https://digitaliskonyvtar.bbmk.hu/palocfold/files/original/ad7d785d80d8da81135cd293d84dd277.pdf 52293b7054e246ff94367a40934e407c PDF Text Text ��Tartalom 3 7 10 11 14 21 26 27 Nyéki Lajos: Levél Vas Istvánhoz (vers) Alexa Károly: A II. Gerelyes Endre novellapályázatról A Gerelyes Endre novellapályázat eredményhirdetése Andrassew Iván: A kavics (novella) Dohai Péter: A senki földjén (novella) Onagy Zoltán: Szilveszter (novella) Jobbágy Károly: Változatok egy utazásra (vers) Jobbágy Károly: Reggelenkét. . . (vers) Bényei József: Úgy is (vers) 28 Polner Zoltán: Áldott legyen (vers) Ádám Tamás: Majdnem tökéletes. . . (vers) ABLAK 30 Konczek József: Szibériai színek 3 1 - 50 Összeállítás testvérlapunk, a kemerovói Ognyi folyóirat szerzőinek műveiből Kuzbaszsza című VA LÓ SÁG U N K 52 Monostori Imre: Németh László Tanú-vállalkozása - kortörténeti metszetben (tanulmány) 59 Kerékgyártó T. István: Társadalmi hátrányok és a valóság (tanulmány) 70 Speidl Zoltán: A Palócföld megkérdezte Juscsák Györgyöt, a M Á G igazgatóját (interjú) 73 A főszerkesztő vendége. . . (interjú) K IL E N C E K I. 77 Vasy Géza: Mezey Katalin (tanulmány) 83 Mezey Katalin versei M Ű H ELY 85 Kőrössi P. József: Lázár Júlia versei elé 86 Lázár Júlia versei M ÉRLEGEN 89 Cs. Varga István: Jeszenyin világa (J. Matyi Anna) 91 A költő életei (Petrőczi Éva) 94 Baranyi Ferenc: Visszaigéző (Csongrádi Béla) E számunk illusztrációs anyagát a palócföldi származású, Hollandiában tárlatából válogattuk. (Fotó: Koósné Kupka Edit) élő G ögös Ferenc salgótarjáni �Kiadja: A Nógrád Megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: B á lin t T a m á s igazgató. A Nógrád Megyei Tanács VB művelődési osztályának lapja. Készült a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalat salgótarjáni telepén, 8 ,4 (A/5) ív terjedelemben. F. v .: K e le m e n G á b o r igazgató. 87 .4 9089 N. S. ☆ Főszerkesztő: PRAZNOVSZKY M IHÁLY E SZÁMUNK SZERZŐI A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG ELN Ö KE: D r . H o rv á th Is tv á n A SZERKESZTŐ BIZO TTSÁG T A G JA I: C s ík P á l D r . F a n c s ik Já n o s F ü z e s i Is tv á n D r . K a p r o s M á rta D r. N é m e th Já n o s Istv á n D r. T a m á s k o v ic s N á n d o r V in c z e J á n o s A SZERKESZTŐ SÉG T A G JA I: D r . B a c s k ó P iro sk a C z in k e F e r e n c K ovács A nna T ó th E le m é r P á l J ó z s e f sz erk esz tő Szerkesztőség: 3100 Salgótarján, Arany János út 21. Telefon: 14-386. A l e x a K á r o l y irod.-tört. (E L T E , B p .); A n d r a s s e w I v á n író (Tahitótfalu); Á d á m T a m á s költő (Balassagyarmat); B é n y e i J ó z s e f költő (Debrecen); C s o n g r á d y B é l a pártmunkás (Salgótarján); D o b a i P é t e r költő, író (Bp); J o b b á g y K á r o ly költő (Bp.); K e r é k g y á r t ó T . I s t v á n művelődéskutató (Jászberény); K is s B e n e d e k költő (Bp.); K o n c z e k J ó z s e f költő (Bp.); K ő r ö s s i P . J ó z s e f költő (Móra Kiadó B p .); L á z á r J ú lia költő (Bp.); L o t h á r L á s z ló költő, műfordító (Bp.); J . M a t y i A n n a irod.-tört. (K L T E , Debrecen); M e z e y K a t a l i n költő (Bp.); M o n o s t o r i I m r e irod.-tört., az Új Forrás főszerkesztője (Tatabánya): N y é k i L a jo s balassagyarmati születésű költő (Franciaország); O n a g y Z o lt á n gázátadó (Esztergom); P e t r ő c z i É v a költő (Bp.); P o ln e r Z o lt á n költő, (Szeged); P r a z n o v s z k y M ih á ly muzeológus, a Palócföld főszerkesztője (Veszprém); R ó z s a E n d r e költő (Bp.); S p e i d l Z o lá n , a N Ó G R Á D olvasószerkesztője (Salgótarján); S z a b a d o s L á s z ló pártmunkás (Salgótarján); V a s y G é z a irod.-tört. (E L T E , Bp.). Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest V ., József nádor tér 1 . - 1900 — közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a H ELIR 215-96196 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 16 Ft, előfizetési díj fél évre 48 Ft, egy évre 96 Ft. Megjelenik kéthavonta. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. ISSN. 05 55—8867: 25-925 �N Y É K I L A JO S Levél Vas Istvánhoz ,. .állandó veszélyük valamiféle új » fentebb stíl« . . . semmiképp sem lehet ráfogni, hogy kényelmesek..," (Népszabadság, 1969.) Hát nem. . . éppen nem vagyunk kényelmesek (de nem keszonos mindaz, aki ír Vácott, Párizsban - számít a keret, ha csőbe húzza a fehér papír sunyi pofája?. . .) Vagy, ha akarod, kereshetünk egy más hasonlatot: Kattognak az írógépfegyverek, golyók a betűk, a lapok falak, minden rím egy-egy kivégzőparancs, a méla jambus vészesen pereg, a vers: emberdaráló szerkezet, önkaloda, önkivégzés - hogy a Karancs, a Garda Tó mellett: nem egyre megy? Közelebb vagyok itt most Budapesthez, mint mondjuk: hintón Tompa vagy Madách. A távlatot is számítsd az ecsethez; nemcsak korlátoz, de véd is a rács. Itt most nyugalmas, hosszúhevű ősz van, a Boul’Mich’ kövén suhan nesztelen, s az újbábeli hömpölygő zsivajban magyarul is elbeszélget velem. S az osztályban is: itt Mademoiselle Szikra, ott Madame Bartos, amott Manga Pál éppúgy súlyozza a szó elejét, öblös, mély „ a ” -kkal éppúgy szomorítja Voltaire, Proust, Boileau, Balzac szellemét, hogy lehetnénk akár Szombathelyen.* (*) Akkoriban franciát tanítottam az Alliance Francaise párizsi központjában. 3 �(Igaz viszont, hogy én énekelek, mint mondják otthonról jött magyarok, no meg magas fekvésben hadarok, de palócosabban, minti valaha: tehát nemcsak veszített, valamit nyert is az ügyön a haza.) Fentebb-e vagy lentebb-e ez a stíl, bizony ebbe’ bíró nem én vagyok. De egyet holt biztosra mondhatok: minket a nép nem soronkint fizet, így meglehet, hogy péppé rágjuk azt a keveset, ami a szóból papírra kerül. . . Így írunk mi: mormolva, egyedül, eszelősen ízlelve minden hangot, jelet, ragot, így írunk m i: vagy félszáz elvetélt versből ha lesz pár sornyi töredék. Nem panaszkodom. Büszke vagyok. De példának sem fújom fel magunk. Kijelentő hangnemben tárgyalunk én itt a Jean Bleuzen utcából (helyi hős, a nácik végezték ki), Te meg ott a Groza rakpartról. — A nap ragyog, és az ablakon át ugyanaz az ősz - a képzettársítás is azonos küldi be súlyos (levél)(vér)szagát. Most kávét főzöl. Én is. Leemelsz a polcról egy könyvet. Talán ugyanazt, mint én. Felteszel egy Bartók-lemezt. Én is: „Improvizációk magyar parasztdalokra, zongorára, op. o.” Hallgatunk. Képzelődés ez persze de agyunk, vérsejtjeink legmélyén mégis így igaz. Mert - akarjuk, nem - csak közöd van hozzám, nekem is hozzád, ezer és ezer közegen át és közületen és ütközőkön, szójátékok és rímek közvagyonján közösködünk: egy nyelvi köztelek gyomjait rágjuk, mikor közhelyek f á d ízeivel játszva keverünk (mester vagy ebben) új ízeket, miket fanyalgva köp ki - ez az elv itt is a kissé érdes kritikusi nyelv. 4 �Hol is voltunk? - Hát igen, hogy a K Ö Z (így nagybetűsen) lám összekötöz. Nem is nagyon kell közelednünk, hisz nagyon el sem távolodtunk, a türelem és a középszer (devalvált szó, sajnos) úgy rendezi, hogy mindig - bár az ördög hergeli az embert innen-onnan találkozhassunk valahol középen, Párizs és Pest közt egy képzelt vagonban - a fentebb említett köz érdekében. Kezded unni ezt a sok ,,köz” -t? megértem. Verses levél ez és nem példatár a „M É K S z” készülő új pótkötetéhez, bár vallom, tanár-költő és költő-tanár (nem hízelgő a cím, lehet), vallom, tudatos szakmai elferdüléssel, hogy a költészet: alkalmazott nyelvészet, nem vonz vajákos művi őrület, és józan ésszel és félszegen inkább fordítok verset, mint részegen köpönyeget, és szívesebben tanulok Aranytól, mint önköldökét piszkáló varangytól. De hát ez ízlés dolga. Nem vagyok pápa, nem pályázom prófétaságra, maradok költő-gyalogos, és hogyha megszolgálta, szalutálok én költő-őrnagynak, költő-ezredesnek, akár a bíbort lövelő, magos égben pipázó, vagy a poklok gyomrában furulyázó Költő-Atyának, Költő-Lucifernek. (A Múzsát nem hevíti fel az óvszer.) Csak az eredmény számít, nem a módszer. Egy törvény áll csak - rám itt, rád ott, Nagyra, Juhászra, Bakuczra, Weöresre. . . Kinek fejét nyomják majd glóriába, vagy kit húznak deresre, 5 �kit pólyáinak majd súlyos balzsamokba, ki kerül szemétdombra - Panthéonba, (vagy hát a történelmi ingajárat értelmében: innen — oda, onnan - ide) - ha ki akar, jegyet a Holdba válthat, erre az útra - lehet valutád rogyásig - mégsem váltható tic k e t. Szűzi priusz, káderlap, befolyásos kritikus, protektor, barát, kígyóbőrkötés, merített papír, gondos, szép betűk: garamond, elzévir, illusztráció minden terzínához. . . - az Idő kócos huligán, csak nevet címen, ceremónián, és könyörtelen bíró, sose téved, fütyül papírra, díszkötésre, tenyérnyi-tányérnyi pecsétre, beleírathatod az útlevélbe: „foglalkozása: költő” , menedéket az utókorba még az írószövetségi tagkönyv sem ad. Hogy belőlem-belőlünk mi marad, ne firtassuk a kérdést, ki-ki fújja a magáét, amíg csak bírja szusszal, újra meg újra, egy sorban Tantalusszal, Sziszifusszal. . . Egyazon jussal. V a n v e s , 19 6 9 . o k t ó b e r 6 31 . �A második Gerelyes Endre novellapályázatról A Palócföld című folyóirat 1987-re meghirdetett Gerelyes Endre-novellapályázatának végső értékelése és tárgyszerű minősítése előtt talán nem haszontalan néhány olyan kérdést fölvetni, amelyek végiggondolása tágabb dimenziók közé állítja ezt az irodalmi és kulturális-politikai eseményt az ügy jelentősége így markánsabban megfogalmazható. A kérdések két gócpont köré vonhatók. Az egyik poétikai és irodalomtörténeti természetű: a novella műfajának és műfaji változatainak szerepe a magyar szépprózában, különös tekintettel a legújabb magyar elbeszélő irodalomra. A másik kérdéskör szociológiai és kulturális-politikai természetű: magába foglalja az irodalmi lapstruktúra problémakörét éppúgy, mint a lokális kultúraszerveződés lehetőségeit és távlatait. 1 . A novella meghatározása nem kevésbé reménytelen vállalkozás, mint a többi kardinális műfajé és műnemé - több évszázad irodalomelméleti és kritikai szakirodalma erre a tanú. A közmegegyezés a rövidebb terjedelmű és dramatikus szerkesztettségű prózai elbeszélést érti rajta (legalábbis nálunk), annak is azt a típusát, amely többnyire a végkifejlet felől rendezi anyagát, cselekménye egyenes vonalú, az idő egységét legfeljebb egyszer (a szükséges előzmények feltárása végett) bontja meg, szereplőinek galériája intimen szűk körű, és elhallgatásával, jelzéseivel legalább oly erővel utal az írói világképre, mint azzal, amit kimond. Pillanatkép, amely a jelkép tárgyias határozatlanságával utal a művön kívüli világra. A magyar epikának legalább a századforduló óta ez a vezető műfaja; anélkül állíthatjuk ezt, hogy regényíróinkat, akik kivétel nélkül jó novellisták is, és regényeinket lebecsülnénk. Ez a műfaji hierarchia napjaink irodalmára is érvényes, azzal a sajátos új vonással együtt, hogy egy-két évtizede irodalmunk fő hangsúlya a hagyományos lírai felől az epikus szemléletmód felé csúszott át. Emellett mind több olyan prózai műformával találkozunk, amely mintegy átmentet képvisel novella és regény között - ilyenek a kisregény és a novellaciklus. És nagy számban találkozunk olyanokkal is, amelyekben a lírizálás vagy a pőre szociologikum jegyében oldódnak föl a novella klaszszikus jellemzői. Ennek a műfajválasztási sajátosságnak irodalmunkban természetesen mély szociális, históriai és lélektani motívumai vannak. Elég itt utalni a legfontosabbra, a meghatározóra. Az az írói magabiztosság, ami nélkülözhetetlen előfeltétele a nagyepikának, csak világosan hierarchizált értékrendű, a szociális és nemzeti szempontokat egyeztetni, alkalmanként rangsorolni, a históriai érveket a jövő, a perspektíva szolgálatába állítani képes nemzeti-nyelvi közösségben izmosodhat meg. Ott, ahol még az olyan konfliktus is, mint például a nemzeté és a polgári haladásé, távlatosan feloldhatónak mutatkozik, ahol a múlt nem a mindenkori jelen tragédiáinak, konfliktusainak önigazoló eleme, ahol a társadalmi különbségek és a szo7 �ciális munkamegosztás eltérő helyzetei és szintjei is artikulálhatok. A magyar írónak mindig választania kellett, többnyire kényszerhelyzetben és egymást végzetesen kizáró alternatívák között, így a választás is csak pillanatnyi érvénnyel bírt vagy túlzottan általános érvényű lehetett, egy-egy helyzetre, alakra vonatkoztatott. Természetesen tolódik így előtérbe a lélektaniság, mint a klasszikus magyar novella legfontosabb vonása és az anekdotikusság, amely a kedély nyelvén beszél konfliktusokról, (úgy, hogy amint megjeleníti, rögtön fel is oldja őket. Mai irodalmunkban a novella számos változata él, a hagyományos például balladás - szerkezetektől addig a típusig, amit már aligha lehet az elbeszélő poétika bármely cimkéjével jelölni, amire már csak a semmitmondóan általános, az újabb műelemző iskolák által v e z e t ő terminussá emelt „szöveg” szó illik. A „nyelvkritikai” szemléletmód eme fejleménye prózában, versben egyaránt - vélekedjünk szerepéről és értékéről bárhogy is feltűnő vonása mai irodalmunknak. A Pa l ó cf ö l d című Salgótarjánban kiadott, s főleg Nógrád megyében terjesztett folyóirat másodszor hirdetett meg novellapályázatot. Ennek a kijelentésnek minden eleme hangsúlyozandó. Ha a magyar folyóiratokra, s ezeken belül is elsősorban a vidéken szerkesztettekre gondolunk, mint a társadalmi-állami mecenatúra megszokott, de szükségszerű formáira és lehetőségeire, az elmúlt nagyedszázadból nem sok eredményes kezdeményre emlékezhetünk. Kevés folyóirat harcolta ki magának a könyvkiadási jogot, még egy-egy alkalomra, egy-egy könyvsorozat megindítására sem, kevesen éltek-élnek a pályázatok, ankétok organizáló lehetőségével. A T is z a t á j és a F o r r á s , az A l f ö l d , az É l t ü n k és a N a p j a i n k említhetők elsősorban a kezdeményezők, a kísérletezők között - bár náluk is inkább a kudarcok emléke a maradandó. Itt érdektelenség, másutt az anyagi lehetőségek gyengesége vagy rossz elosztása, amott a szervező ambíció hiánya akadályozta-akadályozza meg, hogy egy-egy folyóirat valódi műhellyé válhassék, hogy helyi érdekeit az egyetemesebbekkel egyeztetni tudja - nem feledve természetesen a helyi vagy országos irányító szervek időnkénti bizalmatlanságra valló gesztusait, folyóiratstruktúránk korszerűtlenségét, s egyéb hasonló tényezőket sem. A P a l ó c f ö ld K ö n y v e k sorozata örvendetes kivétel. S noha nem minden darabját minősítheti a szerencsés olvasó - aki azért szerencsés, mert hozzájut egy-egy példányához - esztétikailag kiemelkedőnek, a kötetek műfaji megoszlását, a sorozat arányait, a vállalkozásnak a puszta lokalitáson túlmutató érdemeit tekintve, a sorozatot mindenképpen figyelemre méltónak és további támogatásra érdemesnek tekinthetjük. A P a l ó c f ö ld K ö n y v e k mellé téve azokat a kiadványokat is, amelyek hasonmás vagy egyéb formában idézik a szűkebb tájegység kulturális-történelmi tradícióit. Nógrád megye nem mondható különösebben gazdagnak - még a Trianon előtti időkre gondolva sem - hagyományokban, ezért fontos minden olyan szálnak a kibontása, amely a múltat a jelenhez köti. A Gerelyes Endre nevét idéző pályázat, illetve az emlékének szentelt kötet is ezért nyugtázandó jó érzéssel. Az ő tragikusan rövid és nyugtalanítóan deformálódott életműve olyan modell, amelynek megértése fényt vethet az 1956 utáni irodalmi konszolidáció konfliktusaira, s ennek tanulságai nemcsak a szűkebb pátrai és nemcsak a kortársak számára fontos. 8 �3. A Gerelyes Endre-novellapályázat meghirdetése olyan gesztusa a P a l ó c f ö ld szerkesztőségének, Salgótarján és Nógrád megye kulturális vezetésének, amelyet mindenképpen érdemes folytatni, hagyománnyá emelni. (Még akkor is, ha az eddigi két pályázat - talán - nem is minden tekintetben váltotta be a meghirdetők reményeit.) A pályázat közvetlen és praktikus hozadéka mellett (például a lap „ellátása” rangos kisprózai művekkel) nem haszontalan távlatokban gondolkodni. A lap erőteljesebb bekapcsolása a magyar kulturális-irodalmi életbe manapság azért is fontos, mert oldja azt a feszültséget, amely a mai gazdasági-mentális válsághelyzet idején kialakult a kultúra művelői és mecénásai-irányítói között. Egy jobb kulturális közhangulat jelentőségét aligha lehet túlértékelni. Utalva a fentebb, a magyar novellairodalom jelentőségéről mondottakra, helyes döntésnek ítélhetjük, hogy az illetékesek ezt a műfajt tűzték ki pályázatra, s nem - mondjuk - a verset vagy a tanulmányt. Bár sem a tavalyi, sem a mostani pályázat nem látszott megmozdítani prózaíróink mezőnyének legjobbjait - ez némi szervezőmunkával, némileg erőteljesebb propagandával megoldható feladat. Idevágó megjegyzés az is, hogy a beküldendő írások terjedelmének limitálása nem biztos, hogy szerencsés. A 12 flekkes novellaformához nem mindenkinek van érzéke, sőt - mióta Ja magyar lapok elszoktak attól, hogy a szépirodalmat támogassák - , a tárcaműfaj művelését nem sok tényező indokolja. A jó értelemben vett tárcaírói rutin hiánya (s itt gondoljunk klasszikus íróink folyamatos hírlapírói működésére) sokakat kizár az ilyesféle pályázatokon való részvételből. Ha gyanúnk igazolódik is - a pályázók nevének megismerése előtt mondva mindezt - , hogy újabb prózaíróink legjobbjai nem nagy számban vettek részt a pályázaton, akkor is érdemes hangsúlyoznunk azt, hogy a pályakezdők bátorítása legalább akkora érdem, mint irodalmunk felső szintjének reprezentálása. A pályázati névtelenség olyan esélyegyenlőség, amellyel élni tud az, aki valóban tehetséges. A mostani pályázatra 44 különböző jeligével 64 novella érkezett be. (Egy-két esetben felmerült a gyanú a bírálókban, hogy ugyanaz a szerző különböző jeligék alatt is próbálkozott. . .) A beérkezett írások szelektálását és rangsorolását hárman végezték: C s ű r ö s M i k l ó s egyetemi adjunktus, az újabb magyar irodalomtörténészi és kritikusgeneráció egyik legfelkészültebb tagja, L a c z k ó P á l, a Palócföld szerkesztője (aki már eddig is sokat tett a lap korszerűsítése s annak érdekében, hogy a P a ló c f ö ld e t irodalmi-szellemi életünk legjobbjai is támogassák) és e sorok írója, aki különböző formákban és szerepekben két évtizede foglalkozik a legújabb magyar irodalommal. Viták során, de különösebb nézeteltérések nélkül jutottunk el arra az álláspontra, hogy a pályázati anyag nagyjából megfelel annak az átlagnak, amely a magyarországi folyóiratokhoz beérkezett kéziratokat általában jellemzi. A többség itt is amatőr szerző műve, akik azt hiszik, hogy a velük megtörtént ilyen-olyan esetek rögzítése kimeríti az irodalom fogalmát. Akadnak olyanok is, akik - rutinjuk alapján mondva - valószínűleg hoszszabb ideje a hírlapírás és az irodalom mezsgyéjén működnek. A beérkezett írásoknak mintegy negyed-ötöd része bizonyult valóban minősíthetőnek. Ezeknél látszott a tudatos formáló szándék, tapasztalható volt az igényes és a témához illő nyelvhasználat, céljuk volt a partikularitáson túlmutató esztétikai üzenet megteremtése. Az írások tematikus rendszerezé­ 9 �se, műfaji tipoligizálása, szemléleti formáinak tüzetesebb bemutatása helyett csak azt a summázó észleletünket véljük fontosnak közölni itt, hogy a pályázat írásainak hangneme, modalitása harmonizál azzal, amely újabb irodalmunkat jellemzi. A realitások szikár rögzítése helyett inkább az érzékenység a jellemző, a konfliktusok mögött a lélektaniság hangsúlyozása, a vallomásos jelleg stb. ALEXA KÁRO LY E lh a n g z o t t a z i d e i Ü n n e p i K ö n y v h é t e n a G e r e l y e s E n d r e I f jú s á g i é s M ű v e l ő d é s i H á z b a n , a p á ly á z a t d íjk io s z t ó ü n n e p s é g é n . A Gerelyes Endre novellapályázat eredményhirdetése I. díj: II. díj: III. dí j : O n a g y Z o lt á n A n d ra ssew (Esztergom) Iv á n (Budapest), (Budapest). D o b a i P éter Z s o lt SZOT-díj: (Tahitótfalu) S ik ló s L á s z ló K a rsa i F eren c (Budapest), In c z e (Nagykovácsi) Dicséretben részesültek: B e n e d e k Istv á n (Budapest), 10 (Budapest), D e á k J ú l i a (Budapest),K a u t z k y (Ózd-Hódoscsépány). T a k á cs Jó z s e f N o rb ert �ANDRASSEW IVÁN A kavics Mesterem azon a napon, amilyeken elküldött a házától, megtiltotta, hogy valaha is nevén nevezzem vagy bármiképpen hivatkozzam rá. Nem a tudatlanságommal vívtam ki haragját, hanem mert titokban új, sohasem volt szőnyegmintákat terveztem, és sajnos megtalálta a tekercseimet. Abban a városban, és különösen az ő rendkívül konzervatív műhelyében halálos bűnnek számított, ha valaki eltért a kétezer éves hagyományoktól. Hiába magyaráztam neki: én Európából jöttem, és mi másképp gondolkodunk a szabadságról - nem engedte utolsó inasesztendőmet leszolgálni. - Ha művész akarsz lenni, menj Európába! - mondta — Különben is: eleget tud már a kezed. - Megsimogatta az ujjaimat. Szeretettel váltunk el. Nem gyűlölt, csak nem tűrhette a törvényszegést. Sőt a szerszámaimat is becsomagoltatta, és a zsákot a kezembe nyomta, amikor utamra engedett. Egy levélben, három éve, azt írta, sokat gondolkozott az esetemen, és ma már nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy tévedett. Mit szólna most, ha látná, hogy csak szürkével meg feketével dolgozom? Soha nem tartottam nagy művésznek magam, inkább csak kismesternek. Kaptam elismeréseket a világ minden tájáról - a legbecsesebbeket. Ázsiából - , de mindig tudtam, hogy az öntetszelgés összerondítja a tehetséget. Mielőtt hazatértem volna, néhány hónapot Teheránban töltöttem. Onnan a háború zavart Törökországba. Elég sok pénzt kerestem. Nem szövéssel, hanem rajzolással. Egy szőnyeg árának negyedét kaptam egy-egy tervemért. Mindenesetre itthon - , ha nem is Budapesten, csak a közelében - nagy házat vehettem, nagy műhellyel. Hat szövőszéket építettem, mert tanítani akartam. De nem sok lett belőle. Talán azért, mert az Európában mostanság nevelkedett emberek megrettennek, ha elmagyarázom, mekkora alázat kell ahhoz, hogy valaki elinduljon az első csomóval, és sorról sorra, az egyetlen lehetséges irányban haladva, végül is eljusson az egymilliomodikig. Azért volt néhány tanítványom, de egyszerre legföljebb egy-kettő. Külföldről is jöttek: japánok, olaszok, németek, két amerikai, és sokan a környező országokból. És volt egy, akinek örökre adósa maradok, mert azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy egy ilyen majdnem négyezer éves, primitív munka is emberfölötti magasságokba emelheti művelőjét; a gondolatot, a tervet anyaggá gyúró kéz valóban a szellem, az álom, a lélek végződése lehet. Persze fellengzős szavak ezek annak, aki nem borzongott még munka láttán, nem rettent még meg egy másik ember csodálatos eltökéltségétől. A szomszéd házban lakott az a lány. Már az első látásra szépnek találtam. Majdnem olyan magas volt, mint én. Apjától örökölt kevéske cigány vére feketére festette a haját, barnára a bőrét. De kék szemei, finom, kissé keleties vonásai, vékony csontjai voltak. Gyönyörű, hosszú ujjú kezekkel áldotta meg a természet. Sokszor bejött a műhelybe. Rendszerint könyveket kért, mert az érettségire készült. Legtöbbször le is ült mellém 11 �egy hokedlire és nézte, ahogy dolgozom. Mindig nehezen indult haza. Egyszer megkértem, segítsen a láncfonal fölvetésénél, mert az két embert kívánó munka. Bár magam is el tudtam volna végezni, azt hiszem, azért kértem, mert vágytam a közelségére. Az egész napot együtt töltöttük. Meséltem neki Ázsiáról, a pakisztáni, indiai meg az iráni gyerekekről, akiket ez a munka nyomorít négyéves koruktól, a teheráni bazár szőnyegkereskedőiről, arról, hogyan tapostatják meg keleten tevékkel meg teherautókkal a friss portékát, hogy azok réginek tűnjenek. Elmagyaráztam a bécsi vadászszőnyeg csodáját: mekkora munka négyzetdeciméterenként tizenkétezer csomót leszőni selyemszálakból. Azt hiszem a békességemről is mondtam valamit, a taoista fegyelemről, aztán arról, hogy az anyag miképpen áll bosszút a legcsekélyebb hibáért. Beszéltem a nomád asszonyok csodálatos szerszámairól, az összerakható szövőszékekről, a minták jelentéséről, a jelképrendszerek évezredes üzenetéről. Mindehhez vaníliateát ittunk és mindenféle sajtokat ettünk. Jó nap volt. A végén, mielőtt hazament, az mondta, szeretné, ha megtanítanám a mesterségemre. - Tanuljon inkább tovább valamelyik egyetemen. - Nem, én ezt akarom megtanulni. - Hosszú idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, bírja-e. A teste. Mert, aki nem gyerekkorában kezdi, annak különösen nagy szenvedést okoz a görnyedés. És az se biztos, hogy türelme lesz hozzá. Hátha két év múlva unja meg. Akkor túl sokat veszteget el az életéből. - Én magától akarok tanulni. - De. . . - Apám megfizeti a tandíjat. Egy hónap múlva érettségizett. Jelesre sikerült. Mégegyszer, utoljára megpróbáltam lebeszélni, de hiába. Egyszer arra ébredtem, hogy valaki matat a konyhámban. Mire kimentem, |már megfőzte a kávét, elkészítette a reggelit. Sőt, attól a naptól kezdve már kora reggel bevásárolt, és egyszerűen természetesnek találta, hogy ő vezeti a háztartásomat. Tiltakozásomra megmagyarázta: amennyiben nem fogadom el az apjától a tandíjat, valamivel viszonozni kell a tanítást. Rendkívül gyorsan tanult. Ügyes volt, megszállottan szorgalmas. Az a fajta, amelyik mindaddig nem nyughat, amíg meg nem látja a végeredményt. De amint készen van, már újat kezdene. Nem csak új munkadarabot, új technikát is. Először kicsi, huszonötször huszonöt centis kopt mintákat terveztettem vele, aztán nekiállhatott a próbaszövésnek, hogy megértse, a rajzhoz képest miképpen deformálódik a minta. Amikor az első darabbal kész volt, újraterveztettem vele az egészet,, hogy kijavíthassa a hibákat. Azt is leszőtte, és így láthatta, megtalálta-e a helyes arányokat. Rendszerint megtalálta. Ugyanazt a mintát leszőtte gördesz, majd színné csomókkal, kilim és szumak technikával, ha lehetett. Délig rajzolt, aztán ebéd után estig dolgozott zokszó nélkül. Pedig tudtam, hogy fájnak a vállai, a gerince, égnek az ujjai. Szalagot is szőttünk, aztán a kicsi szőnyegdarabokat egymásra hajtottuk, így táskákat készítettünk, tarisznyákat. Jó volt a kezéhez érni, amikor egy-egy mozdulatra tanítottam, jólesett, amikor a vállamra nehezedett rajzjavítgatás közben. De majdnem három hónap eltelt, mire először szerelmeskedtünk. Nem is otthon, hanem Budapesten, a bátyám lakásán, miután az Iparművészeti Múzeumban megnéztünk valamit. Gyönyörű teste volt. És úgy bánt vele, mintha nem iz12 �mokkal, hanem csak érzésekkel mozgatná. Pedig először volt férfiemberrel. Hosszan, csöndben, valami ránkborult békességbúra alatt szeretkeztünk. Csak a végén feszült kőkeménnyé a teste. Aztán sokat ettünk, aludtunk egy kicsit és hazamentünk. Az úton arról beszélgettünk, hogy a következő nyáron a Szovjetunióba, a kazahok földjére megyünk, afféle tanulmányútra. Három hónap múlva vakult meg, egyik percről a másikra. Semmi nem látszott a szemén, csak kitágultak a pupillái, és úgy is maradtak. Az orvos a klinikán azt magyarázta, hogy valami idegek bénultak meg, és nem tud segíteni. De készüljünk föl a bénulás, a sorvadás továbbterjedésére: először a szaglását, az ízérzékét, majd a hallását veszti el, végül, mielőtt meghal, úgy bezárul, mint egy kavics. Hazavittük. Másnap már átjött a műhelybe és leült a szövőszékhez. - Miért nem kiabáltál? Átmentem volna érted. - Meg kell tanulnom egyedül járni. Csak néztem. Az ujjaival simogatta a keményre feszített szálakat. Sírt. - Dolgozni akarok — mondta. Mit válaszolhattam volna erre? - Segítened kell - mondta egy kicsit hangosabban. - Gondolod, hogy sikerülni fog? - Akarom. A szálakat egyenként dugtam az ujjai közé. Hagytam, hogy a másik kezével számolja a sorokat. Lassan, rettenetesen lassan haladtunk. De három hét múlva már jóformán egyedül dolgozott. Egy év után pedig, amikor a szagló- és az ízlelőérzékét is elvesztette, már úgy számolt, hogy csak végighúzta az ujját a láncfonal szálain. Persze rajz nélkül szőtt, fejből, a kimerevített képzeletéből. Gyönyörű volt, amit csinált. Pedig egyszercsak kijelentette, hogy ezentúl csak halványszürkével és kékesfeketével dolgozik. Még együtt vettük azokat a fonalakat. Elmagyarázta, hogy szerinte minden szín egy önmagába zárt harmónia, és három szín már a harmóniák törékeny rendszere. Mivel ő nem lát, nem komponálhat sok színből harmóniákat. És különben is: igazán méltó egy vakhoz a szürke meg a fekete. Fantasztikusan bonyolult fonatos díszítéseket, egymásba bújó szalagkereszteket növesztett. Amikor nem érzett többé szagot és ízt, megértette, hogy betegsége egy folyamat, és megkérdezte, mit várhat még. Elmondtam neki, hogy meg fog siketülni. Ki kellett találnunk egy jelbeszédet, hiszen kérdéseimet csak érintésekkel tehettem föl. Heteken át gyakoroltunk. Akkor már mindig nálam maradt éjszakára. Egy este az anyja átjött, és csak annyit mondott: magára bízom, mert magát szereti és ez az utolsó kívánsága. Este halt meg, a szövőszéknél ülve. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy nem mozog. Amikor odanéztem, láttam, hogy előre dőlt, az arcát a fölvetőfonal szálai tartják. Csak az orra nyomódott át. 13 �DO BAI PÉTER A senkiföldjén Zsablyay János makacs természetű férfi volt, türelmesen, bár mindegyre szórakozottabban hallgatta Ludrovay Emíliát, Csongrád egykori szépasszonyát, akinek a háború előtt patikája volt a városban, szőlője a jó, fekete bökényi földeken, gyümölcsöse a Gyevi-tanyák vidékén, övé volt a Gyójássziget, a Mámai-erdő, és a Keselyes-dűlőn túl elterülő nagy legelők is, nagyanyjától örökölte a „Mentettrét” környékét, a Serház-szigetet és Emília nagyapja ásatta a „régi Csongorád” első ártézi kútját. Mindezek a birtokok, ingatlanok, ahogy a patika is, a szőlő és a gyümölcsös is: még békebeli örökségként szálltak Ludrovay Emíliára s mindez 1945-1947 között lassan a városé, az államé, a termelőszövetkezetek tulajdonává lett. Zsablyay János 1974-ben kereste fel Ludrovay Emíliát, aki akkor kilencvenkét éves volt, de mindenre élesen és pontosan emlékezett, éppen legfiatalabb unokájának Sony márkájú magnetofonkészülékére diktálta emlékeit, a Csongrádi Városi Tanács felkérésére. Zsablyay János egy festő, főképpen egy festmény után, illetve annak egykori modellje után kutatott. A festmény itt készült Csongrádon, a Busafövenyen, a festő csongrádi volt, nemkülönben a modell, akiről a kép készült. A Tisza-gáttól nem messze fekvő - udvarházméretű, kúriaszerű - Ludrovayházban kedvesen-hűvösen fogadták Zsablyay Jánost, aki foglalkozására nézve ügyvéd volt s nem képgyűjtő, akit kizárólag ez az egyetlen festmény érdekelt és hosszú kutatásai után a nyomok Csongrádra vezettek vissza, ahol a kép készült, ahol a festő és modellje egykor élt. A ház legnagyobb szobájában ültek, kopott bőrfotelekben és jelen volt - Zsablyay bosszúságára valamennyi Ludrovay-hölgy; ott volt a kilencvenkét éves Emília egyik leánya, hetvenéves öregasszony, aki szüntelenül dohányzott, ott volt ennek leánya és ez utóbbinak is a leánya, ötven év körüli nő - az utolsó virágzásban s az ő leánya is, Emília asszony almamagbarna hajú dédunokája, Beniczky Szabina, aki a Sony magnetofont kezelte, egy ifjú hajadon hölgy. Zsablyay János birtokában volt egy régi - fekete-fehér - fénykép, amely a keresett festményt ábrázolta. Egyelőre nem vette elő a festményről készült régi fényképet. Türelemmel hallgatta az idős asszonyt, aki - mert ez már számára egyrement -, hol Sony magnetofon mikrofonjának beszélt, ha dédunokája erre külön figyelmeztette, hol egyenesen Zsablyay Jánosnak mondta mondanivalóját - messze eltérve a felmerült témától, tudniillik a keresett festménytől -, de erre a fiatal ügyvéd nem figyelmeztette. Teáztak, Szabina kék blúzt és fehér sortot, fehér szandált viselt, lábait keresztbe rakva, elnyúlt egy hatalmas, békebeli bőrfotelben. Néha rágyújtott egy cigarettára, Zsablyay nem tetszett a leánynak, alig is vette szemügyre. Ludrovay Emília emlékei mind messzibb múltakba merültek s olyankor, ha nem emlékezett a régi dolgokra, a régen halott férfiakra és asszonyokra, mindig föllapozta legkedvesebb könyvét, amelyet azután - mert több példánya is volt polcain e könyvből - Zsablyay Jánosnak ajándékozott. A könyv címe: EM LÉK LA PO K CSONGORÁD M ÚLTJÁBÓL, írta és kiadta Váry Gellért csongorádi piarista, 1904-ben. Emília sze14 �mélyesen is jól ismerte Váry Gellértet, aki Nyitrán halt meg, 1926. február 16-án, nyolcvanhat éves korában; ott is temették el, ám sírjának helyét és föliratát már senki nem ismeri. - Tudja, kedves Zsablyay ú r . . . a Váry Gellért nagy tudós volt. Nagyon jól ismerte a régi Csongorádot. . . elmondta nekem, amikor Csongorád vasutat kapott, saját szárnyvonalat.. . 1888-ban.. . akkor persze még gőzhajók is kikötöttek itt. . . most már eltűntek a lapátkerekes, fehér gőzhajók . . . Ámbátor, tudja, én ott voltam a csongrádi kikötőben, amikor Horthy Miklós a „Szent László” gőzhajóval, Szeged felé menet, kikötött Csongrádon . . . Nagy ünnepség volt. . . a folyamőrök sortüzet lőttek Horthy Miklós otrantói győzelmének emlékére . . . sok lány állt a parton, de még több katona . . . sok hadirokkant a csongrádi és a szentesi ezredből. . . még az első háborúban rokkantak azok az emberek meg . . . - Dédi! Az ügyvéd úr egy festményt k eres. . . nem a gőzhajók érdeklik szólt közbe erélyesen a dédunoka, Beniczky Szabina. Kikapcsolta a Sony magnetofont. - Te legyél csak csendes.. . És ne dohányozz annyit! Megfúlok a füsttől! Majd még, ne félj, kikérdezlek én téged a pesti ugrabugrálásaidról! - replikázott Emília, majd zavartalanul folytatta emlékeinek elmondását Váry Gellértről, s főleg annak szép, városleíró könyvéről. Kérte, nyissák ki az ablakot, csináljanak kereszthuzatot, a dohányfüstöt nem szenvedheti. - Nem sokkal a vasút megnyitása után a híres Falk Miksát is megpróbálták itt a jó öreg csongorádon fölléptetni, hogy tartana programbeszédet. . . Mégiscsak a Falk Miksa volt az, aki megtanította magyarul írni és beszélni Sisit, Erzsébet királynét! De amikor a Falk Miksa Csongorádra eljött, a szekerekről azt kiabálták a kocsijába: Nem köll zsidó! Falk Miksa meglehetős keresztény beszédet tartott, mégis, a csongorádiak, noha mondták az Ámen-t, aztán csak hozzátették: De azért nem köll! Helyette kellett nekik a Csatár Zsigmond, aki már eleve nem volt zsidó, így aztán üdvözölték is őt, illem szerint. De az ő vallásossága csakis színlelt volt! Termetére nézve, hatalmas férfialak volt az a Csatár Zsigmond, afféle Tuhutum ivadéka. Kopaszra nyírt haja, viszont nagy szakálla és borzasztó nagy, lecsüngő bajsza volt. Túlbömbölt az a hangjával kántort, papot, de még orgonát is . . . azt hiszem én, hogy ő kissé nagyobb szabású életpályát kezdett maga elé képzelni . . . vázolgatni, mint amilyenre itten Csongorádon az ember úgy általában gondolhat. . . Csatár Zsigmond mindegyébiránt pénzen vett magának jogi diplomát, mert csak maturája v o lt. . . meg talán két szemesztert végzett valami jogi universitáson, de doktor az nem volt, csak a diplomája szerint. Elérte végre azt, hogy ő lett Csongrád képviselője Budapesten, az országgyűlésben . . . Igen szerette ő közben a csongorádi parasztgazdákat. . . különösen azok feleségeit . . . Meghallgatta panaszaikat. . . tán’ még orvosolta is azokat a benne oly nagyon hivő nőket. . . E l is érte, hogy az asszonyok mind rá is vették férjüket, hogy Csatár Zsigmondra szavazzanak . . . Úgy is lett. Ha Csatárra nem szavazik kend, haza ne merjen kend gyünni, mert kinyújtófázom kendet a házból! Ezt mondták férjüknek a csongorádi asszonyok.. . Hét évig képviselte a Csatár Zsigmond Csongorádot az országgyűlésben . . . Az ő erélyes fellépései folytán készült el a Félegyháza felé vezető országúton . . . részvényekre alapítva . . . a város végén fölállított Kereszténygőzmalom . . . na ja, azt, hogy az emberek lehetnek keresztények, azt értem; de példának okáért, hol őröljön a zsidó? Hogyan legyen az, hogy példának okáért egy malom, akár egy szekér közt azt a különbséget tegye az ember, hogy ez keresztény 15 �malom, keresztény stráfkocsi, amaz pedig zsidó malom, zsidó szekér. . . hát hiszen még itt Csongorádon is, az 1900-iki évben bizony már a legsarasabb házakban is petróleumlámpa világánál olvastak, már azok, akik tudtak olvasni . . . És a Tiszán horgonyzó vízimalmok igen nagy hasznot hajtottak Csongrádnak! - Dédi! - szólt közbe Szabina. Kikapcsolta a Sony magnetofont, aztán ismét bekapcsolta; most először nézte meg magának a vendéget, Zsablyay Já nos ügyvédet, aki egy festmény után kutatott. - Megvan nekem valah ol. . . de hol? Az „Argó” nevű gőzhajóról festett kép. Ez a gőzhajó kötött ki elsőnek Csongrádon! Több mint száz éve m á r . . . Szép kép . . . Majd megkeressük az ügyvéd úrnak. Zsablyay most megnézte a négy nő arcát: a dédanyáét, a nagyanyáét, az unokáét és annak leányának Beniczky Szabinának - arcát is. Az életkorkülönbségektől eltekintve: bizonyos arcvonások nagyon hasonlítottak a négy csográdi nőben. - De hát Dédi drága, az ügyvéd urat nem az „Argo” gőzhajóról készült ócska festmény érdekli! - szólt közbe Szabina. - Pedig az nagyon szép festmény . . . mondta csak mintha magának, Emília. Zsablyay elővette a régi festményről évtizedekkel ezelőtt készült feketefehér fotográfiát. Ludrovay Emília hosszasan, tűnődve nézte a fényképet. Semmit se szólt, kért egy kis szilvapálinkát, s intett Szabina anyjának, hogy kínálja meg a vendéget is. - Miért izgatja magát, ügyvéd úr, olyan nagyon éppen ez a kép? - Mert egyszer láttam . . . régen, évekkel ezelőtt, még diákkoromban. Akkor nem volt annyi pénzem, hogy megvegyem. Most van. Azóta valaki megvette! Sok évbe tellett, amíg kiderítettem egyáltalán a festő n evét. . . és azt, hogy a festő itt élt Csongrádon, a Tiszatáj festője volt, nem túlzottan ismert nevű festő, talán m ár. . . igen . . . már aligha élhet, kedves Emília. Azután kiderítettem, hogy a festmény egykori modellje maga is csongrádi nő volt. És végül, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a festmény: visszakerült ide. Csongrádra! Ezért vagyok itt. Ne kérdezze, hogyan nyomoztam ki az eltűnt festmény rejtélyes útját. Nyilván többször is gazdát cserélt. A Műcsarnokban, a Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban és a Képcsarnok Vállalatnál számos olyan ismerősöm van, akik segítettek a festmény helyének, hogy úgy mondjam: jelenlegi legvalószínűbb lelőhelyének megtalálásában. Hogy miért érdekel engem az a festmény? Miért k e ll nekem az a női arckép?! Azért, hogy ne őrüljek meg. Elégedjen meg, kedves Emília, ezúttal legalábbis, egy ilyen semmitmondó, egy ilyen túlzottnak ható magyarázattal. Nem akarok beszélni többet arról a festményről! Tudja hol van? Itt van Csongrádon? Mi lett azzal a festővel, aki alkotta? Mi lett a festett női képmás modelljével? Ludrovay Emília még mindig a festményről készült fotográfiát nézte. Aztán hirtelen a két idősebb nőre szólt, nyers, parancsoló hangon. - Megéheztem! Bizonyára az ügyvéd úr is megéhezett. Hozzatok föl valami jó, régi, éveltetett vörösbort a pincéből, készítsetek valami vacsorát, kolbászt, szalonnát, hagymát. . . No, menjetek. Szabina, te akár maradhatsz is . . . - Emília arcán, vénséges arcán mosoly jelent meg, valami vidámság oldotta fel a vénséges vonásokat, jelezve, hogy a későöregség éppúgy a természet „velejárója” , mint az ifjúság, nem kell félni tőle, élet még az is. Leánya és unokája, abbahagyva a kézimunkát - egyikük kötött, másikuk horgolt, 16 �éspedig szótlanul mindaddig indultak máris a bökényi szőlőkből szüretelt vörösborért és a kamrába, kolbászért, szalonnáért, kenyérért. Szabina, a dédunoka maradt. - Azt mondta, az „Argo” gőzhajóról készített festmény nem érdekli? - Nem . . . igen, azt mondtam, hogy az „Argo” nem érdekel, csak az a női képmás é s . . . nem is akarom föltartani magukat. . . - Ó, dehogy tart fel! Csak maradjon. Megvacsorázunk. Együtt. Mit ér egy festmény? Beleőrül, ha nem találja meg? Ugye ezt mondta? - Túloztam, asszonyom, de. . . - Bizonyára nem túlzott, ha egyszer eljött ide azért a festményért. Hiszen maga ügyvéd. Nyilván egy sor kínos válópert, örökösödési pert bonyolít le naponta . . . ha ugyan nem éppenséggel gyilkosokat kénytelen védeni . . . Igen. A dédunokám, Beniczky Szabina . . . ugyanis a leányom Beniczky Fülöp özvegye . . . nagyon érdekes família . . . Ismeri? Veres Pálné is Beniczky-leány volt! A leghíresebb Beniczkyt 1868-ban titokzatos körülmények között gyilkolták meg . . . megkötözött kezekkel, csak hónapokkal később vetette partra, valahol a Csepel-szigeten a Duna. Mindmáig nem tudni, ki vagy kik voltak a gyilkosai . . . Beniczky Lajos ezredes és szabadcsapat-parancsnok volt 1848/49-ben . . . ő vette be Losoncot, rohammal. Aradon húsz év sáncfogságra ítélték. . . Vajon miért gyilkolták meg hatvannyolcban? Már a Kiegyezés után? Tulajdonképpen, mai szóval mondva, afféle gerillavezér volt Beniczky Lajos. Kufsteinben raboskodott, ha jól emlékszem. Egyébiránt Besztercebányán tanult, bányamérnök volt, a selmeci bányászakadémián végzett. . . aztán jött a forradalom, és ő lett a bányavárosok teljhatalmú kormánybiztosa . . . híres a Jablunka-szorosban vívott harca i s . . . aztán afféle portyázó csapatvezérként ténykedett a Vág völgyében . . . Maga Görgei tüntette ki a Bányavárosok és a Felvidék védelméért. Na, és most, kedves ügyvéd úr, itt ül maga mellett egy Beniczky-leány, egy kései leszármazott. . . A mi Szabinánk. Ludrovay Emília leánya és unokája behozták az éveltetett bökényi vörösbort és a bőséges hidegvacsorát. Emília miután töltöttek metszett kristálypoharába, koccintott a fiatal ügyvéddel, aki most még egyszer megnézte magának a négy nőt, arcuk vonásait, mosolyaikat, aztán kortyolt egyet a bökényi borból, evett egy kis kolbászt és távozni készült a Ludrovay-házból. Á m Emília most még sugárzóbb jókedvre derült, kérdezgetni támadt kedve és kérdezett, azoknak az idős embereknek elvitathatatlan előjogán és ennek az előjognak minden kényelmével és kedves erőszakosságával, akik már nagy életidőket, sok világi és személyi, történelmi és „privát” változást, fordulatot meg- és túléltek és mostanra már - 92-ik életévükre - eljátszanak azzal szövevényesen szomorú lélek-játékkal, mely abból „áll” , hogy milyenek is és - ha már olyanok-amilyenek - miért ilyenek-olyanok a mai világban ifjúságukat élő emberek. - Maga jogász? Jogtudós . . . kedves Zsablyay . . . Egy festményt akar fölkutatni . . . és egy festőt . . . és annak a festőnek az egykori élő modelljét, akiről az a bizonyos női portré készült . . . - Így van, felelte a fiatal ügyvéd, akire mindjárt másnap egy elhúzódó válóper folytatása várt a Markó utcában: vita férj és feleség között a gyermekek megosztásáról, a közösen szerzett vagyon kettéosztásáról és a panelöröklakás két kisebb lakásra való cseréjéről, miközben sem a férj, sem a feleség nem hajlandó „közös megegyezéssel” elválni, miután mind az anya, mind az apa: nagyon szeretik közös gyermekeiket, ismét-miközben: egymást már nem szeretik, egymást már el-nem-szenvedhetik stb., stb. 17 �- Maga kommunista, ügyvéd úr? - kérdezte váratlanul Ludrovay Emília. - Igen, asszonyom, én kommunista vagyok. - No igen. No és amellett párttag is? - Igen asszonyom . . . - Tudja, én valahogy jobban kedvelem a párton kívüli kommunistákat. . . Merthát nézze, Zsablyay, u g ye. . . Megváltó Jézuskrisztusurunk nem volt párttag, mégis kommunista volt. . . No és Marx? Ő sem volt párttag . . . - Hová akar kilyukadni, asszonyom? - kérdezte derűs türelemmel Zsablyay. - Maga proletár származású, ugyebár? - Ügy van asszonyom. Apám vasesztergályos volt a Lampart-fegyvergyárban, azután Csepelen is esztergályos volt és vasesztergályosként ment nyugdíjba i s . . . időközben sem esti, sem levelező tagozaton nem végezte el az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem művészettörténeti vagy pszichológiai tanszékének évfolyamait. . . Anyám pedig varrónő . . . ö . . . ö . . . nos? - kérdezte nevetve Zsablyay János ügyvéd. Ivott egy korty szilvapálinkát. - Miért izgatja magát annyira a festmény, az a festő, és a modell, akiről az a kép készült? Tudja meg: az a festő 1916-ban vagy ’ 17-ben elesett az olasz fronton, mit tudom én már, hogy hányadik átkeléskor az Isonzón . . . A holttesttét soha nem hozták haza, nyilván tömegsírban vannak a csontjai. . . Lapokat írt ide Csongrádra, ott a fronton is sokat rajzolt, skicceket, krokikat csinált. . . Itt, Csongrádon, a temetőben nagyon szép síremléket állított neki a családja . . . de nem fekszik a kriptában senki. . . azazhogy néhány női rokon . . . az a festő, mondom, ott maradt az olasz fronton . . . Őt már hiába is keresi. . . Szép napos részen van a sírja . . . márványból és gránitból . . . akarja látni? - Nem, asszonyom. Mit tud a festményről és a modellről, akiről a kép készült?! - A modellről? Az én voltam. Hogy a festmény hová tűnt, hogy vajon hol, kinél lappang most, azt én sajnos nem tudom, ügyvéd ú r. . . Talán valóban visszaszármazott ide, Csongrádra, ahol valamikor megfestette a . . . Zsablyay János ügyvéd most még egyszer megnézte a női arcokat: Ludrovay Emíliáét, annak leányáét, annak unokájáét, egy kései Beniczky-ivadék özvegyét, s végül, talán legelmerültebben nézte meg magának az almamagbarna-hajú dédunoka - Beniczky Szabina - arcvonásait, szemének színét és holmi csevegést-szolgáló megjegyzések helyett, csak magában és csak önmagának állapította meg: e négy női arc föltűnő hasonlatosságát, mely különösen szembetűnő volt a dédanya és a dédunoka szemvágása, szájvonala, ajakíve egymáshoz-hasonlóságában. Búcsúzott. Senki nem kísérte ki. Késő estére járt, a Tisza-gáton húzódó jegenyesor zúgott-forgott a széllökésekben. Hamarosan beült az autójába, indított. Mielőtt kikanyarodott volna a félegyházi útra, észrevette, hogy valaki futva követi a kocsiját. Lassított, majd megállt az országút szélén. Már a viszszapillantó tükörben észrevette, hogy Beniczky Szabina igyekszik utolérni őt; a fehér balonkabát, amit széles, fekete bőröv fogott szorosra derékban: megmutatta a lány karcsú, magas alakját; hajfonatai a futásban kiszabadultak; fejkendője a vállára esett; mezítláb futott; fehér cipőjét csak az autóban vette fel, amikor már Zsablyay János mellett ült; kapkodta a levegőt, kifulladt a futásban, mégis nyomban rágyújtott egy arany Kentre, elektromos szikrával működő, elegáns Ronson öngyújtóval. Oly mélyet szívott a cigarettából, 18 �hogy arca szinte belehorpadt; sokáig benntartotta a füstöt; később se szólt egy szót se az ügyvédhez, aki azon tűnődött, hogy Beniczky Lajos honvédezredesnek, ’48-’49-es dandárparancsnoknak és szabadcsapat-parancsnoknak (- ma gerilláknak nevezik az olyan harcosokat, amilyen a nagy események után, kerek húsz évvel később ismeretlen tettesek által meggyilkolt Beniczky Lajos is volt, „Losonc hőse” -), a Bányavárosok: Besztercebánya-KörmöcSelmec teljhatalmú kormánybiztosának, annyi felvidéki csatatéren bátran megharcolt ütközet győztesének: nemes beniczei és micsinyei Beniczky Lajosnak egy távoli, oldalági nőrokona mellett ül, míg végre felfogta: megtalálta az eltűnt festmény egykori modelljéhez oly rejtélyesen hasonló női arcmást, élőben, finoman és láthatóan minden „távlatosabb” női illúzió vagy életterv nélkül, melléje ülve: megjelenten. - Mondja meg nekem, kedves Zsablyay János, mi a fenét akar maga attól a kurva festménytől? Íme - hangja mókás, csaknem gúnyos volt most - , itt vagyok a festmény helyett én magam . . . - Tudja, Szabina, a proletároknak, legalábbis az első generációknak, akik családjukban először végeztek egyetemet, megvan az a rossz szokásuk, hogy éppen az „osztályellenséget” szeretnék utánozni, vagyis a polgárokat. . . mellesleg szólva, annak idején, mondjuk az „eredeti tőkefelhalmozás” korszakában a polgárok is hasonlóképpen cselekedtek, csak ők éppen az arisztokráciát akarták utánozni, ezért építettek maguknak kastélyokat, villákat, ezért vásároltak értékes festményeket, szobrokat, könyvritkaságokat. . . nos, talán ezért hajszoltam azt a bizonyos festményt én is . . . bár, ami engem illet, és ami a z t a bizonyos festményt illeti, amelynek modellje a maga dédanyja volt, talán mégis más a helyzet. . . - Miért más? Mitől más? - kérdezte Beniczky Szabina, némiképpen utánozva a férfi kissé ironikus hangját. - Annyiban mégis különös eset az enyém azzal az elveszett vagy ki tudja hol és kinél lappangó festménnyel, hogy én, ahogy mondani szokás, első látásra beleszerettem abba a nőbe, akit az a kép ábrázolt. Ezért akartam megszerezni, pontosabban: megvásárolni.. . é s . . . erre itt ül mellettem annak a festett és valóban festőien szép női arcképnek az élő . . . hús-vér eleven „modellje” . . . - Hát miért nem tartja ezt a szerencséjének? - kérdezte Szabina, a férfi szavába vágva, némi nevetéssel, némi tűnődéssel szavai hangsúlyában. - Szerencsemnek kellene tartanom. Mit kezdjek én magával Pesten, kedves Szabina? Hm? Tudja, a Római Jogban van egy nagyon érdekes törvény, mely kimondja: kinek a tulajdonában mennek át például az olyan, mondjuk vulkánikus szigetek, amelyek hirtelenül bukkantak fel a tenger mélyéből és addig semmiféle térképen nem szerepeltek, nem volt se állami, se privát tulajdonosuk. . . - És mit mond ki ilyen extrém esetekre a Római Jog, a törvény? - Kimondja: az ilyen tengermélyből váratlanul fölbukkanó szigetek tulajdonjoga azt vagy azokat illeti meg, aki vagy akik először észrevették e szigetek megjelenését a tengerfelszínen.. . Nekem két fiam van és szeretem a feleségemet. Mihez kezdjek magával Pesten, Beniczky Szabina? - kérdezte nevetve az ügyvéd. Nagyobb sebességre kapcsolt. Várta a választ. A válasz azonban elmaradt. Nem dr. Zsablyay János ügyvéd hibájából. Már az M-5-ös úton haladtak, 110 -120 km/h sebességgel, amikor velük szemben - ám saját országútsávjából az éles és hosszú kanyarban kisodródva hatalmas IVECO-camion jelent meg; halogén lámpái világítottak ugyan, sőt, 19 �ködlámpái is, mi több, a hatalmas nyergesvontató tapasztalt sofőrjének még arra is volt egy másodperc töredéke, hogy országúti fénykürtjével rávillantson dr. Zsablyay János ügyvéd autójára, s a nagy konténer-camion megszólaltatta szirénahanghoz hasonló dudáját, mely a kikötőkből kifutó teherhajók kürtjelére emlékeztetett, de mindez már későn történt. Bármilyen tapasztalt volt is a szupertrailer, a hatalmas IVECO-camion vezetője, a maga után vontatott, leponyvázott pótkocsit, mely kilengett tehetetlenségében, már nem volt képes a saját fehér osztósávján belülre visszarántani, visszalendíteni. A vontatvány szétzúzta a személygépkocsit, s ugyanazzal a hatalmas ütéssel belökte az országutat szegélyező fák közé. Dr. Zsablyay János, gépkocsijának harmadik tetőre fordulása után sem veszítette el az eszméletét. Viszonylag könnyebb sérülésekkel és törésekkel megúszta a kegyetlen és egyenlőtlen ütközést. Beniczky Szabina a helyszínen szörnyethalt. A férfi látta a lány arcát: orra, szája, füle enyhén vérzett. Ajkán mosoly volt és meglepetés, mintha még egyre a férfi válaszát várná. Azt a bizonyos női arcképet hajszoló férfi most láthatta az eredeti arcképet, immár élettelenül; az arc, a szemek és az ajkak vonásai nem torzultak el; Beniczky Szabina halott volt, noha úgy látszott: elaludt csak. Láthatta a festményt, igaz, iszonyú keretben: a kiszakadt ajtó ablakkeretében vérzett a női arc. Megtalálta hát a festményt. Előbb az élő, az eleven eredeti női arcot, azt a női lényt, aki kalandra, mókára, játékra kész lett volna vele menni - hová? - akárhová. Aztán meglátta a szétroncsolt ablakkeretben az olyannyira keresett képmást is, holtában is frissen „festve” : vérrel. Tehetetlennek érezte magát (- s még sokáig a baleseti sebészeten is -), de oly’ sok fölmentő körülményt talált, hogy végül már-már azt hitte, helyesebben arra gondolt, hogy a proletariátus nem csak láncait veszítheti el, hanem azt az „osztályidegen” rejtélyt is - , együtt a láncaival - , amelynek meg- és kiismeréséhez alig néhány évtizede fogott hozzá, a tudást, a logikát, a magatartást és azt a frissen sőt, elsőre csak érzelmi „nyersanyag” formájában - szerzett melankóliát is, mely átsegíthetné tékozló osztálysorsának senkiföldjén. Az a régenfestett, titokzatos kép, az a női arckép, az a festmény, évekkel később dr. Zsablyay János ügyvéd birtokába jutott, amikor már egyáltalán nem is kereste, amikor már valójában nem is gondolt rá - mégis, mintegy véletlenül az ő birtokába került. A női arcképet ábrázoló festményen bizonyos vonások, így a szemvágás, a szájvonal, az ajkak íve: annak a nőnek az arcára emlékeztetett, akit a kiszakadt ajtókeret ablakában látott utoljára az M-5-ös országúton. 20 �O N A G Y ZO LTÁN Szilveszter Ha Róka vörös sörénye elvillogott hétfő hajnaltájt Hangahegy út gödrei fölött, sietve, mert hosszú út állt előtte hétfőnként, a nyugdíjas utcalakók egész héten át várták. De hiába. És irigyeltek engem péntek délutántól kezdve, szombaton, vasárnap, sőt talán még hétfőn is, ablakaikban állva. Ők altatóval szundítottak néhány éjszakaközepi órácskát, juthatott idejük irigységre. Róka jött a hetek végén, jött, mert nem volt hová mennie, ha nem akarta viselni szüleit, akik mindent előre megmondtak, élőre figyelmeztették, és lám, a hülye tyúk nem hallgatott az okos szóra! Járja csak a maga kálváriáját, ha egyszer kálváriát választott a tucatnyi könnyebb út helyett. Rókát, a gyönyörű nőstényt, előbb férje hajszolta el, szerető főnöke miatt, aki ha kedvére úgy akadt, két napon át is diktált neki, diktálta a tempót. Második lépésben a szerető főnök, aki a nőt így, egy egész darabban soknak találta, mert azért mindenre nem tartott igényt belőle. Itt lépek be a képbe: mely eddig és ezután is színes, formáiban tarkabarka. Bár a színek - jó tudni - csak kívülállónak oly harsányak, s a formák sem formabontók; ha az ember ott tenyészik a képben: szürke az. És lábszagos. Hogy majd gépel nekem, mely, ha profi végzi ezen illúzióromboló munkát: üdítő látvány. Számomra legalábbis. A könnyedség, mellyel ujjai a klaviatúrán roptak, bizonyította, ha nem úgy ülök a masinának, valami m á r ig a z á n ill e n d ő , a szekér, a lovak sem csapzottak. És szívesen, szinte mindent szívesen, olyan nagyon szívesen, mint aki egy árva hüvelykujj. Róka is szívesen. Szívesen és ötletesen, ráadásul három példányban, mert Erikám egy ideje bojkottálta a második és harmadik példányt. Amikor (szemérmesen, nehogy gyanúba keveredjünk) áthumorizáltunk borzolón érzéki háromszor huszonnyolc sort 55-60 leütéssel, soha nem tudtam, most én vagyok a d a f k e , aki nem vesz tudomást a mögötte és helyette való történésekről, vagy pedig butaságom, érzéketlenségem bújtatom a szemmel látható kedélyességgel. Lehet: csak így parasztosan: féltem, és úgy tettem, mintha ugyan tudnám, ez a garat mi mindent tapasztalt, akár ezen a héten is, de nekem, az öregnek, kamaszkori féltékenységek nem számítanak, csak jusson, ami jár nekem, a bordák mögött úgyis érinthetetlen, ami nem igaz, mert lucskos. De én csak tettem-vettem nyavalyás formán, mígnem elhittem, majdnem. A test becsapható ideig-óráig, de a hervadás perce bekövetkezik. Gipsz meg sehol. Róka nővérem hol itt, hol szép terhes húga lakásán pörgette ki ujjai közül dolgozataimat. Melyeket hol eladtam, hol nálam kamatoztak. Eleinte jelképes összeget fizettem, mert ebben a termékeny szakaszban se jutott n e m jelképes, később letettünk róla, hogy kettőnk közt neve legyen a gyereknek. 21 �No: a gyerek, akit látogathatott. Én is látogathattam az enyémeket. Amikor látogatott: azt a könyvet, machboxot ajándékozta, melyet én loptam fiaimtól havi láthatásom alkalmával, én pedig azt, amelyiket ő lopott. Kicsiséget, apróságot, mégis fontosat. A rossz szülő sem mehet üres kézzel, ennyi lehetősége maradt, kölykei el ne feledjék teljesen. Arra persze koncentráltunk, kétszer ne vándoroljanak az ajándékok. Tavasztól így döcögött az idő, és így érkezett meg Hangahegy fenyői, síelői közé az esztendő vége. Róka hetek óta nem járt fent, én hetek óta nem voltam viszonyban a másik nemmel, ill. igazabb így: tollviszonyban voltam velük, s ez, ha könnyedebben számolgatjuk: hasznos a májnak. De: a szilveszter mégis ünnep, nem szólista ünnep, mint mondjuk a karácsony. Jeget hozott Hangahegyre az esztendővég, Ladák, Volvók és Mercedesek csúsztak a kerítések hálóiba, mindig kidöntve néhány oszlopot, horpadtan, kivert szemekkel oldalaztak, elfoglalva a vékonyka járdát, és én gonoszul, sandán nézegettem gazdáik keze nyomát, a vérfoltokat, vagy a fosztogatás nyomait: egyetlen éjszaka elegendő itt, ezen a gazdag hegyen, hogy leszereljék a leszerelhetőket. Néztem gonoszul: ne legyen jobb ünneped neked se, azanyád rabló maszekját! (Ez Mercedes volt.) Közben nagyon óvatosan vásárolgattam a Fogaskerekű ABC-jében, pénztárig mindig összeadva a fizetendő öszszeget, mint a nyugdíjas anyóka előttem és mögöttem. És, mint ők valamennyien: vártam a csodát. Angyalkát, Jézust a jászolban. Hercegi ösztöndíjat. De, ha semmi, ezekből semmi a világon: adjon a pénztárosnő százasomért ötszázasból vissza. Ballagtam, ballagtam hegynek föl, túljárva az ellenőr eszén, aki egész évben vadászott rám, mintha nem lenne más utas, és a csoda, ha nem is egy angyal képében, de kettőében, a láncos kapu előtt kiáltozta a nevemet. Azt hitte, alszom. Róka volt. Róka és egy alamuszi szemű fiatalka, feketécske, kicsi, pici nőnemű, aki ha úgy tett, mintha nagyon gondolkodna, rózsába összerántotta, ráncolta az á l l á t . Féltem, hogy elutaztál - mondta Róka, és hideg orrát nyakamba dugta. Féltem én is. De nem volt hová - válaszoltam talányosan, az alamuszinak talányosan, mert Róka pontosan tudta, mikor mehetek, hova mehetek. Kórházi rántott húsokat pakoltak ki, a kicsike fekete munkahelyi húsait: a kabátokról a melegben potyogott a hóié. Potyogott a linóleumra, hallgattam a hangot, mely hol gyorsabb ritmust, hol lassúbbat ütött, és vártam, mondják el, mi lesz. Kivetkezve téli öltözetükből, kiderült, a nővérke olyan méretű melleket hord kabátja alatt, mely 180-as, 70 kg-os nőneműnek is díszére válna. Nővérszállón lakik - mondta Róka. Nem volt kedve ott maradni, de haza se utazhatott, mert holnap dolgozik. Átkos egy élet ez, de tudom, melyik kórházba feküdjek be, ha a szenem elfogyott. Hol nem éheztetnek halálra. És leheltem egy halovány csókot Róka homlokára, aki erre úgy nézett rám, mint aki most vett észre, így: Jé! Itt van egy férfi! A csudából tudhattam volna akkor még, számára jobb, ha úgy tesz, mint aki nem lát férfit, mert rángása van a látványtól, és a csudából tudhattam, hogy Róka úgy mutatta be a palotát, mint rigófüttyös, csendes szigetet a férfiállatok tengerében. Ahol kellem van, nincs erőszak, ahol az 22 �előjáték órákig (is) eltart, ahol későn kel a nap és korán fekszik, ahol ágyba viszik a kávét, ahol könnyen kinyögheted nyögendőd. Elképedve hittem cukrosbácsinak magam, indultam italért, mert egyedül én voltam bejáratos a Verembe. Egy luk, de jó bort mérnek, és nem eladásra szerkesztik söprűből, cukorból. Az öreg bajusza összetapadva, könyöke az asztalon, előtte felesége képe. Törött sárga kép. Az öregasszonyt ismertem, fekete, sváb asszonyka, fehér arcú, hajlékony és mosolygós, mint a kerítés helyett ültetett friss fűzfavessző. Az öreg összekapta magát, láttam rajta, de szibériai kirándulása óta ez az első évzáró, melyet egyedült tölt, így aztán hiába erőszakolta meg magát arra az egyetlen percre, már a lopótököt se szívta meg rendesen, és be se fogta rendesen, és a konyhai tűz is kialudt. Vendégeid vannak? - kérdezte. Ühm - bólogattam. Nem maradsz itt? Visszajövök. Marika mamó jól van? Jobban van? - mamó egy hónapja feküdt valamelyik jobb osztály ágyán. Sehogy volt. Még annyira se. De leültem, ittam egy pohárkával, mert nem volt merszem azonnal elindulni, és mert kacsázott a lábam, és mert remegett a gyomrom, és mert végigrohant rajtam, hogy még ezek is, hogy még ők is, akik mindent, amit csak lehetett, erejükön bőven túl; a gyerekek meg: egyik itt, másik ott, és beugrottak, átadták az ajándékot, ma meg már nincsenek sehol: hogy: és velem? És velem mi lesz? Jut-e egy távirat, amikor már most is így? Boroztunk. Maradtam. Ilyen mondatokkal: Jó kemény tél ez; januárban enyhül majd; ha felhősödne egy kicsit. . .; A szilveszteri műsor. . . És: Gyere át, megnézzük kettesben; Az idei bor, az aztán igazán; Volt neki napja, esője kevés. Vagy nem is ezeket mondtuk egymásnak, másokat, még másabbakat, alig volt szívem elindulni. Bajusza jobban összetapadt a boroktól, szemhéja még alacsonyabbra ereszkedett. Le - l etértem az ösvényről, csizmaszáram tele hóval, ha elestem, mert megtörtént, üvegeket magasba tartva vigyáztam: gallérom mögé is jutott. Érkeztemre Róka felfújta a kétszemélyes matracot, a pici heverő mellé helyezte és megágyazott ott. Nem tudtam még, nekem, de a gyanú megfészkelt. Hát láttam őket. Kipirultan, csillogó szemekkel, nevető szájjal, és láttam őket örömeikben. A párolni kályhára tett hagymáról meg elfeledkeztek, helyén a forró zsírbankunkori szénszálak, és láttam őket, ha nem is - , mert nem - tudtam pontosan: milyen istentelenül vagyok terhükre: az este így lépett be, terhükként ültem ölbe tett kézzel vendégeimnél. A kórházi nővér kivonult, Róka nővérem gumival összefogta haját, combomra könyökölt: Nehogy haragudni merészelj, nincs semmi ellenedre. . . Pislogtam a bortól, és nem értettem semmit a világon, merthogy igazán másképpen számolgattam, ha számoltam. Mi-mi-mint mondod? - dadogtam a melegben. Ti szépek vagytok, okosak, kemények, haragtartók, kegyetlenek, ti ilyenek vagytok, amilyenek. . . 23 �Hogyan? Miről van szó? Arról kedvesem - és itt közelebb hajolt, rövidebb tincsei kibújtak a laza gumiból, szemébe hulltak, szép két kezét odahelyezte, ahová szokta, csak röptében, fejtörés nélkül: - Hogy aludj csak a matracon nyugodtan, odabújok hozzád. . . Jó? Lefeküdtem hát a matracra, a kislámpa égett, és előbb a fele, aztán háromnegyed takaró került rám. Nekik, úgy látszott, nekik nem kellett se hálózsák, se paplan, se semmi. Hangokkal is takaróztam, ismerős és ismeretlen hangocskákkal, foszlányokkal, nyögdécseléssel, és bár úgy tettem, mint aki alszik, mint a medve, ragyogtam a hangszerek alatt harminchárom centiméterrel, és ha Róka nem érint meg futtában, ha volt szabad keze (nyilván), akkor is ébren maradok, ébren, borosan, jókedvűen. És megálltam. Nem térdepeltem föl, bár hely se került ott, megvártam, amíg lepottyannak. És megtörtént: én meg morogtam persze, hogy takarodás a gumimatracról, ha egyszer elüldöztetek az ágyamról, de csak csöndeskén, halkacskán. Amikor aztán vége lett számomra a bálnak, visszadugtam lábam a csizmába, nyakamba kanyarítottam vándoros kabátom: maradék pálinkácskával, nyalábnyi rántott karajjal megindultam a korábban oly kacskaringó ösvényen az öreghez, a borhoz: mert utáltam őket. A kedveseket, ügyeseket. Róka pucéran és mezítláb futott utánam a kapuig, a fagyban, a résnyire elkapart hóban, ahol a kancsal, deformált kulcsot próbálgattam a zárba, és ott bebújt kabátom alá, kihúzta ingem a nadrágszíj szorításából, forró karjával simult hátamra, hasamra, csizmámon lábujjhegyen állt, és azt suttogta: - A legnagyobb találmány volt, hogy megismertelek. . . Én így válaszoltam számban szikrázó rációval: - Ügetés a házba, mert megfázol, még ápolhatlak is, nincs bajom épp elég. - Gyere, lépegess be velem - kérte súgva. Én meg belépegettem vele, szűk kis ajtóval, hogy a hideg ne műveljen honfoglalást a takaratlanul szendergő nővérke libabőrt ugrasztó mellén. Lefektettem Rókát mellé, betakargattam kettejüket, gyönyörködve, lassan. Csak ezután indultam az öreghez, arra gondolva, Rókáéknak is a legjobb vagyok, mert nekik hagyom szilveszter éjszakáján ágyamat, az öregnek is, mert nem hagyom magára, amikor pedig nagyon árva lehetne pincéjében, az öregasszony fényképét pohárnak támasztva. Ekkor robbantak az első petárdák a Duna innenső partján, s én csúszkálva a hóban, egyik jócselekedetemből a másikba zuhanva azt számolgattam, ahol most helyem lenne, abban a lakásban, ha ők most elhúzzák a függönyt, ha most az ablakban állnak, miután boldog új esztendőt kívántak egymásnak, ha most ők fölnéztek a nagy magyar égre, látják-e robbanni ugyanazokat a petárdákat, most ugyanazokat látják-e szétfoszlani, eltűnni a csillagok alól, mint én? És megköszöntöttem magamat. Hosszan, mint amikor két ismerős teszi, akiknek nincs titkuk egymás előtt, s akik fogalmazhatnak pontosan, számlálhatják és számonkérhetik a kívánságokat, a lehetőségeket, nincs sértődés. Így köszöntöttem, így, magam, térdig a hóban. 4 2 �25 �JOBBÁGY KÁROLY Változatok egy utazásra I. II. A vonaton nem olvasok, Csak nézem, hogy az út - amíg a szerelvény robog vissza (múltamba?) fut. . . A vonaton nem olvasok, csak nézem szomjasan - amíg a szerelvény robog a tájat. . . Hogy rohan! Múltam? Pár órám, tegnapi, de akkor is a „múlt”. Még tündökölnek színei, ereje megfakult. Hányszor láttam már? S nem tudom Irigylem is, hogy visszamegy, s azt, mit elhagytam én, (az hogy miért, most egyre megy) ott leli a helyén, levenni a szemem róla. Talán búcsúzkodom mindentől csendesen? Talán érzem, hogy nem soká, kis időt látom ezt, ahogy a táj az ég alá lassan becsúszni kezd, a régi utcát, házakat, a mosolyt, ölelést. . . Mindez ragyogni néki fog, akármilyen kevés. . . aztán lebuknak hirtelen a fák, s a Nap velük. Elfog a jeges félelem, e látvány szíven üt. Én meg. . . De hiszen este már otthon, szokott helyen ülök. . . De elmúlt ott a nyár fél napja - nélkülem. 26 Végem v an ! Így lesz akkor is, amikor én megyek? így tűnik el a fényem is s az őrtálló hegyek? �JOBBÁGY KÁROLY Reggelenként... Reggelenként nagy mélységekből kapaszkodom fel, szédelegve. Nem is tudom, miért kelek föl, egy ízemnek nincs erre kedve, mert olyan jó lenne a gödörben, a veremben, honnan kimászom! Nagy nyugalom ül, hallgat körben, s tűnődhetem az elmúláson. Oly sok mindenről álmodoztam, s nem lett enyém, hiába kértem Feladom hát a harcot mostan. Elég volt! Segíts hát nem élnem! BÉNYEI JÓZSEF Úgy is Fele már Vagy még annyi se Ki szabja meg Ki méri le Ki lát az évek mélyire Nem köt és nem véd semmise Órák keresztje Golgotád mérföldes lábú a világ a csönd tankja tiporna rád nem véd meg könnyel az anyád Mindegy neked ha sok kevés sűrűbb az élő szenvedés szíved fölé feszítve kés figyel és tudja meddig élsz Mindegy hogy hátra mennyi van így is úgy is mosolytalan így is úgy is örömtelen halálodig reménytelen 27 �POLNER ZOLTÁN Á ld o tt legyen Gyönyörű átok ül rajtam: képzelek tajtékos madarat, vasfüvű mezőt, jegenyéket a horkanó szélben. Világ mocskát söprő fák jönnek, sarkából az ajtót kivetik, sötét hajamat a földbe tapossák. Legenda minden napom, szavaimon feketedik a vér. Látok rozmaring-erdők elé fogott napfényt, tovatűnni gyerekkort, billegő koporsót. Kiáltozó anyám a holdújulásban. Áldott legyen a föld, a víz, legyetek áldottak fák, lovak és minden amit szárnyas szóval megnevezek: gyönyörű átok ül rajtam. ÁDÁM TAMÁS M ajdnem tökéletes... Majdnem tökéletes vagy csak szakadt harisnyatartód fekete árnya riaszt bocsánat húsod kemény mint a kavics tán a harangokat is megkongatná és félreverné egész éjjel rúzs rúzs rúzs finom ívében feszülnek a vágyak hajadból gesztenyék zuhognak kopognak üresen sután 28 ágyam deszkáin megannyi jajgatás itt fekszel kiterítve a darazsak betörnék az ablakot én meg elfáradok hosszú combodon valami zavar ebben a nyújtott őszben szép vagy majdnem tökéletes csak szakadt harisnyatartód fekete árnya riaszt �29 �ablak Szibériai színek M e g v a llo m , izga to tta n és ö rö m m e l o lv a s ta m e l azt a n a g y csom ag k éz ira to t és a Lángok. . . (O g n y i K u z b a sz s z a ) cím ű fo ly ó ir a t le g fr is s e b b szá m ait, a m e ly e k e t a Palócföld sze rk esz tő ség e K e m e r o v ó b ó l k a p o tt, é s to v á b b íto tta k h ozzám az z al a c é lla l, h o g y e z e k b ő l k é s z íts e k ö ssz eá llítá st a la p szá m ára fo r d ít ó t á r sa im m a l. J ó l m ű k ö d ő b e id e g z e tts é g ü n k a v á lto z á s je le it k e r e s i m o sta n á b a n , h a a s z o v je t v a ló s á g r ó l sz ó ló írá s k e r ü l a s z e m ü n k e lé . A g o r b a c s o v i ,,n y ilv á n o s s á g ” m eg n y ito tta a k a p u k a t b á to r, sz ó k im o n d ó a lk o tá s o k s k o r á b b a n n e m p u b lik á la n d ó n a k n y ilv á n ít o tt m ű v e k e lő tt is. Ü g y é rz em , a v á lto z ó s z o v je t k ö z é le tte l k a p c s o la tb a n itt, nál u n k e le in te a f f é le ille g á lis iz g a lm a k ra h a n g o lt é r d e k lő d é s is v o lt, d e a „ s u tto g ó fig y e lm e t ” m a g u k a m a rk á n sa n m eg m u ta tk o z ó , b e m u ta tk o z ó a lk o tá s o k e lé g h a m a r á tv e z e tté k a p o litik u s sz á m á ra i s k ív á n a to s k ö z ö s g o n d o lk o d á s m ez ő ire. E z t a z ú ja t n e m e lé g tu d o m á s u l v e n n i. Ú j m a g a ta rtást h ív , k ív á n . S z ib é r iá r ó l s z ó lv a k ü lö n ö s e n igaz, h o g y ez a p o lit ik a i „ ú j ” lá tv á n y o s , a tá j v á lto z ó k é p é b e n , az ú j é p ítk e z é s e k b e n m á r k o r á b b a n m e g je le n t ,,ú jja l” já r együ tt. A k e m e r o v ó i b a rá to k ír á s a i a tá j h e ro ik u s á ts z e r v e z ő d é s é r ő l s a m a g u k a t a la k ító e m b e r e k r ő l s z ó ln a k . In te rn a c io n a lis ta e m lé k e z e t, h a z a sz eretet, a táj, az ú j te r h e lé s e k e t v is e lő e m b e r, a tö p r e n g é s -v ív ó d á s sz ín ei, té n y e i b e s z é ln e k az itt k ö v e tk e z ő o ld a la k o n . Vil Rugyin Z a lk a M á té t b em u ta tó d o k u m e n tu m írá s a té rb e n és id ő b e n te rem t k a p c so la to t k é t h a z a k ö z ö tt, s a h u s z a d ik s z á z a d i tö rté n e le m k é t fe je z e t e kö z ö tt. Zinaida Csigarjova m a i tém á jú n o v e llá já n a k o lv a s á s a k o r a fe s tő m ű v é s z fő h ő s s e l e g y ü tt é ljü k á t e g y szin te k e g y e tle n ü l p o n to s tö rtén et m eg tisztító fe szü ltségét. C s ig a r jo v a - m in t m o n d a n i sz o k á s - ,,e le v e n b e v á g ” . E lg o n d o lk o d tat, h o g y m ily e n sz ik rá z ó a n k é p e s tu d a to síta n i e g y ö n m a g á n tú lm u ta tó p r o b lém á t. H a d d m o n d ja k n é h á n y szót a s z á m o m ra le g k e d v e s e b b e k r ő l, a v e r s e k r ő l is. A m ik o r v á lo g a tta m , m a jd le fo r d ít á s u k r ó l b e s z é lg e tte m Győri Lászlóval, Kiss B e n e d e k k e l, Lothár Lászlóval, Mezey Katalinnal, Rózsa Endr é v e l é s Végh Miklóssal, b iz o n y sa jn á lta m , h o g y n em m u ta th a tu n k b e m é g tö b b lír ik u s t és m é g tö b b a lk o tá st. A lk o t ó é r z é k e lé s , e g y é n is é g -íz le lg e té s , m u n k a ism eretség k e z d e t e v o lt e z . L e h e t , h o g y le sz fo ly t a t á s a . . . ? Ö rö m m e l n y ú jtju k á t a k e d v e s o lv a s ó n a k e z e k e t a s z ib é r ia i sz ín ek et. KO NCZEK 30 JÓ Z S E F �VIL RUGYIN Zalka Máté Valóság és legenda Néhány évvel ezelőtt, amikor egy televíziós műsort készítettem Z a lk a M á té a katonáról, az íróról, a lánglelkű magyar internacionalistáról, három nemzet - a szovjet, a magyar és a spanyol nép - hőséről, meggyőződtem arról, hogy a polgárháborúban játszott szerepét és egyáltalán nevét oly’ mértékben övezik romantikus legendák, hogy a történelmileg hiteles eseményeket meglehetősen nehéz tetten érni. Az igazán hősies, gyönyörű legendák összefüggnek Oroszország aranykészletének megmentésével, amelynek 1920-ban Zalka Máté a „vörös magyar” is részese volt. De, mielőtt erről beszélnénk, néhány szót arról, hogy Zalka Máté, illetve Franki Béla - ahogyan eredetileg hívták - miként került Oroszországba. . . . Már második napja tartott B r u s z ilo v tábornok vezetésével az orosz hadsereg támadása - a nevezetes „Bruszilov-áttörés” második szakasza. Az osztrák csapatok - mint később S z to g o v vezérőrnagy írta - nem egyszerűen csak visszavonultak: „amint a foglyok egybehangzó vallomásai is igazolták, az osztrák hadsereg különböző alakulataiból verbuválódott tömeg reménytvesztetten, fegyvertelenül menekült Luckon keresztül, futtában dobálva el minden felszerelését” . Ezt a pánikszerű megfutamodást azon a napon, 1916. június 16-án, egy gyalogosszázad fedezte Zalka Máté hadnagy irányításával. „Harcolni az utolsókig!” - adta ki a parancsot. S napnyugtára, a századból mindössze egy ember maradt életben - maga Zalka Máté. Sok sebből vérezve esett orosz fogságba, ahol azonnal hadikórházba szállították, mert életveszélyes állapotban volt. Túlélte sérülését és még abban az évben Távol-Keletre került katonai fogolytáborba. A háború értelméről, céljairól elmélkedve itt jutott arra az elhatározásra, hogy soha többé nem vesz fegyvert a kezébe. Egy alkalommal, a svéd Vöröskereszttől csomagok érkeztek a táborba a foglyok részére. Mivel az osztrák és a magyar tisztek a fogságban is szigorúan ragaszkodtak a rendfokozatuk szerinti megkülönböztetéshez, a csomagokat a tiszti barakkban osztották szét: a steppelt kínai vattakabát, a fehérnemű és a bor náluk maradt, a sorkatonáknak a fésű és a bolhairtó por jutott. Zalka Máté felháborodott ezen a nyilvánvaló igazságtalanságon és hangot is adott véleményének. Félreértették s még egy csomaggal ki akarták engesztelni. Máté fellázította a közkatonai barakk lakóit, s a tiszt uraknak az orosz őrségnél kellett védelmet keresniük. Az eset kapcsán Zalka Mátét „lázadásra való felbujtás” címén orosz katonai bíróság elé állították és háromévi börtönbüntetésre ítélték. K a r l G r ü n b e rg német kommunista író szerint nem három, hanem öt évet kapott. viszont a hamarosan bekövetkezett februári forradalom megnyitotta cellája ajtaját. Zalka Máténak az esett a legjobban, hogy a börtönbe benyomult magyar katonák a vállukra emelve vitték ki onnan. ró l, 31 �Akik olvasták Nyikolaj Osztrovszkij V ih a r sz ü lö tte i című regényét, bizonyára emlékeznek az egyik hősre, a volt osztrák katonára, P s ig o d s z k ijr a és orosz fogságbeli élményeire: ,,. . . Volt nálunk egy vakmerő fickó, Sajno hadnagy . . . Börtönbe zárták. . . De akkor kezdődött a haddelhadd. A bolsevikok a mi táborunkig is eljutottak. Mindenkit kiszabadítottak, röpgyűléseket tartottak. A foglyok jelentős része el is határozta, hogy őket fogja támogatni. Több mint másfél ezer katona gyűlt így össze, köztük magyarok, galíciaiak, mind volt lovassági katonák. Felfegyverkeztünk, lovakat szereztünk. E lfoglaltuk a várost, kinyitottuk a börtön kapuját. Megtaláltuk Sajnot is és rögtön nekiszegeztük a kérdést: «Ha valóban rendes ember vagy és együtt érzel az egyszerű néppel, akkor átveszed a parancsnokságunkat és cselekszel«. A hadnagy nem sokáig gondolkodott a válaszon. »Adjatok lovat, egy pár mauzerpisztolyt és menjünk az orosz tiszt urak ellen!«” Ezeket a szavakat írta róla Nyikolaj Osztrovszkij, akit mély barátság fűzött Zalka Mátéhoz. Csakhogy Máté nem könnyen vállalta el a parancsnokságot, hiszen megfogadta, hogy soha többé nem fog fegyvert a kezébe. Szilárd jellemű ember lévén, sokat vívódott: megszegheti-e az önmagának adott fogadalmat? Körös-körül kegyetlen harcok dúltak: Vlagyivosztokban japánok szálltak partra és a helybéli fehérgárdisták segítségével elfoglalták a távol-keleti partot, valamint az Amúr-vidékét. 1918 májusában kirobbant a cseh hadtest árulása. A csehek szerelvényei - mintegy ezer verszt hosszan - a Volgától az Urálon és Szibérián keresztül Vlagyivosztokba tartottak, hogy tengeri úton térjenek haza. A csehek szervezett erőt képviseltek, amely sokat segített a fehérgárdistáknak a még gyenge szovjetek szétverésében. Zalka Máté felmérte, hogy nem maradhat tétlen, nincs joga távol tartania magát ettől a harctól. Annál is kevésbé, mert a hatalmat ismét azok igyekeztek megszerezni, akik őt is börtönbe zárták. Zalka egy volt magyar hadifoglyokból verbuválódott lovasszázad élén állt a vörösök oldalára, a S z e m jo n o v atamán bandái ellen harcolt. Méghozzá olyan hősies elszántsággal, hogy a kolcsakisták hatalmas vérdíjat tűztek ki a fejére. S bármilyen furcsán is hangzik, a későbbiek folyamán ez mentette meg az életét. Az egyik kegyetlen csatában - írja Karl Grünberg - a fehérek szétverték Zalka Máté csapatát. Alóla kilőtték a lovat, amely maga alá temette őt. Máté néhány harcostársával a fehérgárdisták kezébe került. A kolcsakisták itt a harcmezőn azonnal agyonlőtték a fogságba esett „vörös magyarokat” . Zalka Mátét csak azért hagyták életben, mert a fehértisztek közül valaki felismerte és felhívta a többiek figyelmét, hogy érte magas jutalmat lehet kapni. Így került Zalka a krasznojarszki börtönbe, ahonnan azonnal tovább kellett volna őt vinni Omszkba a „Legfelső kormányzó” - ahogyan akkor K o lc s a k o t titulálták - székhelyére. Jóval később, egy beszédes pillanatában Máté elmesélte a feleségének, hogy mi történt vele a krasznojarszki börtönben, Vera Ivanovna pedig férje halála után megírta a történetet: „Reggelente a börtön udvarán puskaveszszővel verték a foglyokat, éjszaka pedig egy szál alsóneműben kihajtották őket a sztyeppére és árkot ásattak velük. Azután mindenkit az árok szélére állítottak és kettőt-hármat agyonlőttek közülük. Az életben maradottak csak miután betemették elvtársaik holttestét, térhettek vissza a börtönbe. Másnap mindez megismétlődött: reggel verték, este sortűz elé állították őket.” Az egyik éjszaka kettesével összebilincselték a foglyokat. Mátét cellatársá­ 32 �val, egy Kuznyecov nevű, hatalmas termetű és fizikumú szibériai bolsevikkai láncolták össze. Elsőként ő kezdett el futni. Az őrök tüzet nyitottak rájuk. Kuznyecov vagy meghalt vagy megsebesült, de ahogy elesett, szétszakította a kettőjüket összekötő láncot és így Zalka Máté el tudott menekülni. . . Ezt követően munkásokból és parasztokból egy új osztagot szervezett és partizánakciókba kezdett a Jenyiszej menti tajgában, a dél-kanszki járásban, a transzszibériai vasútvonal mentén. Az egyik legenda szerint 1919 decemberében éppen ezen a területen foglalta el Zalka és csapata azt az Oroszország aranykészletével megrakott szerelvényt, amelyet az Omszkból menekülő Kolcsak vitt magával Irkutszkba, ahol új front megalakítását tervezte a szovjethatalom ellen. Az események - ahogyan Karl Grünberg írja - a következőképpen zajlottak le: Kolcsak különvonaton, a fehér csehek védelme alatt utazott Irkutszkba. Ezt követte a tizenegy leplombált teher- és egy személyszállító vagonból álló szerelvény. Erről Zalka Máté is tudomást szerzett, de szárnysegédeivel úgy vélte, hogy a lepecsételt vagonokban lőszerek vannak. Hiszen ez idő tájt mit lehetne egyebet teherkocsikban szállítani? Mivel nekik nagy szükségük volt lőszerekre, úgy döntöttek, hogy elfoglalják a szerelvényt. Rajtaütést szerveztek. A vonatot egy vasutasnak öltözött társuk állította meg. piros zászlóval vészjeleket adva. A cseh őrök nem tanúsítottak ellenállást. Máté karddal a kezében rontott be a személykocsiba, ahol azonban nem voltak fehértisztek, ahogyan várta, hanem két ijedt, civil ruhás férfi ült. Mint kiderült - ők nem polgári ruhába bújtatott tábornokok voltak, hanem az Orosz Állami Bank igazgatói. A vagonokban pedig körülbelül 40 tonna arany - érmékben, tömbökben, ékszerekben - , Oroszország aranykészletének mintegy a fele. A fehérek mindezt még 1918-ban Kazanyban zsákmányolták és most Kolcsak hozta magával. Zalka őrséget állított az igazgatók mellé, ő maga pedig kiugrott a személykocsiból - mert partizánjai már a tehervagonok plombáinak feltörésével foglalkoztak. Elkiáltotta magát: „Vissza! E l a vagonoktól! Mind alá van aknázva!” Akkoriban még rosszul beszélt oroszul, de abban a pillanatban azonnal eszébe jutottak a szükséges kifejezések. A partizánok a szerelvényt holtvágányra terelték egy eldugott kis állomáson. Máté távírókészüléken hallgatta le, hogy miként folyt a veszekedés az egyik végállomástól a másikig: „Hol lehet a szerelvény? Ki fizet a fejével az eltűnéséért?” Zalka értesítette a parancsnokságot a sikeres akcióról, és utasítást kapott, hogy a szerelvényt juttassa el Irkutszkba. A n n a K a ra v a je v a ismert írónő - Zalka közeli barátja - többször is tett kísérletet, hogy megtudja tőle, miként sikerült az aranyat Irkutszkba szállítani, de Zalka a válasz helyett mindig csak mosolygott. Egy alkalommal azonban ő maga tett említést „az aranyvonatról” . Csapatában volt egy Zsiga bácsi nevű többszörösen kitüntetett katona, szintén a volt magvar hadifoglyok közül. Máté felhasználta Zsiga bácsi történetét A z üstökösök visszatérn ek című, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságról szóló regényében. Anna Karavajeva itt rögtön rá is kérdezett Mátéra: - És az ön emberei nem estek kísértésbe? Mégiscsak aranyat vittek. Máté csillogó szemmel, nevetve válaszolta: - Ó, ez nem történhetett meg, hiszen még közel menni is féltek a vagonokhoz.. . Mint az ördög a tömjénfüsttől! Cigarettára gyújtani is csak úgy 33 �fél verszt távolságban mertek. Azt mondtam nekik, hogy a vonat dinamittal van tele. Most pedig a legendák után megbízható történelmi kutatások figyelembevételével vizsgáljuk meg, hogy M ik é n t s ik e r ü lt m e g m e n te n i O ro sz o rsz á g a ra n y k ész letét. A szerzők - A . M . G a k és mások — hiteles dokumentumok alapján állapították meg, hogy az aranyat szállító, Irkutszk felé haladó szerelvény „D ” kódjelzéssel volt ellátva, ami a „dobro ” szóra utalt. A 29 vagonból álló szerelvényt a cseh katonák biztosították, azonkívül a fehér-cseh parancsnokság garantálta védelmét. Az „aranyszerelvény” előtt az 58-as számú vonat haladt, amelyben - ugyancsak a fehér csehek védelmével — Kolcsak utazott. A partizánok és a cseremhovói munkásalakulatok Grisevo állomáson Cseremhovótól 12 km-re - mindkét szerelvényt feltartóztatták és az aranyat tartalmazó vagonok őrzésére itt néhány cseremhovói munkást tottak. is átirányí- Egy nap múlva a szerelvények megérkeztek Innokentyevszkaja állomásra, ahol Vaszilij Burov partizánjai várták. Burov lefegyverezte a cseh őrséget, az aranyvonat őrzésének posztjaira saját embereit állította, ő maga pedig beült Kolcsak vagonjába. 1920. január 15-én Burov mindkét szerelvényt Irkutszba juttatta, ahol az orosz kommunista bolsevik párt kormányzósági bizottsága működött. Kolcsakot és miniszterelnökét P e p e lja je v e t börtönbe zárták, az arannyal teli szerelvényt pedig holtvágányra állították. A munkások a vagonokat szegesdróttal vették körül, felszedték a holtvágányhoz vezető síneket, a vagonok kerekeiből kiszerelték a csapágyakat. A szerelvényhez a kelet-szibériai Vörös Hadsereg katonáiból megerősített őrséget állítottak. Az 1920. január 16-án készült átadási jegyzőkönyv alapján a 28 vagonban 678 zsák és 5143 láda arany volt, további 7 vagonban még platina és ezüst, összesen 397 és fél millió rubel értékben. 1920. március 1-én az utolsó cseh alakulat szerelvénye is elhagyta Irkutszkot. A vagonok őrzése teljes egészében a Vörös Hadsereg kezébe került. Az 5. hadsereg parancsnoksága, március 2-án, az őrség megerősítésére Irkutszkba küldte a 30. lövészhadosztály 262. ezredének 3. zászlóalját. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a 30. lövészhadosztály A lb e r t Ja n o v ic s L a p in (aki Lapinsa néven vált ismertté) parancsnoklatával szabadította fel 1919 decemberében Tomszkot és Kuzbassz északi területeit. Hol volt ekkoriban Zalka Máté? A legenda szerint: Irkutszkban! S mintha még Kolcsak admirális kihallgatásán is részt vett volna — ez a változat fogalmazódik meg M. Tyihomirov L u k á c s tá b o rn o k című könyvében is: „És elérkezett az utolsó kihallgatás. Máté egy simára fésült, szakállas, hosszú orrú, khaki egyenruhás embert pillantott meg, aki György-keresztet viselt a mellén. . . Kolcsak fehér zsebkendőt gyűrögetett a kezében, amellyel gyakran megtörölte verejtékező homlokát. . . Máté úgy érezte, hogy Kolcsak nagyon elővigyázatosan beszél. . .” Mivel bizonyíthatjuk, hogy Karl Grünberg elbeszélése - mely szerint Zalka Máté tizenegy vagon aranyat foglalt le - illetve Tyihomirov története Zalka Kolcsak kihallgatásán való részvételéről - legendán alapszik? Hivatalosan igazolt tény, hogy 1919-ben Zalka Máté részt vett az A . D . és a P. E . S e ty in k in által vezetett partizánseregben, amelyik a kolcsakisták ellen harcolt a jenyiszejszki kormányzóságban. 1919. november K ra v c s e n k o 34 �28-án, az 5. Forradalmi Katonai Tanács táviratot küldött Kravcsenkónak és Setyinkinnak azzal az utasítással, hogy a fehérek hátában vágják el az Acsinszk-Krasznojarszk vasútvonalat. Ennek értelmében a partizán hadsereg dél-jenyiszejszki ezredei támadást intéztek Krasznojarszk és Acsinszk irányába, az észak-jenyiszejszkiek pedig Kanszk felé. Ebben az északi ezredben harcolt 1919 decemberében Zalka Máté lovasegysége is. Az aranyat szállító szerelvény elfogása pedig - mint ismeretes - jóval távolabb, Irkutszk irányában történt. Az 5. Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa 1919. december 26-i parancsa így szólt: ,,A csaknem teljesen fegyvertelen partizánok áldozatkész küzdelmét örökre megőrzi a jövő generáció emlékezete. . . Most megtörtént a reguláris Vörös Hadsereg és a partizánalakulatok egyesítése. . . Ebből a két erőből egy egységes, átütő hadsereget kell kovácsolni” . Két nap múlva, december 28-án, az 5. hadsereg, 27. hadosztálya elfoglalta Mariinszkot, a vörösök fogságába esett több ezer ellenséges katona, és gazdag hadizsákmányra is szert tettek. Az anzsero-szudzsenszki szénmező területét sietve kiürítő kolcsakisták és a lengyel legionáriusok nem tudták felrobbantani. 1920. január 2-án, az 5. hadsereg alakulatai és a partizánok felszabadították Acsinszkot. Január 7-én, a 35. hadosztály 30. ezrede a partizánokkal együttműködve elfoglalta Krasznojarszkot - ahol Kolcsak 1., 2. és 3. hadserege megadta magát. A Krasznojarszkon túli területeket a partizánok már korábban felszabadították. Január 15-én, a vörös ezredek bevonultak a már szabad Kanszk városába. Irkutszk felé, szorosan a visszavonuló cseh szerelvények nyomában - >a velük kötött megállapodás értelmében - csak az 5. hadsereg 30. hadosztálya nyomult. A fővasútvonal jobb oldalán pedig az egyetlen harcképes ellenséges alakulat, a Jenyiszejen áttört Kappel-hadtest vonult vissza Irkutszk irányába. Ezt a hadtestet K a p p e l tábornok január 25-i halálát követően V o jc e h o v s z k ij irányította. 1920. január 30-án, a kappelisták, a fehér cseh alakulatok segítségével Zima állomásnál megsemmisítették a kelet-szibériai Vörös Hadsereg előretolt egységét és február 6-án Irkutszba értek. Vojcehovszkij tábornok irreális ultimátumot fogalmazott meg: adják ki neki Kolcsakot és Pepeljajevet, adják át az aranyszállítmányt és ellenállás nélkül engedjék átvonulni hadtestét keletre. . . A vörösök válaszként február 6-án és 7-én 30 fokos hidegben, kemény harcok árán szétverték a kappelistákat. Maradványaik kikerülve Irkutszkot - leereszkedtek a Bajkál-tó jegére és úgy menekültek, hogy a Bajkálon túl egyesüljenek Szemjonov atamán egységeivel. Zalka Máté sem 1920 januárjában, sem februárjában nem volt Irkutszkban s nem vehetett részt ezekben az eseményekben, egyszerűen azért, mert pontosan ebben az időben szervezte Acsinszkban az 1-es számú internacionalista ezred első zászlóalját, amelynek V a rg a Is tv á n magyar kommunista volt a parancsnoka. S mi történt az ,,aranyszerelvénnyel” ? Talán Zalkának nem is volt köze a megszervezéséhez? Mi tulajdonképpen az igazság a romantikus legendákban? A dokumentumok azt igazolják, hogy 1920 áprilisáig Oroszország aranykészlete még Irkutszkban volt. Ezt követően a szovjet kormány utasítására szállították vissza Kazanyba. 35 �Az irkutszki forradalmi bizottság egy különbizottságot hozott létre, amelyet azzal bíztak meg, hogy újra számba vegye az értékeket és csomagoltassa át az erre a célra készített speciális ládákba. Ezeket tizenhárom kéttengelyes pullmankocsikba pakolták be s a következő felirattal látták el: „Vlagyimir Iljics Leninnek, az irkutszkiaktól” . S a vonat elindult hosszú, több mint egy hónapos útjára. Irkutszkból az „aranyszerelvény” Alsó-Ugyinszkba, majd Acsinszkba érkezett. Itt váltották le az őrséget: a vagonok őrzését Varga Istvánnak, az 1-es számú internacionalista lövészezred parancsnokának katonái vették át. Ennek az ezrednek az első zászlóalját vezette Zalka Máté. A hosszú úton Acsinszktól, Mariinszkon, a tajgán, Novonyikolajevszken és Omszkon keresztül közvetlenül ő irányította az Orosz-szovjet Köztársaság aranykészletének őrzését: éjjel-nappal az ő utasításait követték a katonák. Ebben, úgy tűnik, már nincs helyük a legendáknak. Viszont ez a fiatal, rokonszenves magyar parancsnok olyan kiemelkedő személyiség volt, hogy még ehhez az akciójához is társultak kitalált események. A fentiekben már említett M. Tyihomirov L u k á c s tá b o rn o k című könyvében a következőket írja: „Omszkban váratlan megállót kellett tartani. Az Irtisz folyón átvezető hidat, a kolcsakisták fölrobbantották. A helyreállítás még nem készült el, előreláthatóan még egy-két hónap kellett hozzá. Zalka Máté ebből a helyzetből is kivágta magát. A helyi lakosság segítségével, a vágányokat a folyó jegére fektették és így tolták át a vagonokat az Irtisz másik partjára. . .” De bármennyire is lebilincselő ez a legenda, el kell szakadnunk tőle. Először is Vlagyimir Iljics Lenin 1920. március 3-án táviratot küldött az Omszkban székelő szibériai forradalmi bizottsághoz, amelyben azt az utasítást adta, hogy „Szibéria vasúti és folyami szállító útjainak a helyreállítása képezze a köztársaság egyik legfontosabb feladatát.” A szibériai útvonalak gyors újjáépítésére 200 millió rubelt utaltak ki. Több tízezer munkás és vöröskatona kezdett hozzá a kemény fagyban és maró szélben a felrobbantott hidak helyreállításához. Novonyikolajevszknél az Obon átvezető híd újjáépítése másfél hét alatt megtörtént, a komolyabban sérült omszki Irtisz-híd áprilisra készült el. Másodszor: a dokumentumok azt bizonyítják, hogy az „aranyszerelvény” április 20-án érkezett Omszkba és ebben az időben, amikor az olvadás megindul, az Irtiszen egyszerűen lehetetlen vasúti síneket a jégre fektetni. 1920. április 20-án, a szibériai forradalmi bizottság elnökének a nevére távirat érkezett V. I. Lenintől: „Az összes aranyat - az Omszkban találhatót is hozzávéve - két szerelvénnyel, megfelelő katonai őrizettel sürgősen el kell juttatni Kazanyba, a kormányzósági kincstár számára” . A szibériai forradalmi bizottság úgy ítélte meg, hogy a Zalka Máté vezette internacionalista zászlóalj megbízhatóan látja el a védelmet, ezért nem váltotta le őket. Így a magyar internacionalisták kísérték a szerelvényt Kazonyig, ahová május 3-án érkezett meg. Oroszország aranykészlete - habár nem teljes egészében, hiszen Kolcsak ezzel az arannyal fizetett nyugati szövetségeseinek fegyverzet pótlásaiért visszakerült ugyanazokba a kazamatákba, ahonnan a fehérgárdisták szállították el 1918 nyarán. Amikor tájékoztatták Lenint, ő ezt mondta: „Jól van, most már lesz mivel kereskednünk Európával”. 36 �- Az „aranyszerelvény” eposza ezzel befejeződött. Zalka Máté Kazanyból az éppen akkor megnyíló lengyel frontra került. A fehér lengyelek és a petljuristák ugyanis április 25-én indítottak támadást ellenük. Ezen a fronton volt zászlóalj parancsnok Zalka Máté. De a legendák az „aranyszerelvényről” és Zalkáról nem halnak ki, sőt újabb színekkel, részletekkel gazdagodnak. Két ilyen történetet lehet találni M. Tyihomirovnál és Karl Grünbergnél is. Az egyik szerint Zalka Mátét Lenin elvtárs Kazanyból magához rendelte Moszkvába. Szívélyesen megölelte a dicső vörös magyar parancsnokot, köszönetét fejezte ki az „aranyszerelvény” megmentéséért és a következő szavak kíséretében mutatta be őt D z s e r z s in s z k ijn e k : „ Ime, aki megmentette a köztársaság aranykészletét!” A másik legenda szerint Zalka Máténak jutalomként felajánlották a meg­ mentett arany egy részét, de ő erről természetesen lemondott. Zalka Máté önéletrajzában minderről egy szó sincs, de az „aranyszerelvény” biztosításáért kitüntetésben részesült, amelyet az önéletrajzában is megemlít és amelyről részletesen szólunk. 1920. április 8-án - egy hónappal, az „aranyszerelvény” Kazanyba érkezése előtt - a Központi Katonai Tanács dekrétuma jóváhagyott egy, a „Forradalom Fegyveres Szolgálatáért” elnevezésű kitüntetést, amelynek aranyozott szegélyű medálját katonai vörös zászló díszítette. A dekrétum első pontjában, a következők olvashatók: „Ezt a kitüntetést a hadparancsnokság kizárólag kiemelkedő katonai érdemekért ítélheti oda” . Ebben a magas elismerésben mindössze 21-en részesültek - többek között a polgárháború olyan hősei, mint F ru n z e , B u g y o n n ij, V o r o s ilo v , T u h a c s e v s z k ij. Ez is mutatja, hogy milyen nagyra értékelte a szovjethatalom Zalka Máté szolgálatait: mivelhogy ő is megkapta ezt a kitüntetést. Zalka Máté más elismerést is kapott: a fehér lengyelek elleni harcokért és Perekop bevételéért katonai Vörös Zászló-rendet. Ugyanebben az évben, 1920ban Zalka Máté elérkezettnek vélte az időt arra, hogy kommunistának nevezzék, és belépett a pártba. 1921-ben, egy csekista lovasszázad parancsnokaként vívott kemény csatákat a mahnoista bandákkal, s ekkor még csak 25 éves volt. Ezt követően még 14 évet élt, gyengéd szerelmet táplált egy orosz asszony iránt, örömmel és sokat írt és második hazára talált, amelyért harcolt és vérét hullatta. De az igazságszerető internacionalistát szíve a távoli Spanyolországba szólította, ahol Lukács tábornok néven vezette a 12. nemzetközi brigádot. Zalka Máté 1937. június 12-én halt meg Hueszka alatt. Sok legenda született róla mind Spanyolországban mind a Szovjetunióban, még halálát követően is. Zalka Máté tovább él az emberek emlékezetében, valóságos tetteiben és a róla szóló legendákban. Ismert a neve a Szovjetunióban, Spanyolországban, amelynek szabadságáért életét áldozta és természetesen a népi Magyarországon, amelynek fia volt és maradt örökre. Fordította: Csongrády Béla-Szabados László 37 �GENNAGYIJ JUROV Barátaimnak Én azért nem halok végtére meg, mert elhozzák a híreket énhozzám a jó barátok - tolluk nem remeg! költők az Urálban vagy fönt Csukotkán. A kritika hozzánk túl szigorú kiadói szerkesztők bütykös ökle. De tisztes szó száll - nékik: háború! — a lőtéren s a falaknál örökre. Az ő vitathatatlan igazuk olajban, fémben van; őrzi a A század valódi poklaiból jövünk, honpolgárok - több a hadaknál: ne tereitessenek át a folyók, ne semmisüljön végleg meg a Bajkál. gyémánt. Ha Moszkva nem is tudja - nem hazug: azért van, mert nem olvashatták még át. Simulj ki, ráncos lelkiismeret, térdről föl. A lihegés itt csak légszomj. Új szél zúg át Szibéria felett, s lélegzetetek benne bárkit szétnyom. (Rózsa Endre fordítása) TAMARA RUBCOVA Bölcsődal Aludj, kisfiam, aludj. Odakint, ha csönd van, jávorszarvasünő fut körbe udvarunkban. A szénánkba belekap mohón, puha szájjal. Hallgass, mindjárt elszalad, bújj össze mamával. Máshol nem kap vacsorát, erdőn-mezőn hó van. Fölleljük majd lábnyomát reggel kint a hóban. (Mezey Katalin fordítása) 38 �TAMARA RUBCOVA A p á m emlékére Térdet hajtok a sírhalomnál, a fejem mélyen lecsügged, Bocsáss meg, apám, megbocsássál mindent, ami volt, s mi nem lett. Azt, hogy futva az élet után csak vendégnek jártam haza, s ritkán fordultam, apám, hozzád, a bizalmasom inkább a mama. Érdemrendjeid ünnepkor hordtad, bűntudat őrzi szavaid: „Fölösleges, hogy te is tudjad, amit a háború tanít. ..' Merő szemmel nézem a képet, rajta - negyven esztendeje komoly arcú főhadnagy, évek óta tankok közt telik élete. Általában sosem hallgattál, de meséd mindig másról szólott. Bocsáss meg, apám, nem fogom már megismerni háborús sorsod. (Mezey Katalin fordítása) VLAGYIMIR IVANOV Szénakaszálás Kasza alá hajlítom zöld füveit a földnek, s úszik, csak úszik július levegője, a nyár horizontján, ahol mint a méz, gyermeki pillanatok aranya, távolian, bőség, és fehér felhőkkel látomások sűrűsödnek tarkán. Kasza alá hajlítom zöld füveit a földnek, megszokott munka, nem-sietős, a szívem szerint való, amikor mindent, mi talmi, oldalra visz el a szél, s hömpölyögnek a gondolatok lomhán az élet partjai mentén, akár a folyó. Kasza alá hajlítom zöld füveit a földnek, és lábaimhoz hull a nyár, és mind tovább húzódik nyomom. . . Járőrözik komótosan a munka, csengve-bongva, de hencegő kivagyi ne legyen, s a fény fehérje ne csorbuljon ki elborulón. (Kiss Benedek fordítása) 39 �JOSZIF KURALOV Meddőhalmok Évtizedek hordták fel őket. Halmozta csilléknek sora. Növekedtek és füstölögtek. Földdé nem válhattak soha. S földgépek kúsztak a vidékre. Föl: könnyen. Lefelé: teli. Az ős terep egyengetése nagy munkák helyét készíti. Jók lettek volna menedéknek tócsák számára, meglehet. Ám ők belülről egyre égtek: Kőszén-láng marta méhüket. Kell a salak, útépítéshez. Mindenki haszna így lehet. S a domb immár semmit sem érez. Csak néha sóhajt mélyeket. Más élet dohogott a mélyben: Hamut termő, izzó kohó. S gőzzé párállott észrevétlen itt fönn az esővíz, s a hó. Ám e sóhaj felszínre hozza lelkének még izzó hevét. És a dolgok emberi haszna engem nem kárpótol ezért. Aztán, a meddőhalmok egyszer kiégtek. Végleg. Holt vidék. . . De lám: teli nőttek füvekkel. S rájuk símult az égi kék. Az ősi gáz, mit mélye ápol, odalenn még feszül, meleg; mezozoikus illatától itt a könnyek is terhesek. Nem izzottak, nem füstölögtek. A csönd ütött bennök tanyát. Itták hűsét a levegőnek. Szomjuk enyhet mégsem talált. Tűz előtt meg nem tántorodna. Zárt köréből ki nem talál. Barátom - hát béke porodra! Béke! Béke porodra már. . . (Lothár László fordítása) 40 �LEONYID GERZSIDOVICS Cédrustej A mezők mint a szőnyegek Ülök lomb felett. A tajgában Úgy szeretem A friss cédrustejet. Micsoda jóízűt iszom! Ügy erőre kapok. S mintha vállukkal odafönn Támaszkodnának felhőfüggönyön A karcsú cédrusok. A cédrus teje jó nagyon. Levét csorrantja most, S egy vödörben kavargatom, Oly édes, illatos. Egy fürge mókus néz rám ott, Az odúba szaladt, S én fütyörészve sétálok A cédrusfák alatt. (Konczek József fordítása) Farkasok Zöld fenyőfa, rezzenő fa Félve ácsorog, Éjidőn a zöld mezőn ha Járnak farkasok. S jár a horda, ordascsorda, Gőgös, vad sereg, Kutyám borzad és vicsorgat, Szőre fölmered. Rémhalálba fagyva áll a Gyenge őztehén, Rozsomákra is baj vár a Tajga közepén. Söpri vállam zöld fa ága, Földre hull a hó, S mély az álma: van puskámban Izmos vasgolyó. (Konczek József fordítása) 41 �ZINAIDA CSIGARJOVA Még néhány lépés Megöltek. Engem megöltek. S én mégis járkálok, mosolygok, beszélgetek. Szamárságokról. Komoly dolgokról is. Még arról is, hogy engem megöltek. Akik már hallottak róla valahol valamit, csordultig vannak kíváncsisággal, s szeretnék tudni a részleteket is. Noshát, kérem! Kielégítem tudásszomjukat. Elmondom a részleteket. Mindent megjegyeztem. Mily különös, ugye, hogy a halottaknak kiváló az emlékezetük? Tudják mi az, hogy önálló tárlat? Így szokás ünnepelni az évfordulót. Úgy tartják, ez a legnagyobb jótétemény, a legszebb ajándék egy festőművésznek. Én is így vélem. Ez - megmérettetés. Fizetség. Hogy miért? - kérdik. A gürcölés éveiért és évtizedeiért, a lelket romboló kétségekért, a kétségbeesésért, a reménytelenségért. Fizetség az elképzelhetetlenül ritka boldog pillanatokért, amikor megvilágosodik az ember. . . Lehet, nem is megvilágosodás ez, csak hiú káprázat, öncsalás? Bárhogyan legyen is, eljön az óra, s művész vagy, és lemeztelenített vérző szívvel ott állsz az egész világ előtt. . . Szerfölött pompázatosan kezdődött az egész. A Képzőművészeti Szövetség helyi szervezetének kiállító szalonjában (ilyen hangzatos névvel illetik az egyik lakóház néhány földszinti szobácskáját), aznap összejött városunk szellemi életének arisztokráciája: kiállítások és bemutatók örök elmaradhatatlanjai (úgy járnak az ilyen helyekre, mintha ez lenne a munkájuk), öregedő, s ettől aztán könyörtelenül egyre fiatalosabb dámák, bizonyos bőrzakós-diplomatatáskás fiúk, szemükkel gyanakvóan méregető nyugdíjasok - eltökélt elutasítói mindennek, amit tárlatokon kiállítanak, színpadon bemutatnak, vagy ami nyomdagép alól kifut. Ezenkívül különböző személyek egész sora, akik minden ilyen összejövetelen ott vannak, nem szívük szerint, hanem kötelességből (újságírók, művelődési intézmények képviselői). No és, természetesen, a kollégáim - festőművészek. Más és más indítékok hozzák ide őket: kit a kíváncsiság, kit a kötelező udvariasság (mégiscsak egyik társad kiállítása nagy esemény!), kit meg, úgy lehet, az igazi érdeklődés. De az ilyenek, szívemre tett kézzel mondhatom, mind kevesebben és kevesebben vannak. Eljött Jevgenyij is. Valamikor az ősidőkben együtt tanultunk a jelecki képzőművészeti főiskolán. Együtt voltunk abban a szibériai városban, együtt éltük át a „kaja nuku” fekete napjait, s együtt szórtuk szét később az első honoráriumainkat. Udvarias biccentés, és ő is, én is elfordulunk. A kiállítás előkészítésének hosszú napjai alatt sikerült jótékony közönybe merülnöm az értelmetlen rohangászások, az idegtépő felfordulás iránt. Alig hallottam a megnyitót, nem láttam az arcokat, az embereket, akik kezemet szorongatják. Egyetlen gondolat dobolt a halántékomban fájdalmasan: jó volna mielőbb véget vetni az egésznek! Megfoghatatlan módon, de olyan volt ez az egész, mint valami temetés. Igy néz ki egy előre megrendelt gyászszertartás. Hiába vagyok életben, engem 42 �már igazi szertartásossággal végleg elbúcsúztattak: „holtakról jót, vagy semmit” . Már megkaptam a „végtisztességet” . S aztán fekete árnyával bekúszik a lélekbe a bizalmatlanság. Merev tekintettel néztem körül a falakon függő vásznaimon. Ez itt az én „halhatatlanságom” ! A krikszkrakszaim! Micsoda távoli és idegen.. . ! Elkerültem a gratulációkat, a kézfogásokat, a vállveregetéseket (már zsibongani kezdett tőlük a vállam), leültem a sarokba, a kisasztalhoz, amelyiken a kiállítási vendégkönyv állt. Odasántikált hozzám egy őszes hajzatú állampolgár, igazságtevő lázban égő tekintettel: - Elnézést - mondta, miközben minden ceremónia nélkül ellökdösött a székemről. - Véleményt kell nyilvánítanom. Miért kell? Ki kötelezte rá? Ügy rémlik, még meg is kérdeztem. - A lelkiismeret - felelte kurtán és eltökélten. Később elolvastam a beírását. Sokat írt Levitanról, arról, hogy micsoda nagy tájképfestő volt. Én, a véleménye szerint, nyomába sem érek Levitannak, de a magam módján én is hozzájárulok a felnövekvő nemzedék esztétikai neveléséhez. Aztán bankett volt, zagyva összevisszaság. Eleinte alkoholmentesen, ahogy az elő is van írva. . . Ám a hagyományt nem lehetett felborítanom, a művésztársaság egyszerűen nem értette volna meg, ha nem biztosítok még jókor meglehetős mennyiségű tiltott itókát. A R e p ü lő E g é r drinkbárban el is ment rá a teljes honoráriumom, amit megkaptam közvetlenül a kiállítás megnyitása után. Így aztán kiengedtem a féket, és úgy leittam magam a sárga földig, mint egy utolsó iszákos, emiatt tisztára el is felejtettem mindent, ami a banketten történt. Még arra sem emlékszem, hogy ott volt-e Jevgenyij vagy se. A kiállítás egy teljes hónapon át nyitva volt a közönség előtt. S ez alatt a végetérhetetlenül hosszú és csüggesztő hónap alatt (bár bontották volna le előbb!) szinte félálomba süppedtem. Zárása előtt a vezetőség kiértékelést szervezett. Előtte még benéztem „gyermekeimre” , hogy egymagamban tanácskozzam velük, s mielőtt még idegen és egykedvű vélekedéseket hallgatnék, megtudjam, hogyan ítéltek ők. Az utolsó napokban látogató már egyáltalán nem akadt, no, azt sem mondom, hogy eleintén a közönség egymás hegyén-hátán tolongott volna. . . Reggel óta szürkés, borongós volt az idő. Szobáról szobára lődörögtem. A bágyadt megvilágításban egyes képek mintha színüket vesztették volna, megfakultak, s valami rég lefutott színpadi produkció elöregedett kellékeinek hatottak. Másokon meg, függetlenül a fedett fénytől, nyersek, szemtelenül hivalkodóak voltak a színek, mintha ordítoztak volna. . . Jól tudom, hogy akkoriban szinte betege voltam annak, hogy a színeknek őseredeti tisztaságukat adjam vissza, s hát mi jött ki ebből. Nem jutottam el a tisztaságig. A színek rikítottak, s ez a rikítozás a földre vert, elnyomott mindent maga körül. . . , A hang titka, a szó titka, a festék titka. . . Nincsen birtokában maga az alkotó sem. . . Hogyan lehet ez? Az ecset ugyanaz, a festék ugyanaz, a kéz is ugyanaz. . . És a lélek is ugyanaz! Ámde az egyik vászon él, reszket, lélegzik. A másik meg halott. Igaz, hogy nem sok, de nekem is van - olyan, amelyik lélegzik. Nem áltatom magam. Tudom, mit érek. Mindig is tudtam. S tudtam, bárhogyan igyekszem is, ha, lámcsak, a bőrömből bújnék is ki, a fénnyel teljes festék alatt, amely a női testet jelenti, nem árad élő vér; s az emberi lényeg ha43 �talmasságát, határtalanságát nem sugalmazza egyetlen vásznam sem, s nem rendíti meg azt, aki előtte áll. De azért van, van itt valami.. . Akár ha csupán ez a kicsi vászon is: mint kis lángok, szibériai fürdőzők, fölöttük a tavaszi ég. Ők élnek itt, a színek. Nicsak, milyen tiszták, milyen életerősek, áthatóak, akár a friss tavaszi levegő a mezőn! D E TE. . . Te nem vagy a vásznon. Pedig vagy - te is. Te vagy benne mindenben, te szólsz hozzám mindenhonnan, te vagy benne minden színben, a színek minden árnyalatában. Csak te élsz, csak te lélegzel. . . Őrültségekbe sodró viharként zúdultál rám azon a tavaszon, emlékszel. . .? És itt a portréd - a te portréd! Boldogságomban eszemet vesztve fogtam hozzá, szárnyaim nőttek a közelségedtől. Ezért ilyen az alakod röppenő vonala, napfénytől csillogó hullámos hajad. . . S hűvös a tekinteted, mint egy hideg levegőáramtól megdermedt szoba, s valahonnan messziről, távolról, a távolból nézel, ahová nekem elérnem meg nem adatott. Nem fejeztem be akkor a képet - kimerültem, mint valami irgalmatlan vágtától, nem jutottam levegőhöz, s akkor fejeztem be, emlékezet után, amikor már nem voltál velem. Elutaztál és nem adtál még egy kis fényképet sem. Ezek voltak az utolsó szavaid: „Megbocsáss, de neked nem asszony kell, hanem egy türelmes, gondos néne. . .” Én megértelek: festőművész-feleségnek lenni nem valami vonzó kilátás. Bár első pillantásra szinte csábos lehetőség. S mi valójában? Beosztani minden kopejkát, megélni úgy-ahogy hónapról hónapra, várva a megígért honoráriumot, amelyik valahogy mindig kevesebb, mint amit előbb mondtak. . . Védelmezni, oltalmazni a válságok és „önrombolások” sötét pillanataiban olyan helyzetekben, amelyek leginkább jellemzik kedvesünket, a művészt. Eltűrni harsány barátok és tolakodó tisztelők vonulgatását, végighallgatni el nem ismert zsenialitását ilyenformán mégiscsak megerősítve látó hitvesünk ittas képzelgését, lázas szövegeit. . . Ehelyett többre becsülted az egyszerű, világos életet, amely biztos megélhetést nyújt az év, a hónap minden napján. S mégis, a portréban van valami igazi, az életöröm ezen a portrén még vitába száll a fájdalommal, a kiúttalansággal. Az én búcsúzásom ez. Dehát már tíz éve. Tíz éve! A veszély egyelőre még láthatatlan, de már mintha futva menekülnék előle, hirtelen abbahagytam a képek nézegetését, s csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor nagyot dörrenve becsapódott mögöttem az ajtó. Kifújom magam, kipihenem ezt a hajszát. Hajsza. . . ? Hát ki hajszol engem? Mi van velem? Üldözési mániám van, vagy mi? De hisz’ teljességgel rendjén megy minden, olyan tartós megbecsülést élvezhetek, ami egy egész jó festőművésznek jár ki. Minden normális. Minden kiváló. Minden „oké” , ahogyan a mai fiatalok mondják. Egyszerűen csak kifáradtam, őrületesen elfáradtam a kiállítással kapcsolatos öngyötrésben meg a hónap feszültségeitől. Általános fáradtság. Kissé korán, igaz, ötvenéves koromra! De majd lebontják ezt a rosszul sikerült kiállítást, s én kipihenem magam. Kipihenem magam. Feljön még az én ragyogó csillagzatom! És dolgozni. . . dolgozni . . . dolgozni! Mentem az esteledő utcán. . . A fagy erősödött, a felhők szétoszlottak, kis időre kibújt a nap. Olyan forróan tombolt, mint az erdei tűzvész, úgy ömlött végig a felső emeletek ablakain, mint a megolvadt fém. Magát a napot már nem látjuk, tömör házfalak takarják. Fénye is azzal a csodálatos világossággal árad, ami a haldokló téli napé egyedül. Ez a fény nem is annyira az égből jön, mint inkább a nemrég hullott hó érintetlen-tiszta fehérségéből, s 44 �a hó, mintha magába itta volna a fényt, most bőkezűen osztja, önti a világra, s a korai árnyak is ezért ilyen áttetszőek és derűsek. Bárcsak volna emberi tehetség vászonra vinni ezt! Nem tudom, kinek hogy, de nekem ez nem adatott meg. S nem álszerénységből mondom. Csak lépkedtem, s azon töprengtem, hogy már csak egy kevés idő van: megélem a holnapi napot, s akkor megszabadulok a zűrzavartól, egymagamra maradhatok megint - az én örömömmel, az én bűnhődésemmel. . . Miért is nyugtalanít engem ennyire ez a holnapi nap? Mintha talán egész életemben semmi ilyesmi nem akadt volna még. Ez - alkotóközösségünk munkatervben rögzített soron levő programja. Bármire jutnak is, én behúzhatok magamn ak egy hőn óhajtott strigulát. S egyáltalán összejönnek-e a festőművészbarátok? Ki tanulmányúton jár, ki kiküldetésben van, kit meg erővel sem lehetne kivonszolni a padlásszobájából. Persze, vannak elmaradhatatlanok. Ők aztán mindig ott vannak akárhány ilyen beszélősdin. Nem félek tőlük. Nem félemlítenek meg ügyeletestiszti kritikáikkal. Aha! Ügy látszik, mégiscsak félek valamitől? Micsoda ostobaság! Hát mitől kellene nekem félnem? Ámde akkor meg mitől szorongok így, és miért nyugtalankodik a szívem. . . ? Aztán eljött. Eljött a nap. Eleinte minden jólfésülten folyt - illemtudó keretek közt és unalmasan. Hogy tiszteletre méltó elnökünk mit beszélt, amikor megnyitotta a kiértékelést, nem tudom; Maljugin művészeti kritikus sokat motyorászott bizonyos folyamatokról, stílusokról, a festészet korszerű feladatairól. . . időnként idegesen közbekiabált a helyéről Anna Bolsakova grafikus, a kifinomult (pontosabban szólva kifinomútt) entellektüell-nagyasszony. Könnyedén krahácsolt a sarokban Sztyepan Karnovics szobrászművész. S íme, szót kért Jevgenyij. Sokat nyammogott, rágta szája szélét. . . Jevgenyij nem nagy híve a szónak, ezt mindenki tudja róla. De azt is, hogy festészeti dolgokat illetően a szimata olyan, mint a vérebé, s nem kell elfogadni ízlését, különösen, ha nem róla, hanem valaki másról van szó. Amíg lélekben nekikészülődött, engem a hideg is kirázott, úgy keresgéltem emlékeim között, hogy mikor is beszélgettünk egymással tiszta szívből, ízlelgettük szemmel az ő munkáit vagy az enyémeket. . . És nem, nem emlékeztem, így hát világos, hogy bizony régen lehetett az. Jevgenyij pedig felém fordult tésztaszerű arcával, már az első jól látható ráncok is ütköztek rajta, kicsi, szúrós szemét úgy döfte belém, mintha árral szúrna, és torkát köszörülve beszélni kezdett. . . Nem tudom, lehet, hogy azt mondta ki hangosan, ami apránként a tudat alatt bennem is felgyülemlett valahol, lelkem titkos rekeszében, de amit szóval megnevezett, az abban a szempillantásban ítéletté vált, halálos ítéletemmé, s én, miközben hallgattam őt, az első percekben valami megkönnyebbülésfélével érzékeltem: no, végre hát! Beteljesedett! Az egész vádbeszédre, amely levágott, s zavaros, mindazonáltal kikezdhetetlenül logikus volt, nem emlékszem, csupán egyes mondatok ragadtak meg tüskés bogáncsként az emlékezetemben. - Téged, öregem, elhagytak a színek. Mert hát nézzétek.. . az, ni, . . . meg az is ott! Ez nem szín, ez a színnek a profanizálása. . . Hazudsz te, öregem, becsapod magadat is meg a világot is. . . Én hazudok? Ez nem igaz! Én mindig becsületes voltam! Megtettem mindent, amit tudtam, amire csak telt tőlem. Én lelkiismeretesen dolgoztam mi az, hogy! - nem is egyszerűen lelkiismeretesen, én nem kíméltem magam a munkában, napokon át ki sem léptem a műterem ajtaján, szinte a végte45 �lenségig dolgoztam át azt, ami már készen volt. De lehet, hogy éppen ebben van a baj? „Agyonfestettem” a képeimet? Megfosztottam őket az elsődleges élmény hamvától? A lélegző élettől? Ezért ordít rajtuk úgy a szín, a nyers szín. . . Ezért látom én magam is száraz, halott kulisszának mindet. Mintha valaha valahol belül, mélyen született volna meg bennem a rémület, s most cseppenként itatná át már egész lényemet, torkomat szorítja el és lassan öldököl. . . Amikor könyörtelen bírám utolsó szavai a fülemig jutottak, már halott voltam: - Embereid meg magad, öregem, nézz a szemembe őszintén, fel kell hagynod ezzel a dologgal. Menj el egy iskolába rajztanárnak. Mert hát, ugyan mit? Megéri, ráadásul még nemes ügyet is szolgálsz. . . A pedagógusokat most támogatják. . . Fizetésemelésük volt. . . Isten neki, menj! Mit? Hát nem? - s körülhordozta tekintetét az ott ülőkön, mint aki helyeslésre számít. Iszonyatos csend. Sokuk szeme sóváran izzott fel, mintha ragadozók prédát szimatolnak. Mások félrefordították kifejezésnélküli üres tekintetüket. Voltak olyanok is, akikében elrejtetlenségen kapott zavarodottság vert fészket a könyörtelen beszéd után: mert bárhogy legyen is, csak évfordulós, születésnapi kiállítás ez azért, s most mi ez a hirtelen jött ledorongolás, ez nem illő, az ünnepeltet ütni. Hát hová is jutunk, ha utat engedünk az ilyen eljárásoknak? Tudtam, többen is lesznek, akik habzó szájjal kelnek a védelmemre (ezáltal önmagukéra!), szép szavakat mondanak majd, sőt a vita hevében még a halhatatlanság érdemrendjét is a mellemre akasztják. Tudtam. De tudtam mást is: nem támaszthatnak fel. S más sem. Engem megöltek, és én nem támadok fel soha többé. Marjuk önmagunkat. Ütjük a másikat. Ebben nincs semmi különös, megszokott dolog. Egyszerűen ilyen ez a mi mesterségünk. De Jevgenyij belelendült, s képtelen volt megfékezni magát, holott hát már mindent kimondott. Hirtelen jött meg az ékesszólása, akár egy hegyről lezúduló áradat: - A grafika? Neked, öregem, a rajz mindig erős oldalad volt. De most egyszerre csak belegabalyodtál. Hát tudod, a te rajzodból elszállt az élet, a vonalvezetésed élettelen, egyszerűen egy csík lett belőle, nem pedig a mozdulat csodája, amelyet örökkévalóvá tesz az ember egy csuklómozdulattal. . . Persze, mester vagy, elég jó mester! Sok mindent tudsz, érzékelsz! Menj tanítani, öregem. Ilyen gorombán, mint Hamlet: „Vonulj kolostorba, Ofélia!” - Majd az iskolában új erőre kapsz a gyerekek közt, magadra találsz. Gondolj bele komolyan, én csakis jót akarok neked, mint régi barátomnak. Lendületesen szónokolt és szörnyen tetszelgett a rendíthetetlen hős szerepében. Megölni egy régi barátot, bizony mondom, testvérek, ehhez nem kis bátorság kell. Remek legény vagy te, Zsenyka! Nemhiába tiszteltelek úgy mindig. De azért csak ne buzdulj föl olyan ordenáré módra saját magadon: hisz’ nem mondtál nekem semmi újat. Ugyanakkor nem vagyok egy öngyilkos alkat, s te most.. . Keményen és pontosan vitted be az ütést. Köszönöm, barátom! Megöltek. Járkálok, eszem, iszom, beszélgetek, nevetek. . . A sajnálkozókkal (akadt belőlük jó néhány, jaj, de nagyon sajnálkoztak - mulasztásuk miatt! - azok, akik nem voltak ott a kiértékelésen) nyugodtan megvitattuk az 46 �életemet. Még valami keserű elégtételt is találtam benne, ha már, ugye, egy elhunyt képes rá, hogy elégtételt érezzen. Szerettem volna Zsenykát megölelni, hogy megköszönjem neki, de ő, akciója után, szégyenteljesen megfutamodott. Beijedt és megszaladt, láthatóan nagyon is tisztában lévén azzal, hogy amit csinált, az kifejezetten bűn. Mert eltérés van ám, higgyétek el, más az egyszerű gyilkos és más a hóhér. Rád haragszom a legkevésbé, Zsenyka. No, meg aztán, megsértődhetnek-e a halottak? Csak egy az érdekes: hogy milyen hosszan húzódik el ez az állapot. Nem hiszem, hogy feltámadhatunk halottainkból. Nem. De hogy ezt így folytassam tovább, arra nem vagyok képes. Ezekben a napokban nem mentem föl a padlásszobába, a műterembe. Meghaladta erőimet - másodszor indulni neki a Golgotának. Ennek a kísértetekkel, árnyakkal teli hatalmas, üres térségnek. . . Utazzam el? Meneküljek? Mintha cl tudnánk menekülni magunk elől. . . De, vajon olyan nagyon igaza van-e Jevgenyijnek, az ő könyörtelen egyenességével? Hiszen az, ami az én legkedvesebb, legszeretnivalóbb szülöttem, rész belőlem, vér a véremből, az én fájdalmam. . . Amíg fest az ember, addig itt van, benne van. . . aztán az utolsó ecsetvonás, és elszakította vele magától, átadja az embereknek, hideg, érzelmeket nem ismerő ítéletükre bocsátja. És kezdődik! Nézegetik, szagolgatják, szétszedik ízekre-porcikákra, elemzik, s nyugodtan, tevékenyen. Dehát nem halott még, még lüktet benne a vér. . . Vagy ezek, ezek az én gyermekeim halottan jöttek a világra? Nem, nincs igazad, Jevgenyij! No és te, te? A te portréidon, de mindegyiken, amit csak festesz, szégyenletes fémfények mindenütt. A te műtermedben az ember a legszívesebben felüvöltene a rémségtől. Ez történt velem, amikor egyetlen alkalommal véletlenül odakeveredtem a műtermedbe. Rémület fogott el, de olyan, mint ami csak azt érheti, aki robotok közé került. Élő robotok közé. Igen, te képes vagy életet lehelni beléjük. Annál iszonyúbb. . . Persze, ez elfogadhatatlan, a kritikusomat kritizálom, gyenge pontokat keresek a munkájában, mintha ezzel helyrehozhatnám a saját hibámat. Hát nem, jobb az igazság arcába néznem őszintén: nincs mentségem, nincs szalmaszál, amibe kapaszkodhatnék. Kilépek a házból, megyek amerre a lábam visz, csak ne legyek egy helyben, csak ne merevedjek holt mozdulatlanságba. Csak menni, menni. És nem gondolkozni. A holtak nem gondolkoznak. Bolyongok az utcákon, s a szemem a szokott módon, akaratomon kívül rögzíti, amit látok. . . Egy fehér gyapjúsapkás, vörös nagykabátos kislány szinte hozzánőtt a női fodrászat ablakához, mint valami kiscsibe, megbűvülten figyeli, hogyan igazgatja kezében fésűvel a székben ülő nő frizuráját egy karcsú, égszínkék munkaköpenyes tündér. . . Meg lehetne festeni. Kedves kis zsánerkép kerekednék belőle. Á, ostobaság. Szembejön két katonaiskolás növendék. Megmosolyogtatóan ünnepélyes a külsejük. A ragyogóra bokszolt csizmákon fényfoltok ugrálnak, kezükben, a celofán üveges törésfelületei közt tulipánok égővörös tüze. . . Péküzlet ajtajában fennkölt nyugalmú jelenség. Éles fülei keményen állnak, pofáján teljes közöny a környezete iránt. A kutya, akit igen fontos dolog foglal le, várja gazdáját. 47 �Bárhová nézzek is, csupa kísértés, csupa zsánerképnek ajánlkozó látvány. . . Csak másznak, másznak befelé az ember szemébe. . , elaltatják az éberségemet... s már az az érzésem, hogy nem is élő emberek járkálnak körülöttem, hanem hirtelen megelevenedett festmények, amiket valaki más festett. Menekülnék tőlük, de nem tudok . . . Kifulladok. Lehet, hogy most fogok megőrülni? Nyugodj meg, mondom magamban, nem halottaknak való - megőrülni. Megállok, lehunyom a szemem, figyelem, milyen fájdalmasan görcsöl a szívem, s amikor kinyitom, látom, hogy ott állok a ház előtt - itt van, egészen fönn, a tető alatt a műtermem. Ez sorsszerű. Ez a végzet. A fátum. Kikerülhetetlen. És lassan, mintha valami ellenkezést gyűrnék le magamban, lépdelek, lépdelek fölfelé a lépcsőn. Üres merevség, levertség. . . Munkáim, alkotásaim. . . A falnak fordulnak, ott állnak elszomorodva, mint a megfenyített kisgyerekek, akiket sarokba állítottak, s elfelejtettek megbocsátani nekik. Szegénykéim, apátlan árvaságaim! Sehogyan sem bírok segíteni rajtatok. És magamon sem. De hiszen megvolt. . . minden megvolt, volt életem, volt munkám. . . S talán bizony mindig rózsákkal telehintett úton jártam? Talán azelőtt nem marcangolták szívemet, mint a vad kutyák, kétségek saját erőmet illetően? És akadt méltatlan barát is, rosszakaratú gáncsoskodás is . . . S amikor te elhagytál. . . Talán ez okozta, hogy meghalt a lelkem. Nem, nem ez. Megmentett a munka. És most is készen áll a munkához minden: tiszta vászon feszül az állványon, vannak skiccek, amelyek majd képekké változnak. Akartam festeni egy képet, a címe Vadon. . . Meg akartam menteni egy érintetlen, titokzatos helyet az embereknek . . . Hogy színekké tegyem át a nedves fenyőlevél kesernyés aromáját, a vöröses tűlevéllel beszórt erdei talaj ruganyosságát, ritka virágok törékenységét, a fatörzs kérgének mézes csillogását a kelő nap ferde sugarainak fényében. . . Szerencsém volt akkor, találtam egy kis zugot az egyik természetvédelmi területen, amelyik csodálatos módon megőrizte eredeti szépségét. . . Munkára mozdult a kezem. Annak a kegyelemteljes pillanatnak az előérzetében éltem, amikor végül majd kinyújthatom kezem az ecsetért. S eljött a pillanat. S én kezembe vettem az ecsetet, s megkezdődött a kínvallatásom, jöttek az elerőtlenedés gyötrő görcsei, miközben a lehetetlen feladat előtt álltam, hogy vászonra vigyem ezt a titokzatos-rejtelmes mindenséget, ami körülvett engem, ami ott lélegzett minden levélben, minden harmatcseppben, minden levélkocsányban. Vázlatok tömegét csináltam, kínlódva igyekeztem elkapni és hatalmamban tartani a nap fényfoltjait. De azért az én tajgámat, az én vadonomat akartam megalkotni. S már itt az állványon a vászon, már rakom is fel az alapozót . . . Ebben a pillanatban a vászon fehér négyzete élesen kiválik a műterem szürkés-lilás félhomályából. S hirtelen ráéreztem, micsoda ismerős ez a türelmetlen izgalom, amelyik a hatalmába kerít. . . Dolgozom, dolgozom! Ez, ez az én egyetlen menedékem! Ha ez a szörnyen falánk munkavágy van bennem, akkor én élek. Élek most is. Szemem beleívódik a vászon fehérségébe, mintha áttetsző víztükörbe néznék, s rajta át megpillantom az alakokat, akiket festékkel kell életre keltenem. A szürkület mind sűrűbb és mind vakítóbban fehérük benne a vászon. S hirtelen. . . Mi ez? A nap villant be talán utolsó búcsúsugarával a műterembe? 48 �A megvilágosodás, az ihlet fényrobbanása teríti be agyamat? Én megláttam.. . én megláttam EZT! Szétfoszlottak a falak és árván hozzájuk bújó vánnyadt gyermekcséim. Szétfoszlott az ablak és mögötte a ködös esti égbolt. Beláthatatlan térség nyújtózott előttem. Rétet láttam a sarjadó fű világoszöldjével, fölötte felmérhetetlenül mély azúrkék eget, a távolban bányatavat és tehéncsordát, térdig a vízben álló állatokat.. . S egy asszonyt.. . ! Előttem megy! Mezítlábas bokája körül szellő mozgatja a kék vászonszoknyát. Háromszögfejkendője fehéren világít. A bádogsajtáron lángolva tükröződik a nap. Már mind messzebb és messzebb jár az asszony. Nem látom az arcát. Ki lehet az? T e . . . ? Nem, te nem lehetsz az, nem lehetsz ilyen napfényeszöld békességben. De ismerem. . . Futok utána, megbotlom, elesek és felkiáltok. S a szél kitépi kiáltásomat cserepes ajkaim közül: - Mama! Mama-aa-a!!! Megfordul, és rámnevet teljes, gyönyörű ifjú arcával. Felém nyújtja karját. Hallom a hangját. Én is nevetek, röpülök feléje, alig érintem lábammal a földet, hogy mielőbb odahullhassak jóságos karjaiba. S fölöttünk csattog, árad a fülemüle éneke.. . Megfesteni.. . azonnal megfesteni! Mindent úgy, ahogyan megláttam, s ahogyan ez mindig is élt bennem, az én szívemben - a rét is, a bányató is a tehenekkel, ifjú anyám, az ég az áradó fülemüledallammal.. . Érzem, tudom. . . Most mindenre képes vagyok. Ki mondta, hogy nincs feltámadás? Itt van, eljött az én feltámadásom. Topogok, csak topogok, miközben még itt van bennem a látvány, a sorsnak ez az ajándéka.. . Csak sikerülne.. . Nem sikerült! Késő. Mondják, a katona, szívében golyóval, még lép néhányat, mielőtt elbuknék. Én is ezt a néhány utolsó lépést teszem most. Mielőtt elbuknék. (Konczek József fordítása) 49 �VALERIJ KOVSOV M á r tanulok hallgatni... Már tanulok hallgatni lelkesen a korszakos, híres látványokon, s mint emberi szeszélyre, csendesen, a szóra is, a stemplit rányomom. Hát mit tennék? Ha szentélyt nem feszít, csak fröccsen szét a szó, mint törmelék a szájalók bűnös száján. . . Pedig akad bukottja, szótlan is, elég. (Konczek József fordítása) A békés ú t... A békés út vajon hová vezet? Szóltam volna én, de szólni nem lehet. „Bőviben az észnek - híjával az észnek” erről bizony nem tud szót sem a természet, mely bűvös és erős, de mást ránk nem hagyott, csupán a tiszta szót, miként pásztorbotot. (Konczek József fordítása) 50 �51 �MONOSTORI IMRE Németh László Tanú-vállalkozása - kortörténeti metszetben N É H Á N Y M E G J E G Y Z É S A „ H A R M A D I K Ú T ’-R Ó L . A korszak, a 30-as évek eleje-közepe a legújabb kori magyar történelem egyik legbonyolultabb időszaka. A gazdasági világválságé (amely nálunk még korábban is kezdődött és tovább is tartott, mint a nyugati országokban), a bethleni konszolidáció összeomlásáé, a jobboldal megerősödéséé, egy sajátos, demokratikus mázzal álcázott és fasisztikus elemekkel átszőtt, erősen nacionalista államgépezet működéséé. Másfelől a - legszélesebb értelemben vett - magyar progresszió eszmeileg rendkívül differenciált, sőt rétegein, csoportjain belül is ellentmondásos. Még élesebbek természetesen azok az ellentétek, amelyek e progresszió f ő irányzatait választják el egymástól. (Gondoljunk csak a legnagyobb és leghevesebb vitákat indukáló népi-urbánus szembenállásra, avagy a szociáldemokrata-kommunista ellentétekre.) A magyar progresszió nagyobbik része ideológiai-politikai színképének leginkább szembetűnő jelensége a két szélső politikai pólustól (a szélsőjobboldaltól, illetőleg a kommunista mozgalomtól) élesen elhatárolódó, valamiféle tertium daturt kereső, nagyon is s a já t s á g o s ( m e r t so k sz ín ű !) k ö zé p u ta s s á g . E sokarcú politikai jelenség ugyanakkor voltaképpen néhány fő góc köré vonható össze és egy polgári demokratikus, egy szociáldemokrata „reformista” s egy „paraszti szocialista” társadalomkép m in t p e r s p e k tív a irá n y a ib a n helyezhető el. A fasizmus németországi győzelme, illetőleg a szocializmus gyakorlatának sztálinizmussá torzult válfaja egyaránt azt a felismerést látszik igazolni a magyar progresszió legnagyobb és szellemi hatásait tekintve is legjelentősebb részében (amit csak megerősít a bukott proletárdiktatúra történelmi ténye), hogy „a magyar élet antiómiái”-nak feloldását szélsőségektől mentes úton, utakon lehet és kell keresni. A „középutasság”, a „harmadik út”, harmadik utasság e b b e n a z é r t e l e m b e n és pusztán ö n m a g á b a n tehát korántsem minősíthető eleve retrográd eszmének, illetve gondolkodásmódnak. A minősítés árnyalása csakis a konkrét történelmi-politikai helyzet elemzése, és a konkrét esetek, konkrét szerzők konkrét műveinek megítélése nyomán jogosult. Mert hiszen k o n z e r v a t í v k ö r ö k b e n i s fontos szerephez jut a „harmadik út” eszméje: itt is elfordulást jelent a politikai szélsőségektől egy közelebbről meg nem határozott r e f o r m jegyében. Az „aktív, katolikus orgánom” alcímet viselő K o r u n k S z a v á b a n írja például 1935. tavaszán A c s a y T i h a m é r a következőket: „A közéletnek túlságosan szimplex térképezése volna, ha csupán két világtájat lehetne meg52 �különböztetni rajta. Van harmadik irány, harmadik megoldás, harmadik út is (. . .)” Ez pedig nem más - fejtegeti a cikkíró - , mint a cselekvő, hatékony reform, reformpolitika. Éppen ez a tömeges reformvárás, reformhangulat az oka annak, hogy G ö m b ö s miniszterelnökségének éveiben olyan divatos politikai jelszóvá (és kortesfogássá) válik a reform, és részben ugyanez a várakozás magyarázza, hogy 1935 késő tavaszáig a gömbösi politikai vonalvezetés potenciális (illetőleg tényleges) támogatóivá (vagy legalábbis tárgyalópartnereivé) tudja tenni az ún. „harmadik út” nagyon is sokféle irányzatáolyan csoportjait, nak, áramlatainak egymástól m a r k á n s a n k ü l ö n b ö z ő mint például az említett K o r u n k S z a v a köre, vagy éppen a népi mozgalom vezéralakjai. Sajátos „harmadik út” továbbá A T o l l körének liberalizmusa is. K i r á l y I s t v á n mutat rá arra, hogy ez a „harmadik utas, s ezoterikus liberalizmus” együtt emlegetett „mindenfajta kollektivizmust: Lenint, s Mussolinit, a bolsevizmust és a fasizmust. Egyaránt ellenfelének tekintette a hatalmon levő feudalizmust és a hatalmat ostromló néptömegeket, a ,mágnást és a dzsentrit’ éppúgy, mint a ,parasztot és a proletárt’. ” Másfelől viszont egy újabb s a j á t o s , mert politikamentes, csak az elvont humánum szintjén létező - „harmadik utat” képvisel a 30-as évek elején — a N y u g a t is. B a b i t s még 1928-ban A z í r á s t u d ó k á r u l á s á b a n kifejti ennek lényegét, ama „Világítótorony”-nak a funkcióját, „mely mozdulatlan áll és híven mutatja az irányt.” A „Szellem principiuma” - fejtegeti Babits - mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal irányzataival szemben áll. „Harmadik útként” értelmezhető persze, a népi mozgalom is (a ma ga teljességében). Az egyik értelemben e r e d e t é t tekintve „útkeresés”. L a ck ó M ik ló s fogalmazásában: „Két ellentétes gyökerű áramlat, egyesült benne: egyfelől a jobboldali radikalizmusból kiábránduló, másfelől a szocialista baloldaltól eltávolodó ( . . . ) értelmiség kiútkererése.” De a népi mozgalom leginkább a b b a n a z é r t e l e m b e n harmadik út - , s éppen ez a tartalom adhat v a l ó d i é r t e l m e t a forgalomnak - , hogy egy polgári, demokratikus (liberális) berendezkedés, illetőleg egy proletárdiktatúrát jelentő szocializmus „között” („helyett”) egy demokratikus, paraszti gyökerű szocializmust vall eszményképéül. Azaz: a „harmadik út” fogalma itt már konkrét új társadalmi berendezkedést és annak politikai konzekvenciáit jelenti. Ez utóbbi három példa is mutatja, hogy a „harmadik utasságnak” nagyon is k ü l ö n b ö z ő v e t ü l e t e i (politikai, társadalmi, gazdasági, ideológiai, morális, esztétikai stb.) vannak, sőt, nagyon is k ü l ö n b ö z ő s z i n t j e i léteznek. Óvatosan (újra és újra meghatározva az éppen szóban forgó tartalmat) kell tehát bánnunk e sok zavart és félreértést-félremagyarázást megért fogalommal, illetőleg annak vonzataival. Mindezeket most már Németh László útjára vonatkoztatva. Rögtön tisztázandó, hogy Németh esetében a „harmadik út” megint csak mást jelent, mint amely értelmezéseket az eddigiek során vázoltunk. (Ez a „harmadik út” tehát egy „újabb harmadik” út!) 1958-ban ő maga így értelmezi ezt egyik válaszcikkében: „Nagyon helyesen vetted észre, hogy én a harmadik út kifejezést nem használtam, hanem harmadik oldalt 53 �mondtam, s, hogy a harmadik út Röpke-féle képviselőihez, akik különben később alkották meg a fogalmat, alig fűz valami. De harmadik oldal nincs. Egy füzetlapnak két oldala van, az emberi testnek szintén. A harmadik oldal nevet én a N o u v e l l e R e v u e egy ankétján találtam - , ahol azt épp az akkori politikától való teljes elfordulásra használta valaki (még azt is hozzátette: háttal a köztársaság elnökének), s azt akartam mondani vele a mi Bethlen-rendszerhez és szociáldemokrata politikához szokott gondolkozásunkhoz (sic!), hogy itt valami olyasmire van szükség, amit nem is lehet a meglevő közé betájolni. . . Elismerem, hogy írói beköszöntés a politikába. De milyen jellemző viszont a politikusokra, s még inkább a politikus írókra - , hogy egy negyedszázadon át, mint valami sem hideg, sem meleg harmadik utasságot, sőt középutasságot hajtogatták.” Németh László a napi politikától elforduló, politikamentes, elsősorban morális kötelezettségek, másodsorban a történelmi és paraszti gyökérzetű magyar szellem hegemóniájának (ámde sohasem monopóliumának!) kívánalmaként hirdeti meg a „harmadik oldalt” . (Szorosan idekötődik a szintén sokat vitatott „mély-magyarság” gondolatköre is, amely már Németh László le g e lső írásaiban megjelenik!) E r r ő l a harmadik oldalról mondja B é l á d i M i k l ó s a következőket: „Nem lehet a harmadik oldalt mindenestől áttolni a reakció táborába, és azt mondani, hogy ez az oldal a jobboldalról csupán jelszavakban különbözik. A harmadik oldal - úgy ahogyan azt Szabó Dezső magyarságvédelme és Németh László minőségszocializmusa értelmezte - reális történelmi alternatívát képviselt, a progresszió elemeivel, amelyben alkotóelemként jelen volt a védekező nacionalizmus számos motívuma is. A munkásmozgalmi baloldal és a polgári liberális-radikális baloldal között helyezkedett el, ha baloldalnak nem számított is, demokratikusnak igen, még azzal is, úgy is, hogy ezt a demokratizmust terhelte a ’magyar’-nak mint megkülönböztető kategóriának nyomatékos jelenléte. Alapvető ellentét, a történelmi antagonizmus nem a harmadik oldal és a baloldal között vonható meg, hanem a harmadik oldal és a jobboldal között, lett-légyen ez utóbbi bármilyen színezetű és jellegű.” Béládi Miklós e történelmi képletét (amely - mint látható nem minden pontján azonos a Németh László-i definícióval) annyiban egészítenénk ki, hogy ez a sajátos ideológiai töltésű Németh László-i harmadik oldal mindvégig szembenállt (olykor igen élesen) mind a polgári liberális-radikális, mind pedig a munkásmozgalmi baloldallal, illetőleg a neoliberális és szociáldemokrata „harmadik úttal” . (A szembenállás és annak fokozatai - a szóban forgó időszakra vonatkoztatva: a szociáldemokrata mozgalom kivételével - ellenkező irányból is érvényesek voltak.) Egyre nyilvánvalóbban kiderül most már az alapvető zavar a „harmadik utak” körül. A harmadik út ugyanis „megsokasodik” (miként láttuk). Mert, miközben - például - Németh László ideológiai-eszmei síkon valóban egy sajátos „oldalt” képvisel, ugyanakkor társadalomkép-, jövőkép-értelmezése szerint a napi mozgalom előbb említett ténylegesen „harmadik utas” társadalomátalakító programját is vallja. E paradox helyzetet úgy oldhatjuk fel, ha a „harmadik út” fogalmát csak a népi demokratikus átalakulás jelzésére használjuk (szemben a polgári demokratikus, illetőleg a proletárdiktatúrát jelentő úttal, utakkal); a 30-as évek 54 �politikai programjaira, szellemi-ideológiai áramlataira viszont nem alkalmazzuk a speciális jelzőt. Történetileg is hitelesebb ilyenkor a különböző minősítéssel jelzett „ o l d a l ” fogalom használata. Hiszen a politikai alternatívák tekintetében nemcsak három, de n a g y o n s o k „ ú t ” létezett ebben a történelmi időszakban (több-kevesebb realitással persze), ennélfogva nincs értelme egyikre sem éppen a „harmadik” jelzőt ráragasztani. Illetőleg csak akkor van értelme ennek, ha a megnevezés során a fogalomhoz társítjuk a z t a ta r t a lm a t is (ez viszont a historizálás veszélyét rejtheti magában), ami majd a felszabadulást követő időben a n é p i d e m o k r a t ik u s átalakulás útját jelentette (vagy legalábbis kellett volna, hogy jelentse). A történelmi mozgástér e k k o r ugyanis már valóban nem volt alkalmas arra, hogy h á r o m n á l több út kínálkozzék. A N É M E T H L Á S Z L Ó -I P O Z Í C I Ó K O O R D I N Á T Á I A fentiek értelmében egészen természetes, nagyon is a kor szülte „út”, „oldal” helyzet, pozíció a Németh Lászlóé, mindazonáltal legalább enynyire sajátos is, egyedi is. S közel sem veszélytelen, korántsem problémamentes - , hogy egy részkérdésben ismét közelebbi dimenziót tegyünk meg vizsgálati alapul. Király István nagyívű akadémiai székfoglalójában, L a c k ó M i k l ó s és J u h á s z G y u l a mélyfúrások eredményeire építő eszmetörténeti tanulmányokban, S á n d o r I v á n magvas esszékben, G r e z s a F e r e n c mintaszerűen dokumentált monográfiában (s egyik utolsó Némethről szóló esszéjében maga Béládi Miklós is) figyelmeztetnek arra, hogy ez az alapvetően „életfilozófiai” indíttatású, „kultúrkritikai” attitűdöt képviselő eszmei meghatározottság nem mindig képes kellő ellenanyag kitermelésére bizonyos („kultúrfölény”-hangsúlyokat tartalmazó) sajátosan nacionalista, s később (megítélésünk szerint inkább csak a 40-es évek elején) a sorskérdéseket „elrasszizálni” is hajlamos tendenciákkal szemben. Németh László eszmerendszerének a 3 o - a s é v e k e l e jé n - k ö z e p é n teljesen adekvát megfelelője a maga választotta helyzet, a maga szabta „oldal”. Ide vezetik - és persze, taszítják is - az irodalmi élet belső törvényei, eseményei is. Közismert tényeket és megállapításokat sorolhatnánk most fel, részben Németh László önéletírásaiból, részben a pálya e szakaszát és annak előzményeit vizsgáló irodalomtörténészek valóban kitűnő tanulmányaiból; a legkorábbiaktól ( B . N a g y L á s z ló , Béládi Miklós, V e k e r d i L á s z ló ) a legfrissebbekig ( K o c s i s R ó z s a , Grezsa Ferenc, Sándor Iván, C s. V a r g a I s t v á n , Z i m o n y i Z o lt á n , F ü z i L á s z ló és mások). Ezúttal azonban csak néhány mozzanatra, hangsúlyra hívnánk fel a figyelmet. A tárgyalt korszak rendkívül kényes és érzékeny szellemi egyensúlyát (vagy éppen egyensúlytalanságát) mi sem jellemzi hívebben, mint az a már-már modellérvényűnek, törvényszerűnek is nevezhető jelenség, hogy a T a n ú t megteremtő Németh Lászlót 1933-ban néhány hónap leforgása alatt a magyar szellemi élet három legszínvonalasabb, de egymástól oly különböző karakterű és részben szellemiségű folyóirata, mint a K o r u n k , a N y u g a t , és a M a g y a r S z e m le szinte egymást túllicitálva, „közösíti ki”. A K o r u n k eljárása könnyen lenne magyarázható annak akkor még erősen doktrinér, dogmatikus irányvonalával (Némethben az olasz fasizmus egyik hazai képviselőjét lá tja ); érdekesebb azonban (és jellemzőbb is) a Babits, illetőleg a S z e k f í í szellemiségét hordozó N y u g a t 55 �és a M a g y a r S z e m l e élesen elutasító reakciója. (A N y u g a t kritikáját maga Babits írja, s a M a g y a r S z e m l é n é l a Németh védelmében írandó cikk szerzőjét Szekfű elutasítja.) Németh László T a n ú előtti kritikai működése mindig is korlátok között, szerkesztői felügyelet mellett zajlott: a P r o t e s t á n s S z e m l e , a N y u g a t , a N a p k e l e t , az E r d é l y i H e l i k o n , majd ismét a N y u g a t (közben egyegy cikk erejéig a T á r s a d a l o m t u d o m á n y és egy ifjúsági lap, Az E r ő ) ; többé-kevésbé tehát mindvégig konzervatív (vagy legföljebb „liberális konzervatív”) közegben. Népiségének gyökerei is - miként erre Lackó Miklós rámutatott - konzervatív irányból táplálkoznak. Az „elvárási horizont” tehát - H . R . J a u s s terminológiájából kölcsönözve - m á s jelenségekhez van igazítva, mint, amit majd a T a n ú jelent. (Ez a „más”élmény természetesen feltűnik a T a n ú pártjára állóknak is, ők viszont é p p e n e z é r t , ezért a másságért állnak - nagyon lelkesen - mellé.). Németh László e szerepvállalása - G u l y á s P á l 1932-es érzékeny és találó elemzése világosan rámutat erre - alkati sajátosság: élet és vállalkozás teljes azonossága. Ez az, ami rendre tagadja az „ismert tapasztalatokat”, ez az, ami „horizontváltozást” hoz létre. S nemcsak a T a n ú elindításával, de utána is, folyamatosan, évekig — Jauss képletével szólva - , „ismert tapasztalatok tagadásával, vagy először kimondott dolgok tudatosítása révén” számos művében, illetőleg teóriájában, gondolatában. Olyanokban, mint például a „minőségszocializmus” eszméje, a S z n o b o k é s p a r a s z t o k , az asszimiláció és a zsidókérdés szövevényeiben elfoglalt álláspontja, az E m b e r é s s z e r e p leplezetlen „kibeszélései”, részvétele az Ú j S z e l l e m i F r o n t b a n , szerepe a M a g y a r R á d i ó n á l , és a V á la s z alapításában, a M a g y a r s á g é s E u r ó p a , a M a g y a r o k R o m á n i á b a n , viszonya Szekfű Gyulához - tehát végig az egész T a n ú - korszakon. A Németh László-i gesztus: a T a n ú útjának a vállalása tehát nem pusztán e g y a korabeli számos lehetséges „út” közül, de e g y s z e r s m i n d szembefordulás is a szinte dogmatikussá merevedett néhány fő centrum köré csoportosuló hazai irodalmi és szellemi értékrenddel, közvéleménynyel, s persze, a jobboldali ideológiával is. A Babits vallotta „Világítótorony”-heroizmussal éppúgy, mint a fasizmus olasz és német válfajával (s azok lecsapódásaival), de - miként jeleztük már szemben a polgári liberális-radikális, valamint — legalábbis részben — a nemzeti radikális törekvésekkel is. S végezetül: szemben a marxizmussal s a marxista munkásmozgalom gyakorlatával. A kiválás, a kivonulás tehát nem pusztán elszigetelődés-elszigeteltség, hanem örökös harc, védekezés és támadás is: végül is csak a népi mozgalom irányában maradnak meg, illetve fejlődnek ki éltető kapcsolatai. (Jóllehet e táboron belül is permanens harcban áll például F é j a G é z á v a l , s egy - nem is kis - ideig legfontosabb barátaival: Gulyás Pállal, majd I l l y é s G y u l á v a l is megszakad a kapcsolata.). N E M Z E D É K I T E T T ? „L U T H E R I C SE L E K E D E T ” ? C s. S z a b ó L á s z l ó 1941-ben a Németh László vállalkozását általánosabb érvényűvé tevő fő motívumot a nemzedéki kiválásban jelöli meg. „Németh László erőszakos kiválása — írja Cs. Szabó - jelkép volt. Ebben az időben tört át igazán az új nemzedék, akár Németh László pártján állt, akár nem. Barát és ellenség helyett egyaránt ő a jelkép. A 56 �húszas éveket még az Ady-kortársak jegyezték. A harmincas évtized már a kilencszázas évjárat birtoka. Az új birtokhatárt, a nemzedékváltást Németh László kiválása jelölte ki. Nem tehetett másképp. Ha nem vállalta volna el a lutheri szerepet, a sors mást keresett volna rá.” Talán nem érdektelen azonban azt is megemlíteni, hogy kérdéses: a „sors” vajon tényleg t a l á l t volna-e másvalakit erre a szerepre? Hiszen Németh kitörése után riasztóan magára maradt: vállalkozásában s e n k i nem áll mellé nemzedéktársai közül. Ügy véljük, talán mégis hitelesebben hangzanak ezzel kapcsolatban Németh László szavai (Gulyás Pálhoz írt egyik levelében): „ N e m v o l t , a k i h e l y e t t e m m e g c s i n á l j a . ” Éppen innen közelítve véljük fölöttébb találónak C s o ó r i S á n d o r „első közelítését” Németh Lászlóhoz, a T a n ú születéséhez: minthogy ő elsősorban az e r e t n e k vonást emeli ki: „A Tanú a mindenkori magyar irodalom eretneksége! Lutheri cselekedet, nem az ördöghöz vágott tintatartó, hanem a wittenbergi városkapura kiszegezett kilencvenöt tézis!” Cs. Szabó - summázatában persze sarkított - értékelését alighanem döntően befolyásolta egy életes-szemléletes közjáték: az 1935-ös nemzedékvita Babits és H a l á s z G á b o r között a N y u g a t hasábjain. Halász Gábor határozott „birtokhatár” kijelölése megrendíti Babitsot. Halász szerint az új nemzedék számára Babitstól a babitsi „életpéldán kívül semmi sem következik”, „sem dogma, amit vállalnunk kell, megvan a magunké, sem tanítás, amit átveszünk, vagy megtagadunk, megkapjuk ezt másoktól (. . .)” Válaszában Babits görcsösen bizonygatja az ő (tagadhatatlan és megmásíthatatlan) szellemősi szerepét, sőt, mi több: Németh Lászlót is saját szellemi teremtményének tartja. Halász Gábor szellemiségét sem érzi magától idegennek: „Még mondatainak hangsúlyával is - így Babits - , mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak az a másik irodalmi, 'vezére’ nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden írásában egy kicsit engem támad és 'revideál' oly különös dühvei, amely már igazán megtisztel” (. . .) Halász Gábor azonban hajthatatlan, s a már bekövetkezett tényekre utalva, jelenti ki: „A szakadás elkerülhetetlen, ha nem is akarjuk megtagadni a mintát; vagyunk, tehát másképpen vagyunk”. S jóllehet, Babits is közli még viszontválaszát: ellenérvei itt már erőtlenek. Ami persze, mégis inkább Babits igazát támasztja alá a nemzedékvitában: a 30-as évek elején kibontakozó legkarakterisztikusabb. mozgalom, a népi mozgalom sokkal inkább eszmei-politikai jelenség volt, semmint nemzedéki. Illyés Gyula 1934-ben úgy látja, hogy éppen a néphűség, a parasztság felé fordulás mint közös karakterjegy t e h e t n é nemzedékké a fiatalokat (Szekfű megnevezésével: a „harmincéveseket”). Mert hiszen —, miként erre a kortárs F e j t ő F e r e n c is fölfigyelt - a nemzedékarculat, a nemzedék-él csak közös eszme, közös élmény nyomán, azt föltételezve alakulhat ki. Halász Gáborék nemzedéke viszont - erre Babits is rámutat - nem csinált „forradalmat”, így hát igazán nemzedék sem lehet. Annál inkább csinált „forradalmat” Németh László! Az is tény, hogy 1932 végétől 1934 elejéig hiába ajánlja fel — nem is egyszer - legkiválóbb nemzedéktársainak a T a n ú t mint közös vállalkozást - senki nem vállalja a vele való munkát. Tagadhatatlan persze: Babits tekintélye óriási, szerepe, a Bamgarten-kuratóríumban meghatározó. Némethtel szövetkezni, s vele egy úton járni (még inkább: egy utat végigjárni) roppant fegyelmet, elszánást, és alázatot követelne bár57 �kitől is. Találóan állapítja meg később, már a T a n ú t búcsúztató kis cikkében G o m b o s G y u l a : „az ifjúság közönyös marad, az öregek pedig gyorsan és ügyesen „elszigetelik!” A legfontosabb, a mérvadó szellemi körök, szellemi központok ítélete szerint Németh László egyébként is c é h e n k í v ü l i . Deklaráltan nem tartozik semmiféle csoporthoz, irányzathoz, áramlathoz (ő maga a népi írók csoportosulásától is elhatárolja magát, nem is szólva a népi szociográfusokétól, elhárít magától mindennemű „vezér”, „vezető” szerepet), e g y e d ü l ö n m a g á t képviseli. Sőt, nemcsak céhen kívüli, de bizonyos akusztika szerint „dilettáns”, „kontár” is! Babits nyilvánosan is közli ebbéli véleményét, M o l n á r E r ik a dialektikus materializmus mibenlétéről oktatja ki, Szekfű lekicsinylően vélekedik magyarságtudományi koncepciójáról, s mint vezető történész — miként ez később ki is derül - koránt sincs elragadtatva Németh László történelmi okfejtéseitől. A G o n d o l a t b a n a szerkesztő, N e m e s L a j o s minősíti - dilettánsnak. Németh viszont - megírva az E m b e r é s s z e r e p e t - akarva és akaratlanul is, visszavág sok sérelemért, sőt - közvetett módon — kirobbantja a népi-urbánus vita első nagy összecsapását is. Látnunk kell továbbá azt is (s ez is növeli a bizalmatlanságot vele szemben), hogy a Németh-publicisztika 1933-34-es termésének némely darabjában nagyon is vitatható a „forradalom” fogalmának a használata, úgyszintén vitatható a fasizmus jelenségeinek f o g a l m i és t ö r t é n e l m i megközelítése és értelmezése. Ide tartozik az is, hogy a „fajiság” kérdésében úgyszintén komoly erőpróbát jelent eljutni a Németh-féle felfogás lényegéhez, mibenlétének tisztázásához. Elsősorban ezek a (politikai különbségeket is takaró) jelenségek magyarázzák, hogy (a fentebb körvonalazott szellemi gócok orgánumai mellett) a nagyrészt zsidó származású polgári liberális-radikális körök is (elsősorban persze a politikai nézetkülönbségek élessége miatt) gyanakodva, sőt kifejezetten ellenségesen tekintenek Németh Lászlóra, Tanú-korszakbeli működésére. A fontosabb magyar progresszív szellemi és politikai irányzatok közül - a népi mozgalmat természetesen most nem számítva - végül is csak a szociáldemokrata-szocialista mozgalom egyes jeles képviselői (például B r e s z t o v s z k y E d e , Fejtő Ferenc, Vas István) mutatnak jóindulatú figyelmet és toleranciát a Németh László-i törekvések iránt, 1932 és 1936 között Némethnek tehát nemcsak egyedül, magára utaltan, hanem többnyire és jórészt ellenséges közegben is kell működnie. Csak 1936-37-ben enyhül ez a szellemi nyomás vele szemben, ami elsősorban a népfrontos politika előtérbe kerülésének, másfelől Németh két regényének, a G y á s z n a k és a B ű n n e k köszönhető. Így azután a T a n ú tizenhét füzete (több mint 1200 nyomtatott oldalon) nemcsak szellemi produktumként, de emberi és morális vállalkozásként is igen jelentős a magyar irodalom történetében kétségkívül páratlan teljesítmény. 58 �KERÉKGYÁRTÓ T. ISTVÁN Társadalmi hátrányok és a valóság A szocializmus ideológiája, de gyakorlata is hosszú ideig hordozta azt a felismerést vagy inkább bizakodást, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek szüntelenül csökkenni fognak. A bizakodás és reménykedés finomabb változatai persze más felvetéseket is tartalmaztak. Mivel az egyenlőtlenségek termelődésének megszűntek a hagyományos gazdasági alapjai, így joggal lehetett várni az egyenlőbb társadalmi viszonyok kialakulását. Még a hatvanas években is úgy tűnt, hogy a fe lg y o r s u lt tá rs a d a lm i m o b ilitá s m eg sz ü n teti vagy legalábbis mérsékli az egyének és a családok korábban egész életre szóló rögzített pozícióit, s létrehozza a hátrányok nélküli társadalmi mozgásfolyamatokat. Csakhogy a gazdaságban előre nem tervezhető változások és megtorpanások - melyek éppannyira voltak szükségszerűek, mint külsőleg motiváltak - jelentősen keresztülhúzták ama reménykedést, mely a társadalmi hátrányok megszűnését feltételezte. Az egyenlőtlenségek egész rendszere jött létre, s ez éppúgy öszszefüggött a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hellyel, mint a települési különbségekkel, vagy épp az eltérő iskolai végzettséggel.1 A z e g y e n lő tle n s é g e k fe lté t e le z e tt c sö k k e n ése v a g y je le n t é k te le n n é v á lá s a h e ly e tt, in k á b b ú jra te rm e lő d é s ü k és k u m u lá ló d á s u k k ö v e tk e z e tt b e. A nyolcvanas évekre jelentős társadalmi csoportok kerültek hátrányos helyzetbe, s az oly hosszú ideig tabuként kezelt szegénység is egyre inkább érzékelhetőbbé vált. S amilyen mértékben jelentős társadalmi csoportok számára nehezebbé vált a megélhetés, olyan mértékben fordult a társadalompolitika figyelme a kiváltó okokra. Ebben persze előkészítő szerepet játszottak a társadalomtudomány különböző diszciplinái ugyanúgy, mint az ún. tényirodalom, s ezen belül is a szociográfia. Legalábbis elkerülhetetlennek tűnt - akár még a központi akaratérvényesítés szempontjából is - a kritikus szembenézés a valóság kihívásaival. A két évtizedes változások mögött mindenekelőtt egymással szorosan öszszefonódó társadalmi folyamatok re p re s s z ív hatásai, következményei ragadhatok meg. Elsőként és legegyszerűbben abból indulhatunk ki, hogy a hátrányok megjelenésének és fokozódásának közvetlenül társadalmi okai vannak. Miközben az ötvenes és a hatvanas években nagymértékű mobilizációs folyamatok zajlottak le (melyek egyszersmind réteg- és osztályváltozásokat is maguk után vontak), egyre jelentősebbé váltak a hozott hátrányok befolyásoló, illetve felerősítő faktorok.2 Elegendő csak arra gondolnunk, mennyire ellentmondásos hatású volt például az ipari munkások számára a paraszti rétegből való kilépés, a hagyományos életmóddal való szakítás, az új értékek elfogadása. Másodszor, a m e g m a ra d ó k u ltu rá lis -sz o c iá lis e g y e n lő tle n s é g e k s o k k a l k e v é s b é k ö tő d t e k az o sz tá lyo k h o z , h a n em ré te g s p e c ifik u s m ó d o n je le n t e k m eg. Éppen a hetvenes években vált egyértelművé, hogy a létrejövő különféle életstíluscsoportokat befolyásoló tényezők sem csupán a termelési viszonyokból, a munkamegosztási elkülönülésekből származnak, hanem az osztályviszonyokhoz nem 59 �vagy csak lazán kapcsolódó körülményekből is.3 Látszólag úgy tűnhet, hogy az utóbbi másfél évtizedben vehemensen kitermelődő szegénység csupán az öregkor, a testi és szellemi hátrányok, vagy a szociális tehetetlenség terméke. Ám valóban csak látszólag, mert épp a társadalmi hátrányok szaporodása bizonyítja, hogy a termelési viszonyok puszta alakításával nem lehet megszüntetni újratermelődésüket. Mert ha az osztályméretű egyenlőtlenségek meg is szűntek - a tulajdonból származó jövedelem a lakosság összjövedelmében alig több mint egyszázalékos nagyságrendet jelent - , a hátrányos társadalmi helyzet jelentős, n em h o m o g é n rétegeknél nem mérséklődött. Ugyanúgy összefügg ez a társadalmi elosztás ellentmondásaival, mint azzal a szemléletmóddal, a m e ly a m u n k a jö v e d e lm e k e t ig e n le n tre szorította. „Önmagában az a tény, hogy a bér a termelési költségeknek csak mintegy 10 százalékos hányada, azt mutatja, hogy még mindig a munkabérrel »takarékoskodunk« a termelés többi költségtényezője helyett”.4 S hiába növekedtek a társadalmi juttatások — a hetvenes évek második felében a reáljövedelem növekményének már 80 százaléka volt társadalmi juttatás - , az előnyök és a hátrányok az egyes társadalmi csoportok számára más-más módon jelentkeztek. Még az általános iskolát be nem fejező vagy épp csak szakmát tanulók is hasonló anyagi viszonyok között élő, a munkamegosztásban hasonló helyet elfoglaló rétegekből termelődnek újjá. S a szociológiai vizsgálatok azt is igazolják, hogy a szülők anyagi-kulturális előnyei vagy hátrányai - különösen a társadalom szélső pólusain - h a lm o z o tta n öröklődnek át. Így ha a gazdasági egyenlőtlenségek továbbélésének változtak is a formái, de ezek újabb közvetítő faktorokat hoztak felszínre. Tény, hogy az eltelt évtized bizonyos jelei a vá lto z ta th a ta tla n sá g jelenségét támasztják alá. S különösképpen szembetűnő ez napjainkban, hiszen a szociálpolitika tényleges elosztási hatásai ugyan nehezen mérhetők, az ellentmondásokat mégsem tagadhatjuk. Ám más magyarázatok alapján a foglalkozási struktúra ellentmondásaiból is kiindulhatnánk, kiemelve a szakképzetlen és az alkalmi munkások magas arányát. S ez már önmagában is megvilágíthatná egy jelentős társadalmi csoport hátrányos helyzetét. Ez a fajta magyarázat látványos volna ugyan, csakhogy pontatlan és félrevezető. Pontatlan, mert az elmúlt évtizedek jövedelemmegoszlásának statisztikái csak nagyon keveset bizonyítanak. Mert például a második vagy a harmadik gazdaságban való részvétel egyszerre oka és következménye a jövedelemmegoszlás antinómiáinak. Félrevezető volna ezen túlmenően azért is, mert a hátrányok nem csupán a jövedelmi egyenlőtlenségből születnek, s még kevésbé a kereseti eltérésekből. Statisztikailag is bizonyítható, hogy a jövedelmi különbségek jóval nagyobbak, mint a kereseti különbségek, s emellett jelentős mértékben függetlenek is a kereseti differenciáktól. Ha az okokat rangsorolnánk, a legnagyobb eltérést a k e r e s ő k -e lta rto tta k c sa lá d o n k é n ti k ü lö n b ö z ő s é g e okozza, utána a régi jogon szerzett alacsony nyugdíj, a kereseti különbség s végül a mellékfoglalkozásból eredő jövedelmi eltérés. Jellemző, hogy az aktív keresők háztartásában az egy főre jutó jövedelemkülönbség a nyolcvanas években csak 10-12 százalékban származott a kereseti különbségekből, 86-88 százaléka pedig egyéb tényezőkből. Az eltérő gyermekszám számottevő jövedelemdifferenciáló hatására következtethetünk abból is, hogy míg 1982-ben a gyermektelen, de aktív keresős háztartások 2 százaléka élt havi 2200 Ft-nál alacsonyabb, egy főre jutó jövedelemszinten, addig a háromgyermekesek közel 44 százaléka, a négy- és ennél többgyermekeseknek pedig 82 százaléka élt ilyen alacsony jövedelem60 �ből.5 Vagy - más megközelítésben - a gyermektelen családok csaknem felének egy főre jutó jövedelme meghaladta a 4400 Ft-ot, a kétgyermekeseknél 3,9 százalék, a háromgyermekeseknél pedig már az egy százalékot sem éri el. S ami még ezeknél az adatoknál is megdöbbentőbb, az az, hogy nemcsak a gyermekek száma magasabb, hanem az aktív keresők átlagos havi keresete is a la c so n y a b b azokban a családokban, ahol az egy főre jutó jövedelem alacsony. Igy például - ugyancsak az 1982-es esztendőt alapul véve - az 1900 Ft alatti egy főre jutó havi személyes jövedelemmel rendelkező családokban a dolgozók átlagos keresete 3440 Ft volt (a népgazdasági átlag 4757 Ft), és 100 keresőre 210 eltartott jutott. Ám ha ezen a vonalon haladnánk tovább, magyarázataink aligha léphetnének túl a sza k m a, a n em , i lle t v e az é le t k o r sz e rin ti k e r e s e tk ü lö n b s é g e k b e n b e k ö v e tk e z e tt e lté r é s e k em le g e té sé n . A társadalmi hátrányok kifejezés ugyanis önmagában összetett jelenséget takar; érzékeltetheti a nemi különbségekből eredő hátrányokat és egyenlőtlenségeket ugyanúgy, mint azokat, melyek a foglalkozási, pozicionális, műveltségbeli stb. eltérésekkel és elkülönülésekkel kapcsolatosak. Csak az „automatikus” társadalomfejlődés mítosza alapján várható el, hogy a társadalom egészében e k v iv a le n s értelmű és értékű folyamatok zajlanak le. Még az ötvenes évek általánosnak mondható szegénységét sem a múlt továbbéléseként kell felfogni, hanem egy olyan társadalmi állapot következményeként, melyben a homogén egyenlőség is takart egyenlőtlenségeket (lásd előbb!). Egyfelől azért, mert például a hatalmi mezőben elfoglalt hely eleve kijelölte az eltéréseket, másfelől pedig azért, mert azoknak a radikális változásoknak az ellenére, melyek 1945 után lezajlottak, az ország teljesítőképességének korlátai továbbra is megmaradtak. S akármilyennek ítéljük is meg ezeket a gazdasági, társadalmi, kulturális korlátokat - melyek éppúgy összefüggnek a szerves fejlődés megszakadásával, mint a kelet-európai megkésettséggel - , a hatvanas évektől felgyorsult társadalmi fejlődés új elemeket is tartalmazott. S itt még csak nem is az életszínvonal vitathatatlan növekedésére kell gondolnunk, hanem a lé tb iz to n sá g - a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt felfogható - k ite lje s e d é s é r e . Csakhogy a vitathatatlan életszínvonal-növekedés is a társadalmi hátrányok kontextusában válik igazán értelmezhetővé. A létbiztonság-kifejezés a népesség egészének emelkedő általános életszínvonalára vonatkoztatható, ám gyakran ip so fa k t o egyet jelent a relatív egyenlőtlenségek szaporodásával. Most nem arról van szó, hogy a lassú vagy a hosszú távú növekedés lényegi és szükségképpen tartós vonása-e a szocializmusnak. Ha így tennénk fel a kérdést, akkor eleve elintézettnek tekinthetnénk mindazt, ami például egy mélyen gyökerező gazdasági válságra utal napjainkban. Jelenleg a kérdés sokkal egyszerűbb. Az átlagos életszínvonal emelkedése semmi esetre sem új jelenség. Már a múlt század végén jelentkező növekedési ütemnek is lehet bizonyító értéke. Ehelyett inkább azt kellene keresni, vajon a gazdasági növekedés egyaránt érintette-e a lakosság egészét? A b s z o lú t é r te le m b e n m in d e n k it, r e la t ív e szem l é l v e a z o n b a n k o rá n tsem a n é p e ss é g egész ét. Mert ha például abból indulunk ki, hogy mindig létrejön olyan társadalmi munkaszervezet, „amely az egyik egyén vagy csoport számára lehetővé teszi, hogy számos képességét kifejleszsze és működtesse, hogy módja legyen saját és esetleg mások munkájánál a tevékenység céljának, módjának, eszközeinek meghatározására, más egyének és csoportok esetében viszont számos képesség fejlesztését-kiművelését is fe61 �leslegessé teszi, a munkában pedig csak végrehajtó, vagy épp eszközszerepet juttat nekik” ,6 az egyenlőtlenségek termelődése máris nyilvánvaló. Ráadásul a gazdasági növekedést számon tartó vagy erre alapozódó jövedelemstatisztikák el is túlozzák az elkölthető jövedelem, a kézben maradó reálkereset növekedésének tendenciáját, minthogy csak átlagokban számolnak. Azt lehet persze mondani erre - és bizonyára gyakran mondják is -, hogy a reáljövedelmek mai és korábbi növekedése között v a n v a la m ily e n m in ő sé g i k ü lö n b ség . A hivatalosan csökkenő munkaidő mellett az árak in flá c ió s növekedése, a lakosság döntő többségét egyre fokozódó önkizsákmányolásra kényszeríti. Csakhogy erre az „önkizsákmányolásra” nem mindenki képes, vagy betegsége, vagy idős kora vagy más okok folytán. Megint csak becslések szerint: hozzávetőleg a népesség közel egyharmadáról van szó. Ugyanakkor az az adat is elgondolkodtató lehet, mely szerint a lakosság 15-20 százaléka tartozik a többoldalúan hátrányos helyzetűek körébe.7 Mindenesetre tény az, hogy e réteg körében keletkező hátrányok ré sz b e n a m u n k á v a l, rész b en a m u n k á tó l fü g g e tle n ü l je le n n e k m eg. Ha az utóbbit vesszük szemügyre, a legfontosabb összefüggéseket újra csak az egy főre eső jövedelemcsökkenésben, illetőleg ennek alapján a családnagyságban találhatjuk meg. Csupán a kifizetett családi pótlékok oldaláról szemlélve is egyértelmű, hogy az 1982 után bekövetkezett áremelések mennyire jelentősen befolyásolták a gyermeknevelés költségeit. Míg 1980-ban a családi pótlék a három- és többgyermekes családok, illetőleg a gyermekeket egyedül nevelő kétgyermekes családok esetében a gyermekre fordított összeg 22 százalékára nyújtott fedezetet, addig ez az arány 198 5-re már 15 százalékra csökkent. Így a gyermekvállalásból származó anyagi többletterhek is hátrányképző tényezőként jelenhetnek meg. Statisztikai adatok és összehasonlítások sokasága erősítheti meg, hogy az elmúlt másfél évtizedben a gyermekes családok jövedelmi hátránya növekvő tendenciát mutat. Mert míg 1970 és 75 között a nomináljövedelem növekedésének közel 60 százaléka egyben reáljövedelem-növekedést is jelentett, 1976 és 78 között alig 40, 1979 és 1985 között pedig csak 5 százalék ez az arány. Így a reálérték nélküli nomináljövedelem-növekedés kétszeresen is hátrányosan érinti a gyermekes fiatalokat, hiszen például a gyermekek után fizetett térítési díjak a reáljövedelem stagnálása, illetve visszaesése esetén is gyorsan növekednek. De ugyanide tartoznak az öregséggel kapcsolatos hátrányok is. A hátrányos helyzet és az öregség ugyan nem ekvivalens kategória, gyakorlatilag mégis sok közös vonást hordoznak. Mert ha csak abból indulunk ki, hogy a nyolcvanas évek elején közel 370 ezer olyan egyszemélyes háztartás volt, amelyben egy öregember vagy -asszony egyedül élt, s ezeknek az öregeknek mintegy 12 százaléka nem volt képes önmagáról gondoskodni, ugyancsak elgondolkodtató adatokhoz jutunk. Hasonlóképpen, ha az öregek életfenntartásához szükséges jövedelmek szóródását vesszük figyelembe. A mostani társadalmi helyzet viszont gyökeresen más; most nem az a kérdés, hogy ki nyerjen többet, hanem az, hogy mindenki meg tudja-e őrizni a már elért életszínvonalbeli szintet, illetve ha egyes társadalmi csoportok vagy célok nyernek, akkor ez milyen társadalmi csoportok rovására történik? Szembetűnő mindenekelőtt, hogy a népesség döntő többsége elfogadja a végzett munkán, a té n y le g e s te lje s ítm é n y e k ta p a sz ta lh a tó , é rté k e lh e tő k ü lö n b sé g é n a la p u ló e g y e n lő tle n s é g e k e t, s az e z e k k e l já ró e lő n y ö k e t és h á trá n y o k a t is . 8 S ez elsősorban abból ered, hogy az egyenlőtlenségek megítélése nem annyira az 62 �egyenlőtlenségek objektív összetevőitől függ, mint inkább az egyéni életpályák, tapasztalatok, élmények sajátosságaitól, csoportminőségű szerveződéseitől. Azzal, ahogyan az egyén a világban elfogadottnak látja, vagy elfogadottá akarja tenni magát. Éppen ezért nem meglepő, hogy „általában véve az alacsonyabb iskolázottságúak, idősebbek és a nők hangsúlyozták a hátrányos helyzetűek, rosszabb körülmények között élők támogatásának - ti. szociálpolitikai - szükségességét, a magasabb iskolázottságúak, fiatalabb (aktív korúak) és a férfiak a teljesítmény, érdem szerinti megközelítést” .9 Mint ahogyan az sem meglepő, hogy különösen a rossz körülmények között élőknél létezik egyfajta elhárítási mechanizmus, melynek eredményeként a szegénység vagy a szegénysors fogalmát a náluk is rosszabb körülmények között élőkre vonatkoztatják, s szubjektív okokra, egyéni hibákra vezetik vissza. Egészen félrevezető arra a tényre hivatkozni, hogy napjainkban a hátrányok mérséklése az egyéni teljesítményeken múlik. Hiszen jelentős társadalmi csoportok - például az öregek vagy épp a szociális szempontból elesettek - egyszerűen objektíve képtelenek helyzetükön változtatni. Nagyobb teljesítménynyel azért nem, mert fizikailag képtelenek erre, a szociálpolitikai juttatások ésszerűbb felhasználásával pedig azért nem, mert ezeknek a reálértéke folyamatosan csökken. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hátrányos helyzetűeknek csaknem 98 százaléka olyan munkakörökben dolgozik, amelyek még az egyszerű reprodukcióhoz sem jelentenek megfelelő jövedelmet. Ebből a szempontból a végzett munka jellege egyszerre oka és következménye az adott hátránynak. Mivel pedig mindig újratermelődnek „azok a munkák, amelyeket csak a felemelkedés, önjobbítás vágyát n é lk ü lö z ő k k e l lehet betölteni, s akiknek ezért a munkán kívüli létükben is rendszerint hiányozniuk kell a vágyaknak” , a körforgás megszüntethetetlennek látszik.10 S minél inkább rutinjellegű és szabványosított a munka, minél kevésbé nyújt lehetőséget akár a kulturális felemelkedésre, annál valószínűtlenebb a hátrányok mérséklésére irányuló egyéni stratégia kialakulása. A rossz anyagi, életmódbeli, műveltségi helyzet okait már csak ezért sem lehet az egyének szándékaiban, akarataiban keresni. A társadalmi meghatározottságok az ifjúság bizonyos rétegeinek depriválódásában is észrevehetők. Mert kétségtelenül igaz az, hogy az általános anyagi jólét elmúlt másfél-két évtizedes emelkedése kedvező hatással volt a fiatalok életkörülményeinek javulására, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy - miként S z a la i J ú li a tanulmányában olvashatjuk - „a je le n id e jű társadalmi spektrum megannyi vetületében a generációk közötti egyenlőtlenségek éleződése, azaz a fiatalok helyzetének a társadalom többi csoportjához mért romlása érzékelhető” .11 S ha ez a relatív romlás nem is idéz elő olyan hátrányokat, mint például az öregek körében, a megélhetés anyagi feltételeiben végbement átrendeződések, mégis bizonyos lemaradást eredményeztek. Statisztikai elemzésekből tudjuk, hogy a jövedelmi különbségek társadalmi rétegek közötti mérséklődése helyett a g e n e rá c ió s o lló k in y ílá s a következett be, melynek következtében a ma induló fiatalok anyagi viszonyaik szempontjából minden társadalmi csoportban távolabb vannak a csoportok átlagos életszintjétől, mint amennyire szüleik voltak, a maguk indulása idején.12 Éppígy egyértelművé vált az is, hogy az önálló életkezdés esélyei - beleértve az önálló lakás már-már reménytelen megszerzését, a normális élethez szükséges fizetéseket - szembetűnően romlottak, s ezzel egyidejűleg az esélyek egyenlőtlen- 63 �ségében a fiatalok különböző csoportjai közötti távolságok is nőttek. Egyes becslések szerint például a fiatalok csaknem egyharmada kifejezetten ártalmas körülmények között végzi kereső munkáját. S azért is félrevezető csak a szubjektív okokra való hivatkozás, mert a hátrányok keletkezésében még a te le p ü lé s s z e rk e z e t is közrejátszik. Jóllehet - szociológiai szakkifejezéssel élve - a „települési lejtőn” való elhelyezkedés kevésbé jelent egyértelműen társadalmi erőviszonyokat, ám az a tény, hogy kinek milyen esélye van a társadalmi javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, a település jellegétől nagymértékben függ. Nem mindegy, hogy valaki tanyán él, vagy városban. Többé-kevésbé kiépült infrastruktúra veszi-e körbe vagy sem. Éppígy nyilvánvaló az is, hogy az önálló lakással rendelkezés vagy nem rendelkezés, a lakás földrajzi elhelyezkedése, a lakókörnyezet, a lakás minősége, komfortossága, nagysága és méretei, a lakás megszerzésére fordított anyagi és nem anyagi eszközök mennyisége egy sor társadalmi egyenlőtlenség következménye is. Ezeknek az egyenlőtlenségeknek a létezése s az utóbbi időben történt lá th a tó n ö v e k e d é s e egyértelmű hatást gyakorol az egymástól elkülönülő, az ebben az egyenlőtlenségrendszerben különböző társadalmi pozíciókat elfoglaló kisebb-nagyobb társadalmi csoportok lakásviszonyainak eltérése is. Önmagában az a tény, hogy egy család gyakorlatilag ingyenes juttatásként kapott állami lakásban él, jelentős pozicionális és anyagi előnyt jelent azokkal szemben, akiknek sok évüket, rengeteg fizikai energiájukat, anyagi erőik nagy részét leköti az önálló lakás megszerzésének célja. De a társadalmi csoportok, az egyének lakásviszonyainak különbségei maguk is indukálnak sokféle társadalmi egyenlőtlenséget, előnyt vagy hátrányt. Bizonyítható, hogy a lakáshelyzet tömeges megoldatlansága a fiatalabb, de az idősebb családok életében is nemcsak egyszerűen rossz közérzetet okoz, hanem az egész családi gazdálkodásra, a jövedelem, a fogyasztás és a felhalmozás szerkezetére is meghatározó jelentőségű. A te le p ü lé s i, fo g la lk o z á s i, é le t m ó d b e li fe lt é t e le k e g y e n lő tle n s é g e v ilá g o s a n h a tá rt sza b az e g y é n i le h e tő s é g e k n e k , a fe le m e lk e d é s v a g y a le s ü lly e d é s e s h e tő ség e in ek . Kétségtelenül figyelmeztető jel az, hogy napjainkban az egyének jóval nagyobb valószínűséggel maradnak nagyjából az apjukéval azonos szinten, mint akár két évtizeddel ezelőtt. Különösen igaz ez azokra nézve, akik - amint említettük - a társadalom szélső pólusain helyezkednek el. Így például az értelmiségi szülők gyermekeihez képest a segédmunkásszülők gyermekeinek csaknem hússzor kisebb az esélye, hogy értelmiségivé váljanak. Ö r ö k lé s és tá rs a d a lm i h á trá n y e z a ja v á b ó l, h a n in cs is rá ga ra n cia . S ha társadalmunk rétegződési viszonyait is figyelembe vesszük, pusztán matematikailag is lényegesen nagyobb annak valószínűsége, hogy valaki csak a segédmunkásságig viszi. Akik balszerencséjükre deprivált élethelyzetű családokba születnek, ténylegesen sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy maguk is depriváltakká válnak. Ennek magyarázata a társadalmi struktúra egészén átívelő mozgás megszűnése, melyet az egyenlőtlenségek egyre növekvő rendszere is megerősít. Így, ha ebből a szempontból taglaljuk a társadalmi hátrányokat, akkor sem mondhatunk mást, mint hogy az egyenlőtlenségek a meghatározói a deprivációs helyzeteknek éppúgy, mint a különféle anyagi vagy kulturális előnyöknek. Persze nem lehet egyszerű következtetést levonni a mégoly’ pontosan meghatározott egyenlőtlenségi viszonyokból sem. Az életkörülmények hanyatlását ugyanis nem fejezheti ki pontosan az egyenlőtlenségek növekedése. Az 64 �utóbbi években felgyorsult infláció is másként és másként érinti az egyes társadalmi csoportokat; vannak olyanok, akiket még nagyobb erőfeszítésre kényszerít, s vannak olyanok is, akiket fogyasztásuk drasztikus csökkentésére. A nyolcvanas évek elejei adatokhoz képest legalább 15 százalékkal növekedett azoknak a deprivált helyzetben levők száma, akik a szegénységi küszöb alá csúsztak vissza. És ez a h a la n d ó s á g szempontjából is figyelmeztető! S ezek már önmagukban is indokolnák a szociálpolitika eddigi rendszerének újragondolását. Mert hiszen a jelenlegi körülmények között jóval differenciáltabb szociálpolitikára lenne szükség, mint a múltban. Annál is inkább, mert az „univerzális szemléletű” - csaknem mindenkinek egyformán juttató - szociálpolitika vagy a társadalmi fejlettség alacsony fokának felel meg, amikor még mindenki szegény, vagy a gazdagság egy olyan magas fokának, amikor már megengedheti magának a társadalom, hogy olyanoknak is juttasson, akiknek erre egyáltalán nincs szükségük. Ám a társadalmi egyenlőtlenségek mérsékléséhez a gazdaságirányítási rendszer eddiginél hatékonyabb reformjára is szükség van. Ha ugyanis nem változtatunk a gazdálkodás módszerein, nemcsak a későbbi fellendülésből maradunk ki, hanem akaratlanul is újratermeljük az eddigi ellentmondásokat, melyek épp a társadalmi hátrányok szaporodásában mutathatók ki. Jóllehet az elmúlt évtizedben már jelszószerűen is megfogalmazódott az a felhívás, hogy d if fe r e n c iá ln i k e ll a k e re s e te k e t és n iv e llá ln i a c sa lá d i jö v e d e lm e k e t , a valóságban azonban éppen az ellenkezője történt. A keresetek - kiváltképp az állami szektorban nivellálódtak, ezzel szemben a kereső-eltartott arány, a gyermekszám különbségeiből származó családi jövedelemkülönbségek nőttek. Ez - amint már utaltunk rá - annak következménye, hogy míg az átlagos reálkeresetek az utóbbi években nagyjából azonos szinten maradtak, a pénzbeli társadalmi juttatások nem tartottak lépést az árszínvonal növekedésével. És ez megint csak hátrányképző tényezőként jelenik meg. Csak utalásszerűen foglalkozhatunk a társadalmi hátrányok mindegyikével, hiszen olyan bonyolult jelenséghalmazról van szó, mely a társadalmi viszonyokba ágyazottsága révén az okok és az okozatok „finom szerkezetének” feltárását is feltételezte volna. Így nemegyszer csupán a különféle hátrányok elsődleges társadalmi feltételeinek felvillantására nyílt lehetőség. Mert az ok-okozati láncolat egészének felvázolásához lépésről lépésre ki kellett volna mutatni, hogyan megy végbe a k ü lö n b ö z ő é le tm ó d - és tá rs a d a lm i fe lt é t e le k sa já to s tra n sz fo rm á ció ja . Éppígy kétségbevonhatatlan az is, hogy még mindig kevés empirikus ismerettel rendelkezünk azoknak a mechanizmusoknak a leírásához, amelyek révén az ok okozathoz vezet, azaz azoknak a folyamatoknak a feltárásához, ahogyan az emberi élet szűkebb vagy tágabb feltételei hátrányokat idéznek elő. Inkább a társadalmi makroviszonyokból tudtunk csak bizonyos következtetéseket megfogalmazni, illetve némely törvényszerűség okaira utalni. A legjellegzetesebb hátránytípusok vázolása is elengedhetetlenné tette volna az egyéni okok részletesebb bemutatását; legalábbis abból a szempontból, hogy az egyének más és más életviszonyai, indulási feltételei, életútjai, -körülményei, céljai, értékei mennyiben kedveznek vagy nem kedveznek a hátrányok kialakulásának.13 De még így is egyértelművé vált, hogy a modern társadalom gyors ütemű fejlődése és a kezdetben átfogó mobilitás, az elosztás rendszerében, jelenlevő ellentmondások, a foglalkozási, települési, kulturális egyenlőtlenségek eredményezték a társadalmi hátrányok gyors szaporodását. S ezek a társadalmi gyakorlatban megjelenő 65 �hátrányok ellentmondást váltottak ki az egyén igényei és képességei, a közösség követelményei és feltételei, az egyéni szerepek, az érdeklődés irányultsága és önrealizálása között is. Még ha a közösségi célok elfogadtatásában és megvalósításában annyira fontos szerepet töltenek is be az egyedi utak és egyedi motivációk, az azonos vagy közel azonos életesélyeket csak társadalmilag lehet megteremteni. És ezekhez az életesélyekhez szükséges társadalmi célok kidolgozásában is figyelembe kell venni az e g y é n i r é s z v é te l leh ető sé g ét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a társadalom előrehaladása - akár a relatív igazságosság irányába is csak az egyének érdekeinek, aktív részvételének és önrealizálásuk alternatíváinak elfogadásával valósulhat meg. Minél differenciáltabbak az egyéni életutak és minél inkább meghatározó az egymás iránti felelősség és szolidaritás, annál erősebb egy társadalom, vagy egy közösség. Jóllehet az eltelt három és fél évtized alatt új társadalmi és termelési struktúra jött létre, emelkedett az életszínvonal, az élet minőségében mégsem következett radikális változás. S ennek lehet jele a társadalmi hátrányokat termelő társadalmi beilleszkedési zavarok egész rendszere. Elengedhetetlen társadalmi követelményként fogalmazódik meg, hogy az infrastrukturális ellátás te le p ü lé s i egyenlőtlenségeit csökkenteni kell, mint ahogyan az életfeltételeknek csupán a lakosság önerejére bízott erőfeszítésein is módosítani kell. Különösen az ifjúság kerül szembe a megélhetés feltételeinek és forrásainak bizonytalanná válására. Mivel az elemi lét- és munkafeltételek megteremtése is aránytalanul nagy terheket ró rájuk (és családjaikra), nem véletlenül növekszik azoknak a száma, akiknek a helyzetét a leszakadás, hátrányok feltörhetetlennek bizonyuló egymásra rakodása, s a kilábalás reménytelensége jellemzi. Ha továbbra is számolnunk kell a munkavállalás növekvő nehézségeivel, a képzettséghez képest lefelé való elhelyezkedés társadalmi kényszereivel, az ingázás tömegessé válásával, a hátrányok szükségképpeni újratermelődését aligha lehet megállítani. Így, ha bármiféle változást akarunk elérni, akkor nemcsak a szociálpolitika elosztási rendszerét kell átalakítani, hanem éppígy elengedhetetlen a közösségek helyi struktúrájának és kulturális adottságának ismerete is. Az interdiszciplináris kutatások eredményeit felhasználva az eg ész tá rsa d a lm a t á tfo g ó te le p ü lé s - és tá rs a d a lo m sz e rv e z é s re v a n szü kség. A gyermekek és az ifjúság nevelésében, a munka szervezésében, a munkaközösségek alakulásában, a településpolitikában ugyanúgy érvényesülniük kell ezeknek az elveknek, mint akár az emberek közötti kapcsolatok világában is. A kimozdulás attól függ, hogy a társadalmi hátrányok hosszú távú mérséklésében mennyire vesszük figyelembe a helyi kulturális adottságokat, a család miliőjét, az adott helyzethez vezető közösségi és egyéni múltat, de ismerni kell az életszínvonalat, a termelésben elfoglalt helyet s ezek reformjának társadalmi realitásait is. Számos jel mutat arra, hogy átgondolt és tervszerű módon meg lehet gátolni a társadalmi hátrányok újratermelődését, és ki lehet törni a társadalomban létrejött hibás körből. Ám ehhez a szociálpolitika csak egyike az intézményes beavatkozás eszközeinek. Radikális változást a társadalom egészének megújulásától várhatunk, mely e lv á la s z th a ta tla n a p o litik a in téz m én yr e n d s z e ré n e k á ta la k ítá sá tó l is. Ám, ha kételkedünk az embernek abban a képességében, hogy saját magát és társadalmát ellenőrzése alá vonja; ha változatlanul arra hajiunk, hogy a múlt vagy a jelen struktúrájából olvassuk ki a jövő elkerülhetetlennek tartott menetét, akkor valóban nem tudunk elő66 �re lépni. Hiszen azok az intézmények, amelyet szükségeseknek hívunk, nem többek mint olyan intézmények, amelyeket fokozatosan megszoktunk (Alexis de Tocgueville). A társadalom felépítését érintő dolgokban a lehetőségek mezeje sokkal szélesebb, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. S itt egyetérthetünk J . R a w ls -nak azzal a megállapításával, mely szerint a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek akkor és addig a határig elfogadhatóak, ha a társadalom minden tagjának (vagyis a legrosszabbul élőknek is) hosszú távon hasznára válnak, mert meggyorsítják a gazdasági fejlődést, javítják a társadalom működését, illetve ha a társadalom minden tagjának azonos esélye van a jobb és rosszabb társadalmi pozíciók elérésére.14 JE G Y Z E T E K 1. Épp az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete által folytatott vizsgálat kutatói bizonyították be, hogy társadalmunk munkamegosztási rétegződése elszakíthatatlan kapcsolatban van az anyagi, esélyekbeli és kulturális egyenlőtlenségekkel csakúgy, mint a munka tartalmában és a hatalom gyakorlásában megnyilvánuló különbségekkel. Ha például azt a tényt vesszük figyelembe, hogy az „értelmiségivé válásra az értelmiségi apák gyermekeinek az egyéb szellemi dolgozó apák gyermekeinél 2,2-szer, a szakmunkások gyermekeméi 5,7-szer, a betanított munkások gyermekeinél 10-szer, a segédmunkások gyermekeinél 18,7-szer nagyobb esélyük van” , akkor az egyenlőtlenségek folytonos újratermelődését aligha lehet kétségbevonni. V ö. K o lo s i T a m á s - P a p p Z s o lt - G o m b á r C sa b a - P á l L á s z ló - B a r a J á n o s : Réteghelyzet - rétegtudat. Bp. 1980. Kossuth Könyvkiadó, 65. oh, ill. lásd még R ó b e r t P é t e r : Származása és mobilitás, Bp. 1986. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 43. o. skk. 2. „A mobilitás esélyeket akkor mondjuk egyenlőeknek, ha a különböző osztályokból és rétegekből származók kilépési mobilitási arányszámai a különböző - előnyös vagy előnytelen - társadalmi pozíciók irányában egyenlőek.” Ebben az utóbbi két évtizedben jelentős eltolódás vehető észre. Vö. A n d o r k a R u d o l f : A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Bp. 1982. Gondolat Kiadó, 123. o. skk. 3. U ta s i Á g n e s vizsgálatai erősítették meg, hogy a társadalom makrocsoportjainak szintjén domináns az életfeltételek, életstíluscsoportokat meghatározó szerepe. Hasonló létfeltételek hatására az egyének egymás felé „gravitálnak” , csoportokat alkotnak, s ezekben az életstíluscsoportok között a legnagyobb egyenlőtlenséget a falu és város települési jellegzetességei eredményezték. Vö. U ta si Á g n e s : Életstílus-csoportok, fogyasztási preferenciák, Bp. 1984. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 107. o. skk. 4. Lásd T h o m a L á s z ló : Veszélyes leltár. Életünk minőségéről és értékeiről. Kritika, 1986. 9. sz. 4. o. 5. Vö. S z e p e s i G y ö r g y : Népesedésünk ma és holnap. Bp. 1986. Kossuth Könyvkiadó, 112. o. Bár a szerző mint lehetőséget elveti, mégis meggondolandó, vajon nem lenne-e racionálisabb a családi pótlékot - amely a gyermekes családoknak meglehetősen hathatós pénzügyi támogatást jelent - a családok jövedelemszintje vagy a szülők keresete alapján diffe67 �6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 68 renciálni. Ezzel ugyanis az alacsony jövedelmű családok támogatását nagyobb mértékben lehetne növelni. Vö. F e r g e Z s u z s a előadása „A többszörösen hátrányos helyzetű rétegek vizsgálatáról” című tanácskozáson. Szociológia, 1981. 3-4. sz. 299. o. Vö. K u l c s á r K á l m á n : Reform és szociálpolitika. Társadalomkutatás, 1984. 3-4 sz. 28., o. Vö. A n g e l u s z R ó b e r t - T a r d o s R ó b e r t : Szociálpolitikai kérdések a közgondolkodásban. Szociálpolitikai Értesítő, 1985. 4-5. sz., 120. o. I. m. 121. o. Vö. F e r g e Z s u z s a Társadalmi struktúra, társadalmi hátrány. Szociálpolitikai Értesítő, 1985. 4-5. sz., 67. o. S z á la i J ú l i a : Társadalmi meghatározottságok és a fiatalok egészségi állapota. Ifjúsági Szemle, 1985. 4. sz., 27. o. Vö. A n d i c s J e n ő - G a z s ó F e r e n c - H a r c s a I s t v á n : Az ifjúság önálló életés pályakezdésének főbb jellemzői, konfliktusai. In: A magyar ifjúság a nyolcvanas években. Bp. 1984. Kossuth K., 233. o. skk. Ehhez persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy bár a munkáscsaládok felső húsz százaléka jobb körülmények között él, mint az értelmiségi családok alsó húsz százaléka, de a munkáscsaládok nyolcvan százaléka a három alsó, az értelmiségi családok nyolcvan százaléka pedig a három felső kategóriában helyezkedik el. Vö. Kolosi Tamás eds. i. m. 75. o. Ám ahogyan már azt többen is kimutatták, a „szegénység szubjektív felfogásában, s kiváltképp a szegénység halmozott társadalmi hátrányként való értelmezésében kerülnek előtérbe a pszichológiai magyarázatok” . Lásd F e r g e Z s u z s a - G a r a J u d i t - H o r v á t h Á g o t a - S z a l a i J ú l i a : A szegénységgel és a többoldalúan hátrányos helyzettel kapcsolatos mai nyugati nézetek. Valóság, 1980. 2. sz. Ugyanakkor B o k o r Á g n e s s e l egyetérthetünk abban is, hogy a „szegénység megszüntetése a mai Magyarországon két, egymással összefüggő, de korántsem egyenrangú viszonyban levő célkitűzést jelenthet. Egyrészt törekedhetünk arra, hogy felszámoljuk magát a deprivációt, mint strukturális jelenséget, vagyis megszüntessük azokat az okokat, amelyek miatt egyes csoportok szükségszerűen ebbe az állapotba fognak kerülni; másrészt megpróbálhatunk segíteni a ma depriváltjain, annak tudatában, hogy ha ők akár saját erejükből, akár külső segítséggel felfelé mobilizálódnak, szükségképpen mások fognak a helyükre lépni, mindaddig, míg a struktúra változatlanul reprodukálódik” . I. m. 240. o. Vö. J . R a w l s : A theory of justice. London, 1972. Oxford University Press, 86. o. �69 �Juscsák Györgyöt A a M Á G igazgatóját: megkérdezte Érdemes-e a kultúrára pénzt költeni? Juscsák György, a Mátraaljai Állami Gazdaság igazgatója, a XIII. pártkongresszus óta a Központi Bizottság tagja, 43 éves. Amolyan sűrű ember; küllemét nézve mindenképp, akit észrevehetően jelentős energiák feszítenek. Irodája, ahol beszélgettünk, nem hivalkodó, de elegáns. A falakon jó képek függnek, a tárgyalóasztal mögötti sarokban szép faszobor díszlik. Meglehet, többek számára nem szimpatikus, amit a pásztói székhelyű gazdaság igazgatója kifejtett, nevezetesen az, hogy véleménye szerint, a kultúra igenis áru, s aki támogat, az követelhet is. Meg kell mondanom, magam sem vagyok képes teljességében elfogadni ezt az álláspontot, azonban el kell ismerni, érvei a valóság talajából nőttek ki, megfontolásra- és elismerésre méltóak. S még valami: egy pillanatra sem állította, hogy nézete az egyedül üdvözítő, csupán azon indítékokat sorolta fel, amelyek alapján az általa vezetett gazdaság költ jelentős összegeket a meglehetősen szélesen értelmezett kultúra támogatására. Amikor megállapodtunk ebben a beszélgetésben, gondolkodni kezdtem azon, mit is mondjak, hogy az ne tűnjék hetvenkedésnek. Már csak azért sem, mert ezt nem mi, a Mátraaljai Állami Gazdaság találtuk ki, ez korántsem saját specialitás. Kiindulópontként talán annyit, hogy az életet nem lehet darabokra szaggatni. Születés, halál, munka, kultúra - mind elválaszthaatatlanok egymástól, s egy vállalat sem koncentrálhat kizárólagosan a munkára, noha értelemszerűen ez a legfontosabb feladata. A másik ok, hogy mecenatúra azelőtt is volt. Régebben mondjuk egy Esterházy, egy Széchenyi, a közelebbi múltban az állam, a politika, napjainkban pedig ismét előtérbe kerültek az egyes személyek, a különféle intézmények, vállalatok. Ennek - számos egyéb tényező mellett - oka az is, hogy a központi elosztásból a korábbiaknál kevesebb jut kulturális célokra. Azt pedig talán hangsúlyozni sem kell, hogy alapvető fontosságú kérdés: miként viselkedik egy nemzet - aminek mi úgy is, mint egyén, úgy is, mint intézmény, a tagjai vagyunk - a kultúrával szemben? - A g a z d a sá g o t n é z v e m it je le n t m in d e z ? Gazdaságunk a hetvenes évek elején nagyon mélyről indult, a rangsorban hátul kullogtunk. Amikor az okokat kerestük, azt tudnunk kellett, hogy nem az itteni emberek vétkesek elsősorban a megsokasodott gondokért. Azt is tudtuk, ha az embereket a korábbinál hathatósabb munkára akarjuk fogni, akkor érzelmileg is hatni kell rájuk. Ennek eszköze a kultúra, ami számunkra az iskolát, a sportot, az egészségügyet, mindezek támogatását is jelentette. 70 �S természetesen a művészetek pártfogolását is. Persze, abban a tudatban cselekedtünk, hogy a kulturműsor azért nem előbbrevaló a munkánál. - A je le k sz erin t á lta lá b a n e g y r e k e v e s e b b p én z ju t e z e k re a c é lo k ra , m é g a k k o r is, h a e g y é b k é n t, so k sz o r b iz o n y , csak s z a v a k b a n e lis m e r jü k a fe n t e b b m o n d o tta k igazságát. Ennek a pénznek nem feltétlenül a társadalmi kiadásokban kell jelentkeznie. Pénz mindig kerül erre, feltéve, hogy a kultúra nem önmagáért való. Ha nem a társadalom céljait szolgálja, az emberek nem is szeretik. Annyi kultúra legyen, amennyire vásárlóerő van, persze, nemcsak a szó anyagi értelmében. Mert - csak példaként - a munkásoknak hiába adunk szürrealizmust, ha nem kell nekik. A társadalom most sem fog kevesebbet költeni erre, csak most nem kizárólagosan állami szinten, hanem a vállalatok szintjén is megjelenik a kultúra támogatása. S igenis, tudomásul kell venni, hogy a kultúra áru, bizonyos értelemben feltétlenül, mert mondjuk, egy művelődési ház nem nyújthat kizárólag olyan műsort, amit azok nem értenek, akiknek a pénzéből a ház épült. - A z ö n ö k g y a k o rla tá b a n m it je le n t m in d e z ? Előzetesen annyit: nem vagyunk földhözragadtak, a kérdés praktikuma nem olyan durván jelentkezik, mint ahogy talán első hallásra kitetszik. De menjünk sorjában. Először az iskolákkal kezdtünk el foglalkozni. Pénzt, buszt és számos más támogatást adtunk, adunk. De nem tartottuk fontosnak, hogy a Dózsa György Általános Iskolába csak azok járjanak, csak azok élvezzék az általunk nyújtottakat, akik a mi teheneinket szeretik. A legfontosabb célunk, hogy igényes embereket neveljünk, akik közül nyilvánvalóan majd hozzánk is jönnek dolgozni. Egyre viszont vigyázunk: nem valamely központi kasszába adjuk a pénzünket, hogy valakik majd elosszák azt! Tesszük ezt azért, hogy érvényesüljön az az elvünk, mely szerint, ha gazdagodik a patronáló, gyarapodjék a patronált is. Vannak persze, fájó pontjaink is. Nem sikerült megoldani, hogy a gazdaság megjutalmazhassa azokat a pedagógusokat, akik a gyakorlati oktatásban különösen eredményesek voltak. A megyei pártbizottság, a megyei tanács is jónak tartotta az elképzelést, ám eddig mégsem tudtuk érvényesíteni a szándékunkat. Az iskola mutat ellenállást, holott nem kétezer forintokról lett volna szó. . . Támogatjuk a diáksportot is; a tehetséges, nálunk nevelődött, ám már a fővárosban sportoló gyerekeket a saját költségünkön utaztatjuk, természetesen akkor is, ha a gazdasághoz semmiféle kapcsolat sem fűzi őket. Azt hiszem, sikerült bebizonyítanunk: korántsem csak önös érdek vezeti lépteinket. - K ö z tu d o tta n tá m o g a tjá k a m ű v é s z e te k e t is. A Dózsa György Általános Iskola nemrég volt hetvenöt éves. Felvetődött a gondolat, valami jelentős dologgal kellene őket meglepni. Egy Dózsa-szobor mellett döntöttünk. B o b á ly A t t ila alkotásáról, egy, az eredetileg szándékoltnál nagyobb léptékű műről van szó, amire a gazdaság félmillió forintot költött. Sok vita volt a szoborról, a város vezetői közül néhányan úgy vélték, nem jó helyre kerül, köztéren kellene felállítani. Azt mondták: „gödörben” áll az iskola, ki fogja ott látni? Az a gond - válaszoltuk - , hogy az iskolát nem tartják közterületnek. Ez a szobor az iskoláé, legyen testközelben a gyerekeknek, s ha lemegyünk a „gödörbe” , ahol az iskola van, akkor az már nem is gödör. 71 �- M it sz ó ln a k a g a z d a sá g d o lg o z ó i a m e c e n a tú rá h o z ? V é g t é r e is a p én z az ö v é k . . . Biztosan állíthatom: büszkék rá, hogy a szobrot ők adták. Tudják, hogy ez az ő pénzük is, hogy ennyivel kevesebb jut nekik, de igenis akarják a szobrot. - A k ö n y v k ia d á s sem in g y e n van . . . Az első általunk finanszírozott munkát a város szülöttének, C so h á n y K á l m á n n a k ( K o r m o s Is t v á n S z e g é n y Y o r ick cím ű k ö te te C so h á n y K á lm á n ra jz a i v a l - a s z e rk .) szenteltük. Több minikönyv kiadásához is pénzt adtunk. S hogy mennyire nem sajnálják az emberek az erre költött összegeket, arra jellemző, hogy csak egyszer reklamáltak. Az első könyvnél azt kifogásolták, hogy nem szerepel benne, hogy a gazdaság fedezte a költségeket. Ez komoly felháborodást okozott, azóta nem is marad le a kiadványokról a nevünk. S itt megint utalnék arra, hogy miként értelmezzük a kultúra áruvoltát. Az a véleményünk ugyanis, hogy ha nem is közvetlenül, de hasznot hajt számunkra, ha a könyveken ott szerepel a Mátraaljai Állami Gazdaság neve. De amikor a Szirákon rendezett nemzetközi történészkonferenciát támogattuk, akkor is gondoltunk saját céljainkra. Hiszen a történészek, akiket vendégül is láttunk, elviszik a hírünket. Csakúgy, mint a sziráki nemzetközi sakkverseny résztvevői. A verseny anyagi segítői között mi is szereplünk, s a versenyzők is élvezik vendéglátásunkat. De hadd mondjak mást. Jelentős összeggel támogatjuk a kórházat a műszerezettség javításában. Fel sem ötlött bennünk, hogy esetleg saját rendelőben a mi dolgozóink egészségét védjük csupán az erre fordított összeggel. - M ily e n k ö z e le b b i t e r v e ik v a n n a k ? Egyet említenék. Újabb könyv van a láthatáron, méghozzá nem is akármilyen. K is s S á n d o r szobrászművész birtokában van ugyanis egy kockás füzet, benne N a g y L á s z ló saját kezűleg írt versei és Csohány Kálmán illusztrációi. Ezt szeretnénk hasonmáskiadásban megjelentetni. - H a llg a t v á n önt, fe lm e r ü l a k é r d é s : s z e m é ly i v a g y g a z d a s á g i o k a i v a n n a k an n a k , h o g y n o h a te v é k e n y s é g ü k n em e g y e d ü lá lló , d e n e m is z sö g n ek a k u ltú rá t ily m ó d o n tá m o g ató v á lla la t o k é s v ez ető k . nyü- Az okok nyilván sokfélék. De az a véleményem, hogy a vállalatok önállósodásával, ahogyan nő a kollektívák felelőssége az országért, mind többen fogják belátni, sokan fognak rádöbbenni, hogy nemcsak az azonnali megtérülés reményében szabad a pénzt elkölteni. Gondolni kell a holnapra, s idetartozik a kultúra is. Én ravasz, számító és taktikus ember vagyok, tudom, hogy mondjuk az iskolában a holnap munkaereje termelődik. S nem mindegy, milyen lesz ez a munkaerő. Csak kulturált, igényes emberekkel lehet a világpiacon megfelelni. Az emberek két csoportra oszthatók. Értéktermelő és értéket nem temelő emberekre. De vigyázat: az értéket termelő nem azonos azzal, amit „termelőnek” mondunk, „nem termelőnek” nevezve az anyagi javakat közvetlenül nem előállítókat. Tehát: értéktermelő emberekre van és még inkább lesz is szükségünk, megfelelő minőségben és mennyiségben. Ez viszont a kultúra támogatása nélkül nem megy. - K ö s z ö n ö m a b esz élg etést. SPEID L ZOLTÁN 72 �A főszerkesztő vendége Erdei Sándor iparművész Megmondanád, egészen pontosan mi is a beosztásod? - Úgy hangzik, hogy az észak-magyarországi területi, illetve . . . Kezdjük előlről. - Megpróbálom. Tehát a Képző,- és Iparművészek Szövetsége Északmagyarországi Területi Szervezetének Nógrád megyei titkára. Gratulálok, nagyon szép. É s ez mit jelent? - Én tartom a kapcsolatot a területi szövetség vezetőségével. Ők Miskolcon találhatók. Tőlük kapom az információkat a szervezet életével kapcsolatos problémákról. Idetartoznak a kiállítások, a pályázatok, a művészek élet- és munkakörülményei. Természetesen ez oda-vissza alapon megy, s az én beszámolóimat ők közvetítik az országos szövetségnek. Tehát egy hosszú sornak vagyok a végén, s közvetlenül tartom a kapcsolatot a megyei művészekkel. Hány képző- és iparművész van Nógrád megyében? - Huszonöt. Ebből tizenhét képzőművész és nyolc iparművész. Előbbiek grafikusok és festők, s van egy szobrászunk is. Az utóbbiak közül három üvegtervező, három keramikus és két textiltervező. Ebben a számban benne vannak a Képzőművészeti Alap tagjai is. Mi nem teszünk különbséget alaptag és szövetségi tag között, így jön ki a 25 fős létszám, de a megyében valójában csak hét szövetségi tag van. - J ó , ne számoljunk tovább, mert nem marad senki. - Igen, ez valójában kis létszám. De azt nem lehet csinálni, hogy mi magunk közül kizárjuk az alaptagokat. Ezt sem a létszám, sem a minőség, sem az emberi-alkotói önérzet szempontjai miatt nem tehetjük meg. S hogyan lesz valakiből alaptag? - Vegyünk egy konkrét példát. Van egy tehetséges fiatal szobrász Balassagyarmaton, Csemniczky Zoltán. Május elején volt tagfelvétel, de akkor nem került szóba a neve. Túl nagy volt a jelentkezési hullám. Őszszel lesz az újabb szavazás, de akkor is igen nehéz lesz. Az alapba jelentkeznek évente hatszázan. _ ? - Igen, jól hallottad, de nem vagyok biztos a számban. Lehet, hogy többen. A felvehetők száma 5-7 művészjelölt. Újabban nagyon szigorú követelményeket támasztanak, de ez érthető is. Az alapnak már óriási létszáma van Magyarországon. Kb. 5000-en vannak. Sokan közülük nem is folytatnak művészi tevékenységet, csak élnek ezzel a címmel, töltik a létszámot és különböző jogokat formálnak maguknak. Műtermeket kérnek, de nem használják. Van műtermük, de másra használják és nem lehet tőlük elvenni, mert alaptagok. Ha az ember arra gondol, hogy azoknak kellene megadni ezeket a lehetőségeket, akik valóban tehetségesek, akkor nagyon sok cserét kellene csinálnunk, s igen drasztikusan. 73 �- T e megtennéd? - S zó n é lk ü l. O d a a d n á m a m ű te r m e t a n n a k , a k irő l tu d o m , h o g y s z o rg a lm a s a n d o lg o z ik , d e se m m ily e n f e lté te le n in c s m e g a n y u g o d t a lk o tó m u n k á r a . M ű te re m n é lk ü l a m ű v é s z le h e te tle n h e ly z e tb e n v a n . - A megyében, hogy állunk ezzel? - S z e re n c s é re jó l. M á r m i n t m ű te r e m - e llá to tts á g te k in te té b e n . G y a k o r la tila g m in d e n k in e k v a n m ű te r m e . A p r o b lé m a c s a k a z , h o g y n e m m in d e g y ik m e g fe le lő . Földi Péter m o s t p é ld á u l egy e g é sz e n p ic i ly u k b a n d o lg o z ik , d e h a m a r o s a n k é s z e n le sz a z új m ű te r m e . Szatmári Bélának s in c s e n e k m e g fe le lő f e lté te le i a m u n k á h o z , d e a z é r t ő is t u d d o lg o z n i és jól d o lg o z n i. A z ip a rm ű v é s z e k tö b b s é g e g y á r b a n d o lg o z ik , t e h á t a f e lté te le ik e le v e b iz to s íto tt a k . A z a l a p e l l á t á s t n é z v e t e h á t n e m á llu n k ro ssz u l. - Jó. D e akkor miben állunk rosszul? - A m e g y é b e n a z á lla m i és p á r tf ó r u m o k o n , a s z a k s z e rv e z e tn é l és m é g s o k h e ly e n , re n d s z e r e s e n fo g la lk o z n a k a m ű v é s z e k k e l és ő k is le h e tő s é g e t k a p n a k , h o g y p r o b lé m á ik a t e lm o n d já k . M e g is te s z ik , s ily e n k o r á t a l a k u lu n k p a n a s z n a p p á . E z e k n e k a s ir á m o k n a k a le g tö b b je ir re á lis , e lm o n d ó ju k e g y á lta lá n n e m v e s z i f ig y e le m b e a z t a t á r s a d a l m i v a ló s á g o t, a m i k ö r ü lv e s z b e n n ü n k e t. P e rs z e n e h é z i t t ig a z s á g o t te n n i. A z in té z m é n y e lm o n d ja , h o g y ő m in d e n tő le te lh e t ő t m e g te tt a m ű v é s z é rt ( p á ly á z a t, k iá llít á s , d íja z á s , v á s á rlá s s tb .) . A m ű v é s z a z t m o n d ja , h o g y h a tő le a z t v á r já k el, h o g y le g y e n je le n a m e g y e m ű v é s z e ti, h o r r ib ile d ic tu , k ö z é le té b e n a k k o r n e k i a m ű v e iv e l k e ll s z e re p e ln i és n e m a s z á já v a l. E h h e z a lk o tn i k e ll, a h h o z p e d ig p é n z k e ll, h o g y a z a n y a g o k a t m e g v e g y e h o z z á . A v á s á r lá s p e d ig k e v é s , t e h á t e g y re k e v e s e b b m ű a lk o tá s s z ü le tik . A v á s á r lá s i le h e tő s é g e k b e s z ű k ü lte k , s ez m in d e n k ir e k ih a t. A m ű v é s z e k á lta lá n o s k ö z é r z e te ro ssz , m e r t ú g y é r z ik , h o g y a t á r s a d a l o m k é p te le n ő k e t e l t a r t a n i , s ő t n e m is a k a r j a e l t a r t a ni. - Erre szokták mondani: ha olyat alkottok, akkor tőletek is fogunk ven n i. . . - A k é r d é s o n n a n i n d u l t k i, h o g y a m ű v é s z n e m te r m e lt jó t, v a g y a k ö z ö n s é g n e m a k a r t a b e f o g a d n i. N é z z ü k p é ld á u l a s a lg ó ta r já n i ta v a s z i tá r l a t o t . E g y r e k e v e s e b b m e g y e i m ű v é s z v e s z r a j t a ré s z t. S ez n e m csa k e r r e a t á r l a t r a v o n a tk o z ik , h a n e m a je le n tő s e b b k iá llít á s o k r a á l ta l á b a n . A z a h e ly z e t, h o g y n in c s k e d v ü k k iá llít a n i. M e r t a m íg é v e k k e l e z e lő tt m a jd m in d e n m e g y e i k iá llít ó m ű v é s z d í j a t k a p o t t, a d d ig v o lt é r d e k lő d é s . A h o g y a t á r l a t n y ito t t a z o r s z á g ra , ú g y ju to t ta k tö b b e n d íjh o z k in tr ő l is. É s te rm é s z e te s e n a z s ű ri m in ő s é g s z e r in t íté lt, s n e m la k ó h e ly s z e rin t. E z zel e g y e t le h e t é r te n i. É s e z z e l a m e g y e ie k h á t r á n y b a s z o ru lta k , m e r t a k v a l itá s u k n e m é r t fe l a v e n d é g e k é v e l. S é r tő d é s t á m a d t , s k ö v e tk e z m é n y e it m a is é re z z ü k , lá tju k . E z t a k ö z ö n s é g és a z s ű ri is é s z r e v e tte : h a e z e k a m ű v é s z e k f é lv á llr ó l v e s z ik a z e g é s z e t, a m in ő s é g ü k se m ig a z i, a k k o r ne is a d j u k n e k ik a d íja t, h a n e m a z o k n a k , a k ik m e g é r d e m lik . S z ó v a l n e m le h e t t u d n i, h o g y k i a d t a a z e lső p o f o n t, d e m a m á r ig e n n a g y p o f o z k o d á s fo ly ik . E b b ő l se g y ő z te s, se v e s z te s n e m le sz . L e g f e lje b b a r e n d e z ő k n e k le sz n a g y o b b g o n d ju k , h o g y e g y e n k é n t k e ll m e g g y ő z n iü k a n ó g r á d i m űv é s z e k e t, v e g y e n e k r é s z t a ta v a s z i tá r l a to n . - Csak arról van tehát szó, hogy ki mit fest és mikor sértődik meg? - K o rá n ts e m . E n n é l é n s o k k a l f o n to s a b b n a k ta r t o m , h o g y m ily e n a m ű v é s z e k k ö z ö t t a k a p c s o la t a m e g y é b e n . S a jn o s n in c s k ö z ö ttü k o ly a n k a p c s o la t, a m e lly e l e g y m á s t t u d n á k ö s z tö n ö z n i. A f ő is k o la a d v a la m i a la p o t, 74 �de az kevés. Ehhez kell még a saját tehetség, egyéniség. Az egyedül létrehozott, társtalanul megalkotott művekből mindig hiányzik valami. Így a művészet nem hasonlít arra, ahol a kor tart, s így nem ér sokat. Nem másolni kell egymást, de a művészetnek ott kell egységesnek lennie, ahol a társadalom is egységes, vagy ott kell különbözőnek lennie, ahol a társadalom is az. A művészeknek együtt kell dolgozni, beszélgetni. Mert végül is ki tudja a legjobban elmondani egy alkotás jó, illetve rossz részleteit, ha nem egy másik művész? A laikusnak vagy tetszik, vagy nem tetszik a dolog, de biztos nem tudja megmondani, hogy miért igen, miért nem. Olyan tanácsot nem tud adni, amit a művész megfogadhat és beépíthet alkotói folyamatába. Ez az ami nagyon hiányzik a megyében. - H o g y a z e g y i k m ű v é s z a m á s ik n a k a s z e m é b e m o n d ja , e z m e g ez ro ssz a k é p e d e n ? M á r m e g b o c s á s s , d e t e i d e a lis t a v a g y . - Nem hiszem, hogy az lennék. Mindig is volt egy kis csoport, akik így csinálták. Annak idején L ó r á n t J á n o s , C z in k e F e r e n c , s még néhányan ilyen csoportot alkottak. Nemcsak barátok voltak, de őszinte művészek is egymással. Az őszinteség pedig feltételezi, hogy ismerem a másikat és a megfelelő módon tudom megmondani a véleményemet. Ez nem jelenti azt, hogy az illető meg is fogadja a tanácsát, de legalább meghallgatja. Hol vagyunk ma már ettől? Most kezd kialakulni talán egy újabb csoport, de sajnos csak egy csoport és nem az egész. De hát azt nagyon nehéz összehozni, hogy a művészek többsége egyszerre, egy helyen azonos céllal megjelenjen. - H a d d v á g j a k itt k ö z b e . B e s z é lt ü n k a m ű v é s z é s a z in t é z m é n y e k , m ű v é s z é s m ű v é s z k ö z ö t t i k a p c s o la t r ó l. S z ó lju n k m o s t a m ű v é s z é s a k ö z ö n s é g k a p c s o la t á r ó l. E l v é g r e n e m l e h e t e l v á r n i a z á lla m t ó l, h o g y ő ta rt s o n e l 5000 m ű v é s z t . N e k e m m in t k ö z ö n s é g n e k k e l l e n e e ls ő s o r b a n v á s á r o ln i t ő lü k . D e n e m v e s z e k , m e r t n in c s r á p é n z e m , é s a z s e m t e t s z ik a m it fe s t . N e m g o m b o ly a g g a l já ts z ó c ic á t a k a r o k , d e o ly a n m o d e r n k é p e t , a m i h o z z á m s z ó l. H a ily e n n in c s , a k k o r n e m v e s z e k . M i a m e g o ld á s ? - Ez a legfőbb probléma, de a művészettörténet tanulsága szerint is mindig ez az egyik alapkérdés. A művészet mindig egy csoport részére készül. A nagyközönség számára nem lehet alkotni. Valakinek vagy valakiknek fest a művész, akik képesek befogadni az alkotását. Mert a befogadás is egyfajta alkotás. Az alkotás akkor teljesedik ki, amikor befogadták. Mind a kettőnek zseniálisnak kell lennie. A nagyközönségtől nem lehet elvárni, hogy teljességében zseniális legyen. De hogy egy megye el tudjon tartani egy művészt, minél szélesebbnek kell lenni annak a körnek, amely ennek az elvárásnak megfelel. S itt jelentkezik a probléma, hogy vajon meg lehet-e mindenkit tanítani arra, ami maga a művészet. - S h o l t a n u lju k m e g , a z i s k o lá b a n ? U g y a n k é r l e k ! - Pedig ott kellene valahol kezdeni. Nyilvánvaló, hogy a befogadás lelki folyamatát nem lehet tanítani. De egy dolgot meg lehet tanítani: azt, hogy a tanulók felismerjék, mi az őszinte, emberi valóságos élmény azon a képen, amely előtt állnak. A gyerekek eredendően képesek erre a felismerésre, de a rajzoktatás során szép lassan kiöljük belőlük ezt a képességet. Mert nem differenciálunk közöttük, sem az alkotás, sem a befogadás iránti érzékenységük szerint. Homogén művészetszerető közönséget akarunk nevelni, ilyen pedig nincs. S a gyerekekből közben szép lassan felnőttek lesznek. 75 �- Tehát erre nem tudunk érdemben válaszolni, s egy ideig senki nem is fog. Ennek a sorozatnak az a célja, hogy beszéljünk a művészeti szövetségek elmúlt évi közgyűléseiről. Lassan a képzőművészek üléséről is szólni kellene! - I d á i g is e rrő l v o lt szó s z e rin te m . A s z ö v e ts é g b e n is u g y a n e r rő l fo ly t a v i t a , c s a k n e m N ó g r á d r ó l , h a n e m á l ta l á b a n , á m n e m a z á lta lá n o s s á g o k s z in tjé n . A k é p z ő m ű v é s z -s z ö v e ts é g g y ű lé s e b a r á t i lé g k ö rb e n f o ly t le. A z é r t m o n d o m íg y , m e r t f e d e g y b iz o n y o s t a r t a l m a t és ig a z is. A z e g y ik fő k é r d é s a tá r s a d a l m i m e c e n a tú r a v o lt. E g y e t é r te t te k a b b a n , h o g y a je le n le g i h e ly z e tb e n e m le h e t b e le n y u g o d n i, s k e re s n i k e ll a f o ly a m a to s m e g o ld á s o k ú tja it. E z t le h e t n y u g o d ta n is és le h e t h ő b ö rö g v e is, h a m is id e o ló g iá k és e lk é p z e lé s e k , f a n ta s z t a v á g y a k , s a z o k b ó l s z ü le te tt to r z k ö v e tk e z te té s e k e rő s fe lh a n g ja iv a l. Ily e n e k n e m v o lta k a g y ű lé se n . A z e g y é n i s é re lm e k e t m á r a s z a k o s z tá ly i é r te k e z le te k e n e l m o n d h a t tá k , s a k ö z g y ű lé s e n v a ló b a n a k ö z k é r d é s e i f e le tt f o ly t a v ita . A z a r i t k a e s e t f o r d u l t e lő , h o g y a m ű v é szek k ö z g y ű lé s é n a m ű v é s z e trő l s z ó lt a v ita . E z t n a g y o n jó l tü k r ö z t e Pál Lénárd h o z z á s z ó lá s a is, a m e ly b e n e g y é r te lm ű e n e l h a n g z o tt, h o g y a m ű v é s z e te k k ö z ü l m i s z o ru l m a M a g y a r o rs z á g o n tá m o g a t á s r a , v a g y é p p e n v é d e le m re , n e m z á r v a k i a m ű v é s z e te k e r e d e n d ő lé n y e g é t: a z ú tk e re s é s , a v á la s z a d á s s o k r é tű s é g é t, k ís é r l e te it a z é l e t a d t a k é r d é s e k r e . E z a fo ly a m a to s m e g ú ju lá s i k é s z sé g t a r t j a m a é le tb e n a m ű v é s z e k e t és a m ű v é s z e te k e t N ó g r á d b a n is, M a g y a r o rs z á g o n is. - Köszönöm a beszélgetést! P R A Z N O V S Z K Y M IH Á L Y 76 �Mezey Katalin Pályát kezdeni sokféleképpen lehet. Mezey Katalin első verse az E l é r h e t e t l e n f ö l d antológiában a F o h á s z u t o l j á r a . Így indul: Istenem , a d j eleséget, harchoz h a lálig ellenséget, fo rró egedh ez kem én y szárnyat, m esszeségedhez m erész vágyat, csókom hoz a d j k erek szájat, szabadságom hoz olajágat. Ha valamire emlékeztet ez a vers, akkor a T is z t a s z í v v e l tisztaságára, a fiatal József Attila jellegzetes magatartására, amelyet a hatvanas évek fiataljai tudatosan is vállaltak a budapesti bölcsészkaron, e híres verset választva folyóiratuk címéül. Mezey Katalin verse nemcsak a tisztaságot, hanem a fiatalságot, s a mindkét motívumból következő teljességvágyat is sugározza magából. S mindezt harci elszántsággal. Az antológia utáni esztendőben megjelent első verseskötetben az idézett vers a második helyre került, megelőzte a T ó p a r t h a j n a lb a n , amely pedig hozzá képest semleges tájversnek látszik. A két vers között nincs ellentét, a kötet egésze mégis azt mutatja, hogy a pályakezdő Mezey Katalin, amikor a közéletiséget, a forradalmárszerep hagyományait felvállalja, akkor nem azért teszi ezt, hogy csak e hagyomány csapásain haladjon. A halálos harcnál jobban illik hozzá a szabadság olajága, s egyik első nagy életproblémája éppen abból fakad, hogy a „szabadságot” , a társadalmi cselekvés lehetőségét folyamatosan és több életszinten is korlátozottnak kell látnia. Talán ezért is olyan eleven benne a veszélyérzet: nem az ifjúság elmúlásától, hanem elvesztésétől félti önmagát és nemzedékét is: ,,J a j m i t é r a z i f jú s á g ,/ h a ö n m a g á b a f u l l a d ! . . . N a g y c s ü t ö r t ö k , n a g y p é n t e k , / a r c o m i g é r ő b á n a t , s z a b a d s á g o m t ö r t v i r á g a , ! v a n - e h ú s v é t u t á n a d ? ” Kérdéses számára a „húsvét” elégtétele, reménytelennek tűnik a be- és megérkezés. Illetve van egy mód: a megalkuvás, a „szükségtelen élet félelmének” elhessegetésére. De hát M i f é l e v i l á g e z ? , ahol ünnepeink is „értelmetlenül elmúló ünnepek” , ahol a versek lírai hőse nem ismeri „az ellenállás törvényeit” , „az egyhangúság emlékművei közt” jár: a küzdenivágyás rendre tehetetlenségbe fullad, legfeljebb a szélmalomharc látszatsikerét adhatná meg. De ebből a költő nem kér. Azt érzi, hogy létezési jogát állandóan igazolnia kell, s csak utána jönne a neheze: sajátszerűségének elismertetése. Számadásversek, vitaversek születnek, „bíróság” előtt érzi magát, de nemcsak személyében, hanem egész nemzedékével, egyetemlegesen. Így a nagy szándékok kisszerűvé válnak, s a kötet címe a konkrét verstől némiképpen elszakadva - ezt a lehetetlen és tehetetlen helyzetet tükrözi: A m í g a b u s z r a v á r u n k . Várunk, de valami nagy dologra nem is várhatunk, csupán a buszra. E z t a z első k ö te te t, am e ly n e k v e rse i 1960 és 1968 k ö z ö tt k e le tk e z te k , n a g y ré sz t en n e k a n e m z e d é k i k ö z é rz e tn e k a z elem z ése h a tja á t. E z az elem zés g on- 77 �dolati igényű, s bár szándékait tekintve mindenképpen társadalmi célú, már ekkor benne van csírájában a lételméleti jelleg is. Mezey Katalin korai közéleti verseit ez teszi sajátossá, s különíti el számos pályatársáétól. S bár vannak e lírai közérzetnek kiegyensúlyozottabb ellenpontjai is, szinte bizonyosságértékű a komor kijelentés: „Idegen égövek fordulnak fölénk/ eljön a tél, hontalanságunk,/ pusztíthatatlan évszaka” . A pályakezdő évtizedben Mezey Katalin háromféle verstípust dolgozott ki. Időben elsőként az jelent meg, amelyikre a népdalszerű hang és az érzelmi jellegű versépítkezés a jellemző (F o h á s z u to ljá ra , F o r d íto tt K ő m ív e s K e le m e n , N a g y c sü tö rtö k , n a g y p é n te k , B e fo g a d n i v a g y k iv e tn i, E s ők e rg e tő , L e g y e k ) . A második verstípust elemző, analitikus versnek nevezhetjük. Az analitikus vers látszólag széttördeli a versegységet, s a montázstechnikához hasonló eljárással dolgozik. A vers tárgya azonban pontosan körülhatárolt, s így a montázsok szigorúan megszerkesztett láncolatban illeszkednek egymáshoz. Ez végül is azt eredményezi, hogy az analitikus vers egyúttal szintetikus is lesz: a részletek egységgé szerveződnek. (H a m le t, K ifu t ó p á ly á k , A m íg a bu sz ra v á ru n k , R e n d je le in k ) Az analitikus vers közvetlenül vezet a harmadik típushoz, amelyre a nyelv lehetőségeivel való kísérletezés a legjellemzőbb. A vers tárgyának analízise szinte törvényszerűen hozta magával a vers anyagának analízisét, a lehetséges újfajta kifejezési módok keresését. Az első kötetben ebből a tendenciából még csak mutatványt találunk: az É n e k című verset. S ez a mű közvetlenül is öszszeköti az első és a második könyvet, hiszen mindkettőben helyet kapott, jeléül annak, hogy igazi otthona az A n y a g ta n u lm á n y című kötetben van (1977). Ez a második kötet egyébként is tudatos továbbépítése az elsőnek. A korai népdalszerűség a maga közvetlenségében ugyan már nincs jelen, de hangsúlyosan folytatódik az analitikus verstípus. Az A lb a tr o s z ciklus egésze ilyenekből épül, s figyelemre méltó nyitányát jelenti az egész kötetnek. Mindenképpen ki kell emelni a H a tá ra in k című verset. Sokat írtunk és beszéltünk már a középkelet-európaiság fogalmáról, jelenünk történelmi meghatározottságáról, de korántsem eleget. E vers mögött a problémalátó gondolkodás bátorsága és tisztázó igénye húzódik meg. „ a z az llm ic császári n y a ra ló m ert a k k o r llm ic O lm ü tz és n em is C seh o rsz ág h o g y n éz m a m á r e g y o sztrák s a M o n a rc h ia té rk é p é re e g y m o rv a ma s h o g y e g y m a g ya r s eg y m á sra h o g y a h á ro m s h o g y n é z e k én Így indul a vers, mindjárt a lényeget emelve ki, a meglehetősen viharos múltat, az egymással sokszor összeütköző nemzeti történelmeket. Erre a kiindulópontra épül a H a tá ra in k gondolati váza, amelynek lényege: múltunk meghatározza ugyan jelenünket, de múltbeli ellentéteinket nem szabad abszolutizálni, megmeredve továbbhurcolni. Hiszen egyenrangú nemzetek élnek itt is, s egyiknek sincs több oka és joga bármit is a másik szemére vetni. A fon- 78 �tos az, hogy bár nehéz próbákon keresztül, de e népek megmaradtak, őrzik nemzeti jellegüket évszázadok után is, minden hódító törekvés, elnyomó hatalom után is. K ö lc s e y F e r e n c H im n u s z á n a k szép gondolatát, hogy „Megbűnhődte már e nép/ A múltat s jövendőt!” tágítja dunatájivá a József Attila-i meghatározás jegyében Mezey Katalin. A „rendezni végre közös dolgainkat” egyre inkább parancssá váló óhaja munkál a vers szemléletében. S ott van a rejtett keserűség, hogy ilyen nehéz történelemmel, ennyi áldozattal a hátunk mögött bűnösnek nézhetnek bennünket, s hogy nem tudnak e népek igazán tiszta tekintettel még ma sem egymás szemébe nézni. Az A n y a g ta n u lm án y is hosszabb időszakot ölel át, az 1968 és 1975 közötti évek termését összegzi. A H a tá ra in k az első évekből való, de szemlélete az egész kötetre jellemző. Ezt igazolja a kötet élén álló mottó is, amely II. Rákóczi Ferenc R e c ru d e s c u n t-já b ó l való: „Számkivetettségben van ott az igazság, valahol az elmének eleve bevett dühössége uralkodik” . Az igazságkeresés nemcsak a tényekben, hanem a tényeket megnevező fogalmakban is talál kutatnivalót. A pontos megjelenítés szenvedélye vezeti a nyelv kihasználatlan lehetőségeinek kereséséhez a költőt. Kapcsolódik kortárs lírai törekvésekhez is, amikor a nyelv és az irodalmi közlés alapelemeit keresi, de csak addig bontja, csupaszítja anyagát, amíg még megmarad a közlés egysége. Ki ne venné észre a B e sz é d című ciklus egyes darabjaiban a közvetlen társadalmi mondanivalót. A N e m z e tis é g i k é r d é s például adalék a H a tá r a in k h o z : F R A N J A B A B A aranyműves, illetve s ik e t jo s ip Z L A T Á R a két cégtábla szövege. A P á rh u z a m o s o sz tá ly o k pedig két érettségiző osztály névsora. Az egyikben olyan nevek vannak, mint Ajtay Zsófia, Detre Villő, Dobó Réka, E rtl Edda, a másikban: Balog Irén, Bálint Mária, Horváth Eszter. S a két névsor alján egyetlen szó: T A L Á L K O Z U N K ! Az osztályok kifejezés többjelentésű volta, s a beszélő nevek kiválasztása ezt a formailag semleges szöveget tartalmassá és jelentésgazdaggá tette. A komoly, sőt komor mellett ugyanakkor megvan e szövegnek, s több másnak is a humoros jelentésárnyalata is, amely itt a beszélő nevekből, máshol az élőbeszéd, a hétköznapiság nevetséges elemeiből formálódik. A különféle verstípusok kimunkálása után Mezey Katalin költészete nem a megállapodottság, hanem egyfajta átmenetiség állapotába jutott. A keresést a továbbkeresés követte, s ezt mutatják az E le m e k és az A n y a g ta n u lm á n y című ciklusok. Az E le m e k tulajdonképpen a kimunkált verstípusok lerövidített és részben már egymásrarétegzett változatai, az A n y a g ta n u lm á n y prózaverseket gyűjt egybe. Közülük az E lt á v o z o t t s z a v a k nyílt ars poética, amely ismét azt bizonyítja, hogy a költő mint társadalmi jelentéssel telített dolgokat vizsgálja a szavakat, a nyelvet. Valóban a n y a g ta n u lm á n y t folytat, tudatos cél érdekében. A második kötet két utolsó ciklusa, a S z á ra z fö ld i té l és a V á la sz tá s a szintézisteremtés újabb lehetőségeit ígérik. Egynemű vers itt szinte alig van. A költő általában kétféle verstípust egyesít, s feltűnő, hogy gyakran használja a népdalszerű típust is. Az édesapa emlékét idéző R e k v ie m második része így szól: ta va ssz a l m a jd b ez ú z z a a v íz m e llé r r e le h ú z ó d ik ju h a r fa v á n k o s á ró l 79 �id ő v e l e ltű n ik A vers dallama, a természetmotívumokból épülő kép egyszerű szépsége teszi elviselhetővé a halálra következő végső pusztulást, mikor a holtest is eltűnik. Mindezt ilyen tömören, s érzékletesen korábban aligha tudta volna megfogalmazni, ehhez a keresésre is szükség volt. + S mi történik közben a T isz ta s z ív v e l léthelyzetével? A pályakezdő fiatal értelmiségi nő feleség lesz és családanya, s a harc és a szabadság jelentéstartalmai fokozatosan módosulnak világképében. A felelősség is más lesz, közvetlenebb és elementárisabb. A szükségtelen élet félelme átváltozik a szükséges élet félelmévé. A család teher is: „türelmetlenség borít el/ bőrömből kitúr a gyermek/ kénytelen leszek megszületni/ ráhagyva ezt a régi vermet” , de ugyanakkor a személyiség elhagyhatatlan részévé alakul az anyaság. Az édesanya világát belső hitelességgel, minden romantikát mellőző pátosszal fogalmazza meg például a S z á ra z fö ld i t é l: n em k é r d ik h o g y k ié fö lé p ít ik d e a m i az en y ém én n em a d o m én szü ltem én n e v e lt e m a h átán te n g e ri sz é ltö rü lk ö z ő A költő történelemszemlélete az évek során nemcsak abban az értelemben alakul át, hogy elmélyül, összetettebb lesz, hanem abban is, hogy a hagyományos forradalmárszerep teljesen elmosódik, s helyébe a reformer, a megőrző képe lép. Ilyen megőrző erő az anyaság, a család is. S így lesz jelképes a S z é c h e n y i Is tv á n t idéző vers, A fo ly a m s z a b á ly o z ó , amely szinte kihívóan vállalja, hogy „mégis neki lesz igaza?” . A költő a társadalom sok konfliktusát látva is megmarad cselekvőnek és másokat cselekvésre sarkallónak, de közben sok mindent szemlél kijózanodva. Nem esetleg túlzó álmait kéri számon, sőt magatartása nem is számonkérő, s nem is tragikus hangoltságú, mint több pályatársáé. A normális, alkotó hétköznapokat szeretné közénk hozni végérvényesen, a rettegés nélküli tevékeny életet. Ez az eszmény, ez a morál, a megvalósítást kereső magatartás teszi gondolatilag is gazdaggá ezt a lírát. S a szerves építkezés tovább folytatódik. Miként az első kötetben csíra volt a második kötet java anyaga, hasonlóképpen csírázik a második könyvben mindaz, ami a harmadikban teljesedik ki. + Romlékonyságtudat.. . Filozófiai szakszónak is megtenné egy új kategóriát bevezető tanulmányban, de most egy újabb pályaszakaszt bemutató verseskötet talán legjellemzőbb fogalma. Bár így, szó szerint leírva csak egyszer olvasható az Ú jra m eg ú jra című kötet (1985) záróversében ( E z m a ra d ), visszafelé is 80 �megvilágosító értelmű ez a fogalom. Újra meg újra ezzel, ezzel is szembenéz Mezey Katalin költészete a mostani szakaszban. Úgy gondolom, kétféle oksor láncolódik együvé a romlékonyságtudat hátterében. Egyrészt adott a negyvenedik éve körül járó ember eszmélő magatartása, amely abból adódik, hogy az emberélet sűrűjében járva, most már az életidő „felén” valószínűleg túljutva, kifelé, az elmúlás felé kell haladnia. Másrészt adva van a második évezred végének katasztrófaélménye, az emberiség önpusztításának lehetősége. E költészetben nem az önmagát korán öregedővé stilizált lírai hős elégikus borongása jelenik meg. Nem is valamiféle egzisztenciális szorongásélmény a meghatározó. A romlékonyságtudat nagyon pontos, tárgyszerű kifejezés. A tudati életnek egy olyan rétegét jelöli, amely nyirkos őszi ködként mindent áthat, mindenhol jelen van, de mégsem tartozhat mindig és mindenhol a dolgok lényegéhez. Ha az emberi élet nagy színtereit nézzük, amelyeket leginkább magánéletnek és közéletnek szoktunk nevezni, kétségtelen, hogy Mezey Katalin költészetében ma a magánéleté a döntő szó. Persze bánjunk csínján ezzel a szóval. Mert mi is az a magánélet? Magánélet-e egy háromgyerekes család és ezen belül a családanya mindennapi élete a maga sok aprónak, jelentéktelennek tűnő mozzanatával a huszadik század utolsó negyedében, Magyarországon? Ha valaha, hát most bizonnyal nem tekinthető csak és kizárólag magánéletnek mindez. A három gyerek ma feladatvállalást jelent. S nemcsak a család nagysága, hanem egyáltalán a családnak, a családi életnek a középpontba állítása is feladatvállalás. Hiszen a mai magyar társadalomnak egyik legkényesebb és legbizonytalanabb színtere a család. Unalomig ismételgetjük a válság szót, de tenni bizony keveset tudunk ellene. A család megerősítésének két fő útja van. Az egyik a szociális helyzet javítása, a családra háruló anyagi terhek lényeges csökkentése a gyermeknevelés terheinek fokozatos és érdemi társadalmasításával. A másik a köztudatnak olyan irányú formálása, hogy belássa a társadalom: az is az önpusztítás egyik formája, ha felbomlasztjuk a családot. S mit tehet ilyen helyzetben a költő? A szociálpolitika megváltoztatására nincs módja. Legfeljebb azzal, hogy feltárja, hogy milyen nyomasztóan nehéz egy többgyerekes - véletlenül éppen értelmiségi - család helyzete manapság. Mezey Katalin számos alkalommal utal erre a helyzetre, sőt nem egy versében ezt állítja a középpontba, egészen nyers őszinteséggel: „vetetlen ágyak,/ lógó takarók/ közepén ülök,/ orosz verseket/ fordítok./ Kenyérért, pénzért,/ nem titok.” ( N e m tito k ) E vers, úgy látszik, mégis „titokról” lebbentette fel a fátylat, mert többen nehezteltek miatta. Pedig köztudomású, hogy a műfordítás „kenyérkereső” foglalkozás elsősorban. S végső soron minden ember „kenyérért, pénzért” dolgozik. Tágabb összefüggésekbe állítva fogalmaz a N é g y le v e lű , amely fájdalmas derűvel veszi sorra, mi lenne, ha a négylevelű lóhere tényleg szerencsét hozna: „Már nem is magunknak/ keresném a szerencsét,/ mindenkinek legyen,/ annyit összekeresnék.” Az említett versekben feltárt gondok mindennaposak. De mindennaposok azok az örömök is, amelyeket a család nyújthat. S gond és öröm együtteséből születik meg az a felelősség, amely e családcentrikus költészetet áthatja, s amely - ne szégyelljük kimondani - hatásában a családi életre is nevel. Az anyai, a szülői szeretet és felelősség emlékezetes versek sorának alapmaga- 81 �tartása: S e m m i t ö b b , H á r o m a l v ó , N é lk ü lü k i t t h o n , I t t m a r a d t a m , S z á r ít á s , M e z e y K a ta lin , a k o m p u te r m á s o d ik s a já t k ö lte m é n y e , Ja p á n k a k a su n k halá lá r a . Bármennyire családközpontú is egy ember, teljesen soha nem oldódhat fel a családban. Különösen nem, ha alkotó értelmiségi. Mezey Katalin költészetében a k i v a g y o k é n ? kérdése ugyanolyan hangsúlyos, mint az, hogy m i l e s z a c s a l á d o m m a l ? Egy bodzafán üldögélő rigó tömör leírása után kérdezi a költő: „Melyik könyvben vagyok/ - tőlem függetlenül -/ ilyen pontosan rögzítve én?” A pontos rögzítés igénye e költészet egyik alapvető vonása. Nemcsak önmagát akarja a költő ily módon megörökíteni, hanem környezetét is, az életet is, meg a tárgyi világot is. Mély megfigyelésekkel vannak teli azok a sorok, amelyeket ezzel kapcsolatban W e ö r e s S á n d o r t ó l a kötet fülszövegeként olvashatunk: „Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel. S az emberek körül ott röpül a sok levetett ing, mosatlan tányér, szobasarokgyűjtötte, szeretett hulladék. Rácáfol arra a régi tételre, hogy a líra személyi megnyilvánulás. Nem, itt a líra már csak közvetít a személyek között, és minden felolvad ebben az együttélésben, mely csupa izgatott rezgés, de végső lényegében csupa szeretet.” Azzal azonban nem értek egyet, hogy ez a líra már nem személyi megnyilvánulása. Ennek a személyiségnek az is a lényegéhez tartozik, hogy közvetít, hogy együttél, hogy szeret. A k i v a g y o k é n ? kérdése nemcsak a családhoz kötődően vetődik fel, hanem kifejezetten énközpontú versek sorában is. Megfogalmazódik a kétely: mi az értelme az emberi létezésnek? Mi az értelme, hiszen: „Nyomot írni, jól olvashatót,/ hogy létem ábécéje fennmaradjon -/ nincs sok reményem.” Máshol így fogalmazza meg helyzetét: „A lánc egyetlen láncszemének lenni.” Mindezt bonyolítja, hogy ifjan másféle elképzelésekkel vágott neki a lírai hős az életnek: „Bennem hajdan/ vakmerően nyílt a lélek, a »nyiss nekem tért«/ homlokomra forrt”. A jelen helyzet azonban feloldhatatlanul fonák: A v ilá g fé n y e s a lm á ja a k e z e m b e n a r a n y tü k ré n t ö r ö tt fo g a m k a r c o lá s t s e m h a g y o tt . E ln é z e m , m e r t m é g m in d ig é r th e te tle n , h o g y eg y m á s érték ére m ié r t v o ltu n k va k o k ? ( K i h itte v o ln a ? ) A láncszem-problémakört egészen különlegessé az teszi, hogy a lírai hős nem a költőiét esztétikai értékeinek romlékonyságával néz szembe, mint lehetséges veszéllyel. E versek lírai hőse nem költőként és nem is többgyermekes családanyaként perel az elmúlással, az életértékek kétessé torzulásával, hanem egészen egyszerűen: emberként. Ügy szól mindannyiunk nevében, hogy akármelyikünk bőrébe bújik bele, akármelyikünk tudatállapotát rögzíti: „Van-e kajánabb csapda a tudatnál?/ van-e fájóbb a lét-nemlét sebénél” ( C r e d o ) . A válasz a kérdésekre nem filozófiai, hanem etikai síkon teremtődik meg: É ln i a z ő s i ö s s z e ta r to z á s é r t, n em m á sok ro v á sá ra , s n em m á s h e ly e tt, fe n n t a r t a n i e z t a k é te s , k iélt, jo b b h íjá n lé t e z ő te n y é s z e te t. 82 �N e m m á so k ro vá sá ra , s n em m ás h e ly e tt - ez a sor a romlékonyságtudattaí áthatott költői világkép válasza a tudatnak erre a kínzó kihívására. S válasz ez egyúttal a kornak is, amely többnyire csak lefokozott életet tesz lehetővé, s ahol „Ha Krisztus még egy esztendőt megér,/ nem feszítteti keresztre magát” . E pontról visszatekintve még érthetőbb, hogy a család élete oly központi szerepű. Nemcsak a társadalom számára adott mintaprogram van abban benne, hanem a személyiség kiteljesítésének egyik lehetséges útja: az egyéniség lehetetlennek feszülő feladatvállalása. Ezért is lesznek oly fontosak a legszűkebb családi körön túl a tágabb család tagjai is, ezért nem tud az édesapa halálába évek múltán se beletörődni (Újra m eg ú jra ), ezért olyan fontos az édesanya példája ( A n y á m m in d ig tu d v a la m i ú ja t). Ezért lesz fontos minden pozitív emberi kapcsolat: egy véletlen T a lá lk o z á s „Erdélyben, hatvankilencben” , s ugyanígy a tudatos találkozások: M o ln á r M á ty á ssa l (S ira tó ), Weöres Sándorral, K á r o ly A m y v al, P a y e r Is tv á n n a l, s leginkább N a g y L á s z ló v a l. A N a g y L á s z ló a kötet egyik csúcsa: V a s Is tv á n hatvanas évekbeli makámaversei óta e nemben ilyen szépet alig olvashattunk. Egy magatartás és egy ellentét áll e mű középpontjában, A magatartás: a felelősségtudatos, másokért felelősséget vállaló, s e széliemben tevékenykedő élet. Az ellentét: ennek az életnek és a cinikusnak, a felelőtlennek az egyidejűleg való létezése, s az utóbbi könnyebb érvényesülése. Mezey Katalin első kötete ( A m íg a b u sz ra v á ru n k , 1970) a színvonalas pályakezdés tényén túl már az első maradandó eredményeket is felmutatta. A második kötet (A n y a g ta n u lm á n y , 1977) ezeket az eredményeket vitte tovább, kísérletezett is, s a tanulságokat öntörvényűen teljesítette ki. Ezt a kiteljesedést tette általánossá, ezt mélyítette el a harmadik könyv ( Ú jr a m e g ú jra , 1985), s ebbe az irányba mutatnak az újabb költemények is. Az elsősorban nyelvi és versszerkezetbeli kísérletezések után egyneműbbé vált, klasszicizálódott Mezey Katalin lírája. Tárgyias, ámde érzelmektől átfűtött a hangja, amely hagyományosnak tetszik, mégis korszerű, mert egy határozott világkép segítségével „pontosan rögzíti” mai világunkat: változót és változatlant, tudatosat és tudatnélkülit, vagyis az egészet. VA SY G ÉZA MEZEY K A T A L IN Rosenkrantz és Guildenstern jó haver Rosenkrantzot, Guildensternt jól fizették: hullottak a címek, rangok, jogok. (Az öreg Shakespeare szépet hazudott, halálukat, hogy Hamlet elrendezte!) Megkaptak mindent, amit csak akartak, minden ízében jól ismert a játék. A szolgálatot az úr megfizette. Rosenkrantz és Guildenstern jó haver. A királyfi halál-évfordulóján emlékművénél ők mondtak gyászbeszédet: „Legfőbb erénye: jellem és jószándék” . Hiszen ismertek már iskolatársként. 83 �Jelentés I. Részt kínál valami balszerencsés, érzelmes és ostoba történetből, amelyben nincs szerepe a sikernek, amelynek része lenni nem dicsőség és nem haszon, de még csak nem is élvezet. Lehet, hogy egyszer fölkapja a szél, lehet, hogy végleg a földhöz ragadt. De ez mindenképp olyan messze van, hogy üzletileg nem számítható. Nincs értelme foglalkozni vele. 2. Ahhoz, hogy meghallgassák, túl sokat beszél. Ahhoz, hogy elhallgattassák, nem eleget. Belép a romlás Szentivánéji álom És házadba belép a romlás. Nem ajtón jön, nem ablakon. Te magad, saját lábadon hozod, magadban hordozod. Nyomorúságos girhesmacska-lét. Mentül bujább, annál éhesebb. És nem fed már be arcod és neved. Kórlapokon és röntgenképeken pontosítják a jelenséget. Eset lettél, orvosi eset. 84 Az esti harmat lakoma neki. Sovány ínye szomjtól szabadul. Jóllakásról már nem is álmodik. Nem fut egér a forró éjen át. �Ha hallgatok se számít L á zá r Júlia versei elé Szerencsére még mindig nem ritka, ma már azonban feltűnő jelenség. L á z á r J ú li a , olyan fegyelmezett, kiforrott hangú „lírával” lep meg, amelynek ilyen korai megteremtésére, kidolgozására csak kivételes, igen karakteres egyéniségek képesek. Pokolian fiatal. 26 éves. És ma, amikor az „arctalanság” utáni arctalan időket vagyunk kénytelenek élni, az ő megjelenése az ő korával infantilis gesztusnak fog minősülni azok előtt, akik szerint a felnőtt költőnek nem a felnőttek között a helye. Lázár Júlia akkor született, amikor már nem költőnek születtek a költők. (A kiűzetés, a kiátkoztatás, a kitiltás szerencséjét hozza meg neked a - magyar irodalom!) Végtelenül szomorú, hiszen: „a többiek, körül: viszonylatok, nem barátok, de tárgyaknak erők.” Tragikusan boldog, hiszen: „te idegen vagy, gyűlöllek te én” , és máshol: „bolondítson mást látszat-szenvedély” . Rejtőzködő, „bujkáló” költőnek szokás nevezni a hozzá hasonlót. De amit élményeivel, ötleteivel, az életanyaggal és az élet anyagaival művel, nehezen hasonlítható. Pedig sokat tanult. J o y c e -tól és E l i o t -tól például és talán legelsősorban. Szakmai tisztességet talán másoktól is. Érzelmeit is visszafogja, és persze: valamennyi sora mögött egy, emberi viszonylataiban tétova, változtatni képtelen, és nem is igazán akaró - azaz: akarni nem mindig tudó - ember végtelen szomorúsága kiált - suttogva. „tudod hibáid. van elég / élni kevés. szerezz hozzá hamar.” Leírja és levonja a „ha hallgatok se számít” - gondoljunk csak egy kicsit mélyebben bele - borzasztóan kegyetlen konzekvenciáit, és elköveti a legvégzetesebbet, a leginkább visszavonhatatlant: sz é p versei által költővé avattatja magát. (Költő? A szónak mely - kortalan avagy korszakalkotó - értelmében?) Most hangsúly a szépen . Ugyanazzal a - még nem gesztusértékű - mozdulattal hozza vissza a versbe a lélek szépségét és a rím varáz sát. És a poklot járja meg, aki á lta la szembenéz. A világ - soha így a pusztába dobva le nem írná ezt a szót - , a világ olyan, amilyen; megváltani, változtatni rajta nemigen érdemes m ár. Bölcsen unatkozni fölötte sokkalta méltóbb dolog. S mindeközben a költő, mindaddig, amíg humoránál - eszénél - van, okos följegyzéseket készít. Érzelmek ütköznek indulatok helyett. Érzelmek kerülnek az érzelmek viharába. 5 8 �„ O t t a k a r d fö lö tt f e je d / d e azt m o n d já k h o g y s o k m in d e n t é r d e k e l a v ilá g e lv e s z e tt / m a é le k . v á g a le v e g ő . h e ly e t .” k ib ír . / n em Indulat ha van - rejtve marad, és ami a versekben mégis megrekedt, azt olyan finom eleganciával b u k ta tja e lő , hogy ha nem elemezzük, elsiklunk fölötte. A világot nem kell megváltani. A világot, amelyik dögunalmat gőzölögtet ki magából, nem megváltani kell, hanem nem kell tudomást venni róla. No, igen, de a bűz?! A világot, amelyik dögunalmat áraszt magából, mindenekelőtt, vegyük tudomásul. Ez az a kettősség, ami verseinek feszültségét folyamatosan adagolja. Ha ez az unalom az arcon nyomot nem is hagyott, kívül is, belül is elindítja a záporokat. És ez az az u n a lo m , ami világokat m o s el. Kettősség ez is. „ne pirulj el, csak süsd le a szemed,/ é n b ú s fiv é r e m , ettől szép az élet,/ a sulykot vagy önmagad elveted,/ és megnézed, hogy melyik hol mit érhet// örülsz, a kezed összedörgölöd, / kit érdekel, hogy mennyire unod, / az arcodon nem hagyott nyomot,/ /de fontos ez? hogy így vagy, úgy sürög az ember?...” - akár ars poetica is lehetne, ha tudna, ha akarna, ha szükségesnek tartaná, hogy nyilvánosság előtt, a fehér papírlap fölött ars poeticáról gondolkodjék, gondoskodjék. A kihagyásos technika a rejtőzködés kitűnő eszköze. Nagyon fontos, ami megjelenik, még fontosabb, ami papírra kerül. Talán mindennél fontosabb, amit elhallgat. Ezt a technikát, amivel ma újra olyan sokan élnek és visszaélnek - , nem olyan egyszerű működtetni. Ami megmarad, vajon milyen kontextusban marad meg? Amit elhallgat, vajon milyen kontextusból marad ki? É s milyen kontextusba kerül így, elhallgatva?! Lázár Júliának nincsenek felesleges szavai. Szófukarnak tűnhet, pedig éppen e lle n k e z ő le g : pon tos. Aki leírja, hogy „én nem tudtam, / hogy számít minden” - az - , ha korábban nem is - attól a pillanattól nagyon jól tudja: számít minden. A sarokban egy képen a téli táj, és a ráfagyott folyó. A képzeletbeli sárga korcs, ha fölpattanok, visszaránt. De ez már a „páros magány mezsgyés végtelenje” . És az már valaki más(nak a költészete), és épp ú g y a mienk. K ŐRÖSSI P. JÓ ZSEF LÁZÁR JÚ LIA HÁRO M V E R S E Ajánlás: tanított nemcsak írni. én nem tudtam, hogy számít minden. a kattanás, a cigarettatárca, az aprózó mozdulat és lentről a kutyaugatás. a folyosón 86 �órákig álltam: bemenjek-e, hazakullogjak-e. többnyire esett kívül-belül. a kutyám jött velem, egy képzelt sárga korcs. ha fölpattantam, visszarántott. a villanypózna áll a Váci utcán, a könyvesbolttól távolabb kicsit. „áramütés” , mondja a fülszöveg. a verseket egyáltóhelyben ott olvastam el. ha hallgatok se számít. rázkódjon, ami bír. most pedig fölhúzom az órát és lefekszem. o a többiek, körül: viszonylatok. nem barátok, de tárgyaknak erők. mindegyikükkel másképpen csalok, legföljebb így nem lesznek érthetők. ne pirulj el, csak süsd le a szemed, b ú s fiv é r e m , ettől szép az élet, a sulykot vagy önmagad elveted, és megnézed, hogy melyik hol mit érhet. én örülsz, a kezed összedörgölöd, kit érdekel, hogy mennyire unod, az arcodon még nem hagyott nyomot, de fontos ez? hogy így vagy úgy sürög az ember? egyszer kihallgathatod: ezt mind szabad, nem érted? várhatok. o ma meztelen vagy. állj anyád elé. a reszketésed nemcsak céltalan: hamis. tudod hibáid. van elég. élni kevés, szerezz hozzá hamar. erőt a négy elem adott. te lépsz. a szobor szól. a csönd mozdul. hiába. a márvány forr. nem fehérebb, de árva, áttörtebb így: a lüktetésre kész. anyád halott. nem vízben lelt halálra, megsimogathat, nem kell félnie, magával nem ragad, nem mész vele, pedig becéz. hív. sziklákra és a fákra esküszik. átfon már: gyökér a lába. beszélsz: szobor szól. halkuló zene. 87 ��Az élő Jeszenyin Cs. Varga István: Jeszenyin világa Valószínűtlen és megrendítő a gondolat, mégis igaz: még mindig élhetne, majd 92 évével, ha az emberi létnek a költők számára ritkán megadatott, de lehetséges határait tekintjük, és több, mint 60 éve halott. Szergej Jeszenyin már mindig olyan marad, mint amilyennek Je s z e n y in v ilá g a cím könyvében Cs. V a rg a Is tv á n , a költőt megidézi: „ T ű z b e jö tt a k é k szem p á r, á tsz ellem ü lt a k ö ltő arca, é s su g árzott, a v e r s h a n g u la ta it tü k rö z v e v á lto z o tt. H é v v e l, te m p e ra m en tu m m a l a d ta e lő v e rs e it. A fia ta l k ö ltő k u tá n o z n i ig y e k e z te k v ersm o n d á sá t. N e m v o lt sz ó n o k i te h etség e, d e v e rs e it k iv é t e le s h a tá ss a l tu d ta e lő a d n i. C s o d á la tta l íz le lg e tte az o rosz szó sz é p ség é t, érez te az a rc h a iz m u so k iz ét, ism e rte je le n tésré te g e ik e t. É r e t t ro zssz ínű h a ja , lá n y o s fe je , s z e líd a rc v o n á sa i, kék szem e, su g árz ó m o so ly a az ig az és ő szin te e m b e r t tü k rö zte. É l e t e is m ű v é t h ite le s íte tte , és n em csa k a le g e n d a te re m té s szin tjén .” C s. Varga István könyve, amely az Í ró k V ilá g a sorozatban jelent meg, szerves folytatása a szerző közel két évtizedes Jeszenyin-kutatásainak. A könyvet előszörre szinte egy lélegzetre elolvasva, majd másodszorra lassan, élvezettel ízlelgetve stílusát, az ember nem győz eleget csodálkozni és örülni a szerencsés egymásra találásnak. Cs. Varga Ist- ván nem pusztán ismeri és tudja Jeszenyin költészetét, de ritka beleérző képességgel idézi meg a költő életét, személyiségét, s vele együtt a századelő, az októberi forradalom, a húszas évek ellentmondásos Oroszországát. Jeszenyin útját - mint a népmesék legkisebb fiáét - kezdettől fogva buktatók kísérik. Az első igazán nagy akadályt a rjazanyi hullámzó rozsmezőkről a pétervári szalonok világába toppanása jelenti, ahol az akkori költőóriás, A le k s z a n d e r B l o k féltő szava sem tudja megóvni az átmeneti útvesztéstől: „S a n y a r ú sorsa m eg v á lto z o tt. A tiszta m é ly s é g b ő l b u k o tt a z a v a ro s fe ls z ín re . A z ő ste h e tsé g n e k k ik iá lto tt Je s z e n y in t a d e k a d e n s e k a m a g u k k ö r é b e a k a rtá k v o n ni. B a r á t o k és á lb a rá to k s e re g e v e r b u v á ló d o tt k ö rö tte. A b lo k i fig y e lm ez tetés m in d é r v é n y e s e b b é v á l t : n e siessen , a k ö ltő i teh etség csa k o d a a d ó , á ld o z a to s m u n k á v a l érh et b e . A s z a lo n v ilá g b a n az id ő - é s e r ő fe c s é r lő b o h é m sá g k ü lső c sillo g á s b a ö ltö z ik . G o r k i j tö m ö ren fo g a lm a z : » B a rá ta i b o r r a l ita ttá k , a n ő k a v é r é t itták .« A m ű v é s z i é le t fo r m á v a l is m e rk e d ő Je s z e n y in , az é rv é n y e s ü lé s , a s ik e r é r d e k é b e n e lfo g a d t a a n e k i szán t s z e r e p e t: a s z a lo n já ró s z e re p lé s e k , b o h é m k o d á s o k h a jó já n k ié r t az ir o d a lm i é le t n y ílt v iz e ir e . K ö z b e n m e g n ő tt a v e s z é ly , h o g y a tá rsa sá g i h a n g z a v a rb a n e lv é t h e t i a k o r sz a vá t, azt, 89 �amelyik nem mindig térben, hanem inkább időben hallatszik a legmeszszebbre.” Küzdenie kell és küzd is Kljujev visszahúzó, lebéklyózó, erőszakos költőbarátsága ellen, majd „túl kell lépnie” az imaginizmus kinőtt korlátain, a „Kocsmás Moszkva” ingoványain: s hogy nem „véti el a kor szavát” , annak az az oka, hogy tarsolyában istenáldotta tehetségét hozta magával szűkebb rjazanyi hazájából a tágasabba: Oroszhonba, majd Európába. Puskin és B lok nyomán teremti meg csodálatos, eredeti tájleíró költészetét, amelyet Cs. Varga István, az Ingoványos erdő című verset elemezve így jellemez: „Jeszenyin lírai képalkotásának jellegzetességeit tükrözi ez a vers. A piktúrában kialakult impresszionizmusnak, a szenzualizmus művészi megfelelőjének lírai mintapéldája. Az impresszionizmus célja: az érzéki benyomások töretlen visszaadása, a szemlélő és a látvány közti rejtett kapcsolatok, áramlások megragadása, az örökkön változó világ pillanatnyi mozdulatlanságának megragadása. A tárgyi valóságnál fontosabb a hangulat, amelyet a látvány kivált. Ha líraiságon az érzelemteli, bensőséges kifejezésmódot értjük, akkor Jeszenyin látásmódja mélyen rokon a lírai impresszionizmussal. Atmoszferikus hatásokkal, lágy, festői vonásokkal dolgozik. Jellemző rá a szubjektív kifejezésmód.” Ha csak a Bokraink közt, Oroszország, Ingoványos erdő, Aranylik, őszül, Nem siratlak . . . típusú versek költőjeként tartaná számon az irodalomtörténet, akkor is csodálatos kincscsel gazdagította volna az orosz költészetet. Szigorú, a költőtől csakis egyértelmű választást és magatartást követelő kora azonban nehezen fogadja el Jeszenyin őszinte, tévelygéseit állandóan a világ elé táró, önmagával is állandóan harcoló maga90 tartását: „A helyzet fonáksága, hogy a lélekben sok visszahúzó erővel küszködő Jeszenyint valóságvállaló tanúságtételei közepette érik a Proletkult bírálatai. Nemcsak ellentmondásosnak tartják, hanem a »reakció képviselőjének is bélyegzik, aki »te l jesen fölösleges a proletariátus számára«. Főképpen biblikus, vallási témái és képei miatt támadják. (Amikor a Proletkult szektás irányvonala győz, Blokot és Majakovszkijt is elítélik. Belső és külső okok miatt maradt sikertelen Jeszenyin közeledési kísérlete a kor elkötelezetten forradalmi táborához” Újra és újra átgondolásra késztet, s mindig megdöbbenti az embert az a tény, hogy Jeszenyint, aki a százmilliós orosz parasztság sorsának értője és szószólója, jövőjéért aggódó, haláláig hű fia, mennyire nem volt képes megérteni és befogadni a türelmetlen kor, amelyben élt. Még azokat a verseit is megkérdőjelezték, szemére hányták sokszor, amelyek pedig természetes alkotóelemei voltak indíttatásának, vállalt küldetésének. Erről így ír Cs. Varga István: „Ma már ki tagadná a költő jogát, hogy az orosz parasztság boldogulásáért aggódjon, a változások sebes sodrásában közösségeszményeinek, értékeinek, kohéziós erejének megőrzésére verses javaslatot tegyen? A múlt és a jelenben épülő jövő költői ütköztetésében jogos veszélyérzet is megszólal: megőrizhetők-e a múlt, a természet értékei a jövő számára, avagy megbomlik ember és természet harmóniája, és a leendő ipari társadalomban a természet is művi produktum, az ember történelmi tévedése lesz?” Cs. Varga István könyvének legszebb lapjai talán a verselemzések: megrázó erővel bontja ki a Bokraink közt, A kutya, a Sagané, te enyém és más versek rétegeit, az értő kézszív előtt könnyedén feltáruló poeti- �kai értékeit. A P erz sa m o tív u m o k ciklus elemzésének is egy egész fejezetet szentel. Rámutat a versek „kettős, perzsa és orosz világára” . Puskin, H á fiz , S z a d i és R u m i örökségére Jeszenyin költészetében: „ J e s z e n yin sa já t P erz siá t a lk o t. N e m stí lu se le k tic iz m u s, h a n em e g y sz e rv e s, e g y sé g e s m ű jö tt lé tre . B á r b iz o n y o s stílu sré te g e k k im u ta th a tó k , m ég is fo n to s a b b az e lb e s z é lő k ö z n y e lv tő l a ro m a n tik u s s tílu s je g y e k ig te r je d ő s k á lá n á l az e r e d e tis é g m é ly s é g d im e n z ió ja , sa já to s m in ő ség e, e s z té tik a i é r t é k e .” Hasonlóképpen teljes fejezetet foglal el Jeszenyin költészetének megrázó végső akkordja, az élveboncolás vízióit felidéző vers, A fe k e t e e m b e r elemzése: „ A rém lá tó k é p z e le t n ag ysz abá sú lá to m á so s k é p e k b e n je le n íti m e g a k ö ltő so rsa la k u lá sá t. . . A k e re s e tle n rea liz m u s és a g ro tesz k v iz io n á lá s , a fa n ta sz tik u m e lle n té te fo k o z z a az iszo n yta tó h a tá st.” Jog- gal állapítja meg elemzése végén Cs. Varga István: „ A fe k e t e e m b e r J e - k ö ltő i a lk o tá s k é n t is r e n d k ív ü l je le n tős. A könyv utolsó fejezete összefoglalja Jeszenyin több mint 60 esztendős magyarországi fogadtatásának történetét, amelynek a gazdagabbik fele kétségtelenül a második, az 1956 utáni időszak. Külön figyelmet szentel Cs. Varga István Jeszenyin magyar fordítóinak, akik között különösen fontos helyet foglal el R ab Z su zsa, Az ő „érdeme, hogy a magyar olvasók Jeszenyint szinte saját költőként ismerik és szeretik” . W e ö re s S á n d o r, F o d o r A n d r á s , K á ln o k y L á s z ló , V e r e s s M ik ló s , N agy L á s z ló nagyszerű fordításai is nagyon sokat tettek Jeszenyin mélyebb megismeréséért, befogadásáért. Gazdag képanyag, életrajzi adatok és sokszempontú, részletes bibliográfia egészítik ki Cs. Varga István könyvét, amely nemcsak Jeszenyin magyarországi recepciójának, de a költő jelentőségének, bonyolult és nehéz kora megértetésének is igen jelentős állomása. (Európa) sz en y in é le ttr a g é d iá já n a k d ö b b e n e te s e r e jű k ife je z é s e , ö n v a llo m á sk é n t és J. M ATYI ANNA A költő életei Szilágyi Domokos ( 19 3 8 — 1 976) Nagyszerű, T a m á s i Á r o n szavával élve „rendes feltámadás” -sal felérő a lb u m a m ic o ru m o t küldtek barátaipályatársai az immár tíz esztendeje halott Szilágyi Domokos után, utolsó peregrinációja színhelyére, a túlvilágra. B e r k e s E r z s é b e t az emlékkönyv egyik fő erényét, a költő valódi ar- cát (arcait!) meg nem hamisító igazmondást, azaz a kiadvány profán epitáfiumjellegét hangsúlyozta az Elet és Irodalomban napvilágot látott Megosztható szomorúság című, szép és bölcs recenziójában. Etikátlannak, s egyszersmind fölöslegesnek érzem tehát, hogy ugyanerről a kérdéskörről szóljak. Meg aztán K á n 91 �bravúros-ihletett szerkesztése kínál egy másik, nem kevésbé fontos szempontot is a recenzensnek. Azt, ami a következő alcímen foglalható össze: egy költő hétköznapjai. Avagy: a költészet hétköznapjai. Bármilyen egyedülálló, dicséretes, sokak szemében egyenesen irigylésre méltó, hogy a költészetnek külön Nap, sőt, Hét adatik mifelénk, (az antológia tanúsága szerint keleti szomszédainknál is!), ez a pár napra koncentrált, sokszor fölfújt-túlhabzott kampányszerű érdeklődés legalább annyit árt, mint használ a líra ügyének. Csak úgy, mint az évenkénti reprezentatív költőkarám (közhasznú nevén: a S z ép v e r s e k !) maguknak a poétáknak. Félreértés ne essék: sem egyik, sem másik eltörlése-megszüntetése nem volna kívánatos. Csupán az á th an go lása. Mindössze annyit kellene tenni, hogy ezeken az ünnepi napokon se maradjon említés nélkül: a versolvasás, versbefogadás nem v a sá rn a p i va d á sz a t. A líra (és a lirikusok!) hétköznapjai, a m ív e s n a p o k (amit Szilágyi pátriájában, Erdélyben, valaha m íh e sn a p o k n a k mondtak!) pedig jóval fontosabbak, mint pirosbetűs ünnepei. És itt, már az első lapon, megkezdődik a kántori bravúr. A kötet nyitánya ugyanis a H é tk ö z n a p o k című Szilágyi Domokos-vers: tor L a jo s A z ü n n ep , az ü n n e p h a la n d ó . C sa k a h é tk ö z n a p m a ra d a n d ó . A m ív e s n a p , a m e g -m e g ú ju ló k ín , a k e s e r v , s o h a -e l-n e m -m ú ló , é le t-ig é z ő és h a lá lr a -v á lt, ö rö k é le tr e h oz ö rö k h a lá lt, ö rö k h a lá lr a ö rö k életet, az é g alatt, a rö gö s f ö l d fe le tt, fo ly ta tó d á s , fo ly ta tá s , m in d , a m i n a p ró l n a p ra m egtart, é s v a lla n i k ész tet - h o g y e k é n y r e - k e d v r e ta lá lt lé t - á llító la g - csa k is íg y s z ilá rd . (H é tk ö z n a p o k , 1 9 7 1 .) És rögtön a második opuszban, Szilágyi A k ö lté s z e t ö rö k le te s című 92 esszéjében, választ kapunk rá, miért is kell a költészetnek helyet kapnia a mindennapokban: „A k ö ltész et ö rö k le te s g y ó g y ír ; a n é p é k ü lö n ö sen . M in d ig a k a d v a la m i, a m iv e l sz e m b en v é d t e le n az e m b e r (te g y ü k hozzá: v a n n a k v id é k e k a h o l e z a v e s z é ly e z tetettség te lje s k isz o lg á lta to ttsá g g á fo k o z ó d ik ! S a m íg a k a d , a d d ig v a n k ö lté s z e t” . Ismerős, elégszer nem is- mételhetően lényeges gondolat ez. Vosznyeszenszkij: P á r b e s z é d a k ö lté s z e trő l- jének egy mondata csendíti rá a tiszta rímet: „ A k ö lté s z e t m a az é lő k és m in d e n e k e lő tt v é d e lm é n e k testü lete .” S az em ber ahogy a várvédők nincsenek sebek nélkül, úgy a költő, az e m b e r v é d e lm i testü let holtig-önkéntese is állandó veszélyhelyzeteket vállal küldetése érdekében. A könyv hű képet ad mindazokról a kanosszákról, amelyekről a fülszövegek és a frissen-koszorúzott költőket méltató szónoklatok egyaránt mélyeket hallgatnak. Az ideoda utaztatott, többszörösen „nemszűz” kéziratokról, a laptól lapig rúgásokról, az elodázott válaszok „lélektani módszeréről” , esetenként fontos kézikönyvek, szótárak hiányáról - egyszóval mindazokról a packázásokról és megpróbáltatásokról, amelyek egy „népszolgáló” - Sz. D. nevezi így önmagát - életében és pályáján elkerülhetetlenek. És prüdéria volna kihagyni e rövid szemléből a költősors többnyire rogyadozó alapépítményének beszédes dokumentumait! Ez persze megint csak tabutéma. Pedig milyen igaz a szállóigeszámba menő V a s Is tv á n mondás, miszerint magyar költő Kossuth-díjon innen aligha szabadul meg az anyagi gondoktól. Hát még ott, ahol Kossuth-díj sincsen. . . Szilágyi Domokos így ír M a jté n y i E r ik n e k 1973. augusztus 9-én: „ M e r t fő fo g la lko záso m . . . a k o ld u lá s , m e llé k a fo r d ít á s .” A „koldulási jogalapot” (Művészeti Alap-segélykérelmet!) egyébként a hetvenesztendős lelkész- �apa nyugalomba vonulása adta. Később, a kálvária újabb stációjaként, temetéséről is hasonló módon, instanciázó levelekkel kellett gondoskodni. A megdicsőülés ritka pillanatai lásd a kötetben közölt egykorú kritikákat, s a nagyszámú emlékverset! és a prózai megpróbáltatások között keskeny, de szilárd pallót jelentettek a költő számára a műfordítói-recenzensi-esszéírói feladatok. Szilágyi labilis idegrendszerét, törékeny fizikumát meghazudtolóan - olyan, szürkének-száraznak ítélt feladatokat is pontosan és meggyőzően látott el, mint rövid könyvismertetések írása a T allózó című könyvtári szemle számára. Hétköznap-dicsérő versét többek között ezek a rövid terjedelmű, de összetéveszthetetlenül egyéni munkái is hitelesítik. Egy gépies műfaj fölemelése - mondhatnánk róluk. De folytassuk a költészet-hétköznap egyenleg nyomon követését az emlékkönyvben. Az egyik, a K ö ltő i szóhasználat című írás, egyben a jellegzetesen Szilágyi Domokos-i „minőségi szarkazmus” példája is: „A k ö ltő i szavak nagy része óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a költők valamilyen kifinomult vegetarianizmus hívei, akárcsak Lucius, az aranyszamár, ki egy sor izgalmas kalandot él át, míg a megváltó rózsákat lelegelheti.” (1964) Ugyanebben az esztendőben, A költészet hetén című önvallomásában így foglalja össze a poéták helyét-szerepét: ,,A költő: szókölcsönző.” Más szóval: egy a nélkülözhetetlen humán szolgáltatások közül! Ez a költészet mindennapiságába vetett meggyőződés jellemzi legoldottabb, legjátékosabb pillanatait is. A kötetben megjelent számtalan bökverse közül A hum or Parnasszuson érdemel külön említést: „túlte- szek száz tútoron, verem íróbútorom” . Mindez aligha puszta rímkényszer. Az „egérszürke” vagy „csótányfekete” írógép a visszaemlékezésekben is a költővel összenőtt tárgyként, nem valamiféle „kultikus eszközként” jelenik meg. Vannak a kötetnek olyan darabjai - Sz. D. vallomásai a műfordításról, T . S. E l i o t ról, továbbá Sz. D. és több kortárs román költő-műfordító barátságát-munkakapcsolatát tanúsító írás - , amelyekről érdemes volna részletesebben szólni. Csakúgy, mint magánleveleinek irodalmi rétegeiről. Arról, milyen szükségszerűen literatúrával-átitatottak (de nem irodalmiaskodók!) még szerelmes levelei is. Ám a filologizálástól visszariasztanak a szerkesztőbarát és alkalmi horgászcimbora, Szilág y i István szavai: „A f űrészp o rtu d álék o t igencsak rüh e llte .” A „kamasz angyal” béklyót nem tűrő szárnyait fűrészporral nyűgözni - távol legyen! Hátha megmeghallgatja „THANATOS-RÁDIÓJÁ N ” (H ogyan írjunk verset?) az önkéntes távozása évfordulója alkalmából elhangzó evilági híradásokat.. . Zárjuk tehát élete m ások á lta l v a ló leírásán ak vázlatos ismertetését egy tudálékosságot nem tűrően egyszerű Szilágyi-sorral: „s d olg ozni to váb b p ihenésül.” ( M un ka után - 1 9 6 5 .) Hinnünk kell - mert e hit nélkül se könyvet, se tollat nem érdemes kézbe venni - , hogy a költő (a költők!) mívesnapjai a végső elpihenés után is folytatódnak. Bennünk és általunk. (Kriterion) P E T R Ő CZI ÉV A 93 �Baranyi Ferenc: Visszaigéző Alapszabály: egy könyvről írni csak tárgyilagosan szabad, az elfogultság vagy éppen az előítélet c műfajban kiváltképp rossz tanácsadó. De, mit tegyen a recenzens, ha a szerzőhöz közel három évtizedes kapcsolatok - boldog egyetemi, Eötvöskollégiumi emlékek - fűzik, ha a kötetben lépten-nyomon közös ismerősök, barátok nevével találkozik s az utóbbi évek újra szoros kötelékben megélt élményeire bukkan, olyanynyira, hogy a nógrádi ihletésű versek olvastán különös indíttatást is érez méltatásukra. A bevallott szimpátia tehertételét ellensúlyozni csak egyféleképpen lehet: érzékeltetni kell, hogy a rokonszenv hátterében ez esetben rangos költői produktum, színvonalas teljesítmény is áll. A József Attila-, illetve a SZOT-díj eleve jelzi ezt, s több - úgymond - jubiláris momentum véletlenszerű egybeesése is kedvez e szándéknak. Baranyi Ferenc az idén ötvenéves; kereken negyedszázada feleennyi idős korában - jelent meg első ( V illá m o k b a lla d á ja ) kötete, s immár tucatnyira rúg könyveinek száma. Ezek az alkalmak külön-külön is megállni, mérleget készíteni indíthatnak, ráadásul a V iss z a ig é z ő tartalma szerint is ösztönöz egyfajta számvetésre. A múltba nézés azonban nem lehet öncélú: a mércét jelentheti az ígéretes pályakezdéskor vállalt, a beérkezést involváló lírikusi attitűd mai állásának megítéléséhez. Alaposat változott a világ - s benne a költő helyzete is - az indulás, a kibontakozás idejéhez képest. De amíg a valóság érdesebb, zaklatot94 tabb lett, Baranyi közvetlen élettere - már csak a korából adódóan is kiegyensúlyozottabbá, harmonikusabbá vált. A modern kori garabonciás kötetlenségét tisztes foglalkozásokra cserélte - átmenetileg még vezető beosztásokat is betöltött de igazi önmagára - úgy tűnik - az irodalmi és zenei ismeretterjesztésben talált, Kenyéradó gazdája a televízió: latinos műveltsége, választékos beszédkultúrája, nyitott személyisége, kapcsolatteremtő készsége jól kamatozik a képernyőn. Boldog ember lehet: azt csinálja, amihez kedve van, s még fizetést is kap érte, hogy aztán újabb lemezritkaságokkal gyarapíthassa amatőr szinten szokatlanul gazdag gyűjteményét. Nem történt azonban fordulat Baranyi irodalomszemléletében, értékrendjében, világlátásában. „V a llo m , h o g y az ir o d a lo m n á lu n k so h a sem csa k a m ű v é s z e te k e g y ik e v o lt, han em a k ü z d ő té r e g y d a r a b ja is. A m a g ya r o lv a s ó so h a sem csak az t v á r ta a m a g ya r k ö n y v tő l, h o g y s z ó ra k o z tassa őt, h a n em azt is, h o g y n e v é b e n is p e r le k e d je n . A jo b b é r t, az ig a z a b b ért, az e m b e rib b é rt. É p p e n ez ért e n gem sem é r d e k e l »a k ö lté s z e t m aga«, csak a n n y i é r d e k e l b e lő le , a m en n yit az o lv a s ó v issz a ig a z o l. E g y c sip e tn y iv e l n a g y o b b h a z a sz eretettel, e g y á rn y a la tn y iv a l n a g y v o n a lú b b közgond o lk o d á s s a l, v a g y é p p e n s é g g e l a m á sik e m b e r ir á n ti m e g n ö v e k e d e tt h a jla n d ó sá g g a l. C sa k az az ir o d a lo m é r d ekes nekem , a m e ly ik s e g ít é l n i '' írta főszerkesztői beköszöntőként a 1984-es évfolyamának élére. Új - az utóbbi öt esztendő tér- P a ló c f ö l d �méséből válogató - kötete azt igazolja, hogy költőként sem gondolkodott másként. Bár az idők erénnyé érlelték a megújulást, az ő ars poeticájában, oeuvre-jében, a következetesség a legnagyobb érték. Ma is azok a legjellemzőbb jegyei költészetének, amelyek szakmai rangját, népszerűségét megalapozták annak idején. A mívesség, a csiszolt forma, a kitűnő ritmusérzék, zenei hallás az egyik oldalon, az érzelemre apelláló őszinteség, a harcos indulat, közéleti tartalom a másikon. Ez azonban nem jelent helyben járást, megtorpanást, hisz’ fejlődött az ő lírája is az évek során, de meghatározott pályán, saját eszmei, esztétikai alapzatán, függetlenedve az új keletű, bizonytalan körvonalú szellemi áramlatoktól, divatoktól, az álintellektualizmus ködösítő, hamis végleteitől. A diákos lelkesültséget - helyenként lezserséget - , a plebejus rakoncátlanságot egy érettebb, bölcsebb hang, megfontoltabb, józanabb tónus váltotta fel, de jottányit sem engedett elveiből, meggyőződéséből. „ . . . h á t n e m ! É s szá zszo r n e m ! H a v o lt a f ö ld ö n ! é r te lm e á ld o z a t n a k : lesz, a k i/ p ip a c s p e rn y é t s o d r ó s z e le k k e l e ljö n / az e lv é r z ő z á sz ló t m e g h a jta n i.” - írja, aligha véletlenül B e n já m in L á s z ló n a k ajánlva e sorokat. Baranyi változatlanul rendkívül érzékeny a társadalmi kérdésekre. Reálisan látja, hogy a szocializmus manapság mekkora kihívás, próbatétel előtt áll, s felelős válaszokat keres a továbblépéshez: „ A z z a l n in cs e lin té z v e s e m m i,/ h o g y d r a p é r iá s asztalok/ m ö gö tt az e ln ö k s é g k ife jt i,/ h o g y m e ly ’ n a g yo n s z a b a d v a g y o k ,/ . . . az ünn e p a k k o r a m ié n k , h a ! a k o rh a d t s írk e re sz ta k á c ! m e g k ö v e s ü l b en n ü n k , m ik é n t a/ s o k tö m b ű ö sszetartozás,/ m ié n k m a ra d az ü n n ep a k k o r ,/ h a d r a p é r iá n in n en is ! ig a z a t szó l, k i p i rosat s z ó l j b á r m o n d fe h é re t, z ö ld e t is. . .” (Alkalmi vers) De lehet-e cso- dálni, hogy a növekvő gondok, az élesedő konfliktusok őt is megérintik, s ő maga is figyelmeztető kérdőjelek között vívódik: „ M a m á r a já té k - ezt s u s o g já k - / le n c s é re m e g y .! n em b a b ra , v é r r e ./ S z o c ia lista M a g y a ro rsz á g ?/ U g y a n k é r e m !/ S u gyan m ié rt n e ? ” (Susogják) Sőt a tétova S léptek láttán, nyek, kemény olykor nála is a beletörődés a nem kívánt fejlemétanulságok terhe alatt megjelenik a kétkedés, gondolata: „ . . .N y e r n i itt! m a g u n k fa jtá n a k n in cs re m é n y ,/ a te lje s k ile n c p e rc e t át-/ v e r e k e d n i b o to r d o lo g :/ o ly a n m in d e g y , h o g y k iü tött/ le s z e l v a g y csa k le p o n to z o tt.” (Ring) Az eszme- és pályatársra, a testi-lelki jó barát G e r e ly e s E n d r é r e emlékezik így s erre rímel C z in k e F e r e n c n e k írott ajánlása is: „ I z z ó h a rc o k tó l re m é lte m / v is s z a v ív n i e m b e r s é g e m :/ ta lá n tisztító csa tá k b a n / e lv é r z ik , a m it k iá llta m ,/ vagy én v é rz e k e l s e k e fá m / m a ra d szem em b u ta h e ly é n ./ L e g s z e b b e s é ly e a h a rc n ak , h o g y az „ e m b e r b e le h a lh a t.” (A keresztesvitéz keresztje) Máskor fanyar fintorral, iróniával reagál az élet ellentmondásaira: „ E lf o g a d t a m ,/ h o g y e lfo g a d n i! s z a b á ly o k a t : fö lö s le g es./ A v íz b ő l/ ú g y is az h úz k i,/ a k i so h a se v o lt / v iz e s .” m a jd (Para- doxon) Végül is azonban felülkerekedik benne az egészséges életösztön, a felmenők mentalitása: „ M ik ö z b e n az é r te lm isé g / b u z g ó n la jstro m o z z a a csom ó k a t a k á k á n :/ G e r s e k a r á to n Kov á c s P a li b á ty á m / m é g a k k o r is fü ty ö ré sz ik ,/ a m ik o r ö sszéb b h úzza a n a d rá g s z íjá t.” (Szemenszedett vak- ság) Baranyi számára nincs más út, mint nyílt sisakkal, megalkuvás nélkül ellenállni a „métely tőrének” , a „sandaság nyilának” . Az igazságkeresés szándékával, szigorú törvény nevében hadakszik: „ N e csa k m a g y a ru l,/ d e m a g y a rá n is/ e n g e d j sz ó ln i, U ra m , / azaz e g y e n e s e n , m in t a kaszasu h an ás./ V á g jo n r e n d e t a s z ó ! a d u d v a rostú b e lé n d e k - b e s z é d b e n ,/ h o g y sz á rban b á t o r o d v a é g r e s z ö k jö n ! a z érte95 �l e m a r a n y f e j ű k a lá s z a .” (Fohász) Jó tudni, hogy a költő erejét „az ipszilon alakú völgyben nyújtózó”, bányászmúltú munkásváros, a nógrádi megyeszékhely szelleme is képes volt megsokszorozni: ,,B ú c s ú z o m és v i s z le k m a g a m m a l , / h o g y k e n j e n s ú j t ó l é g a f a l r a ,/ h a v i r r a s z t ó h i t e m k ic s ú fo lt ! jö v ő n k h á r o m sz o r m e g ta g a d j a . ” (Salgótarján) Politikai költészet ez a javából, mintegy dacolva azzal a felfogással, hogy az effajta líra, a közérthető mondandóra formált klasszikus vers felett eljárt az idő. Baranyi direkt módon is szót emel Váci Mihály emlékéért: „ K ö n n y ű m o s t r á l e g y i n t e n i ! !A s z o b r a i s o l y a n s o v á n y , h o g y / a v a r j ú m á r a v á l l á n k á r o g -/ m a d á r i j e s z t ő n e k h i s z i ./ . . .H á t m i t a k a r t o k t ő le m é g ? P r ó b á lg a tta a le h e t e t le n t ./ S n e m s z e g t e m e g a z z a l, h o g y e l m e n t , ! a z é r k e z é s í g é r e t é t . ” (Tejért s mézért) E „védőbeszéd” egy nemzedék nevében, az elkötelezett irodalom, az igazi értékek támogatásának általános igényeként is hallatik. Még inkább példaszerűek a nagy francia forradalom tanulságait A n d r é C h é n i e r költői sorsával aktualizáló ciklus versei. Visszafogott, keser-édes hangulat jellemzi a kötet szerelmi líráját. A se vele, se nélküle kettősségében, az oldás és kötés örök dilemmájában gazdag élettapasztalat sűrűsödik: az 96 intim szféra felemelő, szikrázó szenvedélyére „tompazöld remény”, „matt magány” vet árnyékot. S - úgy látszik - ennek sem csak személyes okai vannak. Korunk belga, olasz és szovjet lírájából merített adaptációk - ahogyan Baranyi fordításait szívesen nevezi - önértékük mellett azt is reprezentálják, hogy milyen koncepció szerint válogat. „ A z o k a t s z e r e t e m , a k ik h i s z n e k a / t a v a s z b a n , h a a g ó ly á k h í r e l i k ,/ . . . n y e l v ü n k b e n , m e l y n e m n é m u l e l s o h a ,/ a n é p m e s é ib e n ,! a b a rá tsá g p illé r e ib e n ,/ á m azok hoz n i n c s k ö z ö m s o h a ,/ a k ik n e m h is z n e k s e m m i b e n . ” M a k s z im T a n k szov- jet költő versének részletei rokon lélekre vallanak, akár a fordító saját sorai is lehetnének. Hisz’ lehet baj elég, mindenkit érhet sérelem, sorjázhatnak rosszkedvű évek: szenvtelenül élnie, mindent tagadni sosem szabad. A megtartó hit apoteózisa jelenti Baranyi egyre mélyülő, kiteljesedő költészetének mindig aktuális - de ez idő tájt különösen figyelemre érdemes - üzenetét. Ennek jegyében joggal remélhet értő — és egyetértő olvasókat nagy számban, s társakat is a „küzdőtérre”. Ezért fontos amit csinál: a helytállás szimbóluma. (Magvető) CSONGRÁDY BÉLA ��Á ra: 1 6 ,- Ft � Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Title A name given to the resource Palócföld - irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat Creator An entity primarily responsible for making the resource A Palócföld szerkesztősége Source A related resource from which the described resource is derived ISSN 0555-8867 Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Language A language of the resource HUN Type The nature or genre of the resource Folyóirat Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Text A resource consisting primarily of words for reading. Examples include books, letters, dissertations, poems, newspapers, articles, archives of mailing lists. Note that facsimiles or images of texts are still of the genre Text. Text Any textual data included in the document https://dkvt.bbmk.hu/pf/6893c6413132a6469aaf18b9b556c76d.pdf Dublin Core The Dublin Core metadata element set is common to all Omeka records, including items, files, and collections. For more information see, http://dublincore.org/documents/dces/. Contributor An entity responsible for making contributions to the resource A folyóiratot alapította : Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése Coverage The spatial or temporal topic of the resource, the spatial applicability of the resource, or the jurisdiction under which the resource is relevant Nógrád megye Creator An entity primarily responsible for making the resource Palócföld szerkesztősége Praznovszky Mihály Date A point or period of time associated with an event in the lifecycle of the resource 1987 Format The file format, physical medium, or dimensions of the resource application/pdf Identifier An unambiguous reference to the resource within a given context ISSN 0555-8867 Language A language of the resource hun Publisher An entity responsible for making the resource available Balassi Bálint Megyei Könyvtár Rights Information about rights held in and over the resource Balassi Bálint Megyei Könyvtár Subject The topic of the resource Irodalom Művészet Közélet Társadalompolitika Title A name given to the resource Palócföld - 1987/5. szám Type The nature or genre of the resource folyóirat 1987 folyóirat Irodalom Közélet Művészet Nógrád megye Társadalompolitika