Festőművész, író, történész, régész és néprajzkutató, a lengyel–magyar kapcsolatok kiemelkedő alakja
Az elemi iskola elvégzése után a budapesti Református Főgimnáziumba íratták. Az érettségit követően a Pázmány Péter Tudományegyetem (maː Eötvös Loránd Tudományegyetem) jogi karán, valamint rendkívüli hallgatóként a Képzőművészeti Főiskolán tanult.
Édesapja Nyáry Jenő ősrégész, barlangkutató, nagybátyja történész, levéltáros, heraldikus volt. Gyermekkorát Egyházasbáston és Pilinyben töltötte. Egész életén át rendszeresen publikált, bibliográfiája 400 címet tartalmaz. Nagyszámú lengyel tárgyú írása is született, s egyik megalapítója volt a Magyar-Lengyel Könyvtár könyvsorozatnak. Számos emléktábla és emlékmű felállításában működött közre (mohácsi és esztergomi Sobieski emlékmű, salgótarjáni Báthory-szobor Pilinyben, Gergén és Szécsényben saját költségén Árpád-kori sírokat tárt fel. Magyar porcelán-, csempe- és üveggyűjteménye az egyik legértékesebb volt az országban. Néprajzi kutatóként különösen a palócság érdekelte. Foglalkozott a nász- és halotti ünnepekkel, a kuruzslással, a népi ipar tárgyköréből pedig a csizmadia és a gombkötő szakmákkal. Mind az olaj-, mind a vízfestés technikáját szívesen alkalmazta.