Képzőművész, festő
1931-től 1942-ig a Szolnoki művésztelep tagja. 1926-tól kiállító művész. 1937-ben a párizsi világkiállításon bemutatott munkáiért a Diplome d’Honneur díjat, később a Fehér lányok népviseletes festményéért a Szinyei Nagydíjat nyert. Budapesten és Szolnokon kívül számos magyarországi településen dolgozott huzamosabban, Szentendrén, Kalotaszegen, Igalon, Sióagárdon és nógrádi falvakban gyűjtött témát, alkotott mozaikterveket. A magyar népviselet és népművészet, a magyar tájak és virágok látványának, motívumainak egyik legjelentősebb megörökítője volt. 1983–ban kiállítása volt Szécsényben, ahol bemutatta „Nógrádi asszonyok” című sorozatát. Férje Esze Tamás, Rákóczi-kutató, akivel együtt Balassagyarmathoz is kötődött. A hímeskőnek elnevezett eljárást, a témához illeszkedően faragott és vésett nemes, természetes köveket felhasználva. E művek időálló, beépíthető, vasbeton alapú lapok, melyeket a végső csiszolással és kontúrok bevésésével tesz a művész egyedülállóvá.