keményebb emberek is, mint például az Ostoros Pali, akinek elmúltát aligha siratták sokan. Mert úgy végezte, amit megérdemelt, egy szép napon lovaskocsijáról
lehullott, persze részegen, utána már nem látta többé a telep népe. Családi neve, mondani sem kell, nem ez volt, a melléknevet gyorsan ráhúzták,
olyan sebesen, ahogyan ostorát az egy szem gebe lován járatta. Fuvaros
volt, vállalkozásának négylábú erőforrását ahelyett, hogy jól megbecsülte
volna, kizsigerelte. Esténként, amikor a lebukó nap fényében vagy éppen
a tükörsimára kopott jeges úton csendesen poroszkáltak hazafelé, mindenki megnyugodva konstatálta, ma békésen térhetnek nyugovóra. Valójában ez inkább a kivételeket gazdagította, hiszen gyakorta húzódott
vissza házába gyerek és felnőtt, amikor már a sarokról hallatszott Ostoros Pali artikulálatlan üvöltése. Boszorkányos gyorsasággal csépelte a szegény pára hátát, oldalát, mintha Pegazusként akarta volna látni lovát. Sajnálat, düh és kárörvendés váltotta bennünk egymást, ha a ló semmilyen
ösztökélésre nem reagált, tűrve a csapásokat egykedvűen vánszorgott. Ez
már a lázadás előszele lehetett. A vihar viszont évszakonként többször
kitört. Bizonyára Ostoros Pali az istállóban is folytathatta a ló bántalmazását, amikor kifogta őt a hámból, hiszen mi más magyarázhatta volna
azt, hogy a szegény pára megszabadulva terhétől, kitörve, keservesen
nyerítve végigvágtatott az utcákon, messzire szétkürtölve tragédiáját. A
kétségbeesett ostoros persze rohanva követte, de senki nem akadt, aki
ezen nevetni tudott volna. Nem egyszer, nem kétszer ismétlődött meg
egymás kölcsönös kínzása, volt, amikor a ló a kocsit is maga után zörgette. Kisvártatva azonban már mindketten elcsigázottan vonultak vissza, a
hajsza sikeresen végződött.
Ezek után felüdülést nyújtott, ha a közeli-távoli szomszédság férfitagjainak dicsérendő vagy éppen viselt dolgairól mélázhattunk el. Barátom
édesapjáról, aki gyarmati Minarek Edeként élve-halva a fociért hosszú

HELYTÖRTÉNET

81

évekig festegette a vasutas labdarúgócsapat hazai mérkőzéseit hirdető
plakátok tucatjait, sohasem értettem, hogyan tud egyszerű vasutas keze
ilyen kalligrafikus betűket varázsolni a papírra. Munkatársának, az utcabéli másik vasutasnak tehetsége másban nyilvánult meg. Fizetésnapokon
gyakran bélelte ki saját testével az árkot, angyaltürelmű felesége mindig
zokszó nélkül kaparta őt össze. Viszont a környéken lakó hentes furcsa
szokását már sok gyerek megszenvedte, hiába kerültük, hol a sarok, hol
valamelyik épület mögül keveredett elénk. Ki tudja, milyen élvezetet adhatott az neki, hogy a kisgyerekek fülét vaskezével pirosra tekerte, majd
szó nélkül, lépteit sietősre véve távozott.
A különös személyiségek, beteges alakok vagy éppen furcsa történések
sorát még hosszasan lehetne sorolni. A korszak, a tétlen nyugodtságában
is félelmetes éra alakította így őket? Bolond volt-e a bolond, egészséges-e
az egészséges? Mindenki a maga helyén volt-e vagy egyesek akár helyet is
cserélhettek volna? Csak az igényelt elmeápolást, gondozást, akit arra ítéltek? Kérdések a mából sorjáznak, gyerekfejjel, ha bámész tekintetünkkel
bizarrnak is láttunk bármely felnőttet, a következő élmény már a megelőző helyére tolakodott.
De egyben egészen biztos vagyok, közelben-távolban a családok erejét,
azok összetartó kovászát és magát a rációt az asszonyok jelentették, ők
küzdöttek szakadatlanul a pénzügyi balansszal, ők bátorították a tudományokban elmaradó gyerekeket, ők törölték könnyeiket kötényük sarkába,
ők vitték a vállukon, mint egy erőművész a terhét, a családot, annak minden gondjában, bajában.
A férfiember a maga sajátját adta, jó része családszerető és dolgos volt,
sokuktól azonban távol állt az, ami éppen az asszonyokat jellemezte. Számomra így sok tekintetben matriarchálisnak tűntek gyermekkorom kis
közösségei, lehet, hogy az egyébként macsó rendszer mindezt nagyban
érzékelte, de megmozdítani nem merte, félelmében, nehogy az egész a fejére hulljon?7

7

Források: Balassagyarmat város életéről 1960–70. Balassagyarmat, 1966.; Baranyavármegye Hivatalos Lapja 1909. július 1.; Dr. Csekey László 1997. Fejezetek a balassagyarmati pszichiátria történetéből. In: A Dr. Kenessey Albert Kórház-Rendelőintézet
története. Balassagyarmat.; Dr. Zonda Tamás közlései; Dr. Zonda Tamás 2011.
Balassagyarmat jeles polgárai. Magánkiadás.; Gazdag 5 esztendő Balassagyarmat
1966–70. Balassagyarmat Városi Tanács VB., 1971.; Magyarország 1926. november 10.; Orvosi Hetilap 1904.; Pesti Napló 1926. december 25.

SZÉPIRODALOM

82

Janko, a mi bolondunk
Igen, így. Így nevezték, hívogatták, így futott végig a házak ablakaiból,
kertkapukból, poros utcákon, sarkokon, tereken át neve, így üvöltötték a
hasonszőrűek, szólongatták a jobb érzésű felnőttek is, némileg visszatartva, csendesebbre fogva magukat. De legfájdalmasabban a gyerekek
gyöngykacagásán át hallhatta nevét: Janko. Röviden, ékezet nélkül, mintha az utolsó betűre azt a rövidke vonást is megtagadta volna tőle a világ,
mint aki se könyörületet, se szeretetet, se megértést nem érdemel. Hiszen, ha csak magát a szót, az ötbetűs keresztnevet próbáljuk kimondani,
tapasztalhatjuk, az nem áll a nyelvünkre, ékezetért kiált.
Honnan jött és mikor, mi volt a neve, János netán, ragadványnévként
örökölve a Jankot, senki sem tudta. Pontosabban, senkit nem érdekelt,
hiszen tartozék volt, része a Süvítő telep utcáinak, megtűrt, néhanapján
megszánt tartozék, mindenki Jankoja. Ha az utca népe gyakorta kegyetlenül is bánt vele, legalábbis verbálisan, mert kezet azért mégsem emelt rá
senki, a tettesek jó része másnap már talán meggyónta volna csúfolódását, de Isten házáig vétkükkel, gyaníthatóan, mégsem kívánkoztak eljutni.
Janko egyike volt Balassagyarmat „hivatalos” bolondjainak, szakmaiabban: elmebetegeinek, elmeápoltjainak. Bár társai többségét a város gyógyintézetében helyezték el, őt az otthoni, ún. családi ellátás keretébe utalták.
Nem egyedüli kedvezményezett volt, aki ápolandóként családokhoz került,
soktucatnyi família évek, évtizedek óta tarthatott házában elmebetegeket.
Feltételezhető, ebben sokakat merő anyagi számítás vezetett, de azt, hogy a
mi Jankonkra nem így tekintett befogadója, gazd’asszonya, csak apránként
és gyermekéveim lassú lepergésével értettem meg, fogtam fel.
*
Szeretem ezt a várost. Valójában nem is szeretem, zsigerből kötődöm
hozzá, igen, ez a jó kifejezés. Hiszen az olyan szavak, mint szeretem,
imádom, gyűlölöm, számomra nem léteznek. Megkérdezné bárki is,
mondd Janko, szereted te ezt a várost? No, ugye senki nem lehet olyan
bolond, hogy megtegye. Kötődöm hozzá, de miért is? Van-e okom rá, hiszen azt sem tudom, itt születhettem-e vagy máshol, valójában honnan
tudhatnám? De a bolondok is kötődnek, éreznek, ha bárki közénk kerülne, megtudná ám!
De őszintén bevallom, apámról, anyámról szeretnék valamit megtudni.
Már jó úton járok. Igaz, csak álmaimban, olyankor hosszú-hosszú gyalog-

SZÉPIRODALOM

83

lás után eljutok egy falig, egy magas falig, amögött pedig, biztosan tudom,
ott a válasz mindenre, amit még az én gyermeteg fejem is felfog. A fal
azonban nem enged, soha nem enged, bármennyire magasra is hágjak rá,
mindig visszahullok róla. Ez a sorsa egy bolondnak, ez juthat neki? Nem,
ez lehet mindenki sorsa, mert a falon túlra csak az igazán érdemesek juthatnak. Látják, min jár a bolond fejem, ezek az én titkaim, igaz, magam
előtt is gyakorta rejtegetem.
Jobban is teszem, ha nem álmaim kergetem, van is itt körülöttem annyi
minden, mi a valóságba visszahúz.
Megnyugszom, ha utam senki nem keresztezi, ilyenkor jobban kilépek,
hogy baj nélkül hazaérkezzek. A bajt a sok mihaszna népség hozza rám,
akik hol itt, hol ott gyülekeznek, az utamat állva. Mint zsákmányt érző
felajzott vadak összeverődnek, látnák csak, mennyire örülnek, amikor
meglátnak. Igaz, mindig illendően köszönnek, szervusz, Janko, persze elvárják, hogy morogjak erre valamit. De már alig bírnak a bőrükben, hogy
megmutathassák, nézd csak, Janko, ez a kar nem olyan, mint a tied. Kezüket behajlítják, izmukat megfeszítik, ujjukkal megnyomják felkarjukat
és legszívesebben felkiáltanának a fájdalomtól, amit ujjbegyük szenvedett
el az ellennyomástól.
– Oh, a te karod gyenge, nézd az enyémet, milyen erős – mutogatják,
mellüket domborítják, teli szájjal nevetnek, ugrándozva egymást hergelik.
És mit tehet erre egy magamfajta bolond? No igen, kitalálták. Persze erre
még jobban felbátorodnak, egyre zajosabbak lesznek, addig, amíg egész
testem beleremeg, már üvöltve kiáltanám, nem az a kar, hanem az
enyém, de hang persze nem jön torkomra, csak kifejezéstelen szótagokból formálódó hörgés.
Ilyenkor hátrahőkölnek, a gyerekek elcsendesednek, hiszen ők nem
csak tudják, érzik is, mit tettek. Az erősebbje még folytatná, de már látják, a produkciónak vége, csendesen eloldalognak. Mit nem adnék, ha
egyszer úgy igazán elmondhatnám véleményem róluk.
Persze nem csoda, hogy ezek a népek nem tartoznak a bolondok közé,
majd’ mindig akkor lesnek rám, amikor a jó gazd’asszonyom nincs velem.
Mert akkor lenne ne mulass mindenkinek, közéjük csapna ám!
Tudják meg, a bolondnak is lehet szerencséje, nekem pedig ebből bőséggel jutott. Hát azért, mert áldott asszony az én gazd’asszonyom, csak
tudhatnám, hogyan tehettem szert rá. Kemény tekintetű, szigorú, télennyáron feketében, fejkendőben, kötényben járó fehérnép. Így jól elrejtheti
benne a szívét, kár, hogy nem látni, az övé mennyivel nagyobb, mint másoké. Látják, a bolond így gondolkozik, de higgyék el, biztosan igazam van.

SZÉPIRODALOM

84

Farkas András: A bolond
(tusrajz)

Ha az ő viselete egyszerű, hogyan lehetne az enyém hivalkodó? Igaz,
néhanapján próbált kedveskedni nekem, egy-egy új inggel, nadrággal, de
én inkább megmaradtam a megszokott réginél. Bokáig érő nadrág, kapca
az ormótlan fekete bokacsizmámba, agyonmosott ing, ócska, bogarak
rágta felöltő és egyetlen fegyverem, a csatos nadrágszíjam. De hát hová
járna a magamfajta máshová, mint a piacra, vasútra, boltba vagy éppen
gazd’asszonyom hatalmas kertjébe, ahol tavasztól-őszig van feladat, kukorica, krumpli, búza, vetés, kapálás, morzsolás és még mi minden. Tudják, a kukoricamorzsolást szeretem a legjobban, az aranyló őszi délutánokon kettesben kiülünk a verandára, hegyet építek a letört kukoricákból, a

SZÉPIRODALOM

85

szakajtókba pedig késő estig morzsoljuk a sárga szemeket. Ilyenkor minden és mindenki megnyugszik, csak gazd’asszonyom monoton hangját
hallom, aki mesél és mesél, néha halkan énekelget, dudorászik is hozzá.
Régi dolgokról eshet szó, ismételgeti is őket, a gazdaurat, a férjét emlegetheti, és amikor bárgyú képet vágok hozzá, felpattan, egyenesbe vágja
magát, kezével puskát formál, majd kakastollat kap elő, füléhez tűzi, így
céloz a távolba. Ebből a bolond is érti, valami katona vagy csendőrféle
lehetett a társa, de hogyan végezte, mi lett vele, bizony eddig még nem
értettem meg. Azt hiszem, ezt igen szerette volna elmagyarázni, újra és
újra próbálkozott vele, majd a végén mindig legyintett egyet, felpattant és
otthagyott.
Hát így szoktak napjaink telni, de mégis állítom, minden együgyűségem
ellenére a gazd’asszonyom nem vallott szégyent velem. A munkát bírtam,
fáradhatatlanul toltam a piacra a tragacsot, hiszen amit a kertben megtermeltünk, annak jó részét értékesítettük. Cipeltem a gyümölcsfáink termését közeli-távoli ismerőseinek, sőt az a megtiszteltetés is ért, hogy én kísérhettem gazd’asszonyomat és a környék sok asszonyát a pünkösdi
szentkúti búcsúba. Hát ez nagy esemény volt, gyalog vándoroltunk hegyen-völgyön át, az asszonyok énekeltek, imádkoztak, néha meg-megpihentek. Addig mentünk, amíg a sötét este eper- vagy diófa alatt nem ért
bennünket. Akkor jött el az én időm.
– Most nagyon figyelj Janko – mondta gazd’asszonyom, embert és állatot nehogy közelünkbe engedj, sivíts, ha kell, te vagy itt az egyetlen férfiember. Tőlem az asszonyoknak nem kellett félniük, nem úgy, mint más
nem bolondoktól, de egy-egy kóbor kutya kivételével nem is keveredett
közelünkbe senki, bár néha az álom elnyomott, így ebben teljesen nem
lehetek biztos. Másnap reggel mindenki megdicsért, jól van Janko, kárálták az asszonyok, imádkozunk majd délben érted is, ígérgették. Biztosan
megtették, hiszen hogyan lenne annyi erő a karomban és olyan jó dolgom, mint gazd’asszonyomnál.
Igyekszem is meghálálni, ahol tudom, nemcsak neki, hanem azoknak is,
akik megérdemlik.
Itt csivitelnek ezek az utcagyerekek, vannak közöttük, akik soha nem
bántanak, megkérdezik, hogy vagy Janko, néha meg is dicsérnek, sőt azt
is mondják, vigyázz magadra.
A jó múltkorában, bár lehet, hogy az nagyon régen történt, tudják,
hogy jártunk? Elsötétült az ég, kora nyári hatalmas zivatar kerekedett, a

86

SZÉPIRODALOM

hömpölygő víz mindent elborított, utat, járdát, udvarokat, házak pincéit.1
Az utcák népe kitódult, tehetetlenül nézte az áradatot, a túloldalra csizmában sem volt ajánlatos az átkelés. Bizony féltek az emberek, talán valami csodára vártak. Senki nem mozdult, pedig az iskolából jövet már egyre több gyerek toporgott egy-egy magaslaton. A kisebbek sírva fakadtak,
hogyan fognak ők hazajutni, biztosan ezt kérdezgették egymástól. Nem
akadt bátor ember egy sem és akkor megéreztem, megint eljött az én
időm. Hang nélkül odarontottam két kicsihez, hónom alá csaptam őket,
úgy jajveszékeltek, mint az éhes malacok, térdig merülve, bukdácsolva a
vízben, de elértem velük házuk kapujáig. Gondolják, hogy hálásak voltak
mindezért a felnőttek? Mikor feleszméltek, öklüket rázva ordítottak, fenyegettek, jobb is, hogy nem értettem mi volt a bajuk velem, azt hiszem,
igen okosan tettem, hogy csendben hazaoldalogtam.
De nem minden nap történik valami érdekes velem, a napok csendben
peregnek, igaz, én se napot, se hónapot, se évet nem számolok, a napfelkeltét és napnyugtát érzékelem és azt, erőm fogyatkozik. Karommal is
csak az ismeretlenek foglalkoznak már, gazd’asszonyom egyre gyakrabban félig pakolja csak meg a hátikosaram.
Az egykoron vízből kimentettjeim már szépen növekszenek, látom is,
ahogy a lányok után fordulnak, mert a bolondnak azért jó szeme van, ha
nem is tudja szépen kifejezni magát.
Az egyiküket jól ismerem, itt lakik a közelben, a gazd’asszonyomnak is
udvariasan köszönget, sőt nekem is. Mindig úgy láttam a szemén, aligha
lehet rossz szándékú, de a magamfajta bolond aligha tudja kideríteni, kiben mi lakozhat.
De a bolondok pillanatonként készen állnak a csalódásra, és ez, már
megfigyeltem, akkor is éri az embert, amikor legkevésbé várja. Például
pár napja, eső utáni csodálatos nyári napon, a kék ég alatt, amikor a madarak is elülnek, valami különös történt velem, pedig ki hinné, hogy
ilyenkor bármi is megeshet.
Nos, az úgy kezdődött, hogy az a fiú is, akit az előbb emlegettem, unatkozva álldogált a kapujukban, mintha várt volna rám. Sosem tett így, de
most valami ördög bújt bele, már messziről sejtettem.
– Szervusz Janko, mutasd a karod, van-e még benne erő?
1

Balassagyarmaton a III. ötéves tervben (1966–70) kezdődött el a szennyvízcsatorna és szennyvíztisztítótelep kiépítése, létesítése, de befejezése csak a IV. ötéves tervben (1971–75) történt meg. Az árkok elégtelen karbantartása is hozzájárult ahhoz, hogy a nyári záporok után egyes városrészeket víz árasztott el.

SZÉPIRODALOM

87

Bár inkább csak sejtettem, mit akar, az enyémre legyintve inkább az ő
karját mutogatta, de nem elégedett meg ennyivel. Arca elkomorult, karomat megrántotta, nyomogatta, majd nagyokat hahotázott. Egyre jobban
belefeledkezett önmaga szórakoztatásába, de én attól döbbentem meg
igazán, hogy hozzámért. Mert tudják meg, olyan még nem volt, hogy valaki megrángatott volna, mint mondtam, okosak a felnőttek, de még inkább a gyerekek, mindig is tudták, ha nem akarnak bajt a fejükre hozni,
jobb, ha engem nem bántanak.
Nem is tudom, mikor és miért öntette el testem a bánat, már nem a
döbbenet, már nem a pillanatnyi meglepetés, hanem maga a bánat. Mindig is éreztem, körülöttem egy nagy bánat-tenger van, sőt, az egész sorsom egy virágzó bánatfa.
És akkor hirtelen megrázta a vállam a sírás. Tudtam én, mi a sírás, bár
magam sohasem éltem át ilyet, de gazd’asszonyomat már láttam keservesen sírni, amikor kedves kutyánk egyszer csak elnyúlt az udvaron és nem
mozdult, bárhogy is élesztgette őt. Azt hittem, gyorsan elmúlik a könnypergetés, de a magamfajta ebben is szerencsétlen, hiába vártam rá, annál
jobban erőt vett rajtam. Egyensúlyomat veszítve lehuppantam az árokpartra, a nyári eső utáni lucskos sár szétfröccsent ruhámon, bakancsom
gyorsan megtelt a vízzel, így ültem, biztosan még szerencsétlenebbül,
mint a szárnyát, lábát veszített madárka valamelyik zugban.
A fiú még gyorsabban változott át, mint én, arcáról lefagyott a mosoly,
pislogott, szólongatott, tétova mozdulatot tett felém, de keze megállt a
levegőben. Sok idő telhetett el, tehetetlenül fürkészett szemével, majd
hirtelen felpattant biciklijére, vadul hajtani kezdte. Gazd’asszonyom házánál levágta az út porába, berontott az udvarba.
– Tessék jönni, tessék jönni – kiáltotta, a teljes csöndben minden szavát hallottam és értettem. Gazd’asszonyom felugrott a verandai kisszékéből, fémtálkája – amibe mindig kertünk borsóit fejtette – hangos zörgéssel pattogott a kövezeten.
Öles léptekkel közeledett felém, mögötte vánszorgott a fiú, reszketve
tolta kerékpárját.
Az áldott asszony, amikor meglátott, megtántorodott, de gyorsan
visszanyerte erejét. Nem kérdezett semmit, se tőlem, se a fiútól, talán úgy
érezte, ha én nem tudok válaszolni, a másik sem.
Kezét nyújtotta, felrántott a sárból, és amire kiegyenesedtem, lassan a
sírás is kiszállt belőlem.

SZÉPIRODALOM

88

– Gyere, Jankom – mondta, és olyan szeretettel nézett rám, mint szobájának glóriás szentjei. Csendben lépkedtünk egymás mellett, mégis vártam,
hogy valamit kérdez, amit ha értettem is volna, választ aligha várhatott.
Akkor még bizony magamnak sem tudtam volna bármiféle magyarázatot adni, mi történt velem. De ma már tudom, de hogy ne legyek annyira
biztos a dolgomban, inkább azt mondom, erősen sejtem.
Talán azt, hogy az igazi fájdalmat attól szenvedheti el az ember, akitől a
legkevésbé várja. Bolond beszéd? Aligha, mert érzem, hogy én már egyre
tisztábban látom a világot. Tudják meg, éppen a tegnapi álmomban feljutottam a fal tetejére és nem hullottam alá.
Amit onnan láttam, hát attól lettem teljesen más. Tudom, most azt várják, meséljek róla, mondjak el mindent.
De hinnének-e egy bolondnak? Na, ugye?

Kolozsvári Grandpierre Miklós tusrajza

SZÉPIRODALOM

89

NAGY ANTAL RÓBERT

Kijárat
a fáklyád voltam
fényt szórtam
a barna szemedben ülő bizonytalanságra
közös biztonságot lobogtam barlangrajzainkra
de te árnyékunkban mindig félrenéztél
nem vadásztam
de te gyűjtögettél
fájón kialudtam
külön sötétben botladozunk
tétován tapogatom téged pótló társaim
keresem közös barlangunk
kijáratát

Végítélet
A rendező ideges,
a narrátor zavartan dadog.
Kékhalált kapott monitor az ég.
Lefagy a végszó.
Csak a gyermek nevet.
Játékai szanaszét
a szombati homokban.
Ma sem pakol el.
Dacosan duzzog,
inkább a büntetést kéri.
Isten sóhajt,
rá maradt a rendrakás.

SZEMLE

90

CSONGRÁDY BÉLA

Érdemes adalék a nógrádi értéktárhoz
Küzdelmek és csetepaték...
Praznovszky Mihály évtizedek óta nem él Nógrád megyében: Salgótarjánt mint szülővárosát
1987-ben cserélte fel a szellemi – köztük irodalmi – értékekben, emlékekben ugyancsak gazdag
hajdani Pannóniára, jelesül a dunántúli Veszprémre és környékére, illetve – munkahelyét tekintve – a fővárosra. Azonban mint a szécsényi
és a megyeszékhelyi múzeumok egykori igazgatója, valamint a Palócföld kétszer – 1986 és
1987-ben, valamint 2001-től 2007-ig – volt főszerkesztője a családi szálak révén magánemberként, érdeklődési köre, kutatásai alapján pedig
előadásokat tartó szakemberként és sokat publikáló szerzőként egyaránt
nagyon szorosan, mondhatni töretlenül kötődik szülőföldjéhez. Örökös
tiszteletbeli elnöke az általa (is) alapított Mikszáth Társaságnak és országszerte ismert és elismert tudósa a nagy palóc életének, munkásságának.
Ugyanígy jellemezhető a másik 19. századi klasszikushoz, a felmérhetetlen értékű, világirodalmi léptékű drámai költemény, Az ember tragédiája
szintén nógrádi gyökerű írójához, Madách Imréhez fűződő viszonya is.
Tanulmányainak, köteteinek jelentős hányada valamilyen módon éppen e
két zseniális alkotó személyével, műveivel foglalkozik.
Persze sok egyéb tárgyú könyv is gazdagítja a már most nehezen összeállítható Praznovszky-bibliográfiát. Ilyen a legutóbb megjelent Küzdelmek
és csetepaték című, Egy megye évtizedei a reformkorban alcímű kötete is, amelyet
a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum – a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával – adott ki s szervezte meg a bemutatót, amelyen a házigazda intézmény képviseletében Balogh Zoltán történész-muzeológus beszélgetett a szerzővel. Mivel azonban a könyv tárgyát képező, 1825-ben kezdődött korszak – főként utóéletében, hatásaiban – több vonatkozásban
ugyancsak kapcsolható a Tragédia írójához, ez a tanulmánygyűjtemény
sincs híján a Madách-vonatkozásoknak sem. A dolgozatok jó része átdol-

SZEMLE

91

gozása, kiegészítése a nyomtatásban már napvilágot látott kutatási eredményeknek. Ezek többsége először a Nógrád Megyei Múzeumok évkönyve
lapjain jelent meg 1977-ben, 1978-ban, 1980-ban és 1983-ban. Ugyancsak
Praznovszky Mihály úgymond itthoni időszakához kapcsolódik a Palócföldben 1978-ban közzétett Miért nem járt Petőfi Szécsényben? című írás.
A bevezetőben a szerző mindenekelőtt az írások forrásvidékéről szól,
hangsúlyozván, hogy ez szorosan összefügg a megyében betöltött múzeumvezetői tisztségeivel. Egykori főnöke, Horváth István jóvoltából szabad kezet kapott és élve ezzel a lehetőséggel az újkor, ezen belül a 19.
századi köznemesség kutatásban látott fantáziát, közismert történelmi famíliák története, élete, a politika- és kultúratörténetben tehetségesnek bizonyult személyiségek szerepe került érdeklődése középpontjába. Szerencsés, inspiratív mozzanatoknak tartja, hogy akkor „budapesti száműzetését” követően már újra Salgótarjánban működött a Nógrád Megyei Levéltár, felhasználható volt a jórészt Belitzky János tolla jóvoltából megjelent megyei monográfia első kötete, s – ha megviselt állapotban voltak is
– lehetett támaszkodni a nógrádi – köztük a Szlovákiába került – főúri
kastélyok, kúriák épületegyüttesei szolgáltatta ismeretekre is. Konferenciákat rendeztek az időközben csapattá szerveződött múzeumi kollégáival, akik sorában – a már említett Sréter János-kutató Horváth István
mellett – értékeli Kovács Anna Nagy Ivánnal foglalkozó tevékenységét és
Szvircsek Ferenc ipartörténeti aktivitását.
Praznovszky Mihály mintegy e témakörben való első nekirugaszkodásként Madách és Nógrád a reformkorban címmel kötetben is megjelentette addigi törekvései eredményeit. Szintén a bevezetőben esik szó arról a dilemmáról, amely a könyv címe körül alakult ki. A végső változatban helyet kapott két fogalom egyike azokra – a művészetektől, jelesül az irodalomtól sem független – az elismerésre méltó törekvésekre utal, amelyek a
köznemesség úgymond haladó szellemű, aktív rétegeit a reformkortól
kezdve jellemezték. A negatív kicsengésű csetepaték viszont a nemtelen
eszközökre, a gyarló, szűk látókörű magatartásformák, manipulációk okozta konfliktusokra, összeütközésekre utalnak. Az eredeti szándék A história
szélén variációt helyezte előtérbe, de időközben a szerző rájött arra, hogy ez
téves sugallat lenne részéről, minthogy a „19. század első felében s utána
pár évtizedig, a teljes Nógrád megye sem geográfiailag, sem históriai tekintetben nem volt az ország peremvidékén. Sőt, mondhatjuk, hogy a magyar
história centrumában állt. Volt egy politikailag erős megyeszékhely (Balassagyarmat), egy polgárosuló mezőváros (Losonc), néhány komoly társadalmi, ipari kezdemény (Nemzeti Intézet, bőrgyár) s egy folyamatosan kiala-

92

SZEMLE

kult, lassan az országos politikában is szerepet kapó, tudományosan is felkészült s a legjobbakkal együtt küzdő nemzedék.” S a kötet kilenc fejezete
lényegében e generáció érdemeinek a bemutatásra vállalkozott.
Az első tanulmány Mocsáry Antal (1757–1832) főszolgabíró, táblabíró
reformjavaslataival foglalkozik, amelyeket a Lapujtőhöz szorosan kötődő
köznemes nevezetes, 1826-ban megjelent négykötetes – a Nemes Nógrád
Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése című – monográfiájában huszonhárom pontban, de hét területre – a közéletre, a viselkedésre, a nevelés-oktatásra, a műveltségre, a gazdaságra, a környezetvédelemre és az egészségügyre koncentráltan – fejtett ki. Kortársai – köztük
Kazinczy Ferenc – elismerték jobbító szándékát.
Terjedelmes és tartalmas dolgozat az Egy élet a haza szolgálatában – A politikus Kubinyi Ferenc című írás, amely végigköveti az ősi múltú, jeles felmenők sorával rendelkező család egyik tagjának életútját, követésre érdemes, a nemzeti fejlődést szolgáló cselekvő mentalitását. Azét az 1796 és
1874 között élt köznemes férfiúét, az akadémiai tag paleontológusét, aki
– mint Xantus János ugyancsak 19. századi etnográfus tudós emlékezett
rá – „Rajongó lelkesedéssel csüggött az alkotmányos szabadságon, s ritka
érzékkel a tudományokon és művészeteken. Azért életét kész feláldozni
minden pillanatban, emezekért vagyonát áldozta fel…” E megállapítás
igazsága igazolódik Praznovszky Mihály által is. S az ugyancsak, hogy a
szécsényi múzeum méltán viseli Kubinyi Ferenc nevét.
A következő fejezet – Kubinyi Ágoston (1799–1873), a Magyar Nemzeti
Múzeum igazgatójának Ferenc öccsének önéletírása – amely lényegében
forrásközlemény az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárából. Nem így
a nagy nőbarát hírében állt, kalandos sorsú, „csínytevésekre” mindig hajlamos, tragikus véget ért Krúdy Kálmánnal – Krúdy Gyula nagyapjának testvérével – foglalkozó, egy irodalmi mítosz nyomába eredő tanulmány. A
Szécsénykovácsiban élt család – ha kevésbé ismerten is, mint a Madáchhoz
és Mikszáthhoz való kötődése – egyébként is kedvenc témája Praznovszky
Mihálynak. Ugyancsak nagyívű, igényes dolgozat mutatja be a 19. századi
magyar közélet fontos személyiségének, az 1814-től 1897-ig élt Pulszky Ferenc országgyűlési követ, államtitkár, régész, műgyűjtő, MTA-tag életének
azon szakaszát, amely a politikust, az MTA tagját mintegy három évtizeden
át, az 1870-es évekig Szécsény mezővároshoz kötötte.
A könyv lapjain a Tragédiaköltő az 1846–1848 közötti években Nógrád
megyében (is) lezajlott politikai küzdelmek, az 1848-as országgyűlési választások – a szerző megfogalmazásával élve: nem lebecsülendő – szereplője jelenik meg Praznovszky Mihály tollán. A leírtak akkor is jelentősek a

SZEMLE

93

mindenkori nógrádiak számára, ha az események csak egészen szerény
mozzanatai voltak Madách Imre pályaképének. Füleken például ő csendesítette le a követjelölteket és pártvezéreket. A kuriózum kategóriájába
sorolható – a már említett Krúdy Kálmánról írottakon kívül – a Miért nem
járt Petőfi Sándor Szécsényben? című fentebb már idézett dolgozat éppúgy,
mint a politikai programot tartalmazó csesztvei versverseny Madách Imre, Szontágh Pál és Matolcsy György között, valamint a reformkori nógrádi művelődéstörténethez kapcsolódó két adalék. Az egyik az első,
1847-ben alapított Nógrád megyei nyomda és a pesti illetékességű tulajdonos, sokat próbált szakember, Szerelmey Miklós (1803–1875) kapcsolatának, a másik a szintén úttörő szerepet betöltött nógrádi hírlapnak, a
Losoncon 1847-ben megjelent, rövid életű Pelikánnak a bemutatása. A kiadvány létezésére egyébiránt csak közvetett bizonyítékokat lehet felsorakoztatni. Ezek között a legjelentősebb híradás 1851-ben, Jeszenői Danó
(eredeti nevén Jeszenszky Dániel) tanulmányában látott napvilágot a Losonczi Phoenix című háromkötetes antológiában.
A könyv végén – mintegy függelékként – fontos információk olvashatók.
Így a rövidítések jegyzéke, az írások első megjelenési helye és a közölt képek magyarázata. Kiemelendő, hogy a megosztott címlapra a balassagyarmati megyeházát – amelyik bő egy évszázadon át, 1831-től 1945-ig a megyei politikai, közéleti küzdelmek legfőbb színhelye volt – ábrázoló képeslap került az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárából. Az
alsó kép Nagy Ignác 1843-ban színre vitt vígjátéka, a visszásságokra,
mondhatni csetepatékra rámutató Tisztújítás egyik mozzanatát ábrázolja. A
hátsó borítón a történeti Nógrád megye térképe látható 1910-ból. A szerző
megjegyzései sorában felhívja a figyelmet az elmúlt évtizedekben az intézménynevekben bekövetkezett változásokra és köszönetet mond azon személyeknek, akik részt vettek a nyomdai előkészítésben.
Az új kötet lapjain egy olyan Nógrád-kép, egy olyan időszak krónikája
bontakozik ki, amelyen, illetve amelyben a felkészült, előrelátó és következetes köznemesek – akik egyszerre voltak helyi, magyar és európai személyiségek – szerepet kértek és vállaltak a nemzeti események formálásában s egyszersmind bekötötték Nógrádot az ország vérkeringésébe. Az ő
alakjuk, szerepük, hatásuk felidézésével Praznovszky Mihály fontos adalékokat szolgáltat a megye történeti értékeinek tudatos számbavételéhez.
(Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján, 2019)

SZEMLE

94

ÁDÁM TAMÁS

Nagy László: Az Ipolytól Dachauig
Nagyon nem kedvelem az ilyen szokványos kezdéseket, de nincs más út, megfelelő metaforát
sem találok. Hogy ne kerülgessem, hiánypótló
könyv született. Nagy László műve embert próbáló vállalkozás, Az Ipolytól Dachauig című kötet
valójában Baráti Huszár Aladár élettörténete. A
szerző és a történeti hős egyaránt erősen kötődik
Balassagyarmathoz. A vaskos kötet nem éppen
habkönnyű olvasmány, de nem is annak szánta az
író. Többször nekiugrom a szövegnek, a betűfolyamot, a rengeteg fotót, adatot, idézetet látva
megrémülök, aztán feloldódom, elmerülök, könynyűek a lapok.
A könyvet a budapesti Rozetta Stúdió Kft. adta ki. A balassagyarmati
származású Nagy László már régtől a fővárosban él, innen a kapcsolat.
Szülővárosával azonban nem szakadt meg a kapcsolata, mint ahogy ez a
könyv is bizonyítja. Na meg az is, hogy létrehozója, működtetője a Balassagyarmatért Baráti Kör nevű honlapnak, és gyakorlatilag minden rendezvényen ott látjuk őt. Erre mondják: nagy-nagy lokálpatrióta. Megjegyzem, nem ez az első könyve az Ipoly-parti városról.
A B kettőn, azaz a borító belső oldalán egy átfutó térkép található,
amely pontosan jelöli Huszár Aladár főbb állomáshelyeit az I. világháborús frontvonalakon. Az Előszó így kezdődik: „Az Üllői út körúton túli részén, szemben az Örökimádás templommal, egy csendes józsefvárosi bérházban lakik
Budapest új polgármestere.” Persze nem a mostani, nem Tarlós vagy az utána
érkező. Huszár Aladár ő, a gyarmati polgár. Már itt megtudhatjuk, hogy
pipázik, acélos a tekintete, beszéde tiszta, szőke a haja, igazi gentleman.
Háborús kitüntetések birtokosa, aki Gyarmaton hosszú ideig vendégül
látta Tormay Cecile-t, az ismert írót. Meg is emlékezik az eseményekről a
Bujdosók könyvében.
A Bevezető is érdekfeszítő. 1885, és az utána jövő évtizedek. Elemző
kortörténet. Baráti Huszár Béla és családja az Ipoly túloldalán, Ipolybalo-

SZEMLE

95

gon élt, köznemesként rendezgette birtokait. Saját könyvtárral rendelkeztek, fogékonyak voltak a kultúrára, a művészetekre. Ebbe a családba érkezett másodszülött fiúként 1885-ben Huszár Aladár. A jogi diplomát szerző
fiatalember elsőre a vármegye szolgálatába állt, majd végigharcolta az első
világháborút. 1919 januárjában, az emlékezetes csehkiveréskor városparancsnok volt. Utána főispán, majd Budapest főpolgármestere lett. Megjelentek cikkei, a független Magyarországért való kiállása olyan veszélyesnek
bizonyult a német megszálláskor, hogy letartóztatták, Dachauba deportálták. Személyes tragédiája 1945 februárjában, a koncentrációs táborban, halálával ért véget. Tíz éve utcát neveztek el róla Balassagyarmaton.
De nézzük kicsit részletesebben. Az első fejezet az apai ággal foglalkozik. Nógrádban a XIX. század első felében tíz uradalom volt, ehhez vehetjük a komolyabb nagybirtokkal rendelkező családokat, így már 267 nemesi családról beszélhetünk. A Huszár család ősei a Bars vármegyei Garamszentkereszt községből származnak, az első nevesíthető ős Huszár
Imre volt, az országgyűlés tagjaként képviselte Bars vármegyét. Mások
szerint Huszár Márton az igazi előd. Egyes kutatók szerint a család eleit
az Árpád-házi királyok alatti időszakra teszik. A későbbi századokban
négy Márton vitte tovább a vérvonalat, aztán következett I. József, aki
szép pályaívet futott be. Megjegyezzük: Huszár I. József idejében gyarapodott, erősödött meg legjobban a családi birodalom. Egy távoli családi
kapcsolatot is feltár a szerző, miként az ükapával, dédapával, nagyapjával,
édesapjával és testvéreivel is részletesen foglalkozik. Ahány ember, annyi
sors. Arra is választ ad a könyv: a Baráti előnév honnan ered.
Anyai ág. Erős, következetes nemzethűség. A családfa Rákóczi korától
kezdődően tisztult. A Blaskovichok. Különleges mindegyik, Bertalantól
kezdve Ernőn át Miklósig. Bertalan ló iránti szeretete, hozzáértése egészen elképesztő volt, a nemesek között. Hogy mást ne mondjunk, Széchenyi István hazai tenyésztési elképzeléseit is segítették. Ernő is tenyésztett, hajtott, lovagolt, így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy a világ
leghíresebb csodakancájának, Kincsemnek a tulajdonosa volt. Visszatérve
a családfára, a vérvonal nem szakadt meg, Anna következett, aki Huszár
Aladár nagyapjának, Huszár Istvánnak a felesége lett. És megszületett
Huszár Béla, Huszár Aladár édesapja. Blaskovitch Jolán hozzáment
Huszár Bélához, és világra hozta Huszár Aladárt.
Sokáig töprengtem azon, szükséges volt-e ennyire részletesen foglalkoznia a szerzőnek az ősökkel, nem lett volna jobb csak Huszár Aladárra fókuszálni?! Nagy László jól döntött, hiszen az előzmények segítenek megérteni a főszereplő erkölcsi tartását, cselekedeteinek mozgatórugóit. Ráadásul

96

SZEMLE

roppant érdekes a múlt feltárása. Kicsit én is ritkábbra szövöm a szövetet,
hadd merüljön el az olvasó a betűtengerben, keresse az ismeretlent.
Az anyai ág, a házasság, meg az iskolák. Huszár Aladárné felmenői. A
háttérben kirajzolódik két város: Balassagyarmat és Losonc versengése.
Lehet itt győztes? A nagy háborúban: „Felöltöttem katonaruhámat, a vörös
nadrágot és csákót, hogy azután 1918-ig le se vessem azt.” A háborús kalandokról egy szót se, várja az olvasót. És megint következik egy érdekes, elemző történeti áttekintés, a kor viszonyainak elemzése. Nem lehet kihagyni
a csehkiverést, a hősöket.
Huszár Aladár élete tele volt megpróbáltatásokkal, és mégsem volt törés, következetesen, kitartóan építette életútját, kormánybiztos, főispán
lett például. És elérkezett az idő, amikor távozott Balassagyarmatról.
Nem azért, mert nem szerette az Ipoly-parti várost, hivatása vitte másfelé. Előbb Komárom-Esztergom főispánja lett, mely beosztásában kemény megpróbáltatások várták, megbirkózott velük. Sikerekben sem volt
hiány. Lemondása után ugyanebben a beosztásban Győrben szolgálta a
várost és hazáját. Aztán elérkezett pályája csúcsához: Budapest főpolgármesterévé választották. Helyesen vonta le a következtetést a szerző: „A
kihívást alapvetően nem a szakmai feladatok, a közgyűlések levezetése, a törvények,
rendeletek betartatása, azok figyelemmel kísérése, a törvényesség biztosítása, inkább
az állam érdekeinek védelme jelentették.” Mindent megtett az önkormányzat
autonómiájáért, azonban ez a próbálkozása sikertelennek bizonyult, és ez
keserűséggel töltötte el. A költségvetéssel is bajok akadtak, gyűltek a viharfelhők. Bár végül Huszár lemondott a főpolgármesteri posztról, ám a
korabeli sajtóban megjelent nyilatkozatokból, a politikai döntések logikájából kiindulva arra lehet következtetni, hogy lemondását nyomás hatására tette. A két nehéz év, míg a főváros élén állt, összességében mégis sikeresnek értékelhető. Később is megtalálta helyét a közéletben, szövetségekhez, mozgalmakhoz csatlakozott. Abban nem vagyok biztos, hogy a
szerző jól döntött, amikor a főpolgármesterség utáni időszakot ennyire
részletesen ismerteti, pontosabban: a bizottságok, szervezetek életét, a
vagyonelemeket aprólékosan mutatja be. Mintha ez kihagyható lett volna.
Akad még egy kiemelkedő beosztás: Huszár Aladár a Parlament Felsőházának tagja lett. Azért persze ne feledjük, hogy a felsőházba hivatal és
méltóság alapján lehetett bejutni. Nehéz évek jöttek. A nyilasokat nem
szívelte, támadta a szélsőségeket, kiállt elvei mellett. Támadták is őt rendesen. A németek megszállták Magyarországot, Huszár letartóztatása
csak idő kérdése, 1944. április 3-án letartóztatták. Kihallgatások, kínzá-

SZEMLE

97

sok. A vége Dachau, a haláltábor. Nem árulom el a végét. Talán ez a legizgalmasabb része a kötetnek.
Ezt a szép ívű, rendkívül alapos, részletekbe menő könyvet nem lehet,
nem szabad egyszerre elolvasni. Ízlelgetni kell, visszalapozni, naponta levenni a polcról. Többször is. Mindig találunk benne újat, felfedezünk új
szálakat. Nagy László megtette a magáét, rajtunk a sor.
(Rozetta Stúdió Kft., 2018)

MADÁCSY PIROSKA

Máté Zsuzsanna: Filozofikum és esztétikum kölcsönviszonyáról – kiemelten a madáchi életműben című monográfiájáról
Máté Zsuzsanna a Madách Irodalmi Társaság alapító tagja, számtalan Madách tanulmány szerzője.
Egyik kutatási területe a 20. század első felének
magyar esztétikatörténete, mely időszak szellemi
értékeit a század második felében negligálták. Így
az 1990-es évektől vált hangsúlyozottá ezen időszak feltérképezése, az esztétika, a művészetfilozófia területén is. Fülep Lajos 1988-tól megjelent
(kéziratos) műveiről egy Ilia Mihály által lektorált
tanulmánykötetet írt.1 A fülepi életmű különböző
szegmentumainak elemzését jelenleg is lényegesnek tartja, például a 20. század eleji művészeti
válságjelenségek fülepi problémakörét vizsgálva, ahogy azt legutóbbi A
„művészet vége” dilemma művészet/filozófia-történeti diskurzusáról c. tanulmányában is olvashatjuk.2 A második kiemelt témája pedig a szegedi egyetem
professzorának, Sík Sándornak az életműve, melyet csaknem hétévnyi
kutatómunkával egy terjedelmes monográfiában dolgozott fel Sík Sándor,
Máté Zsuzsanna 1995. „Szép eszéről, szép lelkéről...”. Tanulmányok a fiatal Fülep
Lajosról és művészetfilozófiájáról. Szeged.
2 In: Magyar Művészet 2018. 2: 32–40.
1

98

SZEMLE

a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta címmel (Szeged, 2005). Emellett a 20.
század első felének esztétikáit tárta fel, többek között Pauler Ákos, Brandenstein Béla, Halasy-Nagy József, Pitroff Pál és Málnási Bartók György
esztétika-felfogásának értelmezését. Szisztematikusan tárgyaló történeti
és összehasonlító munkái mellett művészetfilozófiai, művészetelméleti,
befogadásesztétikai tanulmányait kell megemlítenünk, melyeknek egyik
összefoglaló kötete a Megérthető műalkotás? Esztétikatörténeti és befogadásesztétikai tanulmányok c. könyve (Szeged, 2007).
Máté Zsuzsanna irodalomtudományi, művészetelméleti, esztétikai, művészetfilozófiai kutatásainak szintéziseként és egyben munkásságának kilencedik könyveként jelent meg a Filozofikum és esztétikum kölcsönviszonyáról
– kiemelten a madáchi életműben című, 654 oldalas monográfiája, tekintélyes,
mintegy másfélezres jegyzetapparátussal. E könyv egyrészről a JGYTF
Magyar Irodalom Tanszék Madách-kutatócsoportjában, valamint a Madách Irodalmi Társaság keretében folyó, csaknem másfél évtizedet felölelő kutatásai nyomán született. Másrészről a szerző összehasonlító művészetelméleti munkásságának eredményeit is tartalmazza, tanszékünk megszüntetése után, már mint az SZTE JGYPK Művészeti Intézete oktatója
és a Művészetelméleti, művészetpedagógiai kutatócsoport vezetőjeként.3
Monográfiájának alapkérdését – „hogyan lényegül át a bölcselet, a filozofikum esztétikummá a madáchi életműben?” – elsősorban Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének elemzése során prezentálja, ugyanakkor kutatását kiterjeszti a főmű árnyékában maradt Madáchlírára és néhány drámai alkotásra is. Végül a monográfia („Az átlényegülés
lehetőségére vonatkozó ellentétes művészetfilozófiai válaszok” című harmadik részében) alapkérdését a művészetfilozófia története egészében vizsgálja, és
összehasonlításai nyomán kiemeli annak két, ellentétes vonulatát, a filozófiát a művészettel, az esztétikummal szembeállító, valamint az „egymásbanlevőséget” állító tendenciát. Kérdésfeltevéseire válaszait az (irodalom)esztétika, a komparatisztika, az irodalomtörténet és a művészetfilozófia, művészetelmélet, valamint az esztétikatörténet, illetve a filozófiatörténet felől, egy tudatosan felvállalt interdiszciplinaritásban, többszörös
határterületek metszeteiben fogalmazza meg. Teheti ezt, hiszen a madáchi életmű sokrétűsége, a hatástörténet szerteágazó természete éppen ezt
a metodológiát támasztja alá, másrészt a szerző három évtizedes tudomá3

Vö: Zsuzsanna Máté 2016. Transformations of Literary Texts: Comparative and Hermeneutic Studies on the Intertextual and Intermedial Relations in Some Major Works of
Dante, Imre Madách and Béla Balázs. Szeged.

SZEMLE

99

nyos tevékenysége, mintegy 160 tanulmánya (a Magyar Tudományos Művek Tárában is követhetően) éppen e diszciplínákra terjed ki.
Máté Zsuzsanna a komparatisztika metodológiáját több gondolatmenetében is érvényesíti, a párhuzamokból, valamint az elkülönülésekből lényeges és átgondolt következtetéseket tesz. Így már az első fejezetben, a
kritikatörténet vizsgálatában megjelenik ez az összehasonlító szemlélet.
Az ember tragédiája értékelésének szélsőséges végletei nyomán (mely,
ahogy Németh G. Béla írta, „himnusz vagy ócsárlás volt rendszerint”) fokozatosan háttérbe került a madáchi főmű esztétikai értékelése, majd a
20. század elejétől az ideologikus szempontokat hordozó értelmezések
két nagyobb hullámban összpontosultak, egészen az 1960-as évekig. Az
első ideologikus hulláma az értelmezéseknek (néhány kivételtől eltekintve) elfogadó karakterükben összekapcsolódtak a 20. század első felének
Madách-kultuszával, míg a szintén ideologikus, ám döntően elutasító hullám az 1948-tól 1950-es évekre koncentrálódott, Lukács György és Révai
József marxista kritikájának következményeként. Az ideologikusság alóli
„felszabadulási” folyamat, Waldapfel József, Sőtér István, Horváth Károly, valamint Barta János és Baranyi Imre tanulmányai már jelzik az eszmetörténeti, bölcseleti és az esztétikai szempontrendszer előtérbe kerülését, mely ma is tart. A Tragédia filozófiai forrásait és párhuzamait bemutató fejezet hasonlóan komparatisztikai összevetésen alapul. Így nemcsak
az igazolható eszmei források és az értelmezők különböző filozofikus áthallásainak gyűjteményét, a gondolati rokonságok halmazát nyújtja, hanem egyben bemutatja ennek hangsúlyeltolódásait, például a kanti filozófiai párhuzamok mai elfogadottságát és a hegeliek háttérbe kerülését.
Mindemellett kritikusan jelzi e bölcseleti párhuzamkeresés árnyoldalát is,
azt az aránytalanságot, mely az értelmezéstörténetben megnyilvánul.
Ugyanis a filozofikum vizsgálata nem a műalkotás autonóm bölcseletének az elemzésére irányult, hanem a Tragédiában felhasznált bölcseleti
anyag kutatása mellett sokszor csak az értelmezők filozófiai asszociációinak a kimondása felé. A Tragédia immanens filozofikumának hiányát pótolja a monográfia első része, mely elemzése alapján a metafizikus és antimetafizikus gondolatiság kizáró ellentételezettségére, valamint a mindkettővel szembeállított „életgyakorlati” bölcseletre és az ebből levezethető
nyolc nagyobb filozófiai problémakörre épül. Szoros szövegelemzése
alapján a Van és a Kell világa, az anyag és a szellem, az eszme megvalósíthatósága és megvalósíthatatlansága, az értelmesség és az értelemnélküliség, a bizonyosság és a bizonytalanság, a szabad akarat és a determináció, a dualizmus és a monizmus, az abszolút és a relatív. A szerző ugyan-

100

SZEMLE

akkor hangsúlyozza, hogy a madáchi bölcselet nem képez önálló filozófiai rendszert, hanem egy irodalmi alkotássá formált filozófiai hermeneutika, világ-, lét- és önértelmezés.
Az ember tragédiája másképpen értéséről c. második fejezet a Tragédia utóéletének alapvető minősége, a másképpen értések vizsgálata felől a madáchi
főmű esztétikumának sajátosságait állapította meg, így hatványozott hermeneutikai természetét, interpretatív és szabályozott nyitottságát, valamint az értelmezés szabadságára lehetőséget adó jellegét. Madách drámai
költeményének a kulturális emlékezetben való megmaradása egyedülálló
a magyar irodalom történetében. Ugyanis kisebb könyvtárnyi terjedelmű
és rendkívül ellentmondásos a kritika- és értelmezéstörténete, valamint
kivételesen gazdag a különböző művészeti ágakban létrejött utóélete, mivel a legváltozatosabb műalkotások formájában élt tovább az elmúlt másfél évszázadban, az illusztrációk, a különböző adaptációk és újraalkotások
vagy inspirációk formájában. Így a különböző művészeti ágakban létrejött alkotások hálózatát is felderítve elemzi a szerző a madáchi irodalmi
szöveg átváltozásának jellegzetes művészi megvalósultságait, a képző-,
színház-, zene- és filmművészeti alkotások művészetközi kapcsolatain
belül. Kiemelten analizálta Zichy Mihály, Buday György, Kass János illusztrációit, Paulay Ede színházi ősbemutatóját, Czóbel Minka misztériumát, Dohnányi Ernő és Ránki György zeneműveit, valamint Kass János
és Jankovics Marcell animációs filmjeit.
A monográfia első, A filozofikum esztétikummá való átlényegülésének folyamata Az ember tragédiájában c. része 352 oldal terjedelemben, csaknem ezer
lábjegyzettel akár önálló könyvként is olvasható. Olyan, a Madách-kutatásban eddig még meg nem valósult, komplex hermeneutikai, esztétikai
és komparatisztikai megközelítését adja a Tragédiának, mely nemcsak az
eddigi értelmezési hagyományhoz kapcsolódik, hanem komplexitása révén jelentős tudományos eredményekkel bír. Feltárja a Tragédia autonóm
filozofikumát, meghatározza esztétikumának sajátosságait, bemutatja a filozofikum esztétikummá való átlényegülési folyamatát, valamint elemzi
hatástörténeti tendenciáit és különböző művészeti transzformációit.
Máté Zsuzsanna könyvének második részében – A filozofikum esztétikummá való átlényegülésének kísérletei címűben, mely szintén olvasható önálló könyvként – a madáchi bölcseleti líra filozofikus problémaköreit tárja
fel. Az összehasonlító verselemzések keretében néhány Madách-vers esztétikai önértékűségét igen meggyőzően mutatja be. Madách bölcseleti lírájának eddig teljes mértékben rejtetten maradt bölcseleti karakterét fedezteti fel a szerző olvasójával számos verselemzésen keresztül. Főleg

SZEMLE

101

azt, hogy a két-világ, a Van és a Kell, a való és az ideális világ szétszakítottságát miképpen leltározza Madách, és a szakadozottságot a későromantikára jellemző dezilluzionizmussal hogyan veszi tudomásul. Madách
költői habitusának vizsgálatát a mintegy 300 költemény és a néhány dráma elemzésével teszi teljessé, ily módon a szerző következtetései megalapozottak, miszerint Madách a (kora-)romantika teljességigényével, az
egész-létre, az egységre való törekvéssel egy (kora-)romantikus költői attitűddel keresi a két-világ ’egésszé’ tételének lehetőségeit. Ennek az egészélménynek művészetbölcseleti és egyben poétikai gondolati horizontját, a
(kora-) romantikus organikus világszemlélet narratívájában, az univerzális
egység-elvűségben lelhetjük meg, mivel ez az eszmeiség párhuzamos a
kora-romantikus (jénai) bölcselőknek az „egy – minden és minden – egy”
és ezen belül a költészetnek mindenfajta ellentétességet összeolvasztó,
egyben transzcendentált felfogásával.
Úgy véljük, hogy Máté Zsuzsanna monográfiája egyedi tudományos teljesítmény. Nemcsak a madáchi életmű kutatásában bizonyul megkerülhetetlennek jónéhány megállapítása, nemcsak az irodalomtörténet, -elmélet
és esztétika számára nyújt meggondolandó szempontokat a bölcseleti irodalomról és annak esztétikumáról, hanem következtetései a magyar filozófiatörténet számára is jelentősek lehetnek. Továbbá, ahogy az irodalomtörténészeknek, esztétáknak, komparatistáknak fontos olvasmánya lehet e könyv, úgy a laikus, Madách főművét kedvelő és az életmű teljessége iránt érdeklődő olvasónak is.
Máté Zsuzsanna Madách-monográfiája a 101. kötete a Madách Irodalmi Társaság Madách-Könyvtár Új Folyam sorozatának, Andor Csaba
szerkesztésének köszönhetően. Az egyszerű fehér borítójú hagyományos
könyv az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában is elérhető, elektronikus digitalizált formában is olvasható: http://
mek.oszk.hu/17900/17945/17945.pdf.
(Madách Irodalmi Társaság, Szeged, 2018. 654 p.
Madách Könyvtár – Új folyam 101.)

SZEMLE

102

BÜKY LÁSZLÓ

Fried István: „…örömem poklokkal határos”
Vörösmarty Mihály költői indulásának néhány kérdése
Az irodalom múltja nem jelent elmúlást, különösen akkor, ha kétszáz év múlva is kutatások
tárgya, és akkor még inkább, ha alkotásai ma
is olvashatók, sőt olvasandók. Aligha kétséges, hogy Vörösmarty Szózata is ilyen mű, illetőleg a költő életművének egésze is. Fried István kötetében tucatnyi tanulmányt – régebbieket és újabbakat – gyűjtött össze. A könyv
alcíméhez kapcsolódik a húszéves Vörösmarty verséből vett idézet része: „[…] Férfi dicsőség szólt hozzám a mennyek öléből: | Tűzbe jövék: buzgóságom könnyekre fakadt ki, | Haj, de hevültöm után, boldogtalan hátra maradtam. | Most
gyász képzeteim dúlnak, s a csalfa setétség | Országát keresik: örömem poklokkal határos” (Az életgyűlölőnek kettős panasza).
A kötet bevezetőjében a szerző elmondja, hogy egy Vörösmarty-pályakép töredékeit adja közre több célt megjelölve: filológiai feltárást, kelet-közép-európai rokonságot, a társművészeti kapcsolatokat, a költők
költője Vörösmarty bemutatását. E tanulmányok öt fejezetbe osztva olvashatók. Az első rész Egy kis Vörösmarty-filológia című dolgozattal kezdődik (14–37). Még Jókai Mór közölt ugyanis egy disztichont, amelyet Vörösmartynak tulajdonított: „Édes Malakidesz, ucseg Isten nem te magyar vagy. |
Múzsa tied meg van egy szuka tót kutya mert”. Ez a szlovák–magyar nyelvi vitákkal kapcsolatos ingerült válasz, amint Fried bemutatja, ilyenféle irományokra utalhatott: Vojtina Mátyástól (aki Arany révén is emlékezetes):
„Egy kis halál nem tesz sokat, | Őseinknek szintúgy volt”; egy ún. „felvidéki
Tyrtaeus”-tól: „Róka szoros egykor nagy ehetném lyukba bebújta, | Dombos az
oldala lett; nem lehet ám gyere ki”. Az efféle verselmények mögött komolyabb problémák húzódnak meg, ezért a szlovák–magyar irodalmi-kulturális kapcsolatok kényesnek tartott kérdését tárgyalja a szerző. Röviden:
„a magyar nemzeti mozgalom (akár a nyelvterjesztéssel, akár a jogok vé-

SZEMLE

103

delmezésével) az udvari politikával szemben hangoztatja az alávetettségét, a szlovák nemzeti mozgalom részben hasonló vádakat fogalmaz meg
a magyar nemzeti mozgalommal […] szemben” (22). Ezt Ján Kollár – aki
1819-től evangélikus lelkész Pesten – és mások tevékenységével mutatja
be Fried figyelmeztetve, hogy az 1840-es évektől elmérgesedett szlovák–
magyar viszonyt az irodalomtörténet, a filológiai föltárás révén nem megítélni kell vagy lehet, hanem megérteni.
Három tanulmány tartozik a Csongor és Tünde körül fejezetbe (50–100).
Ezek között az első A Csongor és Tünde forrásvidékéhez (50–78). A szerző
nem a hagyományos, leltározó forráskutatást végzi, amelyet részben az
irodalomtörténet már elvégzett, inkább forrástípusok szerepére utal (Ch.
M. Wieland meséire, népmesemotívumokra, átváltozásokra és egyebekre), amelyek a további kutatás alapjai lehetnek. Elemzés is olvasható a három ellenző világ – „Ah, de mit látok? középen. | Ott egy almatő virít, | Csillag, gyöngy és földi ágból, | Három ellenző világból, | Új jelenség, új csoda” –
kérdésköre kapcsán (67–78). A mítoszi hármasság rendje bontakozik ki
az elveszett édenről, a kalandsorozatról, majd az újra megtalált édenről a
műben, a három ellenző világ végül egységbe szervesül. „S a’ ki álmaimban él…” című részben (79–100) ugyancsak elemzés olvasható. A Csongor
és Tünde lehetséges világának eseményeiben tényleges álom is van – „Aszszonyom, mit adsz, ha mondom, | Hogy belűl a lomb alatt, | Csongor úrfi szúnyad
ott?” – és az ideákat jelképező, szimbolizáló: „Hattyu szálla távol égből, |
Lassu dal volt suhogása | Boldog álom láthatása […]”.
A nemzeti eposz kelet-közép-európai sajátosságai (102–122) is külön tanulmányt kapott Fried kötetében. A nemzeti eposz Vergiliust követi, egy elképzelt nemzeti hőskort ábrázol, ezzel a közvéleményt igyekezik alakítani, a múltat a nemzetnevelés, -alakulás szempontjából festi. Szerb, horvát,
lengyel, szlovák, szlovén, magyar és más irodalmakban van erre példa
Miczkiewicztől Vörösmartyig. Az írók sorában az a France Prešeren is
ott van, akinek a Krist pri Savici című művét a Zalán futásával együtt a
nemzeti eposz „szélső-végletes” példájának tartja a tudós szerző. Vörösmarty is, Prešeren is válsághangulatuk levezetéseképpen fordultak a nemzeti eposz eszméjéhez. Ezt bizonyítja, hogy Vörösmarty Az életgyűlölőnek
kettős panasza című verséből kevés változtatással beírt egy részt a Zalán futása második énekébe: „Nyilj lelkem rejteke, vagy bár | Nyilj te keserves szív s
mondd el, mily terhes az élet […]”; az említett költeménynek, amelyik 1820beli (az eposz néhány évvel későbbi) e részéből való a Fried-kötet címe).
Prešeren körülményei folytán elégikusabb és megtörtebb, állapítja meg
Fried István, akinek e tanulmánya 1974-ből való. Ami azért említendő,

104

SZEMLE

mert a szerzőnek 2018-ban jelent meg a Prešeren pályaképéről írott monográfiája – Az európai romantika szlovén poétája (Lucidus Kiadó, Budapest), amelyikben e kérdéskör részletesebben meg van tárgyalva. A Zalán
futása megjelenése (1825) az akkori magyar társadalom életében oly fontos országgyűléssel egyidejű, így a kortársakra nemzeti eposzként hatni
tudott. Más társadalmi-kulturális közegben az említett Keresztelés a Szavicán ezt kevéssé érhette el. Prešerennél a hazafias és szerelmi vonatkozások némileg háttérbe szorítják a történelmieket, Vörösmarty viszont történelmi tanulmányai folytán a régi magyar élet és életmód régi dicsőségéről és a reménytelenség sötétségének és a remény fölvillantásának festésével. A kelet-közép-európai romantika korszakának megismerése a két
költő elemzett munkái révén lehet teljesebb.
Két dolgozat tartozik Az ismeretlen Vörösmarty című fejezetbe. Az egyik
Vörösmarty „fekete hölgy”-ével foglalkozik (143–159). A harminchét
éves költőnek A’ féltékeny című szonettja, a szerzőt „R.” aláírás jelezte,
később „Shakespearből” megjegyzéssel jelent meg Vörösmarty munkáiban. A szenvedélyes szerelmet tükröző vers szerzőségét a költő valamiért
nem vállalta. Rejtőzködését az almanachköltészet korának szemlélete is
indokolhatta. A romantika érzelemáradásának zárt formába szorítása
mérsékelte az olvasói elvárásoktól való eltérés ódiumát. (Fried hasonlóságot említ Prešeren szonettjaival kapcsolatban is.) Nem ismeretes, hogy
kiről mondja ezt a költő: „Setét hajadnak árnyában nyugodtam, | S nyugalmam
nem volt enyhe s békhozó: | kegyelmed távozásán riadoztam, Mely mint hajad lengése, változó.” Talán a kortársak tudták vagy sejtették, de erről nincs adat.
Vörösmarty lírájából azonban Fried István olyan (nem csupán lírai) szöveghelyeket idéz, amilyenekben visszatér a szonett gondolatisága, kifejezéstechnikája. Ennek a szövegnyelvészeti, tartalomelemzési módszernek
alapján véleményezi a költő 1836 körül kialakuló szerelmét, amelynek tárgya Lendvainé Hivatal Anikó lehetett. Vörösmarty színikritikái és egyéb
adalékok erősítik Fried véleményét a shakespeare-i fekete hölgy rejtélyéhez hasonló kérdésben, hogy egyrészt képzeletbeli, másrészt nagyon is
valóságos lehetett a setét hajú, aki miatt „[k]éj és gyönyör kinokká váltanak
[…]”, amint a szonett első terzinájában olvasható.
Vörösmarty és az Oberon (160–179) kérdéskörét már korábban is érintette a kötet összeállítója (természetesen a kapcsolat korábbi szakirodalmára is utalva). Vörösmarty Csongor és Tündéje és Wieland kapcsolatában
nem átvételről van szó: „[…] jóval több joggal lehetne áthasonításról beszélni.” Továbbá más a magyar költő világlátása, mint Fried írja. „[…]

SZEMLE

105

már nem tud hinni a felvilágosodás humanizmusából fakadó optimizmusának […]”.
A könyv utolsó egységében Vörösmarty mint a nyelv művésze jelenik
meg (182–197), akinek – mint Fried megállapítja – nyelvi konstrukciói a
XIX. század magyar költészetének fordulatát mutatják. A nyelvi kivitelezés művészi részletei valóban fontosak. A Csongor és Tündében például a
három világvándor jambusai és Ilma meg Balga trocheusai két világot jeleznek. Tegyük hozzá, hasonlóképp van Bartók Béla operájában, abban
Ujfalussy József elemzése szerint a fisz-tonalitás a Kékszakállúnak és várának, az F-tonalitás Juditnak és az asszonyoknak jelzője (Bartók Béla,
Budapest, 1970: 132–133). Megjegyzendő, hogy Lendvai Ernő Bartókmonográfiája a Kékszakállú herceg vára fény és sötétség ellentétét, együttes megjelenítését éppen a Csongor és Tündével hozza párhuzamba (Bartók
költői világa, Budapest, 1971: 26–7. Vörösmarty verseinek nyelvi fölépítése, ritmikája, szóképei („Hervadása liliomhullás volt […]”), a szöveg(részek) akusztikus hatása („S a bús csendbe merült országok puszta határát |
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták”) igazolja a nyelvművészt példák
alapján Fried. A mesedráma negyedik felvonásában elhangzó Szózat szövegét a kézirattal összevetve mutatja meg, hogy Vörösmarty nagy műgonddal alakította a szöveget. A [ ]-ben lévő, később javított szöveg kevésbé hatásos és tömör, még ha a bravúros rímelés (-vesd, -esd, est é. í. t.)
ugyanaz is volt:
A mit látni fogsz, kövesd,
Szép leányka, meg ne vesd,
Arca csendes mint az est, [Merre alkonyúl az est]
Kit hunyó naprózsa fest; [Kit hunyorgó naprózsa fest]
Szeme tündök, mint az est,
Mellyben csillag fénye reng,
Lába könnyü, mint az est,
Melly a szellőn játszva leng,
Úta arra, hol az est,
Alkonyába dőlni kezd, [Éj ölébe térnek]
Arra indult, ott pihenj meg,
Ott találod a kegyest.
A zeneiség a tárgya az utolsó tanulmánynak: Ut musica poësis (198–231),
amely Vörösmarty költészetének zeneiségével foglalkozik. A Fried-tanulmányokra jellemző módon ezt is széles áttekintéssel alapozza meg E. T.
A. Hoffmann-nak a zene romantikus voltáról szóló idézetével. Vörös-

SZEMLE

106

marty „lázas-látomásos dallamvilágát” A hős sírja c. vers zeneiségének bemutatása révén ismerheti meg az olvasó. A ballada hangzóssága, a benne
leírt hangesemények (kürt zengve rivall; harc moraja; csatadal; kard, dárda zörömböl stb.) a zeneiség megteremtői. Ugyanakkor a tematikus háttér szerepe sem lényegtelen, amiként a Csalogány című vers disztichonjai
éppen a zene hiányát mint az elmúlás jelzését adják: „A tavasz eljő még; erdő, bokor újra virítand: | Nem fog-e a csalogány halva fekünni alant?”
A kötet utószavában a tudós szerző egyebek mellett elmondja, hogy az
európai romantika része Vörösmarty (232–237). Végül névmutató segíti a
tanulmányokban említett szerzők, illetőleg műveik megtalálását.
(Balatonfüred Városért Közalapítvány, h. n. [Balatonfüred], 2019. 246 lap.
Tempevölgy könyvek 32.)

SZARVAS LÁSZLÓ

Zsebők Csaba: Tisza szívvel 1956-ban
A „Kolhoz Kör”: a forradalom (egyik) szellemi előkészítője
A fenti címmel egy nagyon fontos, mindeddig kevésbé feldolgozott témáról, tanulságos
és kissé szokatlanul és érdekesen összeállított, izgalmas kötet jelent meg. A kötetben a
fő téma mellett további két értékes írás is
napvilágot látott, Nagy Ervin filozófus, író
Előszó helyett „lamentál” a forradalom fogalmáról és az 1956-os forradalom mibenlétéről, utószóként pedig Bence Lajos költő
szubjektív megjegyzéseit olvashatjuk Zsebők
Csaba írásáról.
A csoport…
1955–56 fordulóján az ELTE Történettudományi Karának néhány
hallgatója (Máté Imre, Szakács Sándor, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó
Lóránt és mások), valamint fiatal tanárok, mint Molnár József a Történe-

SZEMLE

107

lem Segédtudományai Tanszék tanársegéde, Varga János dékánhelyettes,
s I. Tóth Zoltán dékán is, korábbi közös beszélgetéseikre, eszmecseréikre
alapozva egy szorosabb csoportot alkottak és „Kolhoz Kör”-nek nevezték magukat. A csoport tagjai elsősorban vidéki egyetemisták voltak, néhányan a Ménesi u. 11–13-ban laktak (akkor éppen diákszálló, korábban
és jelenleg is a híres Eötvös József Kollégium!), és a „sztálinizmussal nem
terhelt” hallgatóként éles kritikákat fogalmaztak meg a kommunista rendszerrel szemben. Már a csoport összetétele is figyelemre méltó, hiszen
többen éppen annak a falusi-szegényparaszti társadalomnak a tagjaiból
kerültek ki, amelyiknek a rendszer egyik támogatójának a szerepét szánták az akkori pártvezetők. Maga az elnevezés pedig egyenesen provokáció volt, hiszen az erőszakos kolhozosítás elleni tiltakozás is benne volt a
beszélgetéseikben. A „Kolhoz Kör” nem szigorúan szabályozott tevékenysége során elsősorban a magyar szabadság, a nemzeti megmaradás
érdekében és a sztálinista önkény ellenében, valamint az egyetemi oktatás
reformjáért cselekedett és más egyetemekkel is kapcsolatokat teremtett, s
így vált a később országos hírnevet szerzett Petőfi Kör vagy a MEFESZ
politikaformáló részévé is.
Zsebők Csaba dolgozata nagyon pontosan és körültekintően mutatja
be az ország politikai helyzetét, az akkori egyetemi viszonyokat, a dogmatikus, sztálinista oktatáspolitika súlyos egyoldalúságait (a marxizmus-leninizmus mindenhatóságát). Ahhoz, hogy még tisztábban, világosabban
lássuk a témául választott csoport tevékenységét, egyszerre többféle forrást és más-más időben született információt használ fel. Nagyon bonyolultnak tűnik, ha felsorolom, hogy szinte minden elemzésébe egyidejűleg
beépíti a kor politikai és egyetemi dokumentumait, a kádári pártvezetés
idejében született, az „ellenforradalomról” szóló írásokat, az egykori
résztvevők és leszármazottaik visszaemlékezéseit, legfőképp azonban az
Állambiztonsági Levéltárban megtalálható titkosszolgálati jelentéseket,
információkat. Mindeme sokféle és bonyolult halmazból azonban olvasmányos, áttekinthető tudományos alkotást hozott létre. Ebben az ismertetésben elsősorban a címben jelzett csoporttal kapcsolatos legfontosabb
mozzanatokra igyekszem koncentrálni.
Pilvax a Várban…
A Régi Országház vendéglő, a Pilvax a Várban (ahogyan az egyik csoporttag nevezte eszmecseréik színhelyét) adott helyet beszélgetéseiknek,
az Országos Levéltárban kutató tanáraikkal, kollégáikkal az egyetemen kí-

108

SZEMLE

vül itt találkozhattak. Első nagyobb jelentőségű összejövetelüket,, mégpedig az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett megemlékezésüket is itt tartották 1956. március 15-én. Ezen a 12 pont alapján, a szabadság és függetlenség szellemében Szakács Sándor történész
hallgató idézte fel a nagy elődök követeléseit és küzdelmeit, s teljesen aktualizálható gondolatait. Jelentős volt az is, hogy a dékánjuk, I. Tóth Zoltán professzor és más oktatók is együtt ünnepeltek velük.
Tiszta szívvel, folyóirat…
Diák-szerkesztőbizottság, kritikus gondolatok, tettekre buzdítás. Miután a csoport hallgatói zömmel bölcsészek, irodalmárok, történészek voltak, szinte természetes következménye lett ténykedésüknek, hogy nyilvános fórumot kerestek gondolataiknak. Amikor rájöttek, hogy az egyetem
lapjában lehetetlenné vált megjelenésük, önálló folyóirat megindítását határozták el. Létrehozták a szerkesztőbizottságot, vezetője a 21 éves egyetemista költő, Máté Imre lett, tagjai között Román Károly, Szakács Sándor történészhallgatók, Domokos Pál Péter és mások. Érdemes lenne a
lap egyik ikonikus versét szó szerint idézni, de a recenzió keretei nem engedik. A mozdony haladását gátló, síneken álldogáló szent tehenek metaforája nagyon egyértelmű üzenet az ostorért kiáltóknak, de az egész kötetet „lángolóan nemzeti érzelmű” (Zsebők Csaba) írások jellemzik és nagy
hatást gyakorolt a további történésekre. Nem véletlenül maradt egyetlen
megjelent számként, s példányai nagy része a titkosszolgálatokhoz került.
Reprint kiadása 2006-ban történt a Napkút Kiadónál. A kiadványt részletesen mutatja be Zsebők Csaba, kiemelve, hogy szinte minden megjelent
írást változásért kiáltott. Így jellemezhető az új generáció megjelenését
hirdető ifjúsági mozgalomért szóló írás (Szakács Sándor), a személyi kultuszt és a magyar pártvezetők bűneit számon kérő elemzés (Harsay
György), az orosz nyelv fakultatív oktatását hirdető, de egyidejűleg más
nyelvek fakultatív oktatását követelő írás is (Máté Imre).
Október 6-i történelmi séta
A „Kolhoz Kör” már korábban elhatározta, hogy a magyar vértanúk
emléknapján megemlékeznek az önkény áldozatairól és tüntetnek a rendszer ellen. Döntésüket kissé megzavarta, hogy a pártvezetés ugyanerre a
napra szervezte a korábbi sztálinista kommunista vezetés mártír áldozatainak, Rajk László és társainak újratemetését. Viták után döntöttek úgy
az egyetemisták, hogy részt vesznek a hivatalos ceremónián is, de egyéni

SZEMLE

109

akcióra is készültek. Ebből az elhatározásból aztán az első nyílt utcai tüntetés kerekedett, mintegy kétszáz fő részvételével. A temetőből előbb a
kor szimbólumának tekintett Sztálin-szoborhoz vonultak (beszámolójuk
szerint körbevizelték azt), útjukat a szovjet nagykövetség felé vették, ahol
komikus jelenet közepette adták Andropov nagykövet tudtára ellenérzéseiket, (elhangzott a Ruszkik haza! követelés is), útjukat az Andrássy út
60 hírhedt épületénél József Attila: Levegőt! című versének elszavalása
után a Batthyány emlékmécses és a Petőfi-szobor érintésével az egyetem
felé folytatták. A tüntetésen a városi és vidéki hallgatók együtt szavaltak,
énekeltek nagyon is „áthallásos” verseket, áriákat, mindenkit elfogott a
lelkesedés az ország szabadságát éltetve.
Részvétel a forradalomban…
A csoport minden tagját átható forradalmi lelkesedés nyomán rendkívül aktív szerepük volt a későbbi eseményekben. A politikai követeléseiket tartalmazó írást magánlevélben juttatták el szegedi barátaikhoz, részt
vettek a MEFESZ vitáiban, Máté Imrét még a vezetőségbe is sikerült beválasztani. Minden félelmük és óvatosságuk ellenére a mielőbbi demonstrációkat támogatták, ott voltak tehát a 23-i tüntetéseken és csatlakoztak a
forradalmi szervezetekhez. A fegyveres küzdelemből azonban nem mindenki vette ki a részét, leginkább Máté Imre tevékenységét említik a
visszaemlékezők.
Sorsok, utóéletek…
A kötetből különböző formában ismerhetjük meg a csoport tagjainak
további sorsát is. Vezetőjük, Máté Imre, a várható megtorlás elől „disszidált” és későbbi feleségével együtt Németországban élt nagyon szép és
tartalmas életet. Másokat az egyetemi fegyelmi bizottságok eltávolítottak
az egyetemről, hosszabb-rövidebb ideig korlátozták szakmai tevékenységüket. Többen is voltak azonban, akik a későbbi évtizedekben elismert
kutatói-egyetemi munkát végeztek, az irodalomtudomány (Kabdebó Lóránt) vagy a történettudomány (Román Károly, Szakács Sándor) területén
jelentős eredményeket mutattak fel.
A szerző, Zsebők Csaba PhD, a kelet-európai történelem elismert kutatója, nagyon sokoldalú tudományos oktatói, irodalmi, szerkesztői, kulturális tevékenységet folytat, a Wekerle Sándor Üzleti Főiskola tanszékvezetője.

SZEMLE

110

Szubjektív gondolati kalandozások…
A könyv néhány fontos részletének a vázlatos ismertetésével és a Kör
jelentőségének kiemelésével szerettem volna a szélesebb olvasóközönség
érdeklődését felkelteni ennek a kevésbé ismert csoportnak a cselekedetei
iránt. Hiszen oly korban és oly tettek fűződnek nevükhöz, amire méltán
emlékezhet a mai magyar közvélemény is. Bár a tanúk már kevesebben,
leszármazottaik még többen ismertethetnek meg a tiszteletre méltó személyekkel és cselekedeteikkel, a kötet jó alkalmat nyújt a nemzeti múlt
nem is apró kockájának a megismeréséhez. Talán még az emlékek látható
megjelenítéséhez is, pl. emléktábla a Régi Országház ma is működő termében.
A könyvben szó szerint közölt Máté Imre: A szent tehenek című költeménye kapcsán pedig óhatatlanul az emlékezetbe idéződik máskor, máshol megjelent (vagy eltiltott) vers és költő, amelyek / akik mondanivalójukkal társadalmi–politikai ellenállás, követelés elindítóivá lettek, vagy legalábbis sok értő emberben hívták elő a rendszerváltó gondolatokat! Ilyen
költeményekre gondolok, csupán hirtelen jött emlékeimből, mint Illyés
Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (1950), vagy Utassy József: Zúg Március
(1969). Egyszer, talán Máté Imre verse is ide sorolódik…
S végül, még egy érdekes adalék. József Attila verse, a Tiszta szívvel más
kötet címadójaként is megjelent kritikus egyetemisták önálló kezdeményezésére (ELTE Alkotókör 1964: 65). Azt nem tudjuk, hogy a „plágiumnak”
tudatában voltak-e a fiatalabb alkotók, vagy a címmel is üzenni akartak az
utódoknak, mindenesetre továbbgondolásra érdemes „találkozás”.
(OIKOSZ Alapítvány, 2019, 144 o.)

SZERZŐINKRŐL
ÁDÁM TAMÁS (1954, Balassagyarmat)
költő, szerkesztő, újságíró.
BENEDEK SZABOLCS (1973, Budapest) író, fordító.
BERETI GÁBOR (1948, Miskolc) író,
költő, kritikus.
BÜKY LÁSZLÓ, DR. (1941, Nagykanizsa) magyar nyelvész, egyetemi tanár.
CSÁK GYÖNGYI (1950, Kisvaszar) költő, író, pedagógus.
CSONGRÁDY BÉLA, DR. (1941, Hatvan) Madách-díjas közíró, szerkesztő, középiskolai tanár.
FRICS TAMÁS (1942, Budapest) okleveles gépészmérnök, Salgótarján
múltjának emlékeit gyűjti.
FRIDECZKY KATALIN (1950, Budapest) író, zongoraművész.
ISTENES TIBOR (1972, Budapest) költő, író, esztéta, az Art’húr Irodalmi
Kávéház alapító főszerkesztője.
MADÁCSY PIROSKA, DR. (1942, Szeged) tanszékvezető főiskolai tanár,
irodalomtörténész.
NAGY ANTAL RÓBERT (1974, Keszthely) pedagógus, költő.
NAGY LÁSZLÓ (1953, Balassagyarmat) közíró, művelődésszervező.
OLÁH ANDRÁS (1954, Hajdúnánás)
költő, író, pedagógus.
ORAVECZ TIBOR (1959, Salgótarján)
költő.
PAPP DÉNES (1980, Miskolc) író.
PÉTER BÉLA (1952, Abony) író, költő.

POHÁNKA ERIKA (1954, Balassagyarmat) tanár, költő.
RADNAI ISTVÁN (1939, Budapest) író,
költő.
SAITOS LAJOS (1947, Soponya) költő,
szerkesztő.
SIMEK VALÉRIA (1953, Bakonycsernye) óvodapedagógus, költő, író.
SZARVAS LÁSZLÓ, DR. (1941, Bátor)
főiskolai tanár, a politikatudományok kandidátusa.
SZENTJÁNOSI CSABA (1965, Budapest) költő.
SZOKOLAY ZOLTÁN (1956, Hódmezővásárhely) költő, műfordító.
VÉGH JÓZSEF (1953, Diósjenő) Nyugat-Nógrád helytörténésze.
ZSIBÓI GERGELY (1974, Kolozsvár)
költő, író, tanár.
Képzőművész
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE MIKLÓS
(1950, Budapest) grafikus, festőművész, szobrász, rézmetsző, ékkőfaragó. 1975-től tagja a Fiatal Művészetek Stúdiójának. 1980-ban felvételt
nyert a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségébe. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének
tagja. 1980 óta állít ki külföldön. Jelenleg a Nógrád megyei Honton él.
Elismerései: Washington – Georgetown Gallery University Grand Prize
díj (1992), New York – Madison Prize Díj (1993), Baltimore – Surrealism
in Europe Golden Prize (1995).

Lapszámunkban Kolozsvári Grandpierre Miklós alkotásai láthatók. A borító
a Gyöngyös és a Hová lesz a séta című festményeinek felhasználásával készült.
A borító belső oldalain az Árulkodó és az Énekesmadár című képek láthatók.

Főszerkesztő:
DR. GRÉCZI-ZSOLDOS ENIKŐ

Fenntartó:
SALGÓTARJÁN MEGYEI JOGÚ
VÁROS ÖNKORMÁNYZATA

Főmunkatárs:
DR. CSONGRÁDY BÉLA
NAGY PÁL (Párizs)

Támogatónk:
NEMZETI KULTURÁLIS ALAP
SKUCZI NÁNDOR, Nógrád Megye
Önkormányzatának elnöke

Képzőművészeti szakértő:
KELE SZABÓ ÁGNES

Partnereink:
NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP
MAGYAR NEMZETI LEVÉLTÁR
NÓGRÁD MEGYEI LEVÉLTÁRA

Borítótervező:
RÁDULY CSABA
Tördelőszerkesztő:
HERNÁDINÉ BAKOS
MARIANNA

Készült
a Polar Stúdióban (Salgótarján)

Kiadja: Balassi Bálint Megyei Könyvtár (3100 Salgótarján, Kassai sor 2.)
Felelős kiadó: MOLNÁR ÉVA igazgató
Alapító:
Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése
A lap díjai:
Nógrád Megye Madách-díja

Salgótarján Pro Urbe-díja

Nógrád Megyei Értéktár „Nógrádikuma”
Levélcím: 3101 Salgótarján, Pf. 18. ♦ Telefon: 32/521–560 ♦ Fax: 32/521–555
Internet: www.palocfold.wordpress.com ♦ Elektronikus cím: palocfold@bbmk.hu
Terjeszti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (LAPKER) ♦ Egy szám ára: 500,- Ft ♦
Előfizethető a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban és az elérhetőségeinken.
A Palócföld Könyvek sorozatban megjelent könyvek ugyanitt megrendelhetők. ♦
Kéziratokat és rajzokat megőrzünk, de nem küldünk vissza.
ISSN 0555-8867 ♦ INDEX 25925